Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Beteg vagyok?


  

Ha pediglen nem, akkor mi a búbánatnak mûtögetnek?

De komolyra fordítva, nem vagyok beteg.
Egészséges vagyok, ám nem vagyok egész.

Nem érthetõ? (nekem az, de) Elhiszem.

Mikor 2002 tavaszán feküdtem a János kórház Orthopéd-Traumatológia osztályának 4. kórtermében, abban is a középsõ ágyon (hogy a napi kétszeri, majdan már csak napi egyszeri kötözénél -melyet mindkét lábamon végeztek- hozzám tudjanak férni balról is és jobbról is), már bõ négy hónapja, tehát már tudtam, mi történt velünk és nyílt elmével éltem meg a napokat (annak minden velejárójával: az elvesztés tudatával, a gyerekeim iránti aggodalommal, a kincset érõ ritka emlékek felébredésével, a látogatók újra és újra már-már boldog meglepetésével, a felfoghatatlan kín folyamatos jelenlétével, a jövõtõl való, bújkáló félelemmel), s miután mozogni nemigen tudtam, hát idõm bõven volt, hogy töprengjek ezen-azon. (Rendben, az agylágyulás akkor még olyan mély nyomokkal látszott, hogy ... nem is, akkor még az agyam olyan halvány nyomokban tûnt fel, hogy nehezemre esett minden gondolat összerakása, minden dolog felidézése, bármi, ami nem a kínnal volt szoros összefüggésben -leginkább a kötözõskocsi hangja élt bennem, vörösen villogó figyelmeztetésként jelzett, hogy közeledik a folyosón felém Ági vagy Zsuzsa és tolja a kocsit, rajta a mérhetetlen szenvedésbe csomagolt távoli gyógyulásommal- nehezen kristályosodott ki, döcögve, foszlányokban, de már a három hónapig tartó nihilhez képest határozottan jelenvalóként.)
Például akkor már tudtam, hogy meggyógyulok, mert nem adhatom fel.
Tudtam, hogy a lábam nem vágták le, tudtam, hogy -ha kerekesszékkel is, de- közlekedni fogok, tudtam, hogy ha fájdalmakkal is, de önálló leszek.

Mikor Fazekas doki ezekben a  napokban valamikor odaült az ágyam mellé és megkérdezte, hogy mit tervezek, mire számítok a jövõben, elõször nem is értettem a kérdést. Azt válaszoltam, hogy nekem szaladnom kell, mert kislányaim vannak. Mosolygott s azt mondta: "Márta! Maradjunk a  sétánál!"
Kiegyeztünk ebben. Bár senki sem gondolta igazán, hogy én valaha képes leszek járni.
Aztán átkerültem a rehabra, négy és fél hónap után, lepedõvel átemelve egyik ágyról a másikra. OORI. Más közeg, más elvárások.

Éltem.
És ott, Anikó megtanított járni. Kínokkal tele úton, a napi "megszokott" fájdalom adagom sokszorosát kaptam a napi gyógytornák alkalmával, mikor Anikó (2-3 hét ágyban végzett torna után) néhány ember segítségével lábra állított. Nem láttam a könnyeimtõl.
És nem a meghatottságtól, ugyan arra is méltó volt a helyzet, mert ahonnan akkor "jöttem", hihetetlen magasság volt a felállás -illetve elõször négy ember kellett a felültetésemhez, pedig 55 kilósra fogytam a 6 hét nem evés során- de akkor a rettenetes, most is vaskos, kíméletlen emlékként élõ, hihetetlen kíntól rázott a sírás.
Aztán néhány napi (naponta egyszeri, majd kétszeri 3-5 perc) ácsorgás után, gurulómankóval tanultam járni. Minden lépés új összpontosítást, a lobbanó kín leküzdését jelentette, de Anikó nem hagyta, hogy feladjam.
András, az ergoterapeuta pedig segített elfogadnom az új lehetõségeim. A  megmaradt test korlátaival. Tisztázni magamban, hogy mit jelent az: egészségesnek lenni.
Már nem voltam a nap 24 órájában lázas az elfertõzõdött traumás részektõl, már regenerálódott az összetört vesém és májam, már enni is tudtam (6 hét). Már nem volt katéterem (5 hónap), már nem volt infúzióm (4 hónap). Már a vérképem nem mutatott eltérést a normálistól. Már egészséges voltam.

Csak még nem tudtam járni.

Majd összesen 7 hónap kórház után, mikor megtanultam a wc használatát -mert leülni még bõ félévig nem voltam képes- magasítóval, haza mehettem. Majd még jópárszor voltam kórházban, de már beteg egyszer sem voltam.

Még késõbb is mûtöttek, s még fognak is, de csak akkor tehetik meg ezt, ha egészséges vagyok.

Nehéz volt nem hospitalizálódni. Pontosabban, nehéz volt nem tudomást venni a hospitalizálódásról, de nem tehettem mást. A kikristályosodott elme elsõ napjaitól tudtam, hogy nem vagyok beteg.

Az, ami velem történik, nem betegség. Nagyon profánul azért, mert ebbõl kimászni nem lehet, egy betegségbõl pedig meggyógyulnék. (Ne töss bele, így egyszerûbb volt megfogni ezt.) Tehát, ez egy állapot. Sem több, sem kevesebb.

A lábszáramban lévõ 25 centis csonthiány és 40%-os lágyrészhiány okán viszont nem vagyok egész. De egészséges igen.

Nagyon nyakatekert ez? Ha az is, válallom.

A betegség meghatározása, okos elméktõl.


/innen van/


Ja, mielõtt elfelejteném, ezt egy kérdés indukálta, melyet ma tett fel nekem Metál, Nanesz postjában, a
Drávapiski - a polgármesternek ki segít?!-ben, ott is a #46. komment, mely szerint ha egészséges vagyok  s nem vagyok beteg, "akkor mért engedem mûteni magam?"
Nos, ezért. De ha ez nem volt kielégítõ válasz, beszélgethetünk még a dologról, de már álmos vagyok. Holnap mûtét, s szeretnék elõtte aludni egyet.

Mert ugyan a b után egy hét kómából úgy felébredtem, hogy aludni további hat hétig nem voltam képes, ám mára egy mormotával is bátran felvenném a versenyt.
Ööööö... egy egészséges mormotával, ugye, hogy félreértés ne essék.

 

 


  2009-11-09
  ~~DISCUSSION~~
metál mûtét nanesz rokiság talema

beteg_vagyok_1

ÁthallásKísérlet