Láng Péter blogja

Első epizód

Amikor az ember szerelmes lesz, még nem tudja, mennyi szenvedés és keserűség vár rá. Lila ködben a világ, a világmindenség legcsúnyább dolgai is szerethetők lesznek. Még senki nem állapította meg, de biztos vagyok benne, hogy a szerelem a legocsmányabb betegség. És gyógyíthatatlan. Mégis millió fiatal, na meg nem fiatal szeretne szerelmes lenni. Sokuknak sikerül. Aztán majd sírnak.

Az én szerelmem egyszerű történet. Volt egy fekete hajú kicsi lány a környezetemben. Alig volt tizenhat éves, én meg huszonegy. A társaság majd minden este a sarki kocsmában tengette életét. Innen indultak el, ha verekedni akartak, ha focizni. Na, meg ha szerelmeskedni.

A lányok a megszokott rendben, az asztal bal végén csicseregtek. Volt olyan, aki itta a sört, de leginkább jaffa volt a poharukban. A srácok néha egyik másikkal összemelegedtek, egy pár lettek. Mint évekkel később megtudtam, vannak, kik egy életre összebogozódtak. Az én szerelmem (itt még leendő szerelmem) csak véletlenül keveredett közénk. Osztálytársa hozta őt közénk, a Körúton futottak előtte össze. Ráérsz? Rá. És jött.

A haver unokatesója, nevezzük nevén a lányt, Prücsök hozta magával Juditot. Mindketten ugyanabba a gimibe jártak, vagy inkább mellé, de végül is valahol csak eltöltötték a hétköznapok unalmas délelőttjeit. A gimnázium erre kellett.

Bemutatta a népnek, mondta Berci, hogy keressen helyet magának, ha akar. Nagyon udvarias volt a srác. Nagyon.

A kis fekete körbepislogott, patrónusa már a barátja mellé telepedett, keresett széket magának. Mögöttem volt a másik placcon egy, maga alá húzta, befurakodott mellém.

A történetben most érdektelen dolgok következtek, nem is mesélem. Néha beszélgettünk, de leginkább nem. A kislányt valahogy nem zavarta a közömbösségem. Záróra környékén keltem fel, zsibbadt volt az ülepem. Szevasztok, majd holnap lejövök. A kis csaj szemében valami csillogás lehetett. Kis puszit nyomtam és örülök, hogy megismertelek, majd találkozunk. Vettem a csomagot, mentem ki. Alig pár méter után hallom, szólít. Várj meg! Fordulok hátra, kérdem tőle, mi van?

Nincs kedvem hazavillamosozni. Az anyám egy hisztérika, a nevelőapám meg alkoholista. A durvább fajtából. Valahogy nem akarom még látni őket. Elkísérsz hazáig?

Ha nem laksz messze, mert nekem még reggel suliba kell mennem.

Te tanulsz? Hiszen huszonegy éves vagy!

Igen, most végzem a sulit.

Érdekes. Nekem sosem volt olyan haverom, aki ennyi idősen tanul. Furcsa.

És te hány éves is vagy? Kérdeztem hirtelen.

Tizenhat. Leszek egy hónap múlva. Aha! Kölyöklány ez még rendesen. Nincs mit tenni, haza kell vinni.

Menjünk.

Hová?

Mit hová? Hazaviszlek. Nem ezt mondtad az előbb? Gyalogoljunk, mert villamosozni nem akarsz.

Hát nem egészen. Nincs pénzem még villamosjegyre se. Anyám nem ad semmire.

Na, ne szórakozz kicsi! Elviszlek, veszek jegyet, nehogy már az utcán aludj.

Mentünk is, már éjfél felé járt. A házmestert csengette. Nem jött. Vagy tíz perce nyomta a csengőt, a kapu zárva. Akkoriban tíz után még bezárták a kaput, kapupénz fejében a vice nyitotta.

Nem nyitotta. Nem süket a házmester?

Nem, de eljár piálni, talán valahol a kocsmánál fetreng. Mi legyen?

Menjünk hozzám, majd reggel hazacammogsz. Nekem nincs kedvem megvárni a házmestert.

Mit kerekítsem, hazaértünk. Nekem egy sezlonom volt, keskeny, jó kemény. Nem akartam a földre fektetni, de én se képzeltem a padlót matracnak magamnak.

Emlékszem rá, egy fekete-fehér csíkos nadrágba préselődött. Aránylag jó alakkal bélelte ki. A felsőben is két nagy maroknyi buci rejtezett. Megfürödsz gyorsan?

Igen. Két perc alatt végzett is. Kis világoskék rövid selyem alsó cucc volt rajta, kis luk az alján. A bugyija is egy régimódi nadrágocska volt. Abban feküdt az ágyba, jó szorosan a falhoz tapadva. Megfürödtem, mentem a takaró alá. Én mindig ruha nélkül aludtam akkoriban, zavart a textil. Most egy szál gatya és semmi más. Ezt is illendőségből csupán.

Elszunyókáltam gyorsan. Hajnalban valami cirógatás a hátamon, hirtelen nem is tudtam, hogy ketten vagyunk. Bújt hozzám és halkan súgta: rendes srác vagy. Jutalom jár érte.

Nem nagy gyakorlatom volt akkoriban a lányok kérdésében, de tudtam, valamit vár tőlem. Meg is kérdeztem, mi az a jutalom?

Hát én! Mondta egyszerűen.

Értettem. Lassan, nagyon lassan levettem róla a cseppnyi alsóruhát, aztán a magamét rapid módra. Ahogy hozzám simult, ahogy nagylányként foglalatoskodott velem, azonnal tudtam, szerelmes vagyok. Az a csöppnyi, alig tizenhatos nő dolgozott rendesen. Ahogy ő akart szeretni, úgy senki soha nem akart engem azóta sem.

Együtt maradtunk jó három évet, amikor beütött a szokásos krach. A haverommal, na meg Judit egyik iskolai barátnőjével, aki a haver nője volt (ez nem olyan bonyolult, csak elmondani) mentünk kirándulni Mogyoródra. Ott a színes búzamezőn szeretkeztek a haverék, mi is kedvet kaptunk. Jót vihogtunk, vége. Mentünk haza. Én dolgoztam másnap, késő délután mentem Juditért. A haver kelt ki éppen az ágyából. Sarkon fordultam és befejeztem. Azt a szerelmet lenulláztam örökre.

Húsz évvel később összefutottunk a Majakovszkij utcában, a trolimegállóban. Alig ismertem meg a nőt. Igazi bombázó lett. Apró, de csinos. Nem ülünk be valahova dumálni? Rég beszélgettünk.

Van valami, amiről beszélgetnék veled? De udvarias vagyok, menjünk. Itt egy kis presszó.

Mondd Karesz, miért hagytál el akkor?

Mi van? Mit akar ez kérdezni? Hát akkor te éppen a megcsalás fázisában voltál. Ugye emlékszel?

Igen, de félreértetted.

Mi? Az ágyból egy pasi, az én haverom kel ki, te meztelen fekszel, és ezt lehet félreérteni?

Nem. Ha az igaz egyáltalán, ahogy emlékszel. Az akkori indok, amiért megtettem, az sem érdekelne?

Nem. És akkor sem érdekelt. Hagyjuk ezt. Ha erről akarsz dumálni, sajnálom, de a szarvaimat nem fényezem. Elköszöntem kissé feledékeny volt kedvesemtől. Azóta nem láttam. Bár tudom, hol lakik, miképp él. Mai napig is hiányzik.

Fáj.

Nos, a szerelem az egy betegség, amint említettem. Kigyógyulni nem lehet belőle.