Vallomás
Zárt kör, az én világom mindenképpen az. Azoknak szól most ez a post, akik fontosak nekem.
Eltûntem innen, de azt hiszem, mindenhonnan eltûnnék. Illetve talán ez már múltidõ, mert most megint egy hullámvölgybõl küzdöm fel magam.
Nem magam miatt vagyok megint itt a téren, hanem célzatosan akad itt néhány ember, akiket nem akaródzik elvesztenem. Nem nevesítem õket -beeeeeee-, de gyanítom, hogy tudják.
Az utóbbi hetek eseményei, csak címszavakban:
- gyerekeim közül kettõ, más-más bajjal, más-más kórházban;
- barátnõm hónapok óta húzódó betegségével szintén kórházban;
- kudarc kudarc hátán, melyek személyesen érintettek/nek;
- számos csalódás, egyes emberekhez való kötõdésemben;
- agyam elhasználódása, még sokkal jobban, mint amit a 10%-os kapacitás indokolna;
- megmentett lábam riasztó állapota a -számomra- súlyos, folyamatos terheléstõl, melyet persze kísér a komoly fájdalom is, csak ez önmagában nem megjegyzendõ;
- gépem az összeomlás jeleit mutatta, úgyhogy egy teljes hétig gyógyítás alatt volt (gyerekem gépét bitoroltam, de az nem az igazi).
Ritkán írtam és szinte semmit nem olvastam.
A nyakán lógtam (illetve lógok még mindig) jónéhány embernek.
Fáradt vagyok.
Most megint elõjött egy régóta vágyott kép: csak mélán ülök egy domboldalon, mellettem a mankóm, kezemben egy pohár hideg valami és nézek le a völgybe. Semmi dolgom. Senkinek nem tartozom semmivel. Senkitõl nem várok semmit. Csak vagyok. Csak.
Lehet, hogy ezt már írtam, de ki tartja ezt számon, nem igaz?!
Azt hiszem hetedik osztályos voltam, mikor a vers- és prózamondó versenyen én, mint tehetséges (de ha az nem is, hát önbizalom terén túltengõ, kissé dagi, vörös hajú) palánta, elõadtam Anyu javaslatára, s mindenki mélységes megdöbbenésére, Rímhányó Romhányi egy opusát. Valamiért most idecseng nekem.
Íme:
Romhányi József: A teve fohásza
Monoton
üget a süppedõ homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp.
A helyzete nem szerencsés.
Apró, szemcsés
homokkal telve
a füle, a nyelve.
Sóvár szeme kutat
kutat.
Még öt-hat nap
kullog, baktat.
Az itató tava távol,
S oly rettentõ messze meg az oázis.
Erre utal az alábbi fohász is:
- Tevék ura!
Te tevél tevévé engem eleve,
teveled nem ér fel tevefej tétova veleje.
Te terved veté a tevevedelõ tavat tavaly távol,
de tévednél, vélvén,
vén híved neved feledve
elvetemedve
vádol.
Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova,
mivel levet - vert vederbe
feltekerve - nem vedelve
lett betelve
a te tevéd szenvedelme.
Te nevedbe
legyen eme
neveletlen tevetetem
eltemetve!
S evezzevel ava teve
levelkévét kivilevelhevelteve.
Aki(k)nek szól ez, az(ok) érti(k). Akitõl kell, bocsánatot kérek. Aki megbocsát, úgy kell neki! :)
Kit minõsít, hogy szeretek itt lenni? Engem vagy titeket?
2008-04-20
~~DISCUSSION~~
| ← Menedék | Amper és a makramé → |