Lépésváltás

Mert ugye, a számomra megmásíthatatlan(nak tûnõ) rend, az a mankó - jobb láb, majdan ezután jöhet a bal.
Mert a sokat érõ titán cuccok, amik velem élnek (s elválaszthatatlan társaim immáron jó egynéhány éve) nem engedik, hogy csak úgy, önálló gondolatoknak engedelmeskedve rakosgassam lábaim egymásnak elébe.

Illetve most már engedélyezett, de akkor, mikor a csípõprotézis mûtétem másnapján a gyógytornász odaült az ágyam mellé, elsõ mondata az volt, hogy "Azt jegyezd meg a legjobban: keresztbe tenni a lábad TILOS!" s így folytatta: "Hiába nagyon nõies és sikkes tartás, számodra életveszélyes! Valamint a járásban mindig a protézises lábnak kell elöl lennie, mikor leszállsz az ágyról is igaz ez, tehát csak olyan helyen lehet az ágy, ahol jobbra fordulhatsz ki!"
Mondta ezt még akkor, mikor szó sem volt róla, hogy valóban lábra állok, mert örültem, ha a kínt anyira el tudtam hessegetni a látóterembõl, hogy a világból bármire képes voltam fókuszálni. Ám ez az idõszak nem tartott tovább, mint a mûtét utáni elsõ 48 óra, s utána mintha elvágták volna, huss, híre hamva sem maradt a fájdalomnak. (Nem tudom elmondani milyen volt, mikor rádöbbentem az addig mindig, folyamatosan jelen lévõ kín hiányára. Arra az egyszerû tényre, hogy nem fáj. Hogy NEM FÁJ!!!!)
Aztán megtanultam járni, ülni, zuhanyozni, lefeküdni, járni, felkelni, járni, lehajolni, járni, járni, járni... Nem egy lábbal pipiskedni, amolyan mintha járni, hanem ahogy kell, bakker, ha már Fazekasdoki megtette a magáét, és van nekem kettõ, hát használni is azokat! Két lábbal járni!
Elõbb járókerettel, majd két, aztán egy könyökmankóval ( s ha jól vagyok, akkor egy sem kell...bebebe...).

Igen ám, csakhogy mostanság a nem protetizált (jaj, de ügyi vagyok és okos szavakat tudok, figyi csak!) csípõm kezdi folyamatosan üzenni nekem a tutit, miszerint neki elege van a másik protekciós volta miatt rá háruló túlórákból! (É.: bal oldalam csak kicsit sérült. Az a csípõcsontom csak három helyen törött és nem kellett bele protézis, mert a combnyak nem sérült ott, ráadásul a szinte mozdulatlanul töltött majd' félév alatt volt ideje összeforrni. Csakhogy a másik állapota miatt másfél évig csak és kizárólag ezt az oldalamat terheltem. És most úgy tûnik, bemondta az unalmast.)
Tehát, ebbõl adódik a címben jegyzett tevékenység. Rájöttem a szigorúan megszabott sorrend okára. Nyilván csak az egyik, de nekem most ez a kézzelfogható ok, amivel elõször lépek, azt sokkal kevesebb ideig terhelem, hisz a súlypontom szinte azonnal visszahelyezõdik a másikra. Ez így tudom, hogy sántat, elsõ hallásra, de a bottal/manklóval való járás nem olyan koreográfia szerint megy, mint a stabil, önálló járás.
Tehát, most az van, hogy valahogy át kéne idomítanom a receptoraimat, miszerint a beléjük égett lépéssorendet -szigorúan önös érdektõl vezérelve- át kell rendeznem!

Szóval, aki ért hozzá az drukkoljon, hogy sikerüljön az átrendezés!



Így! Elõbb bal, aztán jobb! Hehe...

(Ja, csak nekem nem ilyen szimpla lábaim vannak... érdekes sorminták találhatók rajtuk! :)

lepesvaltas