Bokamacera - itthon

EDDIG E.
  Ezt a fészen írtam, de ide is beteszem, mert nekem ez kell.

Április 23., 23:20 · ·
  Itthon vagyok.

Ma nem is jegyzeteltem, de most megteszem, mert holnap szeretném letenni a padomon a kórházi napokat és azok szerves része a mai. Akkor is, ha már itthon vagyok.
  Tegnap ugye Húsvét hétfő volt, utoljára vasárnap kötötték át a sebem és fáslizták az ismét kilazított fekvőgipszem, Tanár úrral pedig még egy nappal azelőtt -tehát szombaton- találkoztam utoljára, s abban maradtunk, hogy kedden délelőtt varratszedés, majd körgipszelés és utána haza...
  Na, ehhez képest, ma, kedden reggel 7 előtt valamikor bejött Tanár úr, rátette a kezét a lábamra -a műtöttre, nem, nem kellemetlenül, valóban megnyugtatóan-, kérdezte, hogy fáj-e. Mondtam, hogy időnként, de nem vészes. Majd azzal folytatta, hogy akkor ma haza lehet menni és jövő kedden kell csak visszamennem. Mondtam, hogy rendben, de nem biztos, hogy tudok szállítást rendezni ilyen gyorsan, de megpróbálom... kezet fogtunk, elköszöntünk... és már az ajtóban volt, mikor leesett nekem... s utána is szóltam:
  -Akkor most én a fekvőgipsszel megyek haza?
  -Igen, de nagyon ügyesen boldogul, jövő kedden délelőtt pedig kap járógipszet.
  Nos, végre megértettem. Tényleg nem tartott az egész két percnél tovább... és én sokkot kaptam... bakker... elkezdtem -illetve megvártam a 7 órát, gondoltam, az már kis jóindulattal munkaidőnek számít- telefonálni. Tudtam, hogy Dorkáék dolgoznak, őket nem is zargattam, illetve csak sms-t írtam, hogy a megbeszéltekkel ellentétben, ̷ez az új helyzet, s hívtam a Támogató Szolgálatot. Sikerült elrendeznem, persze a napi menetrendet felrúgtam, de beiktattak.
  Két mankóval kiszenvedtem magam a nővérszobáig és szóltam, hogy nem kérek betegszállítást, mert jönnek értem. Visszaevickéltem. (Tényleg macera, le sem érhet, hiszen sima gipsz és retek ̶ ̶k̶̶̶i̶̶̶b̶̶̶a̶ nehéz, a kiugráló térdemnek, a csípőprotézisnek s főleg a bal oldalon nőtt, hős, szintén, ráadásul kétszer TEP-elt csípőmnek eszméletlen munka ez, hiszen gyakorlatilag ugrálok rajta... s persze hab a tortán a jobb vállam, ami kurvára unja az egészet már vagy egy évtizede...)
  Ahogy tudtam összepakoltam. Közben hozták a reggelit, a bögrémet már elpakoltam, így mondtam, hogy teát nem kérek... s ebből azt a következtetést vonta le kedves -'Egyszerrecsakegyrefigyelekmondtammár' második nevű- nővérke, hogy akkor reggelit sem kérek... tehát nem ettem, de nem vész, hiszen gyógyszert sem kaptam, tehát legalább a gyomromat nem lyukasztottam ki...
  Benézett a gyógytornász -nem hozzám jött, de tőle kérdeztem meg- és elmondta, hogy az ambulancián kell beteghordótól kérni kerekesszéket hazamenetelnél, hiszen a liftet csak személyzet használhatja... Jöttek is értem nem sokkal ezután, s elmondtam ezt, ennek megfelelően próbálták intézni is a dolgot... na ez nem ment ilyen egyszerűen, ahogy az sem, hogy a közben megrendelt betegszállítót a közben kiderült hazaszállítás miatt lemondják...
  Megkaptam a záróm, elbúcsúztam a szobatársaktól, megérkezett a nagyon kedves beteghordó -sajnos nem az az ember, aki az átgipszeléskor olyannyira emlékezetesen kedves/készséges volt, de ez egy másik történetszál...- és segítségével kievickéltem a kocsihoz.
  Nem volt egyszerű beszállnom, de sikerült.
  Itthon, már Battán próbáltuk meg kiváltani a trombózis elleni injekciómat, amit naponta kell beadnom magamnak, ám kiderült, a receptet nem jól töltötték ki, így pedig legfeljebb csak teljes áron juthatok hozzá -vagyis az első patikában nem is volt ilyen készítmény, ott még ki sem derült ez az anomália, a másikban már lett volna, csak nem adhatták ki-, ám nekem kell ez a cucc. Egy nap sem maradhat ki, mert az amúgy is súlyosan roncsolt lábszáram a műtét után a gipszben fokozott veszélynek van kitéve. (https://www.hazipatika.com/…/fraxiparine_3800_ne_04_ml…/6568)
  Óriási köszönet Jutinak a szervezkedésért, de sikerült, legalább részben megoldani ezt, folytatás csütörtökön...
  Aztán haza.
  Felvitték a csomagjaimat, kérdezték, hogy tudnak-e segíteni a lépcsőn, de mondtam, hogy annak örülnék, de lehetetlen vagy egyedül jutok fel, vagy felvisznek kézben... köztes megoldás nincs... szóval elbúcsúztunk.
  11:26 volt, mikor nekiveselkedtem a 17 lépcsőfoknak -illetve azt hiszem annyi, most nem számoltam meg és egy hétig tutifúrókukker, hogy nem is fogom...-, félidőben sírva röhögtem és úgy éreztem, ott halok meg..., 11:42-re értem fel... beugráltam ordítva szűkölő bal csípőmön és lehanyatlottam az ágyamra... Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig pihegtem ott, de az biztos, hogy kínomban a tévét kezdtem kapcsolgatni és ráakadtam a Pi élete -http://est.hu/cikk/102159/pi_elete- című filmre. Én még ezt nem láttam és most szinte áhítattal néztem végig...
  Hogy látom a világot? Én döntöm el.
  Talema élete.

Aztán délután jött Gyuri, és életmentő volt a segítsége. Nem túlzok, volt egy konkrét helyzet, amikor ha nincs ott, nem bír el a végsőkig túlterhelt bal oldalon teljesítő okosügyes csípőm... (Álltam a konyhapultnak támaszkodva, de akkor is a bal lábamra terhelve majdnem teljesen, s egy pillanatban azt éreztem, hogy nem tudok mozdulni, ám éles, szaggató, sürgető villámlás zajlik éppen a balcsípőmben... túlterhelés... csakhoyg lépni -ugrani- egyáltalán nem tudtam, s ekkor volt életmentő szerencse, hogy Gyuri itt volt, mert vonyítva szóltam neki s ő hozta a széket előbb, majd leszaladt a kerekesszékemért a sufniba... Fél 10 után ment haza innen, addig itt keccsölt és rendezte el a dolgokat úgy, hogy használható legyen számomra e helyzetben is a lakásom. Nem tudom eléggé megköszönni neki.
  Holnap folytatás, és már lesz ebédem is, sőt, kapok kölcsön járókeretet, hogy ha éjszaka kell nekiindulnom ne a mankókkal kelljen, mert bátor vagyok, mint a vakló, de legalább annyira bizonytalan is... szóval, maradt a jelszóm:
  KALAND AZ ÉLET!

2019.04.28., 09:26
  ~~DISCUSSION~~

bokamacera_-_itthon