Kalandtúra rokiknak

Ki hitte volna, hogy képességeim (s felszereltségem) megengedi, hogy rövid, de határozott közelharc után, gyõztesként kerüljek ki egy meglehetõsen méltatlan küzdelembõl?

De menjünk szépen sorban.
Pénteknek a délutánján, kicsit ugyan késõbb, mint terveztem, de végre sikerült elindulnom.
Barátnõm, ki szép, hosszú vörös hajjal ellátott boszorka, már több esemesben is érdeklõdött, hogy akkor pontosan mikor is érek oda az olaszos étkeknek az egy bizonyos lelõhelyére, mert amit elõzõleg megbeszéltünk idõpontot, nos, az rohanvást közelg, sõt, lassan el is hagy már minket. Tisztáztuk, hogy izé van és majd hívom, ha felértem székes fõvárosunkba, addig csak aludjon nyugodtan és próbáljon kilábalni téli megfázásából. Természetesen a jelzést, mikor kellett volna, naná, elfelejtettem. Ha nem így lett volna, tán nem is én lennék a történetben, ugyi...)
Szóval, erõmnek már induláskor is a végét számolgatva kezdtem neki egész hétvégés programomnak. Jó elõjel, de ilyesmi engem nem szokott visszavetni, mint tudjuk. Tehát irány kedves kisvárosom megfelelõ buszmegállója, ottan azon nyomban kinéztem egy arra alkalmasnak tûnõ ifjú párt, s amikor éppen elszakadtak ajkaik egymás érintésétõl (ajkaik érintették egymást, mielõtt a sok ifjú rakoncátlan mindenféle egyéb gondolására vetemedne!), közelebb is léptem, s megszólítottam õket.
Szeretem az ilyen tapasztalatokat, kifejezetten örömmel tölt el egy-egy ilyen történés. Mint most is, be kellett látnom, hogy a látszat csal. Merthogy én értelmes, kedves ifjúnak néztem ezen kettõ húszas éveik elején leledzõ emberkét, ehhez képest egy aprólékos, hideg, tetõtõl-talpig való, veséig hatolni szándéxó végignézés, és egy igen kifinomult "Ja!" volt a válasz. Nem álltam meg és egy meghökkent "Remek!" elhagyta számat, miközben azon gondolkodtam, hogy szép, kedvesnek látszó ifjak, remélhetõleg mindketten hasonló ellátottságúak kommunikációs eszköztár terén, hisz így nem érheti õket csalódás... legalábbis egymás felé, s amíg egymás tápcsatornájának végét el nem eresztik, nos, biztos jövõ elé néznek... lelki értelemben mindenképpen... (ha ugyan van nekik olyan).
Nos, mikor jött a busz én nem szóltam, gondoltam nem merítem ki szókészletüket ily elõre megfontolt szándékkal, tehát inkább hagyom õket: õk elvannak ketten, én meg a táskámmal; kinek mi jár...:) De hímnemû fiatalban volt annyi, hogy mosolyt varázsolva ábrázatára kikapta kezembõl a mamókás batyut és felpenderítette a buszra, a sofõr elé. Én meg annyira de annyira ügyes vagyok, hogy most, meghazudtolva az eddigi összes alkalmat, semmit sem ejtettem elfele, sõt, minden különösebb kaland nélkül foglalhattam el (térdemnek ugyan szûkös) helyem. Idõben fel is ért a busz a Népligethez, ahová -csodák csodája eszembe jutott!!- rendeltem telefonon taxit! (Néha annyira elégedett vagyok magammal! De komolyan!! Csoda?:)
Némi közelharcot leszámítva -melyet egy lelkes, ám lelketlen... mezítlábas taxissal folytattam /idézet: -Taxira vár? -Igen, melyik társaságtól van? -Amelyiktõl rendelt! -Melyiktõl? -Mondom, amelyiktõl rendelt! -Melyik az autója? -Az! -Amelyiken nincs jelzés? -Á, csak nem látja jól!... nos, ezen a  ponton éreztem késztetést rá, hogy támadó fegyverként használjam kedves, hõn szeretett mankómat... de visszafogtam magam és komótos léptekkel -ami akár kimért, hideg udvariasságnak is tekinthetõ lehetett, pedig pusztán rokiságom okán tettem így- ellenkezõ irányba indultam... s lám, onnan meg ippeg gyött az én taxim, melyet valóban én hívtam!/, ment minden a maga útján, é.: én is a magamén, Esztergom felé.
Ámde egy fontos közjáték még soron volt, hisz át kellett adnom egy nappal-holddal-csillagokkal -magyarír kezek által- ékesített, s -általam- megsütött poharat jogos tulajdonosának. Ezt némi kávézás és lélek-helyrerakás (kinek mi mit jelent) közben meg is tettem, majd mehettem tovább. Bloggerina szaladt s erõnek erejével tartotta vissza a jármûvet, nehogy még félórát ott kelljen dekkolnom a pályaudvaron...
Setét estve lett, mire odaértem szülõvárosomba, s ez mankós közlekedésben igencsak hátráltató tényezõ, hisz ha egyszer letettem a mankót akár csúszós alatta a talaj akár nem, én már súlypontomat áthelyezni nem tudom... Tehát, ha azon uszkve 4 négyzetcentiméter jeges, vagy párától nedves, sima felületû helyre esett, akkor én egy kecses mozdulattal akár szalto mortálét is vethetek ott helyben, járókelõ közönség nagy-nagy csodálkozására, s az én összvetördelésemre... Vagyis tyúklépésben haladtam a Katával (atyai uncsitesóm) megbeszélt helyhez közeledvén.  Kicsit vártam rá az esõben, mire odaért, én elátkoztam tenger eszem, hogy csak egy poncsóban (v pelerin, v mi a szösz) indultam, mert ugyan nem fáztam, de vállamig ázott át a ruhamennyiség... de nem éreztem a didergést tagjaimban, hisz maga a kihívás, mely az egyedüli utazásban rejlett, felmelegítette minden porcikám...
Mikor végre fedél került ázott fejem fölé, elsõ dolgom ismét egy kávé kikönyörgése volt, majd zuhany, ilyenek, hogy valamiképpen buliképessé varázsoljam magam (legalábbis a külsõmet, na); de sajna nem bírtam sokáig.
Alig vettük bele magunkat az egomi éjszakába, mikor én úgy döntöttem, hogy visszavonulót fújok, és egymagam felmentem a lakásba és elfoglaltam Kata ágyát. Öreg vagyok, na.
Másnap úgy készültem, hogy délután megyek ismét kávézni a Belvárosi Kávéház meghitt légkörébe, de sajna ezt egy sms keresztülhúzta (ugye??? ehhhh.... majd tán most csütörtökön, ha nem is Egom, de Ebatta...), úgyhogy végre irány Bugac, ahol Apu már epedve várt. (Annál is inkább, mert õt is elfelejtettem felhívni, mikor a városba értem...:):
Nos, nála le kellett tesztelni a vendégágyat, mely egy felfújhatós majdnembútor, s néhány nappal azelõtt lukadás-ragasztás tortúrán esett át, így erõst fennállt a veszély, hogy a padlón ébredek, ami nemcsak kényelmetlenségét tekintve lett volna érdekes, de folytatása -jelesül az onnan való lábraállás is- meglehetõsen kérdésesnek tûnt. Vállaltam a veszélyt! (Mert olyan vagyok, mint a vak ló, ugye...)
Én akkor délután bevettem magam az ágyba, Apu rendes házigazdához méltón hozta nekem az enni-innivalókat, s még az sem zavart igazán, hogy lemaradtam a Megasztárról, hisz õ focit nézett. Én ugyan, csupán a rend kedvéért, morogtam vele egy-egy sort, mikor felébredtem, de mindig mire a morgós mondat végére értem volna újra elaludtam, így nem vesztettem semmit, de õ sem a labdahajkurászós sport-mímelés-nézésbõl.
Ez ment egészen vasárnap majd' délig, akkor feltápászkodtam, összeszedtem a pakkom meg magam, és útnak indultam.
Azt is mondhatnám, hogy unalmasan telt az út, de ez csak annyit jelent, hogy semmi extra blõdlit nem követtem el.
Itthon Ildike szállított a busztól haza, ahol semmi végzetes nyomot nem találtam a hétvégén itt uralkodott buli nyomaként, tehát lelkem, amennyire lehet (tán mert ehez a hatalmas lélekhez mogyorónyi agy társul) nyugodt.

Lehet velem örülni! Egyes egyedül megtettem a Batta-Bp-Esztergom-Bp-Batta távot! Annyira ügyes vagyok!


Kell is ez, hisz terveim szerint jövõ héten meg megyek Szentendrére! Höhö...

kalandtura_rokiknak