Nosztalgia - a zárt osztályon

Olyan periodikusan vissza-visszatér ez a szint. A szajkóm egyik kedvence ez: az állandóság megnyugtató, hisz stabilitást ad.

Vagyis, tulajdonképpen örülnöm kellene ilyenkor, mégis a mosoly, ami orcámra kiül amikor ezt tapasztalom a parkomban, valahogy mégsem a felhõtlen jókedvrõl árulkodik.
Tavaly, egészen pontosan 2009. október 31-én jegyeztem meg a padomon, hogy ismét elért a parkom egy alsó csúcsot, s zabolázatlan zárt osztályként mûködik. Ma, változatlanul ideteszem ismét, és most sem más a mosolyom.
Legfeljebb egy hangyányit megfáradtabb, de lehet ez csak az egy évnyi öregedéstõl van. :)

Zárt osztály
 

Elgyengültem és beállok a sorba.

Hiszen bezzeg az én idõmben!!
Ehhhehhee....

Olyan a parkom ma, mint egy elhanyagolt, felügyelet nélküli zárt osztály.
Csak a benne lévõ, mindenféle gátlás nélkül eszüknek hitt nyúlós gányukat osztó véglények (remélhetõleg nem szaporodnak... bár láttam én már karón varjút, ugye), nem olyan vibráló kemény férfiasságot sugároznak mint egyik oldalon, vagy nem olyan huncutkás mosollyal operálnak, mint a másik oldalon lévõ ápolt:



/12 majom lakása jelenleg/

Viszont örömmel látom, hogy a fejlõdés állandó.
A visszafejlõdés, pontosabban a minõség romlása hogyan is nevezendõ folyamat?

.........................................

Az állandóság megnyugtató. Úgyhogy köszönettel tartozom sokaknak, ha másért nem, hát azért, hogy így tudhatom, mégiscsak én vagyok a normális.
 

nosztalgia_a_zart_osztalyon