Kívülálló

Mindig is az voltam. Soha sehova nem tudtam igazán tartozni. Csak nagyon kis, mikroközösség volt, amiben tényleg teljesértékû tag lehettem és ahová én magam is tartozónak éltem meg magam.
Mindig egy barátom volt. De nem bírta egyikük sem sokáig.

Volt persze sok hely, közösség, ahová szerettem volna -akartam- tartozni, sõt, ideig-óráig akár hihettem is, hogy ott a helyem.

Aztán rendre kiderült, hogy legjobb esetben is maximum megtûrtek. Utólag pedig mind nagyon hálásak (voltak) jószerencséjüknek, hogy kaptak ismét egy hosszútávra szóló kifigurázandó, felsõbbséges mosollyal emlegethetõ emléket.

Tudom, már nem, csak mintha.
Az, hogy nem értem magát a folyamatot, megszokott. Míg zajlik, s utólag is az marad, nekem érthetetlen. De a benne rejlõ célt, értem. Vagyis, csak felfogom. Kis pont vagyok, jelentéktelen, mégis elviselhetetlenül szúrom a szemét azoknak, akikhez én kötõdnék.
Nem, nem egyes személyekrõl beszélek.
Most a... "A" közösségrõl.
Azt sem tudtam, mit jelent a szó, de már értem, saját bõrömön kellett megtapasztalnom, hogy milyen, mikor ezzel operál valaki.

Ignorálva vagyok.

Ennek ellentmond némileg, amiket a szemembe mondtak azon alkalmakkor, mikor volt szerencsém, s volt szerencsétlenségük találkoznunk, de a memóriám nem létezik, tehát nyilván csak azt õrzöm emlékként, amit szeretnék, ha megtörtént volna.

Átok?
Nem az.
Ezt érdemlem. Hisz ez vagyok én.



Emlékszem. Õ is. Õ is. Õ csak miattam, de Õ is. Emlékszem.
Elfogy.

kivulallo