Elmossa az esõ...

... még a jelet is ami a tévénkre igyekszik. Na ezt add össze!

A probléma már tavaly ilyenkor, sõt, annál egy-két hónappal elébb kiderült már, majd a levelek lehullásával vissza is vonult tudatomból, s a természet ébredésével, a lombok újult erõvel zöldbe borulásával ismét felpislákolt.
Kerestem alkalmas férfit, aki az ott felsorolt tulajdonságokkal bír, s megvan hozzá a kellõen férfias felszerelése is, majd egy "véletlen" kanyar után hívtam ismét -vagy ezredszer- a szolgáltatót, hogy ha sikerül megcsináltatnom az árbocot, akkor az antennát átszerelik-é, avagy azt is nekem kell levezényelnem. (Csak csendesen jegyzem meg, erre nem sok esélyt látok, mármint egy ilyen akció sikeres kimenetelére, mert valljuk be, én zseni vagyok és szupernõ meg minden... de egy antenna, az mégiscsak egy antenna, na.)
Most egy sokadik telefonos kolléga vette fel a kagylót, s mikor elhebegtem neki nyûgöm, mosolygós hangon az iránt érdeklõdött, hogy ugyan miért nem velük csináltatom az árbocot??

Hjakkérem... hja... Tényleg! MIért is nem?
Tán nem azért, mert nem tudtam és még a szerelõ illetve az eddig "elfogyasztott" néhány telefonos kolléga ill. kollegina sem említette ezen lehetõség meglétét?
De spongyát rá, ide azzal a szakival, mindjárt megyek kórházba és jó lenne, ha még addig megnézné egy hozzáértõ igazi férfi, hogy az ügyben mit tud tenni kedvemre. Megbeszéltük a pénteket, melyet elõször lemondtam, majd újra élesítettem, mert mitõl lennék én, én, ha nem kacskaringóznék a dolgaimmal, hiszen egy talpalós, határozott férfi, ki nem kér és nem ad kegyelmet (s kinek Aradszky László a mindene... h9h9), beígérkezett hozzám egy kávéra épp arra a napra, mikor az antennadoki is jött (volna, vagy jöhetett aztán, hogy végiggondolván engedélyt adtam rá... most mondja valaki, hogy nem egy macerás banya vagyok...:) s nem akartam ezen régen várt látogatás fényét, holmi antenna-macerával csorbítani, de átgondolván lehetõségeim, nem láttam más megoldást, tekinte a kórházi kiruccanásom közeledtét.
Aztán vendég tévében, majd konyhámban, kávé és Aradszky László letudva, viszontlátás öröme megélve, majd vendég hosszú útra, hazafelé indulva a messze-messze dél felé, én meg el is felejtettem az antennát.

Berta hazaért, ami tökéletes is volt, hiszen az ég alja valami irdatlan feketeséget mutatott s így nem sok jót ígért idõjárásilag. Telt múlt az idõ, befutott Botika, hüpp... ki többé nem jön, csak mikor olthatatlan vágyat érez rá, hogy átvigyen Érdre a nagy texoba Ildikével vásárolni, mert a karmáján éppen egy ilyen alkalommal tudna javítani kicsit, de most még tette amit tennie kell, aztán Ildike maga is megjelent, de nem hozott tortát... Aztán õk mindketten el, Berta is készült már, hogy indul barátnõzni, mikor leszakadt az ég. Villámlott, dörgött, ugráltak az ablakok -amelyek közül néhányat én nem is tudok becsukni, ezért még jó, hogy itthon volt Hármaska- és úgy ömlött az esõ, hogy átláthatatlan falat képezett az ablakok elõtt.
Csörgött a telefon. A szerelõember volt, hogy jött antennát szerelni, itt van a ház elõtt. Javasoltam, hogy jöjjön be, és talán ne telefonon, egymástól uszkve 8 méternyire beszéljük meg a dolgot. Közölte, hogy nem tud úgysem felmenni így a tetõre, tehát inkább holnap, ha itthon leszek, jön majd vissza, de azt azért tudni szeretné, hogy jó-e a tévé. Nos, tévé remek, mindkettõ, sõt, az adás is remek –már ha a szatyornyi adóból találok olyat, ahol valóban jó-, de most éppen az van kiírva: „Jel keresése”. Erre minden gondolkodás mellõzésével meg is kaptam az egyértelmû választ, miszerint:
- Persze, hogy nincs. Most esik az esõ.

MI VAN?
Ez a természetes? Esik az esõ és nincs adás?



/Esõ eredetileg emitten esik ilyen nagyon/

Vagyis az tévedés kérem, hogy a modern ember a civilizáció olyan szintjére ért, melyben függetlenítette magát a természettõl. Olyan apróságokat most nem is említenék, hogy csak abból gazdálkodhatunk, ami van, vagyis a bolygó adta lehetõségekkel kell élnünk, mert ez mind smafu ahhoz képest, hogy AMINT ELERED AZ ESÕ, TERMÉSZETES, HOGY MEGKUKUL A TÉVÉ!

Ez olyan információ, ami minimum a furik közé kell, hogy kerüljön agyam helyén, de nem tehettem mást, vártam a holnapot, s egyben a dolog folytatását.

Ma, jött is emberke, kinek én múltkor századszor bemutatkoztam, de most felismertem! Megnézte, bemérte, telefonál, átállított majd közölte, hogy igen, ide egy hat méteres árboc és annak stabilizálásához a megfelelõ hosszúságú huzal kell. Na, ja. Mondtam, hogy eddig én is képben vagyok, a kérdés az, hogy megcsinálják-e nekem õk, mint ahogy most végre a telefonos kolléga mondta.  Nos, most nem. Naná, nem is gondoltam, hogy most, de azért késõbb igen-e és mennyiért, ha igen, ugye.
Örüljön velem mindenki, mert a titkolt ugyan, de hivatalos szabály az, hogy megcsinálja a szolgáltató, anyagköltséget sem felszámolva, 15.000 HUF értékhatárig, efölött pedig alá kell írni egy kétéves hûségnyilatkozatot, de effektíve pénzbe akkor sem fáj nekem.
El sem hittem! Ezt vajon miért nem lehet tudni? De mindegy is, csak kotnyelesnek és értetlen butatyúknak kellett lennem –s valljuk be, ez nem túl megerõltetõ nekem, ugye-, hogy fény derüljön erre, és amint hazajöttem a kórházból, okos, erõs, szép, tartós és lymphoedemától egy évre megszabadított lábbal, szólok szakinak, s már jön is, hogy megcsinálja a hosszú szerszámával a még hosszabb szerszámot, melyre nekem szükségem van.

Szép napra ébredtünk. Ugye?

elmossa_az_eso