Második epizód
Hetek, hónapok óta cseng a fülemben éjszakánként egy dal. Egy francia dal. Honnan tudom, hogy francia, amikor semmit nem értek franciául? Nem tudom. Francia és mégis megértek minden strófát.
Így szólt az a vers, az a dal:
A hintó szaladt,
a lovak csattogtak.
A kerekek csillagok,
a nap a kocsirúd.
Szerelmem várj reám,
Kinn, a tenger partján.
Szerelmem el ne hagyj!
Megölöm magam.
Aztán megkereslek és
megöllek délután.
Minden éjjel hallottam mostanában.
Gondolkodom, honnan a dal, honnan az emlék. Mert miért jut eszembe, ha nem emlék, ha nem történet? De semmi. Se kép, se mondat. Se film, se könyv.
Elgondolkodtam azért a dalon. A főhős, aki álmomban egy délceg és göndör hajú fickó, minden ok nélkül dalol. A lány, aki sosem jelenik meg, talán nem is hallja. A fickó dalol, míg fel nem ébresztem magam.
Elemzem a szöveget, talán akkor kiderül valami. Nem jutok semmire. Eldobom a cetlit. Valami nem hagyja, hogy kidobjam. Kisimítom, olvasom: Megölöm magam, aztán megkereslek és megöllek délután! Valami furcsa érzés kerít hatalmába. Valami nem stimmel a versben. Órákig olvasom, ezerszer, mire beugrik.
Ha megöli magát, akkor később, délután hogyan nyírja ki a csajt? Nem egy Villon, nem egy Rimbaud. Egy kókler.
Ezzel ki is töröltem fejemből a sanzont a trubadúrral együtt. Azóta nem énekel a gigoló bennem.
Ugyebár itten is a szerelmi fájdalom zendül?