Upload failed. Maybe wrong permissions?
Én csak nem bírom magamban tartani ezt. Hogy mûfajilag mi is ez? Nos, valami, ami talán a novella meghatározás 10%-ával írható le... Fentebb már elnézést kértem.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Alig voltam 16 éves, mikor abbahagytam az iskolát, soha nem tanultam jól, sõt, idõnként pótvizsgát is kellett tennem, némelyik sikerült, némelyik nem. Sosem tartottam fontosnak ezt az élethez... az ÉLET-hez képest.
Úgyhogy mikor elsõs szakmunkásképzõbõl kimaradtam, gondoltam, inkább pénzt fogok keresni és kezembe veszem a jövõmet. Elsõ lépésként elköltöztem egyik nagynéném üresen álló házába, mert Éva néni sajnos éppen hosszú ideje kórházban volt akkor és megkérte a szüleimet, hogy nézzenek rá néha a lakására. Vagyis éppen kapóra jött egy folyamatos felügyelet, amit így én teljesítettem. Egyedül voltam ott, furcsa volt szembenézni a felnõtt mindennapokkal olyan fiatalon, de viszonylag rövid idõ alatt megszoktam. Munkát kerestem. Mondanom sem kell, hogy ezzel nehéz dolgom volt, hisz az általános iskolás bizonyítványomon kívül mást nemigen tudtam felmutatni, s már abban is volt szám szerint kettõ pótvizsga. Az egyetlen hely, ahol hosszú keresgélés után állást kaptam, az egy óvoda volt. Ott dolgoztam reggel 5-tõl délután 1-ig. Heti 6 napon.
Vasárnap pedig többnyire aludtam. Így emberekkel nem nagyon találkoztam, kitöltötte az addig hõn áhított s újonnan felfedezett ÉLET-emet az ovi. Jól éreztem ott magam, bár a másik takarítónõn kívül, aki akkor volt majdnem 50 éves, nem tudtam senkivel egyetlen szót sem váltani, hisz orosz tisztek gyerekei számára fenntartott, zárt telepen lévõ, a várostól teljesen elválasztott kicsi óvoda volt az.
Egész nap, hetente hatszor alig hallottam magyar szót. Rá kellett jönnöm, hogy bármit is hihettem magamról, nem vagyok egy lángész. Két teljes évet dolgoztam ott, 25-26 gyerek (egy csoport volt, benne 3-tól 6 évesig az összes ovis) és 3 óvónõ között, akik egyike sem beszélt egyetlen mondatot sem magyarul, rám mégsem ragadt mégcsak valami halvány foszlány sem az orosz nyelvbõl, pedig az iskolában elõtte néhány éven át még tanultam is. Ami igazán meglepett az az volt, hogy a kicsikkel így is remekül megértettük egymást. Volt néhány óra a reggeli és az ebéd között, míg igazán nem sok dolgunk volt, csak az éppen wc-re igyekvõ kicsiknek kellett segítenünk. Meg is tettük ezt, s közben óhatatlanul kommunikálni kellett a gyerekekkel, és megértettük egymást. Helyesek, bájosak voltak.
Nem tartott sokáig és hozzászoktam, hogy nem hallok más szót, mint oroszt. Ezzel együtt igazán jó volt ott dolgozni.
Aztán kezdtek hazautazni a tisztek. Majd olyan kevesen lettek a gyerekek, hogy már nem volt szükség két takarítónõre, egyikünk feleslegessé vált. Kézenfekvõ volt, hogy nem az éppen nagykorúvá vált, csak általános iskolai bizonyítvánnyal rendelkezõ lányt tartják ott. Nem fájt, megértettem, hogy a kolléganõmnek sokkal fontosabb az állás, mint nekem. Talán ezért, mert nem ágáltam a dolog ellen, a tanácstól kaptam egy ajánlatot. A város egyik óvodájában éppen takarítónõt kerestek, azt mondták, mehetek. Nemigen volt más választásom, és tulajdonképpen kedvem sem volt keresgéléssel tölteni hónapokat. Örültem, hogy gyerekek között maradok, csak a hely lesz más, gondoltam, a meló, a kicsik, ugyanazok...
Nem tudom igazán elmondani, hogy milyen volt az elsõ napom az "Ifjúmunkás" oviban. (Az Ifjú munkás úton volt az épület, ezért nevezték így.) Talán a furcsa a megfelelõ szó. De ez nem írja le igazán, amit az a nap "tett" velem. Gyakorlatilag megváltoztatta az életemet.
Bementem reggel, mint elõtte már oly sokszor dolgozni, csak most másik utca, másik épülete, másik óvoda várt. Ugyanúgy csináltam mindent, mint azelõtt: hajnalban mentem, átöltöztem, köszöntem a másik két takarítónõnek, fogtam a vödröt és indultam a dolgomra. Felmostam, amit kellett, éppen végeztem, mikor megjöttek az óvónõk. Mi meg elvonultunk a reggeli kávénkat meginni (ekkorra már rászoktam erre, nyilván a hajnali kelés miatt). Mire visszamentünk, már minden gyerek beért a csoportokba. Itt, ahogy lenni szokott egy normál létszámú oviban, volt kis-, középsõ- és nagycsoport. Mindháromnak szép, tágas terme, s egy nagy közös ebédlõ, a bejárat után. Mi már túlvoltunk a kávénkon, de a kicsiknek akkor következett a reggeli, amit mi osztottunk ki.
Jöttek is szépen, sorban. Hirtelen ott ült elõttem tíz, aztán harminc, majd nem egészen hetven kisgyerek, kerek, alacsony asztalok körül, egyenként 6 fõ, egy-egy asztalnál. Mi elkezdtük osztani a korábban a konyhán elkészített vajas-dzsemes kiflit és kakaót. Gyorsan kellett dolgoznunk, hogy a gyerekek körülbelül egyszerre láthassanak hozzá az evéshez. Mondhatom, kiforrott technikával dolgozó csapatba csöppentem, mert ment minden, mint a karikacsapás. Mindenki megkapta az adagját, hozzá lehetett látni az evéshez.
A sok kicsi, boldog arccal, nyugodtan, mosolyogva falatozott, s közben persze, az óvónõk kedves feddése ellenére megtárgyalták késedelmet nem tûrõ problémáikat. Imádnivalók voltak! Néztem õket, és belémhasított a felismerés, hogy ezt akarom csinálni! Nem volt ez más, mint az orosz oviban, hisz a gyerekek ott is éppíly aranyosak, szépek, kedvesek voltak, de hogy ennyi pulya együtt zsibong anyanyelvemen, nos az összehasonlíthatatlan erejû volt.
Tudtam, hogy amint lehet, tanulni fogok. Beíratkoztam esti gimnáziumba, azt elvégeztem (egyszer sem kellett pótvizsgát tennem) és azóta dadus vagyok, ugyanabban az oviban. Ma már Ifjúság út a neve az utcának, de tulajdonképpen más nem változott.
A gyerekek most is olyan kedvesek, nyíltak, cserfesek, mit akkor és nem oroszul, hanem magyarul zsibonganak körülöttem, nap mint nap. Éva néni pedig rám hagyta a házát. Ma már csak heti öt napot dolgozom, de annak a hétfõnek az emléke mindig elkísér. Most már itthon zsibong a két ikerlányom, anyanyelvemen...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Mint mondtam, elnézést kérek! Önvédelembõl írtam le, mintahogy az egész RSJ! is emiatt létezik...
2007-02-06
~~DISCUSSION~~
Zsibong anyanyelvemen
Mindenkitõl elnézést kérek. Mióta elõször elolvastam a felhívást, itt zörög a fejemben... Most megszabadulok tõle... Bocsánat.
BDK kezdte!Én csak nem bírom magamban tartani ezt. Hogy mûfajilag mi is ez? Nos, valami, ami talán a novella meghatározás 10%-ával írható le... Fentebb már elnézést kértem.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Alig voltam 16 éves, mikor abbahagytam az iskolát, soha nem tanultam jól, sõt, idõnként pótvizsgát is kellett tennem, némelyik sikerült, némelyik nem. Sosem tartottam fontosnak ezt az élethez... az ÉLET-hez képest.
Úgyhogy mikor elsõs szakmunkásképzõbõl kimaradtam, gondoltam, inkább pénzt fogok keresni és kezembe veszem a jövõmet. Elsõ lépésként elköltöztem egyik nagynéném üresen álló házába, mert Éva néni sajnos éppen hosszú ideje kórházban volt akkor és megkérte a szüleimet, hogy nézzenek rá néha a lakására. Vagyis éppen kapóra jött egy folyamatos felügyelet, amit így én teljesítettem. Egyedül voltam ott, furcsa volt szembenézni a felnõtt mindennapokkal olyan fiatalon, de viszonylag rövid idõ alatt megszoktam. Munkát kerestem. Mondanom sem kell, hogy ezzel nehéz dolgom volt, hisz az általános iskolás bizonyítványomon kívül mást nemigen tudtam felmutatni, s már abban is volt szám szerint kettõ pótvizsga. Az egyetlen hely, ahol hosszú keresgélés után állást kaptam, az egy óvoda volt. Ott dolgoztam reggel 5-tõl délután 1-ig. Heti 6 napon.
Vasárnap pedig többnyire aludtam. Így emberekkel nem nagyon találkoztam, kitöltötte az addig hõn áhított s újonnan felfedezett ÉLET-emet az ovi. Jól éreztem ott magam, bár a másik takarítónõn kívül, aki akkor volt majdnem 50 éves, nem tudtam senkivel egyetlen szót sem váltani, hisz orosz tisztek gyerekei számára fenntartott, zárt telepen lévõ, a várostól teljesen elválasztott kicsi óvoda volt az.
Egész nap, hetente hatszor alig hallottam magyar szót. Rá kellett jönnöm, hogy bármit is hihettem magamról, nem vagyok egy lángész. Két teljes évet dolgoztam ott, 25-26 gyerek (egy csoport volt, benne 3-tól 6 évesig az összes ovis) és 3 óvónõ között, akik egyike sem beszélt egyetlen mondatot sem magyarul, rám mégsem ragadt mégcsak valami halvány foszlány sem az orosz nyelvbõl, pedig az iskolában elõtte néhány éven át még tanultam is. Ami igazán meglepett az az volt, hogy a kicsikkel így is remekül megértettük egymást. Volt néhány óra a reggeli és az ebéd között, míg igazán nem sok dolgunk volt, csak az éppen wc-re igyekvõ kicsiknek kellett segítenünk. Meg is tettük ezt, s közben óhatatlanul kommunikálni kellett a gyerekekkel, és megértettük egymást. Helyesek, bájosak voltak.
Nem tartott sokáig és hozzászoktam, hogy nem hallok más szót, mint oroszt. Ezzel együtt igazán jó volt ott dolgozni.
Aztán kezdtek hazautazni a tisztek. Majd olyan kevesen lettek a gyerekek, hogy már nem volt szükség két takarítónõre, egyikünk feleslegessé vált. Kézenfekvõ volt, hogy nem az éppen nagykorúvá vált, csak általános iskolai bizonyítvánnyal rendelkezõ lányt tartják ott. Nem fájt, megértettem, hogy a kolléganõmnek sokkal fontosabb az állás, mint nekem. Talán ezért, mert nem ágáltam a dolog ellen, a tanácstól kaptam egy ajánlatot. A város egyik óvodájában éppen takarítónõt kerestek, azt mondták, mehetek. Nemigen volt más választásom, és tulajdonképpen kedvem sem volt keresgéléssel tölteni hónapokat. Örültem, hogy gyerekek között maradok, csak a hely lesz más, gondoltam, a meló, a kicsik, ugyanazok...
Nem tudom igazán elmondani, hogy milyen volt az elsõ napom az "Ifjúmunkás" oviban. (Az Ifjú munkás úton volt az épület, ezért nevezték így.) Talán a furcsa a megfelelõ szó. De ez nem írja le igazán, amit az a nap "tett" velem. Gyakorlatilag megváltoztatta az életemet.
Bementem reggel, mint elõtte már oly sokszor dolgozni, csak most másik utca, másik épülete, másik óvoda várt. Ugyanúgy csináltam mindent, mint azelõtt: hajnalban mentem, átöltöztem, köszöntem a másik két takarítónõnek, fogtam a vödröt és indultam a dolgomra. Felmostam, amit kellett, éppen végeztem, mikor megjöttek az óvónõk. Mi meg elvonultunk a reggeli kávénkat meginni (ekkorra már rászoktam erre, nyilván a hajnali kelés miatt). Mire visszamentünk, már minden gyerek beért a csoportokba. Itt, ahogy lenni szokott egy normál létszámú oviban, volt kis-, középsõ- és nagycsoport. Mindháromnak szép, tágas terme, s egy nagy közös ebédlõ, a bejárat után. Mi már túlvoltunk a kávénkon, de a kicsiknek akkor következett a reggeli, amit mi osztottunk ki.
Jöttek is szépen, sorban. Hirtelen ott ült elõttem tíz, aztán harminc, majd nem egészen hetven kisgyerek, kerek, alacsony asztalok körül, egyenként 6 fõ, egy-egy asztalnál. Mi elkezdtük osztani a korábban a konyhán elkészített vajas-dzsemes kiflit és kakaót. Gyorsan kellett dolgoznunk, hogy a gyerekek körülbelül egyszerre láthassanak hozzá az evéshez. Mondhatom, kiforrott technikával dolgozó csapatba csöppentem, mert ment minden, mint a karikacsapás. Mindenki megkapta az adagját, hozzá lehetett látni az evéshez.
A sok kicsi, boldog arccal, nyugodtan, mosolyogva falatozott, s közben persze, az óvónõk kedves feddése ellenére megtárgyalták késedelmet nem tûrõ problémáikat. Imádnivalók voltak! Néztem õket, és belémhasított a felismerés, hogy ezt akarom csinálni! Nem volt ez más, mint az orosz oviban, hisz a gyerekek ott is éppíly aranyosak, szépek, kedvesek voltak, de hogy ennyi pulya együtt zsibong anyanyelvemen, nos az összehasonlíthatatlan erejû volt.
Tudtam, hogy amint lehet, tanulni fogok. Beíratkoztam esti gimnáziumba, azt elvégeztem (egyszer sem kellett pótvizsgát tennem) és azóta dadus vagyok, ugyanabban az oviban. Ma már Ifjúság út a neve az utcának, de tulajdonképpen más nem változott.
A gyerekek most is olyan kedvesek, nyíltak, cserfesek, mit akkor és nem oroszul, hanem magyarul zsibonganak körülöttem, nap mint nap. Éva néni pedig rám hagyta a házát. Ma már csak heti öt napot dolgozom, de annak a hétfõnek az emléke mindig elkísér. Most már itthon zsibong a két ikerlányom, anyanyelvemen...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Mint mondtam, elnézést kérek! Önvédelembõl írtam le, mintahogy az egész RSJ! is emiatt létezik...
2007-02-06
~~DISCUSSION~~
| ← Tenni kéne valamit... | Szombati túra → |