Emlék az ágyazásról...
Csalfa írása, mely kemény igazságot feszeget, miszerint átverhetõ az ember, alapvetõen a jóindulatára alapozva, bennem egy olyan emléket ídézett fel, amit ott nem akartam leírni, de fontos, kerek, mosolygós-sírós kép, tehát szerepelnie kell...
Az apropó: http://csalfacafka.blogter.hu/?post_id=11034
A Füzet-ben benne van valahol, mikor elõször felrémlett bennem a kép, ahogy Anyu este ágyaz magának.
Õ mindig sok-sok takarót tett az ágyába a lepedõje alá, és még a lepedõ fölé is a lába alá hajtott egy plédet, majd -miután a paplan önmagában kevésnek bizonyult- még egy vékony nyári takarót is magára terített, mindkettõt külön gondosan behúzva, régi, illatos, itt-ott már foltozott huzatba...
Ez a mûvelet bizony nem ment olyan ripsz-ropsz... Percekig eltartott és már-már külön koreográfiája volt. Mindig Õ csinálta, nekem -még ha 'jófej' lettem volna, sem- nem engedte át ezt soha. Én ültem a fotelban összekucorodva (hát, igen... ez a 'kucorodás' sarkalatos pontja az emlékeimnek... valószínûleg azért, mert tény, hogy soha nem leszek már képes megtenni ezt az egyszerû mozdulatsort...), közben készült az ágya...
Ez így ment mióta az eszemet tudom. Akkor is, mikor nekem már másik családom lett, elköltöztem. Ám, mikor hazamentem, a biztos pont, biztos pont maradt... kucorodás, ágy, cserépkályha...
Akkor is így volt ez, mikor Zsolti eltûnt. Mikor hónapokig semmit sem tudtunk róla. Semmit, sem azt hogy él-e, sem azt, hogy ha él, merre járhat.
Én kucorodtam, akkor éppen Hármaska lakott a pocakomban (akkor sem volt ám egyszerû ez a mûvelet, de megoldottam :), Anyu meg végezte a szokásos esti ceremóniát...
Régi kockás pléd...
Régi gyapjú töltetû paplan...
Csíkos pléd...
Csíkos lepedõ...
Sötétkék-bordó kockás pléd összehajtva a lábához...
Két kézzel hímzett díszpárna...
Nagypárna...
Két kispárna...
Paplan...
A régi, vékony, sárga nyári paplan...
S miközben ezeket szépen, gondosan elrendezte, mindig elmondta, hogy milyen szerncsések vagyunk, hogy van hol aludnunk. Hogy amikor elsimítja a gyûrõdéseket a rétegeken, mindig arra gondol, hogy annak, aki az utcán alszik mennyire fájhat a hideg...
...és talán Zsolti az egyik...
------------------------------------------------------------------
Az ivásról: aki kint tölti az életét a hidegben, a kérlelhetetlen, zord, kiúttalan valóságban, annak lehet, hogy a napi egy-két feles többet jelent, mint nekem egy kanna tea...
Átverhetõ lennék? Igen. És ha ilyennel átver az aki az utrcán kell éljen, akkor tegye. Tudom, milyen kirekesztettnek lenni. Õ abban él, az én százasom többet nem ér neki, mint a papír-poharas felest, de attól, ha úgy dönt, legalább néhány percig nem érzi, hogy fázik...
Nem vagyok idealista, tehát tisztában vagyok azzal, hogy nem minden hajléktalan kerül ebbe a helyzetbe önhibáján kívül. De az 'ártatlanság vélelme' része az én pozitív gondolkodásomnak.
2006-01-22
~~DISCUSSION~~
| ← Hangulatjelentés | Nem látlak... → |