Beetetés

Igazából "csak" etetés, de így lett teljes az elsõ nappali kórházas hétvégém.
Remek.

Ez volt az elsõ hetem az OORI Nappali Kórház szekciójában, ahol is nekem évi három hét juthat, s azt igyexem is kihasználni.
Nagyon-nagyon jót tesz nekem ez a kúra -mondom ezt úgy, hogy tudom épp úgy hangzik, ahogy a korombéli mamókák komoly bólogatással ismétlik az ilyen mondatokat a fürdõ melegvizes medencéjében üldögélve, fejükön nagyon szexi rózsaszín, csinosan pettyes úszósapkában-, de az is tény, hogy baromira fárasztó.
Péntekre azt hittem, minden tartalékom feléltem, így a hétvégére pihenést terveztem.
Ja.
Szombaton... szombaton nem tudom, mit csináltam... hehe... de ma! Arra emléxem.
Úgy volt, hogy reggel hétre jön Erzsike (aki most éppen segít nekem), úgyhogy hatkor kezdett retro-csörögni a teflonom, de arrébb taszigáltam, mert nem kell elsietni az ilyesmit... csakhogy 40-kor kénytelen voltam kikászálódni az ágyból, mert kopogott is a néni. (Azóta is úgy vagyok, ahogy ajtót nyitottam: hálóingben egy köntössel konszolidálva megjelenésem...)
Erzsike néni igen hatékony, de neki is majd' 5 órába telt élhetõ állapotba terelni a házat. Közben én nekikezdtem a tervezett programomnak, mely fõzést és sütést tartogatott.
Elõbbi egy orbitális adag chilisbab és némileg kisebb mennyiségû tejszínes pulyka, míg a második szám szerint három darab kenyér elkészítését jelentette.
Összevágtam, kibontottam, megpirítottam, bepácoltam, összekevertem amit kellett az ebédhez (nomeg Egyeske távoli élelmezésére), s közben nekiláttam az elsõ, az áfonyás-rozmaringos kenyér összekutyulásának. Ez a mûvelet baromi egyszerû (de ezt csak nagyon halkan mondom el, hisz járjanak csak csodámra azok, kik ajándékba kapnak tõlem kenyérkét:), de idõigényes, ráadásul mivel egyetlen sütõm van (naná) és összesen két arra alkalmas tálam, így meg kellett fontolnom a tevékenységek sorrendjét. (Aki ismer az tudja, hogy mekkora hihetetlen feladat ez nekem, ugye?!:)
Imádom ezt a kenyeret. És imádom a tudatot, hogy erre én képes vagyok! (Ááááá, kicsit sem vagyok egoista, ááááá, uggggyan...)



Hát nem gyönyörû?


Persze a kenyérbe aszalt formájában kerül, és úgy ránézésre inkább hasonlít egy töpörödött ráncos nénire, de -akár én (mert ugye én nem vagyok töpörödött, de a ráncos néni meghatározás nagyon is megállja a helyét) az ereje teljében lévõ szépséges bálkirálynõhöz képest- élvezeti értékébõl mit sem veszít. (Ha nem érthetõ ez a mondat, lehet reklamálni, tán mire azt olvasom, már ki tudom majd javítani.:)
Szóval, elsõ kenyér sütõbe be, addig a másodikat kavargásztam összefele. Annyira ügyes vagyok, és elõrelátó és gondos! Mert már tegnap (ja, ez az egyik, amit csináltam...) az ebbe, illetve ezekbe a kenyerekbe szánt sajtot és bacont elõkésztítettem. Ami annyit tesz, hogy szeletelt Pannonia lévén, azt összevágtam vékony csíkokra, a bacont pedig lepirítottam, így ezekkel már nem volt dolgom, csak kiszedtem õket a hûtõbõl és megpróbáltam szobahõmérsékletûvé varázsolni, hogy ne dideregjen majd kelés helyett a massza.
Ment minden, mint a karikacsapás. Közben Apu is ideért, akor már a harmadik volt a sütõben és kiderült, hogy Hármaska nem szereti az áfonyásat, hanem a sajtosból kér.
...ne...
Csakhogy a két sajtos közül egyik Ildikének készült (õ vette a hozzávalókat, tehát nem ajándék, vagy lekenyerezés céljából... jaj de vicces vagyok én néhanap...), másik pedig a kórházba Ritának, ki ott a nõvérke (jé, most jövök rá, hogy rá valahogy nem illik a nõvérke megnevezés, õ Rita és kész, aki mellesleg nagyon is jó nõvérke...:), így legfeljebb azt tudtam mondani gyerekemnek, hogy holnap majd készítek neki is egy sajtosat, és Ildikéébõl lelopunk egy csücsköt, persze csak akkor, ha már egészben megmutattam neki...:) Így is lett, ahogy kell, kihült mindegyik kenyérke, barátném át is jött a sajátjáért, Bertának leloptam a neki járó serclit (úgyis kettõ van belõle, minek Ildikének annyi?). Ritáét pedig a pénteken vásárolt kék kockás konyharuhába és egy zacsiba csomagolva bevittem a szobámba.
Úgy gondoltam, hogy mára én befejeztem a cirkulálást, úgyhogy Apunak joccakát kívántam s jeleztem, hogy ma már nem szándéxom elõbújni a szobámból. Ideültem a gépemhez és Dittével kezdtünk gmail-en dumálni kicsit. (Nekem kifejezetten elvonási tüneteim jelentkeznek, általában a nettelenség miatt is, de a dittétlen életmód határozottan fájdalmas... és mi lenne, ha tényleg sosem beszélnénk? Mert azért így is naponta kicsiny idõt tudunk szakítani online eszmecserére, de ez töredéke a normálisnak.)
Erre micsinyál ez a nõ, ott az vízen túlnan? Méghozzá úgy, hogy nekem nem is szól?!
Hát, nem felhív?? De nem ezen a telefonon, ami ide van nõve az oldalamra, ááá dehogy, hanem azon, ami a nappaliban az asztalon lakik, s mely a fal luktalansága okán még nem költözött be a szobámba. Vagyis fejvesztve kapcsoltam fénysebességre (nem röhög!!) és rohantam a hang forrásának irányába.
Ottan ültem és beszélgettünk. Egyszercsak jön Hármaska s hozza a bizonyítékot, mely meghazudtolhatatlanul példázza, hogy marhára nem csuktam be a szobám ajtaját. Na, vajon mi volt az a bizonyíték?
Bakker. (Mondá volt kedvenc Eric Cartman-em.)
Hát a gondos munkával csomagolt, szeretettel megsütött, szívvel készített s Ritának szánt, gyönyörûséges, mosolygós bacon-sajtos kenyér maradéka.
Merthogy én kiviharzottam (mondtam, nem röhög!), õ meg be, hiszen a rohanás sebessége akkora volt, hogy kivitte eszembõl az ajtócsukás kötelezettségének tudatát.

Így Amper nem vacsorázott (vagyis de, bakker, egy fél kenyeret) és Rita holnap csak egy siralmas történetet kap egy butatyúk meg egy eb fõszereplésével. De holnap nem kell fõznöm, hiszen itt van Apu, úgyhogy pótolhatom a ma elkótyavetyélt darabot.






Mindig is mondtam, hogy a mi kutyánk egyesíti magában a Két hülye kutya minden jellemzõ tulajdonságát. Ez rendben is van.

De akkor magamról mit mondjak?




/Áfonyákok ehun laknak e/
/Two stupid dogs meg emitten, ni/

beetetes