Miért érzek én egy igen finom áthallást? Tán mert paranoiás vagyok?
Esetleg mert királyi léptékkel most éppen ezen irányba haladnak a dolgok?

Dzsolix, köszönöm, és hidd el, kicsit sem off ez a novella a Vona-féle kényszer-születésszabályozás vagy királyunk rokkantak elleni stratégiája idején.
 

Dino Buzzati - Hajtóvadászat öregekre. I.

Roberto Saggini, egy kis papírgyár irodavezetoje, negyvenhét éves, oszülo, határozottan jóvágású férfi, éjjel kettokor megállt a kocsijával egy presszó elott – még nyitva találta, isten tudja, miért.
– Egy perc, s itt vagyok – mondta a mellette ülo lánynak. Szép lány volt, piros ajka úgy tündökölt a neonfényben, mint valami orült, megrészegedett virág.
Több kocsi parkolt a bejárat elott, kissé arrább kellett hát megállni. Langyos, tavaszszagú május este volt. Az utcák kihaltak.
A férfi bement a presszóba, csak cigarettát vett, s már igyekezett is vissza. Ahogy kifordult az aj-tón, fenyegeto kiáltozást hallott.
A szemközti házakból? Vagy az egyik mellékutcából? Vagy a föld alól, az aszfalt alól bújtak elo elvetemült, gonosz lények? Két, három, öt, hét árnyalak tunt fel a sötétben; a kocsi felé rohantak, ahányan voltak, annyi felol.
– Üsd! Üsd az öreget!
Fiatal gazfickók csatakiáltása volt ez az elnyújtott, fülsiketíto vijjogás, egész kerületeket riasztott fel álmukból az éjszaka legváratlanabb óráiban – az emberek borzongva húzták fülükre takarójukat, Isten kegyelmébe ajánlva a szerencsétlent, akinek lincselésére készült az üvöltözo horda.
Roberto fölismerte a veszélyt. Vele akartak leszámolni. Olyan idok jártak, amikor a negyvenen felüli férfi kétszer is meggondolta, mielott éjnek évadján kimerészkedett az utcára. Negyvenen felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket. Kegyetlen, sötét harag bujtogatott: unokát a nagyapa, fiút az apa ellen. Mi több, afféle klubok alakultak, társaságok, közösségek, melyeket az öregek iránti vak gyulölet tartott össze; mintha azok volnának felelosek az elégedetlenségükért, búskomorságukért, kiábrándultságukért, boldogtalanságukért – mind e nyugö-kért, melyek olyannyira jellemzoek az ifjúságra, mióta csak világ a világ. Éjszakánként aztán neki-vadultak a bandák, foleg a külvárosokban; öregeket vettek uzobe. Ha sikerült nyakon csípniök egyet, rávetették magukat, ütötték-verték, lemeztelenítették, megkorbácsolták, bemázolták festék-kel, majd úgy hagyták, egy fához vagy lámpaoszlophoz kötözve. A kegyetlen szertartás orjöngésé-ben nemegyszer még tovább is mentek; a reggeli járókelok ilyenkor megcsonkított holttesteket ta-láltak itt is, ott is az utcán.

Az ifjúság problémája! Örök gyötrelem, melynek töltetét megrázkódtatás nélkül fojtották el apák s fiúk az ezredévek során. Most hát fölrobbant a töltet, s az újságok, a rádió, tévé, a filmek még olajat is öntöttek a tuzre. Mindegyre csak hízelegtek a fiatalságnak, agyba-fobe dicsérték, sajnálták, pá-tyolgatták, bátorították – a hatalom bármi áron való átvételére ösztökélték. Az általános forrongás-tól megfélemlítve, maguk az öregek is együtt fújták a többivel, afféle alibi végett; így próbálták bizonygatni – persze hasztalan –, hogy noha betöltötték az ötvenet, hatvanat, a lelkük még friss, fiatal, s jogosnak tartják az új nemzedék háborgását-hánykolódását, valamennyi igényét. Hiú áb-ránd, siralmas öncsalás. Akármit mondtak, a fiatalok ellenezték; a világ urainak tekintették magu-kat, követelték a gyeplot, merthogy eleget tartották már kezükben az „aggok". „Az öregség – bun!" – ez volt a kedvenc szólamuk.
Szabadon portyázhattak tehát éjszakánként, a hatóság – ugyancsak megfélemlítve – szemet hunyt. Magára vessen az a roskatag vénember, aki, ahelyett, hogy elbújna, bezárkózna, öreges balgaságai-val ingerelni merészeli az ifjúságot ...!
Különösen azokat az öregeket vették célba, akik fiatal nok társaságában mutatkoztak. Az volt csak az igazi hajciho! Ilyen esetben – ami bizony gyakran adódott – a férfit megkötözték, s miközben verték, társnojét a legkülönfélébb hosszadalmas és bonyolult eroszaktételeknek vetették alá, a sze-me láttára.
Roberto Saggini fölismerte a veszélyt. Ezt mondta magában: a kocsiig már nem jutok el, de a presz-szóba visszaszökhetem, oda nem mernek betörni ezek a gazemberek; a lány viszont még kereket oldhat.

– Silvia, Silvia – kiáltotta –, indítsd be a motort, és menekülj! Gyorsan! Gyorsan!
Szerencsére a lány rögtön megértette, mirol van szó. Villámgyorsan átcsusszant a vezetoülésre, indított, bevágta a sebességet, s bogo motorral elszáguldott.

A férfi föllélegzett. Most már csak magával kellett törodnie. Sarkon fordult – iszkolt volna vissza a presszóba. Ám ebben a pillanatban lecsapódott orra elott a redony.
– Nyissák ki, nyissák ki! – könyörgött kétségbeesve. Senki sem válaszolt odabentrol. A fiatalok portyázása idején mindenki visszahúzódott a saját csigaházába. Látni, hallani, belekeveredni ... – Isten orizz!
Nem volt vesztegetni való ido, egy másodperc sem. Az utcalámpák élénk fényében tetotol talpig megvilágítva feléje tartott hét-nyolc alak; nem is siettek már, annyira biztosak voltak a dolgukban.
Egyikük, egy magas, sápadt, kopaszra nyírt fickó, sötétvörös pulóvert viselt, melyen óriási R betu fehérlett. „Elvesztem" – gondolta Saggini. Az újságok hónapok óta emlegették ezt az R-t. Sergio Régorának, a legkegyetlenebb bandavezérnek volt a betujele; állítólag több mint ötven öreget inté-zett el már saját kezuleg.
Egyetlen lehetoség mutatkozott csupán. A fasor balfelé tágas térbe torkollott, amolyan kis vidám park ütötte fel rajta a tanyáját. Ha odáig eljut sértetlenül ... A sok mutatványos bódé meg lakókocsi között könnyen elbújhat.
Futásnak eredt hát; meglehetosen mozgékony volt még. A szeme sarkából látta, hogy egy zömök lány szalad feléje, ugyancsak fehér R betuvel díszített pulóverben, s jobb felol igyekszik elvágni az útját. Arca kissé kutyaszeru volt, de csöppet sem kellemetlen; vastag ajkáról durván harsant a kiál-tás: – Állj! Állj meg, vén disznó!
Jókora bikacsököt szorongatott a jobbjában, avval próbált rávágni Sagginira. Ám a férfi olyan fürge volt, hogy csak a levegot érte a suhintás, a lány pedig egyensúlyát veszítve a lendülettol, hasra esett.
Saggini ekképpen egérutat nyerve, maradék szuflájával továbbloholt a sötét tér irányába. Alacsony kerítés vette körül a bódékat, azon átvetette magát, s arra fordult, amerre surubbnek látszott a sötét-ség. Amazok a nyomában.
– Meg akar lógni, a dög! – kiáltotta Sergio Régora. Nem nagyon sietett, bizonyos volt benne, hogy nem szalasztja el a prédát. – Még próbálkozik, lázad!
Egyik társa most melléje szegodött: – Ide hallgass, fonök, mondanom kell neked valamit. – A bó-dék elé értek már. Megálltak.
– Épp most?
– Szeretném, ha tévednék, de határozottan az a benyomásom, hogy a krapek a papám.
– Ez a disznó az apád?
– Igen, azt hiszem, o az.
– Annál jobb.
– De én...
– Remélem, nem akarsz most akadékoskodni? .. .
– Úgy rémlik, valami .. .
– Szereted?
– Á, rettenetes hülye. És fontoskodó, vége-hossza nincs a prédikációinak.
– Akkor hát?
– Ismétlem, nekem úgy rémlik, hogy .. .
– Pacal vagy, vacak puhány. Szégyelld magad! Az én apám eddig még nem került utamba, de fo-gadok, hogy csudára élvezném ... No gyere, öntsük ki ezt az ürgét .. .

Saggini, alaposan kifulladva a futástól, torkában dobogó szívvel, lekuporodott az egyik nagy sátor – meglehet, kisebb cirkusz – tövében; teljes sötétség volt itt. Iparkodott eltunni a vászon ráncai kö-zött.
Öt-hat méterrel odább afféle cigány lakókocsi állt, némi fény szurodött ki az egyik kis ablakán. Vészjósló, éles fütty hasított megint a levegobe. A kocsiban mozgolódás támadt. Majd egy kövér s nagyon szép no lesett ki az ajtón.
- Asszonyom, asszonyom – suttogta Saggini bizonytalan búvóhelyérol.
– Mi az? – kérdezte a no gyanakodva. – Könyörgök, engedjen be.
Üldöznek. Meg akarnak ölni.
– Nem, nem, szó se lehet róla. Nem akarunk balhét.
– Húszezer lírát adok, ha beenged.
– He?
– Húszezer lírát . .
– Nem, nem. Mi tisztességes emberek vagyunk.
Azzal visszahúzódott, becsukta az ajtót. Hallani lehetett
az ajtólánc csörrenését. A fény is kialudt az ablakban. Csönd. Se léptek nesze, sem egyetlen pissze-nés. Tán lemondott róla a banda? Egy távoli toronyóra negyed hármat ütött. Egy távoli toronyóra fél hármat ütött. Egy távoli toronyóra háromnegyed hármat ütött.
Saggini lassan, óvatosan fölegyenesedett. Talán most sikerül elillannia.
Máris ott termett elotte az egyik gonosztevo; fölemelt jobbjában megcsillant valami, nem lehetett pontosan látni, hogy micsoda. Saggini agyán átvillant a tanács, amit sok-sok évvel azelott kapott egyik barátjától; ha valaki meg akar verni, üsd állon, az épp elég, csak az a fontos, hogy ugyanak-kor ugorj is egyet fölfele, akkor az egész tested üt, nemcsak az öklöd.
Ugrott hát. Kemény reccsenés kísérte az ütését. – Ó ...  nyögött fel amaz, s hanyatt bukott. Saggini a fiára ismert, övé volt a hátracsukló, fájdalomtól eltorzult arc. – Ettore! Te vagy az? – hajolt föléje segítokészen.
Három-négy árny bukkant ekkor elo, szinte a föld alól. – Itt van, itt van! Üsd az öreget!
Rohant Saggini, mint az orült, ide-oda szökellt, keresve a sötétebb zugokat; üldözoinek mind dü-hödtebb s mind közelibb lihegése ösztökélte. Egyszerre borzalmas fájdalom hasított az arcába, va-lami fémszerszámmal hajították meg. Kétségbeesetten nézett körül – a tér túlsó végébe szorították. A mutatványos bódék már nem nyújthattak menedéket.
Vagy száz méterrel arrább maga a park, az igazi. A kétségbeesés legyozette vele ezt a távolságot, anélkül, hogy utolérték volna. Sot, a manover meglepte, megzavarta az üldözoket. Csak akkor kap-tak észbe, amikor már elérte az elso facsoportot. – Ott! ... Ott! ... Nézzétek ... elbújik a kiserdoben! Üsd az öreget, üsd!
Folyt tovább a vadászat. Ó, csak pirkadatig kitartson, akkor talán megmenekül. De mikor lesz még az, hány óra múlva? Idonként hallotta, amint megkondul egy-egy toronyóra, de rettenetes izgalmá-ban képtelen volt számolni az ütéseket. Egy kis kaptatón fel, onnan le a völgybe, át egy patakocs-kán ... de valahányszor hátranézett, ott látott maga mögött három-négy bitangot, loholtak utána, kitartón, kérlelhetetlenül.
Amikor utolsó erejével fölkapaszkodott egy meredek bástyatetore, s onnan szétnézett, látta, messze, túl a háztetok rengetegén, sápadni kezdett az ég alja. De már késo volt. Teljesen kimerült. A vére széles csíkban csordogált lefelé sebesült arcáról. S Régorának már csak néhány métert kellett fut-nia, hogy utolérje. Ott fehérlett a gúnyos fintora, közvetlen közel.
A keskeny, füves bástyagerincen kerültek szemtol szembe egymással. Régorának ütnie sem kellett. Saggini egy lépést hátrált, s kicsúszott lába alól a talaj; tehetetlenül zuhant lefele a köves, sziklás meredélyen. Tompa puffanás, utolsó felnyögése a húsnak.
– Nem nyiffant ki. De kelloen kikészült így is – mondta Régora. – Most jobb, ha olajra lépünk. So-sem lehet tudni, mikor jön rá a rendorségre a bolondóra.
Kis csoportba verodve indultak vissza, s harsány röhögések közepette tárgyalták meg a vadászat részleteit. Azért jó sokáig tartott. Egyetlen öreg sem adott még ennyi munkát ... Fáradtak voltak ok is. Ki tudja, miért, nagyon elfáradtak. A társaság feloszlott. Régora a lánnyal ment tovább. Egy erosen kivilágított térre értek.
– De hát mi ... mi van a fejeden? – kérdezte a lány.
– És neked? Neked is ..
Közelebb hajoltak egymáshoz.
– Úristen, milyen az arcod. És hogy kerül ez a sok fehér a hajadba?
– Te is ... neked is szörnyu az arcod.
Kínzó nyugtalanság vágott beléjük hirtelen. Régorával ez még nem fordult elo soha. Odalépett egy kirakathoz, belenézett a tükörbe.
Egy ötvenes férfi nézett vissza reá, fonnyadt arc, savós szem. A nyaka akár egy pelikáné. Moso-lyogni próbált: két
foga hiányzott épp elöl.
Lidércnyomás? Megfordult. A lány sehol. Három fiú bukkant fel a tér túlsó sarkán. Öten voltak. Nyolcan. Fütty harsant, hosszan, élesen, vérfagyasztón. S hozzá a kiáltás: – Üsd az öreget, üsd!
Régora futásnak eredt, futott, futott, ahogy csak bírt, ahogy az erejébol tellett. De nem sok tellett az erejébol. Mily végtelennek, soha el nem múlónak tetszett az ifjúság, ez a hetyke és kegyetlen élet-szakasz. S egyetlen éjszaka el tudta hamvasztani. Semmi nem maradt belole, semmi. Most o volt az öreg. Rá került a sor.
~~~~~~~
Telegdi Polgár István fordítása

hajtovadaszat_oregekre