Csak a szél, aludjatok!

Most már van személyes tapasztalatom a filmrõl, sõt, a rendezõrõl is, hiszen részt vettem egy jótékonysági vetítésen.

Korábban ezt írtam ezen film kapcsán, mert magát nem láttam, csak az általa vetett politikai hullámokról volt meg a véleményem, s leginkább a hisztirõl, melyet a királyi elit ma, Magyarországon véghez visz, ha ez a téma elõkerül, s mely szépen ki is csúcsosodott e film kapcsán a Berlinale-n, ahol Fliegauf Bence elnyerte a zsûri nagydíját.

Leszögezem -s ez tûnhet úri nyavalygásnak is-, nem felhõtlen szeretettel tisztelem a facebook-ot, de tény, hogy amint már eddig is jó pár megmozdulásra -például- onnan nyílt lehetõségem, mert idõm, mint a tenger, s most is ott való lógásomban csatlakoztam e csoporthoz. Persze ott is azzal kezdtem, hogy amennyiben akad egy vadidegen ember, aki felvállalja a kísérgetésem ódiumát a buszomtól a helyszínig, az ottani pesztrámat majd a hazajutásomban sem hagy magamra, eljutok. El akartam menni, naná erre a találkozóra, de tudtam, hogy vajmi kevés esélyem van rá, hiszen senki az ismerõseim közül nem tudott elkísérni, arra meg, hogy valaki pusztán szívének jóságából megtegye ezt, igen kevés sansz volt.
Ám, sikerült. Most is csak állok és toporgok, és csendesen mormolom a köszönetet különösen Virágnak, és a szervezõknek ott.
Szinte percre pontosan értünk oda és már az épület elõtt kis csoport ácsorgott, benn az elõcsarnokban pedig úgy kellett utat törni magunknak a vetítés terme felé, mely már dugig volt.
Virág elõreverekedte magát egy bennfentesig, akivel korábban leszervezték, hogy lesz helyünk, s mikor ez megvolt, én is mehettem. A széksorok között a földön ülõ embereken kellett átgázolni a helyünkig, melyet elfoglaltak már addigra, de amint meglátták én_nyomorékságom elismerték tévedésük és átadták helyünket. Alighogy elhelyezkedtünk, már kezdõdött is.

Elõbb bemutatták a film apropójául szolgáló eseményeket, az érintett családokat, majd megnéztük magát a filmet.






Mi lett Rióval?

Bennem nagyon sokáig ez a kérdés dobolt, s még mindig tulajdonképpen. Épp ahogy kavarognak az érzelmek is, kérdõjelekkel, s néhány kétségbeesett felkiáltójellel...
Például:
- az a "reggeli", amivel édesapját eteti a nõ mielõtt munkába indul...
- vagy ahogy a lány kívülállóként veszi tudomásul, hogy mellette erõszakolnak meg egy szõke lányt..
- de akár az, ahogy a nõ "bosszúból" a felmosóvízbe önti a portás reggelijét tányérostul, félzsömléstül...
- és az amikor a takarítónõ felségterületét jelezve a már kivívott gyõzelmét mintegy nyomatékosítandó a másik takarítónõ vödrét fellökve tünteti el õt az útból...

Ezek sztereotípiák, és szerintem felesleges szinten rágják a szánkba azt amirõl mesélni akar Fliegauf Bence.
Jelesül, hogy két világ, két párhuzamos világ létezik itt, most, s ebben a kérdésben. A cigányok és a nemcigányok világa, s a kettõ között az átmenet csak és kizárólag konfliktusban jelenik meg, Néha erõszak, néha ruha adomány, de soha nem egyenrangú felekként élik meg a csoportok tagjai a találkozást.



"A vetítés után az Ezüst Medve-díjas, és azóta számos más díjat is
elnyert film alkotójával, Fliegauf Bencével György Péter esztéta
beszélget."
Jó páran kérdeztek, jó páran áhítatuknak adtak hangot a jelen lévõ rendezõ felé, aki -a fotón is látszik- kis sapijában meg is felelt a rendezõknek kijáró sztereotípiának, ha már a film is jócskán operál ezen eszközzel.
Tetszett a beszélgetés, tetszett a film, tetszett a rendezõ stílusa, mind beszédben, mind a filmben, ám mindegyik tetszésemben ott az ûr, valami, ami még nem engedi el bennem a kérdést, nem hagyja elégedetten lezárnom a dolgot. Mert az tökéletes, hogy a provokatív, a végsõkig feszített képeket használva lehet egy-egy kérdést igazán bedobni a köz elé, azzal a nem titkolt és teljesen jogos igénnyel, hogy most már az utolsó utáni pillanatban vagyunk ahhoz, hogy legalább tudomásul vegyük ennek a helyzetnek a létezését, s talán akkor hozzá is kezdhetnénk a megoldás keresésének. De hangsúlyozom, ehhez valóban el kellene jutni addig, hogy a_kérdés megfogalmazódjon.
Fliegauf Bence ehhez ezt a módszert választotta.  A képregénybe illõ, már-már olcsó ötletekkel operáló megoldások mellett azt is meg kell jegyeznem, hogy mindezekkel együtt ez az alkotás akár egy mérföldkõ is lehet, hiszen pontosan az a lényeg, hogy minél több helyre eljusson a kérdésfelvetés maga, s ez nem a populista, polgári, leereszkedõ jókedvvel, hanem a hideg, valóság alatti -karikírozott, lejjebb menõ õszintétlen õszinteséggel megrajzolt- képekkel operál.

Néha elõugrott fejemben a kérdés, hogy vajon nem akar-é Fliegauf Bence a rokkantakról is egy pár perces kisfilmet készíteni, de addig készültem, hogy már nem volt idõ a kérdés felvetésére, s ez annál is jobb, hogy nem bírtam volna ki, s rákérdeztem volna erre-arra.
(Mi lett Rióval? Hogyhogy nem emelt szót a lány, mikor látta az erõszakot? Ilyenek a cigányok? Nem, nem ilyenek,,,, s akkor is ezt mondom, ha értem, a célját ennek a jelenetnek, hogy a társadalomtól való teljes különállás, a nincs_tanú, akkor sem, ha egy cigány ott van helyzetet hívatott ábrázolni, akkor is azt mondom, hogy ezen jelenet célt téveszt. Nagyon veszélyes mezsgyén halad...)
Szóval kavarognak bennem a gondolatok, azóta is.


Elõttem egy úr ült a teremben s ahogy rakosgattam mankóimat, no meg remek okos_ügyes_aranyos_dolgos de fõleg nem_sarokba_állítós lábam, hátra fordult, s nekem szegezte a kérdést: "Márta?"
Némmámondom... kiderült, hogy a fészbúkon a jelzett oldalon, ahol a vetítést hirdették kialakult egy vita, mely egy roma férfi s nem_roma hozzászólók között zajlott. A férfi nemtetszésének adott hangot a film sztereotípiáit említve -most már értem a nehezményezése mélységét-, s az itt elõttem ülõ, s engem ügyesen felismerõ úrral arra próbáltuk rávenni ezt az embert, hogy jöjjön el a vetítésre s a rendezõtõl magától kérdezze meg a számára fontos dolgokat. Nos, õt nem láttuk -persze ettõl még ott lehetett-, de ez a felismerés nekem nagyon jól esett.

Aztán ahogy kifelé küzdöttük magunkat a terembõl, még egy hölgy megállított és megköszönte, hogy ott vagyok. Hmmmm.... én köszönöm, hogy ott lehettem... s még egy BESZÉLÕ-t is kaptam, ráadásul mikor mondtam a hölgynek -mea culpa, mea maxima culpa, nem emlékszem a nevére-, hogy néha szoktam kapni, ezen nagyon meglepõdött, pedig igen. Bár, tény, számomra is meglepõ a dolog, hogy én ilyen helyekre eljutok, de méla örömmel konstatálom csak a dolgot.

Virág kikísért a villamosig a Deákon, ott nagy nehezen haza tudtam zavarni, mert már így is fél napig engem kísérgetett, s mikor kiderítette nekem, hogy mikor is megy a buszom az Etelérõl, végre valóban ott mert hagyni. Nagyon köszönöm.
Én pedig mentem a buszomhoz, ami annyira retró volt, hogy komolyan megfordult a fejemben, hogy ismét lesz kaland ezzel, mert ez a csotrogány a pályaudvarról nem tud kiállni, nemhogy azt a 30 km-t leküzdje ami hazáig hátra van.





23:55-kor indultam haza, 1óra elmúlt, mikor leszálltam és fél kettõ után értem haza.
Reggel meg fél hatkor keltem és mentem a rehabra, ahol a második hetem utolsó napját töltöttem. Kaland az életem.


S végre megértettem a film címét. Sokkal, sokkal baljóslatúbb, sokkal mélyebb, mint azt valaha gondoltam volna. Ez maga a telitalálat, ezért, egyértelmûen emelem kalapom!
Számomra mégis a kulcsmondat ez:
"Itt vannak!"
Hiszen Rió tudta. Készült.

Vajon elérte a bunkert, amit maga épített?

csak_a_szel_aludjatok