Önként jelentkeztem. Egy szavam sem lehet.

Tegnap reggel hétkor itt volt az autó és indultunk az ÁEK felé, hogy egy -azaz egyetlen egy, vagyis mintegy egy ezreléknyit az összesbõl- heget, annak is csak az alsó harmadát megmûtsék egy kontinensen átívelõ kísérlet részeként.
Kis -uszkve másfél órás- késéssel be is értem, elfoglaltam a helyem -egy egyágyas, tévével, hûtõvel, bõr fotellal, asztallal, székekkel, saját fürdõszobával felszerelt, erkélyes, ötödik emeleti így kilátással bíró, tágas szobában-, kényelembe helyeztem magam, és vártam. 
Magammal vittem egy könyvet, amit Fanni nyomott a kezembe már vagy egy hónapja, s eddig csak az elsõ 10-13 oldalt bírtam elolvasni, na nem azért, mintha nem tetszett volna a könyv elsõ blikkre, sõt -a fõhõs alakjával ellentétben, mert azon hölgyeménytõl lábrázást kaptam, de maga a történet érdekesnek tûnt-, csak bokros teendõim, s azok között is elsõ helyen ez itten, ni, elvették értékes idõmet olyan haszonlatan dolgoktól, mint a kosárfonás vagy az olvasás. Úgyhogy halálba vágyó Veronika jött velem, s nyugodalmas idõmben, kényelmes helyemen bele is merültem az olvasásba.
Sok-sok sms -határozott kukorékolással- szakította meg mûvelõdésem, melyek tudatták velem, hogy némelyeknek fontos vagyok a világ különbözõ részein, így nyugodt szívvel várhattam az egyre késõ mûtétem. Aztán jött az emberke, én ügyes roki lévén felevickéltem a tolóágyra, persze elõbb meztelenre kellett vetkõznöm, majd nyakig betakart lepedõvel és indultunk. Az ötödik emeletrõl, le a lifttel, át az elõcsarnokon, folyosókon -mindenhol látogatók, betegek, orvosok, ápolók-, be egy kis, mûszerekkel, kötszerekkel telepakolt szobána, ahonnan beláthattam egy mûtõbe. Gondoltam, az lesz az enyém.
Tologatós ember el, majd néhány perc után visszatért, kezében egy kiskéssel és egy almával, s mondta, hogy "Na, még talán van annyi idõm, hogy megreggelizzek, ma még nem ettem semmit!"
Gondoltam én sem, de én a szike ezen oldalán leszek úgyhogy egyél csak kincsem, nehogy nekem elájulj a munka dandárjában, s biztos ami tuti, azért megkérdeztem mennyi az idõ, mondtam a dokumentávió végett érdeklõdöm, mert ha ez elhangzik talán nem felejtem el. (Csodák csodája nem kezdtem el ecsetelni agytalanságom, lehet, hogy már mégiscsak a frász kerülgetett ennyire közel a vesztõhelyhez.)
12:42 volt.
Mire bevittek s átköltöztem a mûtõasztalra, s fõorvos úr csinos sötétkék hacukában, kackiás kék sapiban beadta az elsõ érzéstelenítõ injekciót 13:20 volt. Na, az nem volt kellemes. Nyomorult lábam egyetlen kalimpálni képes ujja, mely normál helyzetben is úgy áll, mint egy árbóc, most a majdnem fájdalomtól önálló legyezgetésbe kezdett. A túlvégen én meg fojtottam röhögtem, azt hiszem, kínomban.

Ezután halvány fogalmam sincs, hogy mi történt, én ott jól elvoltam az oldalamon fekve és sokszor megszámolva a csempéket, megcsodálva a lámpa karjait a fejem fölött, vagy leltárba véve a sor kis ilyen-olyan dobozt a sarokban lévõ állványon. Néha fõorvos kérdezett ezt-azt, amikor éppen vettem az adást, hogy az a bizonyos "kedves" én vagyok, s most -az általánossal szemben- nem bújkál emögött a legkisebb gúny sem, válaszoltam is arra, a legjobb tudásom szerint, pl. jól érzem-e magam, mikor megyek Írországba, meddig leszek ott és ilyen látfontosságú dolgok. Majd a következõ mûtétre készült már egy orvos, amint kiláttam az elõkészítõ helyiségbe, aki aztán be is jött és az utolsó öltéseknél segédkezett kicsit, hogy minél hamarabb felszabaduljon a mûtõ.
13:47-kor kész is voltam.
Ügyesen, némileg elzsibbadt jobb oldallal átevickéltem a tolóágyra, immár két lepedõvel takart be az emberke, majd lábam közé (csak ott lehetett annyi helyet csinálni, hogy elférjen) tettek egy igen drága NIKON márkájú és elég nagy méretû fényképezõgépet, amivel korábban le is fotózták a sebem (amolyan elõtte-utána képek), s vissza kellett azt szállítani az osztályra, s ahogy jöttünk, vissza is mentünk a szobámba.
Vissza snoopys hálóingembe, majd az ágyba és újra jött az olvasás. Ám, nem jutottam messzire, mert rá kellett jönnöm, hogy én aznap még nem ettem, vagyis Veronika parkolópálya, ebéd terítéken. Közben persze az aktuális telefonokat is elintéztem, melyekben megnyugtattam minden értem izgulót, hogy jól vagyok, mûtét remekül viselte közremûködésem, semmi nem romlott el miattam, tehát nincs ok az izgalomra. Gyümölcsleves volt. Remek.
Újra olvasás. Bár, már egy kávét szívesen megittam volna, de erre nem volt lehetõségem, mert halvány dunsztom sincs, hogy ott hol a búbánatban lehet ilyen luxuscikkekhez hozzájutni. Az tuti, hogy van büfé valahol, mert Dorka kísért be aznap reggel s vett is nekem az épületben valahol két félliteres vizet, de én el nem indulok annak lelõhelyének megkeresésére, hiszen semmi esély rá, hogy nem vesznék el egy ilyen expedíció során, lévén agy nélkül igen nehéz a tájékozódás.
Délután Egyeske visszatért hozzám, bekucorgott a fotelba és készült a másnapi órájára én meg olvastam tovább, közben majszoltam a fánkot majd a pogácsákat, végre a kávé mellé amit szintén Dorka hozott nekem. Aztán õ indult én pedig újra Veronikával tölthettem az idõm.
Sokszor akartam felhúzni a lábam, nem mintha amúgy az menne nekem, hisz a rögzített bokám és csípõprotézise miatt ezek nem nagyon mennek, dfe most persze minde második percben azt vettem észre, hogy igyexem úgy helyezni lábam, de nem engedi a friss sebem, mert azonnal sikoltozni kezd a húzódástól a kötés alatt. Úgyhogy maradtam a szokásos helyzetnél... egészen mondjuk 86 másodpercig, bakker...
Este 11 körül viszont már úgy állt a helyzet, hogy túl lévén a Vészhelyzeten és a Gray's klinika aktuális epizódján, jobbnak láttam kibattyogni a nõvérpulthoz és segítséget kérni, mert kötésem átázott a fájdalom pedig nem tûnt múlandónak. Kaptam is egy bogyót meg egy fedõkötést, melyet a szobámba visszatérve tett fel a hölgy.

Bogyót bevettem, de nem sokat aludtam. Ellenben olvasni sem tudtam. Viszont a körútra a kilátás igen megnyerõ, az ablak s az erkélyajtó hangszigetelése pedig elsõrangú, úgyhogy gyönyörködhettem abban, ha már aludni nem hagyott az oldalam.

Reggel -egy este kapott sms okán- az M1-en kezdtem, majd én küldtem egy üzit s örömmel folytattam egy beszélgetést egy ormánsági legénnyel, ki a gáton nem ismer tréfát, aztán ismét olvastam. Valamikor 11 felé szólt a nõvér, hogy mehetek a kötözõbe, mert az elsõ kontroll most lesz. Kötés lekerült, fényképezés, majd némi alkudozás, hogy kérek-e érzéstelenítõt az injekciók elõtt.  Nem kértem s úgy egyeztünk meg, ha esetleg mégsem bírnám, szólok s rögvest kapom is azt, de ha nem szólok, nem szúrnak meg plusz egyszer. Hmmm... lábamujja megint önálló életet élt, én megint vigyorogtam egy sort kínomban, de messze volt ez attól, hogy fájdalomnak nevezhetném. Ezt meg is beszéltük fõorvos úrral, hogy mennyivel jobb lenne, ha most én sûrû jajgatnék ettõl, na nem neki lenne kellemesebb, nekem viszont annál inkább, hiszen akkor fingom nem lenne az igazi fájdalom mibenlétérõl, ellenben a valósággal, ahol ez nem nevezhetõ annak.
Csinos kicsi tapaszt kaptam rá, s instrukciókat, melyek alapján 4 napig nem érheti víz, s egy lapot, amin fel van tûntetve a kontrollok idõpontja.
Összecsomagoltam, felöltöztem, elpakoltam s vártam.

Luci idõben jött értem (sarkai kopogását messzirõl hallottam, höhö), s zuhogó esõben battyogtunk a metróhoz, majd a Prága mûintézmény felé.
Teknõ tejeskávé, torta, pogácsa, szendvics és beszélgetés. Néha fájt a sebem. De nem volt vészes. Azért fájt.

Aztán kaptam egy telefont és kinn álltam a hidegben, mert benn nem hallottam a saját hangomat sem, pedig az fontos, nagyon fontos, fekete-nyúlósan-fagyosan fontos volt, amit a fülembe mondott egy ismeretlen hang.

Gyerekemet kórházba vitte a mentõ.

Most errõl többet nem. Csak magamról, mert nem egyeztettem.

Újra elõkaptam csörgõsipkám és a Prága közönsége elõtt, Luci szégyenére bõgtem, mint egy nyomorult nulla. Egy hajszállal sem éreztem többnek magam annál. Kétségbeesett senkinek.

És tudom. Ez mind, ez mind, ez mind... én akartam,  én vonzottam.
Ez egy kísérlet? Ez egy kísérlet.




/Rorschach teszt innen/


Önként jelentkeztem. Egy szavam sem lehet.


Reggel buszozom le Dunaújvárosba és személyesen is beszélek az orvossal, aki felvette délután gyerekemet, és ülök az ágy mellett amíg õ szeretné.
Ehhez most ki kell ráznom magam a fagyhalál közeli állapotból (még mindig reszketek).

< >

Viszont már újra fáj a sebem. Remek.
Reggel megyek. Ha valaki közülünk kórházba kerül...