Upload failed. Maybe wrong permissions?
Ma nem ugyanarra mentünk, mint tegnap -http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/nk16-_1-, és lőn, a mai útvonal éppen majdnem dugómentes volt. A 'majdnem' azért maradt ott, mert a budakeszi úton az lenne a nem megszokott, ha reggel járható lenne. De ez maga a lutri, hiszen sokszor mentünk már az évek alatt épp erre is, de sokszor itt sem lehet haladni. Ma éppen lehetett, így korán beértem.
Sőt, az épületet is megtaláltuk, tehát nemhogy ekéstem volna, még lébecolni is volt időm...
Nagyvizittel kezdtünk, mely a keddi szokásos jó hír kört is tartalmazta. Amit én persze elfelejtettem, így nem tudtam készülni előre, de kéznél volt a lábam... így kézenfekvő volt, hogy mi is lesz az...
- A papucsom /http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/tokeletes_-_metaszandal?s[]=papucs/.
és
- Hogy nem kell gödörből hegyet mászva eljutni a főépületig nap mint nap. Ezt többen, régi motorosok, hasonlóképp gondolták/ják.
A vizitről kifelé épp egy-két percem volt bepúderezni az orrom, majd szaladhattam is közös tornára. Ahol az egyetlen ágyat bitorlom, mert megérdemlem... -rajtam kívül mindenki le tud menni a szőnyegre.
Aztán elkapott Kati és felfedezhettem a fizikoterápiás helyiséget, ahol a bal csípőmre és a jobb oldalon nőtt bokámra kaptam valami hangyafocit... legalábbis ez az érzete a kezelésnek. Pontosabban csak a csípőmön, mert a bokám, illetve szinte a teljes jobb lábszáram-lábfejem bőrfelülete totál érzéketlen. A lábfejem olyan mintha.. de ez a bigyó által keltett finom rezdüléseket egyáltalán nem érzékeli, így paráztunk -Kati velem tartott ebben-, mert azt sem érzem, ha esetleg megég ott a bőrfelület... De nem lett baj, óvatosan beállított erősséggel kaptam a kezelést, s majd cirka reggelre kiderül ért-e ez valamit így.
Ezután már Ági várt és mehettem vele egyéni tornára. Ma szinte teljesen csakis a vállaimat tekergette, így passzívan kimozgatva érve el az újabb szabad időszakot. (Itthon Edit szokta ezt csinálni és épp most ért oda ez az alkatrészem, hogy ráfért ez a strófa.)
Hédinél masszázst kaptam, amit én ennyi év alatt sem tudtam megszeretni. Hiába, na. Nem jól vagyok én bekötve, tudom, nem most derül ez ki... mert ugye a masszázst mindenki_szereti... csak én nem. Hö.
Utána lébec volt kicsit, ám inkább beültem kéztornára. Ami némileg macera volt, mert ennek egyik szakaszában egymásnak kellett dobálni a labdát.... hö... remélem, nem rontottam túlságosan a párom teljesítményét...
Aztán be akartam menni Főorvosasszonyhoz, mert tartozom a gyógyszer-allergiáim felsorolásával, de ma ambuláns nap volt, tehát ezren vártak rá, mellesleg nekem is szaladósra sikerült a napom, de pláne még ezután egy gyors ebéd volt hátra, s még mennem kellett a parakondira is.
Úgy kezdődött, hogy még az osztályon megállítottam a folyosón Ágit -a gyógytornász-, és megkérdeztem, vajh lehetek-e a konditeremben a saját cipőmben, mert anélkül nemigen tudok járni. A másik megoldás -a papucsom pedig ott hagyom a szobában a székemnél, mert ha hazaviszem, tuti-fúró-kukker reggel elfejetem visszavinni. (A kondiból már nem megyek vissza az osztályra ilyenkor.) Tőle -bár nem a kondis csapathoz tartozik- elvi engedélyt kaptam,így bátran vágtam neki a helyzetnek.
Átvitt egy betegtársam autóval -pedig ezt a sétát most már meg tudom tenni gond nélkül, de ő úgyis azzal ment s hívott magával-, aztán az ebéd után irány a kondi. Ott a terem ajtajában vártam a trénerre, s mikor odajött hozzám, bemutatkoztam, elmondtam parámat és a lábam-cipő együttállást is ecseteltem. Várakozásnak megfelelően egyetlen szava sem volt ellene, így járóképesen indultam a feladatnak. Először lemérte a gyaloglási sebességem. Mármint csak az időt mérte, adott távolságon, ami ugye együtt kiadja ha akarom a sebességet... S meglepően gyors vagyok! Mármint a tréner számára... vagyis én vagy így megyek, vagy nem... csak nem tudok sokat menni... hehe...
Osztán leültetett egy, a keresztségben LifeFitness-nek nevezett géphez, ahonnan baljóslatú bigyók serege lógott kifele például... ééééés.... éééés rá kellett vennem magam, hogy egyensúlyomat megtalálva emelgessek -hol lábbal, hol karral- igen kezdő súlyú, de mégiscsak célzottan odapakolt tárcsákat.
NK '16- 2.
Ma nem ugyanarra mentünk, mint tegnap -http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/nk16-_1-, és lőn, a mai útvonal éppen majdnem dugómentes volt. A 'majdnem' azért maradt ott, mert a budakeszi úton az lenne a nem megszokott, ha reggel járható lenne. De ez maga a lutri, hiszen sokszor mentünk már az évek alatt épp erre is, de sokszor itt sem lehet haladni. Ma éppen lehetett, így korán beértem.
Sőt, az épületet is megtaláltuk, tehát nemhogy ekéstem volna, még lébecolni is volt időm...
Nagyvizittel kezdtünk, mely a keddi szokásos jó hír kört is tartalmazta. Amit én persze elfelejtettem, így nem tudtam készülni előre, de kéznél volt a lábam... így kézenfekvő volt, hogy mi is lesz az...
- A papucsom /http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/tokeletes_-_metaszandal?s[]=papucs/.
és
- Hogy nem kell gödörből hegyet mászva eljutni a főépületig nap mint nap. Ezt többen, régi motorosok, hasonlóképp gondolták/ják.
A vizitről kifelé épp egy-két percem volt bepúderezni az orrom, majd szaladhattam is közös tornára. Ahol az egyetlen ágyat bitorlom, mert megérdemlem... -rajtam kívül mindenki le tud menni a szőnyegre.
Aztán elkapott Kati és felfedezhettem a fizikoterápiás helyiséget, ahol a bal csípőmre és a jobb oldalon nőtt bokámra kaptam valami hangyafocit... legalábbis ez az érzete a kezelésnek. Pontosabban csak a csípőmön, mert a bokám, illetve szinte a teljes jobb lábszáram-lábfejem bőrfelülete totál érzéketlen. A lábfejem olyan mintha.. de ez a bigyó által keltett finom rezdüléseket egyáltalán nem érzékeli, így paráztunk -Kati velem tartott ebben-, mert azt sem érzem, ha esetleg megég ott a bőrfelület... De nem lett baj, óvatosan beállított erősséggel kaptam a kezelést, s majd cirka reggelre kiderül ért-e ez valamit így.
Ezután már Ági várt és mehettem vele egyéni tornára. Ma szinte teljesen csakis a vállaimat tekergette, így passzívan kimozgatva érve el az újabb szabad időszakot. (Itthon Edit szokta ezt csinálni és épp most ért oda ez az alkatrészem, hogy ráfért ez a strófa.)
Hédinél masszázst kaptam, amit én ennyi év alatt sem tudtam megszeretni. Hiába, na. Nem jól vagyok én bekötve, tudom, nem most derül ez ki... mert ugye a masszázst mindenki_szereti... csak én nem. Hö.
Utána lébec volt kicsit, ám inkább beültem kéztornára. Ami némileg macera volt, mert ennek egyik szakaszában egymásnak kellett dobálni a labdát.... hö... remélem, nem rontottam túlságosan a párom teljesítményét...
Aztán be akartam menni Főorvosasszonyhoz, mert tartozom a gyógyszer-allergiáim felsorolásával, de ma ambuláns nap volt, tehát ezren vártak rá, mellesleg nekem is szaladósra sikerült a napom, de pláne még ezután egy gyors ebéd volt hátra, s még mennem kellett a parakondira is.
Úgy kezdődött, hogy még az osztályon megállítottam a folyosón Ágit -a gyógytornász-, és megkérdeztem, vajh lehetek-e a konditeremben a saját cipőmben, mert anélkül nemigen tudok járni. A másik megoldás -a papucsom pedig ott hagyom a szobában a székemnél, mert ha hazaviszem, tuti-fúró-kukker reggel elfejetem visszavinni. (A kondiból már nem megyek vissza az osztályra ilyenkor.) Tőle -bár nem a kondis csapathoz tartozik- elvi engedélyt kaptam,így bátran vágtam neki a helyzetnek.
Átvitt egy betegtársam autóval -pedig ezt a sétát most már meg tudom tenni gond nélkül, de ő úgyis azzal ment s hívott magával-, aztán az ebéd után irány a kondi. Ott a terem ajtajában vártam a trénerre, s mikor odajött hozzám, bemutatkoztam, elmondtam parámat és a lábam-cipő együttállást is ecseteltem. Várakozásnak megfelelően egyetlen szava sem volt ellene, így járóképesen indultam a feladatnak. Először lemérte a gyaloglási sebességem. Mármint csak az időt mérte, adott távolságon, ami ugye együtt kiadja ha akarom a sebességet... S meglepően gyors vagyok! Mármint a tréner számára... vagyis én vagy így megyek, vagy nem... csak nem tudok sokat menni... hehe...
Osztán leültetett egy, a keresztségben LifeFitness-nek nevezett géphez, ahonnan baljóslatú bigyók serege lógott kifele például... ééééés.... éééés rá kellett vennem magam, hogy egyensúlyomat megtalálva emelgessek -hol lábbal, hol karral- igen kezdő súlyú, de mégiscsak célzottan odapakolt tárcsákat.
Tudtam én... tudtam én... csak nem sejtettem... hogy ennyire billegális vagyok. A cél itt: rávenni a jobb oldalon nőtt lábam, hogy minél nagyobb részt kivegyen cipelésemből.
Nem pont ezzel, de kísértetiesen hasonló tesócuccal követtem el az ezzel-azzal emelgetést, s a gép másik síkján egy társam hasonló mókában vehetett részt.
Kaland az élet. És most már kondizom is, bármilyen viccesen hangzik egy mondatban a személyem és ez a tevékenység.
2016.09.06., 17:31
~~DISCUSSION~~
| ← NK '16- 1. | NK '16- 3. → |