Roki vagy nem roki?
Eddig évente kellett mennem felülvizsgálatra, ahol eldöntötték az állapotom besorolását a rokkantság/munkaképesség viszonyában. Legközelebb 5 év múlva kell mennem. Köszi, jól vagyok!
2001. 11. 18-án véget ért az életem.
A 6-os út mellett, a szántóföldön állt meg az autónk. Ott meghaltunk. Én elõször, Õ elõször és utoljára ebben az életében.
Mikor éppen sem itt, sem ott nem voltunk, az autó fölött megbeszéltük, hogy én még nem mehetek, én leszek képes meggyógyulni és felnevelni a gyerekeinket.
Õ átment.
Én is mentem tovább akkor, de nem engedtek át a kapun. Zsolti és Anyu nem hagyták, hogy átmenjek. Õk is mondták, amit én már tudtam, de nem akartam elfogadni: hogy nekem még dolgom van itt, nem mehetek, fel fogom nevelni a lányokat.
A kóma alatt, mely egy hétig tartott, még két alkalommal küldtek vissza õk ketten. Apunak azt mondták az intenzíven, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok. Ha mégsem halok meg, a legjobb eset is csak az, hogy haza lehet majd engem vinni, mint egy növényt, mert sem mozogni sem kommunikálni nem leszek képes. Nem maradt agyam; tovább voltam oxigén nélkül, mint addig bárki aki visszatért, ettõl meglágyult a 90%-a, a maradék pedig nem lehet elég az élethez. De talán jobb is nekem, mert a lábamat le kell vágni, a csípõm felrobbant, és ha ez még nem lenne elég, akkor a májam vagy vesém fog elvinni, amik összetörtek az ütközésnél.
Aztán felébredtem. Mikor a lélegeztetõt kiszedték beszélni is tudtam (igaz, hogy rajzfilm-hangom volt, de beszéltem :o), majd 3 hónap nihil következett. Két dolog jutott át ezen a szûrõn. Az elsõ, a legfontosabb, a gyerekeim létezésének a tudata. Hogy azért vagyok (még) itt, mert felnevelem õket. (Igaz, hogy sokáig ~2 évvel "fiatalabb" kiadásra "emlékeztem", mindig új meglepetés volt, mikor jöttek látogatni... milyen szépek, milyen okosak...és milyen nagyok!! :o) A másik a más helyen raktározott, de sokkal erõsebb lenyomatot hagyó, iszonyatos, mindent kitöltõ fájdalom tudata volt. Ahogy hallom a folyosón a kötözõs kocsi hangját... amikor hallom, hogy kopog a nõvérek cipõje a kövön, és ide jönnek... amikor nincs idõ, nincs semmi, de tudom, hogy közeledik a látóteret betöltõ, könyörtelen, engesztelhetetlen kín... (A nõvérek, kötözõsök mindent megtettek, hogy enyhítsék. Segítettek. Kibírtam. Köszönöm!)
Nem vágták le a lábam. (KÖSZIFAZEKASDOKI!) Majd másfél évvel késõbb, a csípõcsontomat is megoperálták, protézist építettek be, azóta tudok ülni... (...és kinõtt a lábam...! :o) Visszanövesztettem a 25 cm csonthiányt a lábszáramba, megmûtötték a bokámat is, már leér a sarkam (hajlani nem hajlik, de legalább állni tudok ~biztonságosan :o).
Egy mankóra szükségem van a házon kívül, mert nem tudok lépcsõzni támaszkodás nélkül, így pl. a járdaszegély is leküzdhetetlen akadályt jelent nekem. (Amikor rossz napom van, elõfordul, hogy itthon is kell... sõt, van hogy mindkét mankó is... a fájdalom ezred része a réginek, kibírható, de kell(enek) a mankó(k) olyankor.)
Ha esik az esõ, hó, vagy akár csak köd van, vagy fúj nagyon a szél, nem tudok kimenni a házból. Járni tudok, tök jól vagyok... de nem fogok felborulni, csúszik a mankó a nedves kövön, a szél meg elfúj (nem vagyok egy nádszál, csak éppen bizonytalanabb vagyok, mint fénykoromban :o).
A doki elõtt, a felülvizsgálaton, le kellett hajolnom, megérintenem a lábfejem... Nem ment. Mondtam, hogy le tudok hajolni, csak kapaszkodnom kell. Azt a választ kaptam, hogy ne sajnáltassam magam, menni fog az. Megróbáltam, nem ment. Mikor újra mondta, hogy rajta, csinálja, akkor mondtam, hogy nem megy, ráadásul csípõprotézissel elvileg nem is nagyon hajlonghatnék (de mondjuk nem is tudok), újra mondta, hogy ne sajnáltassam magam... Na, erre elmosolyodtam és mondtam, hogy: más kérdés? (Addigra már megvizsgált...) Nem volt más kérdés, én felöltöztem ( a mankóm kétszer felborult, mert csak a falhoz lehetett támasztani, a földre pakolt ruháim felett, mert nem volt nekik hely...:o), elköszöntem és kijöttem.
A lényeg az, hogy 67%-os roki lettem. A papíron az van, hogy: "Állást, járást nem igénylõ munkát végezhet."
Nem tudok. Rajtam akarnak spórolni? Tegyék! Legyen nekik. Nem fellebbeztem. 2010-ben kell újra mennem.
Na, ez a roki-kiszolgáltatottság. Nem jó, de nem is ez a legmélyebb szintje a megaláztatásnak.
Kifüstölögtem magam.
2005-12-14
~~DISCUSSION~~
| ← Szeretet, szerelem... | Mi van, ha elvétem a célt? → |