Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Nyuszikák

Mindig fontos törekvéseim egyike volt, hogy az olvasó valamiképpen azt ne higgye, hogy normális vagyok. Ez súlyos félrevezetés lenne, hiszen normális ember egyrészt nem nézi meg több tucatszor, amint hat kislány három és fél percig nyulakat játszik egy egyetemi klinikán, másrészt ha ezt esetleg mégis, akkor se nézi meg lassítva, sőt képkockákra bontva!
  Márpedig. Ugyanis tanulságos.
  Először is szögezzük le, hogy a NANDO hat (azóta már csak öt) őrületesen tehetséges kislányból áll, akik között minden különbségtétel csak a legfelsőbb felsőfokon belül értelmezhető, és nincs az az isten, hogy azt a hibát még egyszer elkövessem, amit szegény jó Szabó Lucával, azóta is ég a képem, ha rágondolok. Szó sincs róla, hogy bármelyikük akár egy árnyalattal kisebb tehetség lenne. Elsősorban az értelmezés okozza az egészet.

A Traucējumsról van szó, ami olyan szinten lett a kedvencem, ami azért már ritka, tényleg rengetegszer megnéztem, és most már képkockánként figyelem. Konkrétan a legelejét, ahol bejönnek a színpadra. Az a meglátásom, és még csak nem is szégyellem magamat, hogy az említett legfelsőbb felsőfokon belül van még egy külön felsőfok, és azt Keita Krūmiņának hívják. Mind a hatan csodaszépen énekelnek és remekül táncolnak, de szerintem ha közülük akárhányan színésznőként is befutnak, Keita azok között lesz.
  Ezt a következtetést persze nem abból vontam le, hogy hogyan jönnek be a Stradiņš-egyetem színpadára, de tessék csak figyelni. A számot Keita és Amanda dominálja, ők vannak elöl, ők kapnak eltérő koreográfiát, az első versszakot először csak ők ketten éneklik, ők a vezérpáros. Ez egyébként egy szemlátomást befejezetlen, kicsiszolatlan koreográfia, lyukak vannak benne mindenhol, bár így is megállja helyét. Tehát Keita kékben, Amanda sárgában, ők a középpont.
  Ne ott kezdjük, amikor bejönnek. Amikor elkezdik a táncot, Keita és Amanda már előrébb áll és más lépéssel kezd, ők nyusziugrásban jönnek előre, a kezüket mancsként tartva, mialatt a többi négy az egyik kezét a feje fölött lengeti nyuszifül módjára. A másikat nem tudják, mert abban van a mikrofon, ez tehát lyuk a szervezésben – ahogy az is, hogy a narancsot viselő hatodik kislány a bal kezében tartja a mikrofont, míg mindenki más a jobban, így neki jobb füle van, a többi háromnak bal. Viszont Keitának és Amandának nincsen füle, nekik nyuszimancsuk van, de az sem egyforma, tessék megfigyelni. Keita az első ugrásoktól kezdve egészen közel tartja egymáshoz a kezét, Amanda viszont az első forgásig hagyja a bal kezét kikalandozni oldalra, és így kevésbé nyuszis. Majd jönnek a forgások, négyszer dugják össze az orrocskájukat, de Keita jobban és hirtelenebb mozdulattal hajol előre, főleg az utolsónál, amit Amanda már elsiet (félkész koreográfia), ő már visszafordul egyenesbe, pedig még rengeteg ideje van az első sorig. (Az operettszínészek problémája, hogy táncjelenet után közvetlenül nem lehet éneket beiktatni, őnáluk nem merül föl, a táncaik is nyugisabbak és kimeríthetetlen szuflájuk van.)
  A forgások és az első sor között kicsit ide-oda billegnek a két lábukon (félkész koreográfia), míg a többiek lelkesen forognak még, hiszen nekik csak a versszak ismétlésére kell bekapcsolódni. De a billegés is más, Keita kisebbeket mozdul és lelkesen vigyorog, Amanda egyik, majd a másik oldalra hajtja a fejét, és csak akkor igazít vissza Keitához, amikor elkezdenek énekelni. Volt korábban egy pillanat, a szám legeslegelején, amikor a zene első hangjaira elkezdtek ugrálni és jöttek előre, Amanda ott ránézett Keitára, hogy pontosan szinkronizáljanak, de többször már nem tette, a maga feje után megy, ez látszik a forgásoknál és az első sor előtti szünetben is. Keita lehet vezetője a csapatnak, de Amandának nem, Amanda fönntartja magának a jogot a szám finom kiigazításaira, legközelebb már talán magánszámokat is adna elő (nem ezt tette, besimult az egységbe és létrejött a NANDO hihetetlenül precíz összhangja). De ha magánszámokat adna elő a csapaton belül, arra is meglenne minden jogalapja. Ahogy a többieknek is. A tehetség szétfeszít minden keretet. A NANDO azért létezik és működik ilyen tökéletesen, mert a tehetségüket pontosan arra használják, hogy korukhoz képest döbbenetesen harmonikus összhangot produkáljanak – az egyéni tehetségüket pedig a szólókarrierjükben élik ki.
  Hogyan vezetője Keita a csapatnak? Mint egy karmester a zenekarnak, aki az előadás alatt nem csinál semmi különöset, mutogat a kezével, pedig a zenészek maguktól is tudják, hogy ki mikor van soron – a karmester munkájának lényegét az előadás előtt végezte el. Keita a nyusziságával irányít: ő a legnyuszibb közülük. Az első versszak előtti forgásokban úgy dől előre, hogy az is látja rajta, hogy nyuszi, aki egy mukkot sem ért a szövegből. Amanda ennyire azért mégse nyuszi. A többi négy forgó táncából pedig nem igazán derül ki, hogy ők nyuszik, főleg mert csak egy fülük van a mikrofon miatt. Ha már öv van a derekukon, jól jött volna egy olyan megoldás, amivel a mikrofont egy pillanat alatt a derekukra tűzhetik és lekaphatják onnan, amikor kell, hogy a másik kezük is szabad legyen.
  Keita teljesen nyuszi. Amanda is tüneményesen nyuszi, de nem tökéletesen, mert van egy másik szempontja is, és nem mondhatom, hogy egyáltalán nincsen igaza. Ez például akkor látszik, amikor felsorakozva várják, hogy megszólaljon a zene. Keita már nyuszivá szellemülve, laza vigyázzban várakozik, de Amanda fészkelődik, többször áthelyezi a testsúlyát, megigazítja kezében a mikrofont, másképpen billenti a fejét. Ösztönösen keresi a helyzetet, amiben a szépsége a legjobban érvényesül. Keitát ez most nem érdekli, ő már nyuszi, ő nem szép akar lenni, hanem nyusziszerű. Amanda még nem tudja – hány éves lehet, hat, nyolc? –, hogy ha a feje tetejére áll, akkor is szép marad, mert az és kész.
  Amikor aztán elkezdenek énekelni, megjelenik az, amiről az utókor a harmónia fogalmát úgy fogja hívni, hogy NANDO. Amanda együtt lép, együtt énekel, együtt szívdobban Keitával, úgy éneklik, hogy Zaķu tēvs ar zaķu māti / Abi sēd vakarāji. / Zaķu māti zeķi ada, / Vecais pīpi kūpināja – vagyis nyuszipapa és nyuszimama este ül otthon, a mama zoknit köt, az öreg pipázik. A színpadon azonban nem ők vannak, hanem a hat kisnyuszi.
  A versszak ismétlése után jön az újabb forgás, ami most pontosan illik a dallamhoz, akkor ér véget, amikor kell neki, a forgás utolsó lépésével Amanda éppen a helyére lép, Keitának még tennie kell mellette egy félfordulatot, és máris kezdhet toporzékolni. Atskrien seši zaķa bērni, / Kā lapiņas drebēdami: / „Muksim, muksim, tēvs, māmiņa! / Suņi!… Zvēri!… Lapas čab!” – vagyis a hat kisnyúl reszketve futásnak ered, „meneküljünk, papa, mama, kutyák, vadászok!” (A fordítás átköltésnek is beillik, mivelhogy egy kukkot se tudok lettül.) A toporzékolás után Keita még kiegyenesedik, bár nem teljesen, de ének közben már az ő feje van a nézők felől nézve a legalacsonyabban. Két sorral később megroggyantja a térdét, Amanda és a többiek is, de Keita mozdulatában van a legtöbb feszültség. Terēze ránéz, figyeli, a szárnyak elkezdenek behúzódni Keita és Amanda mögé, Keita már majdnem fél fejjel alacsonyabb Amandánál. Zaķa tēvam izkrīt pīpe, / Zaķa mātei adīklīts; / Visi projām jož, cik kāju, / Atpakaļu neskatās. A szülőknek minden kiesik a kezéből, a hátuk mögé tekingetnek. A NANDO már egészen guggolva, teli torokból énekel. Vecais zaķis skrej pa priekšu, / Vecā pakaļ tuntuļo; / Zaķa bērni, rudzziedīši, / Cits aiz cita gabalā. Az összes nyuszi elrohant tehát, de amíg ezt a NANDO elénekli, már csak egyvalakinek sikerül Keitánál mélyebbre guggolnia, Terēzének, mert ő még le is hajol. A többiek más-más pózokban guggolnak, Patrīcija például a végén kinéz oldalra. Amanda kecses, szépen tervezett mozdulatokkal guggol egyre lejjebb, és egyedül Keita az, aki a közönségre meredve, szuggesztíven énekli a szöveget és megállíthatatlanul lapul olyan mélyre, ahogy csak nyusziságából telik. Tökéletesen nyuszi, beleélése hiánytalan, annyira, hogy még a félkész koreográfia is tudja, hogy ezt fel kell oldani. Tehát felugranak és a hat nyuszi tizenkétfelé szalad.
  És most megint ők a NANDO, a semmit a véletlenre nem bízó, pontos tervezés most sem marad el. Mindössze tíz másodpercük van rá, hogy felugorjanak, szétrohanjanak, tökéletes káoszt teremtsenek, aztán újra felsorakozzanak és összekapaszkodjanak az eredeti sorrendben. Lejátszottam képkockánként.
  Terēze rugóként kilő, visszakanyarodik, egy pillanatra akadályozza Keitát, átfut közte és a hatodik között jobbra, aztán már kanyarodik is vissza, mert az idő fele már letelt, az ő helye a bal szélen van, és az utolsó másodpercben el is hibázza, vagy ő megy túl közel a közönséghez, vagy a hatodik túl távol, mindenesetre Terēze fordul vissza, amikor a hatodik már átkarolta Keita vállát. Terēze tehát a kétségbeesett nyuszi, jobbra rohan, balra rohan.
  Hárman (a hatodik, Patrīcija és a rózsaszín kardigános Alise) a színpad hátsó része felé indulnak, ahol a hatodik lestoppol, majd visszarohan a közönség felé, ezalatt jön vissza Terēze, majd Alise, és Keita kört ír le a hatodik körül, aki szinte egyhelyben forog, majd villámgyorsan beáll Keita mellé és várja Terēzét. Tehát ő a tétova nyuszi.
  Amikor a hármas szétválik, Alise előbb jobbra fordul, majd balra, látszólag maga előtt lökve Terēzét, megkerüli a hatodikat, majd a semmiből ott termő Amandát is, és beáll a helyére. Ő egy elég lendületes nyuszi.
  Patrīcija végig hátul marad, keveset mozog, majd beáll a helyére, ő a leglustább nyuszi.
  S most nézzük a vezérpárost. Természetesen kétfelé kell indulniuk, nem maradhatnak együtt, de Keita eleinte a hatodik mögött marad, míg Amanda azonnal kirohan a jobb szélre, most tud magánszámot csinálni, van egy időszak, amikor a többi öt egyetlen tömbben fut, és egyedül ő van külön a többiektől. Keita egy pillanattal később robban, amikor Terēze belép elé, nem állhat meg, a helyzet sem engedi és a feszültsége is túl nagy, tehát kifut balra, olyan gyorsan, hogy mire visszakanyarodik, már a kamera látókörén túl teszi. Három társát is meg kell kerülnie, hogy visszajusson a helyére középen, és ő hajol le elsőként, hogy átkarolhassák a vállát. Ezalatt Amanda először visszakanyarodik a többiekhez, de nem éri el őket, megint megfordul, egy időre megint egyedül marad, és amikor visszatér közéjük, már csak pillanatok maradnak, ellép Patrīcija mögött és befut a helyére, egy pillanatra megtorpanva, mint aki nem akar beállni Keita mellé; valószínűleg korainak tartja, mert még van egy másodperce. S máris megvan a sor, össze lehet kapaszkodni és megindulni hátrálva a közönség felé.
  Vagyis Keita és Amanda a két legfürgébb nyuszi, akik a legtöbbet szaladgálnak.
  Miután visszahátráltak a közönséghez, következik az utolsó versszak, megint kétszer, és vége is a számnak – itt már nincs mit tovább dolgozni a koreográfián, így van vége. Ko bēgat, bēgulīši? / Nav neviena vajātāja: / Vējiņš lapas pačabina – / Jūs jau zaķa pastalāsi. Szóval nem is kergette őket senki.
  És most térjünk vissza a legelejére, amikor még csak bejönnek a színpadra. Elöl Keita és Amanda, de ez utóbbi azonnal befordul, elfoglalja helyét, aztán apró oldallépéssel közelebb kerül a társához. A többiek még elég szellősen állnak, Patrīcija egészen kint jobbra, kettőt lépnie kell befelé. De a vezérpárost figyeljük. Amanda már úgy jött be, hogy menet közben megfogta a mikrofont a bal kezével is, és ahogy befordul a közönség felé, ő már énekesnő, már benne van a mozdulatában, hogy most valami nagyon szépet fog csinálni a társaival, vagy még inkább amikor elhelyezkedik, akkor látszik. Minden idegszálával a csapatra, elsősorban Keitára koncentrál, és a számra, amit énekelni fognak.
  Keita összehasonlíthatatlanul lazább. Mielőtt belép a fénykörbe, már nem néz Amandára, tudja, hogy ott van és bízik benne, a jelenlétében, a tudásában, ránéznie már nem szükséges; a többiekre pedig végképp nem néz, mert mögötte állnak, és már nem fordul meg, mert amire szüksége van, az belül van. Az átváltozás már megvolt, Keita már nyuszi, és nem gondol arra, hogy mit fog előadni. Jön az belülről.
  Amanda némi türelmetlenséggel várja a zenét, ami késlekedik az indulással, talán a közönség elcsendesedésére vár, akinek meg kell nyomni a lejátszógombot. Amanda már énekelni, játszani szeretne. Keita már a konferansz alatt is transzban van, számára nem telik az idő, de hibátlanul érzékeli a jelet, ami a zene indítását kíséri (kell ilyennek lennie, mert azonnal reagálnak mindketten, nekik az első hangjegyre kell indulniuk). Amanda és a csapat többi része a közönségnek játszik, Keita már nincsen tudatában a közönség jelenlétének; a várakozás alatt egyszer rájuk pillant, de érződik, hogy nem látja őket, s ez csak az első forgások után, az ének előtt oldódik, amikor már játszhatott valamicskét és kiadhatta a kezdeti feszültség egy részét.
  Sajátos, hogy a szám végén nem oldanak ki. Meghajolni meghajolnak, de inkább csak mintha ez is a szám része lenne, sőt az is, hogy ki kell szaladni. Még mindig bennük van a feszültség, valószínűleg csak lassan enged ki a kulisszák mögött, sőt lehet, hogy csak az öltözőben, és a felnőttek elkönyvelik őket nagyon eleven gyerekeknek, mert ha ez kirobban belőlük, abból óriási viháncolás lesz. Pedig egész más a helyzet. A művészi átélés felsőfokát láttuk, amit nyuszik esetében legfeljebb valódi nyuszik szoktak produkálni.
  A művészi átélés felsőfoka – kétszer. Először 2012. március 24-én a Stradiņš-egyetem színpadán. Másodszor most, ebben a blogban. Ez volt az, amit az olvasó úgy könyvelt el, hogy nem vagyok normális. Pedig tényleg nem.

Utóirat. Később az egész dalt lefordítottam rendesen.

»»»»»»