Új életemben legalábbis. Délutánra vendéget várok, s gondoltam, valamivel csak meg kéne kínálnom. Nomeg ugye magamnak is adhatnék már felköszöntésül (ha már tegnap semmit sem tudtam venni ajándék gyanánt!) valami finomat, tehát akkor mi a kézenfekvõ megoldás?! Sütni kell valamit!
Anyu -már írtam, s még fogom is- mindeig csak gondolt egyet, kicsit zörgött a konyhában, és már hozta is az ilyen-olyan sütiket. Hmmm.... én tõle az erõmûgépész-séget örököltem. :)
Na, nem kell nagy kalandra gondolni! Én nem édességben mérem azt, hanem halálban, törésekben, kómában, satöbbiben, tehát a sütiben csak és kizárólag szájbarágós, majdnem kész cuccot vagyok hajlandó a közelembe engedni -mert ugye, azt még csak-csak elhiszem, hogy boldogulok vele, s a végén legalább a céltárgyra emlékeztetõ dolgot sikerül kihozni. Most ott tartok, hogy mindent úgy csináltam, ahogy az írva vagyon, s benn van a sütõben lelkemhez oly közel álló, remélhetõleg perceken belül késszé nyilvánítható csokis muffin!
Ilyesmi, ni (nincs adatkábelem a telómhoz, úgyhogy csak ezt az innen nyúlt képet tudom idetenni)
De délután a vendégem (aki fél 5 felé ér ide, most kaptam a hírt) kénytelen lesz megkóstolni. Ha túléli, akkor majd akár be is számolhat róla itt!