Sebzettek városa
Megint egy film rólunk. ---és kicsit rólatok---
(Freak City)
| amerikai-kanadai filmdráma, 101 perc, 1999 rendezõ: Lynne Littman forgatókönyvíró: Jane Shepard zeneszerzõ: Michel Colombier operatõr: Frank Byers vágó: B. J. Sears szereplõ(k): |
Amikor Ruth nagymamája, aki eddig gondját viselte, meghal, a fiatal szklerózis multiplexben szenvedõ lány a Lewellyn Otthonban kénytelen folytatni életét, fizikailag és szellemileg sérült betegekkel együtt, egy olyan helyen, amit utál. De fokozatosan kiderül, nem minden olyan a Lewellyn-ban, mint amilyennek látszik, ahogy Ruth egyre jobban megismeri ezeket az embereket és mindennapi problémáikat.
Ebben a megrendítõ és csodálatos történetben Ruth megtanulja új szemmel nézni az életet - fõleg egy nagyszerû ember segítségének köszönhetõen.
(Ahonnan nyúltam eddig, köszike:)
Ez is olyan film, ami beleillik A Belsõ tenger, a Mégis kinek az élete és a Memento alkotta sorba. Akinek van néhány használaton kívüli agysejtje, s nem sajnálja ilyesmire az idejét sem, az nézze meg például ezt a Hallmark-on, ahol még a napokban kétszer vetítik:
november 8. Szerda, 08:00
november 8. Szerda, 13:00.
Amúgy egyetlen személyes megjegyzést tennék konkrétan a filmrõl. Csak az fogja érteni aki megnézte már. (Persze még az sem 100%, mert tisztában vagyok önnön képességeimmel, de az esélyei bizton magasan verik azokét, akik nem látták) Tehát:
Van ebben egy jelenet, ami nekem, az én 10% agyamnak az asszimilálódás végét jelenti. Mikor az õszi levél lehullását meséli, mutatja Ruth az egyik betegtársának. Az maga a beletörõdés. Errõl már írtam sokszor, ez a fajta beletörõdés nem a lehajtott fejjel való magam megadása, hanem a megváltoztathatatlan körülmények ellenére, azok elfogadásával úgy dönteni, hogy ez van, ha így, hát így, csinálom tovább! Azért, mert én így akarom!
Érthetõ? Hmmm... Nekem az. :)
Ma, ahogy mentem gyógytornára, megállt mellettem egy autó, s kiszólt belõle a sofõr, egy fiatal anyuka, hogy elvihet-e az SzTK-ig. Mondván, õk is odamennek és gondolja én is odaigyekszem. (Két babaülés volt hátul, s mindkettõben utazott is valaki:) Nem szoktam elfogadni az ilyen potya fuvart, de most késõn indultam (mert én hülye, reggel mostam meg a hajam...), tehát kénytelen voltam élni a felkínált lehetõséggel. Nem volt több 5-6 percnél, de eközben mégis kitárgyaltuk, hogy mielõtt az ember gyereket vállalna, eszébe sem jut például a babakocsis közlekedés nehézkessége; nem beszélve a rokik számára leküzdhetetlen, ám (az egészeknek) jelentéktelen akadályokról. Szóval, remekül egymásra találtunk.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Miközben keresgéltem cikkeket a filmrõl, beleütköztem ebbe: FFRISS (Fogyatékos Fiatalok Re/Integrációját Segítõ Szolgálat)
2006-10-30
~~DISCUSSION~~
| ← Mai elbizonytalanodásom | Mára → |