Mohamed: Hahó, mizujs?
  Pi: Szia.
  Nimbostratus: Szia, Mohamed, hol voltál mostanáig?
  Kissy: Szia!
  Mohamed: Focizni, hol máshol? Én nem kotlok egész nap a gép előtt.
  Pi: Ki nyert?
  Süni: Szevasztok. :)
  Kissy: Szia!
  Mohamed: Mi nyertünk, hát persze! Helló, Süni!
  Pi: Szia.
  Nimbostratus: Szia, Süni.
  Csengettek. Kiment ajtót nyitni, a csomagküldő szolgálat volt. Átvette, aztán bement a mobilért.
  – Szia, anya!
  – Szia, drágám, mi baj?
  – Csomagod jött.
  – Ki küldte?
  – Donati és Társa – olvasta a céduláról –, Lyonból.
  – Á, a lyoni iratok. Legfőbb ideje volt már. Kérlek, tedd az asztalomra. Köszönöm, hogy szóltál.
  – Szívesen – felelte, közben a képernyőre sandítva. Mohamed és Nimbostratus a fociról beszélgetett, közben befutott Niala is, és egy filmről beszélt, amit nyilván ma látott. Niala állandóan filmekről beszélt.
  – Nem tudom, mikor érek haza – mondta anya –, még lesz egy tárgyalásom Versailles-ban, lehet, hogy elhúzódik. De be leszek kapcsolva. Most mennem kell, szia!
  – Szia – dünnyögte a vonalbontást jelző hangnak, átvitte a csomagot anyáék szobájába és visszaült a géphez.
  Niala: Kissy, itt vagy?
  Kissy: Bocs, telefonáltam. Szia, mi hír?
  Mohamed: Zidane egy szuperfej! :)
  Niala: A párbajról meséltem a srácoknak. Most láttam. Ismered?
  Kissy: Nem.
  Süni: Aha, éppen ezt a szuperfejét hasznosította.
  Niala: Óriási film, ki ne hagyd!
  Elmosolyodott. Niala minden filmért lelkesedett, mindennap elmesélte, hogy milyen filmet vett ki a tékából, esetleg hogy milyet látott évekkel ezelőtt.
  Pi: Nézzétek, én nem nagyon vagyok otthon a sportban, de szerintem egy focistának ugyanúgy kellene viselkedni, mint mindenki másnak. Azaz értelmes ember módjára, nem mint egy dúvad.
  Süni: Miért, mások értelmes ember módjára viselkednek?
  Pi: Nem, hát éppen ez az.
  Niala: Pont erről szól a film, amit mondtam.
  Nimbostratus: Miről szól?
  Niala: Egy pasiról, aki megy az országúton és megelőz egy nagy böhöm fekete tankert.
  Süni: És?
  Niala: A tanker onnantól nem hagyja élni, végigüldözi a fél országon.
  Nimbostratus: Miért?
  Pi: Az soha nem derül ki.
  Niala: Nem lehet tudni. Folyton leszorítja az útról, párszor megpróbál belerohanni, de a sofőrt soha nem lehet látni.
  Pi: Úgy van. Ez a film a megfoghatatlan, nyomasztó félelemről szól, nagyon jól. Amúgy Spielberg első filmje.
  Nimbostratus: Akkor jó lehet. Megnézem majd a tékában.
  Süni: Spielberg nagyon király! :)
  Sóhajtott. Nem kedvelte az ilyen filmeket. A romantikus filmeket szerette, főleg ahol nevetni is lehet, meg izgulni a fiúért és a lányért, mert félreértések akadályozzák, hogy egymásra találjanak, de aztán végül minden jóra fordul, a fiú átöleli a lányt, és hosszan, igazán szerelmesen megcsókolja…

Ez járt a fejében akkor is, amikor regisztrált ide a Kölyökklubba. Éppen egy régi filmet látott Meg Ryannel, aki a pasija miatt Párizsba utazik, és összeakad egy link fazonnal, aki csempészésbe akarja belevinni, aztán segít neki, hogy visszaszerezze a pasit, de közben ő is beleszeret a lányba, meg persze a lány is őbelé, csak nem vallja be saját magának se, és a végén ott marad a fazonnal Franciaországban, és a film végén igazán hosszan és szerelmesen megcsókolják egymást.
  Az ilyen filmeket szerette. Ennek a filmnek még a címében is csók volt, Francia csók, az volt a címe, ezért választotta azt a nicket, hogy Kissy. Szégyellte volna franciául írni, angolul valahogy más, és a csók mögé tett ipszilontól tényleg olyan, mint egy név. Vannak is hasonló nevek, Kitty meg Sissy meg mindenféle, hát akkor igazán lehet Kissy is. Amint látta, vannak itt az övénél bolondabb nickek is. Például Nimbostratusé, aki neki is megmagyarázta, mint alighanem mindenkinek, hogy ez latinul esőfelhőt jelent. Ő nem is tudta, hogy a felhőknek is van latin nevük. Persze hogy van, felelte Nimbostratus, neki kiterjedt családja van, Cumulus, Stratus, Altostratus, Stratocumulus, ilyen nevekkel dobálózott, meg is mondta mindegyikről, hogy az öcsikéje vagy a nagynénje, de hogy melyik felhő milyen rokon, azt ő nem tudta megjegyezni. Lehet, hogy maga Nimby se.
  Nimby borzasztóan okos srác volt, talán az egész klubban a legokosabb. Bár azóta, hogy ezzel a társasággal megismerkedett, ő nemigen járt a klub többi részén, csak ide jött mindig, az ő szobájukba.
  Pi is nagyon okos srác volt, éppenséggel a többiek se voltak éppen hülyék. Mondjuk Mohamed, aki folyton csak a labdát kergeti, talán nem egy észlény, de lehetne rosszabb is. Például mint Martin az ő osztályából, aki nem kergeti folyton a labdát, ehelyett a lányokat kergeti folyton. Ővele még nem nagyon próbálkozott, az igaz. Mohamed tényleg sokkal jobb fej, őt az egész hülye csajozás nem érdekli. Egyébként Nimbyt és Pit sem. Süni kicsit már udvarlósabb típus, néha szépeket mond neki, de ő se az a nyomulós. Itt csupa rendes fiú van, azért is jár ide.
  A lányokat rajta kívül egyelőre csak Niala képviselte, ő is jó fej, Nimbostratus egyből kiszaszerolta, hogy a neve visszafelé Alain, és így hívják-e, mire Niala azt felelte, nem őt, Delont. Merthogy ő a kedvenc színésze. Kicsit talán öreg hozzád, felelte akkor Pi, amire Niala vigyorgott és azt mondta, ez a színészek nagy előnye, fiatal korukban el lehet tenni őket későbbre. És küldött nekik egy képet egy régi filmből, amin Delon még fiatal és állati csábosan néz ki.

Nem voltak mindig magukban; mások is be-benéztek az ő szobájukba, ahogy a többibe is. Be lehetett állítani, hogy szabad legyen-e belépni meghívó nélkül, és ők úgy állították be, hogy igen. Hisz minél többen vannak, annál jobban szórakoznak. Volt olyan eset, hogy tízen voltak egyszerre, ők hatan és négy alkalmi látogató. De persze volt olyan is, hogy csak ketten-hárman voltak bent, és az is gyakori volt, hogy egymagában kellett várakoznia, amíg jött valaki. Ilyenkor eleinte nyitott egy-két további ablakot és benézett más szobákba is, később ez már eszébe se jutott.
  Aztán egyik este jött még valaki.
  Sheila: Sziasztok!
  Nimbostratus: Szia.
  Kissy: Szia, Sheila!
  Mohamed: Helló, mizujs?
  Sheila: Csak nézegetek.
  Nimbostratus: Üdv körünkben.
  Kissy: Mondd tovább, Nimby.
  Nimbostratus: Ja. Szóval azt kérdezte, hogy mikor volt a százéves háború. Erre az a síkhülye ráfeleli: száz évvel ezelőtt!
  Mohamed: :)))
  Kissy: Jézusom. :)
  Sheila: :O
  Nimbostratus: De ez még semmi. Periklész fölkapja a fejét, hogy mit is hallott vagy jól hallotta-e, mire a hapek azt mondja: akarom mondani, száz év múlva!
  Kissy: :)))
  Mohamed: LOL
  Sheila: :)))
  Kissy: Tényleg nem normális!
  Mohamed: Hozzánk is jár pár nyomott ürge, de ez csúcs!
  Sheila: Bocs, mit jelent az, hogy LOL?
  Nimbostratus: Laughing Out Loud, vagyis hangos röhögés.
  Sheila: Kösz. :)
  Mohamed: Van ROTFL is, az azt jelenti, hogy Rolling On The Flour Laughing, a padlón fetrengek a röhögéstől.
  Sheila: :)))
  Nimbostratus: Floor. A flour lisztet jelent, nem padlót.
  Kissy: Miért, az még jobb lehet, ha valaki már a lisztben hempereg a röhögéstől!
  Nimbostratus: :)))
  Mohamed: LOL!
  Sheila: :))) Például egy pék!
  Nimbostratus: ROTFLour

Ez a ROTFLour járt az eszében akkor is, amikor Angélique-et hallgatta, aki nyögve igyekezett valami értelmeset felidézni az előző óra anyagából. Remélhetőleg eltart a dolog az óra végéig, mert ha Dubois még egy áldozatot kíván, az jó eséllyel ő lesz. És ő se tud semmivel többre visszaemlékezni, mint Angélique. Zűrzavar az egész.
  Chantal meglökte a kezét.
  – Hm?
  Chantal Martin felé intett a szemével.
  Kérdőn fölvonta a szemöldökét.
  Chantal kört rajzolt a mutatóujjával.
  Megvonta a vállát. Persze, ez Martinre vall, majd pont Chantal körül nem kezd legyeskedni. Amúgy inkább a szőkékre bukik. Persze nemcsak azokra, Jennifer körül is keringett egy ideig, és ő barna, viszont különlegesség, félig amerikai, félig német, és három nyelven beszél. Őt, Kissyt eddig még Martin nemigen vette észre, nem csoda, se nem szőke, se nem amerikai, és nincs is jó alakja. Legalábbis ez következik abból, hogy Isabelle a múltkor kifakadt, hogy mennyit tornázik és mégis olyan az alakja, mint egy rozzant virslinek, hát akkor az övé milyen lehet, Isabelle mindig csinosabb volt nála. Állati kiszúrás ez az egész dolog, igazán csinálhatott volna Isten három nemet, akkor akinek nincs esélye az egyiknél, még próbálkozhat a másikkal. Persze Isabelle-nek is inkább a szája jár, amikor rozzant virslihez hasonlítja magát, a minap látta őket Romainnel, a srác elég tisztességesen bele van pistulva. És nem azért, mert nem kap jobbat, egy hónapja még Jeanne-nal járt. Igazából Isabelle-nek semmi oka nincs keseregni, az egész osztályban egyetlen lány van, aki tényleg szerencsétlen a fiúkkal. Ő, Kissy.
  Sokszor már maga is így, Kissyként gondolt magára. Ez a név a netet jelentette, ahol nem kell önmagának lenni, ahol Kissy lehet, akinek nem látják az arcát és nem nézik az alakját. Itt mindent tudnak az emberről, az osztályban az összes fiú látta már őt fürdőruhában, Nimbostratusék pedig még azt se tudják, hogy milyen magas vagy milyen színű a haja. Sose kérdezték. Olyannak képzelik el, amilyennek akarják.
  Ő se tudja, hogy a klubbeli srácok milyenek, csak tippjei vannak. Pi és Nimbostratus idősebb lehet nála, tizenöt-tizenhat évesek; a neten kívül ilyen idős fiúkkal nem is állna szóba, azok már nem érnék be annyival, mint Martin meg a többi srác az osztályból. Legalábbis Colette és Isabelle szerint, akik jártak már ilyen fiúkkal, és mind a ketten azért dobták ki őket, mert többet akartak némi csókolózásnál. Pedig Colette amúgy nem sokat vacakol azzal, hogy hagyja magát megcsókolni. A neten azért ez más, ott nem így mennek a dolgok, legfeljebb beszélni lehet ilyesmiről, ámbár eddig még nem fordult elő, de az se lenne nagy baj. Személyesen azért más lenne.
  Süni meg Mohamed inkább az ő korosztálya lehet. Mohamedet olyannak képzelte el, mint François-t, ilyen kis ugribugri srácnak, aki állandóan focizik, fára mászik, rohangál, de mint fiú szóba se jöhet. Mohamed se, ő soha nem mond szépeket neki vagy Nialának, nem úgy, mint Süni. Süni olyasféle lehet, mint Jean-Michel volt, egy rendes srác, akire számítani lehet, mert nem hagy cserben a bajban, de nem is próbál rád mászni. Kár, hogy Marseille-be költözött. Ámbár az is igaz, hogy ha Martin költözött volna Marseille-be, az sokkal rosszabb volna, mert igaz ugyan, hogy Martin sorra veszi az összes lányt az osztályban és azon kívül, és mindegyik csak pár hétig tart, de azért ő, Kissy, már nagyon várja azt a pár hetet, amikor Martin őrá néz majd úgy, mint most Chantalra.

ROTFLour? Nem, a klubbeli srácok valószínűleg nem hemperegnének lisztbe nevettükben, ha tudnák, mennyit és főleg hogyan gondol ő Martinre. Értelmesebbek a többinél. Vagy csak neki tűnik úgy? Mindenesetre nem az az első ötletük, ha találkoznak egy lánnyal, hogy hogyan lehetne megcsókolni, egyéb dolgokról nem is beszélve. Jó, persze, a neten ez aligha sikerülne, de személyes találkozásnál meg lehet vele próbálkozni, és eddig egyikük se javasolt ilyesmit. Legalábbis közülük, a csoportból nem. Egyszer azért volt egy ilyen eset, a srácot Sapkának hívták, Süni meg ő voltak bent éppen, amikor jött. Kábé három percen belül megkérdezte, hogy Süni és őközüle lány-e valamelyik, ő pedig akkor még naiv újonc volt és megmondta, hogy az. Hát a srác rögtön rászállt, randit kért tőle, jó darabig szekálta, pedig még azt se tudta, hány éves vagy hogy néz ki, amire Süni közölte, hogy hagyja békén. A srác hepciáskodni kezdett, hogy neki ugyanúgy joga van itt lenni és csajozni, mint Süninek, amire Süni kioktatta, hogy itt lenni nem jog, hanem lehetőség, amit meg lehet vonni, ő pedig nem csajozik. A privát ablakban pedig megmondta neki, Kissynek, hogy Nimbostratusé a felügyeleti jog, szerencsére tudja az emailcímét, csak azt nem tudja persze, hogy a gépe előtt van-e. Hát ott volt, mert két percen belül megjelent, csak álnéven, Marie-nak hívták, először nem is tudták, hogy ő az. Sapka őrá is rámozdult, Nimby egy darabig tűrte, aztán azt mondta:
  Marie: Figyelj, Sapek, van itt két pici baj.
  Sapka: Na mi?
  Marie: Az első az, hogy ebben a társaságban a lányokkal is úgy bánunk, ahogy szeretnénk, ha velünk bánnának, és a te tenyérbemászásod ebbe nem fér bele.
  Sapka: Mi a frászról beszélsz?
  Marie: A második pedig az, hogy én nem randizhatok veled, mert fiú vagyok, és itt én vagyok a góré. Úgyhogy repülsz. Fasten your seatbelt, dude. [Csatold be a biztonsági övedet, öcskös.]
  Marie kirúgta Sapkát.
  Marie tiltólistára tette Sapkát.
  Marie neve mostantól Nimbostratus.
  Nimbostratus: S ím, az álarc lehull!
  Szóval ilyenek a srácok ebben a társaságban. A Kölyökklub más részein nem ilyenek, inkább hasonlítanak azokra, akikkel a suliban meg a strandon meg mindenfelé találkozik, azért is jobban szeret ide járni, Nimbyékhez. A Sapka-eset után Nimby neki és Nialának is jogot adott, hogy kitiltsanak valakit, ha ő nem lenne kéznél. Később Sheila is megkapta. A fiúk nem kérték, őket nem zaklatják.
  Kissy: Lehet, hogy ha Sörhasú Vén Pasi lenne a nickem, békén hagynának.
  Süni: :) Lehet. De az is megoldás, ha nem válaszolsz, ha új nickek azt akarják tudni, hogy lány vagy-e.
  Nimbostratus: Vagy a korodat, vagy rendszertani hovatartozásod bármelyik részletét. Általában IRL adatokkal vigyázni kell.
  Kissy: Az mi?
  Nimbostratus: In Real Life, vagyis a valódi életben létező adat. Legfőképpen a lakcímed. Ha azt tudják, minden egyebet meg tudnak szerezni.
  Kissy: Ugyan mit akarhatnának éntőlem?
  Süni: Kissy! Erőltesd meg egy kicsit a fantáziádat!
  Hát ebbe kicsit belepirult, még jó, hogy itt nem látni egymás arcát. De azért jó dolog, hogy ilyenek ezek a klubbeli srácok. A suliban senki sincs, aki így bánna vele… aki vigyázna rá. Persze nem csoda. Ide azért jönnek, mert barátok, a suliba meg azért, mert muszáj.

Egy időben elgondolkodott, vajon mi lenne, ha megpróbálna járni az egyik sráccal innen a klubból. Nem, szó se lehet arról, hogy a suliból valakivel, először is mert a túlnyomó részük olyan, hogy akkor se járna velük, ha más fiú nem élne Európában, másodszor pedig mert azt Martin is megtudná. Ő pedig nem akarja rontani az esélyeit Martinnél, de addig is, amíg észreveszi… meg úgy egyáltalán…
  De nem sikerült. Mohamedet választotta, igazából csak azért, mert egyik este éppen ővele volt kettesben. Aznap is nagyon meleg volt, mint akkor már régóta, éppen erről beszéltek. Ő pedig elhívta Mohamedet fagyizni másnap suli után. Jobbat nem tudott kitalálni. Végül is Bernard vagy egy hónapja ugyancsak fagyizni hívta Hélène-t, és azóta is együtt járnak, annyira nem lehet rossz a módszer, úgy gondolta. De ha a módszer jó volt, akkor ő nem értett a használatához, mert Mohamedet egyáltalán nem érdekelte a dolog. Mintha vállat vont volna: neki mindegy, ha elmennek fagyizni, jó, ha nem mennek, úgy is jó. El is ment a kedve a dologtól, el se mondta, mit talált ki, hol találkozzanak és miről ismerjék föl egymást. Akkor pár napig nem lépett be, annyira elkedvetlenítette, hogy még itt se boldogul a fiúkkal.
  Aztán rájött, hogy a hiba nem őbenne van, hanem Mohamedben, őt valószínűleg még egyáltalán nem érdeklik a lányok. Fiatal hozzá, van ilyen, őnáluk François semmivel sem érettebb egy kisiskolásnál, legföljebb arra jó, hogy mulasson az ember a bolondságain.
  Akkor visszatért a klubba. Tervezte, hogy megpróbálja a dolgot valamelyik másik fiúval, de sehogy nem adódott alkalom.

Amikor Chantal oldalba bökte, reflexszerűen a katedra felé pillantott, de Desanges nem tartott igényt rá, Jean-Philippe-et nyösztette éppen.
  – El kéne menni valamelyik nap – súgta Chantal. Ez őnála mindig a mozit jelentette.
  – Igen? Mire?
  – Sophie Marceau.
  – Mi, A házibuli? – Ezer éve kívülről tudta mindkét részt, megvoltak DVD-n, esze ágában se volt mozira költeni miattuk.
  – Hülye. Marceau rendezte. Hol élsz te?
  Ezen a kérdésen elgondolkodott egy percre. Itt. Ez kétségtelen. Ugyanakkor viszont a neten is. Sőt ha jobban meggondolja, igazából a neten él, „idekint” csak létezik. Van.
  Végül péntekre beszélték meg a mozit, hétvégén mindkettejükre igényt tart valamilyen szinten a család. Aztán sietett haza, a klubban már ott lehetnek a többiek. Tegnap Nimby és Pi is hiányzott, Niala két napja nem jött, Sheila se.
  Kicsit csalódott, amikor látta, hogy senki sincs bent, de sebaj, majd jönnek. Addig körülnézett a neten. Öt perc múlva megjelent Sheila.
  Kissy: Szia, Sheila, jó, hogy látlak.
  Sheila: szia, figyelj, nagyon kevés az időm, el tudsz érni valakit a bois közelében?
  Kissy: Én a Bois közelében lakom, miért?
  Sheila: de jó, figyelj, kéne egy kis segítség. megpattantam otthonról és nincs egy vasam se. öt percet tudtam kifizetni egy netkávézóban és kész.
  Kissy: :O
  Sheila: istibizi megadom, egy ötös is elég volna!
  Kissy: Persze, de el is lehetsz nálunk, senkit nem fogsz zavarni.
  Sheila: nem mehetek el innen, a bátyám robogójával jöttem és kiürült a tank. nem merem itthagyni, agyonvág, ha baja esik. ide tudsz jönni?
  Kissy: Persze, de hol vagy?
  Sheila: charcot és barrès, pont a bois sarka. a tulaj integet, lejár az időm, kint leszek a robogónál, szia!
  Kissy: Várj!
  Sheila kilépett.
  Mérgesen nézte a feliratot. Elég gyorsan gépelt, már leírt a következő sorból is annyit, hogy „Miről ismerlek”, de nincs már értelme befejezni. Felugrott.
  Ismerte azt a helyet, elég nagy kereszteződés, Sheila valószínűleg a route de la Muette à Neuillyn van, az jön ki a Bois-ból. Az előszobában fölkapta a pénztárcáját és már kint is volt. Az udvarban tette le a biciklit, azzal megy, tíz perc alatt ott van. Az utcájuk az avenue du Madridba torkollik, aminek a folytatása a boulevard Commandant Charcot. Mindig erre megy, ha a Bois környékére akar eljutni. Szerencse, hogy Sheilát éppen itt érte baj.
  Majd vesz neki benzint a robogóba, hazajönnek és elmondja, miért szökött meg otthonról. És miért ilyen kevés pénzzel.

Tényleg ott volt tíz perc alatt. Ahogy elérte a kereszteződést, lassított és figyelni kezdett mindenfelé, hol lát egy lányt robogóval. Itt sehol, de majd a túloldalon. Jobb felé tartott, aztán átkanyarodott a Muette-re. Robogó sehol, egy-két teherautó parkolt a zebra után, egy motorbicikli, egy kamion.
  A kamion mögül köpcös, bajuszos férfi lépett ki és intett neki. Lefékezett és letette a jobb lábát.
  – Te jöttél a barátnődért? – kérdezte a bajuszos. Bólintott, kicsit meglepve.
  – Bent van a kocsiban, sírdogál – mutatott a bajuszos a kamion rakterének félig nyitott ajtajára.
  Kissy leugrott a bicikliről és a kamionhoz támasztotta. Egy létra is volt ott, Sheila azon ment föl. Három lépéssel a raktérben termett. Jókora ládák hevertek mindenfelé, kerülgette őket, aztán egyszer csak megtorpant. Közvetlenül előtte volt a raktér fala. Megfordult és visszahőkölt: ott állt a bajuszos és vigyorgott.
  – Hol van?…
  – Éppen lisztbe hempereg nevettében – vigyorgott a bajuszos még visszataszítóbban. Ő pedig csak állt és nézett rá, még csak félig-meddig fogta fel a szavak értelmét.
  A bajuszos közelebb lépett. – Beszélgessünk egy kicsit – mondta vigyorogva. Miért vigyorog ez egyfolytában, és… már meg akarta kérdezni, hol van Sheila, mit művelt vele, amikor rájött mindenre.
  Későn. A bajuszos a vállára tette mindkét kezét és a fal felé tolta. – Nem érdemes zajt csinálni. Nagy a forgalom, senki nem fog hallani semmit.
  Lelökte a válláról a kezeket, a bajuszos nevetett és kirántotta alóla a lábát. Nagyot puffant a kamion padlóján, alaposan meg is ütötte magát, de mire ezt fölfogta volna, a pofa megragadta és a hátára fordította. És máris ott lihegett rajta. A nadrágját próbálta kinyitni, de ő elkeseredetten védekezett, a pofa meg zihált valamit arról, hogy kár a gőzért, és fölébe hajolt.
  Hirtelen belefejelt az arcába, minden erejét beleadva a mozdulatba, neki is megfájdult a nyaka, de a pofa akkorát ordított, hogy zengett bele a kamion. Elengedte a nadrágját, mindkét kezével az arcát tapogatta. Kissy pontosan tudta, mit tesznek ilyenkor a filmekben – most azon múlik minden, hogy ő is meg tudja-e csinálni. A jobb térdével teljes erejével a pofa lába közé rúgott. Az üvöltés megszűnt, mintha hirtelen megsüketült volna. A pofa eldőlt és tompa puffanással elterült a padlón.
  Kissy talpra vergődött és rohanni kezdett kifelé, olyan gyorsan, hogy majdnem lezuhant a kamion végén az úttestre. Nem mert leugrani, inkább megfordult és lemászott. A bajuszosnak csak a lába látszott a ládák mögött, még fetrengett kínjában. Úgy kell a szemétnek! Leért a földre, előhúzta a biciklit és fölugrott rá.
  Úgy tekert hazáig, mint akit kergetnek. Kétszer is kis híján egy kocsi alatt kötött ki.

Ahogy beesett a lakásba, ledobálta magáról a koszos ruhát és eresztett fürdővizet, közben keresett egy fájdalomcsillapítót, mert lüktetett a feje, fájt a nyaka, a lába, a dereka, mindene. Aztán berogyott a kádba.
  Sok mindenen járt az esze. Hogy nem megy többé a klubba, ahol így rászedhetik. Hogy megy eztán is, de fiúnak fogja kiadni magát. De akármit gondolt, minden hülyeségnek tűnt. Semminek nem volt semmi értelme.
  Kimászott a kádból, és egyszerre rátört két érzés. Hogy farkaséhes, és hogy beszélni akar Chantallal. Gyorsan megtörölközött és belebújt a fürdőköpenyébe, aztán megtámadta a konyhát. Anyáék szokták így mondani, amikor hazaérnek valami hosszúra nyúlt üzleti megbeszélés után: „Most aztán megtámadom a konyhát”. A faliórára nézett. Negyed négy, félórát ücsörgött a kádban. Ezer év, mire anya hazaér, ha egyáltalán hazajön ma és nem éjszakázik megint másik városban. Ez jó. Ha most itthon lenne, hallgathatná az örökös szemrehányásait, amik nem oldanak meg semmit, kivéve anya állandó lelkifurdalását, amiért a karriert választotta és nem gondoskodik róla megfelelően. Azaz sehogy. Nem, nagyon jó, hogy anya most nincs itthon.
  Gondolkodás közben járt a keze is, jó nagy adag szalonnás rántottát sütött, egy tálcát megpakolt zöldfélével, paradicsom, paprika, hagyma, uborka, kinyitott egy rákpástétomot is, aztán egy olajos halat. Tea volt készen, és kivett egy üveg narancslét. Sajt is kell, kivett egy camembert-t és egy nagy szelet rokfort. Szeretett így enni, sokfélét egyszerre, hol ehhez nyúlni, hol ahhoz. A többiek kinevették érte, mármint aki egyáltalán tudott erről, Chantal, Jean-Michel… amúgy a legtöbbnek az osztályban fogalma sincs, hogy ő planktont eszik vagy gazellát.
  Ezt a szöveget Sünitől szedte, valamikor elmesélte nekik, hogy ő mennyi mindenfélét eszik egyszerre. Azt mondta, hogy ő, Süni például imádja az indiai kaját, amit a szülei ki nem állhatnak, úgyhogy hetente vagy ahogy a zsebpénzéből futja, vesz magának valamit vagy beül valami indiai csehóba. Csehót mondott, erre tisztán emlékszik. És akkor mondta Süni, hogy neki fogalma sincs, hogy a barátai vagy az osztálytársai planktont esznek vagy gazellát, de nem is érdekli, ő azt eszik, amit szeret.
  Megállt az evésben, egy falat rántottával a szájában.
  Mit is felelt ő akkor erre?
  Azt felelte, hogy majd ő is kipróbálja, valamelyik nap hazafelé beugrik az Ashianába. És küldött egy vigyort, mert az Ashiana nem olyan hely, ahova tizenhárom évesen az ember csak úgy beül egy akármire, de ez most mindegy. Ezt mondta. És az Ashiana itt van a Charles de Gaulle-on, ahogy a Madrid kiér oda, vagyis „a bois közelében”. Ahogy Sheila írta.
  Sheila, vagyis ez a rohadék napok óta tudja, hogy ő Neuillynek ezen a részén lakik, és azért hívta a Bois sarkára, mert tudta, hogy oda tud menni. Direkt őrá utazott.
  Dühösen lecsapta a villát a tálcára, amitől egy fölvágatlan paradicsom átbillent a tálca szélén s útnak indult az asztal túloldala és a kétségtelen lezuhanás felé. Elkapta és visszatette, biztonságosabb helyet keresve neki.
  Ezt kellene csinálni azzal a disznóval is, jutott eszébe rögtön. Elkapni és olyan helyre tenni, ahonnan nem mehet sehová!
  Jó, hogy nem hívta föl Chantalt, evés után akarta, de mégse akar beszélni vele. Túl hosszú lenne elmagyarázni a Kölyökklubot meg mindent. Chantal úgy használja a netet, mint egy praktikus segédeszközt, ami megmondja, hogy mit játszanak a moziban vagy mikor indul vonat az Északi-sarkra. Chantalnak fogalma sincs arról, hogy ő a neten éli az igazi életét, ezekkel a srácokkal, el se tudja képzelni, hogy a neten egyáltalán lehet barátságot kötni. Chantal egyébként is… nehezen tudta megfogalmazni, milyen. Gyakorlatias, igen, ez a jó szó. Ő azt mondaná, hogy beszéljen a szüleivel, azok pedig értesítsék a rendőrséget, és nehéz lenne megértetni vele, hogy a szülei lennének az utolsók, akiket beavatna a dologba. Tőlük először is kapna egy csomó szemrehányást, amiket kétségkívül megérdemelt, de ezt magától is tudja, és semmi szüksége letolásokra. És apától még az is kitelik, hogy eltiltja a nettől, azt mondaná, hogy veszélyes a számára, mert nem tud vigyázni magára, és majd egy év múlva, két év múlva újratárgyaljuk a dolgot, addig nincs net. Apa ilyen, legalábbis efféle helyzetekben ilyen. Szörnyű dolog, hogy az ember szüleinek gyerekkorában még nem volt net, és fogalmuk sincs róla, hogy milyen úgy beszélgetni valakivel, hogy nem tudunk róla semmit. Mint Meg Ryan és Tom Hanks abban a filmben, amiben az életben utálták egymást, a neten pedig egymásba szerettek. Apáék sokkal régebben voltak gyerekek, nekik erről fogalmuk sincsen, és ez az, amit Chantal nem értene meg.
  Szóval Chantal kilőve, és mindenki más az osztályból. Neki a klubbeli srácokra van szüks…
  Azaz várjunk csak. Hogy meséli el ezt az ember egy fiúnak? Sőt többnek? Megállt a mozdulatban, éppen oda akarta húzni a zsúrkocsit az asztalhoz. Aztán elszántan odahúzta mégis, és rátette a tálcát meg mindent. Fölállt, elindult a kocsival a szoba felé. Igenis el fogja mondani nekik. Mindent el fog mondani, és ha csalódik bennük, akkor az életben be nem teszi a lábát a klubba. Levett a polcról egy doboz csokis kekszet és azt is a kocsira tette.

A gép ugyanúgy volt, ahogy hagyta, amikor elrohant a Bois-ba, lent még ott volt az ő megkezdett „Miről ismerlek” mondata, fönt viszont élénk beszélgetés folyt. Végigfutott a nickeken, az most nem érdekelte, hogy miről beszélnek. David, Kissy, Mohamed, Niala, Nimbostratus, Pi, Süni, Szemüveges. Óriási, mindenki online, van két idegen is, majd privát ablakba hív valakit… Nialát! Neki könnyebben el tudja mondani.
  Levágott egy darabot a rokforból, kitörölte a félmondatot és rákattintott Nialára. Nyomban megjelent a privát ablak.
  Niala: Szia, hát előkerültél? Mizujs?
  Mizujs… jó kérdés. Nézte Niala avatarját, ezen a héten Belmondo arcképe volt, nem Deloné; mit nem adott volna érte, ha annak az arcát láthatná, akihez beszél. Tényleg… és ha Niala se az, akinek mondja magát? Ha senki nem az? Eszébe jutott egy rajz, amit valamikor látott a weben. Két kutya ült egy számítógép előtt, és az egyik azt mondta a másiknak: „Az interneten senki se tudja, hogy kutya vagy.”
  Milyen igaz. Sheiláról se tudták, hogy kutya, azaz frászt kutya, azok nagyszerű, csupa szív élőlények, nem ilyen szemétládák. Bárcsak mindenki kutya lenne a neten, azokra az életét is rábízhatja az ember…
  Niala: No mi az, megkukultál?
  Válaszolni kell valamit, nem tudhatja, hogy ő miért ül itt ilyen tanácstalanul. Leírt egy szót és lenyomta az Entert.
  Kissy: Nem.
  Niala: Valami baj van?
  Kissy: Igen.
  Bárcsak lenne valami titkos jel, amit minden tizenéves lány ismer, de senki más, amiről így írásban is fölismerhetnék egymást. Á, hülyeség.
  Niala: Mi történt? Tudok segíteni?
  Bekapott egy csokis kekszet és írni kezdett.
  Kissy: Niala, te tényleg lány vagy?
  Niala: Igen.
  Kissy: Hány éves vagy?
  Niala: 13. Miért?
  Kissy: Esküszöl mindenre, ami szent, hogy nem vagy felnőtt pasi?
  Niala: :O Te jó ég, mi történt?
  Nem válaszolt a kérdésre, gondolta Kissy, de most nem tudott írni, mert éppen nagyot kortyolt a teájából. Ahogy letette a bögrét, megjelent két újabb sor, az elsőben egy smiley, aki föltartja a jobb kezét és a balt a szívére teszi.
  Niala: Igen, mindenre megesküszöm, hogy se felnőtt nem vagyok, se pasi. De miért, mondd már?!
  A smileyra nézett és sóhajtott. A kis sárga figura őszinte, már-már biztató arccal nézett vissza rá a képernyőről. Fölpillantott Niala avatarjára. Lehet Belmondo arcképével hazudni? Hogy a fenébe ne lehetne… Aztán a saját avatarjára nézett, az Meg Ryan arcképe volt, tegnap cserélte ki; azelőtt vagy egy hétig egy bordó rózsa ábrázolta őt a klubban. Meg Ryan is biztatóan nézett rá, mintha azt mondta volna: ne aggódj, Belmondo klassz fej, én is szeretem a filmjeit, egyszer szívesen játszanék együtt vele, neki elmondhatod.
  Hát jó.
  Kissy: Valakinek el kell mondanom, de csak veletek vagyok elég jóban.
  Niala: Mondd csak.
  Kissy: Megtámadtak.
  Niala: Jézusom, hogyan vagy kicsoda?
  Kissy: Sheila.
  Niala: :O
  Kissy: Bejelentkezett, hogy bajban van, elszökött hazulról, nincs pénze, elhívott egy sarokra, én meg odarohantam, de ott csak egy bajuszos pasi volt, aki letepert egy kamionban, alig tudtam kiszabadulni,
  Már elküldte a mondatot, amikor észrevette, hogy pont helyett vessző van a végén, mintha még folytatni akarná. Annyi baj legyen.
  Niala: úristen
  Kissy: képzelheted, hogy ki vagyok borulva
  Niala: sikerült neki… érted?
  Kissy: NEM!
  Niala: hálistennek
  Kissy: belefejeltem a képébe aztán tökönrúgtam
  Kissy: aztán elrohantam és most itthon vagyok
  Niala: és biztos sheila volt? úgy értem biztos ő adta ki magát sheilának nem csak arra járt?
  Kissy: ja igen! tudta a lisztet!
  Niala: ??????????
  Kissy: tudod volt valamelyik nap hogy rotflour. lisztbe hempergünk nevettünkben. ezt idézte és ezt csak itt hallhatta
  Niala nem válaszolt azonnal. Kissy evett egy kis olajos halat kenyéren. Kellett volna szőlőt is behoznia.
  Niala: gondolkodom
  Niala: mit akarsz csinálni?
  Ez jó kérdés. Fogalma sincsen, hogy mit akar csinálni.
  Kissy: nem tudom
  Niala: idefigyelj
  Kissy: figyelek
  Niala: szólni kéne nimbynek. ő le tudja nyomozni ezt a férget, és egy életre el lehet venni a kedvét az ilyen dolgoktól
  Kissy: nem szívesen mondanám el neki
  Niala: mert krapek?
  Kissy: igen
  Niala: elmondjam én?
  Kicsit gondolkodott. Végül is Nimby elég normális, és idősebb is. És Pi meg Süni se elveszett gyerekek…
  Kissy: igen, és a többieknek is, csak idegeneknek ne
  Niala: világos. hamarosan jelentkezem, addig föl a fejjel!
  Úgyhogy ki is ment szőlőért.

Öt perc múlva kapott egy ablakot: Nimbostratus meghívott a következő szobába: Titkos megbeszélés. Akarsz belépni? Akart. Kapott egy új ablakot, amiben csak ők hatan voltak. Gyorsan bekapott egy szelet paradicsomot.
  Kissy: Sziasztok.
  Pi: Szia, Kissy, jobban vagy?
  Kissy: Kösz, megvagyok.
  Süni: Szia! Együttérzek veled.
  Nimbostratus: Én is! Szia, Kissy!
  Mohamed: Szia! Már betáraztam a baseballütőmet!
  Ezen muszáj volt nevetni. Mohamednek mindig voltak ilyen szövegei, amikkel jobb kedvre tudta deríteni az embert.
  Pi: Mit akarsz csinálni?
  Kissy: Nem tudom.
  Pi: Javasolhatok én valamit?
  Kissy: Persze.
  Pi: El kellene kapni a pasast, mielőtt másvalakivel is megpróbálja.
  Mohamed: De hogyan? Szerintem rég fölszívódott.
  Kissy: De hogyan?
  Pi: Kitaláljuk a módját, de az mindenképpen kell hozzá, hogy te beleegyezz.
  Niala: Persze, csak te ismered föl.
  Pi: És tanúvallomást is kell tenned a bíróságon, Kissy.
  Nimbostratus: Bíróságon???
  Niala: bíróságon? :o
  Kissy: Tanúvallomást?
  Pi: Igen. Enélkül kizárt, hogy elítéljék.
  Mohamed: á, hülyeség, jól el kell verni, hogy elmenjen a kedve
  Pi: Ez nem jó ötlet, Mohamed. Kérlek, ne beszéljétek le Kissyt, így is eléggé meg van ijedve.
  Süni: van valami esélyünk, hogy megtaláljuk? Egyáltalán hol történt a dolog?
  Pi: várj! Kissy, NE VÁLASZOLJ!
  Már írni akarta, hogy a Bois sarkán, de megállt a keze a levegőben.
  Pi: Kérlek, semmi IRL adatot ne adj. Ne haragudjatok, gyerekek, de nem tudhatjuk, hogy közülünk mindenki oké-e.
  Nimbostratus: De jó vagy!
  Süni: Igazad van, 3,14, de akkor hogyan akarod elkapni a pofát? Ha nem bízhatunk egymásban, akkor lőttek minden akciónak!
  Mohamed: Úgy van.
  Kissy: Ez az, nekem is ez a bajom. De Pinek is igaza van, nem lehetünk biztosak senkiben.
  Niala: de nem ám!
  Jó, hogy ezt Pi kimondta helyette. Niala, a drága, nem sértődött meg, amiért megeskette, hogy tényleg nem pasi.
  Pi: Figyeljetek ide.
  Szinte egyszerre válaszolt mindenki, pontosan ugyanazt: Figyelünk! Ezen jót vigyorogtak.
  Pi: A következőt javaslom. Én vállalni fogom a kockázatot, hogy közületek esetleg valaki nem gyerek, és megadom az összes személyes adatomat, ami alapján le tudtok ellenőrizni.
  Süni: Miért pont te?
  Nimbostratus: Miért éppen te?
  Pi: Azért, mert ha valamelyikőtök rossz ember, akkor én könnyen meg tudom védeni magam, de valószínűleg nem is lesz rá szükség. Én ugyanis felnőtt vagyok.
  Hát ettől paff lett, a rántottás villa is megállt a kezében. Alighanem a többiek is, mert csend volt a szobában. Kisvártatva megjelent Pi következő üzenete.
  Pi: A nevem Pierre Jourdain. 22 éves vagyok, a Descartes-ra járok. Gyerekpszichológus szeretnék lenni, sok időt töltök gyerekekkel, ezért járok közétek is. Ne haragudjatok, hogy nem mondtam el korábban, nem tudtam, hogyan fogadnátok.
  Pi: Courbevoie-ban lakom, a rue Jules Ferry 14 alatt, első emelet 8. A telefonkönyvben Marcel Jourdain név alatt találtok meg, ő a bátyám, övé a lakás. Hadd gondolkozzam, mit mondjak még…
  Niala: Megmondom. Azt, hogy ez az egész hogyan bizonyítható. Mert mondani mindent lehet, Pi!
  Pi: Igazad van. Azt be tudom bizonyítani, hogy valóban itt lakom, ha valamelyikőtök fölhív. Csak kérdés, hogy ez nem jelent-e kockázatot az illető számára.
  Niala: Courbevoie az Párizs, ugye?
  Pi: Igen, Párizs mellett van.
  Niala: Oké, főnök. Én állati messze vagyok Párizstól, úgyhogy engem akár le is nyomozhatsz. Én fölhívlak. De aztán találd ki nekem, hogy hogyan tovább!
  Pi: Jó, Niala. Nem is kell beleszólnod, ha nem akarod kiadni a hangodat. Ja, és nem lenne rossz ötlet, ha föl tudnád venni és lejátszani a többieknek.
  Niala és Pi elhallgatott, a többiek pedig szinte egyszerre szólaltak meg, mintha most térnének magukhoz a döbbenettől, hogy Pi egy felnőtt. Ő nem szólt, halat evett, aztán zöldféléket meg sajtot. Hát igen, tényleg idősebb nála, csak nem két-három évvel, hanem kilenccel. Te jó ég, és ő arra is gondolt valamikor, hogy járhatnának együtt.
  Azért az kár, hogy Niala ilyen messze lakik. Ő az egyetlen igazi barátnője. Eddig Chantalt tartotta a legjobb barátnőjének, de ahogy átvállalta helyette a fiúk beavatását, meg ahogy most fölhívja Pit helyette, kockáztatva… az ördög tudja, hogy mit, szóval ilyen egy igazi barát.
  Percek teltek el, a fiúk beszélgettek, néha ő is hozzászólt két falat között, jórészt csacska ötletek röpködtek arról, hogy lehetne lenyomozni Pi kilétét meg elkapni Sheilát. Pi egyszer szólalt meg, annak se volt semmi értelme, egyszer csak beírta, hogy 33632. Semmi mást, csak ezt a számot. Meg is kérdezték, hogy mi az, de nem jött válasz. Aztán megszólalt Niala:
  Niala: Oké, srácok, idekattintsatok!
  Az utolsó szó link volt, egy hangfile-ra mutatott. Kissy szívdobogva kattintott rá. Gyors volt a net, a hangszóróból szinte azonnal megszólalt a telefon búgása. Egyet csengetett, aztán fölvették.
  Fiatal férfihang volt, egészen olyan, amilyennek elképzelte Pi hangját, amióta megtudta, hogy hány éves.
  – Szia, Niala – kezdte anélkül, hogy a hívó megszólalt volna. – Itt Pi beszél, azaz Pierre Jourdain Courbevoie-ból. Hogy minden tiszta legyen, elmondom, mit látok a képernyőmön…
  Vagy fél percig közvetítette a többiek beszélgetését, Kissy felismerte a mondatokat.
  – Ezt a szöveget, ha Nimby érti a dolgát, csak mi hatan olvashatjuk az egész világon – mondta Pi. – És hogy félreérthetetlen legyen, hogy én melyik vagyok, beírok valamit, aminek semmi értelme, mondjuk egy számot találomra… legyen harmincháromezer… hatszázharminckettő. – Hallani lehetett az öt billentyűlenyomást és utánuk az Enter kicsit hangosabb kattanását. – Így ni. Pillanatnyilag nem nagyon jut más eszembe, de beszélni fogok, amíg le nem teszed a telefont, hogy jókora minta legyen a hangomból…
  Ekkor félbeszakította Niala hangja:
  – Oké, nagyokos, elég lesz. Niala különleges ügynök már mindent tud rólad. Szia!
  Kattant a telefon, a felvétel véget ért.
  Kissy elmosolyodott. Értette az üzenetet. Nialának nem kellett megszólalnia, de mégis megtette, hogy választ adjon neki, Kissynek: „tényleg lány vagy?”
  Tényleg lány volt. Ez a csengő szoprán még fiatal nőé se lehetett, világosan hallatszott, hogy gyerekhang.
  A képernyőn egy kis ideig semmi nem mozdult, nyilván mind a négyen a felvételt hallgatták.
  Süni: Ez nagy baj!
  Pi: Micsoda?
  Süni: Hogy Niala ezzel a csodaszép hanggal ilyen messze lakik Párizstól. Én meglátogatnám.
  Niala: Nem hagynád abba a hormonpocsékolást? :)))
  Mohamed: Hé, ez Sandra Bullock szövege A pusztítóból!
  Niala: Úgy van, LOL! :)))
  Nimbostratus: ROTFLour
  Pi: Oké, srácok, találjuk ki, hogyan tovább. Mondjuk célszerű lesz, ha küldök nektek egy képet magamról, hogy a fizimiskámat se tagadhassam le. Mindjárt csinálok egyet.
  Nimbostratus: Lassabban, öreg. Ha paranoia, hát legyen paranoia. Akárhonnan szedheted azt a fényképet, a net dugig van fényképekkel. Tessék filctollat ragadni és fölírni a homlokodra, hogy Nimbostratus.
  Süni: Miért pont Nimbostratus?
  Mohamed: miért?
  Niala: miért pont a homlokára? :o
  Nimbostratus: Azért, skacok, mert az egész netet végigtúrhatja, akkor se talál olyan képet, amin egy hapek homlokára rá van írva becses nevem. Olyat viszont bőven talál, amin egy hapeknak papír van a kezében, arra írva van valami, kapja a fotosopot és kicseréli a szöveget. Úgyhogy homlok.
  Kissy: Arra nem tudja ugyanúgy ráírni?
  Nimbostratus: Hihető minőségben nem. Nimby mester nagyításban fogja ellenőrizni. Természetesen nagy felbontású kép kéretik.
  Pi: Minden világos, értettem. Csak egy baj van. Próbáltál te már valamit ráírni a saját homlokodra?
  Kissy jót nevetett, ahogy megpróbálta elképzelni Pit egy filctollal a kezében, amint próbálgatja az írást a homlokán. Hát igen, az tényleg bajos, az ember belezavarodik az irányokba.
  Nimbostratus: Nyert. Legyen tehát a karod, szép hosszirányban.
  Pi: Klasszul fogok kinézni… mindjárt megcsinálom.
  És tényleg megcsinálta. Pár perc múlva ott volt a fotó a képernyőjükön. Jóképű volt… határozottan jóképű. Dús fekete haja volt, napbarnított bőre, kicsit ovális arca; talán csak egy bajusz kellett volna még.
  Nimbostratus: Oké, hapsikám, tied a pont.
  Tényleg, ő nem is nézte a feliratot a karján. De csakugyan ott van. Most aztán súrolhatja, amíg lejön.
  Niala: Pi, van barátnőd?
  Ezen úgy nevetett, hogy majdnem leesett a székről.
  Pi: Sajnos már foglalt vagyok, Niala, és a hangodból ítélve van némi korkülönbség is köztünk. :)
  Niala: Nem baj, én tudok várni! :))))
  Mohamed: akkor most Pi tiszta és megbízható? Hogyan tovább?
  Nimbostratus: Az éppen túlzás, hogy tiszta és megbízható, mindenesetre van róla annyi adatunk, hogy ha kiderülne, hogy rosszban töri a fejét, rendőrkézre adhassuk.
  Pi: Valami ilyesmit szerettem volna elérni. A hangfelvétel, a kép, a beszélgetésünk logja önmagában nem mos engem tisztára, de megtalálhatóvá tesz. Aki pedig megtalálható, az jobb, ha vigyáz.
  Pi: Hogy hogyan tovább? Meg kell keresnünk Sheilát és elkapni.
  Nimbostratus: Közben már előszedtem Sheila adatait. Összesen három IP-címet használt, ezeket kell lenyomozni.
  Pi: Gyanítom, hogy az egyik címet csak ma délután használta, amikor elhívta Kissyt. Azt kihagyhatod, nyilván egy netcafé Kissy közelében.
  Nimbostratus: Oké. Különben én már lenyomoztam mindhármat, és tényleg úgy van, ahogy mondod. A másik két cím ugyanoda mutat, csak nem mondom meg, hova.
  Erre persze mindenki azt kérdezte, miért nem. Ő nem szólt hozzá, a kajálással volt elfoglalva.
  Nimbostratus: Mert akkor kapjátok magatokat és odarohantok mind. Én állati messze lakom onnan, én érnék oda utolsónak, és teljesen kimaradnék a buliból.
  Süni: És ha mi még messzebb lakunk?
  Nimbostratus: No reszkír, no fejfájás.
  Mohamed: Esetleg mindenki megmondhatná, hogy nagyjából merre lakik. Abból nem lehet gáz.
  Pi: De lehet, Mohamed.
  Pi: Mondok valamit, figyeljetek.
  Pi: Gyűljünk össze a városban… várjunk csak. Nimby, annyit mondj meg, párizsi-e a pofa, mert ha mondjuk Bordeaux-ban él, más tervet kell csinálnunk.
  Nimbostratus: Párizs közelében.
  Pi: Kösz. Még azt kéne tudni, hogy ti mind Párizsban vagy a környéken vagytok-e. Nialáról már tudjuk, hogy messze van.
  Süni: Én párizsi vagyok.
  Nimbostratus: Én Párizsban.
  Mohamed: én mekkában születtem, de párizsban élek.
  Kissy: Én is.
  Niala: De jártál Medinában is, nem?
  Mohamed: aha! :)
  Pi: Jó, akkor figyeljetek. Megbeszélünk egy helyet és időpontot, amikor találkozunk a városban. Én előbb leszek ott és leülök egy messziről is jól látható helyen. Ti megnéztek engem, és ha bármi nem frankó, elpályáztok, anélkül hogy meglátnálak titeket.
  Nimbostratus: Nem jó, Pi. Te már valamennyire le vagy fedezve, de mi többiek nem vagyunk még tiszták. Ha leülsz a Concorde tér közepén és valamelyikünk odasétál hozzád, máris kiszolgáltatta magát a többieknek.
  Pi: Teljesen igazad van.
  Pi: Megvan. Egyenként fogunk találkozni más-más helyen, és rögtön el is válunk egymástól. Elsőnek Kissyvel, leellenőrizzük egymást, aztán ő eltűnik, én bemegyek egy netcaféba és megbeszélem a következő találkát valahol máshol. Ha mindenki oké, akkor összegyűlünk.
  Mohamed: vagyis a taliról még haza kell jönni, hogy össze tudj minket trombitálni
  Pi: Akinek van mobilja és úgy gondolja, megadhatja a számát, amikor találkozom vele. Én itt adom meg az enyémet, hogy elérjetek, ha kell.
  Kissy előkereste a mobilt és beleírta a számot. Közben viszont eszébe jutott valami, gyorsan írni kezdett.
  Kissy: Amikor a netcaféból jelentkezel, honnan tudjuk, hogy tényleg te vagy?
  Pi: ???
  Pi: Ja, már értem. Onnan nem jutok be ebbe a szobába, igaz?
  Nimbostratus: De, ha én beengedlek. Csak ahhoz itthon kell lennem és tudnom kell, hogy te vagy.
  Pi: Akkor egyszerűbb, ha mindenkit megkeresek privát ablakban és megállapodunk egy jelszóban. Aki nem ezzel kopogtat, az nem én vagyok.
  Nimbostratus: Helyes. És a jelszót válassza ki Kissy.
  Kissy: Miért?
  Nimbostratus: Csak.
  Kissy: Jó. Akkor a jelszó legyen
  Megállt a gépelésben. Tényleg, de mi legyen? Olyasmi kell, amit meg tudnak jegyezni, de amit más biztos nem talál ki. Aztán eszébe jutott a délelőtti beszélgetése Chantallal. Elmosolyodott és beírta: A házibulit Sophie Marceau rendezte.
  Azonnal reagált mindenki, Süni, Pi és Mohamed szólt, hogy nem ő rendezte, Niala pedig egyből rávágta:
  Niala: Azt Claude Pinoteau rendezte.
  Nimbostratus: Pont ezért jó jelszó. Nagy vagy, Kissy!
  Kissy: Kösz. :)
  Közben arra gondolt, bárcsak akkor is ilyen jó véleménye lenne róla Nimbynek, amikor találkoznak… te jó ég, ő nemsokára találkozni fog mind a négy fiúval, és még föl se öltözött… itt ül a gép előtt egy fehér fürdőköpenyben, egy halom kaja társaságában.
  Pi: Akkor először megbeszélem a találkozót Kissyvel privát ablakban. Várjatok pár percet, légyszi.
  Meg is jelent a privát ablak rögtön.
  Pi: Olyan helyen kellene találkoznunk, ahova könnyen eljutsz, de nincs túl közel hozzád.
  Kissy: Várj egy kicsit, megnézem a térképet.
  Gyorsan belépett a Google Mapsbe. Jules Ferry? Az a boulevard de Verdunről nyílik, ami átvezet a Szajnán, onnan ő… merre is van? Á, itt a de Gaulle, akkor annyi, hogy végigjön a parton és kész. Csak egy ugrás. Hol is találkozzanak… metróállomás?
  Kissy: Mivel közlekedsz tulajdonképpen?
  Pi: Kocsival… de jó, hogy mondod, megadom a rendszámot a többieknek is.
  A másik ablakban pár pillanat múlva megjelent, hogy egy fehér Citroën Xantiával fog mászkálni, megadta a rendszámot is, amit Kissy gyorsan fölírt egy cédulára.
  Niala: Biztos van barátnőd???
  Pi: Biztos, miért?
  Niala: A hang és a fotó bejön, pláne még ha kocsid is van…
  Pi: Sajna az is a bátyámé, Niala. :) Egyébként nem valami nagy durranás, majdnem tízéves és előbb-utóbb szétesik.
  Kissy nevetett és visszakattintott a privátra.
  Kissy: Mit szólsz az avenue Charles de Gaulle és az avenue de Madrid kereszteződéséhez?
  Pi: Egy pillanat.
  Pi: Oké, már látom. Ha a körforgalomtól elindulsz a de Gaulle-on távolabb a folyótól, a parkos rész belső oldalán mintha padok lennének. Látod?
  Kissy: Igen.
  Pi: Most négy óra, ott fogok ülni félórán belül. Ja, még pár dolog, ami a többiekre is tartozik.
  A közös ablakban folytatta.
  Pi: Farmernadrágot, kék inget és piros sapkát fogok viselni, egy sötétzöld borítójú könyvet olvasok majd elmélyülten, és nem figyelek a járókelőkre.
  Pi: Közületek senki ne mondja meg, hogy mit fog viselni, merről érkezik, gyalog vagy biciklivel, semmit. Elmehettek előttem akárhányszor, megnézhettek, ahogy kedvetek tartja, de nekem nem lesz semmi támpontom rólatok.
  Pi: Ha nem tetszem, eltűntök, és én még azt se fogom tudni, hogy melyik voltatok a sok járókelő közül. Oké?
  Nimbostratus: Oké.
  Süni: Oké.
  Mohamed: naná
  Niala: Kár, hogy én nem lehetek ott.
  Kissy: Oké.
  Pi: Mindent megbeszéltünk, indulhatok?

Kicsit lámpalázas volt, ahogy végigtekert az utcájukon az ellenkező irányba, a Szajna felé; nem akart a rövidebb úton menni. Persze, szó sincsen arról, hogy… szóval szó sincsen, de azért mégiscsak egy férfi, méghozzá olyan, aki komolyan veszi őt és azért autózik ide a Szajna túloldaláról, hogy vele találkozzon. Meg hát egyáltalán, ő, Kissy, egy számára félig idegen gyerek került bajba, és Pi vállalja, hogy helyette találkozzon a többi hárommal és megtudja, hogy valóban gyerekek-e.
  Azért mégis nagy gonddal öltözködött, akármennyire nem randi ez. A barna kordbársony nadrágját vette föl, a fehérrel díszített világoskék blúzát, és jó darabig válogatott a hajcsatjai közül. Övtáskát vitt, benne telefont, pénztárcát és a cédulát Pi adataival. És csinált valamit, amire senki se gondolt. Ha Pi vagy akármelyikük rosszban sántikál és ő nem jönne vissza, akkor anya találni fog egy feljegyzést a cége szerverén, ahol idegen nem fér hozzá, de ő biztosan megtalálja. Minden fontosat leírt, beletette a fényképet és a hangfelvételt…
  Magabiztos volt hát, amikor a híd lábáról ráfordult a de Gaulle-ra. A körforgalom előtt átkelt a túloldalra, mintha arról jönne, hogy szépen továbbtekerjen a járdán.
  Ahogy befordult a sarkon, észrevette a fehér Citroënt. A körforgalmon túl parkolt, és olyan ismerős volt, mintha már százszor látta volna. A rendszáma is egyezett. Minden egyezett. Pinek ott kell lennie valahol a padoknál.
  Továbbment, csak a túlsó zebrán jött át. Szépen végigkerekezett a téren, vissza a körforgalom felé.
  Már messziről meglátta a piros sapkát, és a többi is mind egyezett. Pi nyugodtan ült a padon, a könyvét olvasta és mogyorót eszegetett. Ez utóbbi nem volt megbeszélve, de hát az se, hogy nem eszik mogyorót. Eltekert a körforgalomig és befordult a Bois felé. Kicsit szemrehányóan nézte túloldalt az Ashianát, de hát végül is az nem tehet semmiről. Visszafordult, hogy megkerülje a teret, szép lassan, mint akinek semmi dolga, vagy mint aki annak az ógörög akárkinek a szobrát akarja megnézni, aki követ görget fölfelé. Aztán megint visszakanyarodott, de egyszer csak eszébe jutott valami. Megállt, letette a lábát, keresett egy darab papírt és egy tollat, s fölírt pár szót. Aztán kiválasztott egy kissrácot a téren szaladgálók közül.
  – Szia. Akarsz tíz centet?
  – Akarok – felelte az. Nyolcévesforma kissrác volt, elég értelmes arccal.
  – Látod azt a bácsit ott a piros sapkában? Add oda neki ezt a cédulát.
  A kisfiú átvette a papírt meg az érmét és elolvasta.
  – „Ki rendezte A házibulit?” Ez valami jelszó?
  – Ahogy mondod – nevetett Kissy.
  – Akkor húsz cent.
  – Jó, add vissza, akad itt elég gyerek, akik tízért is elviszik – vágta rá gondolkodás nélkül.
  A gyerek nem számított ilyen válaszra. Néhány másodpercig leesett állal bámult Kissyre, aztán megcsóválta a fejét és elballagott. Amikor odaért Pihez, Kissy letérdelt a bringa mellé, mint aki a cipőjét fűzi, hogy ha a férfi körülnéz, nehezebben vegye észre.
  Nem nézett körül. Átvette a papírt, elolvasta, nevetett és ráírt valamit. Visszaadta és elmélyedt a könyvben. A fiú futva jött vissza.
  – Jó fej a krapekod – közölte, visszaadva a cédulát. – Mondtam neki, hogy egy klassz csaj küldi. Azt felelte, meg ne próbáljalak lecsapni a kezéről.
  Kissy nevetett és elolvasta a cédulát. A kérdés alatt ez állt: „Sophie Marceau, ki más?”, és az aláírás: 3,14.
  – Kösz.
  – Szívesen. Legközelebb már öt centért is elviszem.
  Egy perc múlva Kissy lefékezett a pad mellett és helyet foglalt. Kicsit szívdobogva, de nem is azért, mert itt ült Pi mellett. Nem mindennapi kaland, amibe most belekezdett.
  Pierre Jourdain fölnézett. Egy-két évezredig szótlanul nézték egymást.
  – Reméljük, a barátnőm nem jár most erre – szólalt meg végül Pi azon a hangon, amit már hallott Niala felvételén. – Nehéz lenne kimagyarázni.
  Érezte, hogy elpirul, de talált megfelelő választ.
  – Máskor is lát gyerekekkel, nem igaz?
  – De, ez igaz. – Kissy szerette volna azt hallani, hogy a barátnő egy gyereket nem is bánna, de aligha lenne jó ötlet, ha Pi udvarolni kezdene neki, még máskor sem, hát még amilyen okból és módon találkoztak. – Akkor hát… átmegyek a vizsgán?
  Kissy hátradőlt a padon. – Ha nem mentél volna át, el se indulok hazulról. És én a tiéden?
  – Teljesen – nevetett Pi. Szépen tudott nevetni. – Bevallom, eleinte voltak kételyeim, de már a chaten meglehetős biztos voltam benne, hogy az vagy, akinek kiadod magad. Jaj, de hülye vagyok… tessék. Ezzel akartam kezdeni, de elfelejtettem.
  A zsebébe nyúlt és átadta az igazolványait egy kis tokban. Kissy önkéntelenül elvette.
  – Miért…
  – Hogy még biztosabb lehess a dolgodban. Kérsz mogyorót?
  Kissy nemet intett és átnézte az adatokat. Minden egyezett. Pi 1985. január 9-én született Toulonban, lakik rue Jules Ferry, jogosítvány, forgalmi… még a forgalmit is odaadta, pedig az nem az övé, a rendszám egyezett, szín, típus, évjárat, minden egyezett.
  Visszaadta a tokot. – Te még az igazi nevemet se tudod.
  – És nem is akarom – mondta Pi jelentőségteljesen. – Egyikőtökét se. Legjobb, ha egymásnak se mondjátok el.
  Kissy megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit. Pi mosolygott.
  – Hidd el nekem, ez így biztonságos. No, ideje mennem.
  – Hová? – riadt meg, aztán elszégyellte magát, hiszen nagyon jól tudja, hová. A legközelebbi netcaféba, hogy megbeszélje a második találkát. – Izé… én mit csináljak?
  – Tűnj el. Tudod mit? Én indulok először, látni fogod, ahogy besorolok, hogy átmenjek a hídon. Az nekem már egyirányú utca, legközelebb csak a túlparton fordulhatok meg, és te addigra messze jársz. Ha mindenkit leigazoltam, akkor megint találkozunk. Ha hazaérsz, látod, amit beszélünk.
  – Említetted a telefont.
  – Ja igen. Ha akarod, megadhatod a számodat.
  Kissy bólintott. Jobban szerette volna, ha Pi fölhívja. Akkor megint hallhatja a hangját… és igazából hazamenni se akar most. A férfi elővette a telefonját és beírta a számot, ahogy bediktálta neki; névnek pedig azt írta mellé, hogy dr. Moreau.
  – Egy telefont el is lehet lopni – magyarázta a kérdő tekintetre válaszul. – Szeretnék nyugodtan aludni afelől, hogy ha ez bekövetkeznék, ti biztonságban lesztek.
  Eltette a készüléket és fölállt. Kissy is. Egy-két pillanatig álltak, aztán ő kezet nyújtott. Más felnőttek előre nyújtanak neki kezet, de érezte, hogy Pi nem fogja megtenni, felnőttszámba veszi, akkor pedig ő a nő és ő nyújt kezet először. A férfi megfogta a kezét, megszorította, s azt mondta:
  – Szia. Hamarosan találkozunk.
  S már ott sem volt. Kissy követte a tekintetével a kocsiig, aztán a Citroënt, ahogy fölhajt a hídra.

Nem hazafelé indult, pont az ellenkező irányba, csavargott a mellékutcákon, nem is nézte, merre megy. Túl sok minden járt a fejében. Egyszer csak csipogott a mobil, SMS-t kapott; megállt és megnézte. „S OK P.” Világos. Sünit is letesztelte, és rendben van. Továbbment.
  Az egyik utcán szembejött vele egy nagydarab afrikai férfi és egy fehér kisfiú, egymás mellett, bár lehet, hogy semmi közük nem volt egymáshoz. Rátaposott a fékre, majdnem felborult, olyan hirtelen állt meg. Muszáj volt lehunynia a szemét, olyan gyorsan ugrott be egy csomó kép.
  – Jól van, kislány? – hallott egy hangot. Kinyitotta a szemét. Az afrikai férfi állt előtte és aggodalmasan nézte.
  – Persze, semmi bajom – felelte gyorsan.
  – Akkor jó – bólintott az afrikai, és továbbment.
  Semmi baja, viszont szüksége van egy netcaféra. Hol az ördögben talál egyet? Kár, hogy nincs olyan telefonja, amivel bárhonnan kapcsolódni tud. Legjobb, ha kimegy valamelyik főútra, ott hamarabb találhat egyet. Rálépett a pedálra és elindult az orra után.
  Szerencséje volt: netcafét ugyan nem, de könyvtárat talált, egy kis fiókot, de neki nem is kell több. Páran lézengtek bent, az egyik sarokban volt két gép, nem ült előttük senki. A tárcájában ott volt a tagsági kártyája, a könyvtárosnő csak egy pillantást vetett rá és bólintott, netezzen nyugodtan.
  Belépett a klubba és megkereste Nialát.
  Kissy: A házibulit Sophie Marceau rendezte.
  Niala: Kissy, de jó, hogy látlak! Már aggódtam, hogy ilyen soká érsz haza.
  Kissy: Nem otthon vagyok, mászkálok a városban. Idefigyelj, eszembe jutott valami. Te rengeteg filmet láttál, hátha emlékszel.
  Niala: Mondd. Végre nekem is hasznomat veszitek.
  Kissy: Valamikor láttam egy filmet, nem sok rémlik belőle, de egy nagydarab afrikai pasi mászkált egy kisfiúval, fehér kisfiúval, vigyázott rá és
  Kissy: bokszolni tanította, igen! Emlékszel ilyenre?
  Niala: Szerintem ez az Elnökcsemete, amire gondolsz. A srác az amerikai elnök fia, a pasi meg a testőre.
  Kissy: Aha! Az lesz az! Meg tudod szerezni a szereposztást?
  Niala: Akárki meg tudja szerezni, azért van az IMDB, de mire kell az neked?
  Kissy: Volt a filmben egy ürge, aki rálőtt a gyerekre, és a testőrt találta el. Na, az kiköpött olyan, mint Sheila!
  Niala: A mindenit!
  Kissy: Tudtam, hogy láttam már valahol hasonló arcot, de nem jött be, hogy hol. Hát ebben a filmben.
  Niala: Timothy Busfield.
  Kissy: A neve nem érdekes, fénykép van róla?
  Niala: Keresek. Olyat még nem találtam, ami ebből a filmből való, más filmekben pedig egész más az arca. Esetleg ki lehetne venni tékából.
  Kissy: Hű, várj, ez egy könyvtár. Megnézem.
  Nem volt meg nekik. A könyvtárosnő ajánlotta helyette a Szerelem a Fehér Házbant, merthogy az is az amerikai elnök családjában játszódik, de ő csak a fejét rázta.
  – Milyen filmet szeretnél? – kérdezte a nő. Idősebb, egészen ősz hajú néni volt, barátságos tekintettel, de ezt Kissy észre se vette. Forrt benne a méreg, amiért nincs meg a film, a neten pedig csak olyan képek vannak a pasasról, amiken nem is hasonlít. Niala csak ilyeneket talált. Már elköszöntek egymástól, indulni készült, amikor a nő nekiszegezte ezt a kérdést.
  – Nekem ez a film kell. Sőt nem is kell a film, elég lenne egy képkocka.
  – Milyen képkocka? – kérdezte a könyvtárosnő.
  – Amin a rossz ember látható, premier plánban.
  A könyvtárosnő értetlenül nézett egy pillanatig, aztán hosszú másodpercekig tanulmányozta Kissy arcát.
  – Gyere csak velem – mondta, és elindult egy ajtó felé. Kissy követte.
  Az ajtó mögött kis iroda volt. A néni helyet mutatott neki egy széken, maga pedig leült egy másikra.
  – Rendes körülmények között azt felelem, hogy sajnálom, nem tudok segíteni – kezdte a könyvtárosnő. – De ahogy elnézlek, neked nagy gondod lehet.
  – Hát az van egy pár! – csattant föl, de rögtön el is szégyellte magát. – Izé… elnézést kérek. Azt hiszem, egy kicsit ideges vagyok.
  – Én is azt hiszem – bólintott a néni. – Azt mondják, sokat segít, ha az ember elmondja a gondjait egy idegennek. Én eléggé idegen vagyok, azt hiszem; még akkor is, ha megmondom, hogy madame Beaumont-nak hívnak.
  – Engem Kissynek – vágta rá automatikusan. – Márminthogy…
  – Semmi baj! Jó ez a név így is. Szóval, Kissy, mi nyomja a lelkedet, és mi szükséged van egy képkockára abból a filmből?
  Ekkor fölcsipogott a mobilja. Kihúzta, megnézte az üzenetet és elmosolyodott. „M OK P.” Egész könnyen jött a szájára a felelet.
  – Mert az a színész abban a filmben nagyon hasonlít arra a szemétládára, aki megpróbált megerőszakolni.

Nem csodálta, hogy ez a válasz megdöbbentette madame Beaumont-t, inkább azon, hogy milyen gyorsan rátért a gyakorlatias kérdésekre. Alighanem megérezte, hogy Kissy nem örülne, ha ő most sajnálgatni és babusgatni kezdené.
  – Te szent Isten… és a rendőrségre akarsz menni?
  – Eszemben sincs. Néhány barátommal elkapjuk.
  – De azok felnőttek, ugye?
  Ezen muszáj volt nevetnie. – Az egyik igen. Háromról már tudom, hogy gyerekek, a negyedikről még nem.
  Madame Beaumont pislogott. – Ezt hogy értsem?
  Végül is miért ne? Nekifogott és elmesélte elejétől végéig az egészet, a Kölyökklubot, a srácokat, Sheila délutáni hívását, a kamiont, a haditanácsot a srácokkal, Pit, a találkozásukat, a mostani SMS-t… egyszóval mindent. Madame Beaumont nem szakította félbe, csak egyszer-egyszer közbeszúrt egy kérdést.
  – Hát ennyi a történet – fejezte be Kissy. – Most már csak Nimbyt kell ellenőrizni, akkor összegyűlünk és elmegyünk a mukiért.
  Madame Beaumont csak a fejét csóválta.
  – Ez elképesztő – jelentette ki végül. – Találkozni egy ismeretlen emberrel, akit még soha nem láttál…
  – De hisz elmondtam, milyen aprólékosan leellenőriztük!
  – Persze, elmondtad. És az például nem jutott eszetekbe, hogy fölhívjátok a Descartes-ot, hogy tényleg ott tanul-e ez a ti Pierre-etek?
  – Nem. Az nem.
  – Várj csak, legalább ezt ne mulasszuk el. – A könyvtárosnő odahúzta az asztalon fekvő telefont és felhívott egy számot, fejből.
  A kihangosított készüléken a Descartes egyetem titkárságának automatája jelentkezett. Madame Beaumont beütötte a mellék számát, azt is fejből.
  – Rainier, tessék – mondta egy férfihang.
  – Szervusz, Gustave, itt Marie-Angèle Beaumont beszél.
  – Á, jó napot, madame Beaumont, mit tehetek önért?
  – Szívességet szeretnék kérni. Csak azt ne kérdezd meg, hogy mire kell, mert borzasztóan hosszú és gubancos történet. Szerepel a nyilvántartásotokban egy Pierre… mi?
  – Jourdain – súgta Kissy.
  – Pierre Jourdain nevű hallgató?
  – Olyannyira, hogy ismerem is látásból, madame Beaumont.
  – Nagyszerű. Mit tudsz róla?
  – Semmit. Csak látásból ismerem.
  – De a nyilvántartásban megvan a lakcíme, ilyesmik, ugye?
  – Persze, de…
  – Ne is folytasd. Hol lakik ez a te Pierre-ed?
  – Rue Jules Ferry 14, első emelet 8 – mondta Kissy a jegyzetei nélkül. Valószínűleg soha életében nem fogja elfelejteni Pi bátyjának mostani lakcímét.
  – Úgy van – felelte Gustave Rainier.
  – Született 1985. január 9-én Toulonban – folytatta Kissy felszólítás nélkül –, anyja neve Catherine Rouget, és a bátyja fehér Citroën Xantiájának a rendszáma…
  Megakadt. A rendszámnak csak az elejét tudta fejből, kotorászni kezdett a cédulája után.
  – Nos – mondta Rainier komolyságot erőltetve a hangjába –, azt mi nem tartjuk nyilván, hogy a hallgatóink kinek a kocsijával járnak, de a többi adat rendben van. De ha le akarják informálni a fiatalembert, azt javaslom, kérdezzék meg valamelyik tanárát, aki személyesen ismeri.
  – Jó gondolat – vette vissza a szót madame Beaumont. – Elérhető most valaki?
  – Mindjárt utánanézek.
  – Köszönöm, Gustave.
  Kissy legnagyobb meglepetésére madame Beaumont ekkor tárcsázni kezdett egy másik számot, amit időközben kikeresett egy noteszből.
  – Nem várjuk meg, hogy…
  – Majd visszakapcsolunk. Jó napot kívánok, madame Santinit keresem. Köszönöm.
  Vártak egy percet. A telefonon két lámpa égett kitartóan. Kissynek nagyon tetszett, még nem látott olyan telefont, amivel egyszerre két beszélgetést lehetett folytatni. Illetve a lámpák számáról ítélve négyet is.
  – Santini – szólt egy idősebb nő a készülékbe.
  – Marie-Angèle vagyok, szia.
  – Szia, mi újság?
  – Figyelj, segítségre van szükségem. Bent van nálatok az Elnökcsemete című amerikai film digitálisan?
  – Egy pillanat… igen, itt van.
  – Megtennéd, hogy kivágsz belőle egy kockát és elküldöd?
  Kissy ámulattal nézett a könyvtárosnőre. Ez óriási ötlet!
  – Egy kockát?…
  – Igen, Sandra. Ne nézz úgy a telefonra, mint egy kuka. A gépeitek meg tudják csinálni, nem?
  – De…
  – Nahát akkor. Rakd be és tekerd a végére. Minden ilyen amerikai film végén van egy jelenet, ahol a főhős összecsap a főgonosszal. Azt keresd meg.
  – Jó…
  Madame Beaumont visszakapcsolt a másik vonalra. – Gustave?
  – Itt vagyok, madame Beaumont, hol volt mostanáig?
  Az asszony nevetett. – Azért ülsz abban az irodában, hogy kérdésekre válaszolj, nem azért, hogy kérdezz. Mi a helyzet?
  – Beszéltem Villiers proffal, annyit mondott, hogy nagyon rendes fiatalember, egy régi barátjának az unokája, és… ööö…
  – No mi baj?
  Kissy megdermedt.
  – Szóval… már van barátnője.
  Kissy és madame Beaumont egymásra meredt, aztán egyszerre tört ki belőlük a kacagás. Az asszony megköszönte az információkat, letette és visszakapcsolt Sandra Santinihez, aki közben megtalálta a jelenetet. Kicsit nehezen értette meg, hogy nem a főszereplőre van szükség, hanem a gonoszra, de végül is küldött egy képet emailben.
  Nem túl lelkesen nézegette.
  – Nem ő az? – kérdezte madame Beaumont.
  – De… csak nem hasonlít annyira, ahogy emlékeztem.
  – Hát erre volt esély. De legalább meg tudod mutatni a többieknek, hogy nagyjából milyen.
  – Ez igaz.
  Madame Beaumont kinyomtatta a képet. Kissy összehajtotta és eltette.
  – Köszönöm, asszonyom… mivel tartozom?
  A könyvtárosnő nem felelt azonnal.
  – Hogy mivel? Mondjuk azzal, hogy amikor telefonál ez a te Pierre Jourdained, nem mész el vele rossz embert fogni.
  – Nem bízik benne? – kérdezte elszontyolodva.
  – Az teljesen mindegy, hogy én mennyire bízom benne. Te kockáztatsz, nem én.
  – De mi mást tehetnék, madame Beaumont?
  A könyvtárosnő elgondolkodott.
  – Hogy mit?… Nekem volna egy ötletem.

Fél hat elmúlt már, amikor Pi jelentkezett, hogy Nimby is rendben van. Ezt már nem SMS-ben tudatta, hanem fölhívta telefonon, hogy megbeszéljék, hol találkoznak. Kissy megadta a könyvtár nevét. Pi magával hozza Nimbyt, Mohamedet telefonon értesíti, Süninek viszont chaten kell szólni, már biztos otthon van.
  Otthon volt, rögtön megtalálta:
  Kissy: A házibulit Sophie Marceau rendezte.
  Süni: :) És Samantha Fontanet játssza Alexandra Gonin szerepét.
  Kissy: :)))
  Kissy: Mennyi idő alatt érsz az amerikai kórházhoz?
  Süni: Miért, van egy beteg amerikaink is?
  Kissy: Jaj, menj már. A boulevard Victor Hugón van egy kis könyvtár, ott találkozunk.
  Süni: Repülök!
  Kissy: Ne repülj. Nem szeretném, ha autó alá kerülnél.
  Süni: Nem kerülök autó alá, megígérem.
  Tényleg nem került autó alá – legfeljebb az autó teteje alá. Negyedóra múlva taxi állt meg a könyvtár előtt, és kiszállt belőle valaki. Bentről csak annyi látszott, hogy alacsony, nem felnőtt. Belépett és megállt Kissy előtt. Rácsodálkoztak egymásra.
  – Hát te?…
  – Hát te?…
  Martin volt az. Az osztálytársa.
  – Te vagy… Kissy? – kérdezte döbbenten. Ő csak bólintani tudott.
  Martin tétova mozdulattal fölemelte kissé a kezét, mintha át akarná ölelni.
  – Én vagyok Süni!
  Az irodából kilépő madame Beaumont meglepett tekintete előtt ugrott a fiú nyakába.

Hat órakor a fehér Citroën is megállt a könyvtár előtt. Kissy és Martin, azazhogy Süni is megismerte Pit, ahogy kiszállt és az ajtóhoz jött. Megállapodtak, hogy a többiek jelenlétében csak egymás nickjét fogják használni, az igazi nevükre egy szóval sem utalnak. Nem kell tudniuk a többieknek.
  – Megjöttünk – mondta Pi, és karját kinyújtva betessékelte Nimbyt.
  Neki, Kissynek már megint volt min meglepődnie. Nimby, akit ő tizenöt-tizenhat évesnek gondolt, legfeljebb tizenkettő lehetett. Kövérkés kissrác, szemüveggel, kócos barna hajjal, jókora hátizsákkal a hátán és leplezetlen érdeklődéssel az arcán. Ez pedig szemlátomást neki szólt.
  – Nyertél, Pi – mondta. – Tényleg klassz csaj.
  Ettől kicsit elpirult, Süni pedig kezet nyújtott Nimbynek.
  – Süni vagyok. Hány éves vagy te tulajdonképpen?
  – Huszonkilenc. Mivelhogy a neten töltött évek négyszeresen számítanak, én pedig hatéves korom óta lógok rajta.
  Kissy volt olyan jó matekos, hogy kiszámolja: ha az első öt év egyszeresen ér, akkor huszonnégyet kapott a netes évekért, vagyis az hat év, tehát tizenegy éves. Ő is kezet fogott Nimbyvel, aztán bemutatta őket a könyvtárosnőnek.
  – Pierre Jourdain.
  – Marie-Angèle Beaumont – nyújtott kezet a néni.
  – Ő pedig Nimby, teljes nevén Nimbostratus.
  – A Stratocumulusok nemzetségéből – tette hozzá a fiú, és kezet rázott az asszonnyal.
  – Az interneten mindenkinek ilyen neve van? – kérdezte az, közben beterelve a társaságot az irodába. Kicsit szűkösen voltak, ülőhely is csak madame Beaumont-nak és Kissynek jutott, de ez senkit nem zavart.
  – Nem mindenkinek – felelte Nimby. – Sokan a keresztnevüket használják, esetleg hozzáteszik az életkorukat, például Paul17. Vagy a családnevük kezdőbetűjét. De ez csak a chatre érvényes, az emailcímekben sokkal több a teljes név.
  – Értem. Megint tanultam valamit. Köszönöm. Nos hát, monsieur Jourdain, ez az ifjú hölgy elmesélte, hogyan akadtak önök össze és mi célból találkoznak most.
  – Mindent értek, asszonyom – felelte Pi, és átadta az igazolványtartóját. – Örülnék, ha sikerülne meggyőznöm a megbízhatóságom felől.
  Madame Beaumont átvette a tokot, de nem nyitotta ki.
  – Nem sokat számít, hogy mi van az irataiban, monsieur Jourdain. Azt nem mondják el, hogy milyen ember. Utólagos engedelmével végeztem egy kis magánnyomozást, de ha már itt tartunk, megenged egypár kérdést?
  – Természetesen, asszonyom.
  – Kik az ön szülei?
  – A nevük Catherine Rouget és Auguste Jourdain. Anyám autóbalesetben meghalt négy évvel ezelőtt, apám ügyvéd Toulonban. A családunk odavalósi. Nemzedékek óta ügyvédek, bankárok, orvosok voltak a családban, no meg egy-két rendhagyó eset, mint a bátyám, aki zenész.
  – A nagyapja mi volt?
  – Sebészorvos, asszonyom. Jelenleg világraszóló bélyeggyűjteményének szenteli idejét.
  – Gondolom, mindketten benne vannak a telefonkönyvben.
  – Hogyne. Apámnak emailcíme is van, el tudja neki küldeni a fényképemet, hogy azonosítson.
  Madame Beaumont bólintott. – Számíthat rá, hogy megteszem. Addig is: mi a tervük?
  – Először is megvárjuk Mohamedet – mondta Nimby. – Kíváncsi vagyok a meglepetésre.
  – Milyen meglepetésre? – kérdezte Süni.
  – Pi azt mondta, meg leszünk lepve.
  – Rajta is? – tört ki Kissyből. – Előbb Süni, aztán a te… – lepillantott Nimbyre – életkorod…
  – Kicsi a bors – jegyezte meg Nimby.
  – Sünin mi volt a meglepő? – kérdezte Pi.
  Egymásra néztek és elnevették magukat. De nem válaszolhattak, mert újabb taxi állt meg odakint. Madame Beaumont összeráncolta a homlokát. – Manapság minden gyerek taxival jár?
  – Ilyen rendkívüli alkalommal… – mondta Süni.
  Az irodából kilépve szembetalálták magukat a belépő Mohameddel. Ő volt az, mert ismerősként vigyorgott Pire.
  Nemigen lehetett idősebb Nimbynél. Farmerben volt, zöld pólóban, a fejéről éppen levette a baseballsapkát, ami alól rövid szőke haj tűnt elő. Nem volt benne semmi különös – kivéve, hogy lány volt.
  – Nahát – mondta Nimby. – Te lány vagy!
  – Kösz az infót – vigyorgott Mohamed.
  – De akkor miért mondtad magad fiúnak?… – kérdezte Süni elképedve.
  – Én?! – nézett rá döbbenten a másik. – Mikor mondtam én olyat, hogy fiú vagyok?
  – Nem tudom…
  – Hát nem is! Én ilyet soha nem mondtam. Ti könyveltetek el fiúnak, én pedig nem ábrándítottalak ki, de hogy olyat mondtam volna, hogy fiú vagyok… az ki van csukva.
  – Oké… ne haragudj…
  Mohamed rávigyorgott. – És te melyik vagy?
  – Süni vagyok… ő pedig Nimby. És itt van Kissy.
  – Ő pedig madame Beaumont.
  – Rokona Kissynek? – kérdezte tőle Mohamed, miután nagy komolyan kezet rázott mindegyikőjükkel.
  – Nem, egyáltalán nem. Ma ismertem meg, amikor bejött a könyvtárba internetezni. De nagyon örülök neki.
  – Oké – mondta Mohamed. – Akkor hogyan tovább?

A fehér Citroën este nyolckor állt meg Coeuillyben, a Chemin des Lyonnes egyik házacskája előtt. Egyhangúlag szavazták meg, hogy még ma idejönnek, akármilyen későn érnek haza.
  Kissy közölte, hogy akármennyire IRL adat, az ő apja még egy hétig külföldön van, az anyja pedig üzleti tárgyaláson van, lehet, hogy holnap ér csak haza. És a macska, kérdezte Niala. A könyvtárban Skype is volt, Niala gyorsan fölrakta a programot, és élőszóval tudtak beszélni. Nincs macskánk, felelte Kissy. Majd küldök egyet, nevetett Niala, nemsokára megszületnek.
  Nimby azt mondta, neki csak haza kell telefonálnia, hogy későn ér haza, és senki nem reklamál. Süni közölte, hogy neki még haza se kell telefonálnia, a szülei bíznak benne. Mohamed egy vállvonással elintézte az egészet, de madame Beaumont nem érte be ennyivel; akkor Mohamed közölte, hogy ha egyáltalán nem megy haza éjszakára, azt se valószínű, hogy bárki észreveszi.
  Ezért lógtok ti állandóan az interneten, mondta a néni rosszallóan. Neten, madame Beaumont, javította ki Nimby, ma már csak a tévéhíradóban mondják, hogy internet.
  Mindenesetre elindultak. Madame Beaumont nem mehetett, egyedül vezette a könyvtárat, de legalább Nialának is lesz társasága. Telefonálni fognak, amikor megérkeznek, és ha bármi fejlemény van. A könyvtár kilencig van nyitva, utána már csak mobilon érik el a nénit és Nialát, illetve Nialát a neten is, ha találnak helyet, ahol csatlakozhatnak. A néninek otthon nincsen gépe.
  – Hát itt volnánk – mondta Pi. Két házzal előremutatott. – Az lesz az. Innentől szerintem sétáljunk.
  – A házibulit Sophie Marceau rendezte – szólalt meg Kissy a hátsó ülésen. – Megérkeztünk, madame Beaumont. Két házzal odébb állunk. Persze hogy vigyázunk. Pár perc és újra hívom. Visszhall!
  Letette a telefont, de nem csatolta vissza az övére, hanem a tartószíjnál fogva a csuklójára akasztotta és kézbe fogta.
  Kiszálltak valamennyien. Nimby kivett a hátizsákjából két távcsövet és odanyújtotta őket Süninek, aki legközelebb állt hozzá. Egy kis palackot is előszedett, amit átadott Kissynek.
  – Hát ez mi?
  – Önvédelmi célból okozott, nyolc napon belül gyógyuló, súlyos kellemetlenség. Ha a pofa vetemedni próbál, fújj a képébe.
  – Honnan szerzel te ilyeneket?
  Nimby fölényesen vállat vont. – Ugyan már. Nimby papa mindent beszerez, amire csak szükség lehet. – Azzal elővett egy jókora rugós bicskát.
  – Hé! – szólalt meg a feje fölött Pi. – Mire készülsz te azzal?
  Nimby feléje fordult és szemrehányóan nézett rá.
  – Megvédeni téged – felelte. – Ugyanis te vagy itt az egyetlen nagykorú. Ha a muksi elkapja valamelyikünket és megsérti vele a büntető törvénykönyvet, azért te leszel a felelős, mert veszélyes helyre hoztál minket, ártatlan gyerekeket. – Hirtelen kiugrasztotta a bicska hatalmas pengéjét, ami baljóslatúan megvillant a kezében. – Ha viszont én lyukat ütök a hapek bőrén, azért nem te leszel a felelős, hanem én, a gyermek. Minden világos?
  Azzal becsukta a kést, eltette, kivett még egyet és odanyújtotta Süninek.
  – Határozottan ellenzem, hogy ilyesmit vigyünk magunkkal – mondta Pi. – Mi nem leteríteni akarjuk, hanem átadni a rendőrségnek.
  – Hát add át, ha tudod, miközben a falhoz csapkodja a fejedet – közölte Nimby. – Sajnos több krapekszeletelőm nincs – nézett Mohamedre –, de arra számítottam, hogy te tényleg hozol baseballütőt.
  Mohamed vigyorgott. – Hoztam én annál sokkal jobbat. – Rácsapott bal combjára. – Ezzel rúgni tudok, ezzel pedig ütni – mutatta föl a jobb kezét. – Tavaly földre küldtem egy alakot, aki magasabb volt, mint Pi, és kétszer vastagabb nála.
  A többiek összenéztek. Pi elég magas volt, és ha nem is tagbaszakadt, azért egyszálbélűnek se lehetett mondani. Mohamed alig ért a derekáig.
  – S mivel szolgált rá? – kérdezte Kissy.
  – Megpróbált fizetés nélkül elillanni egy műszakicikk-üzletből. A tulaj jó ismerősöm… nem hagyhattam. De nem lett semmi baj, a pofát nemsokára kiengedték a kórházból.
  A többiek nevettek. Kissynek eszébe jutott, hogy Mohamed a chaten is szeret nagyot mondani, és megállapította, hogy jó lesz vigyázni rá. Hirtelen elkapta Süni tekintetét. A fiú Mohamed felé intett a szemével, aztán az ég felé pillantott, és tamáskodva elhúzta a száját. Szóval ő is ugyanezt gondolja.
  – Nos hát – szólalt meg Pi. – Én olyasmire gondoltam, amihez semmilyen fegyverkezésre nincsen szükség. Becsöngetek hozzá és néhány mondat erejéig szóval tartom. Kissy ott áll oldalt, az ajtó mellett, hogy azonosítsa a pasast. Ha ő az, akkor kihívjuk a rendőrséget, de csak azután, hogy az emberünk visszabújt az odújába.
  Kis csend lett.
  – Végül is nem rossz – ismerte el Nimby. – Ettől még persze nem árt, ha önvédelmi fegyver is van nálunk.
  – Nem árt – ismerte el Pi. – De én állok majd a legveszélyesebb helyen, és nálam nem lesz.
  – Nem nyert! – vágta rá Mohamed. – Ott ugyanis én fogok állni. És lesz nálam fegyver: a kezem meg a lábam!
  Kissy sóhajtott. Süni megvakarta a fejét. Nimby megigazította a szemüvegét. Pi hitetlenkedve nézett Mohamedre.
  – Hogy jut ilyesmi az eszedbe?
  – Úgy, hogy használom, apafej! – vágta rá a lány. – Jó, becsöngetsz hozzá, és aztán? Beszélsz vele pár mondatot a semmiről, mondjuk csomagot hoztál Sophie Marceau-nak, és aztán? Kissy beazonosítja a furkót, és aztán?
  – Aztán kihívjuk a…
  – Tudom, a rendőrséget – bólintott Mohamed. – Letartóztatják, bíróság elé állítják és elítélik, egy szál bizonyíték nélkül. Ez már csak így szokás, igaz?
  – Mondtam, hogy Kissynek vallomást kell…
  – És az ő szava áll majd szemben a pofáéval – vágott közbe Mohamed megint. – Aki mellesleg alibiről is gondoskodhatott. Van Kissyn bármiféle sérülés, ami bizonyító erejű? Például a krapek pecsétgyűrűjének jellegzetes nyoma, mint az egyik Columbóban? Vagy van a hapsin olyan nyom, ami csak Kissytől származhat? Esetleg a helyszínen? Nekem nem úgy tűnt, hogy a pofa a saját kamionjába csalta be Kissyt. Az csak ott parkolt, de azóta bottal üthetjük a nyomát. – Néhány mondat óta már csípőre tett kézzel beszélt, egyre szenvedélyesebben. – Szóval mi is az a nagy terv, uraim? Elkapni, aztán nézni, amint kiengedik?
  – Állj, állj, állj – csitította Nimby. – Kérdezhetek most én valamit? Mi a frászt tehetnénk mást? Nem mehetünk oda a pofához, hogy elnézést, a délutáni aljassága sajnos nem hagyott nyomokat, ugyan tegye már meg, hogy újra megtámadja…
  Kissy ugyanabban a pillanatban értett meg mindent, amikor Nimby rádöbbent, hogy mit beszél, és elharapta a mondatot. Nagy csend lett, Mohamed pedig csúfondárosan vigyorgott rájuk.

Először elsétáltak a ház előtt, hogy szemügyre vegyék, közben pedig Mohamedet győzködték.
  – Állati egyszerű az egész – jelentette ki. – Ha ez az a mókus, akkor telitalálat, ha egy szende leánygyermek csönget be hozzá. Kissyt már ismeri, madame Beaumont-t nem hoztuk magunkkal, ti nem vagytok elég nőiesek, maradok én. – A többiek vigyorogtak. – Előadom a sztorit, hogy eltévedtem, hívna-e nekem egy taxit. Ha szerencsénk van, még be is rángat a házba.
  – És ez neked szerencse?! – méltatlankodott Pi.
  – Nekem igen – Mohamed kivillantotta apró gyöngyfogait. – Még meg is várom, hogy ledöntsön, csak aztán kezdem rongálni.
  Kissy együtt nevetett a többiekkel. Egyszerűen nem lehetett komolyan venni, amit ez a kislány fantáziált arról, hogy ő majd megver egy felnőtt férfit.
  – És lesz a zsebemben egy mobil, aminek diktafonja van – tette hozzá. – Fölveszünk mindent, és szép kövér bizonyítékunk lesz.
  – Az enyémnek van – mondta Nimby. Kissy rosszallóan nézett rá. Csak egy fiúnak lehet ilyen fontos eldicsekedni a kütyüivel, hogy még lovat is ad a kölyök alá.
  – Na látjátok. Esetleg videózni lehet, ahogy beránt a házba. Úgy ráverünk száz évet, mint a pinty. Ja, és az orvos!
  – Milyen orvos? – kérdezte Kissy lehangoltan. Már látta, milyen nehéz lesz Mohamedet eltéríteni ettől az őrültségtől.
  – A mentőké. Madame Beaumont adott jelre ideküldi őket. Az orvos szépen följegyzi a pofa sérüléseit, én pedig a bíróságon elrebegem, hogy mennyire meg lehettem ijedve, ha így elagyabugyáltam egy pasit.
  Pi sóhajtott. – Jól van, Mohamed. Elég lesz a fantáziálásból.
  S barátságosan a lány vállára tette a kezét. A következő pillanatban valami elemi erő elkapta a karját és hátracsavarta.
  – Jól van, nagyokos, akkor most szabadulj ki – mondta egy hang valahonnan lentről. Önkéntelenül odanyúlt a bal karjával, de Mohamed azt is elkapta. – Most ki tudom rántani a lábadat, amitől akkorát szólsz az aszfalton, mint a nagyágyú. Nem akarod megváltoztatni a véleményedet? Ja, említettem már, hogy küzdősportokat tanulok?
  – Nyertél – nyögte Pi. Mintha satuba fogták volna mindkét kezét.
  Mohamed elengedte. A csúfondáros vigyor visszatért az arcára.
  – Oké – mondta Pi, a kezét dörzsölgetve –, csak meg ne bánjam, hogy beleegyeztem.

Mindenki elfoglalta a helyét. Pi a ház sarka mögé húzódott egy féltéglával, amivel betörheti az ablakot és beugorhat rajta. Süni a másik oldalon állt lesben. Nimby és Kissy az utca túloldalán fák mögül videózott, két különböző helyről. Kissy Pi telefonját használta kamerának, a sajátjával pedig madame Beaumont-nak közvetített mindent. A néni egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, amire készülnek. Az ő feladata az volt, hogy értesítse a rendőrséget és a mentőket, ha tényleg szükség lesz rá.
  Mohamed végignézett a leshelyeken. Mindenhonnan intettek, hogy készen állnak. A lány magabiztosan odasétált a kapuhoz és becsengetett.
  – Tessék – nézett ki egy férfi.
  Kissynek összerándult a gyomra.
  – Ő az – mondta a telefonba.
  – Jó estét, uram – mosolygott Mohamed bűbájosan. Kissy minden szavát hallotta. – Volna szíves segíteni nekem? Ha gyalog indulnék haza, nagyon elkésnék. Megtenné, hogy hív nekem egy taxit? A pénzem megvan rá, csak nincs telefonom.
  Sheila nem válaszolt azonnal. Kissy el tudott képzelni egypár kérdést, amiket föltehetett volna, de nem tett föl egyet se.
  – Persze – mondta kis szünet után. – Gyere be, máris hívom a taxit.
  – Ó, köszönöm – szabadkozott Mohamed –, nagyon kedves öntől, de nem szeretném zavarni önt és kedves családját.
  Kissy kezdte azt érezni, hogy két feje van. Az egyik undorodik ennek az alaknak még a látványától is, és rosszul van a gondolatra, hogy Mohamed be akar menni hozzá, a másik pedig kajánul vigyorog Mohamed hihetetlenül álságos udvariaskodásán, és vad kárörömet érez, amikor a leleplezés pillanatára gondol.
  – Ugyan, nem zavarsz. A feleségem is szereti a vendégeket.
  Kissy második feje jelentősebb összegbe le merte volna fogadni, hogy nincs felesége. Azért mondta, mert akkor a kislány bátrabban mer bemenni hozzá. És megfigyelte, hogy körülnéz, vizslatja az utcát.
  – Nagyon kedves, uram, de igazán nem szeretnék terhükre lenni.
  Kissy második feje hirtelen rájött: ha a pasasnak tényleg nincs felesége, vagy akár csak nincsen otthon, akkor az életben ki nem magyarázza ezt a hazugságot.
  De a következő mozdulatát sem. Mert egyszerűen karon ragadta Mohamedet, berántotta az ajtón, s az már csapódott is.
  Kissy első feje rémülten figyelte barátnője elrablását, a második viszont ujjongott: ezért már garantáltan bevarrják jó néhány évre. És valahonnét hirtelen kinőtt egy harmadik feje, amelyik aránylag higgadtan mondta a telefonba:
  – Berántotta a házba, azonnal telefonáljon, madame Beaumont!
  Ez a feje a következő pillanatokban már hallotta is, amint a könyvtárosnő tárcsáz, s a rendőrségnél fölveszik. A lábait az első feje irányította, egykettőre az ajtó előtt termett Sünivel és Nimbyvel együtt. Pi az ablak alá osont, kezében a féltéglával, és hangosan számlálta a másodperceket. Mohamed harminc másodpercet kért; ennyi idő alatt ki kell derülnie, mit akar a pasas.
  Ki is derült. A harminc másodperc elteltével Pi bezúzta az ablakot a téglával, amit átadott Süninek, aki szétverte vele a zárat. Pi bemászott az ablakon, teljesen fölöslegesen, ők pedig betódultak az előszobába.
  Azok ketten a hosszúkás előszoba hátsó részében voltak. Amikor Kissy megpillantotta, Mohamed éppen szabályos karaterúgást helyezett el a már korábban térdre esett férfi arcán. Annak egyébként is vérzett már az orra. A következő rúgást a gyomrába kapta, amitől végképp elterült a padlón. Mohamed rájuk vigyorgott és karba tett kézzel megállt áldozata mellett. Különösebben meg se lepődtek már azon, hogy rajta egy karcolás se volt.
  – Szia, Sheila – mondta Kissy harmadik feje jéghidegen, megállva a férfi fölött. – Már nem akarsz lisztbe hemperegni nevettedben?

Aztán már úgy ment minden, mintha futószalagra tették volna őket. Megérkezett a rendőrség és a mentők. Ellátták Sheila sérüléseit és kórházba vitték, megbilincselve, egy rendőr kíséretében. Egy fiatal őrmester folytonos fejcsóválás közben fölvette a vallomásukat, megnézte a mobilokkal rögzített eseményeket és meghallgatta a Mohamed zsebében rejtőző digitális magnót. Ezt már az őrszobán, ahol az egész anyagot átvitték egy asztali gépre. Aztán kocsiba rakták és hazavitték valamennyiüket. Őt egy idősebb rendőr vitte haza, akinek részletesen el kellett magyarázni az ügy netes részét, mert abból egy szót sem értett.
  Sajnos pontosan egyszerre értek haza anyával, a rendőrautó akkor állt be a ház elé, amikor anya kiszállt a Peugeot-ból. Egy pillanatig elképedve bámulta, ahogy a rendőr kisegíti őt a kocsiból.
  – Sejtettem, hogy egyszer a rendőrök hoznak haza – lépett oda rosszkedvűen. – Mit csináltál?
  – Ő az anyám – mondta Kissy a rendőrnek, aki tisztelgett.
  – Jó estét, asszonyom. Meunier tizedes vagyok. Gratulálok a lányához. Én nem nagyon értem, hogyan csinálták, de elég ronda alakot csíptek el a barátaival. Azt hiszem, hosszabb időre vendégül látjuk, ha majd kikerül a kórházból, de az se holnap lesz, az a Mahomet kislány úgy eltángálta, hogy egyhamar nem kel föl. Majd még jelentkezünk maguknál mindenféle adminisztrációval, de az most ráér. Ja igen. Ha látják madame Beaumont-t, megmondanák neki, hogy az osztrigás Meunier fia tisztelteti? Ő már tudni fogja. No, én megyek is. Jó éjszakát, asszonyom, jó éjt, Kissy.
  Beszállt, indított, s otthagyta a döbbenten álló asszonyt vigyorgó lányával.

Eltelt egy jó óra, mire mindent elmondott anyának. Hogy ki az a „Mahomet kislány”, hogy ki madame Beaumont, és hogy miért szólította őt a rendőr Kissynek. A rendőrségen persze meg kellett mondani az igazi nevüket, úgyhogy most már tudták egymás nevét, de továbbra is a nickeket használták a vallomásukban, nem csoda, hogy a rendőr is arra emlékezett. Anya teljesen el volt képedve a Sheila-dologtól. A legnagyobb esztelenségnek nevezte, hogy elindult hazulról egy vadidegenhez, akiről csak hitte, hogy lány. De azt is, ahogy Pivel találkozott.
  – A legelemibb dolog, hogy nem ülünk be egy ismeretlen autójába.
  – Amikor beültem, már nem volt ismeretlen – felelte Kissy.
  – Mert tudtál róla féltucat adatot? Ugyan már, kislányom! Ennyiből nem mondhatjuk, hogy ismerünk valakit…
  – Teljesen igazad van – vágta rá. – Nem mondhatjuk. De mikor mondhatjuk? Michelle két éve élt együtt a férjével, amikor kiderült, hogy a titkárnőjével síelni járnak, és azt mondta, hogy egyáltalán nem ismerte ezt az embert. Szóval két év nem elég. Akkor mennyi elég, anya?
  Anya meglepve nézett rá. – Honnan tudsz te erről?
  Vállat vont. – Nyitott fülekkel mászkálok a világban. Szerintetek a gyerekek süketek, vakok és hülyék, pedig nem vagyunk azok. Én alig járok a cégeiteknél, és mégis tudok mindent Michelle-ékről. Sőt azt is tudom, hogy miért rúgták ki Jacques-ot. De mindegy. Mit kellett volna tennem? Biciklivel még mindig nem értem volna oda Coeuillybe, és valamikor reggelre keverednék haza, mert ugye az osztrigás Meunier fia is csak egy idegen pasi, akinek nem ülhettem volna be a kocsijába. Metróval szerinted biztonságosabb, mint egy alig ismert pasi kocsijában? – Anya letörten megrázta a fejét. – Szerintem se. És mellesleg nem voltunk kettesben, volt ott még két fiú, no meg Mohamed. A történtek után az az érzésem, hogy aki megpróbál rám ugrani, miközben Mohameddel vagyok, az jobban teszi, ha előbb megírja a végrendeletét.
  Anya minden gondja ellenére elmosolyodott.
  – Csakugyan annyira megverte?
  – Nagyon. Amit tőlem kapott, az nem látszott rajta, de Mohamed az orvos szerint végleg deformálta az orrát. Azt mondta, négy ponton kell megütni: az arcát, a mellkasát, a gyomrát és a lába között. Hát ő mind a négyet végigcsinálta. Pár foggal is kevesebb maradt a pofa szájában, de a rendőrök szerint a nehéz fiúk nem bánják, ha valaki nem szívdöglesztő.
  – Ezt nem értem.
  Kissy rávigyorgott. – Nem tudod, mit csinálnak a sitten a gyerekmolesztálókkal?
  Anya elszörnyedt. – Ezt a rendőrök mondták?!
  – Nem nekünk. Kint a folyosón, de Süni hallotta. Egyébként teljesen igazuk van. Mármint a sitteseknek. Odabent egyhangú az élet, és valami szórakozás nekik is jár.

Aznap még összegyűltek a gépek előtt. Ő nem tudott volna lefeküdni, túlságosan tele volt a feje ezzel a nappal. S láthatóan a többieké is. Éjfélig beszélgettek, fölelevenítették a történteket, meghallgatták a házban készült hangfelvételt… Pi tényleg jó fej, felnőtt létére egyszer se mondta, hogy aludniuk kellene, holnap iskola. Niala szóvá is tette.
  Pi: Semmi értelme nem volna. Lehet, hogy ásítoztok majd a suliban, de attól, hogy kikapcsoljátok a gépet, nem fogtok aludni is. Ez egy ilyen nap, ezt föl kell dolgozni. Mellesleg nekem is.
  Úgyhogy beszélgettek éjfélig, aztán kezdtek álmosodni és egyenként elbúcsúzni. Végül Pi is kilépett, ketten maradtak Sünivel.
  Süni: Azt hiszem, jobb, ha mi is megyünk.
  Kissy: Szerintem is.
  Süni: Mit mondjunk holnap a suliban?
  Kissy: Semmit. Minek?
  Süni: Én is így gondoltam.
  Még beszéltek pár percet, nem volt benne semmi különös, csak… egyszerűen jó volt Martinnel beszélgetni. Eddig alig váltottak szót egymással, mármint a suliban meg azon kívül mint önmaguk, csak a chaten. Most már úgy is beszélhetnek, mint Kissy meg Süni, élőszóval, szemtől szembe, de eddig még nem tették, amióta összetalálkoztak a könyvtárban, egy percet se voltak kettesben.
  Ami igazából nem is baj, mert fogalma sincsen, mit mondana. Akkor se tudná, ha fülig bele lenne zúgva Martinbe, meg akkor se, ha nem lenne fülig belezúgva. Egyelőre a harmadik eset van: lövése sincsen, hogy mi az ábra. Ami viszont baj, mert ha valamelyik nap Martin kirukkol valamivel, akár széna, akár szalma, akkor bizony el se tudja képzelni, mit fog válaszolni.
  Eszébe jutott, amikor ott ült a padon Pi mellett. Hát mi tagadás, szívdobogtató érzés volt, akkor is, ha neki Martin tetszik. Mert afelől nincs kétsége, hogy tetszik neki, csak a részletek homályosak.
  Amikor kivette a csatot a hajából, eszébe jutott az a bolond állapot, amikor ott állt az utcán két telefonnal a kezében, és egyre újabb fejei nőttek. Még szerencse, hogy nem maradtak meg, most mennyi rengeteget kellene fésülködnie. Ezen muszáj volt nevetnie, és közben az is eszébe jutott, hogy három hangfelvétel rögzítette, amikor Sheila azt mondja, hogy a felesége is nagyon fog örülni, pedig egy szál maga volt a házban. Az ügyész imádni fogja. Pláne ha a végén az derülne ki, hogy nincs is felesége. A rendőrök már biztos tudják, van-e.
  De az ágyban már nem Sheilán járt az esze, hanem azon, hogy van-e, és még inkább lesz-e Martin és őközötte valami. S hirtelen bekattant, hogy a téri kisfiú és Nimby is klassz csajnak találta őt. Miért nem járnak ezek az ő osztályába?

Másnap nem egészen úgy zajlottak le a dolgok, ahogy elképzelték Martinnel, hogy ők semmit se fognak mondani a suliban. Ahogy kilépett a kapun, egy fiatalember állította meg.
  – Bocsáss meg egy percre, kérlek. Egy lányt keresek, aki ebben a házban lakik és tegnap lefülelt egy bűnözőt. Nem te vagy véletlenül?
  – De, én vagyok – felelte meggondolatlanul. – Maga rendőr?
  A muki előrántott egy fényképezőgépet. – Bizet vagyok a Soirtól – mondta, és csattogtatni kezdett, vakuval, pedig sütött a nap. Kissy riadtan hőkölt hátra. – Kéthasábos monstre cikket szeretnénk az ügyről. Elmesélnéd, hogyan történt? Minden részlet érdekel. Hogyan történt például az…
  – Hé! – jött meg a hangja végre neki is. – Hagyjon engem békén!
  – Kislány, benned sztori van – mondta a riporter olyan hangsúllyal, mintha ez más megvilágításba helyezné a világmindenséget. – Az olvasók falják az ilyet. Na, ne légy már ilyen morgó medve…
  Kissynek fölcsillant a szeme. Morgó medve? Remek ötlet.
  – Hát jó – vágta el egy mosollyal a szóáradatot. – Nyilatkozom magának, Debussy úr, de…
  – Bizet – szúrta közbe a pasas, de ezt elengedte a füle mellett.
  – …de nem itt és nem most. Oda kell érnem az iskolába. Becsengetés előtt beszélhetünk. Rendben?
  – Persze! De hát menet közben is beszélhetünk, nem?
  – Dehogynem – felelte sugárzó mosollyal –, ha tudja tartani velem a tempót. Nem késhetek el a maga kedvéért.
  A pasas fölényes monológba kezdett arról, hogy bírja a gyaloglást, ő pedig közben kihozta a biciklit a tárolóból. Az újságírónak leesett az álla.
  – Akkor hát jöjjön, Vangelis úr – szólt hátra kedvesen, és rálépett a pedálra. A pasas mint az őrült rohant a kocsijához.
  Úgy kell neki. A kocsi többször is lemaradt a reggeli forgalomban, miközben ő gond nélkül szaladhatott a járdán. Isteni, hogy ilyen könnyű, gyors bringája van. Csak azért nem vesztette el őt a pasi szem elől, mert egyszer-egyszer nyílt útja lett, amikor taposhatta a gázt.
  Kissy egy perc előnnyel ért az iskolába, ez csak arra volt elég, hogy helyet találjon az udvaron a bringának és lezárja. Máris ott volt az újságíró, kicsit lihegve, hisz futnia kellett a kocsitól. De nevetett.
  – Jó trükk volt – ismerte el.
  Kissy rámosolygott, nagy ártatlan szemekkel.
  – Ugye? No jöjjön, majd odabent beszélünk.
  A pasi követte az épületbe. Kissy igyekezett minden irányba nézni egyszerre, és csakhamar fölfedezett egy széles hátat, ami kimagasodott a tömegből. Hurrá! Gyorsan arra vette az irányt, csak szeme sarkából ellenőrizve, hogy a riporter megvan-e még.
  Megvolt, majdnem nekirohant hátulról, amikor Kissy hirtelen lestoppolt a széles hát mögött, és teljes erejéből rácsapott.
  A széles hát megfordult, de addigra Kissy lépett egyet, és Mondiot igazgató, becenevén Morgómedve éppen a riporterrel találta magát szemközt.
  – Maga kicsoda?! – bődült el, és két kézzel galléron ragadta a rémülten hebegő idegent, aki egy fejjel alacsonyabb volt nála.
  Kissy segítőkészen közbelépett.
  – Ez Csajkovszkij úr a Nuit-től – magyarázta. – Fényképeket készített rólam, és…
  Ennyi elég is volt Morgómedvének. Egy nyilvánvalóan álnevet használó egyén egy Éjszaka nevű akármitől, aki iskoláslányokat fotóz, és még van képe hátba verni őt. Betuszkolta az irodájába, Kissyt egy mozdulattal beparancsolta maguk után, és lila fejjel megállt a riporter fölött, akit lenyomott egy székre.
  – Halljam, de gyorsan! – bömbölte. – Ki vagy?!
  – Én… én…
  Morgómedve türelmetlenül mordult egyet és beletúrt a pasi zsebeibe. Azonnal megtalálta a fényképezőgépét és a tárcáját. A gépet a zsebébe süllyesztette.
  – Hadd lám, ki vagy… újságíró?! – Hátrafordult. – Te, ez az esti lap riportere, és Bizet-nek hívják, nem Csajkovszkijnak.
  Kissy megszeppenve szabadkozott.
  – Bocsánat… eltévesztettem a zeneszerzőt és a napszakot, de annyira meg voltam kavarodva… ahogy elkezdett fotózni…
  A fotók említése fölélesztette Morgómedve gyanakvását. Elővette a fényképezőgépet és megkereste rajta a képnéző módot. – Miért fotózta le?! Halljam az igazat, de gyorsan!
  – Egy pedo… – kezdte Bizet zúgó fejjel, de az üvöltés ráébresztette, hogy a lehető legszerencsétlenebbül választotta meg a mondat elejét. Morgómedve föltépte az ajtót és kilökte Kissyt.
  – Tanítás van, tűnés az osztályodba!
  Az ajtó becsapódott. Kissy eliszkolt, és a folyosókanyaron túl végre istenigazában kinevette magát.

Első órán nem történt semmi különös. Ebbe az is beletartozik, hogy összekacsintottak Martinnel, ez tegnap még rendkívülinek, sőt elképzelhetetlennek számított volna – ma természetes, magától értetődő dolog. Szünetben viszont odajött hozzá Morgómedve.
  – Szándékosan csináltad, ugye? – kérdezte nevetve.
  – Én, igazgató úr?! – nézett rá Kissy az igaztalanul megvádolt ártatlanság tekintetével.
  – Meg kell adni, jó trükk volt. De meg is érdemelte a tolakodásáért. Nos, végül megállapodtunk. Ő szemet huny afölött, hogy majdnem széttéptem, én pedig szemet hunyok afölött, hogy engedély nélkül beszemtelenkedett az aulába. És megígértem neki, hogy bátorítalak a nyilatkozattételre.
  – Miért, igazgató úr? – kérdezte most már a természetes modorában.
  – Mert ez a dolog könnyebbik elrendezése. Jön talán féltucat riporter és meginterjúvol, te elmondasz mindent, három nap múlva a kutya se emlékszik az egész históriára. De ha titokzatoskodsz, hallgatásba burkolózol, akkor százával jöhetnek, mert nagy sztorit szimatolnak. Némelyik gátlástalan szenzációvadász esetleg maga talál ki érdekesnek szánt történeteket. Jobb az ilyennek elébe menni. Aztán feldöntesz, kitöröm a nyakamat és vehetsz fekete ruhát a temetésemre! – bömbölt rá egy kisebb srácra, aki majdnem nekirohant. Kissynek a szeme se rebbent, megszokta már az évek alatt. – Szóval én ezt javaslom. Megmondtam neki, hogy az iskolában színét se akarom látni, de eltettem a számát, hogy tanítás után fölhívhasd. Tessék. De persze ígéretet nem tettem a nevedben.
  – Azt hiszem, jobb lesz, ha megbeszélem a többiekkel – felelte Kissy, eltéve a cédulát.
  – Szerintem is – mondta Morgómedve, és ment a dolgára.
  Kissy megkereste Sünit és gyorsan elmondott mindent. Küldtek egy SMS-t a többieknek, hogy számítsanak a sajtóra.
  – Nocsak – súgta Chantal, amikor leültek. – Lemaradtam valamiről?
  Kissy reflexszerűen bólintott, anélkül hogy megértette volna a kérdést. Chantal tökéletesen lemaradt mindenről, ami fontos.
  – Hol tart a dolog?
  – Milyen dolog? – kapta oda a fejét.
  – Ne add a hülyét. Rám se nézett, pedig tegnap még voltak jelek, ha netán emlékszel.
  Meglepve fedezte föl Chantal hangjában a sértődöttséget. Hát persze, Martin egy ideje kerülgette Chantalt, de nem jutottak még semeddig. Most meg nyilván kiszúrta, hogy sustorognak, és azt hiszi, hogy…
  – Ugyan már, ne hülyéskedj – intette le. – Volt egy kis megbeszélnivalónk, ennyi az egész.
  – Nektek. Megbeszélnivalótok. – Chantalnak szikrázott a szeme. – Lehetne benned annyi becsü…
  – Mondd, Chantal – harsant fel Auriac hangja –, nagyon zavarlak a magyarázatommal?
  Chantal rosszkedvűen elhallgatott, de nem ment le Kissy nyakáról, csak óra idejére. Ahogy Auriac kihúzta a lábát, rátámadt.
  – Azt hittem, a barátnőm vagy. Erre fogod magad és lenyúlod a srácot. Hogy képzeled?
  Mielőtt válaszolhatott volna, Martin odalépett hozzájuk.
  – Chantal, ne haragudj, de meg kellene beszélnünk egy-két dolgot Kissyvel.
  Chantal egy pillanatig értetlenül bámult rájuk, de Martin nem törődött vele, félrevonta őt. Hát persze, Kissyt mondott, nyilván maga se vette észre, de Chantal ezt a nevet életében nem hallotta.
  – Pit is megtalálták – mondta Martin. – Azt írja, nyert egy kis időt, hogy szünetben beszélhessünk.
  – Akkor hívjuk föl – felelte Kissy, és nyúlt a mobiljáért, de Martinnek már a kezében volt a sajátja. Pi az első csengetésre fölvette.
  – 3,14 – szólt bele.
  – Tüskés Hát – válaszolta Süni gondolkodás nélkül. – Tiszta a levegő?
  – Nálam igen – nevetett Pi. – Nálatok?
  – Nagyjából. A suli folyosóján vagyunk, ötszáz ember hallaná minden szavamat, ha nem lenne ricsaj, de van. Mi hír?
  – Sajtóveszély. Két lap is rám szállt, elkaptak a campuson, úgy kellett bemenekülnöm előlük. Kint ólálkodnak. Mit tegyünk?
  Süni halkan tolmácsolt Kissynek, aki elkérte a telefont. Gyorsan kellene valami indián nevet találnia magának, snassz lenne, ha csak Kissyt mondana…
  – Én vagyok, Aki Nem Kért Mogyorót. Nagy Mackó Sulidiri azt mondja, nyilatkozni kell nekik, akkor békén hagynak, és három nap múlva mindenki elfelejti az egészet.
  – Világos. Mi lenne, ha sajtótájékoztatót szerveznénk nekik?
  – Miiit?…
  – Sajtótájékoztatót! Suli után összegyűlünk, elmondunk nekik mindent, aztán menjenek megírni.
  – Akkor megint utazgatni kell – felelte Kissy.
  – Dehogyis. A chaten gyűlünk össze!
  – Jó ötlet – mondta Süni, amikor továbbította neki. – De ők hogy kerülnek oda?
  – Ez valóban gond – ismerte el Pi –, de majd segítünk nekik. Végül is a libatollat már ismerik.

Nimby is hasonló bizalommal nyilatkozott a riporterek tudásáról, amikor a következő szünetben fölhívták. Nem látja semmi akadályát az online sajtótájékoztatónak, csak nem szabad olyan betűket használni, amiket azok még nem ismernek. Mohamed lelkesen fogadta az ötletet; ő amúgy is gyakran tart sajtótájékoztatót mint Allah egyetlen prófétája. Niala ki volt kapcsolva, de az ő szerepéről a sajtó nem is tudhat.
  Madame Beaumont-ra már csak a harmadik szünetben jutott idő. Azt mondta, őt eddig még nem kereste senki, nem is gondolja, hogy megteszik. Nem volt ott Coeuillyben, még a neten se, nem is gyerek, nem fogja érdekelni az újságokat.
  Chantal a harmadik szünetig nem szólt semmit, csak egyre jobban ráncolta a homlokát. Aztán amikor Kissy letette a telefont madame Beaumont-nal, előkerült valahonnan és megállt előtte.
  – Akkor most halljuk!
  – Mit?…
  – Ne húzd az időt – rázta fejét Chantal. – Mindjárt vége a szünetnek. Bár nem számít, a következő szünetben is kiszedem belőled. Szóval? Azt már látom, hogy nem szerelmi ügy. Mit telefonálgattok annyit?

Tanítás után félórával már a gép előtt ültek. Most egy kicsit másképpen, mint eddig. Ő a saját gépe előtt ült, mellette Chantal, azon az öreg széken a hátsó szobából, amelyiknek apa már tavaly óta meg akarja csinálni a lábát, mielőtt kitörik. Az asztal másik oldalán pedig Süni, anya laptopjával, amit mostanában nem hord magával, mert nem olyan munkán dolgozik. Chantal már sokszor járt náluk, tudta, mit hol tartanak, mit hogyan szoktak, egyből ment a konyhába, hozott be innivalót, süteményt, gyümölcsöt, még sajtot is, mert imádja. Ők addig beizzították a gépeket.
  De Martin most jár náluk először. Ha tudta volna, hogy feljön, kitakarított volna, de szerencsére tiszta a szoba, csak egypár holmi maradt elöl, amiket egy fiúnak nem kell látnia, azokat gyorsan eltüntette, amíg Chantal az előszobában csevegett Martinnel. Hát igen, ez nagy előnye Chantalnak. Abban a pillanatban, hogy megértette, itt valami más történik, nem az, hogy a barátnője elhappolja előle a fiút, aki tetszik neki, szóval abban a szent pillanatban minden morcosság eltűnt belőle, megint az a remek barátnő lett, aki volt. Nem kellett neki jelet adni, hogy tartóztassa föl Martint, amíg ő beszáguld a szobájába és elrak pár dolgot, egyszerűen tudott mindent magától.
  Csak sajnos előbb-utóbb vissza fog térni a morcos, sértődött Chantal, sőt akkor lesz csak sértődött igazán, hacsak ki nem ábrándul Martinből, vagy esetleg komolyan bele nem zúg valaki másba. Mert Martin meg ő előbb-utóbb össze fognak jönni. Erre semmilyen tudományos bizonyíték nincsen, ahogy Nimby mondaná, pusztán csak őneki szent meggyőződése. No jó, inkább vágyálma. Végül is nem semmi, amit az ő kis társaságuk végigcsinált tegnap, az ilyen kalandok nemegyszer összekovácsolják a résztvevőket érzelmileg is. És hát kivel kerülhetne ő össze, ha nem Sünivel? Nimby még kölyök hozzá, Pi pedig túl idős, akármennyire vonzó pasi, mégiscsak majdnem kétszer öregebb nála. És Süni se szerethet bele Mohamedbe, aki csak tizenegy éves, és úgy viselkedik, mint egy fiú. Nialát meg még nem is látták.
  Chantal zökkentette ki a gondolatmenetéből.
  – Nahát, tényleg beszélnek… vagyis hogy írnak…
  Úgy csodálkozott rá a chatre, mint aki még életében nem látott képernyőn folyó, írásos beszélgetést. Vagyis hát nyilván még nem is látott. Majd megmutatja neki az ilyen dolgokat, hátha Chantal is rákap az ízére.
  Nimby és Pi egyszerre szólalt meg, üdvözölte a jelenlevőket a sajtótájékoztató számára létrehozott szobában. Ők öten voltak jelen, és nyolc újságíró különböző lapoktól. No meg Niala, de ő most láthatatlan üzemmódot használt, hogy a riporterek ne keverjék bele.
  Pi: Ha megengedik, tartanék egy kis bevezetőt.
  Pi: Azért hoztuk létre ezt a sajtótájékoztatót, mert jobbnak láttuk, ha kielégítjük az önök kíváncsiságát, s ezt követően szeretnénk napirendre térni a történtek fölött.
  Pi: Annak pedig, hogy ilyen szokatlan formában szerveztük meg, két oka van.
  Pi: Egyfelől a praktikum: a város különböző részeiben élünk, nem szívesen utazgattunk volna ennyit, ha nem muszáj; annak pedig nem láttuk volna értelmét, hogy mindenkinek el kelljen mesélnie az egész sztorit.
  Pi: Másrészt pedig szeretnénk inkognitóban maradni. Ez főleg a többiekre vonatkozik, akik gyerekek, és nehezen védhetnék meg magukat, ha a bűnöző családtagjai vagy barátai bosszút akarnának állni. De én is jobb szeretek nyugodtan aludni.
  Pi: Ezért az interjúnak feltétele, hogy önök szavukat adják: semmilyen részletet nem közölnek, amiből azonosítani lehetne minket. Még az is ilyennek számít, hogy melyik kerületben élünk. Természetesen portrék közzétételéről végképp szó sem lehet.
  Pi: Hát ennyi. Talán legjobb lesz, ha elmeséljük a történetet, önök pedig kérdeznek.
  Kissyt a fotók említése megnevettette; azt még nem is volt idejük elmondani a többieknek, hogy Morgómedve berakta Bizet memóriakártyáját a saját számítógépébe, lemásolta azokat a képeket, amik nem Kissyt ábrázolták, más riportokhoz készültek, újraformázta a kártyát és visszamásolta a képeket. És Bizet készséggel beleegyezett, mert az alternatíva az volt, hogy Mondiot elteszi a kártyát is, a gépet is, és csak törvényes hercehurca után adja vissza, hetek vagy hónapok múlva, akkor se neki, hanem a lapjának, ahol nem fogják megköszönni a dolgot Bizet-nek.
  Elmesélték az egész történetet a riportereknek, egymásnak adva a stafétabotot. Azok sok mindent kérdeztek. Az tetszett nekik a legjobban, ahogy a találkozókat megszervezték, mint valami kémfilmben; ennek minden részletét tudni akarták. No meg az, hogy Mohamed hülyére verte a pasast, aki több súlycsoporttal fölötte volt; kifaggatták, milyen küzdősportokat tanul és mióta, hova jár sportolni – erre a kérdésre persze nem válaszolt –, hogy zajlott le a harcuk Sheilával, szóval mindent tudni akartak. Niala és madame Beaumont szerepéről nem esett szó.
  Majdnem két órát tartott a sajtótájékoztató, hiszen írni lassú dolog. Sok kérdés volt a nettel kapcsolatban is, hogy működik ez a chatoldal, ki üzemelteti, kik használják, hogy lehetett megtalálni Sheilát, mindenfélék.
  Aztán Pi megköszönte a részvételt mindenkinek, és bezárták a szobát. Előzőleg megállapodtak, hogy utána rögtön kilép mindenki, hogy a riporterek ne faggathassák őket tovább. Így is tettek, és megkönnyebbülten dőltek hátra.
  A következő órák úgy teltek, hogy nem volt kapcsolatuk a külvilággal, csak ők heten voltak. Ismét összegyűltek, ezúttal Skype-on, és óriásit beszélgettek. Összeismertették Chantalt a többiekkel, megtanították a Kölyökklub programjának használatára és a Skype-ra. Ez utóbbit ők maguk is csak most kezdték használni.
  Amikor Niala hangja megszólalt a hangszóróból, neki eszébe jutott a tegnapi első telefonbeszélgetés, ami után Süni azt mondta, hogy Nialának nagyon szép a hangja. Ez megzavarta kicsit. Süni tegnap reggel még Chantalt kerülgette, aztán Nialának udvarolt… van neki így esélye?

A következő napok nyugisan teltek. Az újságok beszámoltak a netes szatír elfogásáról, jópofa cikkeket kanyarítottak belőle – és mind az ötüknek leírták a nickjét. Ez csak akkor kezdte zavarni őket, amikor ismeretlenek rájuk köszöntek a klubban, egy idő után már elég sokan. Akkor kiléptek és kis szünet után álnéven jöttek vissza, Skype-on egyeztették, hogy ki ki. Nimby lerövidítette a nickjét a becézett alakra. Pi Ludolph lett, merthogy a 3,14 az a Ludolph-féle szám. Süni Kroki lett, az is egy állat. Niala fölvette a Noled nevet, Mohamed pedig a Buddhát. Ő nagyobbat változtatott, Nayrgem lett belőle, vagyis Meg Ryan, visszafelé. Nialától vette az ötletet. És volt velük egy hetedik is, Hapci, vagyis Chantal. Majd a jövő héten visszaveszik a rendes nickjeiket, addigra nem lesz már szenzáció.
  Pénteken tanítás után sietett haza, át se öltözött, csak benyomta a gépet és lehuppant elé. A szék panaszosan reccsent egyet, persze, Chantal pakolt el a szerdai közös netezés után, és az ő székét vitte át a hátsó szobába, ez a rozzant meg itt maradt. Mindjárt visszacseréli.
  De máris befutottak a többiek, és hozzáláttak megszervezni a hétvégi nagy banzájt. Holnap reggel gyűlnek össze Nimbyéknél, mert ők kertes házban laknak, méghozzá szép nagy kerttel, az idő jó, akár egész nap kint lehetnek. Vendégszoba is van, vagy lehet sátrat verni, ha valaki marad éjszakára, de haza is lehet menni és másnap vissza. Az igaz, hogy nagyon messze van, Franconville, rue Louis Sebillon, de nekik Chantallal meg Martinnel például könnyű dolguk van, a sárga metró pont kivisz oda, csak elmennek a pirossal a Maillot-kapuig, átszállnak és kibumliznak. Pinek sincs messze, és ő amúgy is kocsival megy. Ha sikerül, magával viszi madame Beaumont-t is, őt már délelőtt meghívta Nimby, de még nem lehet tudni, hogy ráér-e. A néni Levallois-Perret-ben lakik, neki sincs nagyon messze.
  Most tudták csak meg, hol lakik Mohamed. Orlyn túl, valami Paray-Vieille-Poste nevű kertvárosban, ő életében nem hallott még róla. Mohamed kedden betaxizott Párizsba, az Étoile-nál találkozott Pivel, aztán a városban kóborolt és várta a telefont, nem ment haza, túl nagy út lett volna. Ahogy Pi megtudta, hol lakik, rögtön azt mondta, hogy kimegy érte és elviszi Franconville-be.
  Niala útját viszont nem tudták megoldani. Közölte, hogy nem mondja meg, hol él, mert akkor Pi elmegy őérte is, és egy vagyont költ benzinre, és neki sincs kedve egész nap úton lenni. Ezerhatszáz kilométer. Erre Süni közölte, hogy Franciaország egyetlen pontja sincs ezerhatszáz kilométerre Párizstól, csak Korzika, de oda nem visz autóút. De előbb idejön, aztán visszamegyünk, felelte Niala. Nyolcszáz oda, nyolcszáz vissza!
  Szóval Niala Dél-Franciaországban él. Tényleg rettenetes messze van. Legföljebb nyáron találkozhatnak, amikor hosszabb utakra is van idő.

Szombat reggel kilenckor már ott is voltak Franconville-ben. Nimby nem várta őket, így beszélték meg; Süni kinyomtatta a térképet, azt vitték magukkal. A házat rögtön megismerték: a kapura Sophie Marceau arcképe volt kiragasztva.
  Ők voltak az elsők. Nimby körbevezette őket a házon és bemutatta a szüleinek. Neki, Kissynek már egészen szokatlan volt, hogy mindenki az igazi nevét használja. Nimbyhez amúgy is jobban illett a Nimby, mint az Antoine. A szülei barátságosak voltak, de szemlátomást nem nagyon tudtak mit kezdeni a fiuk vendégeivel, akik ráadásul az internetről érkeztek. Madame Blanchard őszintén be is vallotta, hogy neki a számítógép rejtély, az égvilágon semmit nem ért hozzá. Áruházi eladó volt, soha nem kellett használnia. Monsieur Blanchard egy autószerelő műhely tulajdonosa volt, ő konyított valamicskét a számítógéphez, de az internethez már semmit.
  – Egyszerű dolog – magyarázta Süni. – Ön is egy számítógép előtt ül, én is. Amit én leírok a billentyűzetemen, azt ön látja, és megfordítva.
  – Mindenki látja, aki számítógép előtt ül? – hüledezett madame Blanchard.
  – Nem, asszonyom. Amit a telefonba mond, azt se hallja mindenki, akinek telefonja van – csak akihez beszélni kíván.
  Madame Blanchard azt mondta, ezt még soha senki nem mondta el neki ilyen érthetően, de a netes gyorstalpaló itt véget ért. Megérkezett Pi két utasával. Blanchard-ék nagyon örültek, hogy még egy felnőtt lesz jelen, aki segít Jourdain úrnak kordában tartani a gyerekeket, intéztek néhány végső instrukciót Nimbyhez, és eltávoztak hétvégi programjuk irányában.
  Miközben elhelyezkedtek a kerti pavilonban, Kissy hangot adott meglepődésének, amiért Nimby szülei ennyivel idősebbek nála.
  – Persze – felelte az. – Én vagyok a három pont nullás verzió.
  Kis csend lett, alighanem mindenki a többiektől várta a megfejtést.
  – Mit nem értetek? – nevetett Nimby. – Van két felnőtt testvérem is. Egész pontosan féltestvérem, apa első házasságából valók. Anya a második felesége. A bátyám egy informatikai cégnél dolgozik, a nővérem pedig éttermet helyettesvezet Belleville-ben.
  – Melyiket? – kérdezte madame Beaumont.
  – A Le Baratint.
  – Nahát… hogy néz ki?
  Nimby személyleírás helyett kivette a telefonját, matatott rajta egy kicsit, és odaadta. Madame Beaumont föltette a szemüvegét, úgy nézte.
  – Nem, nem ismerős. Én nyilván csak a felszolgálókkal találkoztam. De kicsi a világ, mostanában többször voltunk ott az unokáimmal.
  – Mekkorák az unokái, madame Beaumont? – kérdezte Süni.
  A könyvtárosnő eltette a szemüveget.
  – Ide hallgassatok, hagyjátok ezt a madame-ozást. Szólítsatok Ange néninek, mindenki így hív.
  Erre ittak. Nimby már jó előre telerakta az asztalt mindenféle innivalóval, aprósüteménnyel.
  Ange néni is magával hordta a családi fényképeket, mint Nimby, csak nem a telefonjában, hanem a tárcájában. Négy gyereke és kilenc unokája volt, a legfiatalabbak velük egyidősek. Éppen azt mesélte, hogy melyik képen ki van és mivel foglalkozik, amikor megszólalt a kapucsengő.
  Nimby meglepve vállat vont és megnyomott valamit a zsebében, amitől nyílni kezdett a kocsibejáró. Fölkelt és elindult.
  A kapun egy lány lépett be. Hosszú aranyszőke haja volt, rajta kis fehér sapka, a vállán hátizsák. Feléjük tartott. Nimby lestoppolt, mint aki már sejt valamit, de nem hisz a szemének. Kissy nem figyelt rá, csak a közeledőt nézte döbbenten.
  – Sziasztok – mondta az, eltéveszthetetlenül ismerős hangon. – Kissyéket keresem… Sophie Marceau küldött, A házibuli rendezője.
  Kissy fölpattant a helyéről, átrohant a gyepen és Niala nyakába ugrott.

Percekbe telt, amíg megtapogatták és meggyőződtek róla, hogy nem képzelődnek, csakugyan ott van. De hát hogy került ide, kérdezték mindannyian.
  Niala letette a hátizsákot és gondterhelten megvakarta a fejét.
  – Ezt a feledékenységet… meg kell majd vizsgáltatnom magamat. Hát nem elfelejtettem szólni, hogy az apám az Air France pilótája?!
  Vagy fél percig senki nem kapott levegőt.
  – És ő már haza is repült? – kérdezte végül Ange néni.
  – Nem éppen – mosolygott Niala. – Nagyjából most indul Bordeaux-ból, azt a járatot viszi. Úgyhogy két napja nem láttam, mert mi Nizza mellett élünk.
  – De akkor…
  Niala nevetett. – Engem mindenki ismer az Air France belföldi járatain. Csak kimentem a reptérre, megkerestem az első párizsi gépet, és útközben rólatok meséltem a pilótáknak, mert minden egyebet tudnak rólam.
  Kissyvel madarat lehetett volna fogatni. Ő már belenyugodott, hogy Nialával leghamarabb a nyári szünetben találkozhat, és tessék, itt van, kapta magát és átrepülte az országot, hogy vele meg a többiekkel találkozzon. Ha nem siettek volna annyira, hogy elkapják Sheilát, kedden is velük lehetett volna. Vagyis szerdán, hisz így is késő este volt már, akkor másnapra kellett volna halasztani.
  Amikor ebédhez ültek, kicsit már megcsappant a jókedve. Blanchard-ék házhoz szállíttatták az ebédet, Nimby elébük tárta az étterem honlapját az étlappal, és mindenki azt rendelt, amit akart. Az ebédlőben ettek, nem odakint, mert befelhősödött az ég. Meg az ő kedve is. Igazából nem is tudta volna okát adni, hogy miért. Elnézte a többieket, ahogy evés közben jókat nevetnek, néha ő is velük nevetett, de nem igazán szívből. Nem értette, miért zavarja, hogy Niala a társaság kedvence, vagyis hogy elsősorban a fiúké. Mohamed volt az, aki viccet viccre halmozott, aki a legkomolyabb mondatot is úgy tudta előadni, hogy az ember az oldalát fogta, és nemigen telt el két perc úgy, hogy Mohamed hallgatott volna – mégis valahogy Niala volt a középpontban. És nem is az volt a baj, hogy nem őrá, Kissyre figyel mindenki, ez inkább még jó is volt, egyedül maradhatott a gondolataival.
  Ebéd után Nimby elkezdte kihordani az edényeket. Niala rögtön ugrott, hogy segítsen neki.
  – Maradj csak, ez az én dolgom.
  – Meg az enyém – vágta rá Niala. – Világéletemben tányérmosogatónak készültem. Kissy, elhoznád a poharakat?
  Nimby csak a konyhában válaszolt:
  – Nálunk nemigen fogsz gyakorolni. Erre tartjuk a mosogatógépet.
  – Imádok mosogatógépbe pakolni – vágta rá Niala olyan átszellemülten, hogy még ő maga is elnevette magát. – Kissy majd segít nekem, te menj csak vissza a többiekhez.
  – Nem hagyhatom, hogy…
  A lány ránézett a srácra, valami különös arckifejezéssel, aminek nehéz lett volna nevet adni. Nimby egy másodpercig tétován állt, aztán kiballagott.
  Niala becsukta mögötte az ajtót, aztán odalépett Kissyhez.
  – Akkor most halljam: mi a baj?

Vagy fél percig csak álltak és nézték egymást. Ő nem tudott megszólalni. Ő maga se tudta igazán, mi a baj.
  Niala közelebb lépett és mindkét kezét a vállára tette.
  – Akkor én majd megmondom – mondta csendesen. – Az a baj, hogy nem működik a helyzetfelismerőkéd. Igen, én tetszem a fiúknak, és ráadásul újdonság vagyok. Hát aztán! Te is tetszel nekik, csak nem veszed észre.
  – Hát nem – sóhajtotta.
  – De nem azért nem veszed észre, mert nem adják jelét, hanem mert nem figyelsz oda. Nimby például a figyelme kétharmadát nekem szenteli, de az egyharmada a tied. Az se kevés.
  Kissy lebiggyesztette a száját.
  – Nimby egy kis kölyök. Hozzá inkább Mohamed való.
  – Persze, ha ő nem lenne még kölyökebb. Süni viszont eddig összesen talán negyedórát töltött azzal, hogy bennem gyönyörködjék. A többi időben téged néz.
  Kissynek elakadt a lélegzete.
  – Ez nem igaz. Süninek Chantal tetszik, és…
  – Chantal?! Kissy, nyisd már ki a szemed! Valahányszor elmegyek Süni és teközted, kerülnöm kell egyet, különben beleakadok a feléd nyújtogatott szemeibe.
  Ezen jót nevettek, ő is, bár nehezen tudta elhinni.
  – De semmi jelét nem adta, hogy…
  – Majd fogja. Te komolyan azt hitted, hogy érdeklem?
  – Hát…
  Niala megcsóválta a fejét. – Te nem vagy komplett. Martin komoly srác, nem hozzák lázba olyan lányok, akiket ő nem érdekel.
  Kissy elmosolyodott. Martin, az iskola szoknyavadásza mint komoly srác?
  – Lehet, hogy a suliból nem ilyennek ismered, de a chaten mindig is komoly srác volt. És az az igazi. A suliban úgy viselkedik, ahogy szerinte elvárják tőle.
  Kissy lassan bólintott. – Igazad lehet. És téged tényleg nem érdekel?
  – Dehogyis!
  – Hé, azért annyira…
  – Jaj, nem úgy értettem. Nagyon klassz srác, meg minden, de én már választottam.
  Volt valami Niala hangjában, ami arra késztette, hogy kérdőn nézzen rá.
  Niala habozott. Megvonta a vállát, aztán elfordult és nagyot sóhajtott.
  Kissy hirtelen megértette.
  – Pi?!
  – Ne üvölts, jó?!
  – Bocs… de hát hogyan?…
  Niala megint ránézett. A tekintete fátyolos volt.
  – Amikor megláttam a fényképét, azonnal beleestem.
  Kissy csak a fejét csóválta. – Hát… tényleg klassz pasi… de hát ő egy kész férfi!
  – És? Azt hiszed, én sose növök föl? Sajnos még két-három évet mindenképpen várnom kell, de…
  Kissy értette a mosolyát. Pi valóban olyan pasi, aki miatt érdemes várni.
  – Barátnője van…
  – Hát aztán? Én is járok valakivel. Méghozzá elég komolyan, már olyasmit is megengedtem neki, amit korábban egyetlen srácnak se.
  Kissy gyanakodva nézett rá.
  – Mit?…
  Niala hátravetette a fejét, úgy nevetett.
  – Azt, hogy az egész iskolának eldicsekedjen, hogy Nicole D’Aubissonnal, az összes fiú álmával jár. Gyere, pakoljuk be a mosogatógépet, aztán menjünk, mielőtt keresni kezdenek.

Madame Beaumont hatkor hazament, metróval, nem engedte, hogy Pi őrizetlenül hagyja miatta a társaságot. Ő másnap nem jön vissza, családi programja van. De mindenki más maradt éjszakára. A fiúkat Nimby könnyen elhelyezte, leraktak két matracot az ő szobájában. Niala érkezése viszont kissé zsúfolttá tette a vendégszobát, ahol csak egy ágy volt, az is keskeny. Kisorsolták: Mohamed kapta. A három matracot viszont csak úgy tudták begyömöszölni, hogy a szoba fél bútorzatát kipakolták. Volt egy nagy íróasztal is, éppen ezzel bajlódtak, amikor a Blanchard házaspár hazaért. Monsieur Blanchard mindenkit elhessegetett az útból, fölkapta az asztal egyik végét, és úgy megindult vele, hogy a másik végét cipelő Pi alig tudott lépést tartani.
  – Tudjátok, mi jutott eszembe? – kérdezte Mohamed vetkőzés közben. – A dülledés.
  Mindhármuknak egyszerre állt meg a keze. – Mi?!
  – A dülledés! – Mohamed kivillantotta fogait, mint valami kis ragadozó. – Hogy micsoda nagyszerű látvány volt, amikor gyomron vágtam és kidülledtek a szemei!
  Lerántotta a trikóját és vérszomjas képpel küzdőállásba állt. Nem állhatták meg nevetés nélkül. Így még kölykösebb volt, meg fiúsabb is a lapos mellével, de olyan harcias volt, mint egy akciófilmhős.
  – Inkább Jackie Chan lehetne a nicked, nem Mohamed – mondta Niala. – Az túl békés név hozzád.
  Mohamed vállat vont és folytatta a vetkőzést.
  – Én békés természetű vagyok, amilyennek egy prófétának lennie kell. Amíg rá nem kényszerítenek, hogy elővegyem a… – Megmutatta a tenyere élét, aztán leült az ágyra és kibújt a nadrágjából.
  – Már tudom, kire emlékeztetsz – mondta Niala. – Michoura, kicsi korában.
  – Hát az ki?
  Niala nagyon élethűen nyávogott egyet.
  Mohamed vigyorgott.
  – Aha! Van köztünk némi hasonlóság. – Sóhajtott egyet. – Imádtam nézni azt a dülledést.
  – Mohamed és az ő nosztalgiája – dörmögte Chantal. – Attól tartok, nemigen vered meg többé azt az alakot.
  Mohamednek fölcsillant a szeme.
  – Szóval te is jó ötletnek tartod?
  – Te jó ég, micsodát?!
  – Ha Sheilát nem verhetem többé, akkor keresni kell másik vernivalót – felelte Mohamed lelkesen. – Akad még épp elég szemétláda, nem igaz?

Mohamed másnap is kitartott az ötlete mellett, többször visszatért rá, bár komolyabb megbeszélés nem lett belőle. Este mindenki hazament, hétfőn iskola.
  Ő kapott búcsúzáskor egy fényképet Nialától.
  – Előlegbe – mondta az. – Addig is, amíg meg nem kapod az igazit.
  A fényképet kitette az öltözőasztalára. Kis fehér cica volt rajta, egy fekete kispárnán aludt édesdeden.
  Mohamed még többször visszatért az ötletére a chaten is. Azt mondta, sokat gondolkodott rajta, és egyre jobban tetszik neki.
  Mohamed: sheilát is milyen jól elkaptuk. alapíthatnánk egy klubot, ami ilyen alakokra vadászik
  Kissy: Kis vérszomjas. :)
  Már elült a nagy érdeklődés, mindenki visszavette a rendes nickjét, csak Nimby tartotta meg a becézett alakot.
  Nimby: Szerintem jó ötlet lenne, csak kérdés, hogy csináljuk. Mohi nem tud mindenkit hülyére verni.
  Mohamed: már miért ne tudnék?
  Nimby: Például mert más is tud verekedni.
  Pi: Rendőrség is van a világon, gyerekek. Az ilyen sheilákat le kell nyomozni és rács mögé juttatni.
  Niala: Sheilákat, ez jó!
  De nem ez volt a fő beszédtémájuk. Inkább arról beszéltek, mit csináljanak a szünetben. Eddig csak Pinek és Nialának volt terve: Pi haza akart menni Toulonba a családjához, aztán a barátnőjével külföldre utaznak, nyaranta ezt szokták tenni, minden évben máshová. Niala a szüleivel Amerikába készült, rokonokhoz és egy kicsit körülnézni odaát.
  A többiek szülei még nem nyilatkoztak, illetve Mohamed azt mondta, ők nem fognak nyaralni menni, az egész vakációja szabad. Nimbyék se, a szülei kiöregedtek már ebből, Nimby valamelyik testvérével megy nyaralni. Kissy és Süni szülei üzletemberek, csak az utolsó pillanatban dől el, hogy mikor kezdődik és meddig tart a vakációjuk. Chantal esetleg vidéki rokonoknál lesz, esetleg nem, kismillió dologtól függ.
  Mindenesetre valószínű, hogy a szünidő nagy részében nem látják egymást. Persze ez nem baj, telefonálni és emailezni lehet, Nimby létre is hozott egy levelezőlistát, amin bárhonnan elérik egymást. Csak Ange nénit nem, mert neki otthon nincsen gépe, a könyvtár pedig zárva lesz.
  De hát addig még hetek vannak. Majd kialakul.
  Szerdán aztán történt valami, ami arra késztette őket, hogy alaposabban átgondolják Mohamed ötletét.

Korán volt még, alig két óra, csak négyen voltak online: Pi, Nimby, Süni meg ő. Szünidei terveikről beszéltek, amikor Süni megszólalt:
  Süni: Figyeljetek csak, nézzetek már át a nyilvános szobába. Van ott valaki, aki nekem gyanús.
  Belépett a szobába, láthatatlan üzemmódban. Amíg megjelentek az első üzenetek, fölállt és benyúlt a monitor mögé a kóláspoharáért. A szék panaszosan recsegett. Egyszer tényleg össze fog roskadni, muszáj kicserélni már…
  Nimby: Ki az?
  Süni: Cindy12. Azt mondja, hogy 12 éves kislány, de szerintem nem olyan a stílusa.
  Kissy: Állítsunk csapdát neki.
  Nimby: Jó, Kissy. Lépj be mint vele egyidős lány és dumáljatok. Használd az én egyik tartalék accountomat. Név: Stratus, jelszó: felhőcske. De a nicket változtasd meg.
  Fél perc alatt megvolt vele, és belépett a nyilvános szobába.
  Anne12: sziasztok!
  Brox: szia
  David: szia, Anne
  Cindy12: szia!
  Anne12: Anne vagyok és 12 éves.
  Jó öt percbe beletelt, hogy eljussanak a közelebbi ismerkedésig. Filmekről beszéltek négyesben, Pierrot meg David volt a másik kettő. Pierrot az persze Pi, megbeszélték a titkos szobájukban, hogy besegít. David egy idegen volt, aki véletlenségből csatlakozott a beszélgetésükhöz.
  Cindy szóba hozta Bruce Willis új filmjét, a Die Hard 4.0-t, nagyon tetszett neki, a repülős jelenet a kedvence. Kissy hirtelen sugallatra azt felelte, ő még nem látta.
  Nimby: Tényleg nem láttad?
  Kissy: De, és szerintem a repülős jelenet el van túlozva.
  Cindyék ezt persze nem látták. Cindy pillanatokon belül fel is ajánlotta:
  Cindy12: nekem megvan dvd-n, szívesen kölcsönadom, akarod?
  Sorban jelentek meg a vigyorok a másik ablakban. Személyes találkozó? Csak rajta!
  Anne12: persze, örülnék neki, de hogyan?
  Cindy12: hol vagy?
  Anne12: a 12. kerületben.
  Könnyen kitalálta, mit hazudjon, a kettejük nickjétől a képernyő tele volt tizenkettesekkel.
  Cindy12: de jó! én is!
  Ezen jókat vigyorogtak.
  Pi: Ha eddig nem lett volna gyanús, most már föltétlenül az. Pont ott lakik ő is, mi?
  Nimby: Kissy, akarj vele rövid időn belül ott találkozni! Háromkor!
  Két óra harmincöt volt.
  Anne12: mondjuk háromkor a reuilly-diderot metróállomáson? az nekem nagyon közel van.
  Van a fenét, nem is ismeri Párizsnak azt a részét, a térképről nézte ki a helyet.
  Cindy12: sajna öt előtt nem szabadulok hazulról, de akkor már jó, az nekem is közel van
  Nimby: Frászkarikát, kispofa. Tudjátok, miért kell neki ennyi idő? Mert át kell másznia az egész városon! A Joffre marsallról elnevezett rakpart egyik netkávézójában tartózkodik!
  Pi: Nimby, ez biztos?
  Nimby: A felhők mindent látnak. Nimby bácsi szavára mérget vehetsz.
  Pi: Akkor kapom magam és indulok. Az két sarokra van tőlem! Tartsátok szóval, amíg odaérek. Kissy, a mobil a kezed ügyében?
  Villámgyorsan fölpattant, kirohant a telefonért, visszarohant, menet közben ellenőrizve, hogy be van kapcsolva. Lehuppant, nem törődve a szék jajgatásával, és máris felelt:
  Kissy: Igen!
  Süni: Pi, várj!
  Pi: Várok.
  Süni: Szólj valamit a nyilvánoson, hogy eltűnsz, ne kezdjenek hiányolni.
  Pi: Oké.
  Pierrot: Bocs, vendégek jöttek, nemsokára visszajövök!
  Ólomlábon vánszorgott az idő, amíg Pi odaért a netcaféba. Közben válaszolgattak Cindynek, Süni is belépett mint 12 éves Marie, Nimby pedig Marcel álnéven szerepelt, hogy ne legyen mindenki lány, az túl feltűnő.
  Aztán zenélni kezdett a telefon. Azonnal fölvette, ki is hangosította.
  – Én vagyok – mondta Pi halkan. – A kishúgod otthon van?
  – Igen, itt van – felelte vigyorogva. Jó ez a szöveg a kishúggal.
  A telefonban a viszonylagos csendet utcazaj váltotta föl.
  – Kijöttem, itt szabadabban beszélhetek – mondta Pi. – A netcaféban egyetlen gyerek sincsen, se fiú, se lány. Vagy hatan ülnek odabent. Be kéne azonosítani az emberünket. Mindjárt körbesétálok és rálesek a monitorjaikra.
  – Ha ólálkodik ott valaki, lehet, hogy átkapcsolnak másik ablakra – vélte Kissy.
  – Igaz. Van más ötleted?
  Kissy ujjai beszélgetés közben a billentyűzeten száguldottak, szinte szó szerint leírt mindent, ha rövidítve is. Süni közben tartotta a frontot a nyilvánoson, lefoglalta Cindyt.
  Nimby: Nekem van.
  Nimby: Emlékeztek a zászlólengető smileyra? Valamelyik nap találta Mohi. Adott jelre kidobok belőle hatot. Olyan lesz, mint egy tűzijáték, csak megvilágít valamit a monitor előtt.
  – Remek – felelte Pi, amikor Kissy bemondta neki. – Fél percet kérek…

Pierre Jourdain végignézett a netcaféban ülő vendégeken. Két fiatal lány, alighanem egyetemisták. Egy szakállas fiatalember, az is az lehet. Egy köpcös, szemüveges pasas. Egy idősebb, üzletember külsejű. És egy nagydarab bajuszos.
  – Mehet – mondta halkan a telefonba, és figyelte a férfiakat.
  Öt másodperc telhetett el.
  Aztán meglátta. Sárga, kék, fehér, piros – egy kis sárga vigyorgó pofika lobogtatja a francia zászlót. A mozgás is látszott, sőt az animáció egy szakaszánál a zászló egy része is tisztán kirajzolódott a köpcös pasas szemüvegében.
  – Telitalálat – mondta csendesen, és elindult a köpcös felé.

Mialatt Pi visszament a kávézóba, Süni felhívta Nimbyt, s a láncba kapcsolt négy telefonon át mindenki hallotta, amint Pi megszólal:
  – Szia, Cindy Tizenkettő.
  Csend. Aztán egy rekedt hang:
  – Ki maga? Ismerjük egymást?
  – Hogyne. Én vagyok Pierrot a Kölyökklubból. Az imént még Bruce Willisről beszélgettünk. Emlékszel? Én írtam, hogy küldeni kéne neki hajnövesztőszert.
  – Ez valami tévedés, én…
  – Ne olyan hangosan – intette Pi. – Nem örülnél, ha idejönne a pincér, igaz? Á, Yahoot olvasol? Kapcsolj csak vissza a Kölyökklubra. Látod, a visszalépés gombja működik…
  Kissy szélsebesen közvetítette Pi minden szavát a nyilvános szobában, Brox, David és a többiek csodálkozó kérdéseivel mit sem törődve. Süni és Nimby válaszolgatott nekik, megmagyarázták, hogy mi történik. Ő csak írt, nem is hitte, hogy ilyen gyorsan tud gépelni.
  – Lám csak, Anne Tizenkettő milyen szorgalmas – mondta Pi a telefonból. – Mindent közvetít a többieknek.
  – De hát… – hallatszott a rekedt hang.
  – Várj, Cindy, mindjárt elmagyarázom. Tudod, a neten nem mindenki az, akinek látszik. Vannak csúnya, hazudós emberek, akik másnak adják ki magukat, mint amik. Néhányunkban fölébredt a gyanú, hogy te vajon csakugyan egy tizenkét éves kislány vagy-e. Ezért idejöttem, hogy megkérdezzelek. Mondd csak, Cindy: te tényleg tizenkét éves kislány vagy?!
  A kérdés vége keményen csattant, lehet, hogy feltűnést is keltenek már. Válasz nem érkezett. Kis szünet után Pi szólalt meg ismét:
  – Örülök, hogy nem mondtál igent. Még meg kellett volna húzgálnom a bajuszodat. Egyébként letörölhetnéd róla a sörhabot. Szóval, Cindy, a törvény nem bünteti, ha egy negyvenes hapsi azt állítja magáról, hogy iskoláslány. Legális – csak nagyon csúnya dolog. Ha kiderül, akkor igencsak kellemetlen kérdések következnek. Ezért azt javaslom, hogy búcsúzz el kis játszótársaidtól, menj oda a pincérhez, fizesd ki a számládat, és villámsebesen húzz el innét. Ja igen… a kis beszélgetésünkről felvétel készült. Azt tanácsolom, ne adj rá okot, hogy valaha az életben elő kelljen vennünk.
  Csend. Aztán éles zaj, mint amikor valaki hátratolja a székét és feláll. A lépéseket nem hallották.
  – Minden oké, srácok – szólalt meg Pi. – Az emberünk szedi a sátorfáját.
  – Győzeleeeeem! – rikkantotta Nimby a telefonban.

Ő leírta még Pi zárszavát, aztán boldog nevetéssel hátravetette magát a székében.
  A székláb nem bírta tovább. Hangos reccsenéssel kitört, ő pedig zuhanni kezdett.
  Csak centikre lehetett a feje a padlótól, amikor Martin fölugrott a laptop elől és elkapta. S ekkor következett az a hosszú, szerelmes csók, ami minden romantikus filmnek ott van a

VÉGÉN.

Bár ők inkább kezdetnek érezték.

---



Milan: jópofa
  Vox: hehe :)
  Sandra: és ezt ismeritek? a rendőr megállít egy autóst, mert gyorsan hajtott. azt mondja: sajnálom, biztos úr, de nagyon sietek, megöltem az anyósomat és itt viszem a
  Sandra: csomagtartóban. a rendőr döbbenten néz rá, előkapja a rádióját, öt perc múlva tele a környék rendőrökkel.
  Sandra: kinyitják a csomagtartót, nincs benne semmi. erre az autós: na, biztos úr, ha most még azt is rám fogja, hogy gyorsan hajtottam…
  Csepi: LOL! :)))

Csengettek. Kiment ajtót nyitni, a pizzafutár volt. Aláírta a papírt és átvette a dobozokat.
  – Valaki jöjjön segíteni – szólt be a szobába, és a konyhába ment. Martin máris ott volt.
  – Melyik melyik? – kérdezte, de rögtön ki is nyitotta az egyiket. – Úgy látom, ez Chantalék hajóskapitány pizzája.
  – Tenger gyümölcse.
  – Mindegy. – Martin beleszimatolt a másik dobozba. – Aha! Tudtam, hogy téged kell választanom. Isteni illata van!
  Kissy döbbenten nézett rá.
  – Én csak átvettem ezt a pizzát, semmit nem csináltam vele.
  Martin drámai hangon felelte:
  – De te nagyszerűen tudsz pizzát átvenni…
  Kissy nevetett, és a zsúrkocsira rakta a tányérokat.
  – Tudom, ez a Vissza a jövőbe. Ahelyett, hogy…
  Nem folytathatta. Martin átölelte a derekát. Ezt rengetegszer megtette már, amióta együtt jártak, de neki ugyanúgy elállt tőle a lélegzete, mint legelőször. Vagyis hát legelőször még attól állt el a lélegzete, hogy kitört a széke lába és ő zuhanni kezdett. Amikor Martin fölugrott a gép elől és elkapta, neki már nem volt lélegzete, ami elállhatott volna. Pedig lett volna mitől. Később megkérdezte Nialát, hogy milyen volt, amikor először csókolózott életében. Ugyanazt felelte, amit Chantal hetekkel ezelőtt, amikor eszébe jutott megkérdezni.
  – Hát nem egy nagy durranás. Persze a srác se értett jobban a dologhoz. Némi gyakorlattal…
  Csak innentől volt különbség a két válasz között. Chantalé így folytatódott:
  – …biztos klasszabb lehet, de nekem eddig nem sikerült megszerezni.
  Nialáé viszont így:
  – …már biztos jobban csinálta, de azt a gyakorlatot nem velem szerezte meg. Én se ővele szereztem a magamét.
  Nialának már sokkal több tapasztalata volt a fiúkkal, mint akár Chantalnak meg neki együttvéve. A fiúk előbb kezdtek sündörögni körülötte, mint iskolába járni. Ő maga mondta. Persze akkoriban még nem volt szó csókolózásról.
  Ami ezt illeti, ők mindketten előbb kezdték nála, Chantal fél évvel előbb, Niala két teljes évvel. Ezen ő teljesen elképedt, de Niala nevetett és megmagyarázta, hogy nincsen ebben semmi különleges, az osztályukbeli lányok közül még csak nem is ő volt az első. Egyszerűen vannak, akik korábban kezdik, és vannak, akik később, ahogy kijön a lépés. No persze akkoriban még nemigen volt szó többről. És most már van, kérdezte ő. Hát persze, felelte Niala, de itt félbeszakadt a beszélgetés, mert hazaértek Niala szülei, velük kellett foglalkoznia. Ez tegnap este volt. Mostanában minden este beszélgetnek, Skype-on ingyen van, és fülhallgatóval egészen olyan, mint a telefon.
  Aztán csak eleresztették egymást és bevitték a pizzákat. Nimby nagy szemeket meresztett.
  – Szent merevlemez, melyik kajálda küldi így a pizzát? Én is ott fogok rendelni.
  Kissy nevetett. – A többit mi tettük hozzá. Nem szeretek egyszerre csak egyfélét enni.
  Meglehetős zűrzavar támadt, ahogy megpróbáltak elhelyezkedni. Az asztalon az ő gépe, anya laptopja és Nimby régi gépe, amit Pivel idefuvaroztak, mögéjük betolva az ő könyvei, ezzel meg is telt az asztal. A laptopot átköltöztethették volna az ágyra is, de semmit nem nyernek vele. Végül az ágy két szélén helyezkedtek el, és középre tették a tálcákat. Niala rögtön rájuk szólt, hogy óvatosan egyenek, különben jön és személyesen vezényli a takarítást és az ágyhúzást. Ezt, hogy személyesen, úgy mondta, mintha legalábbis ő lenne a köztársasági elnök.
  Ő is rendelt pizzát, meg is mutatta nekik a webkamerán át, és Nimby rögtön megmagyarázta, hogy Niala városa a pizza őshazája, mert az csak franciául Nice, olaszul Nizza, és ebből lett a nizzai tészta, olaszul pasta de Nizza, ami lerövidült pizzára. Niala nevetett és közölte, hogy az helyesen pasta di Nizza, ő ugyanis tud olaszul, de kizártnak tartja, hogy ez lenne a név eredete. Így is volt, a pasta di Nizza csak Nimby fantáziájában él, mert megnézték a Wikipédiában, Nápolyból ered, és eredetileg nem is pizza volt, hanem pita, ami törökül kenyeret jelent. Nimby beleolvasott az angol szócikkbe is, ahol a név eredetéről egy kukkot se talált, úgyhogy azonnal kijelentette, hogy Nápoly meg a török kenyér csak a francia szerkesztők képzelgése, el kell olvasni az olasz, és ha már itt tartunk, a török változatot is. Niala azonban nem volt hajlandó Wikipédiát olvasgatni, a pizzájával volt elfoglalva. Törökül meg egyikük se tud, hála az égnek.
  Aztán meghozták az ő pizzájukat is, és már Nimbyt se izgatta annyira, hogy honnan ered, az a fő – mondta –, hogy egy hozzáértő pizzológus keze alól kerüljön ki. Hát ez hozzáértő lehetett, mert legalább az első szeletet Nimby úgy ette meg, hogy csöndben volt.
  És később se ő kezdte a hülyéskedést, hanem Pi, pedig őrá ez kevésbé volt jellemző. Komoly arccal elmesélte, hogy régen csak a legnagyobb urak engedhettek meg maguknak futárokat, pedig azok rabszolgák voltak, akik minden fizetség nélkül szállították az uraság parancsait és pizzáját. Például Julius Caesarét, amikor Britanniában háborúzott. De erre már ő se maradt adós, és közölte, hogy Pi félreolvasott valamit, egy olasz államfő nem vívhatott háborút egy másik uniós tagállammal. Pi úgy nevetett, hogy majdnem félrenyelt, aztán megsimogatta a fejét és azt mondta, igazad van.
  Ez a simogatás rögtön elindított benne egy sor gondolatot, nem is figyelt a többiekre, akik folytatták a lököttködést. Először az jutott eszébe, vajon mit szólt volna egy ilyen baráti simogatáshoz azon a bizonyos keddi napon, amikor egymás mellett ültek a padon, és őneki, mi tagadás, eléggé dobogott a szíve, és nem gondolt Martinre. Ha nyomban utána ki nem derül, hogy Süni az Martin, akkor lehet, hogy… de szerencsére kiderült. De az is kellett hozzá, hogy Pi úgy viselkedjen ott a parkban, mint egy titkosügynök vagy összeesküvő, és érzelmek egyáltalán ne kerülhessenek elő. Ami nagy szerencse, őneki egyáltalán nem hiányzik az a bonyodalom, amibe szegény Niala keveredett.
  Vagyis hát dehogyis szegény, rótta meg magát gondolatban azonnal. Pi remek pasi, óriási dolog lesz, ha majd összejönnek. Ha összejönnek, Nialának garantálva van az életre szóló boldogság… Ha összejönnek. Mert hát van egypár akadály az útjukban.
  Két hét telt el Cindy12 óta, és mindennap beszélt mindannyiukkal, minden második-harmadik nap találkoztak is. Persze Chantallal és Martinnel mindennap, Nialával viszont egyszer se. A Cindy-eset óta szokásuk lett, hogy őhozzá jöjjenek el, neki jó nagy szobája van, szemben például Martinnel, akié kicsi, és nem lakik olyan messze, mint Nimby vagy Mohamed. Nimby javasolta, hogy egyszer-egyszer jöjjenek össze mindegyiküknél, de Chantal azt mondta, Pinél nem lenne jó, a szomszédai gyanakodni kezdenének, ha gyerekek járnának hozzá, manapság az emberek nagyon gyanakvóak a sok shindy miatt.
  Ezt a szót Mohamed találta ki, a Sheilából és a Cindyből vonta össze. Olyan pasit jelentett, aki a neten gyereknek adja ki magát, hogy így férkőzzön gyerekek közelébe, illetve egyszerűen olyat, akinek gyanús céljai vannak gyerekekkel. Le akarja teperni őket, mondta erre Nimby, aki néha nagyon szókimondó tud lenni.
  A gyanakvásról meg az jutott eszébe, hogy utána kellene nézni, hány évesnek kell lennie a lánynak, hogy ne legyen rendőrségi ügy abból, ha együtt találják egy felnőtt férfival. Nem a shindyk miatt, egyáltalán nem. Niala és Pi miatt, mert Niala időnként Párizsba fog jönni, hogy találkozzon Pivel, no meg ővelük, és amíg azt a korhatárt be nem tölti, addig nem szabad kettesben hagyni őket.
  Közben azért néha rásandítottak a monitorokra. Az ő gépén három ablak volt nyitva, a Kölyökklub három legfontosabb szobájára, a másik kettőn más gyerekeknek való beszélgetős oldalakat figyeltek. Ámbár igazából nem fogadták el Mohamed ötletét, igaz, vissza sem utasították. Ezt meg kell rágcsálnunk, mondta Niala még Nimbyéknél, vasárnap reggel. És azóta rágcsálják.
  Mohamed ötlete az volt, hogy vadászni kell a shindykre, persze akkor még sheiláknak hívták őket, méghozzá őnekik kell vadászniuk, mert ők gyerekek, tehát minden felnőttnél jobban tudják, hogy egy gyerek minek megy lépre. És látszólag lépre is tudunk menni, tette hozzá vérszomjas képpel, aztán amikor már célnál érzi magát, elkaphatjuk.
  Aztán amikor meglett Cindy, Mohamed ötlete kicsit más megvilágításba került. Már nem tűnt akkora hülyeségnek, mint addig. Őt, Kissyt leginkább Ange néni reakciója lepte meg. Mert az idős könyvtárosnő határozottan helyeselte a gondolatot, feltéve, hogy nem sodorják veszélybe magukat. Rengeteg gyerek mászkál a neten őrizetlenül, és mindenféle alakok is kóricálnak szájkosár és póráz nélkül. Így mondta, ami nagyon tetszett mindannyiuknak.
  Hát most úgy próbaképpen vadásznak shindykre. Három gép ül az asztalon és délutánonként néhány óráig figyeli egypár chatszoba forgalmát. Eddig még nem akadt újabb shindyjük.

Egyetlen shindy sem akadt az iskolaév hátralevő részében, de Pi azt mondta, nem szabad, hogy ez kedvüket szegje. Nagy szerencse kell ahhoz, hogy pont összeakadjanak velük. Rengeteg hely van a neten, ahol a shindyk próbálkozhatnak, ők pedig csak néhányat tudnak figyelni, ott is csak a nyilvános szobák egy kis részét. Ha egy shindy privát ablakban tevékenykedik, ők semmit se látnak az egészből. Nimby rögtön tervezgetni kezdte, milyen módszerekkel lehetne több helyet megfigyelni, sőt kiterjeszteni a figyelést a privát ablakokra. De ebből nem lett semmi évzáróig, utána pedig nyaralni mennek, úgyhogy őszig már aligha kapnak el újabb shindyt.
  Annál is inkább, mert keveset fognak netezni egy ideig. Niala tíz nappal az évzáró előtt bombát robbantott szokásos délutáni csevegésükön.
  – Óriási hírem van – mondta. – Bizonyos Moretti úrnak néhány hónapja elpusztult a kutyája.
  Csend. Mindenki várta a folytatást. Aztán Mohamed szólalt meg:
  – És ez miért óriási hír?
  Niala kuncogott.
  – Hát csak azért, mert ez a Moretti olyan búskomor lett, hogy nemrég egyik üzleti partnere megsajnálta és megajándékozta egy kutyakölyökkel.
  – Nagyszerű – mondta Nimby csúfolódva. – És azóta boldogan élnek, míg…
  – Maradj már! Míg a kölyök fölött álltak és nézték, hogy milyen édesen csóválja a farkát, Moretti és az üzletfél mellesleg kigondolt egy tervet, hogy valamiféle gépalkatrészeket fognak gyártani. Vagy venni, vagy eladni, vagy mit tudom én. A blökit megjegyeztem, a többi nem érdekelt.
  – Milyen fajta? – kérdezte Martin.
  Niala hangján érződött, hogy bosszúsan megvonja a vállát.
  – Fogalmam sincs, de ha hagyjátok, hogy végigmondjam, akkor ígérem, hogy megkérdezem a kedvedért. Szóval ezek ketten pár hétig állatira el lesznek foglalva azzal, hogy beindítsák az üzletet, mert valamiért csak most lehet, semmikor máskor. Ezért az üzletfél megkérte a felesége unokatestvérét, hogy ne haragudjon, de jöjjenek egy kicsit később. Az unokatestvér pedig azt felelte, semmi gond, a lányom úgyis rágja a fülemet, mert van egy terve a nyárra, akkor előbb azt megvalósítjuk. És most jön a lényeg. – Niala kis hatásszünetet tartott. – A fülrágós lány én vagyok, a terv pedig az, hogy hívjunk meg titeket mihozzánk.
  Sose felejti el azt a döbbent csendet, mintha órákig tartott volna, mire bárki meg tudott szólalni. Ő a legnehezebben. A feje egyszeriben tele lett kérdésekkel, de csak este tette föl őket, amikor kettesben beszélgettek. Az egyik kérdésre már délután választ kapott: a meghívás Pi barátnőjére is vonatkozik. Éppen ez volt a baja.
  – Képes volnál elnézni, ahogy esetleg az orrod előtt csókolóznak?…
  Niala nevetett, neki pedig az jutott eszébe, hogy ha pár évvel idősebb lenne, Pinek föltétlenül bele kéne szeretnie a nevetésébe.
  – Miért, ha Párizsban vannak, akkor nem csókolóznak?
  – De akkor is…
  – Ugyan már! Az a fő, hogy jól érezzék magukat. Ha a lányt nem hívom meg, akkor lehet, hogy Pi se jön, és nélküle nem teljes a csapat. Az meg, hogy mit csinálnak együtt, az ő dolguk. Elvégre felnőttek vagyunk.
  Kissy megütközve nézett a fekete párnán alvó cica fényképére.
  – Nem is vagyunk felnőttek.
  Niala kuncogott.
  – Nem, de jól hangzik!
  Imádta ezeket az esti beszélgetéseket. A Sheila-ügy óta többet beszélgetett, mint addig talán életében összesen: délutánonként chaten vagy Skype-on a csapat kisebb-nagyobb részével, Martinnel személyesen, esténként pedig Nialával ugyancsak Skype-on. Chantal nagyszerű barátnő, de Nialával még jobbakat tud beszélgetni.
  – És ha Piék nem tudnak jönni, akkor mi lesz?
  – Sajnálni fogom. Klassz lenne, ha mind együtt lehetnénk a nyáron.
  – Ennyi?…
  – Jaj, Kissy, te nem vagy normális!
  Ez egy elképesztő tulajdonsága Nialának. Már Nimbyéknél is egyből kitalálta, mi jár az ő fejében.
  – Komolyan azt hiszed – kérdezte Niala szemrehányóan –, hogy képes lennék ilyet tenni? Még ha akarnám se csábíthatnám el, mert ha sikerül, akkor lecsukják. De nem akarom. Éljen két boldog éven át a lánnyal, aztán fedezze föl, hogy én mennyivel nagyszerűbb vagyok. De addig ne.
  – Ne haragudj.
  – Nem haragszom.
  És tényleg nem haragudott. Chantallal előfordult, hogy komolyan neheztelt valamiért, a kisebb morcolások pedig úgyszólván az alaptermészetét jelentették. Niala soha nem morcolt semmiért.
  Hirtelen eszébe jutott egy másik, délutánról eltett kérdés. Azazhogy ezt hetek óta akarta kérdezni, csak mindig elfelejtette. Délután jutott eszébe megint.
  – Niala, figyelj csak… pár hete valami olyasmit mondtál, hogy régebben csak csókolózásról volt szó a srácokkal… ez mit jelent?
  Niala fölnevetett.
  – Ez azt jelenti – mondta Nimby hanghordozásában –, hogy a fiú meg a lány átöleli egymást, azután összeérintik a szájukat…
  Percekig nem tudtak szólni nevettükben. Niala nagyon élethűen utánozta Nimbyt, akinek tényleg szokása volt ilyen válaszokat adni. Bár ilyen témakörökbe nem vonták bele, fiatal még hozzá. A múltkor például azt mondta valamire, mindjárt, csak leveszem a télikabátomat. Erre Mohamed megkérdezte, hogy az minek. Mire Nimby halálos komolyan közölte: „Arra szolgál, hogy hideg időben melegítse a szabad ég alatt tartózkodó humán életformákat.” Csak aztán mondta el, hogy a télikabátot nem magáról veszi le, hanem azon a dobozon, ami éppen kell a szekrényből, rajta van a nejlonba csomagolt télikabátja.
  – Szóval – mondta Niala –, régebben a srácok beérték egypár csókkal, de ma már az ilyen srác ritka.
  – Mit akarnak?…
  – Gondolhatod.
  – És olyankor mit csinálsz?
  – Általában közlöm, hogy ne is álmodjanak róla. Vagy valami hasonlót. De a legutóbbinak például azt mondtam, hogy majd ha már ledöfött egypár sárkányt a tiszteletemre.
  – És mit felelt? – nevetett Kissy.
  – Megvan a magához való esze. Végignézett rajtam, mintha egy eladó malac lennék, aztán azt mondta: „Nicole, te fantasztikus csaj vagy, de még a te kedvedért se vagyok hajlandó védett állatokat öldösni.”

Ez a tíz nap arról szólt, hogy megpuhítsák a szüleiket és összecsomagoljanak a kéthetes nyaralásra. Nagyon kevésnek tűnt, de különös módon elég volt rá.
  Nimbynek volt a legkönnyebb dolga. Az ő szülei már ismerték az egész csapatot, és amúgy se szokta velük tölteni a nyarat. Könnyen beleegyeztek.
  Martin, Chantal és az ő családjának nyara még nagyon bizonytalan volt, úgyhogy a szülők nem emeltek kifogást, de szerettek volna előbb találkozni Jourdain úrral. Megbeszéltek tehát egy-egy időpontot; őnáluk ez egy vasárnap este volt, amikor apa és anya is otthon lesz. Pi hétre jött, és hozott egy csokor virágot meg egy üveg narancslét. A bort Kissy megtiltotta, ők antialkoholisták.
  – Mi voltaképpen ismerjük egymást – jegyezte meg anya a bemutatkozás után. – Françoise rengeteget mesél önről meg a netes barátairól. Azazhogy persze Kissy. Foglaljunk helyet… a vacsorára még várni kell pár percet.
  – Remélem, szereti a halat – mondta apa barátságosan.
  Kissy fölsóhajtott. – Apa, Pivel régesrég megbeszéltem, hogy mit tervezünk vacsorára, és ha nem szeretné, akkor változtattunk volna.
  – Így van – mondta anya –, de most bocsássanak meg, magától nem készül el. Gyere, kislányom, elkel ott még két kéz.
  Kicsit bosszúsan ment anya után a konyhába.
  – Szerettem volna bent maradni…
  – Lesztek még együtt eleget. Apádnak van némi megbeszélnivalója ezzel a te Pierre-eddel, tudod, mint férfi a férfival.
  Kissy összeráncolta a homlokát.
  – Jézusom! Nem a kezemet akarja megkérni, csak…
  – Hála az égnek. Éppen ezért egyszerűbb a dolgunk, mert nem egy életre akarunk rábízni, csak pár hétre. De azért, ha nincs ellene kifogásod, szeretnénk biztosak lenni a dolgunkban.
  Később elmesélte Nialának, hogy egész este olyan érzése volt, mintha a szülei azt találgatnák, vajon nem akarja-e ez a pasas nyaralás alatt ágyba vinni zsenge leánygyermeküket. Niala nevetett és azt mondta, a szülőknek néha tényleg vannak ilyen dilóik, de ha nem válik egyeduralkodóvá, akkor nem veszélyes.
  – Ezt hogy érted?
  – Hát hogy csak ez érdekli őket, és eszükbe se jut, hogy baleset is érhet, kirabolhatnak, eltévedhetsz és hasonlók.
  Erről szerencsére nem volt szó, az ő szülei föltettek egypár kérdést ilyen dolgokkal kapcsolatban is, például hogy Pi ismeri-e a vidéket. Nem nagyon, felelte, ők Toulonba valósiak, csak néha fordultak meg Nizza környékén, de ő még nem vezetett arra. De nem szokott eltévedni sehol, azonfelül ott lesz Niala, akinek van helyismerete, meg nyilván a szülei is.
  Niala úgy tervezte, hogy ők azzal a járattal mennének, amivel az ő apja hazamegy és megkezdi a szabadságát, viszont ez azt jelenti, hogy anyjával eleinte csak reggel és este találkoznak, mert az ő szabadsága később kezdődik.
  – De ez is elég lesz arra, hogy egyetlen mosolyotokból megmondja, mostok-e fogat rendszeresen, és ha akartok, meglátogathatjátok a munkahelyén, ahol az összes fogatokat újjávarázsolja.
  Senki nem tartott igényt az újjávarázslásra, Nimby inkább visszaterelte a szót Niala apjára, aki ugye beengedi majd őket a fülkébe is?
  – Persze – nevetett a lány. – Mindent meg lehet majd nézni, de semmihez nem szabad hozzányúlni, és belépés csakis hívásra, egyenként.

Mohamed családjáról még semmit nem tudtak. Egyik délután Pi megkérdezte, beszéljen-e az ő szüleivel is, de Mohamed csak megvonta a vállát. Pi szúrós szemekkel nézett rá.
  – Ugye nem akarsz itthon maradni?
  Mohamed megrázta a fejét.
  Pi várt egy kicsit, aztán fölkelt és az ajtó felé indult. – Gyere, beszélgessünk egy kicsit. A többieknek – hátranézett rájuk – most úgyis itt van dolguk.
  Átmentek a hátsó szobába és becsukták az ajtót.
  – Mi baja lehet? – dünnyögte Nimby.
  – Fogalmam sincs – mondta Chantal.
  – Úgy nézett ránk, mint egy hadvezér – mondta Martin. – „A többieknek most úgyis itt van dolguk.” Ez nem is megállapítás volt, hanem parancs, hogy ki ne merjünk lépni a szobából.
  – Elvégre gyerekpszichológusnak készül – mondta Niala a hangszóróból. – Pontosan tudja, hogy bizalmas dolgokat csak négyszemközt lehet elmondani. Egyébként én sejtem, mi bántja Mohit. Megfigyeltétek az öltözködését?
  Egymásra néztek. Nimby megvonta a vállát.
  – Mi van vele? – kérdezte Kissy.
  – Ej, ti többször láttátok, mint én. Ahogy webkamerán át megfigyeltem, eddig talán két nadrág volt rajta, és három vagy négy póló. Azt pedig Nimbyéknél láttam, hogy elég viseltes darabok. Tehát?
  – Úgy érted – kérdezte Nimby –, hogy ők szegények?
  – Talált, Sherlock.
  – De hát mit számít ez? Hisz megmondtad, hogy te fizetsz mindent…
  Chantal oldalba lökte. – De zöld vagy! Akkor is baj, ha nincs egy rendes darabja, amit fölvegyen!
  – Ezek nem jók, amiket most hord?
  A lányok egymásra néztek. Niala sóhajtott.
  – Nimby – kezdte úgy, mint aki óvodásnak magyaráz –, én elhiszem, hogy te bárhova bármilyen öltözékben nyugodt szívvel bemész. De egy lánynak mégse mindegy, hogy néz ki, főleg nem nyaraláskor, olyan helyen, mint a Côte d’Azur. Érted?
  Nimby mérhetetlen döbbenettel nézett rájuk.
  – Hát Mohamed lány?!…
  Dőltek a nevetéstől. Olyan átéléssel kérdezte, mintha nem ő maga mondta volna ki a könyvtárban, az első találkozásukkor: „Te lány vagy!” De hát persze Nimby szemszögéből a lányok azok, akik csinosan öltözködnek, folyton összesúgnak, nevetgélnek… Mohi tényleg nem ilyen. Amikor nem a gép előtt ül vagy velük van, akkor focizik, benne van minden marháskodásban, és egyáltalán nem érdekli a frizurája vagy a ruhája. Persze hogy Nimby nem látja lánynak, még ha tudja is, hogy az.
  A következő gondolat olyan izgalmas volt, hogy gyorsan hátat fordított a többieknek, nehogy meglássák az arcán. Mert az jutott eszébe, hogy Mohamed és Nimby egyidősek, tizenegy évesek. Egy év, talán kettő, és Nimby nagyon is tisztában lesz vele, hogy Mohi lány, sőt… az is lehet, hogy ez lesz Nimby szemében a legfontosabb tulajdonsága. Mert akármennyire nem látszik rajta, Mohi csinos lány, és ha elkezd majd formásodni, kicsit máshogy öltözködik… akkor lehet, hogy Nimby nem kérdez ilyet, még hülyülésből se.
  Eszébe jutott az az este Coeuillyben, amikor kiszálltak a kocsiból és szervezkedni kezdtek, Nimby egy csomó fölösleges cuccot szedett elő, távcsövet, rugós bicskát… Lehet, hogy egyszer majd három házaspárként gondolnak vissza arra az estére? Azazhogy Niala nem volt ott, persze, de mindegy. Ő összejött Sünivel. Niala beleesett Pibe, ez még egyoldalú, de úgyis várni kell még. És ha egyszer Mohi Nimbyvel?…
  Jó húsz percbe telt, míg Pi előkerült. Bejött és nekitámaszkodott a falnak, szemközt a webkamerával. Kérdőn néztek rá.
  – Mohi lement némi sütiért – közölte Pi. – Mindketten úgy láttuk jobbnak, ha én mondom el, de ő nem szeretne addig itt lenni. Rövid leszek.
  Érezte, hogy kiszárad a szája és remegni kezd a lába. Mi baja szegény kislánynak?…
  – Tehát – folytatta Pi nyugodt, tárgyilagos hangon –: Vanessának nincsen családja. Otthagyták a kórházban, amikor megszületett. Ötéves koráig árvaházban élt, aztán nevelőszülőkhöz került, de jelenleg már a harmadik házaspárral él. Az előző kettő visszaadta, nem kellett nekik. A mostaniak két éve nevelik, de nem élnek jól egymással, úgyhogy vele se bánnak jól. Az idő nagy részében feléje se néznek. Kap enni, van hol laknia, részükről ez minden.
  Pi várt néhány pillanatot, emésszék egy kicsit, aztán folytatta.
  – Arra kérlek benneteket, semmiféle sajnálatot ne mutassatok, mert jó esély van rá, hogy faképnél hagy minket és az életben nem látjuk többé. Márpedig mi vagyunk az összes barátja. A focicsapat, amiről annyit beszél, valójában mindig más gyerekekből áll, összeverődnek, kétfelé oszlanak, úgy játszanak. Nincs köztük senki, aki odafigyelne rá, amúgy se idősebbek nála. A küzdősportokat se rendes klubban tanulja, hanem egy japántól, aki az utcájukban lakik. Persze megkérdeztem, hogy mit kért cserébe, de semmit, úgy látszik, értelmes pasas, aki tudja, hogy egy ilyen gyerek csak úgy boldogul, ha meg tudja védeni magát. Mi van még… ja igen, egy alapítványtól kapta a számítógépet meg a netelőfizetést. Zsebpénze nincs, úgyhogy bár nem mondta, de az a gyanúm, hogy első alkalommal úgy találkozott velünk, hogy a nevelőszüleitől csórt pénzt taxira. És nem is hibáztatom érte. Ha rendesen gondoskodnának róla, akkor vagy van elég pénze, vagy odamehet hozzájuk és kérhet. Úgy boldogul, ahogy tud, az ő helyzetében nem lehetnek skrupulusai.
  Nagy csend támadt. Aztán, egy kisebb örökkévalóság után, Chantal szólalt meg, egészen halkan:
  – Mi az a skrupulus?
  – Aggály, lelkifurdalás, hogy szabad-e megtennie valamit.
  Chantal fölsóhajtott.
  – Nekem mindig volt annyi pénzem, amennyi kellett. Ha nem volt, odamentem anyuhoz vagy apuhoz és kértem.
  Martin bólintott és folytatta, mintha csak őróla beszélt volna Chantal.
  – Régebben mindig megkérdezték, mire kell, ma már csak ha sokat kérek vagy túl gyakran.
  Nimby is megszólalt, valami olyan komoly, felnőttes hangon, ami egészen idegenné tette.
  – Lehet, hogy a szüleim nem szenzációsak, de soha nem mondanak nemet, ha kérek valamit. Megkérnek, hogy magyarázzam el, miért kérem, mi szól a dolog mellett és mi ellene. Nagyon ritkán van olyan érvük, ami nekem nem jut eszembe. Megbeszéljük a dolgot, aztán együtt döntünk.
  Pi fölemelte az ujját.
  – Bocs, de Vanessa bármikor visszaérhet, és ezt még szeretném elmondani. Viselkedjetek vele úgy, mint eddig. Tudja, hogy tudtok mindent, ezért nagyon fontos, hogy ne éreztessétek vele. Aztán ki kell találnunk, hogyan oldjuk meg, hogy legyen egypár rendes ruhája, meg ami a nyárra kell.
  – Csak van ennyi pénzünk! – mondta Nimby egy gróf hangján, aki nem érti, hol itt a probléma, hiszen csak pénzről van szó.
  – De hülye vagy! – szóltak rá hárman-négyen is egyszerre.
  – Az életben rá nem veszed, hogy elfogadja! – förmedt rá Martin.
  – Mohi öntudatos kis kölyök, megaláznád vele – magyarázta Niala.
  Hirtelen bevillant az ötlet. Fölpattant és rájuk szólt:
  – Csend legyen! Én rá tudom venni, hogy…
  A csengő hangja vágta el mindannyiuk szavát.
  Pi végignézett rajtuk, aztán kiment ajtót nyitni. Utánaszaladt, az ajtóban érte utol.
  Mohamed kerülte a tekintetét. Kezében a süteményes csomaggal megindult a konyha felé. Mindketten utánamentek.
  – Oké – szólalt meg Kissy határozottan. Most ő fogja megoldani a problémát, ahogy Niala tette kétszer is, először a chaten, aztán Nimbyéknél. Megállt a konyhaajtóban és nézte a kis Mohamedet, aki úgy adta át Pinek a tálcát, mint aki minden szörnyűségre el van készülve.
  Nem, hasított bele hirtelen a gondolat, akármilyen jó gyerekpszichológus Pi, még van mit tanulnia, nagyon rossz ötlet volt hagyni, hogy kimenjen a lakásból, amíg Pi elmeséli az életét a többieknek. Ez úgy jött vissza a süteménnyel, mint aki kötelességet teljesít, a pénzt nyilván Pitől kapta, hát muszáj visszajönnie, de lehet, hogy aztán elküldik, mert nem közéjük való. Igen, ezt leplezte Mohi nemtörődömsége, a nagy vidámkodás: hogy neki úgyis mindegy, egyszer rájönnek, hogy kakukkfióka és kidobják.
  Aztán egyszer csak kinőtt a második feje, amit már Sheila óta nem használt, és azt mondta: azért Pi nem olyan vacak pszichológus mégse. Mohi egészen más lett az elbeszéléstől, de nem csak azért, mert már tudták a titkát. Azért is, mert Pi kétszer is Vanessának nevezte, és már érti, hogy szándékosan tette. Mindannyiuk nevét tudja, de csak Chantalt szólítja azon, mert Chantalnak mindmáig nincsen nickje, a chaten is a keresztnevét használja. A többiek neve nagy ritkán hangzik el, de azt, hogy Vanessa, még senki nem mondta ki közülük. Ott voltak, amikor bediktálta a rendőrségen, de azóta is csak Mohamed volt. Ezzel a névvel Pi mintha valaki mássá tette volna, egy rémült kislánnyá, aki védelemre szorul, vagy… mindegy, nem ér most rá elmélkedni, hosszúra nyúlik a csend. Beszélni kell! Ő az, aki meg tudja oldani a problémát, tehát meg is kell tennie.
  – Hallgass ide, Mohamed. Tudod, hogy nekem Niala a legjobb barátnőm, és aki őt bántja, annak velem gyűlik meg a baja. – Hirtelen olyan könnyen jöttek a szavak, mintha betanulta volna. Mohamed még jobban megrémült, nem baj, majd megnyugszik. – Már mindent eltervezett, nem dönthetjük össze az álmait. Úgyhogy el kell jönnöd és jól érezned magad. Ami kell hozzá, azt majd megvesszük. Nem érdekes, hogy kinek a pénzéből. Most nem a pénz számít, hanem az, hogy sikerüljön a nyaralás. Világos?
  Vanessa nem válaszolt. Most egyáltalán nem az a Mohamed volt, akit eddig ismertek. Nem volt se focista, se karatézó, se mókamester. Csak egy kislány, nem több és nem kevesebb. Szerette volna átölelni, de tudta, hogy nem lehet, elrontana vele mindent.
  Aztán a kislány lassan bólintott. Szótlanul kicsomagolták a sütit, rátették a zsúrkocsira, aztán Vanessa betolta a többiekhez. Pivel követték. Ahogy beléptek az ajtón, szorítást érzett a vállán. Fölnézett.
  – Ügyes voltál – súgta neki Pi. A többiek egy-két pillanatig aggodalmasan nézték őket, hogy mit is mondjanak vagy tegyenek, aztán a kelleténél nagyobb lelkesedéssel rávetették magukat a sütire. Pi mellett állva nézte, ahogy Vanessa visszaváltozik Mohameddé, és fölnézett a férfira. Az rámosolygott, ő pedig arra gondolt, ilyet érezhet az ejtőernyős, amikor levizsgázik. Jó dolog a dicséret, de mégis az a fő, hogy életben maradt.

Megbeszélték, hogy mindenki ad valamennyit Mohamed fölruházására. Ha marad pénz, azt magukkal viszik Nialához, jól jöhet, ha beülnek valahova. Maradni fog, mert mintha összebeszéltek volna, mindenki két-két százast hozott. Ezer euró! Valóságos vagyon.
  – Ti nem vagytok normálisak – mondta Kissy, a tíz bankjegyet nézve az asztalon. – Hogy gondoltátok?
  – Hát – mondta Pi –, én arra gondoltam, jobb, ha kicsit többet hozok, mert ti biztos kevesebbet hoztok.
  – Én is ezt gondoltam – mondta Chantal.
  Martin és Nimby bólogatott, hogy ők is. Kissy sóhajtott – ő is ezt gondolta –, aztán fölvette az egész pénzt és átnyújtotta Pinek.
  – Légy szíves, szaladj le valahova és váltsd föl. Neked könnyebben megy. Nem húzogathatok elő százasokat, mert a város összes zsebtolvaja rám fog akaszkodni.
  Pi bólintott és ment. Egy köteg tízessel és húszassal jött vissza, s ahogy átadta, máris csengetett Mohi. Őt későbbre hívták, hogy addigra elrendezzék a pénzt, csak hát a váltással elment az idő. Kissy gyorsan leválasztott valamennyit a pénzkötegből és Chantal kezébe nyomta a nagyobb részt. – Hamar tedd el!
  Chantal villámsebesen a táskájába süllyesztette a pénzt, mert máris jött Mohamed, nem várakoztathatták, az furcsa lett volna. Kissy megmutatta neki a pénzt.
  – Ezt kétfelé osztjuk – mondta, és meg is tette. – Jól tedd el a részedet.
  Mohamed kérdő arccal nézett rá és nem nyúlt a pénzért.
  – Mohi, ez itt – gyorsan megszámolta – háromszáz euró. Nem jó, ha ennyi pénzt egy helyen tartunk, a tolvajok kifigyelik. Nálad is lesz, nálam is. Meg persze Chantalnak is adtam.
  – Jól van – mondta Mohi, és eltette a pénzt. Kissy közvetlenül előtte állt, belelátott a tárcájába. Papírpénz nem volt benne, csak némi apró, legföljebb öt euró. Viszont a tárca horgászdamillal a sortja zsebéhez volt horgonyozva. Ezt Nimby vette észre, aki éppen Mohi jobb keze felől ült.
  – Óriási ötlet – mondta, amikor már mind megcsodálták. – Így a tolvaj nemcsak a pénzedet viszi el, hanem a nacit is kilyukasztja.
  Mohamed rávigyorgott. – Ki van zárva, nagyokos. Nem a zsebben van a damil vége, hanem körbemegy a derekamon.
  – Vagy úgy – mondta Nimby lelkesen. – Akkor tényleg nem lyukasztja ki. Cafatokban letépi rólad, ahogy a pofa elrohan a tárcával. Fogadjunk? – folytatta, látva Mohi arcán a kételyt. – Pi a legerősebb, rántsa meg a tárcát, és ha leszakítja rólad, akkor jövök neked egy új sorttal.
  – És hogy szerzed meg a kórházban fekve, mi?! – Mohamed elindult Nimby felé, de Kissy gyorsan közéjük lépett, alig bírva a nevethetnékjével.
  – Hagyjátok abba!…

Soha nem fogja elfelejteni ezt a bevásárlást. Sorra járták az üzleteket, ahogy Chantallal szokták gyakran, mindenhol megnéznek mindent, aztán döntenek, és sokszor visszamennek még megvenni valamit. De most más volt. Chantal meg ő gyakran jár ilyen helyeken, de Mohinak minden új volt. Nemcsak a rengeteg ruha: minden. A tükrökben nem önmagát nézte, hanem azt, hogy milyen nagyok és mennyi van belőlük. Megbámulta a biztonsági kamerákat, a próbafülkéket, a nagy aulákat, amik csak arra szolgáltak, hogy amíg a hölgy vásárol, az úr helyet foglalhasson és újságot olvashasson. Barátságosan üdvözölte a próbababákat, és morcosan nézett a biztonsági őrökre. Ez utóbbit akkortól, amikor az egyikkel incidens érte őket.
  Egy áruház földszintjén voltak, Mohi éppen elcsatangolt, ők Chantallal egy sor ruhát néztek. Egyszer csak meglátta, amint egy őr odalép Mohihoz és mond neki valamit, Mohi vállat vonva felel neki, az őr pedig karon ragadja. Azonnal oldalba bökte Chantalt és odarohantak, de mire odaértek, az őr már elterült a padlón és a gyomrát fogta.
  – Mi történt?!
  Mohamed rájuk vigyorgott. – Ez a Bud Spencer ki akart dobni.
  Lenéztek az őrre. Tényleg elég nagydarab volt, de persze nem számított rá, hogy egy ekkora gyerek megüti. És még jól is járt, gondolta Kissy, visszaemlékezve Sheilára. Az őr kezdett négykézlábra vánszorogni, de közben már ott volt a társa.
  – Mit műveltek itt?! Gaston, jól vagy?!
  Kissy odalépett hozzá és szigorú arccal fölnézett rá.
  – Azonnal hívja a főnökét!
  – Szó se lehet róla. Először is halljam, mi történt!
  Chantal is megállt az őr előtt.
  – Kap tíz másodpercet, aztán sikoltozni kezdek, hogy molesztált. Az egész üzlet idecsődül. Tehát?
  Egy eladó is közeledett már, hallotta az utolsó mondatokat.
  – Mit művelnek ezekkel a gyerekekkel, Lucas? Ti meg ne sikoltozzatok, nagyon kérlek. Meg fogjuk oldani a dolgot. Tehát mi történik itt?
  Lucas szemlátomást nem mert ellentmondani a nőnek, inkább segített fölállni Gastonnak.
  Kissy a nőhöz fordult.
  – A kisasszony azt állítja, hogy ez a nyögdécselő alak ki akarta dobni innen. Tudni akarom, hogy miért.
  – Utca… gyereknek… néztem – nyögte Gaston.
  – Hát úgy is néz ki – állapította meg a nő hidegen.
  Mohi méltatlankodva végignézett magán. – Ez a legjobb pólóm! És a sortot alig két hete mostam ki!
  Kissy az ajkába harapott. Agyonüti ezt a kölyköt, neki most szigorú, sértett vásárlónak kellene lennie, ez meg bohóckodik.
  – Azt hittem – szólalt meg egy királynő modorában, maga se tudta később, hogy bírta ki –, hogy ide ruhát venni járnak az emberek. Mert még nincs nekik. Tévedtem volna?
  A nő elvörösödött, szólni akart, de Chantal megelőzte.
  – Azt ajánlom önöknek – kezdte ugyanabban az előkelő stílusban –, hogy tekintsék meg a Micsoda nő című amerikai filmet. Láthatnak benne egy méregdrága ruhaüzletet, ahova egy szakadt nő jön be. Kidobják. Másnap kiderül, hogy a nőnek iszonyatosan sok pénze van. Értjük egymást?
  Szinte látni lehetett, ahogy a nő agyában kattognak a fogaskerekek. Az járhatott a fejében, hogy ezek valami gazdag emberek gyerekei lehetnek, különben nem lennének ilyen szemtelenek. Ami azt illeti, ők ketten Chantallal csakugyan gazdag szülők gyerekei. Sőt Nimby és Süni is, és Nialáék se lehetnek koldusok. Mohamed viszont éppen azért olyan szemtelen, mert szegény, mint a templom egere, nem tiszteli senki, hát ő se tisztel senkit.
  A nő kis tétovázás után csendesebben szólalt meg.
  – Lehet, hogy az őr egy kicsit elhamarkodottan cselekedett… de hát tulajdonképpen ki támadta meg magát?! – fordult Gastonhoz, kicsit talán megkönnyebbülve, hogy másik problémával foglalkozhat.
  – Az a kicsi – mutatta Gaston. – Megfogtam a karját, ő pedig úgy gyomron vágott, hogy még mindig csillagokat látok.
  – Kérek egy darab papírt és egy tollat – szólalt meg Mohamed hirtelen. A nő kicsit zavarodottan előkotorta őket és odaadta. Mohi fesztelenül leült a földre és leírt valamit; együtt figyelték Chantallal. Japánul volt, de latin betűkkel. Aztán fölkelt és odaadta Gastonnak.
  – Keressen egy keleti gyógyfüveket árusító boltot és adja oda a tulajnak. Egyszer már megütöttem így valakit, egy hét alatt rendbe jött tőle. De az gyerek volt, maga hamarabb fog.
  Zavart csend. Aztán az elárusítónő döntésre jutott.
  – Gaston, maga négyszer akkora, mint ez a kisgyerek. Hogy jutott eszébe nekiesni? Te pedig – nézett Mohamedre – hozzám is fordulhattál volna, mielőtt verekszel. Most pedig, kérem, mindenki menjen a dolgára.
  Hát mentek a dolgukra. Mohi morgott ugyan, hogy szépen fordulhatott volna ő az eladóhoz, ha az őr vonszolja kifelé; legfeljebb ordíthatott volna, az meg csak örül, ha kívül látja. Persze, mondta Chantal, de az emberek nem gondolnak ilyeneket végig, a nőnek az volt a fontos, hogy megszabaduljon tőlük.
  Nem az incidens miatt fog emlékezni erre a bevásárlókörútra. Mohi miatt, aki legtöbbször se harcművészre, se focistára, se tréfacsinálóra nem emlékeztetett, de arra a riadt kislányra sem, akit tegnap látott a konyhában a süteményekkel. Most inkább olyan volt, mint egy kiskutya. Mindenhova elszaladgált, mindent megszimatolt, mindenre kíváncsi volt. Életében először járt ilyen helyeken… és ahogy járkáltak, Kissybe egyszer csak belehasított a gondolat: lehet, hogy nemcsak először, hanem utoljára is. Mert gazdagabb nem lett attól, hogy ők összedobtak ezer eurót – amiről Mohi azt hiszi, hogy nem sokkal több háromszáznál –; ha véget ér a nyaralás, visszatér a közömbös nevelőszüleihez, akik nemigen adnak neki semmit, pénzt még úgy sem. Persze ők maguk se lehetnek gazdagok, ezt ugyan Pi nem mondta, de logikus. Azért tartják Mohit, mert valami pénzt kapnak miatta, de az nem lehet annyi, hogy gazdag embert érdekeljen; és ha azok lennének, akkor akármilyen közönyösek, legalább pénzt adnának neki.
  Igen, valószínű, hogy Mohi a lelke mélyén úgy érzi, sose lesz még egyszer alkalma, hogy ilyen áruházakban sétálgasson. És sajnos alighanem igaza van. No jó, talán majd ha felnő és dolgozni fog, lesz pénze és eljöhet. Addig viszont… addig viszont legalább annyit tudnak tenni érte Chantallal, hogy ezen a délutánon jól érezze magát.

Ha csak Mohin múlik, egyetlen rendes darab nélkül utazik el. Szerencsére ők is ott voltak, és némely dologban kérlelhetetlenek voltak, bármennyire tisztelték is a bolondériáit. Azért egy alkalommal, amikor Mohi az orrát húzta egy blúztól, mert virágdísz volt rajta, Chantal elkapta és a falhoz nyomta.
  – Hát ide hallgass, kiskoma. Ha másképpen nem tudom megértetni veled, akkor levetkőztetlek és a kezedbe nyomok egy biológiakönyvet, hátha annak elhiszed. Lány vagy! Világos?! Az emberiség két nemre oszlik, és te nem amahhoz tartozol, hanem ehhez. Egyszer nő leszel és gyerekeket szülsz. Jó, elfogadom, hogy szoknyát meg ruhát ne vegyünk, én is többnyire nadrágban járok. De nem katonai terepszínűben, hanem lánynak valóban, mert abban érzem jól magam, és másfélében kiröhögnek. Amit most veszünk, azt Nizzában fogod viselni, ahol a kutya sem ismer, és nem tudják, hogy te mekkorákat tudsz rúgni a labdába meg a shindykbe, csak azt látják, hogy egy fiúnak öltözött lány megy az utcán, és meg lesznek lepve. Én is ott leszek veled, meg Kissy és Niala, és égni fog a fülünk, amiért mi lánynak nézünk ki, te meg nem.
  Mohi szótlanul hallgatta végig a kis szónoklatot. Amikor Chantal befejezte, gondolkodott pár pillanatig, aztán elvigyorodott.
  – Jól van. Próbáld meg!
  Chantal pislogott.
  – Mit?
  – Vetkőztess le és nyomd a kezembe a biológiakönyvet.
  – Szó se lehet róla – avatkozott közbe Kissy rettenetes komoly képpel, maga se tudja, honnan szedte. – Chantalt nem bánthatod. Majd verekszel, ha shindyre akadunk… vagy mit bánom én, időnként elfogyaszthatsz egy-egy biztonsági őrt is, de egymással nem verekszünk.
  – Rendben van – mondta Mohi nagylelkűen –, akkor egyelőre elhiszem könyv nélkül is.
  – Szerencséd – felelte Chantal fölényes arccal, mint aki győzött –, így most nem kell könyvesboltot keresnünk. Ugyanis pont nincs nálam a könyv. – Aztán odahajolt Kissyhez és a fülébe súgta: – Ugye széttépett volna, ha megpróbálom levetkőztetni?
  – Cafatokra – felelte Kissy és Mohi kórusban, és erre már mindhármukból kirobbant a nevetés.

De a kis fejmosás használt. Mohi már nem tiltakozott annyira a nőiesebb darabok ellen, sőt jóval később, a sokadik helyen, amikor Chantal csak úgy kíváncsiságból elébe tartott egy ruhát, még abba is beleegyezett, hogy fölpróbálja, ha csak ők ketten látják.
  A ruha világoskék karton volt, apró mintával. Nagy volt neki, de ez nem volt baj, hiszen a meglevő öltözékére vette rá. Annyit ebből is megtudhattak, hogy remekül néz ki ruhában, és meg is mondták neki. Mohi vállat vont és kezdte lehúzni a ruhát.
  – Várj csak egy percet – kérte Chantal, elszaladt és hozott egy világoskék hajpántot. Mohi betette a hajába. Kissy lefényképezte; legalább ötszáz képet csinált aznap, miután Mohi szavát vette, hogy senkinek nem mutatja meg őket.
  A ruhát visszaakasztották és nem kerestek helyette megfelelő méretűt. De a hajpántot megvették.
  Chantal vitt magával egy kis jegyzettömböt, azon könyvelte, hogy mit vettek, sajátos módszerrel; amikor magának csinál nagyobb bevásárlást, akkor is így szokta. Rajzolt egy pálcikaemberkét, és a különböző testrészei mellé betű- és számjeleket írt. A fejéhez például 2S, SZÜ és HP került, mert vettek Mohinak két baseballsapkát, egy pirosat és egy fehéret, egy napszemüveget és a világoskék hajpántot. Mohi ugyan erősködött, hogy elég neki egy sapka is, de Kissy nem engedett.
  – Semmiből sem elég egy. Beleesel egy hordó zöld festékbe, és mindened zöld lesz. Ha nincs váltás, mihez kezdesz?
  – Semmihez – vigyorgott Mohi. – Én is zöld leszek, úgyhogy tovább sétálok a Copacabanán, amíg ki nem jön az összes tévéhíradó és meg nem interjúvolnak, hogy érzem magam ezen a bolygón. Én pedig híres és gazdag ufonauta leszek, amíg el nem ered az eső.
  – Mindjárt gondoltam – nevetett Chantal –, de ha nem bánod, esernyőt nem veszünk. Szerintem a Copacabanán sosem esik az eső, bár mi nem fogjuk megtudni, mert az Brazíliában van, nem Nizzában.

Apa sajnos sose fogja megtudni, hogy tudományos címet szerzett, mert nem lesz itthon a napokban, de amúgy is ritkán veszi át a postát. A biztonsági őrrel történt eset után még egy órát voltak abban az áruházban, s amikor a pénztárhoz értek, észrevették azt az eladónőt, akivel akkor beszéltek. Alig leplezett gyanakvással figyelte őket.
  Mohi hirtelen odahúzta magához és megkérdezte, hogy hívják az apját. Kissy megmondta. Hadd fizessek én, kérte Mohi.
  Átadták az árut, a pénztárosnő bemondta a végösszeget: kilencvenöt hetven. Mohi hanyagul a zsebébe nyúlt és kivette ócska, kopott pénztárcáját.
  – Házhoz szállítással – mondta. – Rue de Bois de Boulogne kilenc.
  – Egy nevet is kérek – mondta a pénztárosnő, hangjában azzal a visszafogottsággal, ami sejtette, mi lesz itt, ha a bolondját járatják vele.
  Mohi kinyitotta az erszényt, és az egész köteget a pultra dobta.
  – Professzor doktor Jean-Jacques Chaton akadémikus, egyetemi tanár. Vigyázzanak, hogy végig kiírják a címeit, a múlt hónapban majdnem visszaküldött egy láda pezsgőt, mert lehagyták a doktort. Alig tudtam lecsillapítani. Ja, és az áru holnapra otthon legyen, mert földközi-tengeri nyaralónkba utazunk.
  A pénztárosnő sápadtan eltette a piros és kék bankjegyeket – Kissy ebben a pillanatban sajnálta, hogy nem váltották be az egész pénzt két ötszázasra, semmi nem lett volna annál hatásosabb –, visszaadott Mohinak százhúsz euróból, és biztosította, hogy a tanár úr mindennel meg lesz elégedve.
  És tényleg meg lett volna elégedve, ha tud róla, hogy ő egy professzor. A csomagra még hosszabban írták: „nyilvános rendes egyetemi tanár”, és az egész elébe, hogy „tisztelt”. A futár, aki hozta, nézett is nagyot.
  – Nagykutya lehet a papád.
  – Hogyne – felelte Kissy sugárzó mosollyal. – Ő a legjobb trombikopneumohiperdentomológus az egész országban.
  – Hű, a mindenit! Én ezt meg se tudom jegyezni.
  Kissy adott neki egy eurót, becsukta az ajtót és halkan azt mondta: – Én se.
  Aznap nyolc futár csengetett nyolc különböző méretű csomaggal. Mindent Kissyékhez szállíttattak, mert itt fognak összegyűlni mind, kivéve Mohit, akivel a reptéren találkoznak, hiszen az neki ott van a szomszédban. Indulásig pedig semmit sem akar fölvenni belőle, no meg nehéz lenne cipelni. De Kissy gyanította, hogy nem akarja, hogy a nevelőszülei lássák ezt a kelengyét.
  Mivel se szoknyát, se ruhát nem engedett venni, sortokat kapott helyettük, hűvösebb időre pedig hosszúnadrágot. Vettek néhány blúzt és pólót, alsóneműt, szandált és tornacipőt, no meg persze fürdőruhát. Abból vettek két rendeset és egy tízdarabos csomagot leárazva, biztos nem tartós, de tartaléknak jó lesz. A két jó minőségű darab pedig kiszolgálja, amíg ki nem növi. Mindenből a jobbat keresték, ami hosszabban is kitart, nem baj, ha kicsit drágább – csak sokkal drágább ne legyen, mert akkor egy tartós helyett jobban megéri többet venni a vacakabból. Chantal nagymamájától származik a bölcsesség, és eddig még mindig bevált. Természetesen maguknak is bevásároltak, nem lesz idejük még egyszer végigjárni az üzleteket. Amit magukra költöttek, azt kiszámolják és még indulásig elkérik a szüleiktől.
  Ő például vett egy isteni barackszínű ruhát, ami nagyszerűen ki fogja hangsúlyozni az alakját. Érdekes, amióta Niala néhányszor elmondta neki, azóta kezdi elhinni, hogy neki is jó az alakja. Meg amióta Martinnel jár. Ez egyébként ki fog derülni. Elhatározta, hogy tudományos vizsgálatot végez. Számolni fogja, hányszor fordulnak meg utána idegen srácok, vagy hányszor néznek rá úgy, amiből világos, hogy tetszik nekik. Ha nem lehet eldönteni, hogy Nialát nézik, Chantalt vagy őt, az nem ér. Felnőtt pasi se ér, az lehet, hogy shindy és minden lányra ugyanúgy néz…
  Ahogy pakolta Mohi ruháit, eszébe jutott a látogatás a nevelőszülőknél, az engedély miatt, hogy magukkal vihessék. Csak Ange néni kísérte el Pit, senki más, és nem beszéltek semmit az egészről. Az engedélyt megkaptuk – mondta Pi, és csak annyit lehetett leolvasni róla, hogy nem tetszett neki valami. A szülők vagy ahogy viselkedtek, nem tudni. Nem faggatták se őt, se Ange nénit, akivel nem is találkoztak Franconville óta, csak telefonon tartják a kapcsolatot. Niala ötlete volt, hogy ő is menjen oda Pivel, mit lehessen tudni, hátha shindynek nézik a srácot, aki kétes célokból akarja magával vinni.
  A hátsó szobában már halomban állnak a csomagok. Nimby kitalált egy módszert, hogy lehet számon tartani, melyik csomagban kinek a holmija van: mindenki választott egy színt, és olyan színű fonalat kötöttek a csomagra. Nimbyt Blanchard-nak hívják, tehát övé a fehér. Mohi színe a kék. Erre a jókora sporttáskára kerül a kék fonal, de sárga is, mert még volt hely a táskában, úgyhogy a saját holmijából is rakott bele. Rákötötte a két fonalat a táska szíjára, és betolta egy teljesen ugyanolyan táska mellé. Jó ötlet volt a színkód, enélkül összekevernék, így pedig a piros fonal mutatja, hogy Chantalé. A fiúk kevesebb holmit visznek, Martin zöld jelzése egy hátizsákon van, a Pit jelző fekete egy másikon. Chantalnak meg neki viszont két-két táskája van, és az ő holmijából még Mohi táskájába is jutott. Pontosabban a táska nem Mohié, azt nem vettek, mert anyának legalább féltucat fölösleges táskája van, egyet kölcsönkértek, most az Mohi táskája.
  Fölegyenesedett és végignézett a táskákon. Egy zöld, egy fekete, egy fehér, egy kék-sárga, két sárga, két piros és két lila. Összesen tíz. Ezt a számot mindenkinek eszébe kell majd vésnie. Ők sokat utaznak, anya már kicsi korában megtanította neki, hogy mindig jegyezze meg, hány csomagjuk van.

Végre! Végre indulnak!
  Reggel sorban futottak be a többiek. Elsőként Martin, két perccel utána Chantal, félórával később Nimby, végül Angélique és Pi. Bedobálták a csomagokat és indultak. Anyáéktól már este elbúcsúzott, ők már kora reggel elmentek.
  A kocsiban persze ugyancsak zsúfolva voltak, hátul négyen ültek, a lábuknál két táska, Angélique lábánál is egy, amik már nem fértek a csomagtartóba, de ez senkit sem érdekelt, csak mehessenek végre.
  Kilenc előtt értek Orlyra. Pi letette a kocsit egy iszonyatos méretű parkolóban, ahol betűkkel és számokkal voltak megjelölve a helyek, de így is lehetetlenségnek tűnt, hogy eligazodjon benne az ember. Pi lezárta a kocsit, a bátyjának SMS-ben megírta a betűjelet, a kulcsot pedig a táskájába süllyesztette, a bátyja majd a tartalék kulcsot használja.
  A táskákat kiskocsira tették és besétáltak az épületbe. Innentől Niala kezében van a sorsuk.
  Hamar megtalálták a megfelelő pultot, minden tele volt iránymutató táblákkal. A nyüzsi se volt akkora, amekkorára számítottak egy ilyen helyen; talán féltucatnyian álltak Pi előtt. Ők öten körülfogták, mint börtönőrök a shindyt. Mire sorra került, már hatan állták körül: befutott Mohi is, nagy vigyorral csatlakozott hozzájuk, és várta, mi lesz. Ők is.
  – Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte az egyenruhás lány barátságos mosollyal.
  Pi a szemébe nézett, és jelentőségteljesen azt mondta:
  – Kutya! Féklapokat húsz fokra!
  A lány most már ismerősként mosolygott rájuk.
  – Tehát önök azok. A gép kilenc harminckor száll le. Kérem, foglaljanak helyet, szólítani fogom önöket.
  Pi megköszönte, és letelepedtek a közelben, legalábbis a többiek. Ők Mohival megragadták a kétfonalas táskát és elvonultak a mosdóba, ahol Mohi átöltözött az új ruháiba. Közben megkérdezte, mit szóltak a nevelőszülei az utazásához. Mohi vállat vont, mint mindig, ha róluk esett szó.
  – Semmit. Majd jössz, ez volt minden.
  Kissy csak a fejét csóválta.
  – Ide hallgass… nem lehet lecserélni ezeket a nevelőszülőket?
  – Kérhetem, hogy vegyenek el tőlük, de sok időbe telhet, mire új helyet találnak nekem. Mielőtt hozzájuk kerültem, fél évet csücsültem egy otthonban. Ott se volt rossz, de ez mégis jobb. És mi a garancia, hogy az új nevelőszülők jobbak lesznek?
  – Semmi – dünnyögte ő lesújtva, és hallgattak, amíg Mohi elkészült az öltözködéssel.
  Nőiesebb nemigen lett, de sokkal csinosabban mutatott ezekben az új és ráadásul ízléses darabokban. Fehér blúzt és sortot vett, tornacipőt, a fehér baseballsapkáját, ami alatt – Kissy külön kérte – ott volt a világoskék hajszalag is. A régi ruhákat zacskóba tették és be a táskába.
  A többiek nagy tetszéssel fogadták Mohi új külsejét. Pi körbeadott egy zacskó mogyorót, és máris megérkezett a gépük. Ezt onnan tudták meg, hogy megállt fölöttük egy szerelőruhás férfi.
  – Ugye önök Nicole barátai?
  – Mi vagyunk – állt föl Pi, és kezet rázott a férfival. – Pierre Jourdain.
  – Robert vagyok. Jöjjenek velem, a kapitány már várja magukat.
  Egy percen belül tökéletesen eltévedt a folyosók labirintusában, de nem bánta. Baktatott a többiekkel és várta, hogy mi lesz. Egyszer csak Robert kinyitott egy ajtót, és egy beszállófolyosón találták magukat. Ő rögtön fölismerte. Végigmentek rajta, és beléptek a gépbe.
  – Jé – nézett körül Nimby. – Ez pont olyan, mint egy repülőgép!
  – Ez egy repülőgép – felelte Robert, és bekopogott a pilótafülkébe. Az ajtó kinyílt, és kinézett rajta Niala.

Nem sok idejük volt indulásig, de azalatt megismerkedtek majdnem mindennel, ami fontos. Elsősorban Niala apjával. Ő úgy képzelte, hogy egy pilótát magas, jóképű, bajuszos férfinak gondol az ember, mint mondjuk Tom Selleck, hát akkor Niala apja nyilván köpcös lesz és kopaszodó, mert egy dolog a képzelet és egy dolog a valóság.
  D’Aubisson kapitány magas, jóképű, bajuszos férfi volt, kicsit hasonlított Tom Selleckre, és nagyon barátságos volt velük. Sorban kezet fogott valamennyiükkel, és bemutatta a másodpilótáját, Hausner kapitányt, aki kérte, hogy szólítsák Yves-nek. Ő is magas volt és jóképű, de nem volt bajusza.
  Georges, mert így hívták Niala apját, megmutatott nekik párat a rengeteg kallantyúból, csavaró- és nyomógombból, műszerből és lámpából, amivel a gépet vezetik. Mindkét pilótának volt két képernyője, és kettő középen, amiken nyilván osztoznak. A két ülés között egy pult volt több száz kapcsolóval, a fejük fölött pedig egy másik.
  – Ezek a mai gépek már maguktól repülnek – mondta Yves –, mi csak azért ülünk itt, mert a szakszervezet kiharcolta, hogy megtartsanak minket.
  – Aha – kiáltotta túl Niala a felhangzó nevetést –, te csak vigyázz, mert ismerem a szakszervezet főtitkárát, egy szavamba kerül, és kiteszik a szűrödet.
  – Ne hidd – rázta fejét Yves. – A főtitkár lekötelezettem. Ha én repülök, mármint a cégtől, akkor neki kell eltartania engem, és ezt nem akarja.
  Csend lett, Kissyék nem értették, miért. Georges a társára bökött.
  – A főtitkár az ő felesége…

Nialát és Angélique-et még össze kellett ismertetni egymással, mert ők még távközléssel se találkoztak. Kissyék is csak egyszer, a meghívás után két nappal, Pi összehozott egy találkozót egy belvárosi pizzériában. Angélique-nek most nehezebb időszaka volt, mint Pinek, ő még tegnap is vizsgázott, vagy kollokvizált vagy mit az ördögöt csinálnak ezeken a magas iskolákon. Pi napokkal előbb szabadult, de igazából az a különbség, hogy ő fölényes nyugalommal megy minden vizsgára, mert tud mindent. Angélique is ilyen magabiztos lehetne, ha végre belátná, hogy őneki nem kell tudni mindent, sőt, ő egyáltalán nem tudhat semmit.
  – Pierre-nek szent meggyőződése – felelte Angélique –, hogy mi nem tudunk semmit, csak tippeljük a dolgokat.
  – Miért, nem? – nevetett Pi. – Vagy hallottál arról, hogy fölboncoltak volna egy csillagot?
  Angélique megbökte a homlokát a mutatóujjával.
  – Lökött vagy! Nem kell szétszedni ahhoz, hogy… á, én vagyok a hülye, mindig hagyom magam belevinni ilyen vitákba. Te is tudsz egy csomó mindent a csillagászatról.
  Nevettek. Aztán Nimby azt mondta:
  – Én még láttam is fölboncolva csillagot. Konkrétan a mi Napunkat.
  – Aha – bólintott Angélique –, rajzon. Én már tavaly megmutattam ennek a természettudományok elleni merényletnek, de azt mondta, ő bármikor szívesen rajzol nekem olyat, amin a Nap belsejében kis lila elefántok vannak.
  – És mit feleltél? – nevetett Chantal.
  – Mit lehet erre felelni?
  – Azt, hogy nosza. Kiderült volna, hogy tud-e elefántot rajzolni.
  Angélique meglepve nézett Chantalra, aztán azt mondta:
  – Nekem ez nem jutott eszembe…
  – Ja igen – szólalt meg Nimby. – Niala, a jelszó titkát mikor árulod el?
  Niala nevetett. – Azt nem én találtam ki. Apa egyik kollégája nálunk járt tavaly, és nem tudta, hogy a kertben ott alszik egy másik kolléga leonbergije. Tudjátok, milyen a leonbergi? – Többen megrázták a fejüket. – Nagy kutya. Rettenetes nagy kutya. Egy magas férfinak hasig ér. Szóval ott aludt a kertben, de ahogy a kolléga besétált, fölkelt és elindult, hogy megismerkedjen vele. Jean egy pillanatig nézte, ahogy a hatalmas kutya felé tart, és alighanem úgy találta, hogy túl gyorsan jön, mert kiabálni kezdett: „Hé! Kutya! Lassabban! Féklapokat húsz fokra!…”
  – És aztán mi lett? – kérdezte Kissy, amikor csitult a nevetés.
  – Semmi. A kutya nem lassított, mert nem voltak rajta féklapok. Odaért Jeanhoz, megszaglászta, kezet nyalt neki, és kész.

Kissy nézte, ahogy odalent hátrafelé halad a táj, és váratlanul eszébe jutott a Google Maps. Már vagy hatodszor ül repülőgépen, de most először jut eszébe, hogy innen szinte ugyanazt látni, mint a Google Maps műholdas képén. Csak persze itt nincs olyan nézet, amiben még az autók és az útra festett jelek is látszanak, sőt egy-egy pöttyként a gyalogosok is.
  Érdekes dolog ez. Valamikor hónapokkal ezelőtt elszállt egy repülőgép Párizs fölött, és csinált egy sorozat fotót a hasára szerelt fényképezőgéppel. Nimby mesélte, hogy így csinálják, ezek igazából légifelvételek, nem műholdképek. A képeket berakták a Google irdatlan adatbázisába, és nem is gondolták, hogy milyen nagyot segítenek ezzel Pinek és őneki, hogy meg tudják nézni a de Gaulle és a Madrid kereszteződését és a padokat, és megszervezni a találkájukat.
  Akik viszont a Kölyökklub programját írták évekkel ezelőtt, azok még többet tettek, pedig sokkal kisebb feladatra vállalkoztak, mint a Google ezzel a gigantikus világtérképpel. Ők csak annyit akartak, hogy legyen egy hely, ahol a srácok összegyűlhetnek beszélgetni, online játékokat játszani, meg persze megnézni a reklámokat. De az ő életét egészen más irányba terelték vele. A klub nélkül soha nem ismeri meg ezeket a nagyszerű srácokat, és nem utazna most Nialáékhoz a tengerpartra. Igaz, akkor Sheila is kimaradt volna az életéből, de pár nap múlva már csak úgy emlékezett rá, mint egy rossz álomra. Pi azt mondta, szerencséje van, mert olyan gyorsan zajlott le a dolog, hogy nem okozott maradandó lelki sérülést; no meg az is sokat segített, hogy pár órával később a pasas véres képpel, félholtra verve fetrengett a lába előtt. Chantal meghökkent, megkérdezte, ugyan mit segített ez, amikor normális embernek éppen hogy megrázkódtatás, ha egy ember hever így előtte. Akkor Pi valami nagyon érdekeset mondott.
  – Persze, Chantal, normális embernél igen. De csak az mondható normális embernek, akinek normális a lelkiállapota, és Kissyé aznap nem lehetett egészen az. Amikor ott állt a nyüszítő Sheila fölött, elégtételt érzett, ami fontosabb volt minden másnál. Azt érezte, hogy helyreállt a világ rendje, aki bántotta őt, az megfizetett érte, és még többet bűnhődik, hiszen már jön a rendőrség és viszik a börtönbe. És csakugyan így is volt. Ez az, ami számít.
  Erre Martin homlokráncolva megkérdezte, úgy érti-e, hogy Kissy aznap nem volt normális.
  – Nincs olyan, hogy normális ember, Martin – felelte Pi. – Akit a mindennapi életben normálisnak hívunk, az nem más, mint olyan ember, aki normális körülmények között normálisan viselkedik. De abnormális körülmények között nem.
  – A normális ember – szólt közbe Nimby – nem rohan inaszakadtából. De akinek oroszlán vágtat a háta mögött…
  – Ez is egy eset – nevetett Pi –, de én inkább lelki reakciókra gondoltam. Ilyenek például a fóbiák. Szinte mindenkiben van valamilyen abnormális rettegés valamitől, ami nem veszélyes, vagy nem olyan mértékben. Például a villámlástól. Kétségkívül veszélyes, de annak semmi értelmes indoka nincsen, ahogy egyesek reagálnak rá: ha vihar közeledik, otthagynak csapot-papot, eszük nélkül rohannak haza, és bezárkóznak. Ez nem normális viselkedés, pedig ezekkel az emberekkel amúgy, normális körülmények között, nincsen semmi baj. De a viharos idő az ő számukra nem normális körülmény, ezért a hisztériás reakcióikban nincsen semmi különös. Számukra szörnyűséges, képtelen helyzetbe kerültek, az lenne a furcsa, ha hétköznapian viselkednének.
  Igen, a Kölyökklubnak köszönhetően rengeteget tanult is ezekben a hetekben. Pitől például lélektant. Nimbytől számítástechnikát. Fantasztikus, hogy milyen érthetően tudják elmagyarázni a dolgokat. Ő sose tartotta magát nagy észnek a számítógépben, de ahogy Nimby elmagyarázza, még ő is megérti. Sőt még Chantal is.
  Nialától is rengeteget tanul, bár ennek a tudásnak nehéz lenne nevet adni. Például a fiúkról meg saját magáról. Nialától tudja például, hogy ha egy fiú azt mondja neki, hogy szép, az nem biztos, hogy őszintén úgy is gondolja. Lehet, hogy csak be akarja hálózni, addig mondogat olyanokat, amik tetszenek a lánynak, amíg a lány bele nem habarodik, hogy bármire rá lehessen venni. Ha viszont egy lány dicséri meg a külsejét, az komolyan is gondolja, mert a lányok ösztönösen vetélytársat látnak egymásban. Ami azt illeti, ez utóbbit Niala nélkül is tudja, a saját bőrén tapasztalja a suliban. De nagyon sok apróságot is tanult Nialától, amiket nehéz lenne felsorolni, és nem mindnek van köze a fiúkhoz. Például valami hasonlatot mondott egyszer Niala, amit ő nem értett, és némi kölcsönös értetlenkedés után kiderült, hogy az autóban három pedál van, amiről neki fogalma se volt, de Niala természetesnek vette, hogy ezt mindenki tudja. Biztos úgy is van, de ő hátul szokott ülni, és nemigen nézegeti a pedálokat.
  És Martintől is rengeteget tanul. Ennek a tudásnak már könnyebb nevet adni, de ha anyáék egyszer megkérdeznék, hogy mit tanult Martintől, egy hangot se tudna kinyögni. Erre Niala azt mondta, úgy csinálsz, mintha a legbizarrabb dolgokat műveltétek volna már az ágyban. Erre ő nevetőgörcsöt kapott, és csak percek múlva tudott válaszolni:
  – Tényleg elég bizarr dolgokat csináltunk. Nemcsak hogy együtt voltunk az ágyban, de pizzát is ettünk, és még négyen voltak velünk.
  Hát erről például nyugodtan be tudna számolni anyáéknak. Amit viszont kettesben csinálnak, arról csak Niala tud részleteket. Ő nem titkolja a szülei előtt, ha csókolózik egy sráccal, még az is előfordult, hogy apja kereste, ő meg bekiabált az ablakon: „Itt vagyunk a kertben, csókolózunk egy kicsit és jövök.” Niala könnyedén, természetesen veszi a dolgokat, ha egyszer ágyba bújik egy fiúval, magától értetődően el fogja mesélni a szüleinek. És most már biztos, hogy az apjának nem lesz kifogása ellene, rokonszenvesnek tartja Pit. Mert ő lesz az a srác, csak ezt még senki se tudja Nialán és őrajta, Kissyn kívül.
  Niala megkereste a neten a törvényt és kiderítette, hogy tizenöt év a beleegyezési korhatár. Ez neki csak egy fura kifejezés volt, Niala magyarázta el, hogy ha egy felnőtt hozzányúl egy gyerekhez, aki még nem töltötte be a korhatárt, akkor lecsukják, függetlenül attól, hogy a gyerek esetleg beleegyezett a dologba. Tizenöt éven aluli gyerek nem egyezhet bele abba, hogy bizonyos dolgokat csináljon egy felnőttel, vagy hát inkább a felnőtt ővele, mert még túl éretlen ahhoz, hogy fölmérje a dolgot és komoly döntést hozzon. Lehet ő, Niala személy szerint bármilyen érett, ez a kutyát nem fogja érdekelni, ha egyszer Pivel gyanús körülmények között találnák kettesben. Szegény feje egykettőre shindyszerepben találná magát. De amint Niala betölti a tizenötöt, azt csinálnak együtt, amit akarnak, senkinek semmi köze hozzá.
  – De persze – tette hozzá Niala – amúgy se állt szándékomban tizenöt-tizenhat éves korom előtt, még akkor se, amikor Pit még nem ismertem.
  Ez megint olyan dolog volt, amiről Nialának sokkal határozottabb elképzelése volt, mint őneki. Ő úgy gondolja, hogy Martin majd időnként próbálkozik, ő pedig nemet mond… aztán egyszer majd nem mond nemet. Egyelőre még egyikről se tudja, hogy kell csinálni, és ebben Niala se tud neki segíteni. Igent még ő se mondott, nemet nagyon sokszor, de csak olyan fiúknak, akik édeskeveset jelentettek neki. Azoknak nem nehéz nemet mondani.
  Pillanatnyilag szerencsére nem időszerű a dolog, Martin úgy még nem próbálkozott. Ez eleinte megijesztette kicsit, de aztán Niala megmagyarázta neki, hogy ez szamárság.
  – Ha egy fiú nem akarja lehúzni a bugyidat, az nem jelenti, hogy nem szeret. Éppen ellenkezőleg. Ha egy fiúnak az égvilágon semmit nem jelentesz, akkor számíthatsz rá, hogy nagyon hamar bepróbálkozik. Mint a shindyk. Martin komolyan vesz, és éppen ezért nem nyomul. És figyeld meg, hogy később se fog nyomulni, egyszerűen csak úgy érzi majd, hogy eljött az ideje továbblépni. Vagy nem is ő, hanem a hormonjai.
  – Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdezte akkor. – Hiszen még nem volt olyan srácod, aki ennyire komolyan vett volna.
  Niala nevetett.
  – Persze, de mi a szüleimmel nemcsak arra használjuk a szánkat, hogy az időjárásról csevegjünk. Komoly dolgokról is szoktunk beszélni, mint például a fiúkról. Már ha a fiúk komoly dolgoknak nevezhetők. Némelyik éppenséggel távol áll ettől.
  – Márminthogy mindkettejükkel?
  – Még szép. Amióta az evolúció föltalálta az ivaros szaporodást, azóta az embernek két szülője van – felelte Niala Nimby hanghordozásában.
  Igen, kettő van neki. De ő még anyával se tudna komolyabban elbeszélgetni a fiúkról, hát még apával. Elvégre apa is egy pasi. Ezt megmondta Nialának, akinek – jól látszott a webkamerán – kerekre nyílt a szeme a csodálkozástól.
  – Nahát! Pasi? Az enyém is! Nem különös egybeesés?
  Ilyenkor az jutott eszébe, milyen sajátos lény Niala: ugyanabban a percben hihetetlenül komoly és elképesztően lökött is tud lenni. Persze ez most olyan lököttség volt, amivel arra figyelmeztette, hogy gondolja át még egyszer, elvégre mindenkinek pasi az apja, és mégis vannak, akik meg tudják beszélni velük az ilyen dolgokat.
  Egy másik alkalommal Niala közölte, hogy ideje szexuális felvilágosításban részesítenie őt, amire ő nevetett és tudatta, hogy az már megvolt. Azt csak hiszed, felelte Niala. De nem csoda, mert a felnőttek többsége is azt hiszi, hogy ha a gyerekek megismerik az új generáció létrehozásához szükséges biológiai eljárást, akkor már tudnak minden szükségeset, pedig dehogyis. Ez nagyon tetszett neki, ez az új generáció létrehozásához szükséges biológiai eljárás, el is ismételtette Nialával, aki azt mondta, hogy éppen ez a lényeg. Az emberek azt hiszik, hogy elég létrehozni az új generációt, ha nem is annyira drasztikusan, mint Mohi szülei, akik tényleg csak létrehozták, aztán elhagyták. Más szülők csak arról gondoskodnak, hogy ne haljon éhen és ne fagyjon meg telente, amíg egyedül képes nem lesz gondoskodni magáról. A te szüleid, mondta neki Niala, ennél szemlátomást fejlettebbek, valamiféle nevelést is igyekeznek biztosítani, de álszeméremből kihagyják a legfontosabb dolgot: a párkapcsolatot. Niala szülei nem hagyták ki.
  És Niala tényleg fölvilágosította őt. Megkérdezte, szerinte mi kell ahhoz, hogy egy pár jól éljen együtt, és ne egy-két évig, hanem életük végéig.
  – Hogyhogy mi?… Hát először is kell az, hogy szeressék egymást…
  – Frászkarikát. Az ahhoz kell, hogy összejöjjenek. A szerelem nem elég ahhoz, hogy összetartson egy kapcsolatot mondjuk hatvan évig. Több kell!
  – De hát mi lehet a szerelemnél több?
  – Látod, itt a bibi – vágta rá Niala. – Tudod, hogy imádom a jó filmeket, de nem szabad mondjuk a Barrymore-féle Hamupipőke-adaptációból meríteni életbölcsességünket. Olyan nincs, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak! Érted, Kissy? Nincs!
  – Hát akkor milyen van?
  – Boldogan éltek, míg meg nem haltak, mert nemcsak szerették, hanem tisztelték is egymást, és minden áldott nap megdolgoztak azért, hogy ez így is maradjon. Ilyen viszont van. Az én szüleim rá a példa, nekem is ezt tanítják.
  Ennek ő semmi értelmét nem látta, de nem akarta Nialát megbántani. Ha szeretünk valakit, akkor nyilvánvaló, hogy tiszteljük is, nem? De ezt nem kérdezte meg.
  Amit Niala ezután mondott, annak több értelme volt. Nem véletlenül volt egyetlen gyerek, és a szülei meg is mondták, hogy miért nem vállaltak többet. A szeretet nem csökken, ha többfelé osztják, de az idő igen. Azért köt két ember házasságot, mert ők a legfontosabbak egymásnak. Ha jön a gyerek, ő is ugyanilyen fontos lesz, és az első években a szülők rengeteg idejét elveszi. Ezt át kell vészelni, utána már megint több idejük lesz egymásra. De több gyerek több időt igényel, főleg amíg kicsik.
  – Úgyhogy csak egyet vállaltak, és szerencsémre én lettem az… Kissy, nem jössz a fülkébe?
  Fölkapta a fejét. Az utolsó szavakat nem a visszaemlékezésbeli Niala mondta, hanem a mostani, aki ott állt az ülése mellett és várakozóan nézett rá.

Nialáék egy kisvárosban laktak, húszpercnyi autóútra a repülőtértől. Niala előre ült és mutatta Pinek az irányt, meg néha egy-egy kapcsoló hollétét, hisz ezt a típust nem ismerte.
  Valaha sötétkék, mostanra már mindenféle színű, kivénhedt Volkswagen mikrobusz volt, Niala nagybátyja külön a kedvükért hozta ide és rakta le a hajózószemélyzetnek fenntartott parkolóban. Neki mennie kellett a dolgára, Georges D’Aubisson pedig még jó ideig nem szabadul az adminisztrációtól. Így Pire maradt a sofőrködés.
  Csodaszép út volt. A repülőtér egy tengerbe nyúló félsziget csúcsán volt, szinte azt lehetett hinni, hogy a vízre fognak leszállni. Leszállás közben az egész partvidéket belátták, egy szakaszra Niala azt mondta, hogy az már Olaszország. Csak ötven kilométer innen.
  Aztán elbúcsúztak Yves-től és átmenetileg Georges-tól is, és mindenféle szolgálati útvonalakon haladtak át a reptéren. A parkolóban beszálltak, még egyszer megszámolták a csomagokat, és elindultak.
  Az ég ragyogott, a tenger olyan kék volt, mintha szándékosan akarna nekik tetszeni, és mindenfelé tele volt apró, fehér hajócskákkal. Volt idejük alaposan megnézni, amíg végighajtottak a parton, el az egész város előtt. Aztán balra fordultak és megkerültek egy nagy öblöt, ami tele volt kikötött hajókkal, valóságos árbocerdő borította. Az öböl végében továbbmentek, nagy házak között, amiket kicsik követtek, egy hosszú, kanyargós hegyi úton, ahonnan már a mélybe láttak le a tengerre, a hajócskák egészen kicsik lettek, csak a tenger nem lett kisebb semmivel. Megkerültek egy erdővel borított hegyfokot – Mont Boron, magyarázta Niala –, aztán megint kisváros következett: Villefranche-sur-Mer. Aztán megint tengerparton futottak, egy kis szakaszon nem is voltak házak, csak fönt a hegyoldalon, itt lent csak az út meg még lejjebb a vasúti sínek, és legalul a tengerpart. Aztán megint házak közé értek. Itthon vagyunk, mondta Niala, ez Beaulieu-sur-Mer. Gyönyörű neve van, mondta Angélique.
  – Vigyázz, éles kanyar balra – intette Niala, bár táblák is mutatták. Pi bólintott, és nyugodt, óvatos vezetési stílusában megkerülte a hegy egyik nyúlványát, ami tele volt fákkal és házakkal. Most hátat fordítottak a tengernek, de csak egy percre: Niala lassítást vezényelt, aztán bekalauzolta őket egy kanyargós mellékutcába, ami csakhamar zsákutcának bizonyult.
  – Megérkeztünk – mondta Niala. – Ez itt a házunk.
  Pi behajtott a kapun, amit Niala távkapcsolóval nyitott ki, és megállt az udvarban. Kimásztak a kocsiból és körülnéztek.
  A ház igazán szép volt. Olyan igazi mediterrán tengerparti villa. Előtte, mögötte, mindenfelől hatalmas fák, a ház fele nem is látszott a lombkoronák között. Csak egyvalami zavarta őket: a ház kisebb volt, mint gondolták. Kétszintes, de nem nagy.
  – Hány szoba van itt? – kérdezte Martin.
  – Öt. Anyáék szobája, az enyém, két vendégszoba meg egy dolgozószoba. Te jó ég! – Niala rémülten összecsapta a kezét. – Hiszen én azt ígértem, hogy mindenkinek külön szobája lesz, igaz?
  Bólogattak; azt már sejtették, hogy itt valami átverés lesz, de még nem lehetett tudni, hogy mi az.
  Niala végigjárt a csapat előtt és megszámolta őket, mintha eddig nem tudta volna, hányan vannak, aztán a házra nézett, úgy tett, mint aki fejben hallatlanul bonyolult matematikai műveleteket végez, aztán szomorúan megcsóválta a fejét. Kissy minden erejével igyekezett megőrizni komolyságát, alighanem a többiek is.
  – No gyertek – mondta Niala, és megindult a ház mellett, át a kerten, ahol valamikor az a féklapok nélküli kutya feküdt. A kert végében kis ajtó nyílt a kerítésen. Niala benyomta a kódot a számzáron és átmentek a szomszédba.
  Ez is olyan kert volt, mint az övék, tele nagy fákkal, de ehhez nagyobb ház tartozott. Kétszintes volt ez is, de hosszan elnyúló. Niala benyitott egy ajtón, és rögtön szembetalálta magát egy kerekded asszonnyal.
  – Szia, Isabelle néni. Mondd, van itt esetleg valami zug, ahol ezeket a jóravaló vándorokat el lehet szállásolni?
  – Hát persze – mondta a néni valami furcsa, nehezen érthető tájszólással –, már előkészítettem a szobákat. Isten hozta magukat – nézett végig rajtuk. – Én Isabelle Girotti vagyok, ez pedig itt a Terence Hilton panzió. Merthogy az uramat Mario Girottinak hívják, akárcsak Terence Hillt, a színészt. Úgyhogy innen a neve. Jöjjenek, megmutatom a szobáikat.
  Kiléptek egy kis kerek aulába, ahonnan két folyosó nyílt; a néni befordult balra, ők pedig a nyomában.
  A folyosó mindkét oldalán hét-hét szoba nyílt; a néni végigmutatott a bal oldalon.
  – Ez mind a maguké.
  Benyitott az első szobába. Két ágy, összetolva középre, szekrény, asztalka, a sarokban mosdó. Egy vagy két csillagos, állapította meg Kissy szakértő szemmel – ő már luxusszállodákban is járt –, de minden ragyog a tisztaságtól, a berendezés mintha vadonatúj volna, és ez kint is így van, nemcsak a szobában.
  – Íme. Nicole majd elmond mindent, amit tudniuk kell. Hát érezzék jól magukat.
  A néni barátságos mosollyal eldöcögött, Niala pedig végigpillantott az arcokon.
  – Megfelel?
  Bólogattak. Persze hogy megfelel, gondolta Kissy, micsoda kérdés. Nimbyéknél matracon aludtak összezsúfolva, és az is megfelelt. Hogyne felelne meg egy ilyen remek kis szoba, aminek valósággal kizöldülnek a fehér falai az ablakon benéző növénytengertől. Mert az ablak a kertre nyílik, mind a hét szobáé.
  – Akkor szerintem hozzuk el a holmit. Jöhetünk a kerten át gyalog, vagy idehozhatjuk a kocsit a másik utcába. Csak aztán vissza is kell vinni.
  – Ugyan, elhozzuk mi a cuccot – mondta Martin. – Semmi az. De mondd, nálatok minden kertből ajtó nyílik a szomszédba?
  – Szerintem nem, bár nem néztem végig őket. De nálunk szükség van rá, a családfa miatt. – Míg visszamentek, elmagyarázta. – Isabelle néni bátyját Jacques Claudelnek hívták. Az ő lánya Blanche Claudel, az anyám. A néni tehát a dédnagynéném, és minden szabadidejét velünk tölti, elméletben. A gyakorlatban persze nincs neki szabadideje, de azért állandóan együtt vagyunk. Ja igen. A kódszám 7214. Jegyezzétek meg, különben sétálhattok körbe, de nálunk az utcai kapu is zárva van. Annak a kódszáma ugyanaz visszafelé. Túl sok turista őgyeleg mindenütt, nem lehet nyitva tartani. A panzióban tízkor zárják a kaput, hétkor nyitják, de persze a szállóvendégeket mindig beengedik. Titeket pláne. Van egy ősz hajú bácsi, ő Mario Girotti, de most ügyeket intéz, egy szürke bajuszú, magas ember és egy szőke lány, akikhez bármilyen kívánsággal fordulhattok. Ők Luigi, a mindenes és Jeanne, a szobalány. Rajtuk meg a vendégeken kívül itt mindenki rokon. Az egész utca, a mienk is meg a panzióé is.

Nialáék háza és a panzió egy-egy zsákutca vége felé állt, egymásnak háttal. A zsákutcák végén egy erdősáv volt, ahova többhelyütt ki lehetett menni a kertekből; a sáv után megint kertek következtek, amik egy kanyargós hegyi út mentén álltak. A hegy olyan volt, mint egy labirintus, még autóval is, hát még gyalog, főleg olyannak, mint Niala, aki mindenkinek rokona vagy barátja, és bárhol átmehet a kerteken. Kissyék rengeteg helybelivel ismerkedtek meg, akik távolságtartóan, de barátságosan néztek rájuk, és akiknek ők félórán belül elfelejtették a nevét. Minden napra esett egypár találkozás, egy biciklis asszonnyal vagy férfival, akik üdvözölték egymást Nialával, ő bemutatta párizsi barátait, nekik bemutatta Jean bácsit, aki Pierrot feleségének a nagybátyja, aztán továbbmentek. Niala nem várta el tőlük, hogy megjegyezzék, ki kicsoda, csak úgy udvarias, ha kölcsönösen bemutatja őket egymásnak.
  A panzió személyzetével kevés dolguk volt. Isabelle nénit alig látták, Marióval első este összeismerkedtek, aztán csak néha üdvözölték egymást a folyosón. Jeanne, a szőke lány mindennap kitakarította a szobájukat, hozott friss virágot, ha kérték, harapnivalót is, de általában nem volt rá szükségük, csak aludni jártak a panzióba. Luigival is alig-alig futottak össze. A többi szállóvendéggel se nagyon.
  A panziónak nem volt sok fürdőszobája, és osztoztak rajtuk a többi vendéggel, úgyhogy Niala csinált egy beosztást, hogy milyen rendszer szerint használják a panzió és a villa fürdőszobáit; két nappal később átdolgozta három épületre, mert Marie nénikéje, aki a villa mellett lakott, átengedte az egyik fürdőszobáját. Kissynek nagyon tetszett, hogy másik házban fürdik, mint ahol alszik; nagyszerű dolog volt a balzsamos nyáresti levegőben fürdőköpenyben átsétálni a kerteken.
  Amikor Marie néni fürdőszobáját is bevette a beosztásba, Kissynek föltűnt valami, és meg is mondta, amikor éppen kettesben voltak a kertben.
  – Érdekes dolog ez a te fürdőszoba-beosztásod. Egyik változatban se fordul elő, hogy Pi és te ugyanazon este ugyanabban az épületben fürödnétek.
  Niala szótlanul sétált mellette tovább. Egy egész perc eltelhetett, mire megszólalt:
  – Jobb elkerülni a fölösleges komplikációkat.
  De csak tisztálkodáshoz kellett így szétszóródniuk, egyébként egész nap együtt voltak. Reggel átmentek a villába és a földszinti nappaliban reggeliztek; az ebéd és a vacsora mindig máshogy volt. Reggeli után fölkerekedtek és elindultak fölfedezni a vidéket, vagy a strandra, mikor merre.

Pi és Angélique megfogta a legnehezebb táskát, a következőt pedig Martin a hátára vette, és Nimby meg Mohi támasztotta kétoldalt. Niala, Chantal meg ő körülálltak egy jókora zsákot, mindhárman megragadták a füleit, és útközben legalább hatszor elbotlottak egymás lábában – de elhozták a zsákot.
  Menet közben Chantal fölvetette, hogy ki kellene találni, ki melyik szobát kapja, mert akkor egyből oda vihetnék, nem kellene kétszer cipelni.
  – Nyolcan vagyunk, és csak hét szoba van – jegyezte meg Mohi, aki pár lépéssel előttük ment a fiúkkal.
  – Én igénytelen vagyok – mondta Nimby –, nekem nem kell külön szoba. Megalszom én Chantal mellett is.
  – Lányok – kérte Chantal –, segítsetek hozzávágni ezt a táskát!
  – Szó se lehet róla – felelte Niala. – Ez a táska több tonna. Nimby már nem szenvedne többé, de nekem semmi kedvem hónapokig gyógyfürdőbe járni.
  Nimby tehát megmenekült, de ők is. A hátsó ajtóban összetalálkoztak Luigival, aki végignézett a meneten, levette Martin hátáról a csomagot, aztán odalépett hozzájuk, elvette a többtonnás táskát és a kettőt egyszerre bevitte a legelső szobába. Aztán visszajött és szó nélkül indult a kocsihoz a többiért.
  – Igaza van – fújtatott Niala –, egyből neki kellett volna szólni. De nem gondoltam, hogy ilyen nehezek.
  – Van egy elvem – mondta Pi, letéve terhüket a szobában. – Ahova megyünk, ott is lesz levegő. Tehát nem kell csomagban vinni magunkkal, minden köbcentit kitölthetünk.
  – Oké. Beszéljük meg, ki hol alszik, akkor Luigi egyből szétszórhat mindent.
  – Szerintem ábécérendben – mondta Nimby. – Angélique, Chantal, Kissy, Martin, Mohi, Niala, Nimby és Pi.
  – Hogy tudtad ezt fejben ilyen gyorsan összerakni? – nézett rá Chantal csodálkozva. Nimby fölényesen megvonta a vállát.
  – Közönséges bubblesort algoritmus. Majd odaadom a forráskódot.
  – Akkor hát – mondta gyakorlatias hangon Niala, mert közben Luigi meghozta a következő két táskát –, középen Angélique és Pi, és kétoldalt a fiúk meg a lányok. A hármas lesz a tiétek – nézett Pire. – Egyes-kettes: fiúk, négyestől: lányok. Azonosítsuk be a következő két csomagot, és Luigi vigye őket a helyükre.
  Két pillanat múlva belépett a magas, szófukar mindenes két táskával.
  – Várj, Luigi – állította meg Niala. – Ezek kihez tartoznak? – Az egyiken Martin zöld fonala volt, a másikon Pi feketéje. – Ez itt marad, ez a hármasba megy – rendelkezett Niala, miután a tulajdonosokat megnevezték neki. – Ez lesz a te szobád, Martin, ha megfelel. Aztán gyere vissza és rakd szét ezeket, hogy addig is kezdhessenek kicsomagolni, a többiért elmész utána.
  Luigi percek alatt széthordta a csomagokat. Nimby kapta a kettes szobát, Kissy a négyest, Niala az ötöst, Mohi a hatost és Chantal a hetest.
  – Így – mondta Niala, amikor a mindenes kiment az utolsó táskával. – Étkezni nálunk fogunk, a férőhelyek miatt, viszont a panzió kosztját mindenképpen érdemes megkóstolni, Isabelle néni nagyszerűen főz. De van egy-két hely, ahol szintén érdemes megkóstolni dolgokat, csak vigyázni kell az árakkal. Turistaparadicsom vagyunk, szezon is van, ilyenkor az egekbe szöknek az árak. Persze én majdnem mindenütt rokoni árat kapok. Ja, autónk is van, Mathieu bácsi kölcsönadta a mikrobuszt egész időre. Net a panzióban nincs, de otthon minden szobában van gép, akármikor átsétáltok, leültök, senkitől nem kell engedélyt kérni. És van házitelefon – mutatott az asztalra. – A recepció száma egy, a konyháé kettő, az ebédlőé három. A szobák számai kétjegyűek, 01-től 28-ig, mert ennyi szobánk van, és amit a vendégek nem tudnak: ezt a környéket végig bekötöttük a hálózatba. Így ingyen tudunk beszélni egymással, az infrastruktúra kijön a panzió költségvetéséből.
  A szóáradat félbeszakadt egy pillanatra: Niala fölkapta a kagylót és leütött egy négyjegyű számot.
  – Szia, anya. Régen itthon vagy? Oké. Máris átmegyünk.
  Letette és kiperdült az ajtón.
  – Jöttök? – kukkantott vissza. – Bemutatlak titeket anyának, aztán ideje ebédelni.

Blanche Claudel nagyon hasonlított Nialára, vagyis hát igazából fordítva. Ugyanaz az égszínkék szem, aranyszőke haj, csak az övé rövidebb volt; ugyanazok a vonások, ugyanaz a sportos alkat, még a fürge mozdulatai is ugyanazok voltak. És a hangja is ugyanolyan volt, csak egy árnyalattal mélyebb. Rögtön összetegeződött mindenkivel, akárcsak a férje, aki abban a pillanatban hajtott be a kapun, amikor Blanche kijelentette, hogy ideje ebédelni.
  – Furcsa – mondta Angélique, elnézve a fehér Renault-t, amint bekanyarodik az udvarba. – Meg mertem volna esküdni rá, hogy ezen a helyen hagytuk a mikrobuszt.
  – A mikrobuszt? – Niala is kipillantott az ablakon. – Különleges fajta. Használaton kívül anyagtalanná válik, hogy ne legyen útban. Majd megtanítalak a varázsigére, amivel ismét előhívható.
  Angélique nevetett és nem szólt semmit. A Renault ugyanis továbbhajtott egy garázshoz, aminek nyíló ajtaja mögött ott állt a mikrobusz. Biztos Luigi vitte be.
  A nappaliban már össze volt tolva három asztal, körülöttük tíz székkel; szemlátomást nem ez volt a helyiség rendes állapota. Arrébb volt egy ülőgarnitúra kisasztallal, az nyilván a rendes helyén állt.
  Már meg volt terítve, és csakhamar megjelent a szobalány az előétellel – ugyanaz a Jeanne, akivel futólag találkoztak már a panzióban.
  – Nagyon egyszerű – magyarázta Georges, látva a meglepett tekinteteket. – Mi teljesen össze vagyunk nőve a panzióval. Jeanne és Luigi gyakran kisegít nálunk is. Bevásárolni nem járunk, Isabelle néni nekünk is megvesz mindent, csak átmegyünk és elhozzuk a raktárból. Ezt kapjuk cserébe azért, mert a panzió építésekor beszálltunk a költségek felével.
  – Vagyis ez az osztalékotok – mondta Martin.
  – Igen. Persze, nektek üzletemberek a szüleitek, tudjátok, hogy megy ez.
  Kissy csak félig figyelt a beszélgetésre. Az járt az eszében, milyen különös helyen él Niala. Kalandfilmek tömegét lehetne elképzelni a villában és környékén, ezekben a félig erdővel borított hegyi kertekben, ahol a beavatottak úgy mászkálnak keresztül, mint akik otthon vannak egymás portáján is, az idegenek meg nem sejtenek semmit az egészből.
  Erről pedig az jutott eszébe, hogy ő hol él. Egy külvárosi utcácskában, ahol bérházak vannak, és az összes keresztutca teljesen hétköznapi. Igaz, van egy jó nagy udvaruk, abban is van park, kicsi korában jókat tudott kóborolni benne. Az egész tömb összes házát el lehet érni onnan, az is egy kisebb labirintus. De az egész olyan mesterséges. Itt a kerti utak a fák között kanyarognak, az utcák pedig a hegy formája miatt olyanok, mint a tekergő kígyó.
  Elgondolkodott a többiek lakóhelyén. Chantalnál már sokszor járt; Martinnél még nem, de tudta, hol lakik. Mindketten két lépésre tőle, ugyanolyan utcákban, ugyanolyan bérházakban. Nimby egy szép nagy házban él, amihez nagy kert tartozik, de közönséges kisvárosi utcában. Pinél se járt még, de annak idején megnézte az utca légifotóját, ugyanolyan, mint az övék. Mohi se lakhat valami romantikus helyen… ez az, romantikus, ez a jó szó erre a helyre. Az emeletről látni a tengert, innen nem, takarják az épületek. A hegytetőről valószínűleg az egész partvidéket belátni, Nizzát biztosan, hisz csak tizenöt kilométer ide, és Monaco se lehet több a másik irányban. Érdekes lenne megnézni Monacót.
  A gondolatai visszatértek Mohira. Valamelyik nap megkereste a térképen azt a városkát, ahol lakik. Ugyanolyan, mint Neuilly vagy Franconville, utcák, házak. Aligha lehet valami izgalmas. Aztán eszébe jutott, hogy Mohi alig szólalt meg, amióta leszállt a gép. Akkor is csak a csomagok, szobák, gyakorlati dolgok miatt. Egyetlen szava se volt Beaulieu-sur-Merre, a villára, a panzióra, semmire. És egészen más, mint amilyennek megszokták. Úgy látszik, a többiek még nem vették észre, benne is csak most tudatosult, hogy Mohi milyen hallgatag, komoly, mint akit kicseréltek. Most ott ül vele szemben, nyugodtan eszik, néha elmosolyodik egy-egy poénra, de valójában máshol járnak a gondolatai. De hogy hol, azt sejteni se lehet.
  Csak sokkal később értette meg, mit rejtett Mohi csendessége ezen a napon. Csak amikor meglátta a tűzijátékot, akkor jött rá, hogy Mohi azonnal, első pillantásra végzetes szerelembe esett. Beleszeretett Beaulieu-sur-Merbe, a tengerbe, a hegybe, a fákba, a D’Aubisson-villába, a panzióba, Nialába és a szüleibe, Isabelle nénibe, Jeanne-ba, még a szófukar Luigiba is. S csak akkor kezdte sejteni, amit újabb hosszú idő után Vanessa elmondott neki, hogy miután visszatért Párizsba, minden éjjel Beaulieu-ről álmodott.

Blanche még Nialának se írt elő soha semmit, hát még nekik, de egy dologban kérlelhetetlen volt. Aki nem teszi le a nagyesküt, hogy vigyáz a bőrére, az a szeme elé ne kerüljön. Ő nem fog fekete ruhában a szüleik elé járulni és könnyes szemmel beszámolót tartani. Nincs is fekete ruhád, mondta Georges. Pláne, felelte Blanche. Nimby vigyorgott, azt mondta, a bőrrák nem olyan, hogy ma megkapja az ember és másnapra holtan fekszik, de Blanche és Niala pontosan ugyanazzal a szemrehányó arccal nézett rá, és egyszerre kérdezték ugyanazzal a hangsúllyal:
  – És ettől mivel jobb?
  Úgyhogy a legszigorúbban védekezni fognak. Tizenegytől egyig nem lesznek strandon, és amikor igen, akkor a legerősebb fényvédőkkel kenik magukat. A városban csak rendes ruhában mászkálnak, sose fürdőruhában – különben se kell hergelni a shindyket, mondta Martin –, és szalmakalapot fognak hordani. Nialáék már jó előre beszereztek egy csomót.
  Az első napok jórészt összemosódtak Kissy emlékeiben. Nagyjából ugyanazokat a dolgokat csinálták: reggel lementek a strandra, kocsival, mert akkor nem kellett cipekedni és mégis több holmit vihettek magukkal; ebéd után fölkerekedtek valamerre, volt úgy, hogy csak csavarogtak a hegyen, fölfedezték az erdőt és a kerteket. De volt úgy is, hogy délelőtt mentek felfedező útra és délután fürödtek. Este otthon vagy valamelyik kis vendéglőben ettek, aztán néha megnéztek egy filmet Niala kimeríthetetlen gyűjteményéből, máskor leültek a kertben és beszélgettek. Nehéz lett volna megjegyezni, melyik nap mi történt. Amúgy is ott volt a rengeteg fénykép, amiket csináltak; a társaság felének volt digitális gépe, a másik felének pedig Niala pillanatokon belül beszerezte. Azzal se vesződött, hogy megjegyezze, melyiket kitől kapta kölcsön; majd megismerik a gépeiket. Nimby vállalta, hogy esténként begyűjti a gépeket és átteszi a fotókat a számítógépekre.
  Nialáék minden másnap szerveztek valami különleges programot. Általában kocsiba ültek, Georges-zsal együtt kilencen, Blanche-nak még nem kezdődött meg a szabadsága. Első alkalommal körbeautózták a várost. Néhány helyen kiszálltak, nézelődtek, fényképeztek, haraptak valamit. Két nappal később átmentek Nizzába, hogy azt is megnézzék, újabb két nap múlva pedig Monacóba.
  Útközben Mohi bevallotta, hogy még soha nem járt külföldön.
  – Hát most se nagyon leszel – mondta Georges, és maga elé engedett egy csillogó sportkocsit –, mert Monaco teljesen francia területnek számít. Utánanéztünk ugyanis, hogy hova vihetünk titeket. Az derült ki, hogy szülői engedély nélkül nem vihetünk ki az országból, de ez Monacóra nem vonatkozik.
  – Viszont mégiscsak egy másik ország – kötötte az ebet Mohi.
  – Végeredményben igen, de reméljük, hogy erre a rendőrség nem jön rá.
  Monaco pontosan olyan volt, amilyennek Kissy elképzelte. Kicsi, zsúfolt és szörnyen előkelő, vagy legalábbis annak képzelte magát. Végighajtottak rajta, mindent megnéztek, aztán visszafelé bementek a kaszinóba.
  – A szerencsejáték olyan, mint a kábítószer – jelentette ki Georges –, de annyiban mégis különbözik tőle, hogy egyszer az életben nyugodtan ki lehet próbálni. Megnézhetitek, milyen a világ leghíresebb kaszinója, és elmesélhetitek, hogy mekkora vagyont játszottatok el.
  Így is lett. Beváltott száz eurót és szétosztotta.
  – Aki nyer valamit, megtartja – mondta. – Az utolsó tízest föltesszük a pirosra, és ha nyer, elköltjük együtt.
  Harmincas jött ki, így a piros nyert. Az összes többi tétjük veszített, egy kivételével. Kissy megbabonázva nézte a harmincason fekvő zsetont, ami mellé a krupié közömbös arccal odatolt egy egész vagyont. Aztán az asztalról Mohira nézett, aki döbbenten emelte rá a tekintetét.
  Pi gyorsan fölmarkolta a zsetonokat. – Ha otthagyod, újra játékba megy – figyelmeztette Mohit. – Nézd!
  – Mindenki tett? Nincs tovább – mondta a krupié, és a golyó megint körbeszaladt a keréken. A huszonhetesen állt meg.
  – Látod? Elvesztetted volna az egészet… mi történt?
  A krupié megint odatolt egy csomó pénzt. Pi gyorsan besöpörte, s csak némi fejtöréssel jöttek rá, hogy az előző körnél ott maradt a pénz egy része a szomszéd négyzeten, éppen a huszonhetesen. Mégpedig húsz euró, mert a krupié hétszázat fizetett.
  Csak odakint jött meg a hangjuk, hogy gratuláljanak Mohinak, aki azonnal elrejtette az ezer euróját, de felfognia még nem sikerült a dolgot.
  Ahogy visszasétáltak a több utcával odébb álló kocsihoz, Georges-ot megállította egy asszony.
  – Várjon, szép fiatalember! Egy euróért megmondom a jövőjét! Nyújtsa a tenyerét, megmondok én abból mindent!
  Georges hamarjában nem tudta, mit feleljen, de közte és az asszony között valósággal kinőtt a földből Chantal.
  – Maga nem tudja megmondani a jövőt – jelentette ki.
  – Már hogyne tudnám, szép kislány! A magáét is megmondom, ha akarja, egyetlen euró, és…
  – Nem tudja – ismételte Chantal határozottan. – Ha meg tudná mondani a jövőt, akkor besétálna oda – bökött hátra a kaszinóra – vagy lottószelvényt venne, és pillanatokon belül milliomos lenne. Ha az utcán árulja a tudományát, nem lehet milliomos. Gyertek.
  A nő még akkor is ott állt és tátott szájjal bámult utánuk, amikor befordultak a sarkon.

A két nappal későbbi kirándulásuk még ennél is emlékezetesebb volt. Vasárnap volt, nem volt rendelés, Blanche is velük tartott. Reggeli után rögtön indultak, és több mint egy órát autóztak a hegyek között. Georges azt mondta, hogy megnézik a környéket felülről is, de egyáltalán nem a reptér felé tartott. Niala indulás után elővett egy kis repülőgépmodellt és föltérdelt az ülésre.
  – Most pedig elmondom, mitől repül a repülőgép. Figyeljetek, mert szükségetek lesz erre a tudásra, ha egy shindy repülőn menekül előletek.
  – Akkor a légijáratok menetrendjére lesz szükségünk – nevetett Martin.
  – Az is kell – egyezett bele Niala. – De most nézzétek meg ezt – mutatott a modell szárnyára. – A repülőgép azért repül, mert ahogy száguld előre, a szárny a formája miatt lefelé nyomja a levegőt. Így felhajtóerő ébred, ami fölemeli a gépet. De csak ha elég nagy a sebesség. A gépre minden pillanatban négyféle erő hat. A súly lefelé húzza, a felhajtóerő fölfelé, a tolóerő előre, a légellenállás pedig hátrafelé. – Kézzel mutatta is az irányokat a modellen. – Ezzel a négy erővel kell a pilótának kiegyensúlyoznia a gépet. Ehhez négy eszköze van. A botkormány balra-jobbra mozgatásával billent – jól megnyomta a szót, közben hossztengelye körül billegtetve a modellt. – Ilyenkor a gép fordul, de egyúttal csökken a felhajtóerő, ezért süllyedni is kezd. Van egy rudder nevű kormány is, amivel azt éri el, hogy a gép söpörjön – vízszintesen tartott szárnyakkal forgatta a repülőt. – Ilyenkor a felhajtóerő nem változik, az utasoknak pedig nem borul ki a pezsgőjük. Ha pedig előre-hátra mozgatja a botkormányt, akkor a gép bólint – lefelé, majd fölfelé billentette a gép orrát. – Vagyis a tér mindhárom dimenziója mentén lehet kormányozni. A negyedik eszköz a tolóerő. Most jön a trükk. Ha a gép orra fölfelé mutat, akkor a súlya visszahúzza, tehát csökken a sebesség. Ha eléri azt a sebességet, amivel már nem elég a felhajtóerő, akkor azt mondjuk, hogy átesik a gép: az orra lefelé fordul, és nekilát bizonyítani azt az alapigazságot, hogy előbb-utóbb minden gép visszatér a földre. Ha az átesés elég magasan történik, akkor a pilóta hagyja lefelé fordulni a gép orrát, és megvárja, hogy eléggé felgyorsuljon, hiszen most a gravitáció is neki dolgozik. Ha nem elég magasan történik, akkor bekerülünk a tévéhírekbe. Mindent elmondtam, D’Aubisson kapitány úr?
  – Hát úgy nagyjából – felelte Georges, aki szemlátomást remekül szórakozott a kiselőadáson. – Elsőre talán elég is lesz.
  Pi föltartotta két ujját.
  – Tessék, Jourdain hallgató – bólintott Niala.
  – Tanárnő kérem, azt meg lehet tudni, hogy miért tartotta meg ezt az órát?
  – Hogyhogy miért? – kérdezte Niala meglepve. – Azért, mert mindjárt odaérünk a reptérre, és repülőgépet fogtok vezetni.

És tényleg odaértek, csak nem a nizzai nagy reptérre, hanem egy sokkal kisebbre a hegyek között. Néhány hangár, egy irodaépület és egy kifutópálya, ez volt minden. Az irodaépület előtt egy kisteherautó állt, a platóján két fiatalember kártyázott.
  – Sziasztok – néztek D’Aubissonékra ismerősként, az idegeneket csak hellóval üdvözölték. A magasabbik lekászálódott a platóról és előkotort egy kulcsot meg egy füzetet.
  – Kifogástalan állapotban van – mondta az itteniek tájszólásában, amit Kissy még most is csak hézagosan értett. – Mára senki más nem kérte, úgyhogy a tied, ameddig jólesik. Szélcsend van – pillantott a pózna végén csüngő szélzsákra. – Ja, átugorhatnátok holnap este. Yvonne születésnapja lesz, Jacqueline azt mondta, megcsinálja azt a levest, amit a múltkor is dicsértetek.
  – Mikor mondta? – kérdezte egy hang Blanche mellől.
  A fiatalember odapillantott Mohira és megvonta a vállát. – Szerdán vagy csütörtökön, miért?
  – Akkor beszélj vele újra – mondta Mohi magabiztosan. – Tegnap bosszankodva mesélte Claudette-nek, hogy nem tud levest főzni, mert valamit nem tudott megszerezni.
  A fiatalember legyintett. – Á, ne aggódj. Jacqueline állandóan ilyesmiken problémázik. Napokig siránkozik, hogy semmit nem lehet kapni, ami megfelelne az elvárásainak, aztán mégis remekel. Szóval gyertek át, Georges. Jó repülést.
  – Kösz, meglesz – felelte Georges, s a társaság továbbment, furcsálkodó tekinteteket vetve Mohira.
  Ő, Kissy egy árva szót sem értett. Állandóan együtt voltak, ő is mindenkivel találkozott, akivel Mohi, de neki fogalma sem volt, kicsoda Jacqueline, Yvonne és Claudette. És a mindenit, mikor tanulta meg Mohi az itteni tájszólást?!
  Másnak is szemet szúrt a dolog, mert Blanche megkérdezte:
  – Mohi, mikor tanultál te meg provanszálul?
  – Miül? – nézett ez föl az asszonyra.
  – Ahogy Bernard-ral beszéltél.
  – Tehát ő volt Bernard? – örült meg Mohi. – Nem tudtam, hogy melyik Bernard és melyik Jules.
  Kissynek leesett az álla. Biztos volt benne, hogy most látták a két pasit életükben először. D’Aubissonéknak persze ez nem tűnt föl, ők nyilván ezer éve ismerik őket, nem tartják számon, hogy vendégeik találkoztak-e már velük.
  – Mi az, hogy provanszál? – kérdezte Angélique.
  – Ennek a vidéknek a nyelve – mondta Georges. – Az occitán egyik nyelvjárása, a francia közeli rokona… Vanessa, azaz Mohi úgy beszéli, mint aki itt született.
  – Nem tudtam, hogy ez egy idegen nyelv – mondta Mohi zavartan. – Csak úgy próbáltam beszélni, ahogy ő.
  – Tökéletesen sikerült – mondta Blanche és Niala egyszerre.
  Ekkor azonban elértek a hangárhoz, s az ott álló kis piros-fehér gép látványa mindenkivel feledtette Mohi különcségét.
  Csak vele nem. Ő is körbejárta a többiekkel, hallgatta a magyarázatokat csűrőlapról meg mindenféléről, de az esze még mindig Mohin járt. Első nap ő is rácsodálkozott az itteniek beszédére, és ő se értette jobban, mint bármelyikük. Egy hét alatt megtanulta?! Hogy csinálta? Saját bevallása szerint soha nem járt Párizs közvetlen környékén túl. Ő, Kissy jól beszél angolul, és amikor három éve Svájcban töltötték az ünnepeket, két hét alatt megtanult vagy húsz mondatot németül. Többet nem. Mohi valamicskét tud angolul és japánul, arabul viszont valószínűleg egy kukkot se, hiába ő Allah egyetlen prófétája. Honnan ez a nyelvtehetség? És honnan a jólértesültség, hogy ismer mindenkit, és egy-két információból rájön, hogy ki kicsoda?
  A nyaralás hátralevő részében igyekezett figyelni Mohit, ahogy begyűjti az ismereteket, és apránként megértette a dolgot. Mohi nem szándékosan gyűjtötte az értesüléseket, egyszerűen csak megragadtak a fejében. Ahogy Kissy elkezdte megfigyelni Mohit, rájött, hogy alighanem ő is hallotta, amikor Jacqueline panaszkodott Claudette-nek – de a helybeliek nevét se tudta, így az ilyen fél füllel hallott apróságokat nem volt hova tennie, nem is tartoztak rá, hát hagyta kihullani a fejéből. Mohiéban megmaradtak, anélkül hogy akarta volna.
  Csak sokkal később jött rá, hogy Mohi öntudatlanul is magába szívott mindent, ami Beaulieu-höz tartozik. Mint valami kis szivacs, magába itta a képeket, a hangokat, az illatokat. Kissy egész nyaralás alatt azt hitte, hogy Mohinak egyszerűen csak jó a memóriája. Így is volt – de mint mindenki, ő is azt jegyezte meg, ami érdekelte. Beaulieu pedig mindennél jobban érdekelte.

A piros-fehér Cessna tízszemélyes volt, éppen elfértek benne. Felszállásnál Blanche ült a férje mellé, aztán amikor már magasan jártak, fölkelt és hátrajött.
  – Ki lesz az első? – kérdezte.
  Kissy összenézett Martinnel. Alighanem az egész gép összenézett valakivel, kivéve persze Nialát, aki leghátul ült Nimbyvel és érdeklődve várta, mi lesz.
  – Niala – mondta Chantal.
  Niala mosolygott és ülve maradt. – Én rengetegszer vezettem már gépet. Most rajtatok a sor.
  – Éppen azért – mondta Chantal. – Mutasd meg, hogy kell. Én nem tudom magamtól, tizenhárom éve nem volt botkormány a kezemben.
  Ezen jót nevettek. Igen, tizenhárom éve, vagyis soha.
  – Hát jó – mondta Niala, fölkelt és előrement; Blanche helyet foglalt az ülésén. Niala leült Georges mellé. – Jó napot, kapitány.
  – Jó napot, kapitány – felelte apja, és kényelmesen összefonta két kezét a tarkóján. Hátulról is mindenki látta, hogy nem nyúl semmihez.
  Niala biztos kézzel fogta meg a kormányt, s a gép lassan jobbra dőlt.
  – Egész pici mozdulatok elegendőek – magyarázta Niala. – Mintha a tollat mozgatnátok a papíron. És állandóan azt kell figyelni, hogy emelkedik vagy süllyed a gép. Ezt kell mindig kiigazítani, és ez okozza a finom liftező érzést.
  Öt percig repült Niala, és egyfolytában magyarázott. Aztán Georges-ra nézett.
  – Kapitány?
  Az apa átvette a kormányt.
  – Kapitány?
  Niala fölkelt, hátrajött és kiválasztotta – éppen őt!
  – Gyere, Kissy!
  Kissy érezte, hogy kinő a második feje, ami szeretett volna menni, de a látható feje megcsóválta magát.
  – Ugyan, ne kéresd magad. Nem azt kértem, hogy húzz ki egy fogat anya helyett.
  Ezen muszáj volt nevetni, amitől a tartalék fejének sikerült megszereznie az irányítást, és egy-két pillanat múlva ott találta magát a másodpilóta ülésében, kezében a botkormánnyal. Az mozgott, de nem ő mozgatta. Még Georges vezette a gépet, szemlátomást arra várva, hogy ő elszánja magát. Ránézett, nagy levegőt vett és bólintott.
  – Jó napot, kapitány.
  – Jó napot, kapitány – felelte Georges barátságosan, és elengedte a kormányt.
  Kissy nem ért rá megrémülni, amiért ő vezeti a repülőgépet. Az ablak mögött a magasba lendültek a hegyek, ő pedig előrecsúszott az ülésen. Ösztönösen maga felé húzta a botkormányt, és érezte, amint a hatalmas gép engedelmeskedik. Már nem akart előrecsúszni az ülésen, sőt pár pillanat múlva a támlába nyomódott a háta. A táj elsüllyedt odakint, a látóteret mindinkább az ég töltötte be. A második feje vigyorgott, de annak könnyű, a nyilvános feje nem ért rá ilyesmire. Nem szabad hagyni, hogy a gép túl meredeken emelkedjen, mert elfogy a sebesség és átesik. Előrenyomta a kormányt. A gép azonnal süllyedni kezdett. Visszahúzta. Emelkedett. Mi van itt?
  – Jól csinálod – szólalt meg Georges éppen abban a pillanatban, amikor már meg akarta kérdezni, mit csinál rosszul. – Soha nem lehet elérni, hogy a gép vízszintesen repüljön, mindig egy kicsi szöget zár be, ami aztán növekszik. Ezért olyan, mint a hullámvasút. Nagy gépen persze más a helyzet. Csinálj egy kanyart.
  Csinált. Ennél nehezebbet talán még életében se, de megcsinálta. A gép mindenféle irányba akart menni egyszerre, csak azt az egyet nem értette, amit ő kívánt tőle. A végeredmény valami olyan manőver volt, amit úgy háromnegyed részben a gép óhaja alakított ki, de a maradék az ő műve volt.
  Az öt perc leteltével holtfáradtan, de diadalmasan vett búcsút Georges-tól és kelt föl az ülésből.
  – Milyen volt? – kérdezték a többiek nagy szemekkel.
  – Isteni – sóhajtotta, lerogyva az ülésre. – Csak meg ne kelljen ismételni.

Angélique azt tartotta a legjobbnak a repülőútból, hogy senki nem zuhant le, amire Martin figyelmeztette, hogy csak egyvalaki zuhanhatott volna le. Kicsoda, kérdezte Angélique, aztán megértette. Igen, tényleg csak egyvalaki zuhanhatott volna le. De Georges vigyázott rájuk, és mindig beavatkozott, amikor az újonc pilóták olyat tettek, ami veszélybe sodorhatta volna őket.
  Kissy kicsit aggódott Mohi és Nimby miatt. Kisebbek nála, és már neki se volt könnyű dolga, az ülést felnőttekre méretezték, a kormány mozgatásához is jobban meg kellett feszítenie az erejét, mint Georges-nak. De Mohi semmiben se maradt el a többiek mögött, Nimby pedig éppenséggel remekül csinálta. Sokat gyakoroltam, mondta nekik, amikor kérdőre vonták. Hát persze, Nimby gépe tele van játékokkal, nyilván repülőszimulátor is akad köztük.

A hátára fordult és az arcára terítette a törölközőt, mert a nap még csukott szemmel is vakított. Valami csattant, alighanem egy szörföt borított föl a part menti hullámzás vagy az ügyetlen gazdája. Úgy is volt, mert elmosódott káromkodás is hallatszott. A villa úszómedencéjének is megvannak az előnyei, ott szinte teljes a csend. Csak annyi zaj van, amit ők csinálnak maguknak, meg néha valami zaj a szomszédból, akkor se sok. A medence, a kerti bútorok, a kis tűzrakóhely és Blanche ásványgyűjteménye a hátsó udvarban vannak, ahova az utcáról nem jut el a zaj, már amennyi ebben az utcában akad, a panzióból meg úgyszintén nem, mert köztük van a panzió egyik melléképülete. Az oldalsó szomszédból jönnek hangok leginkább, egy idős házaspár lakik ott a felnőtt lányukkal, valami rokonai Nialáéknak, csendes emberek. A hátsó udvarban óraszámra nem hallani mást, mint madárdalt meg lombsusogást. Ez kellemes tulajdonsága.
  Viszont onnan nem hallani a tengert. A hullámverés valami borzasztó lehet, ha az embernek állandóan hallgatni kell, ő személy szerint megőrülne azokban a házakban, amiket közvetlenül a partra építettek, és örökké ott zúg a tenger alattuk. De néha, egy-két óra hosszára, tudva, hogy ha megunja, otthagyhatja, kifejezetten megnyugtató. Akkor is, ha jár vele egymillió strandoló.
  Érdekes, milyen sokféle az ízlésük és mégis milyen jól elvannak együtt. Chantal, Angélique meg ő imádnak elnyújtózni a napon, itt, a hátsó udvarban vagy éppen a teraszon. A fiúk és Mohi ilyenkor inkább úsznak, olvasnak, zenét hallgatnak fülhallgatóval vagy társasjátékoznak. Nimby még Párizsban megtanította Mohit egy játékra, amiben színes korongokat forgatnak ide-oda, és ha jól emlékszik, jelenleg Nimby vezet 87:80-ra vagy 97:90-re, ilyenformán. Ők jobban szeretik a csatangolást, a környék fölfedezését. Ebben Mohi a nagymenő, az egyszer bejárt útvonal minden részletére úgy emlékszik, mint maga Niala, aki még soha nem hagyta el a várost pár hétnél hosszabb időre. Tájékozódási versenyt biztos nem fognak rendezni, mert velük szemben senki másnak nincs esélye.
  Nialának persze nincs kedvenc elfoglaltsága. Neki semmi nem újdonság, amit Beaulieu-ben csinálni lehet, csak az, hogy együtt lehet velük.
  Kicsit megmozdult, megigazította a szemén a törölközőt. Egy kicsit kilátott alóla, valamivel odébb Martin heverészett egy könyvvel. Soha nem fordul elő, hogy amikor ő a napon heverészik, akkor Martin neki háttal telepedjen le. Biztos olvas is, de a könyv fölött őt nézi.
  Ez egy különleges élmény volt, amihez már az első nap hozzá kellett szoknia: hogy Martin őt nézi fürdőruhában. Látni látta már, az egész osztály volt együtt uszodában, strandon is, hogyne látta volna – de az, hogy nézi, korábban nem fordult elő. Azelőtt mindig másokat nézegetett, ami logikus volt, hiszen például Jennifernek olyan alakja van, mint egy istennőnek. Ez holtbiztos, évzáró előtt pár nappal hallotta, hogy egy idegen srác azt kérdezi a haverjától: „Nem tudod, ki ez az istennő?”, és Jennifer volt az. Martin is sokat nézte. Az, hogy őt nézi, teljesen újszerű dolog. Persze nem lehet azt mondani, hogy a többi lányra rá se néz, ellenkezőleg, Nialát kifejezett érdeklődéssel tanulmányozta. Még Angélique-et is megnézte, nem csoda, neki is tetszene, ha fiú volna. De a legtöbbet őt nézi. Persze titkolja, vagy legalábbis megpróbálja titkolni, de le meri fogadni, hogy már egész részletesen föltérképezte őt, mint egy Kissy-Google Maps. És le meri fogadni, hogy már terveket szövöget arra, hogy kipótolja a térkép hiányait azokkal a részletekkel… szóval a még hiányzó részletekkel. Néha gondolt is már rá, hogy egyszer talán megengedi neki, hogy teljessé tegye a térképét. Jövőre, vagy inkább két év múlva. Vagy három. Persze csak ha még akkor is együtt lesznek. A már elkészült térképet Martin biztos nem fogja addig elfelejteni, legalább egymillió képet csináltak a strandon meg a hátsó udvarban, ezentúl bármikor láthatja őt fürdőruhában.
  Ami azt illeti, Martin Mohit is ugyancsak megnézte, amikor először látta így; mindannyian megnézték, újszerű látvány volt. Felöltözve, sapkával a fején akár fiúnak is lehetne nézni – fürdőruhában egyértelműen lány. Egyrészeseket vettek neki, különböző színekben.
  Megint kikandikált a törölköző alól. Martin most nem őt nézte, fölfelé nézett és valakivel beszélgetett. Kicsit arrébb csúsztatta a törölközőt és megismerte Pi lábait. Jól van.
  Hát igen, Pi is egy újszerű dolog volt. Pi természetesen nem nézi őt fürdőruhában, de azért észreveszi, hogy az van rajta, és csinosnak tartja. Martin nem nagyon mondja ki más lányokról, hogy csinosnak tartja őket, Pi igen, Angélique jelenlétében is. Egyébként Georges is. Talán a felnőtt pasik sajátossága, Martin még nem tartja olyan szilárdnak a kapcsolatukat, hogy más lányokról is merjen pozitívan nyilatkozni. Egyszer meg kellene mondani neki, amit Niala mondott a szüleiről: csak hűséget fogadtak, vakságot nem. Ők Martinnel még hűséget se fogadtak, miért ne vehetné észre és mondhatná ki, hogy más lány is csinos? Egyébként Piék se fogadtak hűséget egymásnak, megkérdezte Angélique-et, még nem is terveznek eljegyzést.
  Igen, Pi határozottan más volt, amikor fürdőruhában találkoztak, és az igaz, hogy Pi nem nézte úgy meg őt, ő viszont annál jobban megnézte Pit. Több okból is. Először is mert érdekes. Ezerszer járt már strandon, uszodában, de ilyen klassz pasit ritkán lát. Másodszor Niala miatt, aki hősiesen titkolja ugyan, de fülig szerelmes bele, és ha Nialának tetszhet, neki miért ne tetszhetne? Egyidősek, ő ugyanúgy kilenc évvel fiatalabb, mint Niala, aki már álmodott is Piről, és el is mesélte, hogy mit. Ő is sokszor álmodik Martinnel, de ilyesmi még nem volt közte, egészen piros lett, amíg hallgatta. Az jutott eszébe, hogy ha nincs itt Angélique, lehet, hogy Niala elveszti a fejét és egy éjjel bemegy Pihez, hogy megvalósítsa, amit álmodott. Niala nemcsak udvariasságból hívta meg Angélique-et, hanem biztosítéknak. Nem csoda, hogy olyan jól elvannak, Niala egy csöppet se féltékeny rá.
  – Persze – mondta Niala, amikor mindezt elmondta neki. – Tudod, Pi is meg én is emberből vagyunk.
  – Ezt miért mondod?
  – Akármilyen higgadtan szemlélem a dolgokat, egy többhetes nyaralás alatt én is elveszthetem a fejemet. Még az is megeshetne, hogy egy éjjel bemegyek hozzá, ha nincs ott Angélique. De Pi is csak emberből van. Ha valami ilyesmit csinálnék, hiába nem érdeklik a tizenhárom éves lányok, Angélique nélkül talán ő is elvesztené az önuralmát. – Kicsit fölszegte a fejét. – Tartom annyira a vonzerőmet, hogy képes legyek ezt elérni. De nekem nem egy boldog éjszaka kell, érted? Majd megőrülök érte, de nem elég, főleg ha utána őt jó eséllyel lecsukják. Nekem az egész pasi kell, éjszaka is, nappal is, én úgy akarok végigmenni vele az utcán, hogy mindenki tudja, mit csinálunk éjszakánként, és ne lásson benne semmi különöset. Ha ehhez az kell, hogy várjak két évet, akkor várok. Ötöt is.
  Igen, teljesen megérti Nialát. Gyakran megesik, hogy eszébe jut az első találkozásuk, amikor határozottan megpendült közöttük valami vonzalom. Ő úgy érzi, Pinek kifejezetten vissza kellett fognia magát, nehogy valami szépet mondjon neki, abban a szituációban nem lett volna jó ötlet. És ha ez így volt, akkor Nialával is így lehet. Niala szebb nála, idősebb is, igaz, hogy csak három nappal. Bár az kétségtelen, hogy Angélique inkább őhozzá áll közel, mint Nialához, aki szőke, ők meg barnák mindketten. Ha Pi a barnákat szereti, az gond. Már eszébe jutott, hogy ki kellene kérdezni Pit a korábbi barátnőiről, és mellékesen megtudakolni a hajszínüket, de elmondta Nialának, aki megtiltotta. Összesen két szőke lány van a társaságban, ő meg Mohi, aki még egészen gyerek, Pi azonnal átlátná, hogy miért kérdezi, és börtönbe kerülne. Te jó ég, kérdezte ő, miért?
  – Azért – felelte Niala szomorúan –, mert ha tudná, hogy mit érzek, és én tudnám, hogy tudja, akkor nem tudná megállni, hogy barátságból, sajnálatból, akármiért valami gyengédséget mutasson. Akkor pedig én holtbiztos a karjaiba vetem magamat, és kész a baj.
  Ebben a pillanatban megszólalt a füle mellett Martin hangja:
  – A házibulit Sophie Marceau rendezte.

Először helyeslően bólintott, igen, ez a jelszó. Aztán gyűrődni kezdett a homloka. Ez a jelszó, igen, de miért mondja?
  – Mi az?
  – Shindy a láthatáron – súgta Martin.
  – Hol van? – kérdezte mozdulatlanul, mintha a shindy valamilyen állatka volna, amit a legkisebb mozgás is elriaszthat.
  – Innen nem látszik. Pi figyelte meg távolabb.
  Levette a törölközőt, felült és körülnézett. Ketten voltak, Pi már elment.
  – Hol van? – pillantott körbe a parton.
  – Nem tudom. Azt mondta, valahol messzebb. Fiatal muki, és gyanúsan nézegeti a gyerekeket.
  – Ez nem sok.
  – Egyelőre ennyi van.
  A strand szokás szerint hemzsegett az emberektől. Beaulieu népessége csak négyezer fő, és a többségük nem jár ide, úgyhogy ezek főleg turisták. Ha az ember egy átlagos napon végigsétál a strandon, legalább tíz nyelvet hallhat. A panziót is jórészt külföldiek lakják, Chantal egyik nap azt mondta, már meg tudja különböztetni a bolgár nyelvet a lengyeltől. A lengyel magas, szőke és jókat vigyorog, a bolgárnak bajusza van és festőállványa. Nimby azt mondta, Chantal kész nyelvzseni.
  – Ott van Pi és Angélique – szólalt meg Martin.
  Ő is meglátta őket a mutatott irányban, Angélique-en piros szalmakalap van, könnyű észrevenni. Valamin tanakodtak. Ők fölkeltek és elindultak feléjük. Jó pár perc volt az út, s amikor odaértek, furcsa látvány fogadta őket.
  Piék a homokban ültek és csókolóztak. Jobban mondva úgy tettek, mintha csókolóznának, de abból az irányból, ahonnan ők érkeztek, világosan látszott, hogy nem teszik. Arcukat összedugva beszéltek valamit.
  – Mit csináltok? – huppantak le melléjük.
  – Ne minket bámuljatok – szólt rájuk Pi. – Nézzetek másfelé. Videózunk.
  Angélique kezében ügyesen elrejtve lapult egy kamera, és egy fiatal, egyetemista küllemű srácot filmezett vele, aki jó ötven méterrel odébb egy nyugágyban ült és olvasott. De az ötperces filmen egyszer se lapozott. Vele szemben két kisgyerek játszott a homokban, egy fiú és egy lány, két-három évesek, minden öltözetük a kislány hajában a gumi volt. De hogy csakugyan őket nézte-e, azt nem lehetett megállapítani.
  A filmezés azzal ért véget, hogy a muki becsukta a könyvet, a nyugágyra tette és elballagott. Feléjük nem nézett.
  – Szerintem kérjük el Isabelle néni legnagyobb húsdarálóját – mondta Mohi, amikor összeült a csapat. A muki már negyedórája elment, de ha itt hagyta a holmiját, nyilván visszajön.
  – Szerintem ne – mondta Pi. – Egyáltalán nem biztos, hogy a kiskölyköket nézte.
  A többiek bólogattak vagy a fejüket csóválták, szemlátomást arra reagált mindenki, hogy a muki shindy-e. Lehet, hogy rajta kívül senkinek nem tűnt föl, amit Mohi akaratlanul közölt velük? Járt a panzió konyhájában. Ők még a közelében se voltak, de Mohi igen, hiszen tudja, hogy Isabelle néninek több húsdarálója van.
  – Fogadjunk – mondta Mohi. – Szerintem a krapek gyerekeket bámulni jár ide, mert bulldogjelölt!
  – Miii?!
  Mohi előrelendítette az öklét, ami pontosan a vele szemben ülő Niala orra előtt egy milliméterrel állt meg.
  – Be fogom törni az orrát!
  Niala meg se rezzent, nagyon jók az idegei.
  – Csillapodj, kérlek – mondta Pi. – Biztosra kell mennünk. Akárhova nézhetett a pasi. Az is lehet, hogy csak elgondolkodott a könyvön, vagy hogy ilyen lassan olvas.
  – Fogadjunk tízezer euróba – mondta Mohi csípőre tett kézzel.
  – Nincs is tízezer euród – szólt Nimby az ajtóból. A kocsiban gyűltek össze, mert odakint túl világos van, semmi nem látszik a fényképezőgép képernyőjén.
  – De nem is fogok veszíteni!
  Pi mosolygott. – Nos, nekem sincs tízezer euróm, úgyhogy nem fogadhatunk. Inkább gondoljuk ki, hogy szerezhetnénk bizonyosságot.
  – Abban az irányban csak ez a két gyerek volt? – kérdezte Nimby.
  – Azt hiszem – felelte Angélique.
  – Akkor én kételkedem. Ezek túl kicsik ahhoz, hogy érdekeljék a hapsit.
  – Ne légy biztos ebben – csóválta fejét Pi. – A bűnügyi tudósításokból azt látom, hogy ezeknél nemigen van alsó korhatár.
  Néhány pillanatig csendben emésztették a hallottakat. Kissy érezte, hogy elönti valami jeges düh.
  – Kapjuk el – mondta. – Szerezzünk bizonyosságot és törjük ki a nyakát!

Pár perc alatt eldöntötték, mit tegyenek. Fogták az egész cókmókjukat és átköltöztek a pofa nyugágya fölé, úgy húsz méterre, így is elvesznek a strandolók tömegében.
  – Ott jön – szólalt meg Niala, miközben leterítették a ponyvájukat. – Észak felől.
  Néhány perc múlva a pofa visszaért a nyugágyához. Hűtőtáska volt a kezében, az övékhez hasonló, csak nem piros, hanem kék. Helyet foglalt, kivett egy üveget és iddogálni kezdett.
  A következő órában mindig máshol foglaltak el különböző megfigyelőállásokat, hogy kilessék, hova néz a könyve fölött. Kissy és Niala például elhelyezkedett valamivel lejjebb, s elmélyült beszélgetésbe merültek, közben őt lesve.
  Egy óra múlva, tizenegy körül Sylvie csomagolni kezdett. Nimby javasolta, hogy adjanak neki nicket, éspedig Sheila és Cindy hagyományát folytatva női nevet. Az azért is jó, mert így biztos nem hívják, tehát akár a füle hallatára is beszélhetnek róla. Éppen azt gyakorolták, hogy kell beszélni egy pasiról a francia nyelv nőnemű névelőit, névmásait és jelzőit használva, amikor Sylvie induláshoz készülődött. Pi villámgyorsan indult a kocsihoz, megbeszélték, hogy ha Sylvie járművel van, akkor a többieket is itthagyva követi. Muszáj megtudniuk, hol lakik, a hatalmas tengerparton, millió ember között soha nem találják meg többé.
  Kissy, Martin és Nimby felöltözött a fürdőruhára, aztán elindultak abba az irányba, amerről Sylvie jött a hűtőtáskával, szép lassan, hogy majd megelőzze őket. A többiek vártak, hátha másfelé indul.
  Ugyanarra indult, észak felé. Kissy telefonált Pinek, aki már kiállt a kikötői parkolóból, s most megindult északnak az országúton, a boulevard d’Alsace-Lorraine-en. Martin Nialát hívta, aki a többiekkel átvágott a parti fasoron és gyalog indult ugyanarra. Közel voltak egymáshoz, Kissy látta, amint Pi lefékez a lányok mellett, Niala fölrántja a tolóajtót, beugrik, a többiek föladogatják neki a holmit, aztán ők is beszállnak, és a kocsi már indul is. Aztán elhaladtak mellettük és Sylvie mellett, aki vidáman gyalogolt a járdán. Pi valamivel távolabb leállt és csevegni kezdett valakivel mobilon, látták, amikor utolérték a kocsit. Nyilvánvaló, hogy nem beszél senkivel, csak újszerűbben álcázza magát, mint a régi filmekben, ahol a zsaruk mindig fölnyitották a motorháztetőt, aztán amikor a gengszter elhajtott mellettük, lecsapták, beugrottak és utána.
  Ez már a város vége volt, még egy szerpentinutca indul az országútról, aztán az hamarosan kifut a városból; a hegy túloldala már Èze-Bord de Mer.
  Sylvie a vasúti kereszteződés után pár lépéssel benyitott egy kertkapun. Kissyék megszaporázták lépteiket, beültek a mikrobuszba, és Pi lassan elindult a szerpentinen.
  – Oké – mondta Niala. – Cartier-panzió. Jeanék megmondják, hogy hívják az ürgét, honnan jött és meddig foglalt szobát. Állj meg valahol, bemegyek és megkérdezem.
  – Nem fognak kérdezősködni? – vetette közbe Angélique.
  – De. Majd leszerelem. Beletelik egypár percbe.
  Végül is tíz perc lett; ők addig terveket szövögettek Sylvie leleplezésére, de szóba került a szombat este is. Reggel Blanche-ék azt mondták, szombat este mindenki öltözzön elegánsan, ünnepelnek. Többet nem mondtak, Blanche bement a rendelőbe lezárni az ügyeket és átadni a helyettesének, Georges pedig Cap d’Ailbe egy barátjához, festenek vagy tapétáznak vagy valami ilyesmit. A hír még Nialát is váratlanul érte, csak Angélique-nek jutott eszébe megkérdezni, hogy mennyire legyenek elegánsak. Kisestélyi nem kell, volt a felelet, és vegyék figyelembe az időjárást. Megnézték a neten, egész héten nyári verőfény, felhő legfeljebb mutatóba, eső semmiképpen, harminc-harmincöt fok.
  Általában úgy szokott lenni, hogy a fiúk egy legyintéssel elintézik az elegáns öltözéket, nekik elég egy ing és egy rendes nadrág, a lányoknak viszont muszáj új ruhát venniük. Most fordítva volt. Ők lányok mind csomagoltak alkalmibb ruhát is, a fiúknak ez eszébe se jutott. Ő majd fölveszi a barackszínű ruháját, Chantal pedig a halványzöldet, amiket Mohival együtt vettek. Angélique-nek van egy piros ruhája. Niala nem probléma, neki az egész ruhatára itt van. Mohi szokása szerint vállat vont, van hosszú nadrágja, szandálja, blúza, mindene van. Milyen jó, gondolta Kissy, hogy ésszel vásároltak. Talán arra is rá lehet venni, hogy a hajpántot föltegye. Csak akkor volt rajta, amikor jöttek.
  A fiúk viszont kénytelenek lesznek inget venni, mert nem hoztak magukkal semmi ilyesmit. Nimbynek nadrágra is be kell ruháznia. Pi úgy döntött, megkérdezi Georges-ot, ő miben lesz, mert inge van, de nadrágja neki sincs, viszont egy komplett öltönyt nem szívesen venne meg, főleg ha a zakót nem is viseli szombaton.
  – A tartalék tőkénkből futja – mondta Martin.
  – Biztosan, de Párizsban is van egy öltönyöm meg Toulonban is – felelte Pi. – Kettő elég, meg haza is kell cipelni.
  – Niala biztos kapásból tud harminc helybelit – mondta Angélique –, akinek hasonló a mérete és kölcsön tud adni egy öltönyt.
  – Például Roger-nak is hasonló a termete – szólalt meg Mohi –, meg Jean-Jacques-nak, Ninette férjének. Sőt szerintem Joachim-nek is. Persze még egyiküket se láttam öltönyben, nem tudom, van-e nekik.
  – És ezek kicsodák? – kérdezte Nimby epésen. Szólni kellene neki, gondolta Kissy, hogy Mohi úgy tanulja Beaulieu-t, mintha vizsgáznia kellene belőle. De a többiek se vették még észre.
  – Roger az Ninette unokatestvére – felelte Mohi készségesen. – Joachim pedig Roger húgának a pasija.
  – De kicsoda Ninette?! – tört ki Nimby.
  – Ej, te is találkoztál vele. Csütörtök reggel az aulában. Amikor odaértünk, éppen azt mondta: „Megyek most már, Isabelle, szervusz.” A néni pedig azt felelte: „Szervusz, Ninette.” Ebből igazán tudhatnád a nevét.
  Kis csend lett, a társaság próbált visszaemlékezni. Kissy nem annyira, ő inkább Mohi módszerén tűnődött. Kezdte érteni. Mohi elraktároz minden apró információt, akkor is, ha az nem kapcsolódik sehova. Valahol, valamikor hallotta, hogy Roger unokatestvére Ninette-nek, más alkalommal azt, hogy ki Roger, ki Ninette, kik a többiek. Meg hogy milyen kapcsolatban állnak egymással, hol laknak, mivel foglalkoznak. Aztán előkerül a puzzle egyik fontos darabja, és összeáll valami. Amit most hallottak, az csak pár töredék, amiknek semmi jelentősége. De mi fog összeállni a végére? Beaulieu kicsinyített másolatával a fejében sétál majd Párizs utcáin?
  A töprengést a kocsiajtó nyílása szakította félbe. Niala behuppant az ülésre.
  – A mi Sylvie-nk dán – újságolta. – A neve K. Hendriksen. Így van a vendégkönyvben, azt nem tudják, mit jelent a K. Egyedül lakik, hetente fizet, és nem mondta meg, hogy meddig marad. Jól beszél franciául. Hát ennyi.
  – Azt tudod, hogy mely napokon fizet? – kérdezte Pi, szinte lépésben hajtva a szerpentinen.
  – Hétfő reggel. Ma is fizetett. Úgyhogy jövő hétfőig biztos marad.
  – Kivéve ha megérzi, hogy szimatolunk utána és kereket old – mondta Nimby.
  – Így van – bólintott Niala. – De ha ügyesek leszünk, akkor jó pár évig nem látja viszont az Amalienborgot.
  – Hacsak nem a börtön ablakából – vágta rá Mohi lelkesen.

Nimby, Martin és Chantal pillanatok alatt kidolgozta a tökéletes módszert.
  – Meg kell figyelni – mondta Chantal.
  – Meg – felelte Martin. – A panzióval szemben kell kialakítani egy leshelyet.
  – Ott a pizzéria – javasolta Nimby. – Senki nem szól semmit, ha elüldögélsz félórácskát. Aztán jön és üldögél a következő.
  – Ha pedig elődugja az orrát – folytatta Chantal –, az őr követi, és értesíti a többieket.
  – Oké – szólalt meg Niala. – Akkor, Pi, ugorjunk át a félszigetre, légy szíves.
  – Minek? – kérdezte a három tervezgető egyszerre.
  – Hogy beszéljek Françoise-zal.
  – Itt vagyok – mondta Kissy csodálkozva, egy másodpercig csakugyan azt hitte, hogy róla van szó. Éppen azon merengett, vajon Mohi ismeri-e már Sylvie panziójának alaprajzát, az esetleges hátsó kijáratokkal. Holtbiztos. Még nem jártak itt, de ő már mindenre képesnek tartja Mohit. Ha most repülőre ülnének és elutaznának Moszkvába, Mohi egy hét alatt mindent megtanulna róla, és bekötött szemmel eltalálna a Vörös tértől a… nem jutott eszébe semmilyen más hely Moszkvában. De ismerné az összes taxisofőrt, rendőrt, virágárust és persze Putyin elnököt.
  Csak később, fokozatosan döbbent rá, hogy Mohi az egész világon egyedül Beaulieu-t térképezi föl ilyen öntudatlan szenvedéllyel, mert szerelmes ebbe a helybe, és mindent meg akar jegyezni róla, mert lehet, hogy soha többé nem jöhet ide, vagy legjobb esetben nyaranta egy-két hétre.
  Ekkor hallotta meg az igazi nevét és kapta föl a fejét.
  – Nem téged – nevetett Niala. – Françoise Lavalt. Most minden bizonnyal otthon van és ebédet főz. Ő a panzióban dolgozik, mindent tud a mi Sylvie-nkről, amit az ottaniak tudhatnak. Fölteszek neki egypár kérdést, és rögtön okosabbak leszünk.

A félszigeten még nem jártak, csak annyit tudtak, hogy egy Saint-Jean-Cap-Ferrat nevű kisváros van rajta. Ugyanolyannak bizonyult, mint Beaulieu: zegzugos hegyi utcák, köztük valóságos erdőkkel, szebbnél szebb házak, egy nagy kikötő, tele hajócskákkal, minden sarkon panzió, étterem, vendéglő. Hát igen, itt mindenki az idegenforgalomból él. D’Aubissonék is, Nizzának a turisták miatt van az országban a második legnagyobb légiforgalma, Blanche és a kollégái pedig tartanak a rendelőben egy csomó kis füzetet a fogászati ellátáshoz szükséges kifejezésekkel mindenféle nyelven. Nyáron van úgy, hogy hetekig egyetlen helybeli se jön, de tömve van a rendelő.
  Françoise Laval a kikötő fölött lakott egy utcácskában, húszévesforma volt és tényleg az ebédet készítette éppen. A kertben töméntelen kisebb-nagyobb gyerek játszadozott, Françoise kistestvérei és azok barátai.
  – Mi lenne – kérdezte Niala pár perccel előbb –, ha körülnéznétek kicsit a félszigeten? Bocs, de kettesben könnyebben szót értünk Françoise-zal.
  Így hát Nialát kitették a háznál, s némi tanakodás után a kocsit is otthagyták a kertben. Gyalog többet látni, még ha nem is jut olyan messzire az ember.
  Fölfelé indultak az utcákon, már kitapasztalták, hogy érdemes fölmászni a magaslatokra, fentről Beaulieu is valami álomszép, nem mintha közelről nem lenne gyönyörű. Talán félmagasságig kaptattak föl, onnan már be lehetett látni a kikötőt és mellette a Monaco felé kinyújtózó kisebb félszigetet – Saint-Hospice-foknak hívják, mondta később Niala –, aprócska házakkal, amik zöld lombsátorból kandikálnak elő. Körülöttük a tenger mindenfelől, arrébb meg a part, Beaulieu tisztán látszik, még Èze-t is jól ki lehet venni. Monacót takarja egy hegyfok. Niala már említette, hogy valamelyik nap ki akarja vinni őket a tengerre, csak le kell küzdeni Georges ösztönös idegenkedését minden olyan járműtől, amin nincsenek csűrőlapok. Ezt egyik este mondta, vacsora után, mikor a teraszon üldögéltek és nézték lent a tengert. A D’Aubisson házaspár is ott volt velük.
  – De hisz remekül vezet – szólalt meg Nimby jámboran –, pedig az autón…
  – Csssss! – szakította félbe Niala. – Én hitettem el vele, hogy az autón is vannak csűrőlapok, csak a szabályok előírják, hogy tartani kell a zéró-zéró-zéró magasságot. Azóta nem próbál bukófordulót csinálni a Renault-val.
  Ezen jót nevettek, Georges is, aki azt mondta, hogy valamelyik nap csakugyan kimennek és megnézik a partot a tengerről.
  – Nektek hajótok is van? – kérdezte Angélique elismerően.
  Georges legyintett. – Errefelé mindenkinek van hajója.
  Angélique bólintott, hát igen, végül is nem egy nagy szám itt, ha valakinek hajója van.
  – Nekünk éppen ezért nincsen – folytatta Georges váratlanul. – Semeddig se tart kölcsönkérni egyet, ha éppen kell, úgyhogy fölösleges költeni a fenntartására.

Úgy tűnt, Saint-Jean-Cap-Ferrat még Beaulieu-nél is drágább hely, itt mintha csak milliomosok laktak volna. Vagy itt az átlagember is olyan házban lakott, mint a milliomosok? Nehéz lett volna megmondani. De a házak még pazarabbul néztek ki, mint Beaulieu-ben, és kizárólag turistákat láttak az utcákon. Igaz, nem sokat, s ahogy följebb értek, azok is elfogytak.
  Útközben Nimby megint előhozta régebbi tervét, hogy szervezetten kellene üldözniük a shindyket.
  – Szerintem ezt kéne tennünk. Alapítani valami szervezetet, ami kimondottan shindyvadászattal foglalkozik. Otthon már figyeltük őket, ezt még tovább lehetne fejleszteni.
  – Sylvie-t se a neten találtuk – vetette közbe Angélique.
  – Nem, persze, de a netes shindyket egész másképp kell földeríteni, és mi már tudunk egy-két trükköt.
  Közben megálltak megint, a panorámát nézték és persze fotóztak.
  – Nekem van is egypár ötletem – folytatta Nimby. – Lehetne írni egypár ravasz kis programot, amik figyelik a szobákban folyó beszélgetést és lecsapnak bizonyos dolgokra. Avagy…
  Elhallgatott és döbbenten meredt valahová Kissy háta mögé. Ő gyorsan megfordult.
  Pi fájdalmas képpel állt fél karral Angélique-re támaszkodva, egyik lábát fölemelve.
  – Azt hiszem, rosszul léptem – nyögte.
  Amíg leültették, Angélique kifűzte a cipőjét és óvatosan kiszabadította a lábát, Pi elmondta, hogy hátralépett valami kőre, és kibicsaklott a bokája.
  – Nem lehet nagy baja – állapította meg, miután megtapogatta a lábát és Angélique-re nézett. – Ha rád támaszkodom, biztos visszajutunk Lavalékig, aztán majd lesz valahogy. Legföljebb te nyomkodod a pedálokat.
  Ebben a pillanatban megcsörrent Mohi telefonja. Az volt a szokás, hogy ha a társaság egy része együtt volt és valaki külön, akkor ötletszerűen választotta ki, hogy kit hívjon. Niala most Mohit hívta, aki néhány rövid mondatban elmondta, mi történt, aztán azt, hogy hol vannak, és már le is tette.
  – Azt mondta, hoz segítséget, maradjunk itt.
  Ők is leültek és vártak. Öt perc se telhetett bele, s lentről megjelent a viharvert mikrobusz. Ahhoz képest, hogy segítséget hoz, elég lassan jön, állapította meg Kissy, s egy-két pillanat múlva meghökkenten látta Niala sárga ruháját a vezetőülésen.
  – Jézusom – mondta Pi. – Mondjátok, hogy nem Niala vezeti a kocsit!
  Senki nem mondta. Már az aranyszőke haj is látszott, aztán a gondterhelt kifejezés az arcán. S egyszer csak lefékezett mellettük.
  – Angélique, ugorj be és húzd be a kéziféket – szólt ki az ablakon. – Én nem bírok vele.
  Mire a szólított fölkelt és megkerülte az autót, az el is kezdett gurulni lefelé. Niala megint beindította a motort, visszakecmergett hozzájuk, Angélique fölrántotta az ajtót és beugrott a még mozgó kocsiba. Az egy hörrenéssel megállt, s Niala egy pillanat múlva már Pi mellett guggolt a fűben.
  – Eltörted?! – kérdezte olyan hangon, mintha a saját lábát adta volna kölcsön a férfinak, aki aztán sérülten hozza vissza. Ő is így érezhette, mert mosolyogva felelt.
  – Nem, nem hiszem, hogy eltörtem volna. Nem olyan vészes. De te mit művelsz azzal a kocsival?
  – Ezt majd később megvitatjuk. Most megeszed ezt – rántott elő egy kis zacskót, amiben gyógyszer és egy vízzel töltött kólásüveg volt. Pi épp csak megpróbált tiltakozni, de hamar fölhagyott vele. Lenyelt egy tablettát.
  – Oké – mondta Niala. – Ha be tudtok szállni, akkor Amerikába viszlek orvoshoz. Ti másszatok be hátra, Pi üljön az ajtóhoz. Angélique mellém, a kézifék miatt…
  Niala ellentmondást nem tűrő, gyors rendelkezéseivel egykettőre bent voltak az autóban. Angélique habozott a kézifékkel, de Niala olyan szigorúan nézett rá – látták a tükörben –, hogy gyorsan kiengedte.
  – Úgy – mondta Niala, lassan továbbhajtva az úton. – Most már beszélhetünk. Igen, tudom, hogy nem szabad ilyet csinálnom, de azt is, hogy szükség törvényt bont. Françoise nem tud vezetni. Te se tudsz, Angélique. Lavalék közelében senkit se ismerek, aki tud vezetni és otthon van. Messzebbre meg hogy mentem volna gyalog? Én legalább valamennyire tudok vezetni… igaz, most először csinálom kint az utcán… de egyszer ezt is… el kell kezdeni…
  Beszéde szaggatottá vált, mert fölértek az emelkedő tetejére, s minden erejére szüksége volt, hogy visszafogja a kocsit. Hátul mindannyian együtt drukkoltak neki.
  A mikrobusz végigdöcögött a hegyen, aztán egy ház előtt megállt. Dr. Lester rendelője, hirdette a tábla. Niala leállította a motort, Angélique behúzta a kéziféket, aztán kisegítették Pit és ők is kimásztak. Mire elindultak, Niala már bentről jött kifelé egy szakállas, fehér köpenyes férfival.
  – Mi történt? – kérdezte az furcsa kiejtéssel. – Megsértetted lábat? Gyere, támaszkodjad rám. Bemegyünk és megnézek.
  Niala azt mondta, Amerikába viszi orvoshoz, és így is volt. A rendelő tele volt amerikai város- és tájképekkel, néhány helyet Kissy is fölismert: a Grand Canyont, a Szabadság-szobrot, a Golden Gate-et. Volt vagy egy tucat kép felhőkarcolók erdejével, neki azok mind egyformák. Egy nagy, fekete keretbe foglalt fotó a World Trade Center ikertornyait ábrázolta, alatta kis asztalkán virágcsokor, mintha egy elhunyt rokon arcképe volna.
  – Jól van – mondta a doktor. – Ide üld le és mutasd nekem lábat. Rossz helyre lépted?
  – Igen – mondta Pi komoly arccal, s amíg a doktor elfordult egy pillanatra, rosszallóan nézett rájuk. Igaza van, nem illik vigyorogni a beszédén. – Azt hiszem, valami kőre léptem.
  A doki hirtelen megfordult és szigorúan Pire meredt.
  – Elhoztad követ?
  Meghökkenve néztek rá mindannyian, kivéve Nialát, aki megcsóválta a fejét.
  – Ugyan már, Bill. Majd ha fehér lesz a szakállad, akkor eljátszhatod a vén dokit, aki hülyeségeket kérdez.
  Az orvos nevetett és szemügyre vette Pi lábát, aztán tapogatni kezdte.
  – Jó, jó. De te is tudsz, ha beteg mosolyogja, már nem is fájik annyira. Ezt játszottam öreg Giscard bácsinak télen. Bocsánat – mondta, mert Pi fölszisszent a nyomkodásra. – Nagy hullám meglökte csónakját, borulta neki korlátra és ütötte fejet. Mondok neki: elhoztad korlátot? Nézi rám ekkora szemeket – a doki legalább fél métert mutatott a két kezével –, én meg mondok neki: mert ha csak hullámot hoztad, az nekem nem elég!
  A csapat jót nevetett.
  – Lábnak semmi baja, szerintem – mondta aztán Bill. – De akarok hallani másik doki véleményét. Jó? Gyere át másik szobába, megkérdezünk.
  Pi átbicegett a másik szobába, közben alighanem benne is felötlött, hogy miért nem jöhet oda az a doki. De a szobában nem volt senki, csak egy csomó nagy gép.
  – Ide üld le – segített az orvos. – Lábat ide fémlapra. Másik dokit Röntgen dokinak hívnak. Mikor szólom, tartod lábat egész mozzantalanul. Helyes? Ti most kimentek.
  Gyorsan kisereglettek az előző szobába.
  – Miért kellett kijönnünk? – csodálkozott Mohi.
  – Hogy ne kapjunk sugárdózist – felelte Angélique. – A röntgensugárzás veszélyes, csak akkor tesznek ki neki valakit, ha muszáj. A dokinak is van egy sugárvédő kalitkája, ahova ilyenkor bebújik.
  – Te bent maradhattál volna – mondta Nimby.
  – Én? Miért?
  – Csillagász vagy, hozzászoktál. A csillagok erős röntgensugárzást bocsátanak ki, nem?
  – De… – mondta Angélique, szemlátomást nem tudva eldönteni, hogy a fiú komolyan beszél-e.
  Már nyílt is az ajtó.
  – Ez kész – szólt ki Bill. – Segítem neked visszajönni rendelőbe, jó? Pár perc kell gépnek, előhívni képet. Ti lakjátok Beaulieu-ben?
  – Most igen – felelték.
  – Jó. Ha nem törted el semmit, akkor bekötök, kapod rá gyógyszert és három napig nem használsz lábat. Ha fájik vagy kiabál, szóljad Versini dokinak.
  – És ha eltörte, akkor megragasztod? – érdeklődött Mohi.
  – Meg, meg – mosolygott az orvos –, de úgyis nem törte sehol. Ha nagyon jól van és nem fájik semmit, nem muszáj kivárni három napot. De erőltetést nem szabad. Semmi sziklamászás, nem ugrod ejtőernyővel, és nem is úszhatod. Vízbe menni szabad, csak lábtempóval vigyázzad. Megnézem képet.
  Kissy csendes vigyorral figyelte, ahogy Mohi úgy néz a távozó orvos után, mint aki sok év után viszontlát egy régi jó barátot.
  – Hogy került ide? – kérdezte közben Angélique Nialától.
  – Egyetem után idejött nyaralni, aztán itt maradt egy lány miatt. Aki egyébként rokonom.
  – Ki az? – nézett rá Mohi.
  – Marie-nak hívják, nem ismeritek.
  Kissyn átfutott a gondolat: biztos, hogy Mohi sem ismeri?…
  – Igaz is, Marie merre van? – fordult Niala a visszatérő orvoshoz.
  – Gyógykezelje beteget házában. Jól van, nem törted lábat, meheted haza. Nem felejtesz utasítást? Kösz – vette át Pitől a társadalombiztosítási kártyáját, és gyorsan elintézte az adminisztrációt.
  – Ugye autót vezethet? – kérdezte Angélique, egy oldalpillantást vetve Nialára.
  – Autót? Szó nincsen róla. Pihenje lábat! – mondta az orvos szigorúan, és kitámogatta Pit a kocsiig. Aztán homlokráncolva figyelte, hogy Niala a volán mögé telepszik.
  – Te már kaptad vezetői engedélyt? – érdeklődött.
  Niala dühösen bevágta a kocsiajtót.
  – Szórakozol velem, Bill?! Ha azt hiszed, olyan könnyű nekem elvezetni ezt a dögnehéz kocsit, hát nagyon tévedsz, de én vagyok az egyetlen, aki ért hozzá, és még három kilométer hazáig.
  Az orvos lehajtotta fejét.
  – Értek. Kicsit várjad, Nicole. Én nem hagyhatok itt rendelőt, de szólom Jean-Paulnak. Hazavigye titeket, jó?
  Niala bólintott, remegve a felindulástól, szólni se tudott. Remélhetőleg nem sírja el magát, gondolta Kissy. Szegényen most jön ki az idegfeszültség Pi sérülése miatt. Meg a vezetés miatt is. Elég nehezen vette a kanyarokat idefelé, pedig majdnem egyenes volt az út, otthon Beaulieu-ben igazi kanyarok is vannak, meg ott az országút forgalma. Biztos megbirkózna vele, egyesben persze, de pattanásig feszült idegekkel.
  Niala sóhajtott egy hatalmasat, aztán kinyújtotta bal kezét az ablakon. Az orvos egy pillanatra a markába fogta.
  – Thanks for all, Bill.
  – You’re welcome, Nicole.
  Niala elfordította a kulcsot, beletaposott a pedálokba – ő, Kissy még mindig nem tudja, hogy melyik mire való –, és a kivénhedt mikrobusz meglódult.
  Lassan csorogtak végig az úton, hallgatagon. Niala a vezetésre összpontosított, ők pedig nem kérdezték meg, hogy miért hajtottak el, ha egyszer az orvos szól annak a Jean-Paulnak.
  Pár perc után gyalogos alak jött szembe velük a kocsiút közepén. Kissy riadtan ismerte föl a rendőregyenruhát. Ha ez most elkapja őket…
  Niala megállt a rendőr előtt, Angélique behúzta a kéziféket, a rendőr pedig bedugta a fejét az ablakon. Végignézett rajtuk. Kissy csodálkozva látta, hogy a mellette ülő Mohi hogy húzza össze magát egyre kisebbre, igyekezve láthatatlanná válni. Valószínűleg nincsenek jó tapasztalatai a rendőrökkel, hát persze, honnan is lennének. Alighanem sok időt töltött már el azzal, hogy előlük bujkált.
  – No – mondta a rendőr, visszatekintve a kicsit még fújtató Nialára –, hát veletek meg mi történt? Lester doki hablatyolt valamit rólad, de a felét se értettem.
  Kissy megkönnyebbült, tehát a rendőr Jean-Paul. Akkor Niala azért hajtott tovább, mert tudta, hogy erről fog jönni.
  – Hadd ne tartsak mesedélelőttöt, Jean-Paul. Ugorj be és vezesd a csotrogányt, én meg hátramegyek.
  – Jól van, de aztán nekem vissza kell mennem az őrsre.
  – Hát majd visszamész – fortyant föl Niala. – Marad ott még egy csomó naplopó, aki útbaigazítja a turistákat. A fékezésekkel majd vigyázz, mert Pinek fáj a lába.
  Közben kimászott az ülésből és hátrajött. Martin és Nimby egyszerre ugrott föl, hogy átadja a helyét. Niala biccentett köszönetül és lerogyott Martin helyére, aki leült a földre. Jean-Paul beszállt és indított. Niala csak akkor szólalt meg, amikor már rendes sebességgel haladt a kocsi.
  – Ne haragudjatok. Azt hiszem, kiborultam kicsit. Eddig csak úgy vezettem, mint Mike az ET-ből, garázsból ki, garázsba be… és nem ezt a hatalmas szörnyeteget. Örülök, hogy nem kell fölmásznom vele a hegyre meg átevickélnem a főúton.
  – Nem haragszunk – mondta Angélique őszintén. – Csodálatosan csináltad. Én pedig ősszel beiratkozom egy autósiskolába.

Csak amikor hazaértek és a rendőr már el is ment, akkor tudták meg, hogy majdnem a nagybátyja Nialának. Mathieu bácsi, a mikrobusz tulajdonosa Blanche féltestvére, ugyanaz az apjuk. Jean-Paul pedig Mathieu féltestvére: ugyanaz az anyjuk. Blanche meg Jean-Paul ilyenformán semmiféle vérrokonságban nincs egymással, de mégis afféle testvérekként tartják számon egymást. Jean-Paul édestestvére az a bizonyos Marie, Lester doktor felesége és egyben asszisztense.
  Mindezt Niala a nappaliban magyarázta el, miután kényelembe helyezték Pit és a lábát.
  – Akkor már csak azt mondd meg – szólalt meg Mohi –, hogy ki árulja a dinnyét a strand mellett.
  Mindenki értetlenül nézett rá, a kérdésnek az égvilágon semmi értelme nem volt. Niala is furcsálkodva nézte Mohit, de az ő arcán egész más látszott.
  – Hogy jutott ez most eszedbe?
  – Csak úgy. Mintha ennek köze lenne Jean-Paulhoz, de nem tudom, micsoda.
  – Igen… köze van hozzá. A dinnyét Pierre Dubarry árulja, Joséphine öccse. Joséphine pedig Jacquot felesége, aki…
  – Ó, így már tudom – derült föl Mohi arca, miközben nekik többieknek halvány fogalmuk se volt az egészről. – Csak az nem volt világos, hogy ez melyik Joséphine.
  Kissyt hihetetlenül szórakoztatta a dolog. Tisztára olyan volt, mintha Mohival együtt becsöppentek volna egy sokszereplős szappanoperába az ezredik résznél, és Mohi már az ezeregyediknél világosan tudná, hogy ki kinek a kije, miközben ő még odáig se jutott el, hogy a főszereplők arcát össze tudja kapcsolni a nevükkel. S ahogy nézte Niala töprengő arcát, látta rajta, hogy most végre neki is kezd szemet szúrni a dolog, amit ő, Kissy már jó ideje megfigyelt Mohin.
  – Tulajdonképpen honnan tudsz te ilyen dolgokat?
  – Nem tudom – nézett rá az kicsit ijedten. – Valaki említette, de nem emlékszem.
  – Mi anyáékkal biztos nem. Minket nem érdekel, hogy ki kivel bújik ágyba.
  Kissy meglepődött, eddig valami rokonságra tippelt. Eszerint ez a Joséphine ágyba bújt Jean-Paullal? Nem kérdezi meg, mert letorkolják, hogy ugyan már, Catherine bújt ágyba Albert-rel vagy Maurice Alexandrával, és rejtély marad, hogy azok kicsodák. Sokkal szórakoztatóbb így, hogy nem ért semmit.
  – De akkor se tudom – bizonygatta Mohi elszontyolodva.
  – Jaj, ne ess kétségbe – mondta Niala gyorsan, látva, hogy a kicsi azt hiszi, valami rossz fát tett a tűzre. – Csak meglepett a dolog, de nincs abban semmi rossz, ha ilyen dolgokról is tudsz. Csak az érintettek előtt ne szellőztesd, zavarba jönnének.
  – Én sejtem, honnan tudja ezt Mohi – szólt közbe Kissy. Úgy érezte, föl kell végre fednie Mohi csodálatos memóriáját. – Valószínű, hogy valamikor elmentek mellettünk valakik, akik erről beszéltek. Mi azonnal elfelejtettük, mert nem ismerjük a szereplőket, nekünk nem jelentett semmit. De Mohi mindent megjegyez, és összerakja. Bámulatra méltó emlékezőtehetsége van.
  Niala komoly arccal nézte a kislányt, aki zavartan fészkelődött a fotelban.
  – Tényleg?
  – Lehet – felelte az. – Nem tudom. Elég jól kiismerem magam nálatok… de… azt hittem, a többiek is…
  Kissy az ajkába harapott. Ők?! Hisz lövésük sincsen azokról az emberekről, helyekről, eseményekről, amiket ők magától értetődőnek tekintenek.
  – Ki Gérard Parmentier? – kérdezte Niala hirtelen, de nem amolyan vizsgáztató hangon, hanem szinte simogatva, mint amikor egy kiskutyát dicsér meg az ember.
  Mohi félszegen elmosolyodott. – Az az öreg bácsi, aki mindig micisapkát hord és egy fekete biciklin jár. Marióék tőle vették meg az egyik telket, amin a panzió áll, és a szőlője Bourridonéké mellett van a hegyen. A felesége Augustin Claudel lánya volt, cseléd Rothschildéknál, de tíz éve nem él már. Amikor megszülettél, kaptál tőlük száz eurót, azazhogy frankot, amit betettek a nevedre nyitott bankszámlára. A télen a bácsi beteg volt és te mindennap jártál hozzá. Ő tanította meg Blanche-ot kosarat fonni, a felesége pedig többször becsempészte magával a Rothschild-villába, odaát a félszigeten. Amúgy pék volt, de később gazdálkodásba fogott, és rengeteg pénze van, amit senki se tud, hogy ki fog örökölni, mert gyereke nincsen.
  Nialának egyre gyanúsabban csillogott a szeme, ahogy hallgatta az egyre folyékonyabban, magabiztosabban csengő kiselőadást. Igen, erre az öregre Kissy is emlékezett, minden reggel találkoznak vele, amikor lemennek a partra, ő azt mondja, jó reggelt, Nicole, Niala meg azt, jó reggelt, Gérard bácsi. És az is rémlett, hogy pék volt, mintha Blanche említette volna. De ennyi mindent ő képtelen lenne fölidézni róla.
  Csend volt. Aztán Niala megint kérdezett, egészen halkan.
  – Ki Annabelle néni?
  – Ó, az könnyű – felelte Mohi, de a hangjából is, az arcáról is hiányzott a vidámság. – Mathieu bácsi feleségének a testvére. Ott lakik fönt a hegyen, abban a házban, aminek világoskékek az ablakpárkányai. Elvált, van két fia, az egyik polgármester valahol nyugaton. A volt férjének gumigyára van. A néni szerkesztő a nizzai tévénél, és nagyszerűen főz. De mi még nem találkoztunk vele, mert most Bordeaux-ban forgat.
  Niala csak hallgatta Mohi magabiztos elbeszélését, és most már csakugyan végigcsordult egy könnycsepp az arcán. Észre se vette, csak nézte, nézte Mohit, és Kissy érezte: nem azon hatódott meg, hogy Mohinak ilyen jó a memóriája.
  Nem, Niala először mélységesen elkeseredett, s csak azután, apránként kezdett benne testet ölteni mindaz, ami később a tűzijátékhoz vezetett, s alapjaiban változtatta meg mindannyiuk világképét.
  Amikor Kissy megtudta mindezt, meg kellett állapítania, hogy Niala intelligenciája magasan az övé fölött szárnyal. Neki akkor csak az járt a fejében, milyen kár, hogy Mohi ezzel a ragyogó eszével csak kallódik, félig-meddig utcagyerek. Ha jobb körülmények közé csöppen, akármi lehetne belőle.

Otthon ebédeltek ezen a napon, hiszen Pi nem mászkálhatott. A panzió konyhájáról hozattak, Jeanne szolgálta föl. Neki is szemet szúrt Niala szokatlan csendessége, sőt ez már több volt, mint csendesség, Niala úgy kóválygott, mint akit fejbe vertek. Meg is kérdezte őt, Kissyt, persze nem szavakkal, csak egypár grimasszal és szemvillanással. Csak egy „fogalmam sincs” vállvonással tudott felelni.
  De aztán csak megélénkült valahogy, amikor faggatni kezdték, hogy mit beszélt Françoise Lavallal. Bár Kissynek olyan érzése volt, hogy úgy kényszeríti magát, hogy ne arra figyeljen, ami annyira foglalkoztatja.
  – Nos – kezdte –, először is kifaggattam az emberünkről, és elmondta, amit tud. A muki strandra jár meg kirándul, érdeklődött a helyi nevezetességek iránt, megnézte a Kérylos-villát, ami nálunk is tervbe van véve, és szeret csatangolni a hegyekben. Egyedül érkezett, most jár először a Côte d’Azurön. Én pedig elmondtam neki, hogy mivel gyanúsítjuk a pasast. Eléggé fölháborodott, de értelmes lány, tudja, mi a különbség gyanú és bizonyosság között, és azt is tudja, hogy ha bizonyíték nélkül bármivel megvádolja a pofát, vagy akár csak sejteti a gyanúját, akkor szerencsésnek érezheti magát, ha csak kirúgják. Úgyhogy tartja a száját és figyeli a hapsit.
  – És mi addig mit csinálunk? – kérdezte Nimby.
  – Hát arra igazán nem volt időm – sóhajtott Niala –, hogy ezt kitaláljam.
  – Én megmondom – szólalt meg Pi. – Semmit. Várunk. Most Françoise Laval van gólhelyzetben.
  – Meglátjátok – álmodozott Martin –, Françoise hamarosan belép majd a középső mezőre és azt mondja: Jumanji!
  – Vagy föltépi az ablakot – tette hozzá Chantal –, és kiüvölti a viharba: Mag-da-lé-na!
  Françoise Laval egyiket sem tette – nem is biztos, hogy látta ezt a két filmet –, de meglepően hamar jelentkezett, alig félórával azután, hogy megkezdte műszakját. Blanche alig öt perccel előbb ért haza, meghallgatta az aznap történtek elbeszélését és kifejezte együttérzését Pi lába miatt.
  – Én – vette föl a telefont Niala. Mindig így vette föl, mert ez bemutatkozásnak számít – elvégre ő csakugyan ő –, de ha valaki mellétárcsáz, azzal fölösleges közölni, hogy ki lakik itt.
  Ahogy meghallotta a hívó hangját, lenyomta a kihangosítót.
  – …igazad volt, Nicole. El kell kapni ezt a disznót!
  – Françoise! Csillapodj le és mondd el összefüggően!
  Az elbeszélés jóval hosszabb és csapongóbb volt, mint a benne levő tartalom, de végül összerakták, hogy mi történt. Az egyik szoba ajtajából Françoise azt látta, hogy Sylvie fölemeli az ott lakó japán házaspár kislányának szoknyáját, és bekukucskál alá, vagy csak megpróbálja, ezt nem lehetett tudni. A kislány mond neki valamit, amit Françoise nem hallott, és elszalad. Sylvie ezután vidáman elsétál a másik irányba.
  Françoise persze rendőrt szeretett volna hívni, de megmagyarázták neki, hogy a bíróságon az ő szava állna szemben a pasaséval. Bizonyítékok nélkül semmit sem tehetnek.
  Mikor letették, Blanche megjegyezte:
  – Óvatosnak kell lennetek Françoise-zal. Túl könnyen elragadja a képzelete.
  Ezzel Niala is egyetértett. Úgy döntöttek, egyelőre félreteszik a Sylvie-ügyet, túl kevés a konkrétum, úgyszólván a semmire alapozva gyanúsítják. Inkább megbeszélték a fiúk ruhavásárlását. Nimby és Martin holnap elmegy és megveszi, ami kell; segítségre nincs szükségük, jó párszor elmentek már a ruhaüzlet előtt, odatalálnak. Pi pedig kölcsönöz egy öltönyt. Nem kellett megvárni Georges hazatértét, Blanche tudta, hogy a férje öltönyben lesz, a zakót is fölveszi, de nyakkendőt persze nem. Munka közben állandóan nyakkendőt kell hordania, a szabadsága alatt csak akkor veszi föl, ha elengedhetetlen. Ez a viselet Pinek is megfelelt, úgyhogy Blanche fölhívott valakit és kölcsönkért egy öltönyt.
  Amikor letették a telefont, Niala odalépett a kanapén üldögélő Mohihoz, tűnődve nézte egy pillanatig, aztán leült mellé.
  – Kivel beszélt most anya? – kérdezte csöndesen.
  Mohi elmosolyodott. Egész más volt az arca, mint amikor vigyorog. Ez mosoly volt, barátságos, szelíd mosoly.
  – Jean-François Serrault-val. Borász, fönt lakik a hegyen, és sántít az egyik lábára. A felesége Gérard Parmentier unokahúga, van egy ötéves fiuk, akinek állítólag egy német, olasz vagy amerikai turista az apja, aszerint, hogy éppen ki köszörüli rajtuk a nyelvét. Pedig két éve Jean-François nyomatékosan megkérte Guillaume Duchamp-t, hogy hagyják őket békén, olyan nyomatékosan, hogy Guillaume kórházba került, Jean-François-nak pedig fizetnie kellett, hogy le ne csukják.
  Blanche csodálkozva hallgatta.
  – Honnan tudsz te ilyeneket?
  Hosszú idővel később Kissy kimondottan sajnálta, hogy nem volt bekapcsolva semmilyen hangrögzítő eszköz. Meg mert volna esküdni, hogy Blanche-nak ennél a kérdésnél elcsuklott a hangja a meghatottságtól. De Blanche maga azt állította, hogy nem hatódott meg, csak meglepődött. Persze végül is mindegy. Később adódott még éppen elég alkalma, hogy meghatódjon.
  – Csak úgy fölcsipegettem – mondta Mohi. – Ezt-azt beszélnek az emberek, én pedig meghallom. Azt például éppen tegnap éjjel hallottam, hogy Serrault-ékról mit pletykálnak.
  – És hol?
  – A panzió kapujában – bökte ki Mohi kis habozás után. – Ketten beszélgettek, de nem mondom meg, kik voltak.
  – Nem baj – mondta Blanche. – Maradjunk annál az egyszerű föltételezésnél, hogy Jeanne már megint a kapuban csacsogott Anne Perrinnel. De te nem lehettél a szobádban, ha onnan hallottad őket.
  Mohi megvonta a vállát és nem felelt.
  – Ugyan, Mohi – mosolygott Blanche. – Nem kell elszámolnod vele, hogy merre jársz.
  – Jól van… szóval azon a nagy fán ültem a kapu fölött.
  – Tölgyfa – dünnyögte Niala.
  – Szeretek a fákon üldögélni, bár nappal nemigen jut rá időm. Éjjel, ha nem tudok aludni, kimegyek és fölmászom valamelyik fára.
  Kissy teljesen el volt képedve, erről sejtelme se volt. Még azt se tudta, hogy Mohi szeret vagy egyáltalán tud fára mászni.
  – Hát persze – szólalt meg Niala. – Valamelyik nap ebéd előtt éppen akkor találkoztunk, amikor lemásztál az almafáról. Azt mondtad, isteni onnan a kilátás…
  – Te pedig azt felelted, tudod, te is ültél már odafönn.
  – Még én is ültem kislánykoromban a fáinkon – nevetett Blanche. – Volt úgy, hogy Georges-zsal együtt, mert rokonai éltek itt, és hozzájuk járt nyaralni.
  Niala egyre csak Mohit nézte, nagyon gondolkodva valamin. Egyszer csak megkérdezte:
  – Mohi, te ugye nem a nevelőszüleid nevét viseled?
  – Nem hát – ütődött meg ez –, miért?
  – Honnan kaptad a Bohringer nevet?
  – Nem tudom. Azt hiszem, a nővérek adták a kórházban. De hogy jut ez most…
  Niala fölpattant és járkálni kezdett.
  – Csak elképzeltelek, ahogy ülsz a fán… és eszembe jutott egy kislány egy filmben, aki szintén ül a fán és figyeli a felnőtteket. Egy fiú is ül mellette, aki nyaralni jött oda, akárcsak apa, amikor ti ültetek a fán – nézett anyjára. – És nevek jutottak eszembe. Ismeritek a filmet?
  Mindenki kutatott az emlékeiben.
  – Amerikai? – kérdezte Pi.
  – Francia. Bár készült egy amerikai feldolgozás is, abban az Alaszka-beli Thora Birch játssza a kislányt. A francia változatban Guedj. – Megállt Mohi előtt és jelentőségteljesen nézett rá. – Vanessa Guedj. A férfi főszereplő pedig… Richard Bohringer.
  – Hát persze – bólintott Blanche. – Mi is a címe… a falu neve, ahol játszódik, ha jól emlékszem.
  – Igen, csak tettek elé egy névelőt. A nagy út. Hubert rendezte, aki A cigánylányt is. – Niala elnevette magát. – Ha annak a nővérnek, aki elnevezett téged, az lett volna a kedvenc filmje, akkor most Valérie Brasseurnek hívnának.
  Mohi pislogott.
  – Azt akarod mondani, hogy egy filmből kaptam a nevemet?
  – Szerintem onnan. Én a nickemet vettem a kedvenc színészemről, a nővérke egy újszülöttet nevezett el róla. A keresztnév viszont nem lehetett Richard, nem állt volna jól neked, úgyhogy a színész kislány nevét kaptad.
  Niala elmélete negyedóra múlva megdőlt és egy másik elméletnek adta át a helyét. Megnézték a film és a két színész adatait az IMDB-ben, és kiderült, hogy Vanessa Guedj azon a napon ünnepelte huszadik születésnapját, amelyiken Mohi született. Innentől vált bizonyossá az összefüggés, ami addig csak sejtés volt. De akkor, mondta Niala, másképp történhetett.
  – Akkor még biztos nem volt IMDB – tűnődött –, de akkor is meg lehetett tudni, hogy milyen sztárok születtek az év adott napján. A nővérke kiválasztotta Guedjet és megajándékozott a keresztnevével. És a legismertebb filmjéből kaptál mellé családnevet.
  Mohi legalább egy centit nőtt ettől a felfedezéstől, mintha az derült volna ki, hogy a két filmsztár édesgyermeke. Hát még amikor este megnézték a filmet, mert persze hogy megvolt Niala gyűjteményében, és a társaság megállapította, hogy Mohi és Martine, akit Guedj játszik a filmben, sokban hasonlít egymásra. Külsőre nem, de mindketten energikusak, a saját fejük után mennek, nem tisztelnek semmit és nagy a szájuk.
  Csak sokkal később fedezte föl Kissy, hogy van még egy kapocs a film és a valóság között. A film egy nyaralásról szól, ami megváltoztatta több ember életét – s ők is egy olyan nyaralás közben találtak rá a filmre, ami többük életét megváltoztatta.
  Az utolsó kapcsot, ami összekötötte őt a filmmel, maga Vanessa találta meg sok-sok év múlva, akkoriban, amikor az esküvőjére készült.

Úgy döntöttek, másnap mennek ki a tengerre. Akkor Pi elüldögélhet a hajón, nem kell terhelnie a lábát. Amennyit pedig mégis mászkálnia kell, ahhoz mankót fog használni: Luigi egykettőre előkerített egyet a panzió padlásáról, ahol petróleumlámpától a szovjet kitüntetésekig minden megtalálható volt. Pi ugyan azt dörmögte, hogy hamarabb rendbe fog jönni a lába, mint ahogy megtanul járni ezzel, meg hogy egy bot is elég lett volna, sőt az is túlzás, de Isabelle néni csak a fejét rázta.
  – Hallgasson rám, Jourdain úr, ötvenöt éve caplatok ezeken a hegyi utakon, láttam én már mindent, ami az embert itt érheti. Ha egyszer rosszul lépett, jó darabig vigyázni kell, amíg meg nem erősödik a lába. És a bot nem elég. Azzal ugyanúgy rálép, az meg nem lenne jó.
  Kissy örömmel vette észre, hogy már sokkal jobban érti a néni beszédét. Isabelle néni voltaképpen nem tiszta provanszál nyelven beszél, tudták meg Nialától, hanem a francia itteni tájszólását keveri a provanszállal és az olasszal, pontosabban a ligurival, mert Mario azt beszéli – vagyis hát közel negyven éve él Franciaországban, ma már ő is francia–provanszál–olasz keveréknyelven beszél. Sőt akad a beszédjükben némi monacói is, mert annak a pöttöm országnak van ám saját nyelve, csak persze mindenki franciául beszél ott is. De ezek a nyelvek amúgy is annyira hasonlítanak egymásra, hogy nehéz őket szétválogatni.
  Igen, egész könnyű megérteni. Utánozni már annál nehezebb, az embernek fogalma sincsen, mit mondanak ugyanúgy, mint Párizsban, mit másképp, és hogyan. Ez csak Mohinak megy remekül, akinek provanszál beszédét Isabelle néni nagyon megcsodálta, és megkérdezte, hogy sokszor járt-e már ezen a vidéken.
  – Most először – felelte Mohi. – Még a közelben se jártam soha.
  – Tán ösmertél akkor valakit, aki idevaló volt?
  Isabelle néni óvakodott bármit kérdezni Mohi szüleiről – D’Aubissonék idejekorán tájékoztatták.
  – Nem, senkit. Isabelle néni volt az első, akit így hallottam beszélni.
  – Akkor pedig – jelentette ki a néni megfellebbezhetetlenül – te innen származol. Hogy melyik ősöd élhetett itt, azt nem tudhatom, de örököltél tőle valamit.
  Ezt persze senki nem hitte el, a nyelvtudás nem öröklődik, de még a nyelvtehetség se. Mohi is így gondolta.
  – Ugyan – mondta, míg lehajtottak a hegyről –, nem örököltem én semmit senkitől. Szimplán zseniális vagyok, csak úgy saját magamtól.
  – De ez nem az egyetlen jó tulajdonságod – nevetett rá Chantal.
  – Nem hát – vigyorgott vissza Mohi. – A legbüszkébb a szerénységemre vagyok!
  Így csevegve értek le pár perc alatt a kikötőbe; a kisebbikbe, amelyiket Fourminak hívtak, itt parkol a hajójuk. Horgonyoz, javította ki Niala Nimbyt. Nem, hanem kikötőzik, felelte a fiú, mert ha az autók a parkolóban parkolnak, akkor a hajók a kikötőben nyilván kikötőznek.
  A Ninette kikötőbakokra volt kikötve kötelekkel, de Niala kijelentette, hogy tengerésznyelven ezt horgonyzásnak hívják.
  – Tényleg? – kérdezte Chantal.
  – Nem – derült Niala –, de miért legyen Nimbynek igaza?
  Blanche a parton maradt, hogy eloldja a köteleket, ők pedig fölmentek a fedélzetre. Pinek némi bajlódást jelentett a palló, de nem sokkal többet, mint a közönséges talajon járni a mankóval. A lényeg az volt, hogy följutott és nem esett vízbe.
  A Ninette kicsi hajó volt, de csak tengeri fogalmak szerint. Kényelmesen elfértek a hátsó fedélzeten, és még ott volt a négy-öt személyre tervezett kabin. Árboca nem volt, motor hajtotta, amit Georges nyomban be is indított, és szép lassan kiballagott velük a kikötőből.
  Ahogy kihúztak a móló mellett, folyamatosan kattogtak a fényképezőgépek. Beaulieu a levegőből, a hegyről és a partról is szép volt, de a tengerről talán még szebb. Még jól látták a parti pálmafákat, de a hegyi házak már színes kavalkáddá változtak. Aztán a kikötő is fehér játékvilággá zsugorodott, és eléjük tárult az öböl. Északon Beaulieu, nyugaton és délen a félsziget. Valahol messzebb, dél felé a saint-jeani kikötő, de innen még nem látszott.
  – Soha nem tudnék itt élni – mondta Angélique meggyőződéssel. A többiek meghökkenve, már-már sértődötten néztek rá, csak D’Aubissonék nem, ők sejthették, mire gondol. – Jaj, ne nézzetek így rám. Egyszerűen annyira gyönyörű itt minden… de ahol az ember lakik, az csak egy hely és kész. Ha az ember megszokja, a legszebb táj is hétköznapi. Ez pedig túl csodálatos ahhoz, hogy kárba vesszen.
  – Értem, mire gondolsz – bólintott Blanche. – Én itt nőttem fel, igazán megszoktam… de biztosíthatlak, ma is ugyanúgy látom a szépségét. Persze nem nézem mindennap, ez igaz. De szeretek például kiülni a teraszra és onnan nézni a partot meg a tengert, és elmélázni rajta, hogy milyen szép.
  A folytatásra Kissy már nem nagyon figyelt. Az jutott eszébe, miközben egy másik hajót kísért a tekintetével, hogy ő is elmélázott már jó párszor a táj fölött, percekig csak bámult maga elé és nézte a partot, a tengert, mikor mit. Mások is megteszik. És ha Hendriksen is csak ezt tette, amikor megfigyelték a strandon? Ha éppen azon meditált, hogy milyen szép itt a tenger, milyen más, mint otthon őnáluk, vagy esetleg azon, hogy ha itt hajóra szállna és a partok mentén megkerülné Nyugat-Európát, milyen sokfélének látná a partot meg a tengert, amíg hazaér? Ők csak annyit láttak, hogy könyv van a kezében, de nem lapoz, és abban az irányban, amerre a feje mutat, van két meztelen kisgyerek. Semmi többet nem tudnak. Françoise rémtörténete vagy igaz, vagy nem, még azt se tudni, milyen messze állt pontosan. Akármit csinálhatott a pasi, amit Françoise fölzaklatott képzelete úgy látott, hogy benéz a kislány szoknyája alá.
  A Ninette kihúzott az öbölből és elhaladt a város előtt, aztán tovább. Megnézték Èze-Bord de Mert, Èze-t és Cap d’Ailt is; ebben a városban kötöttek ki, alig egy lépésnyire Monacótól, és fölsétáltak a partra.
  – Itt is vagyunk – mutatott Georges egy kis pizzériára. – Ez Yves barátomé, akinek tegnap segítettem kifesteni a másik pizzériáját. Azt mondta, cserében vendégül lát minket ebédre.
  – Óriási – örült meg Nimby. – Már érzem a gyomromat. Nagy pizzéria volt?
  – Dehogy, csak akkora, mint ez.
  – Kár.
  Georges nevetett és biztosította Nimbyt, hogy a pizzéria és az ebéd mérete között nem lesz összefüggés.
  Kissy jót mulatott Nimby éhségén, különösen mert amióta itt vannak, jobbnál jobb kajákat esznek, de nem híznak, mert jócskán le is mozogják a kalóriákat. Maga Nimby éppenséggel fogyott húsz dekát, tegnap este jelentette be, és megkérdezte Nialát, hogy a fürdőszobai mérlegük pontos-e. Blanche fölajánlotta, hogy ráteszi Nimbyt patikamérlegre, mintha valami apró állatka volna, de a fiú megelégedett a fürdőszobaival.

Ezt az ebédet is le kell majd mozogni. Kisebb szelet pizzákat ettek, négy-ötfélét fejenként, meg gyümölcsöt, és óriási adag kólákkal meg narancslevekkel öblítették le. Yves, a tulaj nem volt jelen, nem volt megbeszélve, hogy melyik nap mennek, de fölhívták, átadták a pincérlánynak, és kiadta az utasítást, hogy ingyen kell őket kiszolgálni. Aztán visszamentek a hajójukra, hisz Pi még nem nagyon járhat, és elhúztak Monaco előtt. Mint valami mesevilág, ide jöhetnének forgatni a legújabb Óz-filmeket, és semmin nem kellene változtatni.
  Roquebrune-Cap Martin volt a következő város, de odáig már nem mentek el, a monacói part előtt visszafordultak. Azután már csak Menton következett volna, és ott az olasz határ.
  Èze előtt Kissynek támadt egy gondolata, ahogy Angélique-et nézte, amint odabújik Pihez és gyönyörködik a tájban. Ott a hajón nem kérdezhette meg Nialát, de amikor hazaértek, félrevonta.
  – Ide hallgass, tulajdonképpen miért vagy te egyedül?
  – Egyedül? – nézett rá Niala értetlenül.
  – Igen. Pinek itt van Angélique, nekem Martin, de mi még azt se tudjuk, hogy te kivel jársz. Miért nem hívod el?
  – Mert nem járok senkivel.
  – Szakítottatok?
  Niala bólintott, aztán kurtán megrázta a fejét. – Nem szakítottunk, én szakítottam. Meguntam a srácot.
  – Kár.
  – Miért?
  – Jólesett volna azt látni, hogy nem csak epekedsz Pi után, hanem valakivel jól érzed magad.
  Niala rámosolygott, de nem volt ez vidám mosoly, inkább szomorú.
  – Én veletek érzem jól magam. Rajtatok kívül most nincs szükségem senkire.
  Egy percig hallgattak mindketten. Kissy kinézett az ablakon a tengerre, aztán körbejártatta pillantását a szobán. Niala szobájában voltak, nem a panzióbeliben, hanem a rendes szobájában a villa emeletén. Halványkék falak apró virágmintával, hozzáillő színű bútorok, mindenfelé plüssállatkák, virág, apró dísztárgyak. Az ő szobája is klasszul van berendezve, de Nialáé még sokkal ízlésesebb.
  – Mi a baj, Nicole?
  Niala nagyot sóhajtott. Fölállt és az ablakhoz ment. Kinézett rajta, de Kissy tudta, hogy nem is látja a hegyoldalt, a partot, a tengert. Valami egész mást lát, de mit?
  – Nehéz lenne megmondani – felelte hosszas hallgatás után. – Egy ideje úgy érzem, hogy valami nincs rendben. Mintha…
  Csend. Kissy várt. Aztán megint megszólalt Niala:
  – Jártál már úgy, hogy beléptél valahová… és az volt az érzésed, hogy valami nincs a helyén? Körülnéztél… és valami megmagyarázhatatlan érzésed támadt, hogy nem stimmel valami. – Megfordult és Kissyre nézett. – Történt már veled ilyen?
  – Nem tudom. Talán.
  Niala bólintott. – Hát nekem ilyen érzésem van. Tegnap óta… nem tudom… ne faggass, kérlek. Még magam sem látok tisztán.

Később, sokkal később, akkor, amikor másodszor utazott haza Beaulieu-ből, Kissynek eszébe jutott ez a délutáni se füle, se farka beszélgetés, s elgondolkodott, mi lett volna, ha akkor nekiülnek és kielemzik Niala zaklatottságát. Biztos, hogy megtalálták volna az okát, hiszen Niala végül egyedül is rájött. De mit tehettek volna? Semmit. A megoldás akkor még sem nyilvánvaló nem volt, sem időszerű. Legkorábban akkor lehetett volna gondolni rá, amikor a kórházból várták a híreket, de még akkor se jutott el az agyukig, hogy mi a helyzet tulajdonképpen. De ezért senki nem tehet magának szemrehányást. A megoldás, amikor előkerült, kézenfekvőnek tűnt, de igazából a legnagyobb képtelenség volt, amit valaha átéltek, nagyobb képtelenség, mint az, hogy egy tizenegy éves kislány padlóra küld egy nagydarab biztonsági őrt, vagy hogy ők repülőgépet vezetnek. Azok megmagyarázható képtelenségek voltak. Az őr óvatlan volt, Mohi pedig gyors és tudta, hova kell ütni. A gépet pedig Georges vitte föl és hozta le, fönt a magasban, tiszta, szélcsendes időben pár percig elvezetgetni nem nagy dolog. Könnyebb, mint az autót, főleg egy pilóta állandó felügyelete mellett.
  De a megoldás, sőt nagybetűvel: a Megoldás a legmegmagyarázhatatlanabb képtelenség volt, ami addigi életükben történt velük. Egyszersmind a legtermészetesebb is. Mintha hirtelen kiderült volna, hogy a világ a feje tetején áll, és egy jótékony óriás egy mozdulattal visszabillentette volna.
  Akkor, a nyaralás alatt persze még nem tudta, mi fog történni. Rá is átragadt Niala szomorúsága és nyugtalansága, de nem élhette át barátnője érzéseit. A többiek se voltak nagyon vidámak, és úgy hitték, tudják az okát. Eltelt a kedd is – már csak öt napjuk van. Hétfőn reggel indul a gépük Párizsba.

És eltelt a szerda is. Mintha egyre gyorsabban száguldottak volna a napok, reggel kimentek a strandra, és egyszer csak este volt. Amikor hazamentek ebédelni, a fiúk beugrottak a divatáruüzletbe a szombat este miatt. Ebéd után pedig tettek egy kanyart és átvették az öltönyt Serrault-tól. Mást igazából nem is csináltak. Pi már elég jól elbicegett, csak Isabelle néni és Blanche határozott utasítására mankózott még mindig.
  Csütörtök reggel azonban kijelentette, hogy a mankót már csak dísznek viszi magával. Úgyhogy legfőbb ideje megnézni azokat a házakat.
  Villákat, helyesbített Niala, és kisebb előadást rögtönzött a történetükről. Kissynek megint elkalandoztak a gondolatai, nem érdekelte különösebben a Rothschildok története, meg úgyis bármikor megkérdezheti Nialától.
  Akkor kalandoztak el a gondolatai, amikor észrevette, hogy Mohi milyen figyelemmel hallgatja a magyarázatot. Csak sokkal később jött rá, hogy ha Niala a Loire menti kastélyokról tartana ugyanilyen érdekfeszítő előadást, az tizedennyire sem érdekelné. Ezen a vidám nyári napon, tökéletesen félreértelmezve Mohi érdeklődését, arra gondolt: lám, egyszer még történész is lehet belőle.
  Hiszen egy árva gyerekből is lehet tudós, ha megvan a feje hozzá – Mohi pedig egy kis számítógépet hord a nyakán, elégszer bizonyította az elmúlt másfél hét során. Elvégzi a középiskolát, aztán valamilyen ösztöndíjjal beiratkozik az egyetemre. És máris igazi tudós, hiába hagyták ott a szülei, hiába vándorolt egyik nevelőszülőtől a másikig. Még híres ember is lehet belőle. Dr. Vanessa Bohringer, a történelemtudományok tudora. Te jó ég, és a verekedéshez is ért! Ő lehet az új Indiana Jones!…
  De amikor odaértek, Mohit semmivel se érdekelte jobban a dolog történelmi része, mint őket. Ő is csak azt nézte, hogy most milyen szép ez a hatalmas villa, amit úgy építettek egy tengerbe nyúló félszigetecskére, hogy a hullámok az oldalát mossák.
  Amikor Nimby megkérdezte, hogy hány éves a ház, Niala homlokráncolva mosolygott.
  – Útközben elmondtam, szerintem máshova bambultál. Éppen egy évszázados, az 1900-as években építette Théodore Reinach régész, aki Ephrussi báró unokatestvérét vette feleségül. A báró felesége viszont Rothschild lány volt, így került a ház az Ephrussi-villa közelébe, de oda majd utána megyünk.
  Senki se lepődött meg azon, hogy mindkét villába ingyen mentek be, pedig belépődíjat kell fizetni, nem is keveset, még a csoportos kedvezménnyel is vagy egy százasba került volna, úgy is, hogy mindkét villára befizetnek, együtt kevesebb. Sőt az se lepett meg senkit, hogy Mohi pontosan tudja, milyen rokona Blanche-nak az igazgató vagy elnök vagy kicsoda, Kissy nem jegyezte meg, hogy milyen intézmény gondozza a villákat. Őt az érdekelte, hogy milyen szépek. A Kérylos is tetszett neki, de az Ephrussi egyenesen álomszép volt, ahogy végigsétáltak a hosszú medence mellett, mindenfelől virágok vették körül őket, és a nagy, kecses vonalú rózsaszín épület lassan közeledett hozzájuk. Az Ephrussi-villa Saint-Jeanban volt, a hegytetőn, úgyhogy a Kérylosból kijövet kocsiba ültek és átmentek a félszigetre.
  – Szédület – mondta Martin, amikor végignéztek a kerten, azazhogy az egyik kerten, amelyikben zenélő szökőkutak voltak.
  – Hát igen – mosolygott Niala. – Tudta az öreg báró, mibe fektesse a pénzét. De hát nálatok is vannak ilyen dolgok, még szebbek is. Emlékszem, amikor először láttam az Eiffel-tornyot, így ugrált a szívem a boldogságtól – mutatta kézzel –, hogy végre láthatom igaziból. Ti meg mindennap látjátok, egy idő után észre se veszitek.

Másnap félórával korábban keltek, lerohantak a belvárosba, és amikor Niala kilépett a szobájából, egész virágerdő fogadta. Isabelle néni, Jeanne, Mario és Luigi is ott állt egy-egy csokorral, meg a szülei és ők mindannyian. A panzió ötös szobája dugig lett virággal, még a folyosó is illatfelhőben úszott.
  A felköszöntés után Pi kihozta a szobájából a mankót és átadta Isabelle néninek, valami olyasféle gesztussal, mint amikor a középkori lovagok adták át a kardjukat vagy hogy, nem tudta volna megmondani, de mindenkinek nagyon tetszett. A néni megköszönte és odaadta Luiginek. Pi már nagyon jól tudott járni, virágért is mankó nélkül szaladt le velük, és azt mondta, hogy ideje megint gyalogtúrát tenniük.
  Reggeli után el is indultak, de kocsival, D’Aubissonék föl akarták vinni őket a távolabbi hegyekre. Így is jutott bőven gyalogolnivaló, amikor kiszálltak és elindultak valahol a hegyekben. Kissynek fogalma se volt, hol vannak, de ez nem zavarta. Elég, ha D’Aubissonék tudják, meg kétségkívül Mohi is, ő beérte azzal, hogy a tájban gyönyörködött. Innen az egész várost belátták, túlnan a tengerbe nyúló félszigetet, távcsővel még az Ephrussi-villát is ki lehetett venni. A Kérylost szabad szemmel is. A D’Aubisson-villa és környéke viszont innen takarásban volt.
  Aztán hátat fordítottak a tengernek, és mindenféle hegyi utakon sétáltak jó pár óra hosszat. Szinte mindenhol szőlőt termesztettek, de erdős terület is akadt jócskán. Néhol szembejött vagy a szőlőben szorgoskodott valaki, többnyire öregek, akikre Blanche-ék ráköszöntek, azok pedig legtöbbször ismerősként köszöntek vissza.
  Aztán kiértek egy platóra, ahonnan úgy tárult elébük a táj, mint a másik oldalon a tenger. Lent a mélyben város, nagyobb, mint Beaulieu, de messzebb is volt.
  – Az már Nizza – mondta Blanche. – Az északi része, amit Cimiez-nek hívnak. De ideje ennünk, nem gondoljátok?
  De gondolták; jócskán elmúlt ebédidő. Itt is volt szőlő és egy házacska; Niala habozás nélkül benyitott a kertkapun. A többiek követték. Csak Mohi torpant meg a kapuban, Blanche majdnem nekiment.
  – Mi baj?
  Mohi fölnézett rá; aggodalom ült az arcán.
  – És ha megjön a tulaj?…
  Blanche meglepve nézett rá, aztán elmosolyodott és barátságosan megveregette Mohi vállát; Kissy úgy látta, eredetileg a fejét akarta megsimogatni, a mozdulat közben gondolhatta meg magát.
  – Már megjöttünk, Mohi.
  A kislány pislogott, aztán a ház felé nézett.
  – Ez a tiétek?
  – Igen. Úgy hívjuk, Jacques bácsi szőlője, de a bácsi már nem él, és miránk hagyta. Ez az oldal itt végig a miénk – mutatta kézzel a két erdősáv közötti részt.
  – De mikor művelitek?
  – Semmikor, időnk se lenne rá. Van egy házaspár, ők járnak föl gondozni. Régebben is ők csinálták, amikor a bácsi már nem bírta. Leszedik a termést, eladják, a pénz fele az övék.
  Közben Niala és Georges kinyitotta a házat és kicipelt egy jókora ponyvát. Leterítették a fűben. Mindenki megszabadult hátizsákjától és nekilátott kicsomagolni Isabelle néni szendvicseit meg a rengeteg gyümölcsöt, zöldfélét, miegymást.
  Evés közben Blanche és Georges fölváltva mesélt nekik Jacques bácsiról, aki a háború alatt ellenálló volt, a németek mindenfelé körözték, de mindig eltűnt előlük, hogy aztán az ország egy másik pontján bukkanjon föl és marjon beléjük. Sose kapták el. A háború után sofőr lett, teherautót vezetett, aztán kamiont, még hetvenévesen is. Végül aztán letelepedett Nizzában, művelgette a kis kertjét meg szőlőjét, és megírta az emlékiratait. Könyvben nem jelent meg, de Georges föltette a netre.
  Kissy hallgatta az elbeszélést, eszegetett, a lenti tájban gyönyörködött, s arra gondolt, nagyon is megérti Jacques bácsit. Ő igazán szereti a párizsi nyüzsgést, de… ha lenne valahol egy hegy, ahova bármikor fölmászhat és leülhet nézelődni, az nagyon jó lenne.
  Igazából csak mostanában jött rá, hogy szereti a hegyeket. Olyan, mint a repülőgépen, csak sokkal nagyobb az ablak, és nem kell félni, hogy kifogy az üzemanyag vagy terroristák térítik el a hegyet.
  Ezt meg is mondta. Georges nevetett és azt mondta, ő is szívesebben vezetne hegyet. Azzal biztos nem lenne soha késése, meg a szerelőket se kellene nógatni, hogy ne totojázzanak a fákkal meg a kerítésekkel. És az se történhetne meg, hogy rosszul állítja be a nyulakat.
  – Nyulak is vannak? – kérdezte Angélique.
  – Van róka a családodban? – érdeklődött Niala.
  – Nincs…
  – Akkor vannak.

A hegy legtetején álltak Martinnel és csókolóztak, amikor Sylvie arra jött és fogdosni akarta őt. Martin kivillantotta gyöngyfogait és rettenetes erejű csapásokat mért Sylvie-re, de az hirtelen előrenyomta a botkormányt, amitől a hegy dugóhúzóban zuhanni kezdett. Egy rémült nyúl Kissy karjaiba vetette magát, aki a becsapódás előtt egy pillanattal fölébredt.
  Jó ideig eltartott, hogy magához térjen, párszor megsimogatta a magához ölelt nyulat is, mielőtt ráeszmélt volna, hogy az a kispárna. Letette, kikecmergett az ágyból és elindult a fürdőszobába. A folyosójuk végén kettő volt, a bal oldali volt a női.
  – Szia – mosolygott rá Niala, aki meztelenül állt a mosdó előtt.
  – Szia – ásított vissza, és fülig pirult, mert Niala látványáról azonnal eszébe jutottak az előzmények, hogy mi történt, mielőtt a hegyre keveredtek. Ezt meg is mondta, amint egy kicsit megmosta az arcát, mert Niala úgy elcsodálkozott, hogy megállt az öltözködésben.
  – És mi történt azelőtt? – kérdezte.
  Kissy habozott.
  – Ne csináld ezt velem! Én mindenről beszámolok neked, ami Pi és köztem történik.
  – De hisz semmi se…
  – Még nem is, majd két év múlva. Szóval? Ki vele! Csak tizennyolc éven felülieknek, igaz?
  – Hát… eléggé…
  Niala nevetett. – Meddig jutottatok?
  – Nem is tudom… azt hiszem, minden azért mégse történt meg.
  – Csak hiszed?
  – Hogy legyek benne biztos, amikor átaludtam az egészet?
  Amikor Mohi belépett, ők még javában fuldokoltak a nevetéstől. Csodálkozva nézett rájuk, de nem szólt semmit, megvárta, amíg lecsillapodnak.
  – No halljuk! – mondta.
  – Kissy azt álmodta… – kezdte Niala.
  – Hé! – kiáltott föl Kissy.
  – Mi baj? Ugyan már, Kissy, ugye nem akarod azt mondani, hogy kicsi hozzá?
  Kissy pontosan ezt akarta mondani, úgyhogy nem szólt semmit, inkább elzárta a csapot és belebújt a ruhájába.
  – Szamárság – pirított rá a másik. – Mohi sok tekintetben érettebb nálunk.
  – Jó – adta meg magát –, mondd el neki, csak a fiúk meg ne tudjanak semmit.
  Mohi meghallgatta a történetet, jót nevetett, aztán azt mondta:
  – Ez azért van, mert este tizenegyig csókolóztatok a kertben.
  Kissy kezében megállt a fésű, aztán bólintott és folytatta. No igen, egyáltalán nem próbáltak elbújni, minek tették volna, és ha valaki, hát Mohi persze hogy látta őket.
  – Miért titok a fiúk előtt? – kérdezte aztán Mohi, míg megtörölközött.
  – Ezt komolyan kérdezed? A föld is megnyílna alattam, ha Martin megtudná, miket álmodok róla.
  Mohi nyugodt mozdulatokkal fölhúzta a bugyiját és a nadrágját.
  – Nem te vagy az egyetlen a világon, aki ilyesmiket álmodik.
  Kissy és Niala ijedten összenézett. Kissy egy pillanatig se gondolt olyasmire, hogy Mohi saját magáról beszél, de Niala igen, meg is kérdezte. Nialának persze könnyen megy az ilyesmi.
  – Nem – felelte Mohi –, én még kicsi vagyok az ilyen álmokhoz. De hallok néha foszlányokat beszélgetésekből. Nem akarok hallgatózni, csak jó a fülem és előbb hallok meg másokat, mint mások engem.
  Niala egy pillanatra Kissyre nézett, aztán vissza a kislányra.
  – De ha jól sejtem… nálad biztonságban vannak a titkaink.
  – Persze – vigyorgott Mohi –, a tieitek is meg másé is.
  Kissy most kezdte gyanítani, hogy Mohi talán nem is őket, Nialát meg őt hallotta meg, amikor Niala Pivel kapcsolatos álmairól beszélnek, hanem talán…
  Niala esze megint gyorsabban járt.
  – Vagyis ha például meghallottad volna, hogy Martin elmondja valakinek, nyilván Pinek, hogy miket álmodott Kissyről, akkor…
  Elhallgatott, Mohi pedig bólintott.
  – Akkor természetesen egy szót se szólnék nektek róla.
  Kissynek lángba borult az arca. Mohi szavakban maga volt a megtestesült diszkréció, de a hangsúllyal elárult mindent. Martin olyanokat álmodik róla, és elmondta Pinek! Ez szebb, mint maga az álom!
  – Nekik se mondtam semmit – folytatta Mohi, aztán megvonta a vállát. – Láttam egy-két srácot vérző orral, mert elmondtak dolgokat, amiket nem kellett volna. Akadt, akinek a vérét én mostam le az öklömről. De még senki nem volt, aki nekem akart volna behúzni azért, mert árulkodom.
  Kissy megértőn bólintott. Hát igen, Mohit sok tekintetben csakugyan érettebbé tette az élet. Úgy él, mint egy utcagyerek, ki kellett tanulnia az utcagyerekek illemkódexét.
  – Miről nem mondtál a fiúknak semmit? – kérdezte Niala. Te jó ég, neki megint másfelé kalandoznak a gondolatai, mint amerre kellene.
  – Hát rólad meg Piről – felelte Mohi magától értetődően, amire Niala összeráncolta a homlokát.
  – Nincs olyan, hogy „én meg Pi” – felelte gyorsan.
  – Tudod, hogy értettem.
  – Persze. De tudnod kell, hogy ez aztán tényleg hétpecsétes titok. Pi még börtönbe is kerülhet, ha rájönnek.
  – Miért? – lepődött meg Mohi. – Egy ujjal se nyúlt hozzád.
  – Senki nem hinné el. Azt mondanák, biztos szándékosan bolondított magába.
  – Értem. Hát tőlem senki nem fogja megtudni. Kissynek se szóltam semmit, mert eddig nem tudtam, hogy neki is elmondtad.
  Kissy döbbenten meredt Mohira.
  – De hiszen… eddig csak mi ketten tudtunk erről, akkor kiket hallottál?
  – Dehogyis – szólt közbe Niala. – A szüleim is tudnak róla.
  Kissy értetlenül nézett rá.
  – Mi a gond? – mosolygott Niala. – Természetesen elmondtam nekik, már a kezdet kezdetén. Világosan megmondtam, hogy mindig mindent elmondok a szüleimnek, nem?
  Kissy lassan bólintott. De. Megmondta. De ő soha nem hitte, hogy ez a Pi iránti érzéseire is vonatkozik. Ő képtelen lenne ilyesmit elmondani a szüleinek. Martinről se tudnak. Márminthogy ismerik persze, de hogy mi van kettejük között, arról nem tudnak semmit. Ha majd egyszer megtudják, akkor sem úgy, hogy ő mondja meg nekik. Majd valamiből észreveszik. Mondjuk amikor iskolába kísérik az unokájukat.
  Nialáék jót nevettek, amikor elmondta, mi jutott eszébe.
  – Az a baj veled – mondta Niala –, hogy úgy fogsz föl természetes dolgokat, mintha szörnyűségek lennének, amiket titkolni kell.
  – Úgy van – tette hozzá Mohi. – Pedig nincs abban semmi borzasztó, ha tetszel egy fiúnak. Én se fogok meglepődni, ha egy fiú majd udvarolni próbál nekem.
  – Nagyon helyes… – szólalt meg Niala, de Mohi folytatta.
  – Meglepődés nélkül fogom kiütni a fejét a két füle közül.

Szombaton a nap talán még jobban ragyogott, mint az előző napokon, de ő, Kissy személy szerint már nagyon várta az estét. Niala se tudott semmit szülei tervéről, de hát ez nem csoda, hisz ő az egyik ünnepelt. Ami meglepőbb volt: Mohinak se volt semmi információja.
  – Ide hallgass – mondta végül a harmadszori faggatózásra. – Nem hallottam semmit. Ha hallottam volna, akkor se mondanám el, mert nem akarom elrontani senki meglepetését, de akkor azt mondanám, hogy igen, tudom, de nem árulom el.
  – Világos – felelte Kissy, mert tényleg világos volt. Fantasztikus, hogy Mohi néha milyen határozott tud lenni. Valamennyire Nialától tanulja, ez kétségtelen, de magától is ilyen. Többször eszébe jutott már, hogy szeretne olyan lenni, mint Niala – hát olyan is szeretne lenni, mint Mohi. Csak tizenegy éves, és máris határozott fogalma van egy csomó mindenről, amit… föl se tudná sorolni, hány felnőtt nem ért igazán. Nagyszerű dolog, hogy a net összehozta Mohit Nialával, akitől rengeteget tanulhat, még nyolcszáz kilométer messzeségből is.
  Az is igaz persze, hogy Nialától nemcsak Mohi tanulhat rengeteget. Itt van például az a zavarba ejtő nyíltság, amivel ezt az egész fiúkérdést kezeli. Klassz lenne, ha ő is utána tudná csinálni, ha anyáékkal vagy pláne Martinnel beszélni tudna bármiről, ami adódik, ha az ember jár valakivel. De erre egyelőre még nem érzi magát képesnek.

Hamar elkészültek az öltözködéssel, akármilyen ünnepi az alkalom, egy nyári ruhát minden körülmények között ugyanannyi ideig tart fölvenni. Nialánál, mármint a villabeli szobájában gyűltek össze négyen, felöltöztek, aztán nekiláttak megcsinálni a hajukat. Angélique valami nagyon különleges hajfonatot tudott csinálni, Niala szerint hasonlított Leia hercegnőére a Csillagok háborújából, és elég sokféleképpen lehetett variálni. Niala vállalta, hogy kísérleti nyúl lesz, amíg a többiek is kitanulják.
  – Én így viselném az enyémet – mutatta Chantal Niala fején a fonatok irányát. Eredeti gondolat volt, az biztos.
  – Semmi akadálya – mondta Angélique. – Az enyém egyszerű kontyban lesz, kicsit megcsavarva.
  Kissy sóhajtott. – És én mit csináljak?
  – Hogyhogy mit? – kérdezte Angélique. – Csak nem hiszed, hogy túl rövid a hajad hozzá?
  – Esetleg nézz rám…
  – Ugyan már. Egyetlen hajhosszúságot ismerek, amit sehogyan nem lehet variálni.
  – Kojak? – nevetett Chantal.
  – Pontosan.
  Tényleg lehetett variálni. Angélique néhány helyen megtűzte a haját a Niala hatalmas készletéből kiválasztott apró, szikrázó csatokkal, és rá se ismert a fejére. Életében nem volt még ilyen csodálatos frizurája. Ezt meg is mondta.
  – Kösz. Ha nem válok be csillagásznak, fodrásznak fogok menni.
  Niala eddig mindig szabadon hagyta a haját, leomlott a derekáig és az egész hátát elborította. Most először csinált másmilyet. A két füle fölött beletett egy-egy kis csatot, amik nem is látszottak, s ettől egészen megváltozott az arca. Nagyon jó, állapították meg mindannyian.
  Aztán Angélique megcsinálta a saját fejét is, és kiderült, hogy az „egyszerű konty, kicsit megcsavarva” valami nagyon rafinált trükk, és mindenre emlékeztet, csak egyszerű kontyra nem. Remekül mutatott.
  Aztán még egyszer megnézték magukat Niala nagy tükrében. Rajta a barackszínű ruha, Chantalon halványsárga, Angélique-en piros, Nialán halványzöld… Olyanok vagyunk, mint egy festmény, gondolta Kissy.
  Lementek a földszintre és bezsebelték az elragadtatott dicséreteket és a fényképezőgépek sűrű kattogását. Blanche bordó kosztümben, a férfiak öltönyben, a fiúk fehér ingben, sötét nadrágban…
  Egyvalaki rítt csak ki közülük. Mohi, akinek már eleve ott lett volna a helye velük lányokkal, most pedig úgy támaszkodott az ajtófélfának a reggel fölvett fehér pólójában és farmernadrágjában, mint aki egyáltalán nem tartozik hozzájuk. Még az övtáska is rajta volt, bár legalább nem a régi, amit évek óta nyűtt már, hanem amit Niala adott neki kölcsön még a nyaralás elején, mert ők teljesen elfelejtettek övtáskát venni neki.
  – Mohi… – szólalt meg Georges –, azt mondtad…
  – Jól van, tudom – emelte föl a kezét Mohi megadóan –, megyek már.
  Azzal fölvette a székről a sötét nadrágját és a legszebbik blúzát – Niala választotta ki őket reggel – és beballagott a fürdőszobába.
  – Szegénykém – mondta Blanche együttérzőn. – Legszívesebben elvinném így, ahogy van… gondoljanak, amit akarnak.
  – Ugyan – mosolygott Georges –, nincs semmi baj ezzel a blúzzal és nadrággal. Egyáltalán nem kényelmetlenek. Még így is némi feltűnést fog kelteni. Ha farmerban jönne, azért érezné rosszul magát, mert mindenki őt bámulja.
  – Miért bámulnák? – kérdezte Niala. – Ez itt a Côte d’Azur, mindenfelé tele extravagáns milliomosokkal. Ha valaki egy kétméteres répával a fején mászkál, a rendőr tiszteletteljesen szalutál neki.
  – Persze, Nicole, csak azok felnőttek. Az emberek is másképpen bámulják meg őket, és ők is másképpen reagálnak rá.
  – Én se vagyok felnőtt, és rá se hederítek, ha bámulnak. Majd Mohi is megtanulja.
  – Nem hiszem, hogy a ma este lenne a legjobb alkalom az elkezdésére.
  Niala fürkészőn tanulmányozta szülei arcát.
  – Igazán elárulhatnátok már, hová megyünk.
  – Szó se lehet róla. A meglepetés az meglepetés. Már így is túl sokat tudtok.
  – Semmit se tudunk – vetette ellene Niala, de Kissy éppen ekkor jött rá mindenre. Elegánsnak kellett lenniük, és nem tanácsolták nekik délután, hogy édességet egyenek, legföljebb egy fagyit. Ha ismerné a környék vendéglátóhelyeit, ennyiből ki is találhatná, hova mennek. Bár persze az is igaz, hogy nagyon sok van belőlük, lehet, hogy az olyan kategóriájúakból is, ahová így kell öltözni. Annyi biztos, hogy valami jobb helyen fognak vacsorázni.

Amikor pár perc elteltével kinyílt az ajtó, az egész társaság elnémult. Talán az egész város. De Kissy az első néhány évszázadban nem is érzékelte a csendet, csak nézte döbbenten Mohit, nézte és le nem tudta venni róla a szemét.
  Mintha egészen másvalaki libbent volna elébük. Nem is hasonlított arra a kiskölyökre, akit ismertek. Egy kislány volt, egy csodaszép nőpalánta.
  Szó se volt blúzról és nadrágról, ezen a meglepetésekkel teli nyáron ez volt a legnagyobb meglepetés, ami érte őket. Mohi ruhában volt – méghozzá valami valószínűtlenül gyönyörű ruhában. Világoskék volt, éppen olyan árnyalatú, mint a szeme, finom fehér tülldíszítéssel a dekoltázsban, az egyik vállán apró virággal a saját anyagából – muszlin, ismerte föl Kissy egy idő után, olyan könnyű anyag, mintha Mohi az égbolt egy darabkáját szakította volna le egy nemtörődöm mozdulattal. A lábán könnyű vászoncipő, pontosan ugyanaz az árnyalat, a hajában szalag, kis masnival oldalt. Nem az az olcsó hajpántocska, amit Párizsban vettek, ez maga is egy kis műalkotás volt.
  És egy vagyonba kerülhetett, döbbent rá hosszabb idő után, amikor már lélegezni is tudott. De hát honnan… ó, persze. A kaszinó, a monacói rulettnyeremény! Nagy része rámehetett, talán az egész.
  Már évezredekre nyúlt a csend. Az első szót Blanche ejtette ki.
  – Elbűvölő – suttogta. – Elbűvölő.
  Igen, Mohi valóban elbűvölő volt ebben a költeményben, kipirult arcával, csillogó szemével, ahogy a hatást leste az arcokon. De Kissy ösztönösen megérezte, hogy Blanche nemcsak, vagy talán nem is elsősorban az esztétikai élményre gondolt.
  Alighanem Blanche-ban is élt az a vágy, ami benne, Kissyben, bár egyikük se mondta ki: jó lenne, ha ezen az estén Mohi kevésbé fiúsan öltözne. Blanche-ban még erősebb lehetett, hiszen ő tudja, hova mennek. De hát nem látták értelmét kimondani, Mohi úgyis a saját feje után megy, és az öltözködésben végképp nem lehet hatni rá. Ő pedig, lám, teljesítette ki nem mondott vágyukat, méghozzá nem is akárhogy, elköltött egy vagyont erre a ruhára, és vállalta, hogy egész este másvalakinek fog látszani. Kissy úgy érezte, jobban szereti Mohit, mint eddig bármikor, mint valamennyiüket együttvéve, legfeljebb Martin kivételével.
  Csak ekkor volt képes elszakítani a tekintetét Mohitól és ránézni a többiekre. Mindenki arcán ugyanazt a döbbent csodálatot látta. Csak egy arc különbözött a többitől. Nialáé. Ugyanúgy el volt ragadtatva, mint mindannyian, de könnyek csillogtak a szemében.
  Igen, mindannyian meg voltak hatva, de Kissy hibázott, amikor a meghatottságnak tudta be Niala könnyeit. De ezt csak sokkal később tudta meg.

Mohi szemlátomást többre értékelte a megjelenése kiváltotta csendet minden dicshimnusznál. Ünnepélyes csendben vonultak ki a kocsihoz és szálltak be. Georges indított, s ekkor megszólalt Nimby:
  – Szent merevlemez!
  Blanche elnevette magát, ő még nem hallotta ezt. – Mi történt?
  – Georges, ne indulj még el, légy szíves. – Nimby a szavaival egyszerre nyitotta az ajtót. – Máris jövök.
  Egy percen belül visszatért, a fényképezőgépét lóbálva.
  – Szóval amíg Mohira vártunk – ült vissza a helyére –, én a videóüzemmóddal bíbelődtem, és letettem a kamerát a kisasztalra, hogy fölvegye Mohit, amikor kilép. Aztán ott felejtettem…
  Georges már elfordította a kulcsot, de most hirtelen visszafordította, és Nimbyre meredt a tükörből. Blanche hátrafordult az ülésen. Az egész csapat Nimbyre bámult.
  Nialának remegett a hangja, amikor megszólalt:
  – És fölvette?
  Nimby rávigyorgott.
  – De föl ám!
  – Nimby, te… te… – Niala hirtelen fölrántotta az ajtót a maga oldalán és kiugrott a fűre. – Gyere! Szállj ki!
  Nimby kimászott, Niala pedig átölelte és két hatalmas csókot cuppantott a képére.
  – Gyere velem…
  Karon ragadta a fiút, s eltűntek a házban. A társaságon derültség hullámzott végig.
  Csend lett. Kissy folytatta eddigi tevékenységét: gyönyörködött Mohiban. A kislány úgy ült ott, mint aki nem törődik a világgal, de láthatóan nagyon élvezte a helyzetet.
  Georges szólalt meg halkan:
  – Nagyszerű dolog ez a modern technika…
  Kissy érezte, hogy a nap lemosolyog rájuk az égről.
  Nialáék mintha hamarabb jöttek volna vissza, mint ahogy elmentek. Beszálltak, Niala becsukta az ajtót és ragyogó szemekkel újságolta:
  – Lejátszottuk, csodálatosan sikerült. Átvittük a házi hálózatra és mindannyiótoknak elküldtük levélben. Most már biztonságban van – nem lett volna nyugtom, ha csak egyetlen példány van belőle. Tetőtől talpig látszol rajta, Mohi.
  Kissy fölfigyelt valamire, ahogy Niala Mohihoz szólt most. Mintha valami végtelen gyengédség csendült volna a hangjában. Nem volt biztos benne, de úgy érezte.

Végighajtottak a tengerparton, majdnem a reptérig, aztán bekanyarodtak egy utcába, s egy hatalmas térre értek.
  – A Masséna tér – mondta Georges. – Nizza főtere és egyik legszebb helye.
  Tényleg nagyon szép volt, nagy szökőkutakkal, rengeteg virággal mindenütt, de valahogy egész más, mint a párizsi terek. Georges elhaladt a tér egy része mellett és befordult egy széles főútra. Ahogy lassított, hogy leparkoljon, Niala kapkodni kezdte a fejét.
  – Te jó ég… csak nem ide Plumailhez jövünk?
  – De – ismerte el Blanche, miközben a kocsi beállt a parkolóba. – Nem jó?
  – De! – nevetett Niala. Hátrafordult hozzájuk, úgy magyarázta: – Christian Plumail világhírű séf, Nizza egyik büszkesége. Fantasztikus a konyhája. Anya, apa, ez óriási ötlet volt!
  Plumail étterme szemlátomást exkluzív hely volt, Kissy gyakorlott szeme már kívülről felmérte. Hát még amikor beléptek. Egy előzékeny fiatalember azonnal eléjük sietett, köszöntötte a doktornőt és a kapitány urat, külön D’Aubisson kisasszonyt, és az asztalukhoz kísérte őket. Nem mutatkozott be, tudták a nevét: Jean-Pierre-nek szólították.
  Az asztalnál Blanche nyomban átvette az irányítást. Ő ült az asztal egyik végére, Georges a másikra; az asztal mentén sorba ültette Pit, őt, Mohit és Nialát, a másik oldalon Angélique-et, Martint, Nimbyt és Chantalt. Kissy elkapott egy szemvillanást anya és lánya között, egy hangtalan, gyors megbeszélést, aminek láthatóan Mohi volt a tárgya. Világos. Biccentett Blanche felé, aki elmosolyodott, tehát vette az üzenetet. Ő is segíteni fog.
  Georges végignézett a társaságon.
  – Plumail nagyszerű konyhát visz – mondta –, érdemes mindent megkóstolni. De ha bárkinek bármi nem ízlik, nyugodtan hagyja ott. Az ételsort már összeállítottuk; ilyen alkalmakkor így szokás. Remélem, mindenkinek kedvére lesz.
  Az első fogás homársaláta volt. Kissy evett már homárt, Chantal és Martin is, meg persze D’Aubissonék, akik nem először jártak itt, de Niala egy kezén meg tudta volna számolni, hányszor evett Plumailnél. A többiek meglehetős óvatossággal ismerkedtek vele. Kissy vigyázott, el ne mosolyodjon. Nem szabad kinevetni őket, a legtöbb emberben van némi tartózkodás, mielőtt nekiáll megenni egy olyan állat húsát, aminek négynél több lába van, hát még ha félméteres bogárra emlékeztet. Ámbár Kissy nem is nagyon emlékezett, milyen is egy homár. Itt a tányéron semmivel se hasonlított jobban az eleven állatra, mint a bifsztek a marhára. Csinos rózsaszínű húsdarabok zöld salátaleveleken.
  – A burgonya igazi különlegesség – mondta Blanche. – Noirmoutiers-ről, egy atlanti szigetről származik, és csak ilyen helyeken lehet megtalálni, mint Plumail.
  Kissy a szeme sarkából Mohit figyelte, aki a körettel kezdte, az első falat után helyeslően bólintott, aztán kivett egy kis darab húst és óvatos szimatolgatás után bekapta. Amikor fölfedezte a burgonya között a szarvasgombát, Niala rögtön megmondta, mi az.
  – A mártásban is van – tette hozzá. – Ez adja az ízét, meg a rákpáncél.
  – Ruhát még úgyse ettem – mondta Mohi, és megkóstolta a mártást is.
  Az első fogás mindenkinek megelégedésére szolgált, ahogy Georges kifejezte véleményüket Jean-Pierre-nek, amikor az feltálalta a levest.
  – Hideg paradicsomleves zellerrel és vörös márnával – jelentette be.
  – Túl sokat késtünk – állapította meg Nimby. – Már kihűlt a leves.
  – Ezt így eszik – nyugtatta meg Blanche.
  – De miért fehér? – kérdezte Mohi a tányérját szemlélve.
  – Mert fehér paradicsomból van.
  A leves alatt nem beszélgettek, szótlanul ettek. Kissy magában megállapította, hogy az haute cuisine-t Nimby se ismeri még. Persze nem csoda, a szülei nem azok az emberek, akik ilyen helyekre járnak. Ami azt illeti, az övéi se nagyon, őket sehol nem szólítja néven a pincér. Ahhoz képest jól tájékozódik, ő is egyből tudott mindent a homársalátáról, a levesben is rögtön beazonosította a rozmaringillatot. Talán neki ehhez van valami tehetsége, ahogy Mohinak az idegen helyek megismeréséhez vagy Nialának ahhoz, hogy az ember veséjébe lásson.
  Jean-Pierre feltálalta a halat: St. Pierre, kagylólevesben párolva. Ennek kimondottan örült, szereti a halat, meg a kagylót is. Mohi nagyon gyanakodva nézte a tányérját, ő pedig rögtön elmagyarázta neki, mi micsoda, a hal, a kétféle kagyló, a kürtcsiga, az edénykében a levesből készült sárga mártás, a pohárban a majonézes saláta. Mohi bólintott, aztán megkóstolta a halat, kicsit megmerítve a mártásban. Amikor betette a szájába, Kissy elkapta a feje fölött Niala elismerő pillantását.
  – Azért kár – szólalt meg ekkor Angélique –, hogy ez valamennyire búcsúvacsora is.
  – Nem egészen – Georges fölemelte a kezét. – Egyrészt még van egy egész napunk, azonfelül pedig csak a nyaralástól búcsúzunk, nem egymástól.
  – Persze hogy nem, de… vagy hogy érted ezt? – Angélique hirtelen fölfigyelt valami hangsúlyra.
  – Sokat beszélgettünk Nimby ötleteiről, és egyre inkább úgy gondoljuk Blanche-sal, hogy érdemes lenne belefogni. Függetlenül attól, hogy Françoise holnap már aligha figyel meg Sylvie körül bármi érdekeset.
  – Hogy érted azt, hogy belefogni? – kérdezte Mohi.
  Egyszer, sokkal később, eszébe jutott ez a pillanat és megkérdezte róla Vanessát. Nem, Mohi igazából nem volt jó színész, csak jó pókerarca volt – zárkózott természet volt. Ez okozta, hogy még a közvetlenül mellette ülő Kissy se látott semmi különöset az arcán. Pedig Mohiban ekkor támadt föl a remény, hogy talán nem kell mindörökre búcsút vennie Beaulieu-től.
  – Nos – mosolygott Georges –, azt szokták mondani, hogy evés közben nem szabad üzletről beszélni… de ez talán lehet kivétel. Blanche-sal úgy gondoljuk, hogy valamilyen formában meg kellene valósítani Nimby ötleteit. Mármint eredetileg a te ötleted volt – Nicole elmondta –, de most a konkrét műszaki ötletekre gondolok. – Végigpillantott az asztalon és megkereste tekintetével Jean-Pierre-t, aki bólintott, s máris jött leszedni a terítékeket.
  – Milyen formában? – kérdezte Mohi, mit sem törődve a pincér jelenlétével.
  – Nem tudom, Mohi. Úgy gondoltuk, hogy szerveznénk majd egy találkozót mindannyiótok szüleivel, és kialakítanánk egy épkézláb koncepciót.
  – No, az enyémekkel aligha – felelte Mohi vállat vonva.
  – Nem baj. Nélkülük is elegen leszünk.
  Jean-Pierre közben elment, s egy pillanat múlva vissza is tért.
  – Fényezett galamb fügével, rókagombával – jelentette be szertartásosan.
  – Hány fogás van tulajdonképpen? – kérdezte Nimby meglepve.
  – Még akad egypár – mosolygott Blanche.
  – Ez galamb? – nézte Mohi furcsálkodva a kis aranybarna valamit.
  – Igen – bólintott Niala. – A melle húsa. Mézzel sütötték, attól csillog ennyire. Ez itt füge – mutatta saját tányérján a gyümölcsöt – borban párolva. Ezek a kis sárgák rókagombák, vajban átsütve. A díszítés pedig balzsamecet.
  Mohi összehúzott szemöldökkel nézte a tányérra húzott fekete vonalakat; eddig alighanem azt hitte, hogy festve vannak. Legalábbis ugyanolyan képet vágott, mint Kissy, amikor először találkozott így díszített tányérral, és ő pontosan ezt hitte. Már kérdezni akart, de Niala folytatta.
  – Igazi különlegesség. Tulajdonképpen szőlőlé, pontosabban must, de nem erjesztik meg, hanem speciális módon kezelik. Csak Olaszországban készül néhány helyen.
  – Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdezte Pi, miközben Kissy megállapította, hogy a rókagomba isteni.
  Niala rámosolygott; Kissy a szeme sarkából látta ezt a mosolyt, és arra gondolt, hogy ez most nem a kérdésre adandó válasz tartozéka, hanem külön Pinek szóló, ragyogó szép mosoly.
  – Nehéz lenne felsorolni, amit én még nem tudok a szakácsművészetről, legalábbis elméletben.
  – De Isabelle néni nem visz ilyen konyhát – jegyezte meg Chantal.
  – Nem, mert nincs rá igény, mi kimondottan kispénzű vendégekre szakosodtunk. De szezonon kívül, ha összejön a rokonság, egészen különleges ételek is asztalra kerülnek. Ne higgyétek például, hogy az ifjabbik Bourridon csak a kolbászsütéshez ért.
  Kissy máskor eltöprengett volna, ki is lehet az ifjabbik Bourridon, ő az öregebbiket se tudta hova tenni – de ez most nem érdekelte. A füge is nagyon jó volt, a hús is, de a gombával egyik se versenyezhetett. A sütés mit sem vett el a zamatából és a finom kajsziillatból, talán még erősítette is. Mindig szerette a rókagombát. Egyszer vesz egy ládával és addig kísérletezik, amíg meg nem tanulja így sütni. Ezt meg is mondta, amikor a harmadik gombát is megette. Kár, hogy csak ennyi volt.
  – Majd segítek – mosolygott Blanche –, vagy még jobb, ha megkéred Isabelle nénit.
  – Vagy Alexet – szúrta közbe Mohi.
  Kissy ma este semmin nem csodálkozott Mohival kapcsolatban. Még azon se, hogy ismeretei vannak Alex gombasütési tudományáról, holott semmiféle hasonló ételt nem ettek egész idő alatt – erre azért ő is emlékezne.
  Az meg már egészen természetes, hogy Mohi ismeri Alexet, neki meg fogalma sincs, hogy az kicsoda.

A következő fogás marinált kecskesajt volt; Mohinak már az is újdonságot jelentett, hogy a szendvicset fapálcikára szúrják. Niala elmagyarázta, hogy a kenyéren fügebél van, egy kis mustárral keverve, a falatkák mellett fekvő halmocska pedig körte, némi balzsamecettel, amit már Mohi is ismerősként üdvözölt.
  Míg ezt megették – nem tartott soká, három kis kenyérkarika –, Pi hozta megint szóba a korábbi témát.
  – Hogy jutottatok erre a gondolatra?
  – Nem is tudnám már megmondani – tűnődött el Georges. – De alighanem Sylvie lehet az oka. Az most mindegy, hogy ki ő valójában… az a lényeg, hogy nagyon is hihető mindaz, amit gondolunk róla. Ha ő nem is követett el semmit, elkövetheti más. A jelenség az, ami számít.
  – Rebarbarafánk friss málnapürével – szólt Jean-Pierre. Ezt még Mohi is értette, a fánkok köré hintett porban azonnal felismerte a csokoládét, és vidáman hozzálátott.
  – S mit akarnátok csinálni? – kérdezte Angélique.
  – Mindenképpen valamiféle szervezetre van szükség – felelte Georges, megmerítve egy fánkot a málnás tányérkában. – Nimby elgondolását máshogy nem lehet megvalósítani. Az üzemeltetők jóváhagyására, sőt aktív közreműködésére van szükség, ők pedig nem fognak tárgyalni egy maroknyi lelkes magánemberrel. Legjobb lenne egy alapítvány, ami egyúttal a költségeket is finanszírozni tudja. Mert azok lesznek bőven.
  – De D’Aubisson kapitány úr! – szólt rá Niala.
  – Jól van – nevetett Georges –, hagyom az üzletet. Akkor hát, kedves Jean-Pierre, hozhatja a meglepetést.
  – Hogyhogy – suttogta Mohi –, hát az eddigiek nem voltak mind meglepetések?
  A pincér ezúttal sötét színű tányérokat hozott, rajtuk egy-egy tortacikkel.
  – Sárgabarackos crème brulée torta.
  Nagyon jól nézett ki, a barack nem lekvárként volt rajta, hanem fél gyümölcsök formájában, vaníliakrémmel fedve. Mohi és Nimby teljesen el volt képedve a torta köré hintett porcukortól, amiben kis levélke alakú lyukakon tekintett rájuk a tányér barnája. – Nagy munka lehetett – dünnyögte Mohi –, így körbeszórni a lyukakat.
  Kissy elfojtotta mosolyát, de mielőtt elmagyarázhatta volna, Georges fölemelte poharát – senki nem fogyasztott alkoholt, különféle ásványvizeket ittak egész este – és azt mondta:
  – Igyunk az ünnepeltek egészségére! Françoise és Nicole, éljetek sokáig, a torta után nagy mennyiségű felköszöntő puszit vehettek át. Az én ajándékom az, hogy egy hosszú, gyönyörű szóvirágokkal teli, magasröptű ünnepi beszédtől kíméllek meg benneteket!
  Megtapsolták.

Vasárnap, gondolta Kissy, amikor fölébredt és az ablakra pillantott, a kinti zöld tengerben kergetőző napfényre. Vasárnap… a nyaralás utolsó teljes napja. Holnap reggel még láthatja ezeket a gyönyörű zöld-arany fényeket, még teleszívhatja a tüdejét finom tengeri levegővel, aztán vége. Amikor otthon készülődött, csomagolt, még sejtelme se volt, hogy milyen otthonosan fogja érezni magát. Legszívesebben haza se menne.
  De a következő órákban már nem ért rá, hogy ezen töprengjen. Az események átvették az irányítást.
  Amikor kilépett a szobájából, virágeső fogadta… szent ég, hiszen születésnapja van, ma tizenhárom éves, teljesen megfeledkezett… vagyis hogy nem feledkezett meg róla, csak úgy érezte, mintha tegnap már meglett volna a születésnapja. A csodálatos vacsora után mindenkitől kapott gratuláló puszit, a végére olyan piros volt, mint a naplemente. Nialára inkább csak Pi gratuláló puszija hatott, nagyon csillogott tőle a szeme, de Blanche-nak sikerült elterelnie róla a közfigyelmet.
  Reggeli közben telefonált Françoise Laval, és az izgatottságtól a szokásosnál is bőbeszédűbben adta elő, hogy Sylvie kibérelt egy házikót a hegyekben, el is mondta, hogy hol, de Kissynek persze az nem mondott semmit; nem most bérelte, már jó néhány napja, de Françoise ma reggel találta meg takarítás közben a kulcsot, fölismerte, mert egy malacfej van rajta, megkérdezte a tulajdonost – mondta a nevét, de Kissy azonmód elfelejtette –, és kiderült, hogy bérbe adta a házát Hendriksennek. És tegnap látta egy kocsikölcsönző autójában, akkor nem tulajdonított jelentőséget a dolognak, de most már világos, hogy a kettő összefügg, és mit tegyenek most, jajistenem?!
  Niala roppant komolyan elmagyarázta Françoise-nak, hogy a két dolog csakugyan összefügg, az a ház fél nap lenne gyalog, hisz végig hegynek fölfelé kell menni, világos, hogy ha kibérelte, kocsit is bérel, hogy odajusson. Ha enni akar, vagy akár csak ágyban aludni, akkor mindennap le kell jönnie a városba, mert abban a vityillóban nincsen semmi, csak lomok.
  Ekkor tette föl Françoise Laval azt a kérdést, amivel emberek sorsát fordította meg és keresett ötszáz eurót.
  – Én is tudom, hogy csak lomok vannak ott. De akkor miért bérelte ki? A panorámában ingyen is gyönyörködhet.
  Niala kicsit hallgatott.
  – Nem tudom – felelte aztán.
  – Hát én se, de annyit mondok, az az ember nem jár egyenes úton. Ha nektek volnék, én körülnéznék abban a vityillóban. Magam is megtenném, csak biciklivel elég hosszú az út, s amennyit rohangálok, hát munka után nem szívesen kerekeznék föl a hegyre.
  Hát igen, gondolta Kissy részvéttel, ilyenkor szezonban minden panzió gőzerővel működik, Jeanne-nak és Luiginek sincsen pihenőnapja. Pihennek eleget télen, amikor alig van vendég, és az a kevés is kénytelen ellátni magát – igaz, kevesebbet is kell fizetniük.
  Niala valami olyasmit felelt Françoise-nak, hogy átgondolják a dolgot, és elbúcsúzott tőle.
  – Szerintem fölmehetnénk arra a hegyre – mondta Martin. – Még egyszer megnézzük a kilátást és megnyugtatjuk magunkat Sylvie felől.
  – Meg Françoise-t – tette hozzá Angélique.
  – És az is lehet – gondolkodott el Nimby –, hogy találunk valami gyanúsat.
  – Úgyis vágytam már egy kis testmozgásra – mondta Mohi olyan hangon, amiből világos volt, hogy a testmozgás verekedést jelent.
  – Jól van hát – adta be Georges a derekát –, fölviszlek benneteket. De ha bármi gyanúsat találtok, kénytelenek lesztek holnap reggelig kinyomozni az egész ügyet, mert én a shindytek miatt nem mondom vissza az amerikai utat. Holnap délben indul a gépünk New Yorkba – ez a végső határidő.

A viharvert Volkswagennek igencsak meggyűlt a baja a szerpentinnel, némelyik szakasz elég meredek volt. Georges kicsit morgott magára, jöhettek volna a hosszabb úton is, most aztán harcolhat a kocsi súlyával és a motor életkorával.
  – A végén kénytelen leszek új kocsit venni Mathieu-nek, annyira tönkrenyúzzuk szegényt…
  Blanche legyintett. – Ő is nyúzta éppen eleget. Hogy mást ne mondjak, oda-vissza átkelt vele a svájci Alpokon, pedig már akkor se volt fiatal a kocsi.
  – És ecettel porlasztotta közben a sziklákat? – kérdezte Chantal.
  – Nem – nevetett Blanche –, mindig azon az útvonalon ment, ahol Hannibál már megcsinálta.
  A következő percekben Chantal elmagyarázta Mohinak, aki még nem hallott erről, hogy Hannibál annak idején elefántokkal kelt át az Alpokon, hogy megtámadja Rómát, és a legenda szerint ecettel porlasztotta útjában a sziklákat. Ami persze képtelenség, ha az ecet képes lenne is feloldani a követ, akkor is hallatlanul nagy mennyiség kellene egy soktonnás sziklához, és rengeteg idő. De az ókorban hittek az ecet ilyen képességeiben.
  – Képes is rá – mondta Nimby. – De csak nagyon magas hőmérsékleten. Ha például egy száztonnás szikla tetejére öntesz néhány liter ecetet, aztán jól fölhevíted őket egy tíz megatonnás atombombával, nem lesz meg a sziklád.
  – Az biztos – felelte Chantal nagyon komoly arccal. – Sőt ha ecet helyett például egy tízcentest raksz oda, pontosan ugyanaz fog történni.
  – Nem – vitatta Nimby –, akkor ott marad a szikla. Nem várhatod el tőle, hogy vacak tíz centért elsétáljon onnan.
  Így csevegve értek föl a hegytetőre, ami nem kis megkönnyebbülést jelentett Georges-nak és a kocsinak is. A házacska egy erdősáv szélén állt, nem messze egy hegyi pataktól. Igazából nem is ház volt, csak amolyan fészer, ahova be lehet húzódni rossz idő esetén, némi szerszámokat tartani benne meg ilyesmit. A gazdája csak akkor járt itt, amikor a kertjében dolgozott, de nem lehetett nagy szüksége rá, ha kiadta. Ablaka is csak egy volt, az se nagy.
  Odabent nem tudtak körülnézni, lakat volt a bádoglemez ajtón. Voltaképpen már a fészer körül is magánterületen tartózkodtak, de senki nem szólhatott érte, nem volt körülkerítve.
  Már azon tanakodtak, hogyan tovább, amikor Blanche közeledő kocsit vett észre. Még egészen aprónak látszott, de Kissy tudta, hogy itt a hegyekben villámgyorsan zsugorodni kezd minden, amint egy kis magasságkülönbség támad.
  – Akármi legyek, ha nem Sylvie az – mondta Nimby, akinél mindig volt távcső, s most is egy pillanat alatt elővarázsolta. – És valaki ül mellette… várjatok egy percet…
  – Dehogy várunk! – csattant föl Mohi. – Tűnjünk el innen! – Mindenki értetlenül bámult rá. – Nem értitek? Tetten kell érni, különben nem jutunk semmire.
  – Igazad van – szólalt meg Niala. – Gyerünk be az erdőbe! Apa, vidd a kocsit!

A metálkék Fiat fölért az emelkedő tetejére és beállt a fészer elé. A túloldalon nyílt az ajtó először, az egyetemista külsejű fiatalember kiszállt, aztán megkerülte az ajtót. Kinyitotta a fészer felőli ajtót is, amin egy kislány szállt ki. Tényleg kicsi volt, kisiskolás. Egyikük se nézett körül, ahogy bementek a fészerbe. Sylvie-nek nyilván kulcsa volt a lakathoz, de az erdő felől nem látszott, ahogy kinyitja.
  – Fölfordul a gyomrom az ilyenektől – mondta Blanche. – Szabadítsuk ki gyorsan!
  – Szó se lehet róla – állt föl Mohi. A többiek is lassan föltápászkodtak a fűben lapultukból. – Tetten kell érni, különben az ügyvédje mindent kimagyaráz. Mint Sheilával.
  – Mi az, hogy tetten érni?! – kiáltott föl Blanche fojtott hangon. – Azt akarod, hogy…
  – Nyugodj meg – lépett oda Georges. – Itt hideg fejre van szükség. Mohinak igaza van. Adjunk a pasinak mondjuk két percet. Ennyi elég, hogy egy-két ruhadarabot levegyen a gyerekről, de kárt még nem tehet benne.
  – Stop! – szólt közbe Nimby. – Én mértem az időt, már másfél perce bent vannak. Izzítsátok be a videókat és gyerünk!
  – Én nem videózok – felelte Mohi már a fészer felé osontukban –, én fogom lecsapni. Fogd ezt meg, Pi!
  A férfi odanézett és átvette a feléje nyújtott követ.
  – Kösz.
  Georges kezében egy jókora villáskulcs volt a kocsiból. Kissy gyakorlott mozdulatokkal kapcsolta be és állította videóra a fényképezőgépét. Már a fal tövében guggoltak.
  – Georges és Mohi, gyertek velem az ajtóhoz – kérte Pi. – Kissy is egy videóval. Blanche, te magas vagy, próbálj az ablakon át videózni. A többiek legyenek ott mindenütt.
  Beszéd közben már meg is kerülte a fészert, a többiek a nyomában. Mohi előresietett és megnézte, hogy az ajtó nyitva van-e – zárva volt, vagyis belülről lelakatolva.
  – Oké – suttogta Georges –, videózzátok, ahogy betörjük az ajtót!
  Kissy már Mohit is filmezte, s vigyázott, hogy a képmezőben legyen a villáskulcs, amint lesújt az ajtó felső zsanérjára. A fémes csattanás ágyúdörejként visszhangzott végig a hegyvidéken, talán még a parton is hallották. Aztán egy tompább robaj, amint Pi rávág a kővel ugyanoda, s a következő pillanatban megint lecsapott a villáskulcs. Bármit csinált eddig Sylvie, biztos, hogy abbahagyta, gondolta Kissy. Az is lehet, hogy kiabál valamit, de ebben a lármában úgyse hallani.
  A kulcs harmadik ütésére a zsanér megadta magát. Georges belerúgott az ajtóba, ami bezuhant a fészerbe és elterült a földön. A már készen álló Mohi elsőként rontott be, a férfiak közvetlenül a nyomában. Kissynek csak arra volt ideje, hogy közelebb sietve videóra vegye a helyiség közelebbi végében álló fényképezőállványt és megkeresse a kamerával a kislányt, aki a másik végében állt, teljesen felöltözve, amikor úgy megtaszították, hogy nekipenderült a falnak.
  Sylvie kirontott a fészerből és Kissyt, majd Chantalt félrelökve keresett kiutat a csapat tagjai közül. Martin megpróbálta elgáncsolni, de ő résen volt és átugrotta az elébe nyújtott lábat.
  Kissy gyorsan visszanyerte egyensúlyát és futásnak eredt. Nem figyelte, ki mit csinál; csak utólag állították össze, hogy ki hol volt.
  A házban levők jó néhány másodpercet vesztettek azzal, hogy Sylvie egymásnak lökte a két férfit, akik ilyenformán elállták a beljebb levő Mohi útját is. Aztán kirohantak és követték Hendriksent. Georges ledobta a villáskulcsot a fészer előtt, hogy ne akadályozza a futásban; Pi ugyanezt tette a kővel. Mohinak rövidebb volt a lába, de több a gyakorlata, s már az első métereken megelőzte a többieket.
  Blanche és Angélique némi tétovázás után besietett a házba, hogy gondjaikba vegyék a kislányt.
  Chantal az erdőszélen, Martin az úton eredt Sylvie nyomába.
  Niala a kocsijukhoz sietett, mert nem tudta, apja nem hagyta-e benne a kulcsot. Miután látta, hogy nincs ott, követte a többieket.
  Nimby nem próbálkozott az üldözéssel. Hátizsákjába tette a villáskulcsot, hogy később ne legyen gond rá, aztán megnézte a Fiatot. Benne volt a kulcs, ezért kivette, hogy ha Sylvie valami kerülővel visszatérne, ne tudja elvinni a kocsit. Aztán leült a motorháztetőre és hívta a rendőrséget.

– Rendőrség, miben segíthetek?
  – Itt Antoine Blanchard. Egy gyerekmolesztálót üldözünk, szeretném, ha feljönnének a hegyre.
  Az ügyeletes összeráncolta a homlokát.
  – Van ott a közelben valami felnőtt?
  – Öt is, de nem érnek rá. Kettő a kislányt ápolja, kettő üldöz, egy pedig menekül előlük. A rossz fiú egy dán turista, K. Hendriksen, a Cartier-panzióban lakik. A jók közül talán ismeri D’Aubisson kapitányt és a feleségét, dr. Blanche Claudelt.
  Az ügyeletes még jobban ráncolta a homlokát, de már egészen más okból. Ismerte D’Aubissonékat, és nemigen gondolta, hogy egy tréfacsináló pont őrájuk hivatkozna.
  – Hol vagy?
  – Valamilyen Dubonnet fészere előtt, Beaulieu fölött a nagy hegyen.
  – Tudom, hol van – felelte az ügyeletes, akit Micheline Dubonnet-nak hívtak. – Mindjárt ott lesz egy kocsink.
  Válasz nem érkezett, csak zörejek, zúgás a telefonból, mint amikor a bekapcsolt készüléket ledobják, fölemelik. Aztán fojtott káromkodás, és hirtelen a fiúhang megint, rémülten.
  – A francba… szóljon a mentőknek is! Két kocsival jöjjenek!…

Kissy nagyon örült, hogy két feje van megint. Az egyik a lábait irányította, hogy minél gyorsabban rohanjanak és föl ne bukjanak valami göröngyben. A másik pedig egyenként regisztrálta a többiek hollétét, amikor észrevette némelyiküket, aggódott a kislányért, de még olyasmire is jutott ideje, hogy gondoljon a kamerára, ami továbbra is ott volt a kezében és nyilván kusza összevisszaságot vesz, de ez egyáltalán nem baj, majd kelleni fog, ha utolérik Sylvie-t.
  De Sylvie jó futó volt, messze maga mögött hagyta a férfiakat, a többiek pedig még jobban le voltak maradva. Már a pataknál járt, legalább fél perc előnye volt. A patak túlpartja meredeken emelkedett, s a tetején erdő. Ha eljut odáig – Kissy második feje világosan tudta –, akkor beveszi magát az erdőbe, ahol könnyen szem elől téveszthetik.
  De egyszer csak valahonnan oldalról felbukkant egy apró figura, és valósággal nekivágódott Hendriksennek, aki majdnem elesett. Kissy már képtelen volt tovább rohanni. Inkább megállt és videózott, bár úgy fújtatott, hogy ugrált a kezében a kamera.
  Hendriksen visszafordult és meglendítette a karját, de Mohi kitért az ütés elől. Megint nekiugrott a férfinak, aki fölkapta és ellódította a levegőben. Kissynek úgy tűnt, mintha lassított felvételen látná, ahogy Mohi métereket repül a levegőben, aztán nagy csattanással földet ér a parton, félig a patakban. Kissy felsikoltott és újult erővel rohant feléjük. Hendriksen átlépett a patakon és kaptatni kezdett a meredeken. Már elérte az első fákat, amikor Mohi felkönyökölt fektében. Sylvie után nézett, és meglendítette a karját. A férfi megtántorodott, nekidőlt egy fának, két lépést még állva jött lefelé, aztán belezuhant a patakba.

Kissy nem ment el a patakig, csak Georges-ig, aki már visszafelé jött onnan. A karjában hozta szegény kis Mohit, akinek csupa vér volt a feje, már a férfi ingét is átáztatta. A szeme csukva volt, hangot sem adott.
  A négy gyerek szótlanul kísérte vissza a pilótát. Nimby elébük jött és csak annyit mondott, hogy már hívta a mentőket. Chantal volt az első, akinek eszébe jutott, hogy Blanche-nak mégiscsak van valami köze az orvostudományhoz, odarohant a házhoz és szólt neki. Mohi csakhamar a füvön feküdt a fészer közelében, s az asszony szakavatott mozdulatokkal vizsgálta az életfunkcióit.
  – Valószínűleg agyrázkódás – mondta aztán. – Felszakadt a fejbőre, de az nem vészes…
  – De honnan ez a rengeteg vér? – szólt egy hang, Martiné.
  – A fejseb nagyon vérzik, de az nem baj. Megmondtátok a mentőknek, hogy találnak ide?
  – Igen – mondta Nimby, de nem is kellett részleteznie, mert már hallatszott lentről a szirénázás.
  Pár perc múlva ott voltak, elöl egy rendőrautó, utána két mentőkocsi. A mentők azonnal gondjaikba vették Mohit, Georges pedig megmutatta, hol találják a másik sérültet. Kissynek csak ekkor tűnt föl, hogy Pi nincs velük; a pataknál volt, őrizte Sylvie-t, hogy ha magához térne, el ne szökjön, amíg meg nem, addig meg ne fulladjon. De ahogy a mentőorvos a közelbe ért, otthagyta és futott hozzájuk.
  – Mi a helyzet?
  – Agyrázkódásnak nézem – mondta a mentőorvos. – A sebet majd össze kell varrni. Melyikük a hozzátartozója?
  – Egyikünk sem – felelte Pi. – Senkije sincsen. Jelenleg D’Aubissonékra és rám van bízva.
  – Akkor egyikük jöjjön velünk. Talán a hölgy.
  Blanche bólintott és máris indult a kocsihoz. Még be sem szálltak, amikor az egyik rendőr visszaért a pataktól.
  – Valaki el tudná mondani, mi történt itt?
  Georges néhány rövid mondatban elbeszélte.
  – Értem. Melyikük az, aki fejbedobta azt az embert?
  Georges a völgy felé mutatott. – Ott viszi a mentő.
  – Neve?
  – Nem sokat ér vele. Tizenegy éves, még nem büntethető.
  A rendőr azért fölírta az adatokat.
  – Hogy van egyébként a pasas?
  – Nem tudom. Nekem az számít, hogy életben van.
  – Letartóztatják?
  – Mi az hogy! – felelte a rendőr, biccentett és bekopogott a házba. Kijött Angélique, nyomában Chantallal.
  – Jó napot kívánok. Úgy értesültem, hogy itt van a kislány, akit az az alak…
  – Itt van.
  – Szeretnék föltenni neki egypár kérdést.
  – Beszél németül?
  – Hogyhogy?…
  – Úgy néz ki, a gyerek legfeljebb öt szót ért franciául.

– Ich bin Kissy.
  – Ich bin Elke.
  Kezet ráztak. Már kijöttek a fészerből, jobb lesz a gyereknek a szabad ég alatt.
  – Du können der Mann? – kérdezte Kissy. A kislány elmosolyodott, nyilván pocsék a németsége, de hátha megérti. Valamit kérdezett, de abból Kissy egy szót se tudott kivenni.
  – Der Mann… mit der Auto – mutatott Kissy a Fiatra. – Du können der Name?
  Elke úgy nevetett, hogy majdnem a könnyei potyogtak. Kissy értetlenül nézett a többiekre.
  – Mindent hímnemben mondasz – szólalt meg Chantal. – Nyilván nem úgy kell mondani, ezen nevet.
  – Hanem milyenben?
  – Fogalmam sincs.
  – Attól még megérthetné – kezdte Kissy, de ekkor Elke mondott valamit, amiből Kissy csak a Name szót vette ki, és a végén annyit, hogy Peter.
  – Der Mann mit der Auto ist Peter? – kérdezte Kissy, aztán megpróbálta angol szórenddel is. – Ist Peter der Mann mit der Auto?
  – Ja – bólintott Elke, és hadart valamit.
  – Szóval az emberünk a Peter művésznevet használja – mondta a rendőr. – Persze majd lefordíttatjuk a felvételt – pillantott a videózókra. – Egyelőre juttassuk vissza a családjához. Tudni kellene a nevüket.
  Kissy gondolkodott egy pillanatig.
  – Was ist du Familie Name? – kérdezte aztán, remélve, hogy nem lő bakot. Angolul family name, akkor nyilván németül is hasonló.
  – Schneider – vágta rá a kislány.
  – Elke Schneider? – kérdezte a rendőr, s mikor az bólintott, felírta a nevet egy papírra és elébe tartotta. Elke bólogatott.
  – Nagyszerű. Akkor lemegyünk a városba és megkeressük a szüleit. Velünk tudnál jönni? – nézett Kissyre. – Te értesz szót vele a legjobban.
  – Én is menni akarok – mondta Angélique. – Én vigyáztam rá abban a sufniban.
  – Jó – mondta a rendőr. – Mehetünk?

Indulás előtt a rendőr megbeszélte a társával, hogy ő majd a mentőben kíséri a gyanúsítottat. A másik rendőr azt kérdezte, tényleg egy gyerek dobta-e fejbe.
  – Egy tizenegy éves kislány – bólintott Pi. – Méghozzá súlyosan sérülten.
  – Hát nem semmi. A doki azt mondja, autóbaleseteknél lát ilyen sebeket. De nincs szerencséje a pofának, megmarad. A fényképezőgépét beraktam a kocsiba – fordult a társához. – Add majd le mint bizonyítékot. Fogadok, hogy fotózott már az emberünk, és simán ráverjük a balhét.
  Pár perc múlva Kissy már az autóban ült hátul Elkével, és nagyon örült, hogy a rendőr az enyhébb lejtőt választotta.
  – A kislány, aki megdobta a fickót… ja igen, Vanessa, hogy került a karmaiba?
  – A karmaiba? – kérdezte Kissy.
  – D’Aubisson úr azt mondta, előzőleg dulakodtak.
  – Vagy úgy. Üldöztük, és ő érte utol először. Nekirontott, Sylvie fölkapta és eldobta, mint egy labdát – Kissy beleborzongott a visszaemlékezésbe –, akkor esett le és sérült meg.
  – Sylvie?…
  – Jaj, bocs, szóval Hendriksen.
  – Sylvie volt a fedőneve – magyarázta Angélique. – Jó pár napja gyanakodtunk rá. – Elmesélte az első találkozásukat a strandon. – Majd megkeressük a videót, jól jöhet a bizonyítási eljárásban.
  A rendőr egyetértőn dörmögött, nem felelt, mert éppen kanyarhoz közeledtek és egy előttük haladó biciklistára is vigyáznia kellett. Csak később szólalt meg:
  – Szóval maguk már nyomoztak utána? Micsodák maguk?
  – Csak nyaralók vagyunk – felelte Angélique. – De a barátom és a gyerekek már elkaptak egy ilyen alakot Párizsban, az most alighanem a börtönkórházban nyaral. S mit gondol, ki verte péppé?
  – A barátja?
  – Csodákat. Mohi, azaz Vanessa, aki kupán dobta Hendriksent. A kislány úgy verekszik, mint Muhammad Ali.
  – Hogy mik vannak – mondta a rendőr. – A szülei hol vannak?
  – Sehol. Árvagyerek, nevelőszülőkkel él.
  A rendőr egy ideig hallgatott.
  – Azt mondja, árvagyerek… maguk laknak D’Aubissonéknál, nem?
  – A panzióban, de az ő vendégeik vagyunk.
  – Akkor ismerem. A feleségem Serge-nél dolgozik, ő mesélte, hogy pénteken járt náluk ruhát venni. Azzal ment be, hogy a legszebb ruhát akarja, ami van a partvidéken, és egy óra hosszat próbált mindenfélét, s a végén csak olyat találtak, amin igazítani kellett. A feleségem elvállalta, mert nagyon sürgős volt neki, aztán késő este jött el hozzánk a kislány, és az övtáskájába rejtve vitte el a ruhát. De fizetni még a szalonban fizetett, és húsz eurót hagyott borravalónak, mint egy királynő.
  Kissynek ekkor már patakokban ömlöttek a könnyei. Egyszer csak érezte, hogy Elke simogatni kezdi a haját. Átölelte a kislányt és kitört belőle a zokogás.

Amint leértek a városba, Elke magyarázni kezdett valamit, talán hogy hol szálltak meg – csak hát ők nem értettek belőle semmit. A rendőr elhajtott a Cartier-panzió előtt, de a kislányt nem érdekelte az épület.
  – Hülye vagy, Alain – mondta magának a rendőr, azzal fölkattintott egy kapcsolót és előhúzott egy mikrofont.
  – Hölgyeim és uraim – szállt a hangja az utcán –, elnézést kérek, amiért zavarom önöket, de sürgősen szükségem van egy német tolmácsra. Valaki, aki beszél németül, lenne szíves a rendőrautóhoz jönni? Köszönöm.
  Az utcán hemzsegtek az emberek, akik a felhívás hatására kíváncsian nézegették a kocsit. Egy-két pillanat múlva Kissy észrevett egy fiatal párt, akik céltudatosan feléjük tartottak. A rendőr is látta őket és közelebb hajtott.
  – Maguk tudnak németül? – nézett ki rájuk, amikor odaértek.
  – Elzásziak vagyunk – mondta a fiú, húszévesforma.
  – Remek – mondta a rendőr, leállította a motort és kiszállt. – Laurent tizedes vagyok. Ennek a szöszke kislánynak a szüleit keressük, de csak németül ért. Lennének szívesek megkérdezni, mit tud a szálláshelyükről?
  Elke arca fölragyogott, amikor meghallotta anyanyelvét, és megállás nélküli szövegelésbe kezdett. Elég jól le tudta írni a helyet, de az nem volt ismerős a rendőrnek. Végül beszólt a központba és továbbította az értesüléseket.
  – Egyelőre nincs ötletünk, Laurent, keresünk, vége.
  – Vettem, vége. Figyeljenek csak – fordult a tizedes az elzásziakhoz –, kérdezzék meg, hogy hívják a várost, ahol laknak.
  Elke nem tudta. Már kezdett félni, hogy nem találják meg a szüleit. A tizedes elsorolta neki az összes várost a partvidéken Mentontól Cannes-ig, de egyik se volt ismerős.
  – Hozhatta messzebbről is – mondta Angélique –, esetleg nem is a parton laknak.
  – Szoktak fürödni a tengerben – mondta az elzászi fiú.
  A tizedes legyintett. – Tavat vagy folyót is hihet a gyerek tengernek.
  – Azt mondja, ők a tengernél laknak, ahol sokkal nagyobb hajók járnak, mint itt, úgyhogy neki ne tanítsa, hogy milyen a tenger.
  A tizedes Elkére nevetett, aki visszavigyorgott rá.
  – Okos kislány vagy. Csak a szálló vagy legalább a város nevét tudnád!
  – Azt mondja, ő se tudhat mindent.
  Végül aztán a rendőr hazavitte őket a panzióba. Isabelle néni majd gondját viseli Elkének, s ott jobb helye lesz, mint az őrszobán. Az elzásziaknak megköszönték a segítséget és búcsút vettek tőlük; semmilyen részletbe nem avatták be őket.
  Isabelle néni lesújtva hallgatta, mi történt Mohival. Még a könnye is kicsordult.
  – De hát mit akart az a féreg ettől a szegény kis bogártól? – nézett felháborodottan Elkére, aki ijedten kapaszkodott Nialába. A többiek előbb otthon voltak, mint ők, hiszen a hegyről egyenesen hazajöttek.
  – Azt inkább ne részletezzük, madame Girotti – mondta a tizedes. – Nagy szerencse, hogy D’Aubissonék és a barátaik ott voltak. De én most már megyek is. Viszontlátásra.
  Isabelle néni először is előkerítette Brigittét, a másik szárnyban lakó osztrák diáklányt, aki jól beszélt franciául, és közölte vele, hogy ha vállalja a tolmácsolást és a gyerekfelügyeletet, ingyen lakik az idő alatt, és a gyerekkel együtt, azaz D’Aubissonéknál kap enni. Persze hogy vállalta. Úgyhogy mindannyian átmentek a villába, ahol Jeanne már tálalta az ebédet. Aránylag jó étvággyal ettek, mert Georges két perccel azelőtt kapott SMS-t Blanche-tól: „közep agyráz seb varrva pár nap megfigy most alsz telef kikap bent maradok b”. Kissynek eszébe jutottak azok az SMS-ek, amiket Pitől kapott azon a bizonyos délutánon. „M OK P.” Hát ez meg „M OK B” volt, de mekkora különbség van a rövidítéshasználatban is, a tartalomban is…

Elke Schneider nyolcéves volt és Kielben lakott. Az apja neve Johann, az anyjáé Anne. Hogy a szülei mivel foglalkoznak, azt nemigen tudta megmondani. Dolgoznak.
  – Az én apám a PR-osztály nyomtatottsajtó-csoportjának médiafelelőse – mondta Chantal. – Én se tudhattam ilyeneket nyolcévesen.
  – Mennyivel jobb volt régen – ábrándozott Nimby. – Volt asztalos, kovács meg szabó, és mindenki otthon dolgozott, a gyerekek látták, mit csinálnak a szüleik.
  Ekkor már végeztek az ebéddel, Jeanne az asztalt is leszedte, de még ott ültek körülötte, némi gyümölcs, sajt, sütemény társaságában. A rendőrség már megyeszerte kutatott Johann és Anne Schneider után. Georges beszélt a városi kapitánnyal, aki azt mondta, ha hat óráig nem találják meg őket, akkor országos keresést indít és valamennyi tévétársaságnak megküldi Elke fényképét és az adatokat. Olaszországba egyelőre nem, mert a gyerek határozottan állította, hogy Franciaországba jöttek, és csakugyan franciául tudott pár szót, nem olaszul.
  Azt is tisztázták már, hogyan került „Peter” kocsijába. A parton játszott, amikor a férfi arra jött és megkérte, hogy segítsen neki, mert nagy bajban van és csak ő tud rajta segíteni. Elke fölment vele az útra, ahol Peter beültette a kocsijába és meg sem álltak a hegyi fészerig. De azt végül is nem tudta meg, mi volt az a nagy baj.
  – Az – mondta Angélique –, hogy senki nem járt arra egy jó éles késsel. Ezt ne fordítsd, Brigitte.
  – Jó – mondta a tolmács. Csendes lány volt, szemüveges, fekete hajú, igazi diáklánytípus.
  – Tudjátok, mi jutott eszembe? – szólalt meg Nimby. – Lehet, hogy Schneiderék nem is szállóban laknak. Mi se laknánk a panzióban, ha nem lennénk ilyen sokan. Lehet, hogy valaki meghívta és vendégül látja őket.
  Kis csend támadt, csak Brigitte halk hangja szólt, ahogy fordította a fiú szavait.
  – Akkor pedig – sóhajtott Niala – a rendőrség végigkérdezheti az ország összes szállodáját. Ha a fehér ház a zöld kerítéssel magánház…
  – És magánháznál bejelentkezni se kell – mondta Martin.
  – Nincs valami különleges dolog a házban vagy a ház körül? – kérdezte Chantal.
  – Az apukám autója – felelte Elke Brigittén keresztül.
  – Miért, az milyen?
  – Gyönyörű. Ezüst színű Honda, barna üléskárpitokkal, és a motorháztetőn apu cégének a neve.
  – És az mi? – kérdezték hárman-négyen is.
  – Müller, Schneider und Mertens – mondta Elke. Kis csend támadt, aztán Brigittére nézett, hogy miért nem fordít, mintha egy cégnevet le lehetne vagy kellene fordítani.
  A nagylány megütközve ült mellette, nem nézett senkire.
  – Mi történt? – kérdezték.
  – Was ist los? – érdeklődött Elke.
  – Én… én láttam egy ilyen kocsit!
  – Hol?!
  – Hiszen ha tudnám…
  Niala fölugrott és a számítógéphez szaladt. – Elke, komm… komm hier, bitte.
  – Komm her – javította ki a kislány, de odament.
  – Így írják a nevet? – kérdezte Niala, beírva a Google-ba. Kizárólag németországi találatok jöttek. Pillanatok alatt megtudták, hogy a cég székhelye Kielben van, valamilyen mezőgazdasági gépekkel foglalkoznak, de nem lehettek híresek, mert csak egy tucat találatuk volt, jórészt a saját honlapjukról.
  Georges fölkapott egy telefont és tárcsázott, odasétálva Brigittéhez. Amikor egy hang beszélni kezdett, odatartotta a lány füléhez.
  – Üzenetrögzítő – mondta az.
  Georges bosszúsan letette.
  – Vasárnap van – emlékeztette Martin.
  – Brigitte – jött vissza Niala az asztalhoz –, hol láttad azt a kocsit?
  – Hiszen ha tudnám…
  – Várj csak. Az úton haladt vagy parkolt?
  – Parkolt. Biztos, hogy parkolt, én a robogó kocsikat nem nézegetem, ezen pedig el tudtam olvasni a címet és a telefonszámot is… persze nem emlékszem rájuk.
  – Oké. – Niala leült az asztalra Brigittével szemben. – Mikor volt ez?
  – Nem tudom…
  – De itt voltál Franciaországban?
  – Persze! Otthon nem figyelnék föl rá, hogy német nevek vannak egy autón.
  – Jó. Próbáld behatárolni vagy azt, hogy hol láttad, vagy azt, hogy mikor.
  Brigitte csak a fejét csóválta.
  – Vagy azt – tette hozzá Niala –, hogy mit láttál még ugyanakkor, az autó közelében, ami felkeltette a figyelmedet.
  – Azt hiszem, nem az utcán állt, hanem egy nyitott kapu mögött – mondta a lány tétován –, de hát ez bárhol lehetett…
  – Nem baj. Már az is jó, ha eszedbe jut valami odafelé vagy visszafelé útról. Valami, amiből kiderül, hogy hol van az a környék.
  Brigitte fölemelte egy ujját.
  – Várj csak. Én nem jártam eddig túl sokfelé, csak három napja érkeztem.
  – Kitűnő! És merre jártál? Várj, ne is kezdj bele – Niala fölugrott. – Hamar a térképet!

Az elmúlt három napban Brigitte csak Beaulieu déli és Saint-Jean keleti részét járta be. Ez percek alatt kiderült a Google Mapsről. Beaulieu déli részének jó pár utcájában megfordultak a rendőrrel, így ott biztos nem laknak Schneiderék.
  – Nem hát – jelentette ki Niala magabiztosan. – Saint-Jeanban vannak. Gyerünk!
  A Volkswagen lemászott a hegyről és nekivágott a másik hegynek. Georges mellett most Brigitte ült, az ölében Elkével, és mindenfelé nézelődtek, látnak-e valami ismerőset.
  Kissyben jócskán voltak kételyek, de Niala annyira biztos volt az igazában, hogy nem szólt róluk. Hiszen ha egy házon látta volna Brigitte a feliratot, de hát az autók mozognak. Akárhol megállhattak vele… persze ha csakugyan egy kertben álltak, az azért jelent valamit. Vagy ott laknak tényleg, vagy közük van az ottaniakhoz. Kérdés persze, hogy Brigitte fölismeri-e a helyet, ha már nem áll ott a kocsi és a kapu is zárva van. Azt se szabad elfelejteni, hogy Elkének nem volt ismerős Saint-Jean neve sem… bár persze lehet, hogy egyáltalán nem törődött a város nevével, ahol nyaral.
  – Várjon csak – szólalt meg Brigitte hirtelen, amikor elhaladtak a saint-jeani kikötő fölött. – Már tudom, egy kisebb öblöt néztem meg, valahol arra tovább, és akkor láttam.
  – Kisebb öblöt?! – Niala és Georges egyszerre kiáltott föl, ugyanazzal a hangsúllyal. Georges gyorsított. – Olyan nincsen sok.
  – Nincs hát – ugrott föl Niala, és rátámaszkodott Brigitte ülésének támlájára. – A nagyobbikhoz menj, fogadok, hogy valahol Augustinék felé lesznek!
  – Miért?
  – Mert a partról fölcsalta az útra. Igaz, Elke? A partról mentél föl az útra? Ezen a részen nem sok hely van, ahol az út kimegy a tengerpartig.
  Elke helyeslése hamarosan megérkezett az oda-vissza tolmácsoláson át. Azon a helyen az út egész közel van a vízparthoz, volt úgy is, hogy a kocsijuk az úton állt és ő a vízben állva jól látta.
  Nemsokára már látták a tengert maguk előtt. Egy kisebbfajta öböl volt, a szokásos kis yachtokkal mindenfelé.
  – Ez az! Ez az a hely! – kiáltott föl Elke hirtelen. – Ott szoktam játszani!
  Végighajtottak az úton, ami csakhamar visszakanyarodott, el a tengertől. Most már Kissynek se voltak kétségei. Itt laknak Schneiderék, egészen közel. Ha messzebb laknának, akkor nem ide jöttek volna a tengerhez, itt mindenütt közel van a tenger.
  – Azt a házat ismerem! – mutatta Elke boldogan. – Azt is! Azt is!
  A hatodik ház volt az. Elke már messzebbről fölismerte, és a csukott kertkapu mögött állt az ezüstszínű Honda.

A csengetésre egy idősebb asszony ballagott elő, és csak úgy a ház ajtajából nézett ki a népes társaságra.
  – Kit keresnek? – kérdezte barátságtalanul, de ekkor Elke mindkét karjával integetni kezdett. – Szűzanyám! – kiáltotta az asszony, és leszáguldott a kapuhoz. Nem gondolták volna róla, hogy ilyen gyorsan tud futni. Fölrántotta a kaput, és német kérdéseket zúdított a kislányra, aki alig tudott közbeszúrni egy-két szót. Közben az idegeneket méregette. Egyszer csak fölismert két arcot.
  – D’Aubissonék Beaulieu-ből! Mit keresnek maguk itt?
  – Madame Rocard – lépett közelebb Georges –, beszélhetnénk Schneiderékkel?
  – Persze. Persze hogy beszélhetnek, jöjjenek csak be. Alighanem nekik is lesz egypár kérdésük, órák óta keressük ezt a kis csavargót. Hol találták meg?
  – Ez hosszú történet – mondta Georges, mialatt a csapat bemasírozott a házba. Egy folyosón haladtak végig, befordultak egy szobába, s egy hang fölkiáltott:
  – Elke!
  A kislány repült anyja karjaiba. Egy pillanat múlva megjelent az apja is, valahonnan kintről, nyilván a lányát kereste éppen.
  – Hol voltál? – kérdezte olyan hangon, ami egyszerre volt megkönnyebbült, ijedt és szemrehányó. – Önök találták meg? – kérdezte Georges-tól franciául. A pilóta bólintott. – Sose szokott így elcsavarogni. Már azon voltunk, hogy hívjuk a rendőrséget.
  – Ha megtették volna, Schneider úr – felelte Georges –, elég lett volna a nevüket mondani, és máris megtudták volna, hol a gyerek. Az egész megye rendőrsége önöket keresi.
  – Minket? De hát…
  – Egy pillanat türelmet – szólt közbe Niala, akinek telefon volt a fülén. – Szia, itt Nicole. Megvannak Schneiderék. Saint-Jeanban, Rocard-éknál. Igen, az az. – Egy ideig hallgatott. – Jó, megmondom nekik. Figyelj, Lucas, küldj el valakit a Cartier-panzióba és hozasd el Françoise Lavalt is. Jeannak? Amit akarsz. Jó, szia.
  Letette és egyenesen Johann Schneiderre nézett.
  – A beaulieu-i rendőrkapitánnyal beszéltem. Hamarosan itt lesz, személyesen akar beszélni önökkel. Addig mi elmesélnénk a kis történetünket.

Rocard-ék könyvtárszobájában telepedtek le, mahagóni bútorok, rengeteg vaskos kötet között. A házigazda jogász lehet, állapította meg Kissy a könyvcímekről.
  Georges arra kérte, kezdje ő. Elmondta hát, hogyan ismerkedtek meg és hogy kapták el Sheilát. Csak a nickjükkel mutatta be a csapat tagjait. Cindyt is megemlítette egy félmondatban.
  Míg beszélt, madame Rocard cselédlánya némi gyümölcsöt, süteményt, innivalót hozott be.
  Aztán Niala vette át a szót és elmondta, hogy meghívták őket magukhoz – ekkor mutatta be apját és Angélique-et –, s hogy megfigyeltek egy gyanús alakot, akit Sylvie-nek neveztek el, s hogy beszerveztek valakit a panzióból, ahol lakott, hogy figyelje – hamarosan itt lesz ő is, aki ma reggel telefonált és ezt meg ezt mondta.
  Georges fejezte be az elbeszélést a hegyen történtekkel, a kereséssel Schneiderék után és azzal, hogy hazavitték a gyereket – ekkor bemutatta Brigittét is, hozzátéve, hogy tulajdonképpen neki köszönhetik, hogy idetaláltak.
  A német házaspár elfehéredve hallgatta őket, a Sylvie-ről szóló résznél Frau Schneider úgy szorította magához a kislányt, hogy az felkiáltott: – Anyu, nem vagyok játékmaci!
  Schneiderék nem voltak már fiatalok, Kissy ötven körülinek nézte a férfit és talán egy ötössel fiatalabbnak az asszonyt. Mint kiderült, Elke a negyedik gyerekük, de az egyetlen lányuk.
  Alig értek a történet végére, amikor befutott a rendőrkapitány, civil kocsiban, vele volt Françoise és a két járőr, akik a hegyen voltak, Laurent és Colli. Ők is elmondták, mit tapasztaltak, hogy mennyire megdöbbentek, amiért a gyanúsítottat egy sérült gyerek terítette le; azóta Colli azt is megtudta a kórházban, hogy súlyos fejsérülése van, napokba telhet, mire magához tér, és hetekbe, hogy lábra álljon. Garantáltan emlékezetkiesést fog színlelni, de az orvos kijelentette, hogy a sérülés természete tökéletesen kizárja az amnézia lehetőségét, ezt a kórház még ma írásba adja. A gyerek állapotáról Colli nem kapott felvilágosítást, hiszen ő nem gyanúsítottja semminek, ezért Georges ismertette velük a Blanche-tól kapott üzenetet.
  A rendőrkapitány először is rövid szónoklatban biztosította Schneideréket és a párizsi vendégeket, hogy Beaulieu és Saint-Jean hatóságai súlyt helyeznek a nyaralók biztonságára, és az ilyen incidenseket a legszigorúbban kezelik – de hát sajnos nem lehetnek ott mindenütt. Már értesítették dán kollégáikat, akik azóta valószínűleg megkapták a házkutatási parancsot, és biztosíthatja a jelenlevőket, hogy ha bizonyítékot találnak arra, hogy Hendriksen már otthon is elkövetett valami hasonlót – hát akkor ő mint régi rendőr teljes bizonyossággal állíthatja, hogy jó pár évig nem látja viszont az Amalienborgot. Hacsak, tette hozzá kaján mosollyal, hacsak nem a börtön ablakából.
  S csak nézett döbbenten, látva, hogy jó poénja könnyeket csal hallgatósága szemébe.
  – De hát mi történt?…
  – Mohi szóról szóra ezt mondta – felelte Niala letörten.

A következő percek főszereplője Mohi volt, az ügy áldozata, aki kis híján az életével fizetett Hendriksen elfogásáért. A fényképezőgépekben álló- és mozgóképen is meg volt örökítve, Schneiderék és a rendőrök számtalan példányban megnézhették Schneider úr notebookjának nagy képernyőjén. A rendőrfőnök azt mondta, utánanéz, hogy milyen jutalmat adhat Mohinak – eléggé meg van kötve a keze, de azért nem teljesen. S ha kiderül, hogy Hendriksen Dániában – vagy akár egy harmadik országban – is csinált már valamit, akkor mindenképpen fölhívja az ottaniak figyelmét Mohira. Mármint az egész csapatra persze, de legfőképpen őrá, hiszen ő állította meg a bűnözőt, méghozzá saját testi épsége kockáztatásával.
  Schneider úr később kiment pár percre, és amikor visszatért, odalépett Françoise Lavalhoz és arra kérte, fogadja el ezt a kis apróságot, hálájuk jeléül, hiszen ha ő nem telefonál pont ma reggel, akkor a csapat nem megy föl a fészerhez, és akkor belegondolni is rossz, hogy mi lett volna. S ezzel átadott egy borítékot, amit Françoise megilletődve vett át, hisz nem csinált ő semmi különöset, és egyáltalán… Hazafelé menet kitették a panziónál, ahonnan a rendőrök úgy hozták el a munkaidő kellős közepén, és útközben kinyitotta a borítékot, Nimby mellette ült és látta. Később elmondta, hogy egy csekk volt benne ötszáz euróról.
  Brigitte is kapott egy borítékot, hiszen neki köszönhetik, hogy haza tudták hozni Elkét. Kissyék sose tudták meg, hogy mennyi volt benne, de valószínűleg abban is ugyanennyi, hisz végül is ha ők nem jönnek, Schneiderék hamarosan fölhívják a rendőrséget, és azonnal megoldódik a probléma – nem volt miért többet adni.
  A harmadik boríték rövid megbeszélés tárgyát képezte, Schneider úr nem akarta terhelni ezzel D’Aubisson urat, aki biztosította, hogy egyáltalán nem terheli, másrészt viszont Mohi bizonyára örülne, ha személyesen adná át neki – kérdés persze, hogy itt lesznek-e még, amikor már fogadhat látogatókat. Schneiderék még jó ideig maradnak, de ha Mohi addig nem épülne föl, akkor visszatérnek a kérdésre.
  Azzal váltak el, hogy tartják a kapcsolatot. Schneider úr mindenkivel kezet fogott búcsúzáskor, Frau Schneider és Elke pedig végigpuszilta a csapatot.
  Otthon Georges mindenekelőtt fölhívta az unokanővérét Amerikában, és megmondta, hogy holnap ne várják őket, majd megtelefonálja, hogy mikor érkeznek.
  Aztán csak ténferegtek a házban. Kissy kiült a teraszra, a tengert nézte. Reggel még arra gondolt, hogy holnap látja utoljára a tengert, legalábbis itt Beaulieu-ben az idén – és most tessék, meghosszabbodott a nyaralás, de egy csöppet sem örül neki. Ő mindenképpen itt marad, amíg Mohi ki nem jöhet, majd este beszél anyáékkal. A többiek is, van, aki most készül fölhívni az otthoniakat, van, aki este fogja. Csak Pi nem hív senkit, neki Párizsban senkije sincs, még a bátyja se, ő is nyaral most valahol.
  Igen, jó lenne ez a hosszabbítás, de mit ér Mohi nélkül? Az órájára nézett. Délután három. Hány óra lehetett, amikor Mohi megsérült, tíz, tizenegy? Négy-öt órája csak, hogy elváltak egymástól, és máris mennyire hiányzik. Máskor észre se vette, ha pár óráig nem látta, ő heverészett a parton vagy a hátsó udvarban, Mohi pedig csatangolt, fölszippantotta azt a rengeteg információt, vagy egy fán ücsörgött, mikor mit. Most meg… Inkább unatkozna otthon, csak Mohinak ne esett volna baja.
  Nyílt a teraszajtó és kilépett Martin.
  – Hát itt vagy – állapította meg, és leült mellé.
  – Itt.
  – Beszéltem a szüleimmel. Még egy hétig biztos nem megyünk sehová, úgyhogy maradok, amíg te maradsz.
  – Kösz.
  – Szívesen.
  Aztán csak üldögéltek és nézték a partvidéket.

Éppen két perce tanakodtak, hogy mit mondjanak Mohi nevelőszüleinek, amikor megszólalt Georges telefonja. Fölkapta, ránézett és rögtön ki is hangosította.
  – Szia, mi a helyzet?
  Blanche hangja fáradt volt, de nyugodt.
  – Már jobban van. Aludt egy nagyot, nemrég ébredt, és mindenképpen tudni akarja, mi van a kislánnyal és a pasival.
  – Ott vagy a közelében?
  – Nem, az osztályról nem volt szabad telefonálni.
  – Oké. A kislány már otthon van, nem esett semmi baja. A pasi súlyosabban sérült, mint Mohi. De felépül és nem hivatkozhat amnéziára sem. Letartóztatták.
  – Helyes, megmondom neki. Georges, a kórháziak azt mondják, nem számolhatják az én biztosításomra, úgyhogy találnunk kell valami megoldást a költségekre. Azt se tudom, a nevelőszüleinek milyen biztosítása van.
  – Mi itthon éppen arról beszéltünk, mit mondjunk nekik. Föl kellene hívni őket, hogy holnap nem megy haza.
  – Igen, mi is beszéltünk erről. Azt mondta, neki mindegy, hogy mit mondunk nekik.
  – Jó. Szerintem viszont nem érdemes vacakolni a biztosítással.
  – Egyetértek. Most már megyek, nem akarom sokáig magára hagyni. Éjszakára bent maradok vele.
  Niala hirtelen kézjeleket kezdett adni apjának, aki bólintott.
  – Melyik szobában vagytok?
  – 301-es.
  – Jó. Nicole bemegy majd és visz néhány dolgot.
  – Rendben.
  – Jobbulást kívánunk. Szia!
  Niala rögtön előkapott egy papírdarabot és jegyzetelni kezdett, hogy mit vigyen magával.
  – Mit jelent az, hogy nem érdemes vacakolni a biztosítással? – kérdezte Nimby.
  – Hogy rengeteg bíbelődéssel járna megszerezni a kártyát, ha az Párizsban maradt, meg mindenféle adminisztráció is kellene, mert senki sincs köztünk, aki törvényesen képviselhetné. Nem éri meg.
  – Akkor mi lesz?
  – Egyszerűen kifizetjük a kórházi számlát.
  Niala közben elkészült a listájával.
  – Mit gondolsz, van esélyem?
  Georges elhúzta a száját.
  – Nála vagy nálam? Mert nekem se tetszik az ötleted.
  Kissy csak kapkodta a fejét egyikről a másikra.
  – Akkor se ülhet egész éjjel mellette.
  – Fölválthatom én is.
  Kissy végre megértette őket.
  – De te pasi vagy. Jobb, ha én megyek.
  Georges sóhajtott. – Jó. Beviszlek, aztán rátok bízom, hogy melyikőtöket hozom haza.
  Kissy odalépett Nialához. – Talán Blanche könnyebben beleegyezik, ha nem maradsz egész éjszaka. Én fölváltalak.
  – Ápolószemélyzet nincs abban a kórházban? – kérdezte Chantal, de inkább csak úgy magamagának.
  – Éjszaka be akarsz utazni Nizzába? – néztek rá. Kissy meglepődött, nem gondolta, hogy a kórház Nizzában van, de hát végeredményben logikus. Beaulieu kicsike város. Aztán bólintott.
  – Persze, miért ne?

De végül is nem utazott be. Georges-ék hárman tértek haza, mert Mohi nem akarta, hogy őrizzék éjszaka. Elég neki, hogy ha csönget, bejön valaki.
  Pi fölhívta a nevelőszülőket és elmondta, mi történt; a történet bűnügyi részét igyekezett kidomborítani, hogy lássák, nem valami gyerekcsíny miatt került kórházba.
  A nevelőanyát madame Millet-nek hívták; nem nagyon aggasztotta magát Mohi állapota miatt, hallhatóan csak udvariasságból érdeklődött a hogyléte után. Valójában csak az érdekelte, hogy mennyivel maradnak tovább, és mi lesz a költségekkel. Kissy magában megállapította, hogy nem egy szerető anyuka.
  Reggel Blanche először is betelefonált a kórházba, ahol persze voltak ismerősei. Valamelyik nővér is az lehetett, mert tegeződött vele. Mohi jól van, átaludta az éjszakát, még most is alszik. Nyolc óra volt. Kissy elgondolkodott: ő is volt már kórházban, két éve, amikor kivették a vakbelét, akkor hajnalok hajnalán kellett kelni, szó se volt arról, hogy valaki nyolcig aludjon. Ezt meg is mondta.
  – No persze – mondta Blanche –, csak az rendes osztály volt, ez meg különszoba.
  S ment, Kissynek pedig földbe gyökerezett a lába. Georges azt mondta, egyszerűen kifizetik a számlát, s ő úgy gondolta, végül is a panzió hét lefoglalt szobájának forgalomkieséséhez képest nem lehet nagy összeg. De ha különszoba?! Később meg is kérdezte Georges-ot, tudta-e, hogy Mohi különszobában van, amikor azt mondta, hogy kifizetik a számlát. A pilóta nevetett és azt mondta, benne föl se merült, hogy Blanche egy rendes kórterembe rakatná Mohit.
  Egy óra múlva telefonált az asszony. Beszélt az orvossal, abban állapodtak meg, hogy ha minden rendben lesz, akkor negyvennyolc órával a baleset után hazaengedi. Most majd beszél Mohival a feltételekről.
  A következő hívásnál, két órával később elmondta, hogy Mohi mindenbe beleegyezett. Egész héten nem szabad fölkelnie, épp csak a fürdőszobába vonulhat ki szép lassú, méltóságteljes léptekkel, azt is felügyelet alatt, ha netán rosszul lenne, megszédülne vagy bármi ilyesmi. Teljes ágynyugalom, ágyba hoznak neki enni, olvasás, tévénézés, csöndes beszélgetés legfeljebb két barátjával egyszerre, és jövő hétfőn visszamegy kontrollra. Mindenbe beleegyezett, csak a kórházból szabaduljon.
  Amikor ezt Blanche elmondta, már javában dolgoztak Mohi új szobáján. Niala már reggeli előtt kiadta a jelszót: Mohi költözni fog. Ők még ettek, amikor Luigi hozzálátott kitakarítani a szobát; ilyenkor délelőtt Jeanne-nak sokkal több a dolga, mint neki, ezért csinálja most ő. De Niala megnyugtatta őket:
  – Ne aggódjatok. Takarítás szempontjából Luigi voltaképpen nem is pasi. Akármelyik nővel fölveszi a versenyt. Nem csoda, a panzióban állandóan takarítunk, Isabelle néni patikai tisztaságot követel meg.
  Ezt már ők is megfigyelték. Akármilyen korán – vagy épp későn – mentek a fürdőszobába, az mindig ragyogott a tisztaságtól. Tíz esetből legalább háromszor ott találták Jeanne-t vagy valamelyik alkalmi takarítónőt, amint éppen sikál, fényesít vagy felmos, de az ő belépésükre azonnal, kérés nélkül távozik és udvariasan várakozik odakint. Ez háziszabály, a vendéget nem szabad zavarni. Egyetlenegyszer fordult elő, sok-sok évvel ezelőtt, hogy egy takarítónő morgott egy vendéggel, mert nem tudta befejezni miatta a takarítást. Mariót meglepte, hogy miért jön ki a vendég azonnal, ahogy bement. Megkérdezte, mi történt, és abban a percben kirúgta a takarítónőt.
  Luigi meglepetést szerzett nekik. Mielőtt hozzákezdett a munkához, odajött az asztalukhoz és megkérdezte:
  – Hogy van a kislány?
  Kissy megdöbbent. Vigyázott, nehogy elmosolyodjék, pedig nevethetnékje támadt a gondolatra, hogy ez Luigitől valóságos szóáradat. Egy kezén meg tudja számolni, hányszor hallja őt megszólalni egy nap: köszön, a vendégeknek „igen, uram” vagy „máris, asszonyom” válaszokat ad, megkérdezi, hogy miben lehet még segítségükre – mégpedig angolul, németül és spanyolul is, a francián és az olaszon kívül. Olyat, hogy Luigi valamire kíváncsi lett volna, Kissy még nem tapasztalt.
  Niala pár szóban összefoglalta a tegnap óta kapott híreket, amit a mindenes egy bólintással megköszönt és ment a szobába. Mire megették a reggelit, már kiporszívózott, letörölte a port mindenütt, és éppen hozzálátott az ablakmosáshoz. Kissy meg mert volna esküdni, hogy az ablak eddig is tiszta volt, akárcsak a villa összes többi ablaka.
  – Oké – mondta Niala, körbetekintve a szobában. – Kérek jelentkezőket, akik lehozzák az ágyneműt kiszellőztetni, amíg én hozok friss huzatokat.
  Mire végigmondta, Chantal már föl is kapta a kispárnát.
  Ez a villa kisebbik vendégszobája volt, közvetlenül Niala szobája mellett. Kissy nagyon jó választásnak tartotta. Kellemes szoba volt, szép kilátással a partvidékre, ízlésesen berendezve. Egy nem túl nagy, de kétszemélyes ágy volt benne, könyvespolc szekrénnyel és tévével, két kis éjjeliszekrény és egy fotel.
  Sokkal később, amikor a nyaralás után először tért vissza ebbe a szobába, már egészen más szemmel nézte és az akkori szempontból is jó választásnak tartotta. Akkor látta utoljára ezeket a bútorokat, hamarosan kicserélték az egész berendezést. Akkoriban elgondolkodott rajta: milyen különös, hogy éppen Mohi volt az utolsó vendég, aki ebben a szobában aludt.

Niala nem hiába él egy panzió mellett, gondolta Kissy, ahogy barátnője sürgölődését figyelte. Mindenre gondja volt. Bekapcsolta a tévét, hogy ellenőrizze, minden jól van-e beállítva és jók-e az elemek a távirányítóban. Megnézte, hogy ajtó-ablak nem nyikorog-e, számba vette, hogy milyen tárgyakat helyezzen el az éjjeliszekrényen. Ezek egyike a házitelefon volt, ami itt fog állni Mohi keze ügyében, és a készlet egyik darabját mindig magánál tartja valaki. De a vendégszobában levő készüléken Niala kikapcsolta a csengetést. Szigorúan meg lesz mondva Mohinak, hogy nem indulhat el a fürdőszobába segítség nélkül: előbb szólnia kell, az ügyeletes máris jön és segít. Ebből következik, hogy a fiúkat kihagyják a dologból, akárhogy morognak miatta.
  – Ha csak beszélgetni akar valakivel – érvelt Martin –, arra mi is ugyanúgy megfelelünk.
  – De ha nem azt akar, akkor neki kell állnod megkeresni valamelyikünket – felelte Chantal.
  – Még fürdőszobába kísérésre is jók volnánk – mondta Nimby –, elvégre nem kell bemenni vele.
  – De – vágta rá Pi –, pontosan azt kell. Rosszul lehet, elájulhat, hányhat, és egy fiú jelenléte feszélyezné ilyenkor.
  Pohár is került a szekrénykére, mégpedig műanyag, mert a porcelán- vagy üvegpohár nehéz, ha az ember nem ura teljesen az ujjainak. De innivalót nem hoztak, majd holnap hűtőtáskában.
  Niala kijelentette, hogy holnaptól minden éjjel aludnia kell valakinek a házban a szülein kívül, azt nem lehet, hogy minden éjjel ők legyenek készültségben. Fölosztották a feladatot hárman; Angélique ebből kimaradt, nem akarták elválasztani Pitől. Kissy megkönnyebbült, de Niala alighanem még nála is jobban, amiért nem ajánlották föl, hogy mindketten átjönnek egy-egy éjszakára. Azért az mégiscsak túlment volna minden határon, hogy Pi és Angélique együtt töltsék az éjszakát a villa nagyobbik vendégszobájában – vagy pláne Niala ágyában!
  Amíg áthozták és elrendezték Mohi cuccát, Niala azon gondolkodott, hogy mit csináljanak azok, akik éppen nem ügyelnek Mohira.
  – Azt nem lehet, hogy az egész csapat reggeltől estig mászkál mindenfelé, Mohi és az ügyeletes meg itthon kókad – jelentette ki. – Szívtelenség lenne mindkettejükkel szemben. De azt se lehet, hogy az egész társaság itthon marad miatta. Nem viselné el.
  – Majd csak fürödni járunk – mondta Martin. – Azért Mohi nincs annyira oda, és egyikük se marad ki semmi izgalmasból. – Elkapta Nimby tamáskodó tekintetét és elvigyorodott. – Természetesen normális körülmények között a strandon nincsenek shindyk. Ez az egy volt, ezt elkaptuk, mármint Mohi elkapta, több nincs. Ha bármilyen gyanús alakot látnánk, akkor vagy elfordítjuk a fejünket, vagy ott helyben átadjuk a rendőrségnek. De hazahozni nem szabad ilyen híreket, mert lerohan a partra és szitává veri a pofát.
  – Szitává csak lőni lehet valakit – jegyezte meg Georges.
  – De nem Mohinak!

Blanche hatkor indult haza, de fél hétkor nem ő jött, csak a telefonja: a Renault nagyon köhög, szervizbe vitte és busszal jön.
  – Harminc fok van – nézett Niala a kinti hőmérőre –, hogy tud egy Renault ilyenkor megfázni?!
  – Biztosan sivatagi típus – mondta Nimby.
  – Szerinted úgy néz ki? – Niala kapkodni kezdte a fejét. – Hé, várjunk csak. Apa! Hol vagy? – Gyors léptekkel átvágott a házon és kinézett a hátsó udvarra. – Itt vagy, apa?
  – Itt – jött Georges hangja. – Mi baj?
  Niala sebesen pergő nyelvvel elmondta, mi történt. Kissy már ott állt mellette, amikor megkérdezte:
  – Szerinted melyik kocsival hozzuk haza?
  Georges homlokát ráncolva feküdt a kerti nyugágyban, könyvvel a kezében.
  – Gondolom, az Opellel. Miért?
  – Ültél te abban az utóbbi időben?
  – Azt hiszem, nem.
  – Ha ültél volna, emlékeznél. Légörvény-szimulációs elven működő agyrázkódás-generátor.
  Georges nevetett. – Ezt nagyon szépen mondtad.
  – Kösz, igyekeztem – vágta rá Niala.
  – Hát – mondta Georges –, a mikrobusz enyhén szólva sem alkalmas erre a célra, úgyhogy kerítenünk kell valami járművet.
  És kerítettek. Niala öt, Georges másik öt telefonszámot hívott föl, de vagy kellett nekik a kocsijuk másnapra, vagy szervizben volt, vagy nem vették föl a telefont. Niala végül belekotort az övtáskájába, előkeresett egy cédulát és megint tárcsázott.
  – Jó napot – mondta. – Itt Nicole D’Aubisson, zavarhatom?… Köszönöm, egész jól. Éppen ezzel van gondunk. Holnap hazajöhet, de az egyetlen olyan kocsink, amelyik nem ráz, az imént földobta a kerekeit. – Niala most hosszabban hallgatott. – Ez nagyon jó hír, uram. Köszö… Hogyan? Nem tudom pontosan, valamikor reggel, nyolc-kilenc felé… Jó. Rendben, akkor így. Köszönöm, viszlát!
  Letette, s végignézett a csapaton.
  – Megoldva – jelentette ki. – Schneider úr sofőrje beviszi holnap anyát, és hazahozza őket. Azt mondja, a kocsijuk nagyon simán jár.

Az ezüstszínű Honda előbb kilenckor kanyarodott a D’Aubisson-villa elé, aztán valamivel tizenegy előtt. Valamennyien kint voltak az udvaron, és tartották magukat a megállapodáshoz: semmi hangoskodás, hirtelenkedés, Mohinak teljes nyugalomra van szüksége. Milyen szerencse, gondolta Kissy, hogy a szíve kalimpálása nem hallatszik.
  A kocsi szelíd ívben befordult az udvarra. A sofőr kiszállt, barátságosan bólintott feléjük, és kitárta az ajtót. Blanche kilépett, megkerülte a kocsit és kisegítette Mohit.
  Kissy sóhajtott. Hát itt van, méghozzá egészben és a saját lábán. A feje be volt kötve, az arca sápadt volt, de mosolygott és csillogó szemekkel nézett rájuk. Ahogy lassan a ház felé indult, kinyújtotta a kezét Martin felé, aki a legközelebb állt hozzá. Egy pillanatra megszorították egymás kezét, aztán Mohi már tovább is haladt és kezet fogott Chantallal, Pivel, Angélique-kel, majd vele, Kissyvel, s utána sorban a többiekkel. Georges volt az utolsó, már bent az előszobában, aki aztán fölkísérte őt és Blanche-t az emeletre.
  – Hát megjött – mondta Chantal megkönnyebbülten. – Bevallom, nekem még az is hiányzott, hogy nem érezhetem magamat hülyének mellette.
  – Hülyének, miért? – kérdezte Angélique.
  – Hát mert ő úgy eligazodik itt, mintha világéletében ezt a városkát tanulta volna az iskolában, nekem meg fogalmam sincs, hogy mit pletykálnak Charlotte-ról és Julienről.
  – Mit pletykálnának? – kérdezte Niala, aki ekkor lépett be az udvarról, miután váltott néhány szót a sofőrrel. – Charlotte nagyon jó anyja Juliennek.
  – Jaj, nem úgy értem – rázta a fejét nevetve Chantal. – Csak mondtam két nevet találomra. Mohi úgy ismer itt mindenkit, mintha… mintha lenne egy beépített modeme, amivel rá tud csatlakozni a Minden, Amit Beaulieu-ről Tudni Lehet adatbázisra.
  – Az úgy nem megy! – tiltakozott Nimby. – Ahhoz kezelőszoftver is kell, meg hozzáférési jogosultság!

Amikor Blanche lejött, azt mondta, Mohi most aludni szeretne, már majd leragad a szeme. Eleinte valószínűleg sokat alszik majd, aztán kevesebbet; hétvégére biztos egész nap ébren lesz.
  – És rohangászni akar – jósolta Angélique, akinek már a nyakában lógott a házitelefon; ábécérendben ügyelnek, kétórás váltásban, ő kezdi. Utána Chantal, Kissy, Niala.
  – Nem akar – felelte Blanche. – Illetve akar, de nem fog. Idézem a szavait. „Takada-szenszej megtanított türelmesnek lenni. Azt mondta, nem biztos, hogy a türelmes harcos győz, de a türelmetlen biztosan veszít.”
  – Az ki? – kérdezte Georges.
  – Egy japán ember az utcájukból, Mohi tőle tanult verekedni.
  – Jó tanár volt – mondta Georges meggyőződéssel.
  – Szerintem is. Szóval Mohi azt mondta, hogy most majd gyakorolja a türelmet. És amikor körülnézett a szobában, azt mondta, itt nem lesz nehéz várni.
  – Eszerint tetszett neki – sóhajtott föl Niala.
  Hogy mennyire tetszett neki, azt Kissy csak sokkal később, magától Vanessától tudta meg, aki csak otthon árulta el, hogy majdnem elsírta magát boldogságában, amikor körülnézett a vendégszobában. A panzióbeli szoba csak egy szoba volt, aminek legjobb tulajdonsága az volt, hogy itt van, Beaulieu-ben, az egyetlen helyen, ahol Mohi valaha jól érezte magát. De voltaképpen – bár ezt Mohi önmagának is csak utólag tudta szavakba önteni – a panzióbeli szoba valamelyest mintha ki is rekesztette volna Beaulieu-t. Abban a szobában mindig egyedül volt, nem volt ott senki, aki Beaulieu-höz tartozott volna; még a takarítónő sem, hiszen az mindig csak akkor jött, amikor ő már nem volt bent. Mint egy fordított tévé, találta ki akkor a hasonlatot Vanessa, az ember kint ül és egy csodálatos világot lát bent a tévében – csak itt a csodálatos világ odakint volt. Alighanem ezért volt az, hogy ő olyan sokszor kijött éjszakánként és fölmászott egy fára. A fák mindenestül Beaulieu-höz tartoztak, mert a villa és a panzió körül csapatostul álltak – Mohi már a nyaralás első napjaiban fejből tudta, hány fa áll a két kertben és hol, melyikre hol a legjobb fölmászni és mit lehet látni róla. És mert a fák tetejéről még jobban látszott a partvidék és a város, mint lentről.
  Ezért volt olyan boldog, amikor körülnézett a vendégszobában. Mert innen látta Beaulieu-t, csak az ablakhoz kellett sétálnia és az egész várost átfogta a tekintete, s mert ebben a szobában végre úgy érezte, hogy ő is benne van abban a bizonyos tévében. S még inkább így érezte, amikor a következő napokban a csapat és a D’Aubisson család minden tagjával, valamint Jeanne-nal, Luigivel és Isabelle nénivel is többször találkozott ebben a szobában.
  Boldogságára csak az borított árnyékot, hogy tudta, milyen rövid időre szól.

Alig aludt el Mohi, amikor telefonált Schneider úr. Először a kislány hogylétét kérdezte, aztán arról érdeklődött, kaptak-e már értesítést a rendőrségről. A nemleges válaszra így folytatta:
  – Az orvosok este engedélyezték Hendriksen kihallgatását. Bevallotta, hogy miket akart művelni szegény kislányommal. Azt állította, hogy először próbálkozott ilyesmivel, de mutattak neki párat a lakásán talált fotókból. A rendőrfőnök csak annyit mondott nekem, hadd ne részletezze. A dánok most teszik tűvé az egész országot két lány után, akikről fotókat készített; a nyomozás vezetője telefonon beszélt Hendriksennel, aki nem tudta, hol laknak, hogy hívják őket, a nyomozó pedig azt mondta, imádkozzon, hogy megtalálják őket.
  – Miért? – csúszott ki Nimby száján a kérdés, amit a kihangosított készüléken át Schneider úr is hallott.
  – Azért, fiatal barátom, mert ha akár csak az egyiket nem találják meg elevenen, akkor gyilkossággal is meg fogják vádolni az emberünket. A magam részéről kételkedem benne, hogy ez a vád megállná a helyét, bár én nem sokat értek a büntetőjoghoz. De ez mindegy, a nyomozónak az volt a célja, hogy Hendriksennek álmatlanok legyenek az éjszakái.
  Tíz perccel Schneider úr után telefonált egy rendőrtiszt és elmondta ugyanezeket, valamint hogy szükségük van a részletes tanúvallomásokra, mindenkiére, aki ott volt. Blanche azonnal közölte, hogy Vanessának ágynyugalmat rendeltek, a szobájában tanúskodhat, de arról szó se lehet, hogy bemenjen a rendőrségre. Világos, mondta a tiszt, és egy óra múlva meg is érkezett két őrmester, eddig nem találkoztak velük, nem is beaulieu-iek voltak, hanem nizzaiak.
  Még a telefonbeli tiszttel megtárgyalták a kérdést, hogy mi legyen a szülői jelenléttel. D’Aubissonék úgy gondolták – és a csapat egyetértett velük –, hogy ők nem reszkető kisgyerekek, akiknek anyjuk ölelő karjaira van szükségük, pusztán csak a törvény értelmében egy gyereket nem lehet úgy kihallgatni, hogy csak idegenek vannak jelen. De ha nyilatkoznak, hogy megfelel nekik erre a célra a jelenlevő felnőttek valamelyike, akkor minden rendben van.
  Először tehát a felnőtteket hallgatták ki, hogy ne befolyásolja a vallomásukat, amit majd a gyerekek elmondanak; az egyik rendőr bevonult a dolgozószobába Pivel, a másik pedig az emeleti vendégszobába Georges-zsal. Aztán kihallgatták a nőket is, a párjuk jelenlétében, majd az emeleti rendőr átment a már fölébredt Mohihoz. Jelen volt Pi mint a gyermek ideiglenes gondviselője és Blanche mint nő, mert a törvény azt sem engedi, hogy nőneműeket csupa férfi jelenlétében hallgassanak ki; csak élet- vagy házastárs lehet kivétel.
  – Elég hülyeség – vélte Nimby. – Senki nem gondolja, hogy a kihallgató rendőr ráugrik a tanúra, vagy igen?
  – Mindegy, hogy ki mit gondol – felelte Gaumont őrmester, akivel már bemutatkozáskor tisztázták, hogy nem ő a filmgyár tulajdonosa. – Ez a törvény. És én mondom neked, jó törvény. Egy férfi nagyobb, erősebb, könnyen megfélemlíthet egy nőt anélkül, hogy akarná. A parancsnokomnak főtt is a feje, amiért egyetlen rendőrnőt sem tud küldeni, de muszáj már megtartani a kihallgatásokat. Már az is elég baj, hogy mostanáig vártak velük.
  Azért nem kerítettek nagy feneket a dolognak. Egy-egy kihallgatás negyedóráig tartott, csak Mohinál maradt a rendőr félórát, mert teljesen el volt bűvölve a kislánytól, aki férfiakat ver le a lábukról. El kellett mesélnie Sheilát és az áruházi biztonsági őrt is, Pi pedig elmondta azt az esetet, amikor Mohi Coeuillyben bebizonyította neki, hogy el tud bánni egy férfival. Dubois őrmester azt mondta, ha fölgyógyul, igazán eljöhetne Nizzába, harci bemutatót tartani a rendőröknek. Mohi vigyorgott és azt mondta, ha talpra áll, akármelyik rendőrt megveri.
  Egyikük se gondolta komolyan, hogy megtartanának egy ilyen bemutatót.
  Kissy vallomástétele rövid volt. Elmondta, amit tud, kijelentette, hogy ő készítette a bizonyítékok között szereplő és a nevével megjelölt videófelvételt, aláírta a vallomását, utána a jelenlevő Angélique is, és már kész is volt.
  – Nem is árt, ha gyakorlatot szerzek ebben – mondta kifelé menet. – Ha nagyüzemi méretekben kezdünk vadászni rájuk, sok tanúvallomást kell tennem.
  Gaumont őrmester bólogatott – már alighanem az egész rendőrség tud a terveikről –, s csak annyit felelt, hogy azért vigyázzanak magukra.

Kissy számára gyorsan eltelt ez az öt és fél nap, amíg Mohit ápolták – de Mohi számára még gyorsabban. A hét közepén még vidám volt, Kissy imádta azokat a perceket, negyed-félórákat, amiket vele töltött. Mohi lelkesen ecsetelte azt a szomorú világot, ami a shindykre vár, ha ők nekilátnak az üldözésüknek. Jókat nevetett társasjáték közben, és nem maradtak el az utóbbi időben megszokott értesülésmorzsák Beaulieu föld- és néprajzi, gazdasági s ki tudja, még hányféle viszonyairól.
  Szombat délutánra beborult a kedve, vasárnap pedig alig lehetett már szavát venni. S ahogy mindig azóta, amióta hazajött a kórházból, Mohi hangulata határozta meg az egész csapatét. Persze nekik se volt sok okuk a vidámságra. Túlságosan jól érezték magukat itt ahhoz, hogy repessenek a boldogságtól a hazautazás miatt.
  Mohi állapotával egész idő alatt nem volt gond, a mindenkori ügyeletesnek nem volt más dolga, mint jelen lenni, amikor a beteg kijön a szobájából, meg fölvinni az ennivalót és hasonlók. A kislány fegyelmezetten viselkedett, nem próbált fölöslegesen mászkálni, s ha a fürdőszobában volt dolga, mindig lelkiismeretesen hívta az ügyeletest. Kissy ezt a Blanche-tól és az orvostól kapott szigorú figyelmeztetéseknek tudta be: ha nem tartja be az előírásokat, egykettőre visszazsuppolják a kórházba. Pedig szó sem volt erről; Mohit igazából az sem érdekelte különösebben, hogy még epilepsziát is kaphat, ha nem marad fekve. Egészen másért fogadott szót, de ezt Mohitól soha senki nem tudta meg – csak Vanessától.

Hétfő, gondolta Kissy, amikor fölébredt és kinézett az ablakon a tengerre. Most a tengert látta, az utolsó éjszakán ő aludt Niala villabeli szobájában. Ezt lelkiismeretesen betartották, ámbár Mohi úgy aludt minden éjszaka, mint a bunda, s az ügyeletes az igazak álmát alhatta a szomszéd szobában.
  Hétfő – most már aligha van több haladék. Persze olyan áron, mint ez a hét, nem is kellene. Idén már nem látja a tengert, a Földközit legalábbis nem, a hét vége felé anyáékkal Londonba utazik. Csak anya meg ő nyaral, apa egy bonyolult tárgyalássorozatot folytat, csak az estéi lesznek szabadok, kivéve amikor üzleti vacsorán vesz részt. Azokon viszont ők is ott lesznek.
  Elmosolyodott. Eszébe jutott egy üzleti vacsora tavasszal, akkortájt, amikor belépett a Kölyökklubba, vagy talán pár héttel előbb. Az egyik üzletfél szintén magával hozta a kislányát, tíz év körüli gyerek volt, akit egy élemedett asszonyság vagy öt percig nyaggatott negédesen gügyögő kérdéseivel, hogy megy az iskola meg mi lesz, ha nagy lesz, effélék. Kissy – akkor még csak Françoise – már jó előre gondolkodni kezdett a válaszokon, ha a rémség őt is nyalogatni kezdi.
  „Ó, asszonyom – mondta volna bűbájos mosollyal –, én világéletemben heroinfüggő prostituáltnak készültem! Úgy érzem, ez a legszebb pálya, rengeteg érdekes embert ismerhetek meg, és határozottan élvezném a munkám. Már több utcasarkot kiválasztottam működésem színhelyéül, és fő törekvésem, hogy az újságok címlapjára kerüljek, amikor majd kihalásznak a Szajnából.” Majdnem fölnevetett, amíg kigondolta a beszédet, és elképzelte, ahogy a vénasszony képén darabokra törik a vastag festék- és púderálarc, no meg a mézesmázos arckifejezés, és úgy menekül a terem legtávolabbi sarkába, hogy kitörnek a tűsarkai.
  De persze nem lett semmi a dologból, valaki megszólította a némbert, üzletről kezdett vele beszélni, ő meg azonnal elfelejtette, hogy élnek gyerekek a világon.
  Alig pár hónapja ennek, de úgy érzi, azóta felnőtt lett. Pontosan tudja, mit csinálna ebben a helyzetben Niala. Kiszabadítaná a szerencsétlen kiskölyköt, anélkül hogy a szörnyeteg megsértődhetne, ha pedig nála próbálkozik, egy udvariasan semmitmondó válasszal lerázná és továbbállna.
  De ha a régi stílusát akarja elővenni, most már azt is másképpen tenné. Például egy olyanfajta pasival, aki ha gyereket lát, rögtön kötelességének érzi, hogy szórakoztassa – ilyenekkel is gyakran összehozza a sorsa, például amikor bemegy anyához vagy apához és várnia kell rájuk.
  „Hogy mivel töltöm a szabadidőmet? – felelné egy kérdésre. – Shindykre szoktunk vadászni a barátaimmal. Ó, a shindy? Nagyon érdekes állat. Külsőre úgy néz ki, mint egy pasi – például maga. Viszont megvan az a sajátos tulajdonsága, hogy ha gyereket lát, azon kezd filózni, hogyan cipelhetné el egy rejtett zugba, ahol lehúzhatná róla a ruhát és… ó, hová siet ennyire, uram?!”
  Fölnevetett az elképzelésre, és kibújt a takaró alól. Ebben a pillanatban lassan nyílni kezdett az ajtó. Kissy gyorsan visszahúzta a takarót.
  – Ki van ott?
  Martin kukucskált be az ajtórésen, aztán be is jött és halkan becsukta az ajtót. Pizsama és fürdőköpeny volt rajta.
  – Szia.
  – Szia – felelte Kissy. – Történt valami?
  Martin helyet foglalt az ágy szélén.
  – Eszembe jutott, hogy ez az utolsó reggelünk Beaulieu-ben.
  – Ha Mohi egészséges.
  – Mint a makk.
  Kissy bólintott. Igen, Mohi majd kicsattan az egészségtől, leszámítva, hogy fekszik és egyre szomorúbb. Martin közben fölébe hajolt és megcsókolta. Kissy visszacsókolta, de amikor a fiú keze a takaró alá került, eltolta. Kétszer is.
  – Van egy ötletem – mondta Martin kicsit később.
  – Sejtem, mi lehet – mosolygott Kissy.
  – És mit szólsz hozzá?
  – Hé, így nem ér. Előbb mondd el az ötletet, kritikát csak utána kapsz – felelte Kissy, és megint eltávolította Martin kezét a takaró alól.
  – Zavar, ha a takaró alatt van a kezem, igaz?
  – Igen.
  – Látod, itt az ötlet. Vegyük le a takarót! – mondta Martin, és azonnal hozzá is látott. Kissy visongott, de csak halkan, nehogy bejöjjön valaki. Jó darabig huzakodtak a takarón, mindig döntetlenre állt a küzdelem, aztán Kissy időt kért.
  – Nos?
  – Megadom magam – mondta Kissy. – Győztél, vedd le.
  S elengedte a takarót, amit Martin fölkapott és az ágy másik oldalára dobott. Kissy ugyanebben a pillanatban kiugrott az ágyból és máris az ablaknál termett, ahol a székről fölvette a köntösét és belebújt. Kicsit remegett a keze, mert Martin még soha nem látta hálóingben. És nagyon nézte, amíg megkötötte az övet. Aztán fölkelt és odajött.
  – Az ötlet folytatása akkor működött volna igazán – mondta, míg átölelte –, ha ott maradsz az ágyban.
  – Gondoltam. Ezért nem maradtam.
  – Pedig nagyon jó ötlet ám…
  Itt hosszabb csókszünet következett.
  – Egyszer majd megvalósítjuk az ötletedet – ígérte Kissy. Egész könnyen mondta ki.
  – Tényleg?
  – Tényleg. Egy-két év múlva, jó?
  – Alkudni lehet?

Nem sokkal ezután már a fürdőszobában volt Mohival, aki alig figyelt oda a kis párjelenet elbeszélésére, pedig ő nagyon szerette volna elterelni a figyelmét. Végül aztán odalépett hozzá és a vállára tette a kezét.
  – Mohi…
  – Á, nem érdekes – mondta az.
  – Jövünk mi még ide, meglásd.
  A kislány nagy erőfeszítéssel bólintott, ő pedig ösztönösen magához vonta. Igen, gondolta, ők mindannyian az otthonukba térnek vissza, Mohi az egyetlen, akinek nincsen otthona. A jót pedig könnyű megszokni. A panzióban nagyon jól érezte magát, itt a villában pedig még jobban. Kissy ekkor, ebben a fürdőszobai pillanatban sejtett meg először valamit Mohi valódi érzéseiből, bár amikor végül összeállt a kép, rá kellett jönnie, hogy ez csak néhány mellékes részlet volt, a mozaik legfontosabb kockái mind hiányoztak. Fogalma sem volt róla, hogy Mohi nem egyszerűen jól érzi magát Beaulieu-ben, hogy olthatatlan szerelmet érez a város iránt, s ha el kell mennie innen, mintha önmaga egyik felét hagyná itt.
  Ha Mohi bárkinek, akár Kissynek beszél ezekről az érzésekről, minden másképpen alakulhatott volna. De ő maga sem volt tisztában vele, hogy mit érez. Csak jóval később, már Párizsban, apránként tudatosult benne, hogy mennyire rajong ezért a helyért. Mint amikor egy lány egy fiúba szeret bele vagy fordítva: az érzelmek már régesrég működnek, mire az ész rádöbben, hogy mi is folyik itt.
  Egy perc múlva Mohi zavartan kibontakozott Kissy öleléséből és a csaphoz ment megmosni az arcát. Ugyanúgy kerülte Kissy tekintetét, mint pénteken Schneiderékét. Vagy félórát beszélgettek a történtekről, a csapat terveiről, effélékről. Mohi leginkább csak Elkét nézte, aki az ágya végén ült és a Niala szobájából hozott plüssállatkákkal játszott. Néha felelgetett Schneideréknek, bólintott, vállat vont, ilyesmik.
  Aztán Schneider úr átadta azt a bizonyos borítékot, ami Rocard-éknál megbeszélés tárgya volt, de nem került elő; Kissy, aki mint ügyeletes jelen volt, hogy Mohinak ne kelljen egyedül beszélgetnie három idegennel, ekkor látta először ezt a borítékot. Vastag volt, egész biztosan nem csak egy csekket tartalmazott, és Kissy csakhamar rájött, hogy miért. Brigitte és Françoise Laval felnőttek, nekik nem gond egy csekket beváltani. Egy gyereknek annál nehezebb, kérdéseket szegeznek neki a bankban, már ha egyáltalán kiszolgálják. Ebben a borítékban tehát készpénz van. Mohi még pirosabb lett, amikor Schneider úr könnyed mozdulattal az éjjeliszekrényre helyezte a borítékot, és azt mondta, ne köszönje meg, ez semmiség ahhoz képest, amit ő tett Elkéért.
  Csütörtökön Brigittével kevésbé volt zavarban, végül is őérte nem tett semmit. Brigitte Hendriksen áldásos működésének tulajdonította a szerencsét, ami érte: amikor Isabelle néni megtudta, hogy az ő emlékezőtehetségének köszönhetően sikerült hazajuttatni a „szegény kis bogarat”, kijelentette, hogy Brigitte nyár végéig ingyen lakik a panzióban.
  Igen, Mohi nehezen viseli, ha hálásak neki, ünnepelni akarják. Hozzá kell pedig szoknia, mert ha shindykre fognak vadászni, akkor lehet még egy-két gyerek, akit kimentenek a karmaikból. Ezt meg is mondta, miután Schneiderék elmentek.
  Mohi vállat vont. – Majd azt mondjuk, hogy te voltál a hős, esetleg Martin, mikor ki.
  – De te vagy a harcművész köztünk.
  – Egyelőre. De nektek is meg kell tanulnotok megvédeni magatokat. Nem leszek mindig ott. Gondolj Sheilára.
  Kissy bólintott. Mohinak igaza van.
  – Nem nyitod ki?… – tétován biccentett a boríték felé.
  Mohi nemet intett.
  – ?…
  – Majd egyszer. Most nem.
  Ez volt pénteken – ma hétfő, és a boríték ugyanúgy áll az éjjeliszekrényen. Csak annyi áll rajta Schneider úr határozott vonásaival: Vanessa Bohringer.

A D’Aubisson házaspár együtt vitte be Mohit a kórházba; a Renault már rég rendben volt, Georges vezette. Tíz órakor jött a telefon: minden vizsgálat megvolt, Mohi makkegészséges, repülhet. Hazafelé még elintézik a helyfoglalásokat.
  Úgyhogy ők addig nekiláttak csomagolni. Niala áthívta Jeanne-t, hogy segítsen neki, hiszen ő három emberre csomagolt: elkísérik őket Párizsba, és onnan repülnek tovább Amerikába. Blanche-ék már értesítették az ottaniakat, hogy jönnek. Mindenki hazatelefonált, hogy délután jön; Pi fölhívott egy kocsikölcsönzőt és kibérelt egy mikrobuszt. Majd hazafuvaroz mindenkit a csomagjaival, a saját csomagjait is, aztán leadja a kocsit és hazamegy metróval. Mohi az egyetlen, akit nem visz haza.
  Tegnap volt, nem is, szombat este, hogy Mohi megkérdezte, nem maradhatna-e őnála, Kissynél egypár holmija. Dehogynem, mondta ő, van hely bőven, akármennyit hozhatsz. Akkor kiderült, hogy igazából Mohi azt szeretné, ha a nevelőszülei semmit nem látnának abból, amit nem otthonról vitt; a Párizsban vett ruhákat sem, hát még a muszlinruhát. Jól van, mondta Kissy, őnála elfér minden. Hamupipőke, gondolta akkor, úgy tér haza, ahogy elment, semmi sem látszik báli szépségéből.

Ebéd előtt Blanche és Niala még összecsomagolta Mohi holmiját, azt mondták, ne hajlongjon, emelgessen, majd ők. Csomagolás közben Mohi alighanem elmondta, hogy minden Kissyhez kerül, mert utána Blanche félrevonta és elmondta, hol van a Mohi hazulról hozott ruháit tartalmazó zacskó.
  – Schneiderék borítékját még mindig nem nyitotta ki. A muszlinruha mellé tettük.
  Kissy bólintott, és arra gondolt, milyen furcsán ejti Blanche azt a szót, hogy muszlinruha. Mintha az esküvőjére gondolna vissza, vagy Niala születésére, vagy valami más boldog eseményre.
  Megették Isabelle néni nagyszerű ebédjét, aztán átmentek elbúcsúzni tőle. A néni mindannyiukat megölelte, még Pit is, de a legtovább Mohit szorongatta. Jeanne, Luigi és Mario beérte egy kézfogással.
  Még egyszer körbepillantottak az aulában, aztán visszamentek a villába, ahol Luigi berakodta a csomagokat. A mikrobusz kidöcögött a kapun, hogy többé ne is térjen vissza. Mathieu bácsi majd elmegy érte a reptérre és hazaviszi magához.
  Nem beszélgettek az úton, a tájat nézte mindenki. Beaulieu csakhamar eltűnt a hegy mögött, aztán Villefranche is, és végül Nizza. A repülőtér szolgálati parkolója, mindenféle ajtók, amiken belépés csak a személyzet részére, de ők nyugodtan belépnek rajtuk, s már ott is voltak a gépen. Pár perc múlva még egyszer megnézhették a partvidéket, a levegőből, Beaulieu és Saint-Jean egy egész percig látszott, aztán elmerültek a távolban.

Kissy Martin mellett ült, egymás kezét fogták, és a napokat számolgatták, amíg távol lesznek egymástól. Martin később indul nyaralni és később is tér haza. A többiek is különböző időpontokban. Egy biztos: szeptemberre megint együtt lesznek. Ők Párizsban, Niala Beaulieu-ben, de együtt.
  Kissy végigpillantott a csapaton és sóhajtott. Hát ennek a nyaralásnak

VÉGE.

De a nyár még folytatódik.

---



Artudetu: én például tegnap már beszedtem egy karót
  CCCP: Karót rögtön sulikezdés után? Ez gáz.
  Artudetu: aha, kémiából, nem tudtam a kovás kötéseket
  Mercy: Az kovalens, nem kovás. Amúgy nem bonyolult.
  Artudetu: lehet, hogy neked nem
  Mercy: Mindjárt keresek egy linket, ahol elmagyarázzák.
  CCCP: nekem is?
  Artudetu: gondolod, hogy egyszemélyes linket talál?

Kissy mosolygott és visszaváltott a privát ablakra, ahol Martin éppen hallgatott, nyilván a linket keresi. Az ő nickje mostanában a Mercy, de több más nicket is használ, mint mindannyian. A privátban viszont mindenki a rendes nevén fut, mármint ahogy a csapatban szólítják, Martin, Kissy stb. Éppen Chantal vitte a szót, Nimbynek magyarázott egy filmről.
  Csengettek. Mohi jött meg, hozott egy kazal levelet meg szórólapot, a postásuk már neki is odaadja Chatonék postáját, úgy megszokta, hogy idejár. Ők hamarabb jöttek meg a nyaralásból, mint a többiek, két hétig ketten voltak egymásnak Mohival, suli se volt, Mohi itt ült reggeltől estig. Néha itt is aludt, otthon igazán nem hiányolják. Amióta suli van, azóta persze csak délután jöhet, és korábban is kell hazamennie, hogy idejében ágyba kerüljön.
  Átnézte a postát, aztán átvette a telefont, amit Mohi olyan automatikusan nyújtott oda neki, mint egy műtőasszisztens a szikét.
  – Szia, anya. Jött egy anyag Donatitól, egy levél a GCS nevű valamitől és egy… várj csak, valami ügyvédi irodától. Jó, mindjárt.
  Fölbontotta a levelet, Mohi kezébe nyomva a mobilt.
  – Jó napot, madame Chaton, itt Mohi! – szólalt meg a kislány vidám hangja, míg ő átfutotta a levelet. – Köszönöm, jól. És ön? Akkor jó. Nem tudom, csak most jöttem. Viszlát! – adta vissza, látva, hogy Kissy végzett az olvasással.
  – Szóval a Guibourg-ügy. Azt mondják, be fognak perelni titeket.
  – Ne aggódj – érkezett valahonnan Argenteuil környékéről anya hangja. – Ilyen pereket havonta kapunk. A felét megnyerjük, abból telik a másik felére… Még valami?
  – Semmi, anya. Ne feledd a hétvégét.
  – Semmi szín alatt. Szia!
  – Szia – felelte Kissy, letette és megkereste Mohit, aki éppen a háta mögött guggolt és Macskát simogatta. Kissy sóhajtott. Macska az egész világon összesen két emberrel volt hajlandó szorosabb kapcsolatot kötni, Mohival és Pivel. Mohit még csak érti, ő a legkisebb, tehát ő látszik a legveszélytelenebbnek – Macskának nincsenek részletes információi –, de hogy miért pont Pi, az rejtély. Mindenki mástól csak nagy kegyesen eltűri, hogy foglalkozzon vele, tőle, Kissytől is. Az egész állatka csak negyven deka, de már kialakult világképe van arról, hogy ő a teremtés középpontja.
  – Jól van – mondta Mohi, és fölkelt. Macska sértődötten nézett utánuk, ahogy bementek a szobába. Nem szerette, ha nem vele foglalkoznak.
  Augusztus végén érkezett egy kis dobozban, Niala külön ezért repülőre ült, hogy elhozza. Megígértem, mondta, és átnyújtotta a lyukacsos tetejű dobozt. Kissy kinyitotta, s az első dolog, amit látott, egy kék szempár riadt tekintete volt. Aztán a szemekhez tartozó hófehér kiscicát is látta már, amint egy piros bársonypárnán fekszik és alighanem azt találgatja, merre meneküljön.
  Azóta sokat nőtt az önbizalma. Megtanulta, hogy ezek a magasra nőtt kétlábúak csak arra valók, hogy kiszolgálják őt. Eltűri a simogatásukat, kivéve Nimbyét, de csak Mohit és Pit tünteti ki barátságával. Nimbyt valószínűleg mindörökre elátkozta. Három nappal ezelőtt a fiú éppen programozott, amikor Macska végigsétált az asztalon és habozás nélkül át akart baktatni a billentyűzeten. Nimby szó nélkül odanyúlt, megfogta Macska grabancát, a válla fölött áthajította az állatot és dolgozott tovább. Macska éktelen sivalkodással landolt Kissy ágyán, aztán esze nélkül menekült ki a konyhába.
  Akkor kicsit összevesztek Nimbyvel. Chantallal versenyt szidalmazták, Nimby is visszakiabált mindenfélét. Aztán egyszer csak fülrepesztő dörej reszkettette meg a levegőt, s a beállott nagy csendben Mohi, két tenyere között egy szakadt papírzacskóval, alaposan lehordta mindhármukat. A híres nagy shindyvadászok, mondta, az egyik elhajít egy védtelen kölyökmacskát, a másik képes nekimenni a barátjának egy szőrpamacs miatt. Hát nem értitek, kérdezte, hogy ha éket tudnak verni közénk, akkor félig már legyőztek minket?!
  Ezen kicsit meghökkentek. Nimby azt mondta:
  – Éket közénk? A macskák? Hát mik vagyunk mi, kisegerek?
  Erre elnevették magukat és kibékültek. Legalábbis ők hárman. Macska azóta se bocsátott meg Nimbynek, pedig másnap hozott egy nagy csomaggal a kedvenc bébi-macskakajájából, és elhozta neki DVD-n a Macskák musicalt, még rá is írta: Macskának szeretettel Nimbytől. De úgy látszik, Macska nem szereti a zenét, egyáltalán nem figyelt rá, pedig föltették neki.
  Tíz perccel később befutott Martin, akinek elmesélték a történteket, s ő kijelentette, hogy Mohinak igaza van, senkinek se szabad hagyni, hogy éket verjen közéjük, még egy macskának se, viszont nem is szabad dobálni a macskákat. S azt tanácsolta nekik, vegyenek példát Stuart Little-ről, kisegér létére milyen jól kijön a macskákkal.
  Ez három napja volt – azóta előfordult már egynéhányszor, hogy kisegereknek szólították egymást. S éppen ez adott egy ötletet Kissynek.

Mindig máshogy alakult, hogy kik vannak éppen Kissynél, akinek a szobája afféle főhadiszállássá kezdett előlépni, és kik maradnak otthon. Ma például Nimby azért nem jött el, mert fizika volt az utolsó órájuk, és segített elpakolni a kísérleti fölszerelést, így viszont már nem ért volna ide a haditanácsra. Chantal viszont vele jött haza, Mohival együtt hárman vannak. Niala, Martin, Nimby és Pi otthon van, Angélique Pinél – még mindig nem élnek együtt, de sok időt tölt nála –, Blanche és Georges persze dolgozik. Őket a munkájuk miatt kültagnak választották, vagyis nem vesznek részt a felkészülésben, de tudnak mindenről és számít a véleményük. Ange néni is kültag, elvégre részt vett az első bevetésükön, és amikor Kissy hazajött Angliából, fölkereste otthon és töviről hegyire elmesélte neki a beaulieu-i nyaralást, Hendriksent, Mohi sérülését, mindent. Ange néninek nagyon tetszett az elbeszélés, a hegyen történtekre pedig azt mondta, nagyon óvatosnak kell lenniük, ezek gátlástalan alakok. Kissy figyelmeztette, hogy ellentmondásba keveredett önmagával: még a Nimbyéknél tartott összejövetelen elemezték a shindyk lélektanát, s akkor mondta Ange néni, hogy ezek az emberek túlságosan gátlásosak, nem mernek közeledni a nőkhöz, nem tudnak rendes kapcsolatot felépíteni – úgyhogy erőszakkal szerzik meg, amit akarnak, mégpedig gyerekektől, mert azokat könnyebb legyűrni.
  – Igazad van – mondta Ange néni, kortyolva egyet a teájából –, és mégsincsen igazad. Vegyük a ti Sylvie-teket. Nem csodálkoznék, ha a pszichiátriai elemzés azt mutatná ki, hogy soha nem tudott normálisan közeledni a saját korosztályába tartozó nőkhöz, már az iskolában is gátlásos volt, félénk, lelkileg beteges. De ez nem jelenti azt, hogy ha rajtakapják egy olyan bűnön, amit a társadalom a legsúlyosabb megvetéssel büntet, hosszú börtönévek várnak rá satöbbi, akkor nem fog mindent megtenni a menekülés akármilyen halvány esélyéért. Akár gyilkol is, csak ezt megússza.
  Kissy elgondolkodva bólintott. Lenyelte a süteményt, aztán azt mondta:
  – Vagyis azt mondja, hogy az emberünk ebben a szituációban nem normális.
  – Hát persze hogy nem – felelte Ange néni határozottan. – Már eleve sem volt az, de csapdába ejtve végképp elveszíti az eszét.
  Ezeket az Ange nénivel folytatott „stratégiai megbeszéléseket” mindig magnóra vették, mert később is tanulságosak lehetnek. Amikor lejátszotta ezt a részt a csapatnak, Martin azt mondta:
  – Tanulmányoznunk kellene a shindyk lelkivilágát. Pi, te végül is pszichológus leszel, biztos tanultatok ilyesmiről.
  Pi hallgatott, látszott rajta, hogy nincs ínyére a téma. Aztán némi unszolásra csak kibökte.
  – Hogy őszinte legyek, nem rajongok a gondolatért, hogy szörnyetegek lelkivilágát tanulmányozzátok.
  – De hülye vagy! – robbant ki Mohiból, megelőzve a többiek hasonló értelmű, csak talán finomabban megfogalmazott válaszát. – Ha nem készülünk föl ellenük alaposan, akkor lehet, hogy sokkal közelebbről fogjuk megismerni a lelkivilágukat, mint ahogy szeretnénk, nem gondolod?!

Kissy végignézett a chatszobákra nyitott ablakokon, aztán visszafordult a másik géphez, amin a négy webkamera képét látta. A bal felső sarokban Pi és Angélique, mellettük Niala; Pi alatt Martin, a negyedik sarokban Nimby. Ma ő az elnök.
  – Hölgyeim és uraim – szólalt meg Nimby –, miután mind együtt vagyunk, talán elkezdhetnénk. Ha nem bánjátok, én kérek szót először.
  Nem bánták. Általában Nimby kapott szót először, most rajta múlik minden. Azt állította, hogy ki tud dolgozni egy algoritmust, ami képes kiszűrni a shindygyanús kommunikációt, számos különféle, konfigurálható paraméter alapján. Ezt már Beaulieu-ben elkezdte tervezni. Most röviden elmondta, hogy tegnap óta milyen problémákat oldott meg. Ez a rész általában még neki, Kissynek is jócskán okozott megértési nehézségeket, pedig állandóan tanul, már rengeteget tud a programozásról.
  – Ne feledjétek – mondta Nimby –, hogy az alapelvünk az időben és térben független kiértékelés. Ma úgy döntöttem, hogy alapértelmezésnek fogjuk tekinteni egy ID-süti meglétét a kliensgépeken; ezt a host fogja leosztani. Minden más megoldás megbízhatatlan. Egyszerűen a host nem fogja megengedni a belépést anélkül, hogy engedélyeznék a sütik fogadását. A Cumulus minden ID-hez egy akkumulációs file-t rendel, ahol a már tárgyaltak szerint naplóz.
  Kissy nagy örömmel állapította meg, hogy ezúttal Nimby minden szavát érti és tökéletesen tudja követni. Az algoritmust Nimby Cumulusnak nevezte el, mert ez a szó összegyűlést jelent, ahogy a kliensekről gyűjtik majd az adatokat, és ez egy viharfelhőfajtának is a neve – vagyis rokona Nimbynek.
  – Bocs, de én nem voltam itt a múltkor – kért szót Angélique. – Mit naplóz a program?
  – Különböző pontértékeket. Mondok egy példát. Ha azt mondod egy chatszobában, hogy találkozzunk a Louvre előtt, akkor a csalogatási faktorod megnövekszik. Mondjuk egy centishindyvel. Ha teszel valamilyen utalást a szexre, akkor már, teszem azt, öt decishindyvel megugrik a libidófaktorod. De nyilvántartjuk azt is, hogy a nick mit mondott magáról, nagy vonalakban, persze. Ha megmondod, hogy milyen nemű vagy korú vagy, följegyezzük. Ha olyat mondasz, ami nem stimmel össze a korábban mondott koroddal vagy nemeddel, esetleg azzal, hogy hol laksz, akkor a hazugságfaktorodat növeljük, mondjuk egy decishindyvel. És így tovább. A különböző pontértékekből kiszámítunk egy főértéket, ami megmondja, hogy mennyire vagy gyanús. Ha ez az érték megközelíti az egy shindyt, akkor riasztunk.
  – Világos – nevetett Angélique.
  – Akkor jó. Én egyelőre befejeztem – mondta Nimby.
  Martin kért szót. – Emlékeztek, valamelyik nap arról beszéltünk, hogy jó lenne megtanulnunk a morzeábécét. – Bólogattak, mindenki emlékezett. – Azóta sokat gondolkodtam ezen, és az jutott eszembe, hogy talán mégse a rendes morze lenne jó, inkább egy saját, titkos rendszert látnék jónak. Azt a shindyk nem tudják kihallgatni.
  – És ha segítséget kell kérni valakitől? – kérdezte Chantal.
  – Pont morzéval?
  – Értem – mondta Nimby mint elnök. – És gondolom, te már ki is dolgoztál valami effélét.
  Martin mosolygott és bólintott.
  – Igen. Csináltam egy próbaverziót, mindjárt szétküldöm.
  Pár pillanat múlva ott volt a táblázat, szép ízlésesen, táblázatkezelőben készíthette, aztán csinált róla egy képernyőfotót.
  
  – Ez persze csak vázlat – mondta. – Nagyjából fontossági sorrendben adtam jelentést a kódoknak. Amint látjátok, legfeljebb négy jellel minden betűt le lehetett írni, és még maradt is négy kódom. Ebből egy a kérdőjel, mert nem mindegy, hogy kérdezünk valamit vagy állítunk, egy a felkiáltójel, ami figyelmeztetésre lehet jó, egy azt jelzi, hogy szám következik, egy pedig bármi egyéb célra használható.
  Megállapodtak benne, hogy tanulmányozni fogják; aztán Kissy kért szót.
  – Gyerekek… támadt nekem egy ötletem. Jó ideje próbálunk nevet találni a szervezetünknek, de nem sikerült. Azt hiszem, én most kigondoltam egyet. – Végigpillantott az arcokon, aztán határozottabban folytatta. – Az elmúlt három napban szokásunkká vált, hogy kisegereknek szólítsuk egymást. Azt találtam ki, hogy használjuk ezt megszólításnak. Ugyanis kicsik vagyunk, gyerekek, akik nagyobbak ellen harcolnak. Az ellenségeink fizikai veszélyt jelentenek ránk nézve, épp csak meg nem esznek minket, mint a macskák az egereket. De veszélyesek.
  Többen bólogattak.
  – És ebből lett a név is – folytatta. – Arról már beszéltünk, hogy jobb, ha van egy rövidebb név, amiből nem tudni, hogy mit csinálunk, és csak a teljes nevünk szóljon a tevékenységünkről. Ezért rövidebb névnek, ha már egyszer kisegerek vagyunk, a leghíresebb egér nevét választottam: JERRY ALAPÍTVÁNY.
  Csend lett, a csapat elgondolkodva ízlelgette a nevet.
  – Ebből tényleg nem lehet tudni, mivel foglalkozunk – mondta Pi.
  Csakugyan ez volt az egyik cél. Azt akarták, hogy az alapítvány nevében bemutatkozhassanak anélkül, hogy föl kellene fedniük annak célját. Majd csak ott, ahol kell.
  – Azt javaslom – mondta Niala –, holnap tartsunk szavazást a névről.
  – Csak holnap? – kérdezte Mohi.
  – Igen. Nem kell elhamarkodottan kialakítani a véleményünket.
  – Rendben – mondta Nimby. – Ellenvetés van? – Nem volt. – Akkor hát holnap szavazunk róla.

Másnap a csapat nyílt szavazással, egyhangúlag elfogadta Kissy ötletét. Harmadnapra már logójuk is volt, de annak is vártak egy napot a megszavazásával. Nimby írta föl nagy Arial betűkkel a FONDATION JERRY feliratot, s a két O betűnek nagy kerek egérfüleket rajzolt. A másik változatban, ami nem mindenütt szerepel majd, a felirat alatt kisebb betűkkel ez áll: Az internetező gyerekek biztonságáért.
  Amióta hazatértek a nyaralásból, minden kedden és pénteken kiutaztak Nimbyékhez és ott aludtak, hogy másnap reggel kezdhessék az edzést. Egész nap dolgoztak, estére alig álltak a lábukon, de muszáj mindent beleadni, amíg jó az idő. Mohi a tanára, Takada-szenszej segítségével állította össze az edzéstervet, és irgalmatlanul meghajszolta őket.
  – Ez jó volt – mondta például Kissy egyik ütésére –, csak az a baj vele, hogy elég nagy a shindy fölhergelésére, de túl kicsi a kiiktatására. Rád ront és szétmorzsol!
  – Akkor morzsolt Kissy leszek – lihegte ő.
  – Úgy van! – vágta rá Mohi, azzal megpördült és gyomorszájon ütötte a mögötte álló Pit, az utolsó pillanatban fékezve le az erejét. A férfi így is fölnyögött. – Megérdemelted! – ripakodott rá a lány. – Hányszor mondjam még, hogy mindig legyetek résen?!
  Lássuk, te betartod-e a saját követelményeidet, gondolta Kissy, és a lehető legnagyobb sebességgel lecsapott Mohi lapockájára. A fehér trikó az utolsó ezredmásodpercben eltűnt előle, ő pedig hatalmasat csattant a puha matracon.
  – Jól vagy? – hallott egy hangot a feje fölött.
  – A… azt hiszem…
  – Akkor jó. Klassz ütés volt, sokkal gyorsabb vagy, mint egy hete. De csigalassú vagy ahhoz képest, amilyen egy hónap múlva leszel.
  Kissy kóvályogva föltápászkodott, azon gondolkodva, hogy ez most szidalom volt-e vagy bók.
  Nem volt egyforma a teljesítményük. Angélique és Nimby számítottak a leggyengébbeknek, őket Mohi sose szidta, mindig csak bátorította, és minden héten elmondta, hogy az edzőterem nem minden, éles helyzetben az ember sokkal többre képes. Niala, Pi és ő valamivel jobbak voltak, de pont egymás ellentétei: ők ketten Pivel nagyokat ütöttek, de nem elég gyorsan, Niala viszont nagyon gyors volt, de nem elég erős.
  Martin kezdettől fogva vezette a rangsort, egyszerűen senki nem vehette föl vele a versenyt, kivéve persze Mohit. Gyorsak, pontosak és nagyon erősek voltak az ütései és rúgásai, valósággal fogyasztotta a házilag gyártott shindybabákat, úgyhogy néhány edzésnap után vettek egy rendes bokszzsákot.
  A nagy meglepetés Chantal volt, aki a negyedik edzésnapon kirántotta mesterük alól a lábát. Mohi-szenszej, ahogy egy ideje becézték, éppen a behódoltatás nevű akciót gyakorolta Nialával; ezt a támadásfajtát néhány igencsak szabadszájú elnevezés után keresztelték el behódoltatásnak, mert ha a rúgás talál és a kívánt hatást éri el, akkor a pasi térdre rogy, mint hódoló alattvaló a király előtt. Ennek gyakorlásához eleinte Angélique-et és Pit használták céltáblaként; melltől térdig egy kemény szivacstáblát szíjaztak magukra, úgy rugdalták őket. Angélique-et hasba kellett rúgni, hiszen ő kisebb, mint egy férfi, a szükséges magasságban neki a hasa van. Később aztán a bokszzsákon jelölték be a magassági szinteket.
  Amikor Chantal kirántotta Mohi lábát, még nem volt meg a bokszzsák, Angélique volt a szivacs mögött. Niala gondosan kiszámított mozdulattal megrúgta combmagasságban.
  – Följebb – intette Mohi. – Nem tettél kárt a shindyben.
  Niala megint megpördült és olyan lendületes rúgást adott le tíz centivel Angélique mellé, hogy Martin kapta el egy méterrel a lány mögött. Óriásit nevettek, de közben Mohi egyszer csak kiáltott egyet és elterült. A csapat megdöbbenve elhallgatott.
  Mohi bambán nézett a fölötte álló Chantalra, aztán megkérdezte:
  – Meg tudod ismételni?
  – Amíg fekszel, nem – felelte a másik.
  A kislány föltápászkodott, Chantal pedig többször megpróbálta kirántani a lábát, de így már nem sikerült, hisz résen volt.
  – No nem baj – vigasztalta Mohi –, nem kis eredmény, hogy egyszer sikerült.
  Chantal bólintott és gyomron ütötte. Mohinak csak félig sikerült hárítani az ütést, visszaütött, de a keze félrecsúszott Chantal karján.
  Az ezután következő harcban Kissy és Niala Mohinak harminchét, Chantalnak tizenöt találatát számolták össze; a küzdelemnek, mint általában, az vetett véget, hogy a kezükre erősített szivacsok nem bírták a strapát.
  Senki nem tudott ennyi találatot bevinni Mohinak. Chantalnak is csak egyszer sikerült, a „szenszej” kiismerte a taktikáját és legközelebb már máshogy védekezett, de ezentúl mindig kapott egypár ütést. Őket többieket Chantal ezentúl bármikor legyőzte, csak Martin tudott úgy-ahogy versenyre kelni vele. Mohi elmesélte a dolgot Takada-szenszejnek, aki azt mondta, megesik, hogy valaki egy ideig csak tanulgat, aztán hirtelen összeállnak neki a dolgok, és akkor derül ki, hogy mire képes.
  Valóságos ellenféllel is összeakadtak – ámbár nem shindy volt.

Morgómedve már iskolaév elejétől érdeklődött a nagy terv iránt, amiben három tanulója is benne van. Elvégre volt némi szerepe a Sheila-ügyben, ha nem is közvetlenül. Ezen a szeptember végi napon Kissy éppen a legújabb fejleményeket mesélte neki, kifelé haladva az iskolaudvaron, amikor fölfigyeltek két gyerek hangos vitájára. Az egyik jóval nagyobb volt a másiknál, ami mindig felbőszítette az igazgatót, de amikor a nagyobbik fiú – Nimbyvel lehetett egyidős – lenyomta a kisebbet a földre, nem a nagydarab Mondiot ért oda elsőként, hanem Kissy. Megfogta a fiú vállát.
  – Ereszd el!
  A srác fölnézett rá és lerázta a kezét a válláról. Be akart pancsolni egyet a földre tepert kicsinek, de Kissy elkapta a karját.
  – Au, ez fáj!
  – Azt meghiszem – felelte Kissy, és hátracsavarta a kart. – Ereszd el a kissrácot, többször nem szólok!
  Csak akkor engedte el a karját, amikor a srác talpra vergődött, a kiskölyök pedig kimászott alóla és elszelelt.
  – Ezt megbánod! – sziszegte a fiú.
  – De te is, Joachim! – dörrent a feje fölött egy jól ismert hang. – Holnap beszélni akarok a szüleiddel, tanítás után legyenek itt! És meg ne lássak ilyet még egyszer!
  Félórával később Kissy lement pár dolgot bevásárolni, de a házuk kapujában megállította egy nagyfiú.
  – Ugye te vagy Françoise Chaton?
  Bólintott, összeráncolt homlokkal méregetve a srácot. Tizenhat-tizenhét éves lehetett, rókaképe volt és valami baljós az arcán.
  – Beszélnem kell veled. Az öcsém azt mondja, hogy megverted az iskolaudvaron.
  – Joachim?…
  – Vagyis beismered. Akkor most egy kicsit megtanítalak rá, hogy milyen az, amikor a nagyobbak bántanak téged.
  Kissy hamarjában nem tudta, mit feleljen erre a képtelenségre. Hiszen éppen Joachim volt az, aki… De mire idáig jutott a gondolatban, egy tenyér jelent meg az arca mellett. Az utolsó pillanatban rántotta el a fejét. Azonnal megjelent a másik oldalról a másik tenyér is, Kissy pedig hátralépett, hogy elkerülje. A háta beleütközött a falba.
  A fiú harmadszor is pofon akarta ütni, de útját állta Kissy fölemelt karja. A másik oldalról is. Hüledezve bámult rá, nyilván tanakodott, hogy mit tegyen. Hasba kellene ütnie, gondolta Kissy, de úgyse tud, és ha megpróbálja, puhára verem. De ezeket nem mondta ki.
  – Beszélhetnénk? – kérdezte halkan. A srác megnyalta az ajkát.
  – Majd azt is fogunk – felelte, és hasba vágta őt. Hát rájött, mi a teendője, gondolta Kissy, miközben könnyedén hárított.
  Ekkor nyílt a kapu, kirobbant rajta Chantal, azonnal ott termett a kamasz mögött és néhány ütést mért a hátára, nem nagyokat, de kellemetleneket, ahogy Mohi tanította. A fiú értetlenül megfordult, s abban a pillanatban egy megsemmisítő erejű rúgást kapott a gyomrába. Összegörnyedt, amire Chantal térddel orron rúgta, aztán kirántotta alóla a lábát. Joachim hatalmasat puffant az aszfalton és fekve maradt.
  – Most pedig halljam, ki vagy és mit akarsz! Különben bántani foglak!
  – Várj – állította meg Kissy. – Ez annak a Joachim nevű srácnak a bátyja, akit említettem.
  – És mit akart?
  – Hiányos a világképe. Öcsike elmesélte neki, hogy megfenyítettem, csak azt felejtette ki, hogy miért. – Kissy leguggolt a nyögdécselő kamasz mellé. – Figyelj, kisöreg. Az igazgatónk is ott volt, amikor az öcséd egy kiskölyökkel szemétkedett, és azt mondta, hogy holnap tanítás után várja a szüleiteket. Holnap este fölhívom az igazgatót és megkérdezem, ott voltak-e. Ha nem…
  Elhallgatott. Az ismeretlen veszély sokkal félelmetesebb.
  – Akkor mehetünk is – mondta Chantal, és belekarolt. – Elkísérlek, nehogy átess ezen a rakás szerencsétlenségen egy tucat tojással a kezedben.

Szeptember egyáltalán nem volt elég arra, hogy enyhüljön a viszony Macska és Nimby között. A fiú eleinte morgott a dologért, elvégre ő Macskának tulajdonképpen a keresztapja, mintha a névadás feljogosítaná arra, hogy hajigálja keresztlányát. Egy idő után Nimby vállat vont és keresztülnézett Macskán, aki ettől még jobban megsértődött.
  Igen, Nimbynek jutott eszébe, hogy azt a technikát, amivel ők összeismerkedtek, angolul chatnek hívják, és ugyanúgy írják, mint franciául a macskát, csak máshogy ejtik. S ha nem ismerkednek meg, akkor Niala nyilván sose hoz macskakölyköt Kissynek. Így lett a neve Chat, amit eleinte angol módra csetnek ejtettek, később franciául sának, vagyis egyszerűen Macska lett a neve. Nimby kijelentette, hogy ennél logikusabb nevet aligha kaphatna, de nincs is köztük senki, aki több joggal tarthatna igényt erre a névre.
  Október elejére Nimby elkészült az algoritmussal, és átadta a csapatnak megtekintésre. Egy terjedelmes Word-file volt, részletes magyarázatokkal, táblázatokkal, pszeudokódban írt részletekkel – Kissy többhelyütt beleolvasott, és meg kellett állapítania, hogy csak nagy vonalakban érti, a fejtegetések jó része neki magas.
  – Nekem is – felelte Pi, amikor ezt elmondta a haditanácsban, a dokumentum átvételét követő napon. – De bízom Nimby hozzáértésében. És most mi lesz?
  – Most keresnünk kell egy programozót – válaszolt Nimby, ezúttal Kissy szobájából. – Én egymagam kevés vagyok hozzá, hogy ezt leprogramozzam. De tudom, hol kell keresni. A kérdés az, hogy mennyit tudunk rászánni a dologra.
  Az ilyen kérdésekre sose volt válasz azonnal: mindenki megkérdezte a szüleit, még Pi és Angélique is, hisz nekik se volt saját keresetük, a családjuktól kapott pénzből fizették a tandíjat és a megélhetésüket.
  Augusztus utolsó napján tartották meg a nagy szülőpuhító akciót. D’Aubissonék még előző nap iderepültek, Kissyék látták őket vendégül a hátsó szobában, másnap reggel kilenckor pedig összeült az egész csapat az összes érdekelttel a Star Étoile egyik különtermében.

Kissy végigtekintett a hosszú tárgyalóasztalon. A nyolc csapattag közül hatnak jelen volt mindkét szülője; Mohi egyiket se hozta, megbeszélték, hogy a Millet házaspár nem alkalmas ilyen dolgokra. Pinek csak az apja él, Toulonban, de eljött. Nem kizárólag ezért, más ügyei is voltak Párizsban; az volt a szervezés egyik szempontja, hogy a vidékieknek ne kelljen külön ezért a fővárosba jönniük. Angélique szüleinek is voltak más elintéznivalói.
  Jelen volt természetesen Ange néni, jelen volt Mondiot, aki a tagok közül háromnak iskolaigazgatója, és meghívták, mivel kezdettől pártfogolta őket. És jelen volt, Georges szervezésének hála, egy monitor a Schneider házaspár arcával, akik kieli otthonukból vettek részt a konferencián.
  Mint korelnök, Ange néni nyitotta meg a tanácskozást.
  – Kicsit szokatlan számomra, hogy ilyen rendezvényen elnököljek – kezdte, végigpillantva az arcokon és belenézve a webkamerába is. – De gondolom, önök se gyakran vesznek részt ilyeneken. Arra gondoltam, megosztanám önökkel egy élményemet. A nevem Marie-Angèle Beaumont, és könyvtáros vagyok. Egy tavaszi délutánon bejött hozzám egy zaklatott kislány. Internetezni akart. Pár percig ült a gép előtt, aztán indulni készült, láthatóan elégedetlenül. Föltettem neki egy-két kérdést – s mondhatom, igencsak meglepett a válasza. Egy filmszínész arcát kereste, mégpedig azért, mert hasonlít arra a szemétládára, aki meg akarta erőszakolni. Nagyjából ezeket a szavakat használta. Elmesélte, hogy az interneten akadt össze a férfival, ő majd elmondja, milyen körülmények között.
  Ange néni kis szünetet tartott, ismét végigtekintve az arcokon.
  – A képet meg tudtam szerezni neki, ámbár végül nem is volt rá szükség. Tulajdonképpen nem is csináltam igazából semmi fontosat aznap. Ők viszont igen. Kinyomozták, hol lakik a férfi, odamentek és rendőrkézre adták. Ami azt illeti, először kórházba került… nem tudom, mindenki értesült-e róla, hogy szakavatott harcművész van a csapatban. Úgy látom, igen, akkor ezt nem is kell taglalnom.
  Egy pillanatig csendben ült, összeszedte a gondolatait.
  – Nem sokkal később – folytatta – kis barátnőm elmesélte, hogy elkaptak egy másik férfit is, aki ugyanazt a módszert használta, mint az első, de ez még nem követett el törvénybe ütközőt, így csak elijesztették. Nemrég pedig megtudtam, hogy nyári vakációjuk közben még ijesztőbb kalandjuk volt – igaz, ezúttal az internetnek nem volt szerepe a dologban, de barátaim ott szerzett tapasztalatainak igen.
  Ange néni hangja ércesebbé, határozottabbá vált.
  – Soha nem gondoltam, hogy az internet veszélyes hely lehet a gyerekek vagy bárki számára. Soha nem gondoltam, hogy vannak emberek, akik beteges céljaikat olyan eszközökkel akarják elérni, mint ezek az emberek. A gyerekek nyári kalandja pedig arra figyelmeztet, hogy a gonosztevők mindenhol felbukkanhatnak, még a legszebb helyeken is.
  Kissy csak sokkal később értette meg, mit jelentett ekkor Mohi szomorú sóhaja. Ő azt hitte, a Sylvie miatt elszenvedett kellemetlenségek emléke okozta. Pedig Mohi „a legszebb helyek” miatt sóhajtott. Neki Beaulieu volt a legszebb hely a világon, de ekkor már több hete búcsút kellett vennie tőle. Ekkorra már – amit Kissy csak sokkal később tudott meg – Mohiban elhalványultak a rossz emlékek, az agyrázkódás, a fájdalom, az egyhetes fekvés. Már csak a töméntelen gyönyörűség számított, amit Beaulieu jelentett neki.
  – Így tehát – fejezte be beszédét Ange néni – meggyőződésemmé vált, hogy az ilyen bűnözők ellen harcolni kell, éspedig olyanoknak, mint ezek a gyerekek, akik nem munkaköri kötelességből teszik, hanem elhivatottságból. Köszönöm, hogy meghallgattak.
  Átadta a webkamerát Kissynek, ahogy megbeszélték.
  – Mint bizonyára tudják, én vagyok az a lány, akiről madame Beaumont, illetve Ange néni beszélt. Előkészítettünk az önök számára egy kis demonstrációt. Az a laptop – intett Nimby felé – rádiós kapcsolattal csatlakozik az internetre, s a képet arra a falra is kivetítjük. Schneider úrék közvetlenül látni fogják a képernyőjükön. Kezdődjék a demonstráció, amit Nimby, azaz Antoine Blanchard fog tartani.
  Továbbadta a kamerát.
  – Hölgyeim és uraim – kezdte a fiú –, az imént beléptem a Kölyökklubba. – Beszéd közben bekapcsolta a kivetítőt, a Skype-ot is átállította a böngészőablakra, így mindenki láthatta a Kölyökklub egyik nyilvános chatszobáját. – Ez egy népszerű hely a gyerekek körében, naponta több ezer gyerek lép be az ország minden tájáról, de külföldről is. Beszélgetnek, játszanak, még az is előfordul, hogy segítenek egymásnak a tanulásban. Mi itt ismerkedtünk össze egymással – mutatott körbe a csapaton. – Egymással és még valakivel, aki most nem lehet köztünk, mert letartóztatták, amint Ange néni már említette. Érdemes figyelni a beszélgetést.
  A kivetítőn kristálytisztán olvasható volt minden.

Lexi: helló
  wbush: na én mentem sziasztok
  wbush kilépett.
  Angora: én Créteilben vagyok és te?
  Luke: Én Pontoise-ban.
  Angora: az jó messze van!

– Mint látják – mondta Nimby –, mindenki csak egy maga választotta becenéven szerepel, amit angolul nicknek hívunk. Gyanítom, hogy wbush, aki az imént távozott, az amerikai elnök tiszteletére vette föl a nickjét. De nem hiszem, hogy ő lett volna… nem nézem ki Bush elnökből, hogy tud franciául… – Derültség hullámzott át a termen. – Éppen egy olyan pillanatban sikerült idelátogatnunk, amikor ketten arról beszélnek, hogy hol laknak. Ez nagyon veszélyes dolog, Kissy már megtapasztalta. Ha tudják rólunk, hol lakunk nagyjából, már könnyen kinyomozhatják, hol vagyunk pontosan. S ha ezt tudják, akkor el tudnak kapni minket és… a többit a fantáziájukra bízom.
  Beszéd közben leírta: „sziasztok”, és lenyomta az Entert.

Fran: sziasztok
  Angora: szia
  Lexi: szia, Fran

– Engem jelen pillanatban Frannak hívnak – közölte Nimby. – Ez lehet François vagy Françoise, de persze az is lehet, hogy az igazi nevem egész más, mondjuk Antoine. – Derültség. – Nos, esetleg mondjunk valamit magunkról.

Fran: én Chartres-ban vagyok, és ti?

Amíg megjöttek a válaszok, Nimby összehúzott szemöldökkel végignézett a hallgatóságon.
  – Nem tudom, feltűnt-e önöknek, de én nem vagyok Chartres-ban. Ez egyébként ellenőrizhető, és mi szúrópróbaszerűen ellenőriztük is, hogy hol vannak egyes beszélgetőpartnereink. – Átváltott egy másik ablakra, ahol néhány számot láttak. – Ez a statisztika jórészt még a nyaralás előtt készült, kisebb részben utána. Mint látják, ötven felhasználót ellenőriztünk azok közül, akik megmondták, hol vannak. Harmincheten csakugyan ott voltak. Hatan egy kisebb településen, de ahelyett a közeli nagyvárost nevezték meg – ezt nem tekintjük hazugságnak, az ismertebb hely nevét mondták. A maradék hét felhasználó egyértelműen hazudott. – Egy Google-térképet hívott elő, amin Franciaország északi része látszott. – Ők azok. Piros rajzszöggel jelöltük meg a helyeket, ahol állítólag voltak, és zölddel azokat, ahol valójában; az összetartozókat vonal köti össze. Amint látható, némelyikük száz-kétszáz kilométert is „vándorolt”. Folytasd, Kissy.
  – Köszönöm, Nimby – mondta ő, maga elé igazítva a kamerát; Nimby most visszakapcsolta a Skype-ot arra. – Nem tudjuk, hogy ez a hét felhasználó miért hazudott. Lehet közöttük gyerek, aki azt játssza, hogy valahol máshol van. Lehet közte félreértés is: ha például most Jourdain úr ott beszélgetne a Kölyökklubon és megkérdeznék, hogy hol lakik, azt felelné, hogy Toulonban; mi pedig esetleg elkönyvelnénk, hogy hazudott, mert a netről kideríthető, hogy Párizsban van. Holott igazat mondana, tényleg Toulonban lakik, csak momentán nem ott van.
  Pi apja komoly arccal bólogatott. Egész más volt az arca, mint a fiáé; Pi inkább az anyjára hasonlít.
  – Nem a megfelelő kérdést tették föl – szólalt meg. – Ha azt kérdezték volna, hol tartózkodom, nem Toulont mondtam volna.
  – Így van, köszönöm, uram. Nos, itt érkeztünk el mihozzánk. Niala?
  Barátnője maga elé húzta a webkamerát és előbb Jourdain úrra, majd a Clément házaspárra, Angélique szüleire nézve belekezdett.
  – Hazudni nem szép dolog, de nem törvényellenes. Az a szervezet, amit mi szeretnénk létrehozni, azzal foglalkozna, hogy a sok hazugság közül kikeresse azokat, amiket törvényellenes cél motivál: az a cél, hogy egy felnőtt a neten keresztül behálózzon egy gyereket, személyes találkozóra hívja valahová, aztán… amit akar. Nem könnyű kiszűrni az ilyeneket, de vannak elképzeléseink a feladat műszaki megoldására. Ezektől inkább megkímélnénk önöket. A mi várakozásunk szerinti forgatókönyv a következő. Egy kislány fagylaltozni hív egy másik kislányt a neten át, valahol egy sarkon találkoznak, s a kislány meglepve látja, hogy barátnőjének kétnapos borosta van az arcán. Ám amikor a kocsijába gyömöszöli őt, pont mint a kalandfilmekben, ott terem a felmentő sereg: egypár gyerek, akik megállítják ezt a borotválatlan leányzót, aki már csak a rabszállítóban kezd el gondolkodni arról, hogy hol rontotta el. A válasz, amire sosem fog rájönni: ott, hogy egyáltalán megpróbálta!

Ezzel a tanácskozással kezdődött az akkor még névtelen alapítvány igazi története. Kissy gyakran visszagondolt a Star Étoile-ban töltött két és fél órára. Mindenkinek jócskán voltak kérdései, madame Vaillant – Chantal anyja – leginkább a biztonságukért aggódott, Jourdain urat jogi kérdések foglalkoztatták, monsieur Rochefort, Martin apja pedig aziránt érdeklődött, hogy akarják elkülöníteni a shindyket a játékból hazudozó gyerekektől.
  Mindenki kérdezett, de senki sem akadékoskodott, senki nem zárkózott el mereven a tervüktől. S egyetlen olyan kérdés sem volt, amire ne számítottak és föl ne készültek volna.
  Néhányan felajánlást is tettek. Jourdain úr vállalta, hogy elintézi az alapítvány létrehozásával kapcsolatos jogi műveleteket; később ezt a feladatot átadta egy kollégájának, hogy ő maga így az alapítványtevők között szerepelhessen. Blanchard-ék átengedtek egy jókora részt a garázsukból, ahol ők két nap alatt kialakították az edzőtermüket. Schneiderék megígérték, hogy rendszeres pénzadományokkal segítik őket, amint megvan az alapítvány, hisz ez leírható az adóalapból.
  Lesz egy kuratórium, ami majd ellenőrzi és irányítja őket; hogy ez pontosan mit jelent, azt még senki nem tudja, majd Jourdain úr vizsgálódásaiból kiderül. Az biztos, hogy a tagokat az alapítványtevők nevezik ki, és persze nem fognak idegeneket választani.
  Persze az alapítványtevők mind felnőttek lesznek, a csapatból csak Pinek, Angélique-nek, a D’Aubisson házaspárnak és Ange néninek van joga ebben a minőségben szerepelni; ez kicsit zavarta is őket, de hát akármennyire az övék a mű, mégiscsak kiskorúak. Niala azt mondta, örülniük kell, hogy ilyen sok felnőttet találtak, aki egyetért velük és támogatja őket.
  Szeptemberben még nem készültek el a papírok, Jourdain úr azt mondta, nem meri megígérni, hogy októberben meglesz az alapítványuk. Az alapítványtevők névsora is csak szeptember huszadikán állhatott össze; minden felnőtt aláírta, aki jelen volt a szállodában, még Schneiderék is. A lista családonként készült, minden család egyetlen összeggel járult hozzá.

Beaumont: 500
  Blanchard: 1000
  Chaton: 2000
  Clément: 1000
  D’Aubisson–Claudel: 3000
  Jourdain: 3000
  Mondiot: 500
  Rochefort: 2000
  Schneider: 3000
  Vaillant: 2000

A Jerry Alapítvány kezdőtőkéje ilyenformán tizennyolcezer euró – nem sok, de mégis valami. De még legalább egy hónap, amíg elrendeződik az adminisztráció, addig nem nyúlhatnak hozzá.
  Valahányszor kézbe vette az alapítvány iratait tartalmazó dossziét, Kissy feszélyezetten átlapozta azt a lapot, amin ez a lista volt, a bevezető szöveggel, a családnevekkel és az összegekkel, s alul a tizenkilenc aláírással. Az nem zavarta különösebben, hogy Chantal, Niala, Martin, Nimby és az ő aláírása nincsen ott. Aláírták helyettük a szüleik. Még Mohi aláírásának hiánya sem zavarta különösebben, bár őhelyette nem írt alá senki. De ez a papír mindig eszébe juttatta azt a szomorú arckifejezést, amit Mohin látott, amikor kiderült, hogy hiába bontaná fel a Schneider úrtól kapott és jó ideig a Kissynél tartott ruhái között heverő borítékot – egyszerűen nincs mód rá, hogy bekerüljön az alapítványtevők közé. A saját nevében nem szerepelhet, mert kiskorú. Szülei, akik képviselhetnék, nincsenek. Még ha bevonnák a Millet házaspárt, amit Mohi a legkevésbé sem akart, az se segítene, mert nevelőszülőkként nincs joguk Mohit ilyen ügyben képviselni. Legfeljebb a saját nevükben járulhatnának hozzá.
  Mohi így nem bontotta fel a borítékot, amit apa végül bezárt az otthoni széfbe. Azt mondta Mohinak, nem kívánja tőle, hogy kinyissa, ha nem akarja, de értékes dolgok nem heverhetnek a szekrényben, ruhák között. Mohi válasszon: elviszi máshová, vagy berakják a páncélszekrénybe. Mohi gondolkodás nélkül ez utóbbit választotta, még meg is köszönte Chaton úrnak.
  Pár nappal később Nimby azt mondta, amikor Mohi éppen nem volt jelen, hogy ő az első órában kinyitotta volna a borítékot, és egyáltalán nem érti Mohit. Két hónapja őrzi! Nem is kíváncsi rá, mennyi van benne?
  Niala válaszolt neki, valami nagyon különös hangon. Mintha nem is önmaga lett volna.
  – De – mondta –, hogyne lenne kíváncsi. De ha kinyitja, akkor az már csak pénz. Így, leragasztott borítékban… így valami egészen más.
  Azzal Niala fölkelt és kiment Nimby szobájából. Kissy nem ment utána, tudta, miért megy. Sírni fog. Nialát az utóbbi időben gyakran rajtakapta, hogy sír, de hiába faggatta, nem volt hajlandó beszélni róla. Egyszer, egyetlenegyszer kitört és ennyit mondott:
  – Kissy! Hagyj már, kérlek! Nem tudom, hogy mi bajom, illetve… illetve még azt se tudom, hogy tudom-e. De mielőtt kombinálni kezdenél, mindenki egészséges, anyáék házassága kitűnően működik, az anyagi helyzetünk rendben van, és továbbra is jól bírom a várakozást. Azt tudom, hogy mivel nincs baj. De hogy mivel van, az… az még nem állt össze… nem tudok semmit…
  Kissy soha többé nem próbálta faggatni erről, mert ez után a kirohanás után Niala az ő ágyára borult és öt percig zokogott. Ez volt az első és egyetlen eset, hogy ennyire elveszítette az önuralmát. Máskor csak csendben ült, néha letörölt egy könnycseppet és nem lehetett a szavát venni.
  Azt az egyet Kissy biztosan tudta, hogy Niala bánata valamiképpen összefügg Mohival, mert mindig ő váltotta ki belőle. De maga Mohi erről semmit sem tudhatott, Niala egyedül Kissy jelenlétében engedte el magát. Kissynek mindig eszébe jutott az az egyetlen eset, amikor az egész csapat tanúja lehetett a dolognak. Beaulieu-ben, Pi balesete után, amikor tudomást szerzett Mohi különleges emlékezőtehetségéről.
  De Kissy mindig innen, az emlékezőtehetség felől közelítette meg ezt az esetet, ezért nem jött rá a magyarázatra. Csak később, a repülőn ülve értette meg, mennyire elrontották mindketten. Le kellett volna ülniük és töviről hegyire kielemezni Niala vívódását és az azt okozó érzéseket.
  No meg Mohi érzéseit is. Kissy minden edzésnap előtt megfigyelte, mennyire örül Niala érkezésének, s hogy ezt minden erejével igyekszik titkolni. A Star Étoile-ban tartott tanácskozás előtt Mohi úgy segített Kissynek vendégfogadásra alkalmassá tenni a hátsó szobát, mint aki legalábbis az angol királynőt várja. Amíg D’Aubissonék itt voltak, mintha ők jelentették volna azt a szilárd pontot, ami körül Mohi világa forgott. Legalábbis Kissynek ez volt az érzése. Valami megmagyarázhatatlan hatodik érzék arra kényszerítette, hogy egész idő alatt figyelje ezt a négy embert, és világosan érezte, hogy valami van a levegőben. A tanácskozáson Mohi látszólag nem szentelt több figyelmet D’Aubissonéknak, mint bárki másnak, de Kissy úgy érezte, mintha Mohi egész idő alatt minden idegszálával őrájuk koncentrálna. Néha olyan volt, mintha valami furcsa teniszmérkőzést szemlélne. Valahányszor Blanche végigpillantott az egybegyűlteken, a tekintete egy pillanatra megállt Mohin. Valameddig nézte azt, aki éppen beszélt – ez sose Kissy volt, amikor ő beszélt, nem jutott ideje Blanche-t figyelni –, esetleg megállt a pillantása valakin, aki éppen csinált valamit, narancslét ivott vagy fészkelődött, aztán megpihent Mohin és tovább. Nemcsak Mohin, de őrajta többször, mint a többieken együttvéve.
  Mohi szinte oda se nézett Blanche-ra és Georges-ra, csak amikor megszólaltak. Akkor feléjük fordult, s mintha magába szívta volna a látványukat, hogy aztán udvariasan a következő beszélőre fordítsa figyelmét, és mintha kényszerítette volna magát, hogy ne nézzen Blanche-ékra.
  Igen, itt, a tanácskozáson Kissy, aki a kívülálló szemével többet meglátott, mint ők maguk, hozzájutott annyi információhoz, hogy a szálak egy részét elkezdhette volna felgombolyítani. Ám amint végül, utólag rájött, neki mindvégig hiányzott a szálak kezdete, a kiindulópont, ahonnan elindulhatott volna. Ezért legalább hárman kellettek volna, Mohi, Niala meg ő, hogy az egész kuszaságot kibogozhassák.
  De ezt egész idő alatt senki sem ismerte föl.

Október elején őrült iramban kezdtek peregni az események.
  Csütörtökön meglett a programozójuk, alig fél nap keresgélés után. Nimby találta egy programozástechnikai fórumon, Shreknek hívták és semmilyen technikai probléma nem hozta zavarba. Ezt nem ő állította, a korábbi munkáiból derült ki. Nimby megbeszélt vele egy skype-os konferenciát szombaton két órára.
  Félórával azután, hogy a csapat szétszéledt a csütörtök esti beszélgetésből, hazaért apa és bejelentette: elkészült a C9-es projekt.
  Kissyt általában nem érintette különösebben, ha apa befejezte egy munkáját. Azt se nagyon tudta, hogy melyik micsoda. Annyi volt a jelentőségük, hogy gratulálhatott apának, aki ilyenkor pár napig pihent, mielőtt belefogott volna a következő munkába.
  Egy kivétel volt: a C9-es. Másfél éve dolgoztak rajta, vagy legalábbis apa azóta volt benne. Egy angol céggel együtt csinálták, Kissy ennek köszönhette, hogy Beaulieu után Londonba utazhatott. A C9-es nagy munka volt, ami Kissy számára azt jelentette, hogy nagy lesz a végén a jutalom. S még tavaly nyár elején megbeszélték, hogy ha elkészül a C9-es, akkor megveszik a házat.
  Úgy három éve merült föl a gondolat, hogy igazából ház kellene, szép nagy ház, jó nagy kerttel. Eddig is volt már annyi a bankszámlán, hogy valami jó környéken megvehettek volna egy kis házat, vagy kevésbé jó környéken egy nagyobbat. De ők egyszerre akarták mindkettőt.
  Amikor apa vacsoránál – együtt ettek mindhárman, ami nem volt mindennapos – bejelentette, hogy elkészült a C9-es, Kissynek azonnal a ház jutott eszébe, a házról pedig az, hogy… hogy ott lesz az alapítvány főhadiszállása!
  Ezt meg is mondta.
  – Nem bánom – mosolygott apa. – Addig is, amíg föl nem épül a saját felhőkarcolótok a Défense-negyedben, tarthatjátok nálunk a kémműholdjaitokat.
  – Meg a karateedzéseket – tette hozzá anya. – De nem akarok megkötözött shindyt látni a szekrényben!
  Kissyből kirobbant a nevetés, elképzelte, amint anya kinyitja a hátsó szoba nagy szekrényét, és kiesik belőle egypár gúzsba kötött shindy.
  – Jól van – mondta. – Azokat majd bevisszük Ange nénihez, hogy föltegye őket a polcokra. Dumas, Voltaire, kötözött shindy, Sartre, Apollinaire, még egy kötözött shindy…
  Persze költözni még nem most fognak, az is némi időbe telik, hogy apa megkapja a pénzt, no meg a házat is ki kell választani. Egyelőre keresgélni se nagyon tudnak, neki minden szabadidejét leköti a felkészülés, anya dolgozik, sőt apa is, még egy sereg elintéznivalója van a C9-es miatt.
  Októberben már nemcsak verekedni fognak – ez nem karate, anya rosszul tudta, ez amolyan keveréke mindenféle küzdősportnak, az a lényeg, hogy győzzön az ember –; elég jó az idő még mindig, sajtozós napokat is tartanak. Az elsőt mindjárt szerdán rendezték, Kissyéknél kezdtek sajtozni és rengeteg kacskaringó után a Chaillot-palotánál lyukadtak ki, addigra kilógott a nyelvük. Mármint az ő csoportja, Martinnel, Chantallal és Angélique-kel. Piék a Quai Michelet-n fejezték be.
  Az elnevezés ezúttal Chantal leleményét dicséri, neki jutott eszébe, hogy éppen olyanok, mint a kisegerek a labirintusban, aminek a végén tudvalevőleg sajtot kapnak. Ez így is volt, amikor leintettek egy-egy taxit és hazatértek, Kissy föltálalta nekik az előre elkészített sajttálat, Nimby még cincogott is, amikor hozzálátott.
  A sajtozás voltaképpen utcai shindymegfigyelés, a Jerry-morze és az X-kód gyakorlásával egybekötve. Két csoportra oszlottak. A csoport egyik tagja kiválasztott egy járókelőt, ő lett a cica. Hogy ki a cica, azt csak X-kódban volt szabad közölni egymással, és ahogy a cica továbbhaladt, átlag félpercenként jelezték egymásnak az utca egyik oldaláról a másikra, hogy a cica éppen hol van, mintha a többiek nem tudnák. Egy-két sarok után új cicát választottak, nehogy valaki gyanút fogjon. Menet közben mindenféle egyebet is morzéztak egymásnak. Föltartott kézzel integettek, rövidebb-hosszabb mozdulatokkal; villámgyorsan belejöttek a dologba, percek után tökéletesen értették egymást. Persze előzőleg már mindenki alaposan megtanulta a Jerry-morzét, újságcikkeket írtak le benne, aztán kicserélték és el kellett olvasni. Kissy már álmából riasztva is bármit le tudott morzézni. -... . ..- ..- --, Kissy, ez az ő neve, de van jele X-kódban is, IK. Pi az IP, Angélique IA, s így tovább, mindenkinek az I és a nickje vagy neve kezdőbetűje. Nimby az IY lett, mert az IN-et átengedte Nialának. Martin az IM, úgyhogy Mohi az II-t kérte, mert ő a legkisebb és az I betű csak egy pont.
  Az X-kódot Mohi és Nimby találta ki. A Jerry-morze rövidebb, mint a hagyományos, de még ezen is lehet rövidíteni, úgyhogy kitalálták a kétbetűs rövidítéseket. O-val kezdődnek a fontosabb tereptárgyak, autó, bicikli, fa, kapualj, lámpaoszlop, amikkel az utcán találkozni lehet. E-vel az irányok, de nem égtájak szerint, mert ki tudja azt, hogy egy adott pillanatban merre van észak, hanem úgy, hogy „nekem balra”, „neked jobbra”, „a hátad mögött”, ilyenek. A lehetséges kombinációknak még csak egy töredékét használták föl, de folyamatosan keresgélték az újabb lehetőségeket. Az X-kódnak az volt az előnye, hogy akár közönséges betűkkel is lehetett írni az üzenetet, kívülállók akkor sem érthették meg.
  Vagy el lehetett mondani szóban. Csütörtök esti megbeszélésükön Nimby fölvetette a betűzőábécét, amivel a pilóták mondják a betűket, hogy egyértelmű legyen. India Alpha Echo Bravo Oscar Quebec India Whisky. Angélique háta mögött, a kapualjban van a shindy.
  IW lett a shindy jele, mert az IS-et fönntartották arra az esetre, ha később lenne ilyen betűvel kezdődő kisegerük, az IX pedig annyit jelent, hogy „valaki”.
  Újabb félórával később az életük kisiklott az eltervezett pályáról, olyan hirtelen, mint egy vasúti szerencsétlenség.

Tíz óra előtt két perccel Kissy Macskának magyarázta éppen, hogy a fotelek nem használhatók karomélesítésre, amikor megszólalt a mobil. Beszaladt a szobájába és fölvette, előtte szokás szerint rápillantott és kicsit meglepődött. Egy órája tették le a telefont, mi jutott még eszébe Pinek?
  – Én – emelte a füléhez.
  – Kissy, most indulunk hozzád, gyere le a ház elé! – Pi hangja nagyon komoly volt. – Mohi bajban van, azonnal megyünk hozzá.
  – Világos – vágta rá, amire Pi azonnal letette.
  Kissy fölkapta az övtáskáját és átvágtatott apához, aki a késő esti híreket nézte éppen. Anya a fürdőszobában volt. Kissy fölcsatolta a táskát, belesüllyesztette a telefont, és két szóban elmondta apának, mi történt.
  Apa összehúzta a homlokát.
  – Nem tartom jó ötletnek… mindegy, nem érdekes. Menj!
  Kissy kivágódott a szobaajtón, Macskának odadobott egy „szia, cicus”-t, s leszáguldott az utcára. Tíz percbe beletelik az út akkor is, ha jók a forgalmi viszonyok, de nem tudta, hogy Pi még otthonról hívta vagy menet közben… de nem, jutott eszébe, amikor vezet, nem telefonál, kihangosító meg nincs a kocsiban.
  Nem Pi vezetett. Ahogy a közelbe ért a Citroën, már látta, hogy Pi jobboldalt ül, tőle távolabb; a Szajna felől jöttek. Egy másik férfi ült a volánnál, idegen, de Kissytől emberevő óriás is lehetett volna, ha Mohi bajban van. Amint a kocsi lefékezett, fölrántotta az ajtót és beugrott hátra.
  – Mehetünk – csapta be az ajtót. A kocsi megindult, tovább a Bois felé. – Mi történt Mohival?
  – Kissy – felelte Pi –, ez itt Marcel, a bátyám. Marcel, ő Kissy.
  – Ööö… jó estét.
  – Szia – mondta Marcel, és kitette az indexet a de Gaulle felé. – Tegeződjünk, jó?
  – Jó.
  – Szóval az előbb fölhívott Mohi – mondta Pi –, hogy a nevelőapja leitta magát és rátámadt. Nem nagyon tudok részleteket, azt mondtam, hogy azonnal indulunk.
  Kissynek görcsbe rándult a gyomra. Egy pillanatig csak bámulta Pit a tükörben, aztán előkapta a telefont.
  – Itt vagyok – hallott egy riadt kis hangot.
  – Mohi… úton vagyunk hozzád. Mi van veled?!
  – Hát… megvagyok…
  Kissy fölnézett. Marcel most fordult rá a Périphérique-re.
  – Leütöttem – szólalt meg Mohi kis csend után. – Aztán bezárkóztam a szobámba. Nem tudom… hogy milyen állapotban van, tud-e járni…
  – Mi van a feleségével?
  – Egy hete elment valami pasival.
  Kissy az ajkába harapott. Legszívesebben fölpofozta volna ezt a kölyköt. Mindennap beszélnek, három napot végig együtt töltöttek, miért nem volt képes szólni?! De nem most van itt az ideje, hogy letolja ezért.
  – Figyelj… ne gyere ki a szobádból, jó? Majd betörjük az ajtót.
  – Jó.
  Háromnegyed tizenegykor Marcel befordult egy utcába és megállt egy ház előtt, amit Pi mutatott. Kissy kiugrott a kocsiból és a ház felé rohant.
  – Nyugi – hallott egy hangot a háta mögül. – Ne veszítsd el a fejed. Lássuk, hogy tudjuk kinyitni a kaput.
  Marcel már ott állt mellette és a kertkapu zárját vizslatta.
  – Sajnos nem vagyok lakatos – állapította meg. – Megvan? – kiáltott hátra, az autóhoz.
  – Jövök már – felelte Pi. S jött is, jókora szerszámtáskával a kezében. – Mit kérsz? – tette le.
  – Kalapácsunk van?
  – Van itt minden. Tessék.
  Marcel átvette a nehéz kalapácsot, arrébb intette őt az útból, aztán meglendítette a karját és kegyetlen ütést mért a zárra. A robajra Kissy összerezzent. Nem volt olyan hangos, mint Georges villáskulcsának ütései Beaulieu fölött a hegyen, de ha a szomszédok rájuk uszítják a rendőrséget, mielőtt bejutnának…
  Ettől nem kellett tartani. Vagy a zár volt öreg, vagy az ütés nagyon nagy, de lehet, hogy mindkettő. A kapu kinyílt. Marcel belökte, Pi hozta a táskát, Kissy pedig a sarkukban.
  A ház bejárata egy üvegezett ajtó volt, rajta ráccsal.
  Kissy közben megint hívta Mohit, és az útmutatás szerint balra indult, aztán befordult a ház sarkánál.
  – Itt vagyok!
  Fölnézett. Mohi egy emeleti ablakból integetett. Mondott valamit, de a szavait kettétörte egy döndülés, majd üvegcsörömpölés hallatszott, végül recsegő zajok. Kissy visszarohant a bejárathoz.
  Az ajtó romokban, az ütés ereje betörte az üveget, a Jourdain testvérek a cserepeken taposva nyomakodtak befelé. Kissy berontott, nem bánta, mire lép.
  – A pasas megvan – szólalt meg Marcel valahonnét jobbról. – Úgy nézem, alaposan le lett csapva. A kislány merre van?
  Kissy közben már megtalálta a lépcsőt és egykettőre fönt termett. Melyik ajtó lehet?
  – Mohi, én vagyok! A házibulit Sophie Marceau rendezte!
  Kulcszörgés, aztán kinyílt az ajtó, ami előtt éppen állt.
  – Gyere be.

Kissy belépett. A szobában égett a villany. Mohi sértetlennek tűnt, farmernadrág és könnyű dzseki volt rajta, jó az idő, nem is kell több. Körbepillantott a szobában. Egy heverő, íróasztal, rajta a számítógép meg óriási rumli, egy közepes méretű szekrény meg egy szék. Ez volt minden.
  – Hogy érzed magad?
  Mohi leült a heverőre.
  – Hát minden ezekkel az állatokkal van tele?
  Kissy odaült mellé és átkarolta a vállát. Mohi hálásan odabújt hozzá.
  – Egy hete állandóan iszik – mondta kis szünet után. – Ma is egész nap hortyogott. Este lementem enni, ott állt a szobaajtóban és motyogott valamit, hogy úgy látszik, az asszony már nem jön vissza, de én is jó leszek helyette… és meg akart fogni.
  Kissy összeborzadt.
  – Akkor bepöccentem és behúztam neki jó néhányat. Elesett… én meg fölrohantam ide, bezárkóztam és szóltam Pinek.
  – Szegénykém… akkor még nem is ettél?
  Mohi nemet intett. Kissy lázasan töprengett, mit tegyen, de semmi sem állt össze a fejében. A második feje se akart kinőni, hogy segítsen, ezzel az eggyel kellett boldogulnia. Mohit el kellene vinni innen. De mi lesz aztán? A pasit lecsukatják, talán kórházba is kerül, ha Mohi üt, akkor nagyot üt. De ha…
  Valaki megütötte az ajtót. Még egyszer. Aztán egy kisebb koppantás, és megint egy nagy ütés.
  Mohi fölkuncogott.
  – Gyere be!
  Persze, értette meg Kissy, tá-tá-ti-tá, vagyis egy kérdőjel.
  Nyílt az ajtó, Pi megállt a küszöbön.
  – Minden oké?
  Mohi bólintott. – Most már igen.
  – Jól van. Mohi, az a helyzet, hogy cselekednünk kell. Elhoztam Marcelt, a bátyámat, ő vigyáz most a pasasra… azt mondja, muszáj lesz kihívnunk a mentőket.
  Mohi vállat vont.
  – Jó, csak valamit gondolj át. Ha a mentők jönnek, akkor hamarosan jön a rendőrség is. S akkor alighanem eszükbe jut majd, hogy magukkal vigyenek téged. Merthogy ugye nincs, aki vigyázzon rád. Úgyhogy kigondoltuk Marcellel, hogy mit tegyünk. Elviszlek Kissyhez, Marcel itt marad és hívja a mentőket. A rendőröknek pedig egyszerűen nem mondja meg, hogy hol vagy.
  Mohi Kissyre nézett. Ő bólintott. Hát persze hogy hazaviszi Mohit. Szegény kis bogár, ezt mondta Isabelle néni, amikor hazavitték Elkét, aki abban a percben egy szál maga volt a világban. Mohi most még szegényebb kis bogár, ő tényleg egy szál maga maradt. Meddig tudják kihúzni, hogy ne vigyék intézetbe? Mindegy. Ameddig lehet, maga mellett tartja.
  Mohi kibújt Kissy öleléséből, az ágy alól kivette az övtáskáját és fölcsatolta.
  – Mehetünk.
  Úgy lépett ki a szobából, ahol két évig élt, hogy vissza se nézett. Pedig nem tért ide vissza soha többé.

Lent Pi összeismertette Mohit Marcellel, aki rögtön a lényegre tért.
  – Nem vagyok orvos, de nem szívesen kockáztatnám, hogy halogassam a telefonálást. Úgyhogy menjetek, én meg kihívom őket.
  – Jó – mondta Pi, és elindultak kifelé. Csak amikor kiléptek a kertbe, akkor jegyezte meg:
  – Az ajtót rendesen szétvertük. Ha elmész, előbb-utóbb minden mozdíthatót eltüntetnek innen.
  Mohi ijedten Kissyre nézett, aki tovább a két férfira.
  – Az biztos – mondta Marcel lassan. – Mondanám, hogy csináltassuk meg az ajtót, de ha híre megy, hogy senki se maradt a házban, akkor nem sokra megyünk vele. De menjetek már – elővette a telefont. – Hívni akarom őket. A ház dolga most ráér.
  Valamivel fél tizenkettő előtt értek haza. Anyáék elképedten hallgatták a történteket. Pi mondta el nekik, Kissy nem ért rá. Megsütött két tojást, addig Mohi előkészítette a zöldfélét, kenyeret, pontosan tudta, mi hol van a konyhájukban. Macska a dobozában aludt a konyha sarkában álló szék alatt, időnként kinézett rájuk és szemlátomást rosszallotta a kései nyüzsgést. De nem értek rá az ő lelkivilágával foglalkozni.
  Marcel először akkor telefonált, amikor ők még hazafelé tartottak. Pi hátraadta a telefont, ő vette föl és kihangosította. Marcel azt mondta, a mentők elvitték a pasit, nem mondtak semmit. A rendőrök nagyon gyanakodtak rá, de utánanézetett velük, hogy itt lakik az a gyerek, aki már két pasast kórházba juttatott, úgyhogy végül csak fölvették az adatait és elmentek.
  Másodjára akkor jelentkezett, amikor Mohi nekilátott az evésnek. Beszélt egy-két barátjával, már úton vannak Paray-Vieille-Poste felé, de ki kellene találni, hova vigyék a cuccot.
  – Mit akarsz elhozni? – kérdezte Pi.
  – Mindent! A gyerek holmiját azért, mert az övé. A pasasét meg azért, mert innen úgyis szétlopnák. Aztán majd kitalálja, hogy mihez kezd velük. Ha eladja vagy megtartja, azt is megértem, ha meg visszaadja, hát visszaadja.
  – Értelek – mondta Pi. – Milyen járművet szereztél?
  – Gaëtan eljön a teherautójával, arra sok minden fölfér, meg Malraux egy furgonnal a maradéknak. Csak a puszta falakat hagyjuk itt.
  Pi fölhívta Nimbyéket és elmondta, mi történt. Blanchard úr teljesen föl volt háborodva Millet aljasságán, azonfelül közölte Pivel, hogy haragszik, amiért nem egyből neki szólt. Tudhatná, hogy ő pillanatok alatt előteremt egypár teherautót. Pi elmagyarázta, hogy mire ő ez ügyben lépett volna, a bátyja már fölhívta a saját ismerőseit, viszont helyet keresnek Mohi holmijának. Blanchard úr válaszként csak annyit kérdezett, hogy mikor hozzák.
  Kissyék csak másnap tudták meg, hogy Marcel a társaival – Malraux-ék ketten voltak, tehát négy férfi – éjjel kettőig pakolt, aztán még elmentek Franconville-be, a furgont kiürítették, mert az másnap kell, a teherrel viszont csak beálltak az udvarra, majd a hétvégén elrendezik a dolgát. Mind ott aludtak, Blanchard úr ragaszkodott hozzá, mert holnap a négy közül hárman dolgoznak, a negyediknek, Marcelnek órái vannak a Zeneakadémián – valamit csak kell aludniuk, nem lehetnek fönt egész éjjel. Mire Kissyék odaértek, már mind a négyen elmentek; Malraux-ék a saját kocsijukkal, Gaëtan és Marcel pedig Blanchard úr cégének egyik kocsijával, majd Gaëtan visszahozza, amikor eljön a teherért.
  Kissyék is sokáig voltak fönt. Mohi éjfélre megvacsorázott, aztán megágyaztak a hátsó szobában, ahol Mohi már aludt párszor. Még jó félórát beszélgettek, jórészt arról, hogy mi lesz most, meddig lehet Mohi náluk. Semmi kedve nem volt visszamenni az intézetbe, pont most, amikor sínen van a Jerry ügye, akkor kimaradna mindenből, ami történik velük. Kissynek az jutott eszébe, talán a kisegerek együtt meg tudnák oldani Mohi eltartását, nem kerülhet az olyan sokba, meg esetleg beszél Schneiderékkel, akik nagyon kedvelik, hátha hajlandóak lennének valamicskét emelni a megígért havi apanázson. De amikor erről beszélt, fölfedezte, hogy Mohi már az igazak álmát alussza.

Kissy a kandalló előtt heverő hatalmas medvebőrön feküdt és a tüzet nézte. Aztán visszafordult Martinhez, aki megcsókolta, aztán a hátára fordította őt és fölébe hajolt. Kigombolta Kissy blúzát, aztán megint megcsókolta, de olyan szenvedélyesen, hogy Kissy boldogságában belemarkolt a medvebőrbe.
  A medvebőr fájdalmasan fölsikoltott.
  Kissy fölriadt. Egy pillanatig nem értette, mi történik, aztán megérezte a kezében a medvebőr vergődését. Ő is fölsikoltott és felült. A következő pillanatban egyszerre szólaltak meg hárman.
  – Macska! – kiáltotta ő.
  – Miau! – panaszolta Macska.
  – Mi történt? – nézett be az ajtón Mohi.
  Kissy a mellette fekvő állatkát nézte, aki felháborodottan meredt rá, és alighanem arra készült, hogy elmondja Kissyt mindennek, de ő megelőzte.
  – Macska! Teljesen hülye vagy?! Ha bemászol az ágyamba, ne csodálkozz, hogy medvebőrnek nézlek! Megérdemelted!
  Ez alighanem rosszul esett Macskának, mert fölkelt, leballagott az ágy végébe és nyalogatni kezdte a hátát.
  – Mit műveltek ti itt? – kérdezte Mohi, leülve az ágy szélére.
  – Azt hiszem, megszorongattam valamijét… medvebőrnek néztem…
  Mohi olyan értetlenül nézett rá, hogy muszáj volt elmesélnie, amire emlékezett az álomból. Kicsit belepirult.
  – Szerintem jó, hogy Macska fölébresztett – mondta Mohi. – Kész szerencse. Képzeld el, mi lett volna, ha végigálmodod.
  Kissy nevetett. – Nagyon kellemes volt. Még egy darabig szívesen álmodtam volna.
  Mohi hallgatott egy kicsit. Aztán megkérdezte:
  – Én is ilyeneket fogok álmodni?
  Kissy elgondolkodott, aztán lassan bólintott.
  – Valószínű. Főleg ha beleszeretsz valakibe.
  Mohi töprengett valamin, de ekkor megszólalt a mobil. Mohi az asztalhoz szaladt és odahozta.
  – Kösz. Szia, Pi, mi hír?
  – Szia – felelte Pi. – Bocs, hogy ilyen korán hívlak, de most mentek el a rendőrök. Mohit keresték. Mostanra állt össze nekik a kép, hogy itt egy kiskorú gondviselő nélkül maradt.
  – És mit mondtál nekik?
  – Azt, hogy nem vagyok hajlandó megmondani, hol van Mohi.
  – Mire ők?
  – Azt mondták, hogy ez bűncselekmény.
  – Mire te?
  – Megkérdeztem, hogy milyen bűncselekmény, ők pedig azt felelték, hogy még gyermekrablással is megvádolhatnak. Azt mondtam, hogy nyugodtan, de először is bemegyek a gyámhatóságra tisztázni a dolgot.
  – Mire ők?
  – A szívósabbik azt mondta, hogy elkísérnek, én pedig megkérdeztem, hogy van-e rá parancsuk. Erre kicsit alább adta, és azt mondta, nem ajánlja, hogy elutazzam a fővárosból. Én közöltem, hogy amíg nem vagyok letartóztatva, addig maximum kérhet vagy tanácsolhat. Erre elkotródtak.
  – Tényleg bemész a gyámhatóságra? – kérdezte Mohi.
  – Szia, Mohi. Igen, ez a szándékom. Ugye nem akartál ma iskolába menni?
  Szinte egyszerre néztek az órára. Hét óra tizenkettő.
  – Eszemben se volt – felelte Mohi nyugodtan.
  – Helyes. Ott biztos megtalálnának. Hamarosan jelentkezem.
  Amikor letették, Mohi azt mondta:
  – Képzeld el, milyen lett volna fordítva.
  Kissy értetlenül nézett rá. Mohi elvigyorodott.
  – Ha Macskával álmodsz, és fölébredve Martint találod az ágyadban.

Még iskolakezdés előtt végig akarta telefonálni a kisegereket. Azaz persze Nimbyt nem kell, Angélique-et pedig meghagyja Pinek. Nialával kezdte, rögtön ahogy fölkelt.
  – Szia, mi hír?
  Idáig tartott Niala vidámsága. Amikor Kissy a lehető legrövidebben elmondta, mi történt, szinte látta, amint barátnője falfehér lesz valahol a D’Aubisson-villában, nyolcszáz kilométerrel távolabb.
  – Hol van most? – vágta el hirtelen Kissy beszámolóját.
  – Itt vagyok! – szólalt meg a kislány Kissy mellett.
  – Mohi… kicsim, jól vagy?!
  – Hát persze – mondta az mosolyogva. – Kitűnően aludtam.
  Egy másodperc csend a vonalban. Aztán egy kurta „mindjárt visszahívlak” és Niala letette.
  Kissyék egymásra néztek, aztán Mohi vállat vont és indult a konyhába.
  – Jó lesz, ha mielőbb megreggelizel.
  – Ráérek – felelte Kissy. – Nem megyek ma iskolába.
  Mohi visszafordult. – Nem?
  – Nem. Bármikor beállíthat egy szakasz kommandós, hogy magukkal vigyenek, és én itt akarok lenni.
  – Ugyan már, nem küldenének értem kommandósokat – felelte Mohi. – Pontosan tudják, hogy páncélozott tüzérség nélkül nem mennek semmire.
  Ezzel kimentek reggelizni. Kissy megfigyelte, hogy Macska nem tart velük, az ágy végén duzzogott tovább. Öt perc múlva került elő, amikor ők már javában ettek. A tálkájához ment és szaglászni kezdett.
  A tálka természetesen üres volt. Kissyék az első naptól arra nevelték Macskát, hogy egyen meg mindent, mert amit meghagy, azt később hiába keresi.
  – Miau! – mondta, megállapítva, hogy a tálka csakugyan üres. Megfordult és rájuk nézett. – Miau!
  – Jó cica vagy – dicsérte meg Mohi, és föltálalta Macska reggelijét. – Hát még ha meg is köszönnéd…
  Macska nem köszönte meg. Szó nélkül hozzálátott.
  Kissy arra gondolt, milyen különös is Mohi. Vidámkodik Nialával, elbeszélget Macskával, ővele az álmáról, a világon mindenre van ideje és figyelme – miközben fogalma sincs, hol fog aludni ma este, holnap vagy holnapután. A rendőröket nem ejtették a fejük lágyára, ha nekilátnak nyomozni, egykettőre kiderítik, kik Mohi barátai. Vagy olyan büntetéssel fenyegetik meg Pit és Marcelt, amit azok nem vállalnak, végül is nem kerülhetnek évekre börtönbe Mohi miatt. Ezt ő is tudja, de mintha nem is volnának idegei.
  – Dehogynem – mondta Mohi nyugodtan.
  – Tessék?
  – Az járt a fejedben, hogy úgy viselkedem, mintha nem aggódnék, igaz? Dehogynem aggódom.
  – Szent merevlemez, te már gondolatolvasó is vagy?!
  Mohi nevetett. – Csodákat. De ha videóra vettem volna az előbb az arcodat, magad is meglepődnél, mennyire rá voltak írva a gondolataid.
  Kissy tett még egy kis uborkát a kenyerére. – Fantasztikus. Pont mint Niala, ő is mindig olvas az arcomról.
  Mohi bólintott, szemlátomást elgondolkodott valamin. Kissy nem tudott úgy olvasni az arcán, mint Mohi meg Niala az övén, leginkább azért, mert Mohinak pókerarca volt.
  Pár percig szótlanul ettek, aztán megszólalt a telefon. Niala volt. Kissy kihangosította, mint mindig.
  – Mondd!
  – Szia – szólalt meg Georges hangja. – Mohi is ott van?
  – Itt vagyok, szia!
  – Szia… Kissy, meddig lehet Mohi nálatok?
  – Gondolom, amíg rá nem jönnek, hogy itt van. Pi megpróbál valamit a gyámhatóságon, de nem tudom, mikor.
  – Értem. Majd beszélünk és kisütünk valamit. Ha bármilyen problémátok van, hívjatok minket, jó?

Martin és Chantal reggeli előtt nem volt elérhető, utána meg már úgyis bent vannak az iskolában. Szünetig nem érdemes hívni őket, akkor meg egész biztosan ők fognak telefonálni, hogy Kissy miért nem ment be.
  Így is történt, Chantal hívta föl. Kissy röviden elmondta, mi történt. Chantal persze teljesen kiakadt.
  Nem sokkal őutána jelentkezett Nimby és elmondta, hogy az éjszakai ébrenlét miatt szülői engedéllyel itthon maradt, úgyhogy a második szünetben visszahívták Chantalt és megmondták neki, hogy suli után jöjjenek majd ki Franconville-be, ők hamarosan indulnak.
  Útközben újabb telefon jött Nialától, arra volt kíváncsi, hogy pénzzel el vannak-e látva.
  Nimby együttérző arccal fogadta Mohit, és rögtön a teraszra vezette. A terasz voltaképpen egy jókora, fedett helyiség volt, ahol egy szobát akartak kiépíteni, de aztán annyiban maradt a dolog, és nyitottak rajta egy ajtót a kertbe. Itt rakták le a furgon tartalmát, jórészt a kényesebb dolgokat: Mohi számítógépét, egy csomó tányért és poharat, lámpákat, egy tévét. Persze mindent csomagolatlanul, hisz se dobozokat szerezni, se becsomagolni nem volt idő, de úgy tűnt, semminek sem esett baja.
  Mohi teljesen el volt képedve. Hát még amikor fölmászott a kert egyik fájára, ahonnan belátott a ház mellett parkoló teherautóba.
  – Még a kerti öntözőkanna is ott van. Nem hiszem, hogy akár egy szög is maradt volna a házban.
  Tíz óra körül jelentkezett Pi, Mohi mobilján.
  – A gyámhatóságon vagyok – mondta. – Ki vagy hangosítva. Az itteniek szeretnének föltenni neked néhány kérdést.
  – Halljuk – felelte Mohi.
  Női hang: – Te vagy Vanessa Bohringer?
  – Igen, én. Ott ki beszél?
  – Madame Depuy vagyok, gyámügyi előadó. Vanessa, szeretném tudni, hol vagy.
  – Itt a telefonban – vágta rá Mohi.
  – Igen, ezt én is tudom, de hol?
  – Azt nem mondom meg, mert akkor eljönnek értem és bevisznek az árvaházba.
  – Vanessa, az a helyzet, hogy muszáj ezt tennünk. Jourdain úr azt állítja, hogy a nevelőapád, monsieur Millet olyan dolgokat akart veled…
  – Rám akart mászni – szakította félbe Mohi. – Úgyhogy inkább nevezze volt nevelőapámnak.
  – Rendben van – egyezett bele a nő. – Intézkedni fogok, hogy a Millet házaspárt fosszák meg nevelői jogaiktól. Ez könnyen fog menni, az sem kell hozzá, hogy amit állítasz, az bizonyítást nyerjen. Tekintheted elintézettnek.
  – Kösz – felelte Mohi közömbös hangon.
  – Sajnos azonban a törvény nem engedi meg, hogy gondviselő nélkül maradj. Ezért kell ideiglenesen elhelyeznünk, amíg nem talá…
  – Nem fog menni – szakította félbe Mohi. – Ugyanis nem tudják, hogy hol vagyok. És mielőtt megpróbálják kiszedni Piből, hogy hova vitt, elárulom, hogy már nem ott vagyok, ahol ő utoljára látott.
  – Vanessa, figyelj rám – mondta madame Depuy türelmesen. – Nem bujkálhatsz örökké. Enned kell, aludnod kell vala…
  – Nyugi – nevetett Mohi. – Van hol aludnom, van mit ennem, gondoskodnak rólam. Nem az utcán csövezek.
  – Tehát valakiknél vagy? Jourdain úr azt mondta, hogy egy barátodhoz vitt.
  – Igen, de most egy másiknál vagyok.
  – Ő felnőtt? – kérdezte madame Depuy hímnemű névmással.
  – Talán igen, talán nem. Lehet, hogy fiú, lehet, hogy lány.
  A nő sóhajtott. Ekkor megszólalt Pi:
  – Én fölajánlottam, hogy átmenetileg vállalom érted a felelősséget, de madame Depuy nem ment bele.
  – S miért nem? – kérdezte Mohi számonkérő hangon.
  – Vanessa, ez nem ilyen egyszerű. Ennek a dolognak szabályai vannak. Jourdain úr nem vállalhat felelősséget érted. Nekünk meg kell téged védeni…
  – Megvédeni?! – csattant föl Mohi. – Hol voltak tegnap este maguk meg a szabályaik?! Nem maguk védtek meg, én védtem meg saját magamat, aztán jöttek a barátaim és ők védtek meg! Nekem maga ne jöjjön a szabályokkal, érti?!
  Egész testében remegett. Kissy közelebb húzódott, de Mohi intett, hogy semmi baj.
  – Vanessa…
  – Ne vanessázzon nekem! Eddig maga kérdezett, most rajtam a sor. Pi miért nem vállalhat értem felelősséget?
  – Mert egyedülálló, és saját keresete sincs, amiből…
  – Millet-ék nem voltak egyedülállók és volt keresetük. Mind a ketten dolgoztak. Ehhez képest az első pár hónap után kutyába se vettek. Pi a legrendesebb fazon, akit száz kilométeres körzetben ismerek – Mohinak elcsuklott a hangja. – Ide hallgasson… ha bemegyek az árvaházba, garantálja, hogy záros határidőn belül kerítenek új nevelőszülőket? És hogy azok rendesek lesznek? Mert már háromszor nem jött össze.
  Nagy sóhaj hallatszott a telefonból.
  – Ha tudnád, hányan kérdeznek tőlem ilyeneket nap mint nap…
  – No látja – felelte Mohi epésen. – Akkor megérti, hogy én inkább maradok, ahol vagyok.

Végül egy megállapodás azért megszületett. Madame Depuy hétfőn látni akar valakit, aki vállalja a felelősséget Mohiért, amíg találnak nevelőszülőket, és persze a törvény szerint alkalmas. Akkor kinevezi ideiglenes gyámnak és Mohi a barátainál maradhat. De ha hétfőn délután négyig nem találnak senkit, akkor Mohi ellenkezés nélkül bemegy az árvaházba. A címet tudja, odatalál, közlekedésre van pénze, úgyhogy nem küldenek érte senkit sehová, nem is kerestetik – hétfő délutánig. Madame Depuy adni fog Pinek egy tájékoztató anyagot az ideiglenes gyámságról, hogy tudjanak jelöltet keresni.
  Mohi egy pillanatig sem aggódott amiatt, hogy nem találnak gyámot.
  – Nem olyan nagy dolog az – mondta. – Még eltartania se kell. Bár a többiben lennék olyan biztos…
  Azzal fölkelt és kiment a kertbe.
  – Milyen többiben? – kérdezte Nimby, de Mohi szó nélkül becsukta az ajtót.
  – Abban – sóhajtotta Kissy –, hogy lesz hol laknia, lesz mit ennie. Mohinak igaza van, egy formális gyámságot akármelyikünk szülei elvállalnak. A legjobban a tieid meg az enyémek ismerik, először őket kell megkérdezni… De ez semmit sem ér, ha nem tudjuk eltartani Mohit.
  Elővette a telefont, kicsit gondolkodott, aztán tárcsázott.
  – Szia, anya, mikor tudunk beszélni?
  – Mindjárt visszahívlak – felelte anya, és letette.
  Pár perc múlva csörgött a telefon.
  – Most éppen van egy kis időm – mondta anya. – Mi baj?
  Kissy röviden összefoglalta a helyzetet.
  – Hát – mondta anya –, én nem tudom, mi az az ideiglenes gyámság, utána kell néznem.
  – Pi kap egy füzetet róla.
  – Remek. Akkor abból majd kiderül, tudjuk-e vállalni. Ami meg az eltartását illeti… mennyi időről van szó tulajdonképpen?
  – Amíg találunk nevelőszülőket.
  – Vagyis Isten tudja, meddig, igaz?… Jól van, Jocelyn, máris megyek. Françoise, most mennem kell. Beszélj apáddal is. Mondd meg neki, hogy én úgy gondolom, hogy nem vagyok madame Thénardier. Majd még beszélünk, szia!
  Kissy bólintott a telefonnak. Jó dolog, ha az ember hamar választ kap a kérdéseire.
  – Ki az a madame Thénardier? – kérdezte Nimby.
  – A fogadósnő a Nyomorultakból. Anya azt mondta, hogy a lakásunk nem vendégfogadó.
  – Vagyis tűnjek el – hallatszott egy hang az ajtóból.
  Kissy odakapta a fejét. Mohi sápadtan állt, kezében a kilinccsel.
  – Micsoda… Jézusom, Mohi, dehogyis! – Fölugrott és odaszaladt hozzá. – Egy fogadóban fizetni kell mindenért. Nálunk csak a barátaink szállhatnak meg, de nem is kérünk tőlük pénzt.
  Mohi pislogott.
  – Biztos?…
  – Hát persze – mondta Kissy szeretettel, és átölelte szegény riadt kislányt.
  A szegény riadt kislány nagyot sóhajtott, aztán átment a garázsba, és hatalmasakat rúgott a bokszzsákba.

A napjuk Blanchard úrral folytatódott, aki háromnegyed tizenegykor hazaugrott valamiért, és meglátta őket az udvaron.
  – Hallottam, mi történt – mondta Mohinak. – Azért tudd, hogy nem minden férfi ilyen állat. Köztünk is vannak rendesek.
  – Kösz – mosolygott a kislány.
  – Van már valami terved?
  Röviden összefoglalták neki az eddigieket. Blanchard úr végighallgatta, elgondolkodva bólogatott, aztán azt mondta:
  – Helyes. Akkor én vissza is megyek dolgozni.
  S ment, de a kapuból visszajött.
  – Várjatok csak. Még semmi nem biztos, igaz? Chaton úrral még nem is beszéltetek.
  Bólogattak.
  – No jó – mondta Blanchard úr. – Akkor ide hallgassatok. Én se beszéltem még Julie-vel, csak a magam nevében mondom, amit mondok. Én nem tudom, mi fán terem az az ideiglenes gyámság. De a ház nagy, mindketten jól keresünk, és a fiam barátainak mindig akad egy zug meg egy tányér leves. Majd megbeszéljük a részleteket, most mennem kell, csak ezt el akartam mondani.
  Már úton volt a kapu felé, amikor a kővé dermedt Mohi hirtelen kiengedett és utánaszaladt.
  – Monsieur Blanchard, én…
  – Ne – emelte föl az ujját a férfi. – Ne köszönj semmit. Mi azt szoktuk mondani, hogy amit még csak megígértek, azt nem szabad megköszönni, mert akkor hátha nem kapjuk meg.
  – Akkor nem köszönöm meg – nevetett Mohi, és csillogó szemekkel figyelte a nagydarab, szerelőruhás alakot, amint kiballag a kapun és eltűnik a téglakerítés mögött.
  Aztán egy kicsit csak ültek csendben a kerti padon és gondolkodtak. Tulajdonképpen meg van oldva a probléma, gondolta Kissy. Náluk vagy itt ellehet Mohi, amíg meg nem találják a nevelőszülőket. De valami azt súgta neki, hogy mégsincs megoldva a probléma.
  – Végeredményben – szólalt meg – mennyi időről lehet szó?
  – Hát amíg nem találnak új nevelőszülőket – felelte Nimby.
  – Azt tudom, de az mennyi idő lehet?
  – Sok – mondta Mohi borúsan. – Legutóbb fél évbe telt… és egyre tovább tart.
  – Miért?
  – Mert minél nagyobb vagy, annál kevésbé kellesz – sóhajtott Mohi. – Egy kisbabát bárki szívesen hazavisz. Egy ötévesnél már gondolkodik. Az intézetben volt alkalmam látni, hogy a kisebbeket sokkal hamarabb elviszik. Akik annyi idősek voltak, mint én most, azok közül csak nagy ritkán vittek el egyet-egyet.
  – Ideiglenes gyámod volt már? – kérdezte Kissy kis csend után.
  – Még nem. De korábban nem is zavart, hogy intézetben kell lennem. Jó hely az… csak most itt van az alapítvány. Nem akarok mindenből kimaradni.
  – De ideiglenes gyámmal is ellehetsz, amíg örökbe fogad valaki, nem? – kérdezte Nimby.
  Mohi megrázta a fejét.
  – Ez nem örökbefogadás, csak nevelőszülőség. Az örökbefogadás végleges és felbonthatatlan, megkapod a szülők családnevét meg ilyenek. A nevelőszülő sokkal kevesebb, mint az örökbefogadó. Akármikor visszaadhat, mint az első kettő engem… meg én is akármikor kérhetem, hogy vegyenek el tőlük.
  – Az ideiglenes gyám meg nyilván ennél is kevesebb – mondta Nimby.
  – Igen. De ha nektek ilyen szuper szüleitek vannak, akkor nem aggódom… annyira.

Negyed tizenkettőkor Kissy el tudta érni apát is, akinek nagyon kevés ideje volt, de tudni akarta, mi újság. Aztán azt mondta:
  – Françoise, én alig vagyok otthon, még a következő napokban csak-csak, de aztán megint nem. Ha ti vállaljátok, én nem gördítek akadályt semmi elé. De segíteni nem nagyon tudok.
  Fél tizenkettőkor betoppant Pi és Angélique, tizenkettőkor pedig Gaëtan és Marcel. Mohi kicsit zavartan próbálta megköszönni nekik, de Gaëtan, aki egy köpcös emberke volt hajókötél vastagságú izmokkal és jó pár tetoválással a karján, azonnal elhárította.
  – Nekem te ne köszönj semmit. Én nem neked segítettem, hanem neki – bökött Marcel felé. – Még így is az adósa vagyok egypár dolog miatt.
  – Akkor kösz, hogy segítettél neki – felelte Mohi.
  Úgy nézték, hogy a teraszon elférhet minden, jókora zsúfoltságban persze. Ott ellehet a holmi egy ideig, Nimbyék nemigen használják a helyiséget. Csak kérdés, hogy mi legyen vele később.
  – El kéne adni – mondta Mohi.
  – El akarsz adni mindent? – lepődött meg Angélique.
  – Dehogy mindent. A saját holmimat megtartom. De minek őrizgessék Nimbyék az ő cuccukat? Ha úgy döntök, hogy visszaadom, az árát sokkal könnyebben vissza tudom adni.
  Kis csönd támadt.
  – Jogunk van ilyet tenni? – kérdezte Angélique tamáskodva.
  – Nincs – felelte Marcel. – Már elhozni se volt jogunk. Csakhogy a Millet házaspár a legkevésbé sincsen abban a helyzetben, hogy számonkérhesse a jogait. A nevelőszülőséggel az ember kötelezettségeket vállal, amiket ők nem tartottak be.
  – Egyetértek – mondta Pi.
  – Én is, már ha osztottak itt nekem lapot – mondta Gaëtan. – Marcel elmondott mindent, és én amondó vagyok, ha eladja azoknak a holmiját és az utolsó garasig megtartja a pénzt, még akkor is azok maradnak sárosak őnála.
  Csengettek a kertkapun. Nimby kiment, aztán visszajött – Nialával. Mohi döbbenten nézte, aztán odabújt a lány karjaiba.
  Kissy a következő órákban ugyanazt érezte, amit a szállodai tanácskozáson, amikor bármit csinált Mohi, pillanatnyi szünet nélkül D’Aubissonékon csüngött minden idegszálával. Most Nialán. Megállás nélkül dolgozott, de mintha képes lett volna minden másodperc egy bizonyos hányadát Nialának szentelni. Kissy egy idő után már meg tudta jósolni, hogy ha több útvonal vezet oda, ahova Mohi menni akar, akkor melyiket fogja választani. Ha az egyiken láthatja Nialát, a másikon háttal van neki, akkor az elsőt választja. Ha az egyik Niala közelében vezet, a másik nem, akkor a közelebbit.
  De mégis más volt ez, mint a szállodában. Mert most, most először, pontosan ugyanígy viselkedett Niala is.
  Kissyt éppen ez zavarta meg, egészen pontosan az, amit Niala arcán figyelt meg a rakodás elején. Egy kupac könyvet vitt be, a helyére tette, aztán kifelé menet könnyedén megsimogatta Mohi haját, aki egy doboz konyhaeszköz fölött guggolt. A következő másodpercben Niala meglátta Pit, amint egy kisebbfajta, de elég nehéznek tűnő szekrényt ad le Marcelnek a kocsiról, és ugyanúgy fölragyogott a szeme, mint korábban.
  Akkor mi ez az egész, kérdezte magától Kissy. Mert Niala továbbra is szerelmes Pibe, ez nyilvánvaló. Tehát a magyarázat, amit Kissy az elmúlt percekben kigondolt, nem lehet jó.
  Mert Kissy arra következtetett Mohi viselkedéséből, hogy szerelmes – hogy beleszeretett Nialába. Hisz mindig is fiús volt, alig lehet rávenni, hogy elfogadjon egy lányosabb ruhadarabot, annak az egyetlen emlékezetes estének a kivételével. Vannak fiús lányok, és vannak, akik a lányokhoz vonzódnak. Az emberek nem szeretnek ilyesmikről beszélni, Kissy is eléggé zavarba jött, amikor látott két nőt a metrón, akik láthatóan szerelmespár voltak – de hát ki tud az érzéseinek parancsolni? Ha Mohi ilyen lány, és belebolondult Nialába, akkor érthető minden furcsaság, amit körülötte tapasztalt. Igyekezett nem venni tudomást arról, hogy ez nem tenne minden furcsaságot érthetővé.
  De amikor látta, hogyan ragyog föl Niala arca, amint Pire néz, megértette, hogy tévedett. Niala még mindig ugyanúgy szerelmes Pibe, tehát nem lehet szerelmes Mohiba, még akkor sem, ha feltételezzük, hogy azok közé tartozik, akik fiúba és lányba egyaránt képesek beleszeretni. Akkor pedig Mohi se lehet őbelé, mert a napnál is világosabb, hogy ugyanazt érzik egymás iránt, bármi is legyen az az érzés.
  Kissy csak utólag jött rá, hogy a magyarázat mindvégig ott volt az orra előtt, csak ő nem vette észre. Amikor megtudta, milyen emésztő vágyat érez Mohi Beaulieu iránt, akkor már világos volt, miért koncentrált a szállodában minden sejtjével a D’Aubisson családra, most pedig Nialára. Ők voltak Beaulieu egyetlen látótávolságon belüli részecskéje, ha rájuk nézett, Beaulieu-t érezte, a hegyeket, a tengert, a csodaszép házakat, a kerti fákat. Most, amióta elvesztette azt a helyet, amit kénytelenségből az otthonának nevezett, még forróbban sóvárgott arra az egyetlen helyre, ahol valaha otthon érezte magát.
  De Mohinak mindezek az érzései még mindig nem formálódtak benne szavakká, még mindig öntudatlanok voltak. Niala érzései ezen a pénteki napon már egész más halmazállapotúak voltak, mint korábban.
  De Kissy minderről még semmit sem tudhatott.

Niala ezen a reggelen, Kissy hívása után, először hosszú beszélgetést folytatott a szüleivel. A beszélgetés egy pontján Blanche fölhívta Niala iskoláját és közölte, hogy lánya ma nem megy be. Amikor pedig mindent megbeszéltek, akkor Niala összecsomagolta a hétvégére szükséges dolgait és elrepült Párizsba.
  Kissy csak később, utólag értette meg, milyen különös is lehetett Nialának ez a pénteki nap. A változás, ami bekövetkezett a világképében, akkora volt, hogy a legkiegyensúlyozottabb embert is megbillegtette volna, Niala pedig nem volt igazán kiegyensúlyozott, amióta Pit megismerte, a nyaralás óta pedig még kevésbé. Amint később elmondta Kissynek, ezen a délelőttön valami olyasmit érzett, mintha hónapok óta a feje tetején kellett volna állnia, és most állna végre talpra. Jó dolog, hogy megint a feje van felül, de szokatlan is.
  Ez okozta Niala szótlanságát. Egy percig a karjaiban tartotta Mohit, aki boldog volt, hogy láthatja őt, s a ruhájáról beszívhatja az ismerős beaulieu-i illatokat. Aztán Niala kicsit eltartotta magától Mohit, s megszemlélte, mint aki most látja először. Később, utólag Kissy világosan értette Niala különös arckifejezését, s ő maga is azt mondta, hogy ha Mohi jobban figyel, talán mindent leolvashatott volna az arcáról. Vanessa is így gondolta, amikor egyszer megnézték ezt az arckifejezést, ismét megköszönve Nimbynek, hogy abban a pillanatban elkattintotta a fényképezőgépet. Beaulieu-ben vált szokásává, hogy állandóan fotóz, csak az edzőtermi foglalkozásokról több száz képük volt már.
  Niala tehát kicsit eltartotta magától Mohit, megvizsgálta, mint aki leltárt készít, hogy a másiknak megvan valamennyi szeme és füle, aztán megkérdezte:
  – Hogy vagy, kicsim?
  – Kösz… megvagyok. Hogy kerülsz te ide?
  – Repülővel, hogyan másképp? Apa hozott, üdvözletét küldi. Yves Hausner is.
  Niala nagyon ritkán hazudott, de akkor folyékonyan. Yves Hausner valóban ott volt a gépen, ami Nialát Párizsba hozta, de Georges D’Aubisson aznap egyáltalán nem szállt föl.
  Mohi sóhajtott és megköszönte. Aztán elmondták Nialának az összes fejleményeket, s hogy éppen a holmik eladásáról beszéltek.
  – Még szép, hogy megtartod a pénzt – felelte Niala. – Azok után, ahogy bántak veled, ez a legkevesebb. Legjobb lesz mindent lefényképezni és fölrakni a netre.
  – Mennyi eszed van – mondta Kissy. – Én erre nem is gondoltam volna.
  – Ezért tartotok, nem?
  Hamar megszervezték a munkát. A terasz falaira, jó magasan, hogy a holmik el ne takarják, kiragasztottak egy csomó papírlapot, amikre számokat írtak. Ezek segítségével találják majd meg a neten eladott holmit, hogy átadhassák a vevőnek. Először a már bent levő dolgokat válogatták szét, aztán kezdték kirakodni a teherautót. A férfiak a nehezebb dolgokat mozgatták, Kissy és Niala a fiókok és hasonlók tartalmát rendezte, Angélique jegyzeteket csinált, Nimby pedig fényképezett. Mohinak pedig az volt a dolga, hogy eldöntse mindenről, megtartja-e vagy sem. Diktafonba mondták, hogy mi micsoda és melyik szektorba kerül, a képeket majd egyszerűen a sorrend alapján párosítják hozzájuk. Azt nem döntötték most el, hogy minek mennyi legyen a kikiáltási ára, majd amikor fölteszik az eBayre. Angélique azért a saját becslése alapján a holmik mintegy felénél fölírt egy árat, amit aztán legtöbbször el is fogadtak.
  Az első nagy bútor egy rozoga állapotú, de még használható fiókos szekrényke volt. Mohi nemet mondott rá, Gaëtan pedig azt mondta:
  – Várj csak. Ismerek én valakit, aki használt bútorokkal foglalkozik. Elvihetnénk neki, ami nem kell.
  Kissy arra gondolt, hogy Mohinak aligha fog bármi is kelleni a bútorokból, hisz nincs hova tennie őket. Mohi azt mondta, jó. Úgyhogy a nagy bútoroknak csak egy részét vették le a kocsiról, hogy a mögöttük levő dolgokhoz hozzáférjenek.
  Délután ötig rakodtak, egy rövid ebédszünettel; egy közeli étteremben ettek, ki-ki alapon, kivéve Gaëtant, akinek nem engedték meg, hogy fizessen. Nem itt ebédelne ma, ha nem őnekik segít, az a legkevesebb, hogy meghívják.
  Közben befutott Chantal és Martin is, az iskolából egyenesen idejöttek. Együttérzésüket fejezték ki Mohinak.
  Ötkor Gaëtan és Marcel elment a bútorokkal, amik nem kellettek Mohinak. A pénzt majd Marcel átadja Pinek.
  A holmikról készített jegyzéket nyolc részre osztották és létrehoztak nyolc regisztrációt az eBayen. KisBarátiTársaság, ez lett a nickjük, és mögé írtak egy-egy számot. Hétszáznyolcvankilenc tárgy van a jegyzékben, mindenki száz darabot kapott, Mohi a maradék nyolcvankilencet. Mindent ugyanazzal a bevezető szöveggel fognak fölrakni: kis baráti társaságuknak nagy mennyiségű eladnivalója lett, ezért részekre osztották, de az egészből egy helyen lehet válogatni, minden azé, aki a neten a legtöbbet ígéri vagy a helyszínen elviszi.
  Nimby a regisztrációk után csinált egy próbát, hogy mindenki lássa, hogy is megy ez. A diktafonról lehallgatta egy tárgy adatait, kitöltötte az űrlapot, hozzátette a fotót, s máris kész volt. Három perc, és mindenki tudta, hogy van egy jó állapotú kávéfőzőjük. Ha ezzel az átlagsebességgel tudnak dolgozni, akkor mindenkire öt óra munka vár.
  A konyhában volt némi ennivaló, leginkább a hűtőszekrényben, azt is úgy hozták el, ahogy volt, Marcel csak egy liter tejet vett ki belőle, mert az nem bírta volna ki, amíg odaérnek a rakodásban. Hazavitte, betette a hűtőbe, el is feledkezett róla. Amikor előkerült a frizsider, akkor jutott eszébe a tej, elő is vett egy eurót és odaadta Mohinak.
  – Hát ez mi?
  Marcel elmondta, mi volt a tejjel. Mohi nézte a tenyerében a pénzdarabot, aztán Marcelt morcosan.
  – Még egy üveg tejre se hívhatlak meg?
  – De – nevetett Marcel, kivette Mohi tenyeréből a pénzt és eltette.
  A hűtőt aztán bedugták a teraszon egy konnektorba, Mohi pedig bejelentette, hogy a tartalmát köztulajdonnak nyilvánítja. Nem volt nagy veszteség neki, némi sajtféle, egy kevés zöldség, valamicske felvágott, és ezt is mind óvatosan kellett kezelni, mert fél napig nem voltak hűtve.
  Kissy egész idő alatt azt érezte, hogy olyanok, mint egy rablóbanda, akik a sikeres fosztogatás után számba veszik a zsákmányt. Ki is akarta mondani, de végül nem tette; nem akarta, hogy Mohi úgy érezze, mintha szerinte neki nem lenne joga ezekhez a holmikhoz.

A hétvége úgy telt, mint máskor, Nimbyéknél voltak, a felkészülésre koncentráltak. Ehhez tartozott a szombaton két órakor tartott konferencia is.
  Shrek nem nagyon hasonlított a névadójára. Harmincasforma, kövérkés pasas volt rövid szakállal, szemüveggel, a bal fülében karika, az ujjain vagy féltucat gyűrű. Egy jókora bőrfotelben ült, ami mögött könyvespolcot láttak. Ő semmit se látott belőlük, úgy állították a kamerát, hogy csak az ablakot lássa, amin át Nimbyék diófájának néhány részletében gyönyörködhetett. Majd ha úgy döntenek, akkor maguk felé fordítják a kamerát.
  – Hellóka – mondta Shrek. – Na, mi a pálya? Bújócskázunk?
  – Egyelőre igen, ha nem haragszol – felelte Pi. Őt választották szóvivőül, jobb, ha egy pasival tárgyal. – Ha megállapodunk, akkor mindannyiunkkal személyesen is meg fogsz ismerkedni, de egyelőre ez fölösleges.
  – Klassz – vigyorgott Shrek. – Oké, Fantomas, lökd a sódert.
  – A feladat dióhéjban a következő. Van egy elég részletesen kidolgozott algoritmus, amit működő programmá kell tenni. PHP-re mindenképpen szükség lesz, azt majd eldöntöd, hogy más nyelv is kell-e majd. A feladat: különböző webhelyeken folyó kommunikációt figyelni, mindenféle szempontok szerint kiértékelni, adatbázisokba információkat gyűjteni, majd azokból következtetéseket levonni, statisztikát készíteni, értesítéseket küldeni.
  – Aha – mondta Shrek. – És mi a buli?
  – Tessék?
  – Öreg, te frankón elmondtad itt a semmit, de mindig totál ugyanezeket kell csinálni. Jó, hogy azt nem mondtad, hogy számokat is össze kell adni. Szóval mi a buli? Engem az érdekel, hogy autókat árultok, politikai kampányt szerveztek vagy mit. Hagyjál engem békén az adatbázisokkal, azt magamtól is tudom.
  Pi rájuk nézett. Chantal odanyúlt az egérhez és rákattintott a mikrofon kikapcsolójára. A képernyőn ezalatt Shrek kinyúlt oldalra, betett valamit a szájába és rágcsálni kezdte.
  – Szerintem mondjuk el neki – mondta Chantal.
  – Végül is miért ne – dörmögte Nimby.
  – Szavazzunk – mondta Niala. – Ki van mellette? Mancsokat föl!
  Majdnem mindenki fölemelte a kezét.
  – Ellene?
  Senki.
  – Angélique és Martin tehát tartózkodik – állapította meg Niala. – Mondd el, Pi.
  Chantal visszakapcsolta a mikrofont, Pi pedig néhány mondatban összefoglalta az alapítvány céljait.
  – Aha – mondta Shrek. – Szóval ül szegény fószer a gép előtt, mindenféle klassz dologról mesél kicsi gyerekeknek, aztán egyszer csak beront egy osztag harcimarci és földre teperi, mi? Tutkó buli. Csípem. Oké, főnököm, aztán lé mennyi van ebben?
  – Miért, mennyit akarsz? – nevetett Pi.
  – Ne nézz engem hóembernek, jó?
  – Oké – mondta Pi. – Mi mondjuk egy ezresre gondoltunk.
  – Ez már beszéd. Akkor gondoljatok rá még egyszer, értem?

Niala vasárnap este hazautazott, mint rendesen; csak előtte forrón megölelte Mohit, és a lelkére kötötte, hogy azonnal telefonáljon, ha bármilyen fejlemény van.
  Hétfőn reggel kilenckor anya, Mohi, Pi és Kissy besétált a gyámhatóságra. A hétvégén úgy döntöttek, hogy Blanchard-ék ajánlatát meghagyják tartaléknak, Mohi eddig Kissyéknél lakott, jobb lesz neki továbbra is ott. De ha madame Depuy bármiért nem tartja jónak a Chaton családot, akkor délután négyig még rengeteg idő van Blanchard-ék letesztelésére.
  Madame Depuy fiatalos volt, de már jócskán elmúlhatott ötven, vörös haja volt és barátságos tekintete. Hozatott még két széket, s amikor elhelyezkedtek, sorban szemügyre vette mindnyájukat.
  – Nos hát – hallgatom önöket.
  – Térjünk a tárgyra – mondta anya. – A nevem Marie Chaton. A férjemmel és a lányommal vállaljuk az ideiglenes gyámságot Vanessa fölött, eltartjuk, otthont biztosítunk neki és így tovább. Ha ez megfelel, akkor mi megyünk is.
  S mozdult, mint aki indulna. Madame Depuy mosolygott.
  – Haladjunk sorjában. Feltételezem, hogy a gyermek egyetért a szándékukkal, különben nem jöttek volna ide. – Azért megvárta Mohi bólintását, mielőtt folytatta. – Chaton úr később érkezik?
  Anya lélegzete elakadt.
  – Feltétlenül… szükséges a jelenléte?
  – Igen – jelentette ki madame Depuy magától értetődő hangsúllyal. – Egy gyermeket készülök rábízni. Az a legkevesebb, hogy eljön.
  Kissy ebben a pillanatban döbbent rá, hogy apa reggel Angliába repült. Vagy reggel még nem?… Honnan tudhatná, de mindegy is. Előkapta a telefonját, s olyan gyorsan kereste ki apa számát, mint még soha.
  – Apa, hol vagy most?! – Valósággal kiáltott a telefonba.
  – A reptéren – felelte apa. – Mi történt?
  – Itthon vagy Angliában?!
  – Itthon. Most indulok…
  – Ne! Apa, azonnal ide kell jönnöd a gyámhatóságra, nélküled nem lehet!
  Bosszús fújást hallott a telefonból, apa ilyen hangot szokott hallatni, ha feldühítik.
  – Françoise, tudod, mi lesz, ha nem megyek Londonba?
  – Nem, de szerintem madame Depuyt sem érdekli.
  Csend. Aztán egy lemondó „megyek”, és apa letette.
  Kissy egy sóhajjal elrakta a telefont.
  – Idejön – mondta. – Nagyon mérges.
  – Akkor is nagyon mérges lesz, ha Vanessa netán megbetegszik és ápolni kell? – kérdezte madame Depuy szigorúan. – Ha Chaton úr nem tudja a gyermeket beszorítani zsúfolt időbeosztásába, akkor talán hagyjuk az egészet. Nem gondolják?
  Nagy-nagy csend lett az irodában. Kissy látta Mohi arcán a kezdődő kétségbeesést. Persze mindegy, hogy melyik család kapja meg őt formálisan, de ha ilyen sok a buktató, akkor lehet, hogy az összes kisegér szülei kudarcot vallanak…
  Ahogy ő is kezdett kétségbe esni, hirtelen megszólalt a másik feje, ami egy pillanattal azelőtt még nem is volt ott.
  – Madame Depuy, az én szüleim mindketten nagyon elfoglalt emberek, de mindig jutott rám annyi idejük, amennyi kellett. Mohira is fog. Mármint Vanessára. De tudnia kell, hogy itt van még Pi és a barátnője meg további négy gyerek a szüleikkel, akik azonnal ugranak, ha neki segítségre van szüksége. Ja, és van egy házaspár Németországban, akik csak azért nem ültek repülőre és rohantak ide, mert legalább őket meg akartuk kímélni a hírtől, hogy mit művelt az az alak. Van egy idős könyvtárosnő és egy panziótulajdonos házaspár két alkalmazottal. Ez már több mint húsz ember. Ha Mohi megbetegszik, akkor ezek közül bármelyik főz neki teát és borogatja a homlokát. Elhiszem, hogy apára szükség van egypár aláíráshoz, de biztos lehet benne: akármilyen elfoglalt apa vagy akár anya is, attól Mohinak mindig meglesz mindene.
  Madame Depuy kicsit hallgatott, Mohira nézett, akinek Kissy szónoklata alatt csöndben eleredtek a könnyei, aztán annyit mondott, hogy majd Chaton úr megérkezése után folytatják.

Kissy elnézte Mohit, amint kinyitja az új zacskót, kiszórja a megfelelő mennyiséget, a másik tálkába kitölti a tejet, elpakol, aztán nézi Macskát, amint hozzálát. Közben időnként odapillant a levesre, hogy rendben van-e minden.
  Mohi elmondása szerint Millet-ék nem vonták be a házimunkába, azt se várták el tőle, hogy önállóan végezzen házimunkát – egyszerűen azért csinálta, mert kellett. Ez elsősorban azt jelentette, hogy amikor Millet-ék nem voltak otthon vagy ő ért haza olyan időpontban, amikor nem volt étel, akkor melegített magának konzervet, porból vagy kockából levest csinált, de tojást főzni is tudott. A szobáját mindig maga takarította, a ház többi része nem nagyon érdekelte. Még leginkább a fürdőszobában takarított, mert azt ő is használta.
  Most, amióta itt volt Kissyéknél, olyan természetességgel látta el Macskát, vette ki a részét a konyhai munkából, a takarításból, hétvégén a mosás körüli teendőkből, mint aki világéletében itt élt velük. Azazhogy nemcsak azóta, már nyár vége óta, a kettesben töltött két hét alatt jó párszor volt velük bevásárolni, ő vitte Macskát kis dobozban, amikor oltani kellett vinni, telefonüzeneteket vett át, mindenfélét. Szemlátomást imádja csinálni. Anya a gyámhatóságról hazajövet figyelmeztette, nem cselédnek kapták, amire Mohi vállat vont és azt mondta, szeret segíteni.
  Most pár napig lesz ideje házitündérkedni, időbe telik, amíg találnak neki helyet egy neuillyi iskolában és elintézik az adminisztrációt. A régi iskolája túl messze van, oda nem járhat.
  Apa régesrég lehiggadt, mire odaért a gyámhatóságra, és mindenekelőtt közölte anyával, hogy súlyosan megbetegedett, úgyhogy nagy ívben kerülje el apa cégét. Semmi mást nem mondhat nekik, csak azt, hogy nincs kire hagynia a lányát, amíg a felesége kórházban van. Ha tudnák a valódi okot, leharapnák a fejét.
  Madame Depuy se látta már olyan szögletesen a dolgokat. Elég simán beleegyezett a gyámságba, egyelőre egy hét próbaidőre, jövő hétfőn pedig eljönnek megint, és megbeszélik, hogy működik a dolog. Akkor már elég Mohi és az egyik szülő, Kissy egyáltalán nem is mehet, így is a második napot mulasztja Mohi miatt. Időnként el fog jönni hozzájuk egy szociális munkás, hogy lássák, jó helye van-e, nincs-e panasza Chatonékra vagy nekik őrá. Mohi megjegyezte, hogy megvan a véleménye a szociális munkásokról, eleinte Millet-ékhez is járt egy, addig nem is volt semmi baj; csak akkor kezdtek megfeledkezni az ő létezéséről, amikor elmaradtak a látogatások.
  – Tudom, Vanessa – mondta madame Depuy komolyan. – Tudom, hogy bajok vannak a rendszerrel, rengeteg gyerekkel és szülővel beszélek, akik ezt a bőrükön érzik. De erről nem én tehetek, és nem is a szociális munkás. Mindannyiunknak szabályok szerint kell dolgoznunk, máskülönben kirúgnak vagy még meg is büntetnek. A szabályok pedig nem mind jók, de minket nem kérdeztek meg, amikor megírták őket.
  Niala a bőréből ugrott ki örömében, amikor elmondták neki, hogy Mohi náluk lesz. Csak egy hét az, ami biztos, mondta Kissy, de Nialát ez nem zavarta, azt mondta, egy hét rengeteg idő.

Akármennyire rengeteg volt, ezen a héten nem történt semmi különös. Szociális munkás nem jött. Shrek, aki azt mondta, hogy munkához lát és ha problémája lesz, jelentkezik, nem jelentkezett. Egészen péntekig ugyanúgy csordogált az élet, mint máskor, csak Mohi nem iskola után jött, hanem egész nap ott volt náluk. Kissy mindig szeretett visszagondolni erre a nyolc napra, amíg menedéket nyújtottak Mohinak.
  Azazhogy egy különbség azért volt. Niala nem jött kedden Nimbyékhez, sőt szerdán sem. Azt mondta, muszáj meglátogatniuk az egyik nagynénijét, és csak a szerda alkalmas. Kissy utólag elismeréssel adózott Niala képességeinek: ő minden szavát elhitte.
  Mohi egészen csütörtökig hasztalanul kísérletezett vele, hogy fölhívja Takada-szenszejt, senki nem vette fel. Pi hétvégén is, szerdán is fölajánlotta, hogy kiviszi hozzá, de Mohi csak a fejét rázta, ha nem veszik föl a telefont, akkor elutaztak. A szenszej sokat utazik, a világ minden csücskében vannak rokonai.
  Végre csütörtökön fölvették. Mohi konnicsivát köszönt valami Mariko-szannak, és aziránt érdeklődött, mikor látogathatná meg a szenszejt. Megköszönte a választ és letette.
  – Nos? – kérdezte Kissy, látva barátnője arcán a tanakodást.
  – Azt hiszem – mondta Mohi –, most fogom meglátogatni. Vasárnap hosszabb időre elutazik.
  – Akkor tényleg jobb lesz, ha nem vársz a dologgal. Elkísérhetlek?
  Mohi nem sok figyelmet szentelt a háznak, ahol két évig élt. Csak odapillantott rá, de nem ment el odáig, hanem három házzal előrébb megállt és becsöngetett.
  Fiatal japán nő nyitott ajtót, európai ruhában, de japán módra hajolt meg Mohi előtt.
  – Konbanva, Hana-szan.
  – Konbanva, Mariko-szan – hajolt meg hibátlanul Mohi. – Szeretném bemutatni tomodacsi-szan Kissy Chatont. Ő Takada Mariko-szan, a szenszej lánya.
  Kissy forrón remélte, hogy sikerül legalább hozzávetőleg elfogadható meghajlást produkálnia. De mi az ördög ez a Hana-szan?
  – Örülök, hogy megismerhetlek, Kissy-szan – egyenesedett föl Mariko. – Kérlek, fáradjatok be, a szenszej már vár.
  Tökéletesen beszél franciául, állapította meg Kissy, mialatt megszabadultak a cipőjüktől. Zokniban haladtak át az előszobán és végig egy folyosón. A szoba, ahova végül beléptek, nyugati stílusban volt berendezve, de középen alacsony asztalka állt, s mögötte japán módra, a sarkán ült a szenszej.
  Kissy úgy ötvenévesnek tippelte. Néhány ránc az arcán, néhány ősz hajszál, egyikből se túl sok. Egy könyvet olvasott, amit érkezésükkor becsukott és az asztalra tett. Az öltözéke is nyugati volt, szürke öltöny nadrágja, fehér inggel.
  Mohi belépett és mélyen meghajolt. Kissynek tippje se volt, mikor hajoljon meg, most vagy amikor bemutatják, legjobb lesz mindkétszer. Igyekezett ő is olyan mélyen meghajolni, mint Mohi. Tudta, hogy ez nagyon fontos, a másik rangjától függ a meghajlás szöge, egy ilyen tekintélyes embernek nagyon mély meghajlás jár. A szenszej csak könnyedén meghajtotta a felsőtestét.
  – Konbanva, szenszej – mondta Mohi. – Bocsánatot kérek a zavarásért, de mindenképpen szerettem volna elbúcsúzni.
  – Igen, hallottam, mi történt – bólintott a szenszej. Ő is szépen beszélt franciául, bár nem olyan hibátlanul, mint a lánya. – Hogy vagy, Hana-szan?
  – O kageszama de genki desz – vigyorgott Mohi, szemlátomást boldogan, amiért japánul tud felelni. – Kérem, engedje meg, hogy bemutassam a barátnőmet, Kissy-szant. Most náluk lakom.
  Kissy megint meghajolt.
  – Konbanva, Takada-szenszej.
  Csak remélni tudta, hogy jól mondja, de a szenszej udvarias válaszából arra következtetett, hogy igen.
  – Konbanva, jó estét, Kissy-szan. Kérlek, foglaljatok helyet. Akár a fotelben is, ha úgy tetszik.
  Kissy a legközelebbi fotel felé indult, de Mohi már le is telepedett a férfival szemközt, az asztal előtt, ugyanúgy a sarkán. Akkor ő is utánacsinálja, határozta el Kissy, és leült mellé. Nem volt könnyű, de senki se kritizálta az ügyetlenségéért.
  – Igen – mondta kis szünet után a szenszej –, a hírek gyorsan terjednek. Úgy tudom, Millet még mindig kórházban van.
  Kissy megfigyelte, hogy Millet nem volt se monsieur, se szan.
  – Én is így tudom – vigyorgott Mohi büszkén.
  A szenszej az asztalon fekvő könyvre tette a kezét.
  – A középkorban a szamurájok nagyon udvariasan köszöntötték egymást és bemutatkoztak, mielőtt egymásnak rontottak volna. Legalábbis a könyvek szerint. A magam részéről idealizálásnak tartom ezt. Mostanra pedig… esztelenség lenne udvariaskodni az ellenféllel. Nektek különösen.
  Kissy kezdte megbánni az előzékenységét, amiért japán módra ült le. Vajon föl tud még valaha kelni?
  – Millet erős ember, egyetlen ütéssel harcképtelenné tett volna téged, Hana-szan. Ebből tudom, hogy nem hagytál neki időt rá, hogy megüssön.
  – Hát nem, szenszej – nevetett Mohi. – Mire eljutott az agyáig, hogy bántottam, már kapott egy egész sorozatot.
  A szenszej hirtelen Kissyre nézett. – Nem kell japánként viselkedned, Kissy-szan. Nyugodtan ülj úgy, ahogy kényelmes.
  Kissy döbbenten nézett rá. Gondosan ügyelt rá, hogy semmi se látszódjék az arcán. Miből találhatta ki?… Óvatosan elkezdte kibogozni a lábait, mialatt a szenszej megint Mohihoz fordult.
  – Helyesen tetted, Hana-szan. Soha ne feledd az első számú szabályt.
  – Ismerd meg önmagadat – idézte Mohi vidáman. – Én kicsi vagyok, és ezt tudom is magamról. Ha megütnek, végem. Tehát mindig nekem kell ütnöm.
  Kissy megkönnyebbülten föllélegzett. Lehet, hogy nem japános az, ahogy most ül, rendesen a fenekén, a lábait maga előtt kinyújtva, de sokkal kényelmesebb.
  Így már könnyen végigülte a félórás beszélgetést, hozzá is tudott szólni mint a tanítvány tanítványa.
  Takada-szenszej nem volt az a megszállott harcművészettanár, akinek az a fontos, hogy minél elegánsabbak legyenek az előkelő szakszavakkal megnevezett ütések és rúgások, és a mészárlás befejeztével a győztes előírásosan hálát adjon az isteneknek, vagy mit az ördögöt szoktak a szamurájok. Éppen ellenkezőleg.
  – Én harcművészettel foglalkoztam egész életemben – mondta –, és kijelenthetem: a harc rossz. Minden harc rossz. Az embereknek békében kellene élniük és nem bántani egymást. Ám az emberek nem élnek békében. Én nem bántok senkit, de ha bántani akarnak, megvédem magam. A harcművészet azért van, hogy ezt meg tudjuk tenni.
  Amikor elbúcsúztak, a szenszej azt mondta:
  – Még találkozunk, Hana-szan és Kissy-szan. Egy időre elutazom, de aztán visszatérek. Örülnék, ha hallanék rólad, Hana-szan, és megtudhatnám, hová vet a sorsod.
  – Úgy lesz, szenszej – felelte Mohi, és meghajolt. – Szajónara.
  – Szajónara, szenszej – hajolt meg Kissy hálásan, amiért Mohi eszébe juttatta, hogy mondják japánul, hogy viszontlátásra.
  – Szajónara – hajolt meg a szenszej.
  – Hana-szan? – kérdezte Kissy, amikor kiléptek az utcára.
  Mohi rávigyorgott. – Aha. Engem régebb óta hívnak így, mint Mohinak.
  – De miért?
  – Hát, eleinte Vanessa-szan voltam, de azt nem szerettem annyira, és akkor találtak nekem japán nevet. Mariko-szan nevezett el Hanának, ami virágot jelent. Bár nemigen hasonlítok virágra…
  De, egyszer igen, gondolta Kissy. Azon az estén, amikor Plumailnél voltak. Milyen érdekes… Mohi állítólag csak nyár elején, a beaulieu-i készülődéskor volt hajlandó elfogadni, hogy ő lány, akkor is kellett hozzá egy nagy adag rábeszélés. De valamikor jóval korábban már hagyta, hogy virágnak nevezzék, még az se zavarta, hogy ezzel a francia szájnak kimondhatatlan H hanggal kezdődik.

Pénteken, amikor hazaindult az iskolából, Niala hívta. Azt kérdezte, mikor indulnak Nimbyékhez. Négy körül, felelte Kissy az órájára nézve; három óra tizenhét volt. Még haza kell érnie, átöltözik, bekapnak valamit, elrendezik Macskát, lesz az háromnegyed óra.
  – Figyelj – mondta Niala. – Induljatok később. Nekem még van egy kis dolgom, úgy egy óra, míg hazaérek, akkor skype-olnék veletek.
  Ezt az órát Kissy ugyanazzal töltötte, amivel hétfő óta minden szabad percét: az eBayjel. Már feltöltötte a neki jutott tárgyakat, akárcsak a többiek, az egy Angélique kivételével, akinek mostanában elég kevés a szabadideje, hisz vezetni tanul. Amikor Pi megsértette a lábát és Niala harcolt a saint-jeani utakon az öreg mikrobusszal, akkor Angélique megígérte, hogy beiratkozik egy autósiskolába, és meg is tette. Szépen halad, olyanokat mesél, hogy már tudja, mire való az a nagy, kerek tárgy a sofőrülés előtt, de nem árulja el, majd pár év múlva, jó pénzért továbbtanítja nekik. Imádnivaló.
  Kissy tehát ebayezett ebben az órában, egyébként Mohi is, a hátsó szobában már ott volt a gépe. Feltöltés után is rengeteg munkát adott a dolog: néha kérdések jöttek egy-egy tárggyal kapcsolatban, azokat ki kellett keresni, megvizsgálni és megírni a választ. Ilyen válaszokat írt ebben az órában. Például hogy a tévének nincs S-Video csatlakozója; a konyhai robothoz azok a tartozékok vannak, amik a képen láthatók; meg hogy Tyne O’Connell könyvéért, a Lola és exeiért KisBarátiTársaság4 nem ragaszkodik az öt euróhoz, de négy ötvennél olcsóbban nem adja. Ez volt a megállapodás, szükség esetén bármiből lehet engedni tíz százalékot. Ami sehogy se kel el, azzal majd később, egy második menetben foglalkoznak, esetleg jótékony célra adják vagy kidobják.
  Mohi ötlete volt, hogy a KisBarátiTársaság után mindenkinél azt a számot írják, ahányas számú szobában lakott a Terence Hiltonban. Pi és Angélique ugyanazt a számot kapta volna, ezért a lánynak adták a nullát. Úgy tűnt, szerencsés szám: bár ő még csak a holmik egy részét tette föl, már jó párat eladott közülük, egy csomó ruhát, konyhai eszközöket és egy régi kazettás magnót. Viszont Nimby eladta a hűtőszekrényt, ami a legterjedelmesebb volt a Gaëtan által el nem vitt dolgok közül; csütörtök este eljött érte egy fiatalember, kifizette, kocsiba rakta és elvitte.
  A használt bútorokkal foglalkozó akárki mindent átvett Marceléktől, ámbár csak néhányat fizetett ki, a többit bizományba, százalékért. Még így is jobban járnak, mintha ott kellene őket kerülgetni.
  Úgyhogy Mohinak szépen gyarapodik a pénzecskéje. Már régóta nem esik szó arról, hogy adna belőle Millet-éknek, és ez így is van rendjén.
  Csengettek. Kissy az órára nézett, aztán a Skype-ra; négy óra húsz, Niala bármelyik pillanatban becsatlakozhat, nem fog ő most sokat diskurálni, akárki légyen is az. Niala nem kérte volna, hogy várják meg az indulással, ha nem lenne sürgős és fontos.
  Ahogy kiment, Mohi is kidugta a fejét a hátsó szobából, de intett neki, hogy majd ő. Mohi bólintott és visszavonult, ő pedig kiment ajtót nyitni.
  Az ajtóban ott állt Niala, Georges és Blanche.

Kissy soha, százéves korában se fogja elfelejteni azokat az évezredeket, amíg ott álltak az ajtóban és némán nézték egymást. Azonnal leolvasott mindent az arcukról, mintha az egész oda lett volna nyomtatva, elejétől végéig. Az első évszázadban még csodálkozott, hogyhogy nem látott már át a szitán jóval korábban – a másodikban már ráébredt, hogy Niala tett róla, mesterien keverte a kártyákat, szemrebbenés nélkül hazudott, kizárólag azért, hogy ő most úgy álljon itt az ajtóban, mint aki leesett a holdról.
  Csak álltak, nézték egymást, s Kissy arra a kislányra gondolt, aki pár méterrel arrébb nem is sejti, hogy ez az utolsó perce régi életének, a következő percben egy új kezdődik, egy egész másik. Aztán Niala odalépett hozzá és átölelte, csak egy pillanatra. Bementek a lakásba, Kissy elöl, és ő kopogott be Mohi ajtaján.
  Ahogy beléptek a szobába, Mohi éppen fölállt a gép elől. Egy másodpercig döbbenten nézte a D’Aubisson családot. Aztán megértette.
  Kissy lenyűgözve figyelte a boldogság, a döbbenet és a meghatottság villódzó keverékét Mohi arcán. Az érzelmek valóságos tűzijátéka ragyogott föl rajta, pillanatonként változó szikrákkal – aztán Blanche kitárta karját, a kislány pedig a nyakába ugrott.
  A következő percekben sorra ölelték Mohit, de egymást és őt, Kissyt is. Niala volt az első, aki meg tudott szólalni.
  – Addig nem akartunk szólni, amíg nem lesz biztos – mondta Mohinak csendesen. – Ma jutott odáig az ügyintézés, hogy már semmilyen hivatal nem vethet gáncsot. Persze hajszoltuk őket, amennyire csak lehet… de még hetekbe telik, mire az örökbefogadás hivatalosan is lezajlik. Addig még Bohringer maradsz, de azután már…
  Niala elhallgatott. Mohi mondta ki az új nevét, áhítatosan:
  – Vanessa D’Aubisson…

Gyönyörű név, állapította meg Kissy a könnyeit törölgetve. S ahogy nézte a boldog tűzijátékot a kislány arcán, ráébredt, mi történt vele aznap, amikor megérkeztek Beaulieu-be. Ekkor értette meg, hogy Mohi szerelmes abba a városba, hogy a szíve ott maradt, amikor haza kellett jönnie – nem is: amikor el kellett hagynia az otthonát. Beaulieu az otthona lett az első pillanatban, végérvényesen és visszavonhatatlanul. S persze Beaulieu-n belül is legfőképpen a D’Aubisson-villa és a panzió, ahol élete legszebb három hetét töltötte. A beaulieu-iek közül pedig legelsősorban a D’Aubisson család, akik megismertették a várossal, akik lehetővé tették az egész csodálatos kalandot, akik ápolták… no igen, Nialáék magától értetődő természetességgel úgy ápolták a beteg Mohit, mintha a saját gyerekük lett volna. Beköltöztették a vendégszobába, még a kórházi számlát is kifizették, Kissy azóta se tudja, mennyi volt. A kórházban Blanche ott ült mellette, Niala meg, de Georges is, szíves örömest bement volna hozzá éjszakára, csak hogy ne legyen egyedül.
  Hát most már nem lesz. Ő lesz Vanessa D’Aubisson, a pilóta és a fogorvosnő kisebbik lánya.

– Nimby, ne várj ránk, gyere ide azonnal! Szólj a többieknek is, mindenki jöjjön, itt vannak Blanche-ék!
  – Miért, mi történt?
  – Hát nem érted? Elviszik Mohit! Örökbe fogadják, ő lesz Niala kistestvére!
  Csend. Nimby alighanem döbbenten mered a telefonra. Aztán egy félbeszakadó „rohanok”, és letette.
  – Jön – mosolygott Kissy, és hívta Ange nénit.
  Fél hatra az egész csapat együtt volt Kissyéknél, anya és apa öt perccel az utolsóként érkező Angélique után ért haza. Pi mesélte el nekik, mi történt, teljesen meg voltak döbbenve.
  – Hát, Marie – mosolygott Georges anyára –, nem sokáig tartott a gyámságotok.
  – Nem baj – nevetett anya. – Az a fő, hogy jól érezze magát.
  Mohi kibontakozott Blanche karjaiból és anya nyakába ugrott.
  – Marie néni… köszönöm, hogy a pótszüleim voltatok. Soha nem fogom elfelejteni.
  Aztán apát is megölelte, neki is köszönetet mondott, és visszatért a családjához. A családjához, ismételte Kissy a gondolatot. Mohinak most már szülei vannak, és van egy nővére, aki ott ül kettejük apja mellett, a kishúga kezét fogja és majd szétveti a boldogság.
  Igen, Niala volt az, aki ezt az egészet létrehozta. Amikor Kissy rávilágított, hogy Mohi pár nap alatt milyen jól kiismerte magát Beaulieu-ben, Nialának nem lett azonnal világos, hogy ez az egész világon egyedül ott történhetett meg. Nialát először valami megmagyarázhatatlan keserűség kerítette hatalmába, ami megmaradt a nyaralás egész hátralevő ideje alatt, s azután is csak csökkent valamennyire, de el nem enyészett, egészen addig, amíg a múlt pénteki hír helyre nem billentette a világképét. Addig nem is értette, hogy mi baja – valami megmagyarázhatatlan érzése volt, hogy a világ nincs rendben.
  – Csak amikor elmondtad, mit művelt Millet, és letettük a telefont, akkor értettem meg mindent – mesélte Niala már a gépen. – Olyan érzésem volt már nyár óta, mintha várost nézni lennél, végigmész a Mars-mezőn, megcsodálod az Eiffel-tornyot, a Sacré Cœurt, átmész a hídon, és már a Chaillot-palotát is elhagytad, amikor észbe kapsz: de hát mit keresett a Sacré Cœur az Eiffel-torony tövében?
  Ezen jót nevettek. Kissynek a Sacré Cœur első említésekor tényleg nem tűnt föl semmi, pedig tudja, milyen messze van a toronytól.
  – Hát így voltam vele én is. Csak jöttem, jöttem, és valami nem stimmelt. A múlt heti telefonod döbbentett rá, hogy mi. Mohi. Mit keres Mohi Párizsban, amikor neki otthon lenne a helye minálunk?

Úgy döntöttek, elkísérik őket egy darabon. Hazáig… A csapat szerette volna viszontlátni Beaulieu-t és a D’Aubisson-villát, a többiek pedig szívesen megismerték volna azt a helyet, amiről annyit hallottak.
  Apának csak egy este és a délelőtt egy része jut, holnap üzleti ebédre hivatalos. Anyának az egész hétvégéje szabad. Ange néninek is van egypár találkozója a hétvégén, de le tudja őket mondani.
  Apa kölcsönkért egy buszt a cégétől, sofőrrel, az ilyet úgy adják. Húszszemélyest küldtek, maradt hely Mohi holmijának is. Amíg a buszra vártak, Georges megszervezte az Air France egyik szolgálati különgépét, rendes járaton ilyen hirtelenséggel ennyi helyet képtelenség lenne biztosítani. A különgép úgyis Nizzába repül, most majd kicsit később indulnak. Blanche pedig fölhívta Mathieu bácsit és megkérte, hogy kerítsen nekik járművet estére, amivel kijutnak Beaulieu-be.
  Mathieu bácsi – Kissy megkérdezte – már tudott Mohi örökbefogadásáról. Tudott róla Isabelle néni és Mario, Jeanne és Luigi, tudott róla az összes nagynéni, nagybácsi, sógor, mindenféle rokon. Tudtak róla azok a rendőrök, akiket a nyáron annyira elképesztett Mohi teljesítménye. Tudtak róla az iskolában, ahova Mohi hétfőtől járni fog – itt Neuillyben ezt egy hét alatt nem lehetett elintézni. Tudott róla Françoise Laval, a mulatságos beszédű Lester doktor, a rendőr, aki hazavitte őket Saint-Jeanból, tudtak róla Rocard-ék. S tudtak róla rengetegen, akiket Kissy nem is tudott hova tenni, Bourridonék, Dubonnet-ék, Lefort-ék… tudott róla az egész város. Csak a nyaralók nem tudnak róla, gondolta Kissy. Aztán rájött, hogy már nincsenek is nyaralók. Vége a szezonnak, mindenki hazament.
  Megpróbálta elképzelni az üres tengerpartot, de nem nagyon ment. Eközben éppen öltözködött, s ahogy a szekrénybe nyúlt, megakadt a szeme a barackszínű ruhán. Imádta ezt a ruhát. Most is imádja, de aligha fogja már hordani, változik a divat, meg hát ki is növi hamarosan. Erre az évszakra nem való, jövő nyárra meg már kicsi lesz rá.
  Erről meg az jutott eszébe, hogy amikor első alkalommal készülődött Beaulieu-be, elhatározta, hogy számolni fogja, hány fiú fordul meg utána. Csakugyan. Tudományos vizsgálatot akart végezni, aztán amint megérkezett Beaulieu-be, az egész kiröppent a fejéből, mintha soha nem is jutott volna eszébe. Ahogy visszagondol, lehettek páran, akik megnézték, de észre se vette őket, tele volt a feje a kalandjaikkal meg a hely szépségével.
  S most megint indul Beaulieu-be, másodszor, de nem utoljára. Rengetegszer fogja látni még. Minden nyáron ott fognak tölteni pár hetet, a többi évszakban pedig néha meglátogatják a D’Aubisson családot. Ha nem lenne olyan drága… azaz várjunk csak, nem biztos, hogy olyan drága dolog az, meg kell kérdezni Georges-ot.
  Meg is kérdezte, amint felöltözött és kiment a többiekhez.
  – Georges, figyelj csak… nagyon bonyolult lenne megoldani, hogy a jövőben egyszer-egyszer nálatok tartsuk a foglalkozásainkat? Végül is most már két tag él ott, no meg ott vagy te és Blanche is…
  A pilóta elgondolkodott.
  – Elvben nem lehetetlen. A panzióban biztos lesz hely, csak az utazást kell megoldani. Nicole és Mohi ingyen utazik, de ti nem. Majd kitalálunk valamit, jó?
  A gép valami kisebbfajta volt, Kissyt nemigen érdekelte, hogy milyen típus. Néhány öltönyös pasas és kosztümös nő ült rajta, akik kíváncsian nézegették a népes társaságot, de nem tettek megjegyzést, amiért várniuk kellett miattuk. Kissy hamarosan meg is tudta, miért nem. Jó húsz perce elhelyezkedtek már, amikor befutott két tekintélyes külsejű öreg, láthatóan magas rangú főnökök. A stewardess megkülönböztetett figyelemmel kísérte őket a helyükre, s csak ezután indult a gép. Nem őrájuk vártak hát.
  Rengeteget beszélgettek útközben. Hátul volt egy társalgóféle, ott telepedtek le, egyik főnök se tartott igényt rá.
  A beaulieu-i két nap villámsebesen eltelt. Megmutatták anyának és Ange néninek, amit ennyi idő alatt meg lehetett mutatni, kicsit morzéztak, egy-egy órácskát edzettek, megállapították, hogy azért most is akadnak turisták Beaulieu-ben – és már indulhattak is haza. Ez a hétvége nem a felkészülésről szólt, ez Mohié volt. Azazhogy – Mohi nincs többé.
  Volt két pillanat, ami éppoly élesen bevésődött Kissy emlékezetébe, mint a délutáni tűzijáték Mohi arcán. Az egyik az volt, amikor belépett a szobájába. Már akkor is ragyogott, amikor a Mathieu bácsi szerezte buszból meglátta a várost; amikor pedig megálltak a D’Aubisson-villa előtt, mintha villanyt gyújtottak volna az arcán. Ezt már nem lehetett fokozni, nem is lett fényesebb az arca, amikor belépett a szobájába. Elsírta magát.
  Ugyanaz a vendégszoba volt, amiben az agyrázkódás után egy hétig lakott. Semmi nem változott, csak az éjjeliszekrényen most nem házitelefon volt, hanem virágcsokor, öt szál fehér rózsa. Mohi belépett, körülnézett, megfordult, megtörölte az arcát és Blanche nyakába borult.
  A másik pillanat nem sokkal később volt, a vacsoraasztalnál, amikor Georges rövid köszöntőt mondott újszülött kislányának tiszteletére. Ez nagyon tetszett mindenkinek, az újszülött kislány.
  Ő is szót kért és fölállt.
  – Csak annyit szeretnék mondani… – elakadt a hangja – nagyon boldog vagyok, hogy újszülött lehetek… és… új névre is szükségem van, mint a többi újszülöttnek. – Kissy határozottságot látott az arcán, azt a határozottságot, amit már megszokott tőle az edzőteremben. – Úgyhogy ezennel leteszem a Mohi nevet. Mostantól Vanessa leszek!

EA AF AK AP, gondolta Kissy szórakozottan, egy pillanatra elfordítva tekintetét a konzervekről. - .. .. .-.. .. -... .. ---, vagy pilótakódban Echo Alpha Alpha Foxtrot Alpha Kilo Alpha Papa. Vagyis szemközt egy kövér, szemüveges nő. Milyen jó, hogy a beaulieu-i hétvégén kiegészítették az X-kód tábláját az emberekkel és gyakoribb tulajdonságaikkal, egy pillanat alatt le lehet írni bármely szembejövőt.
  A kocsiba tett egy májkonzervet és továbbment, aztán megállt, eszébe jutott, hogy paradicsomos halat is akar venni. Megpördült, lekapta a polcról a halat és megdermedt.
  A kövér, szemüveges nő a túlsó polcsornál éppen a zsebébe csúsztatott egy dobozt.
  Kissy lassan a kocsiba tette a halat és gondolkodott. Ő végeredményben nem rendőr és nem biztonsági őr. Ő a Jerry Alapítvány kisegere, aki shindykre vadászik, nem bolti szarkákra. De a mindenit, ezt akkor se nézheti tétlenül!
  Levett még egy halat, és a nő után indult, aki a sarkon befordult az állateledelek felé. Egy macskakonzervet tanulmányozott, amikor Kissy elhaladt mellette. Jó gondolat, Macskának is kell utánpótlás, Pi egyik nap azt mondta, Macska összes testrésze kicsi, az étvágya kivételével. Levett egy zacskót és olvasgatni kezdte a szöveget, hogy ne kelljen a nőre néznie.
  – Szerintem nem fog sikerülni, asszonyom – közölte a zacskóval.
  Madame Afakap körülnézett. – Hozzám beszélsz?
  – Ha én megláttam, ahogy elcsórja azt a dobozt – magyarázta Kissy továbbra is a zacskónak –, biztos lehet benne, hogy a kamera is meglátta. De nekem semmi közöm hozzá, ha lecsukatja magát, a maga dolga.
  Ezzel a kocsiba tette az alaposan kiokított macskaeledelt, és továbbhaladt. Csak a sarokról nézett vissza. Madame Afakap még mindig kővé dermedve állt ugyanott.
  Kissy vigyorgott és továbbment, hogy tíz lépéssel később ő dermedjen kővé. Kizárt dolog, gondolta először, aztán a másik feléje fordult, és Kissy már biztosan tudta. Odasétált és megállt a férfi mellett.
  – Szia, Shrek!
  Az lenézett rá és összeráncolt homlokkal tanulmányozta az arcát.
  – Ismerjük egymást?
  Kissy mosolyogva bólintott.
  – Igen. Én vagyok az egyik munkaadód. – Kezet nyújtott a férfinak. – Kissy vagyok a Jerry Alapítványtól.
  – Vagy úgy – felelte Shrek, és megszorította a kezét. – Akkor már értem, hogy lehet, hogy te fölismersz, de én téged nem. Frankó… na végre! Itt vagyok!
  Az utolsó szavakat magasra emelt karral kiáltotta, valamerre Kissy háta mögé nézve. Fiatal nő közeledett arról, kocsival, mellette egy kisfiú ballagott, a kocsiban pedig egy rózsaszín ruhás kislány üldögélt és nagy szemekkel nézett mindenfelé.
  – Hát te hova lettél? – kérdezte a nő.
  – Én végig megvoltam, ti nem voltatok meg – felelte Shrek. – Né csak, ez itt az új főnököm. Mit is mondtál, hogy hívnak?
  – Kissynek – nevetett ő. – A Jerry Alapítványtól. Biztosan te vagy Fiona hercegnő. Örülök, hogy megismertelek.
  S kezet nyújtott a nőnek, aki meglepve viszonozta.
  – Mi van? – derült Shrek. – A kiscsajnak igaza van. Ha én Shrek vagyok, akkor neked Fiona hercegnőnek kell lenned. Maszat meg a Csacsi, muhahaha!
  Az emberek megálltak és nézték őket, de Kissy nem zavartatta magát. Hadd nézzenek, azért van a szemük.
  Együtt folytatták útjukat a hipermarketben, ezalatt kiderült, hogy Shrek felesége nem használja a Fiona hercegnő nevet, Yvette-nek hívják. Akárcsak a kislányt, aki kétéves. A fiú hatéves és Jacques a neve, Shreké pedig Jean. Yvette mindig így szólította, sose Shreknek.
  – És ki az a Maszat? – kérdezte Kissy.
  – A csóka, akivel nyomulok. Menő fej. Ő csámolta meg a doksit, amit a haverod írt, tett bele ötezer fútnótot, és a progi felét is ő írta. Majd bemutogatom nektek. Pár nap és done a stuff, akkor összeröfögünk, installjuk és jöhet a jatt.
  Mire befejezték a bevásárlást, Kissynek zúgott a feje.

Elköszöntek monsieur Ahamattól és beültek a kocsiba. Ahogy végighajtottak a kisváros utcáin, apa megjegyezte:
  – Kedves város.
  – Az – mondta anya színtelenül.
  Apa oldalra sandított.
  – Mintha nem nyerte volna meg a tetszésedet.
  – A várossal semmi bajom sincs – rázta a fejét anya.
  – Úgy. S mivel van?
  – Nem mondhatnám, hogy rajongok a házért.
  – Értem. – Apa megállt a piros lámpánál, és anyára nézett. – Hát akkor nem vesszük meg, ennyi az egész. Megjegyzem, nekem sem tetszik. Túl kicsi.
  – Egyetértek – szólalt meg hátul Kissy. – A kisegereknek már végképp nem maradna hely. Nekünk jóval több hely kell, mint monsieur Ahamatnak.
  – Kinek?…
  – Ahamat. A pasi ott a házban.
  – Kizárt dolog, hogy ilyen nevet mondott volna.
  – Nem is ő mondta – vigyorgott Kissy. – Ez a személyleírása. AH: férfi, AM: bajuszos, AT: magas.
  A szülők meglepve néztek egymásra, aztán elnevették magukat. Apa elindította a kocsit.
  – Így mondják Jerry-nyelven?
  – Így. Titi titátitá titi tátáti titi titáti. Alpha Hotel Alpha Mike Alpha Tango.
  – Hát ez nagyon titkos – mosolygott anya. – És azt hogy mondják például, hogy Kissy?
  – Tátititi ti tititá tititá tátá – vágta rá gondolkodás nélkül, villámsebesen –, de a csapat tagjainak személyes X-kódjelük is van. Az enyém IK, ti tátititi.
  – És azt, hogy Châtillon, rue Lasègue?
  Kissy vállat vont és kikopogta az ablaküvegen a ... .-.- .. .-. . -.- -.- -. .-- .... .- - -.- .. ..- - -.. .- - jelsorozatot, követhetetlen sebességgel. – De teljesen mindegy – tette hozzá. – Úgyse vesszük meg ezt a házat. Nekem se tetszik.
  – Annak idején – mondta apa, amikor kiértek a városból – mi is morzéztunk az iskolában. Persze mi a rendes morzét használtuk, ami benne van a könyvekben. És hogy a tanáraink ne értsék, betűkkel kódoltuk a morzejeleket, úgy írtunk levelet egymásnak.
  – Betűkkel? – pislogott Kissy.
  – Úgy ám! A pontokat magánhangzók jelölték, a vonásokat meg mássalhangzók. Sose jött rá egyetlen tanár se, hogy a titkosírásos levelek mögött morze rejlik.
  Kissy döbbenten nézte apját a tükörben. Hogyhogy ez nekik eddig nem jutott eszükbe?!
  Beau a ain eux fl.
  A kisegerek vagy fél percig homlokráncolva olvasták az üzenetet a képernyőkön. Niala a fejét csóválta, Chantal az állát vakargatta, éppen úgy, mint Topol a Hegedűs a háztetőnben, csak neki szakálla volt.
  – Mi akar ez lenni? – kérdezte Pi.
  – Megmondom én – szólalt meg Martin, aki most is Kissy szobájából vett részt a tanácskozáson, akárcsak Chantal. – Ez morze! A B vonást jelent, a magánhangzók pontokat, vagyis az első szó egy K betű…
  – Kissy! – olvasta ki a csapat kórusban, még mielőtt Martin befejezte volna a mondatot.
  – Nagyon ötletes – állapította meg Niala.
  – Klassz – tartotta föl a hüvelykujját Nimby.
  – Kösz. Nem az én érdemem, apa mesélte hazafelé jövet.
  – Az ám – kapta föl a fejét Vanessa. – Milyen a ház?
  Kissy megcsóválta a fejét.
  – Ez nem lesz a mi házunk. Kicsi. Legalább öt hálószobát szeretnénk, ennek meg csak négy van.
  – Belőlem ne csináljatok gondot – mondta Nimby –, elalszom én Niala mellett is.
  – Jól van – egyezett bele Niala. – Az ágyam végébe kucorodhatsz és melegítheted a lábamat.
  – Szóval dobva lettem – állapította meg Chantal.
  – ???
  – Amikor beköltöztünk a panzióba, még azt mondtad, Nimby, hogy elalszol mellettem is. Azóta lecseréltél, és most tudom meg?!
  – Szó sincs róla – vigyorgott a fiú. – Továbbra is fönt vagy a listán, sőt Vanessa is. Csak Kissy mellett nem alhatok, mert szűken lennénk hárman.
  Kissy fölpattant, szikrát szórt a szeme. – Nimby! Vigyázz a szádra, amíg én ütök jobban!
  – Oké, oké – Nimby megadóan emelte föl a kezét –, visszavonom az egészet.
  – Ajánlom is!
  – Hogy bebizonyítsam, nem gondoltam komolyan, amit mondtam – folytatta Nimby komoly arccal –, már holnap melletted alszom.

Nimbyt valószínűleg pár napon belül széttépi és megeteti Macskával. Egész este vele ugratták. Amikor Chantalék hazaindultak, Martin még az előszobában is rákezdte.
  – Tudom már, mit teszünk.
  – No mit? – kérdezte ő gyanútlanul.
  – Átjövök holnap este és kidobom Nimbyt. Könnyű dolog, jobb vagyok nála. Legfeljebb varázsigékkel próbálkozhat, a hátultesztelő ciklus ternáris operátorának include direktívája…
  Ezen muszáj volt nevetni. Igen, Nimby szakmai zsargonja néha tényleg olyan, mint valami ráolvasás, és Martin még egy képzeletbeli varázspálcát is meglengetett, ahogy mondta.
  – Szóval kidobom, és nehogy visszajöjjön, én maradok veled éjszakára.
  – A fenébe! – tört ki belőle. – Miért nem mondtad ezt bent a szobában?!
  – Akkor mi lett volna?… – nézett Martin értetlenül.
  – Ott akadt volna kispárna, amit hozzád vághatok!
  Martin egy pillanatig tanácstalanul nézett rá, majd Chantalra, aztán indult a szoba felé, kispárnáért.
  – Állj meg – szólt rá Kissy. – Majd hozzád vágom holnap… vagy holnapután…
  Martin megállt előtte és nézte. Imádja ezt a nézést, egyszerűen el kell olvadni tőle.
  – Rendicsek – mondta. – Ha akarod, mindennap vagdoshatsz hozzám párnákat. Egész párnacsatákat rendezünk, jó?
  Erre már nem is válaszolt. Akkor se tette volna, ha Martin nem öleli át és nem csókolja meg. De megtette.
  Mikor kiléptek az ajtón, Chantal halk sóhajjal megjegyezte:
  – Muszáj lesz növeszteni magamnak egy ilyen srácot.
  Martin már a lépcsőn felelte:
  – Á, ilyen klassz, mint én, úgysincs több. Majd elfeleztek Kissyvel, jó?
  Kissy vigyázott, hogy a hangja szigorú legyen, amikor utánuk szól.
  – Hallom ám! És nemcsak kispárnám van, hanem vasalóm is!

– Hát igen – mondta később Niala. – Ahogy nőnek, egyre nehezebb velük. Martin azóta se próbálkozott?
  Ezt azt jelentette, hogy azóta, hogy legutóbb beszéltek ilyesmiről, vagyis egy hete.
  – Komolyabban nem. De csak azért nem, mert nincs rá igazán alkalma, túl keveset vagyunk kettesben. De ha Chantal ma este csak Skype-on át jött volna…
  – Többet kellene kettesben lennetek – mondta Niala.
  – Hé, éppen azt mondom, hogy ha ma Chantal nincs itt, lehet, hogy megint próbálkozik…
  – Éppen azért kellene, hogy megtehesse.
  – De miért?
  – Ez is része a dolognak. Bele kell tanulnotok mindenbe.
  – Márminthogy…
  – Márminthogy neki meg kell tanulnia próbálkozni, neked meg nemet mondani – felelte Niala.
  – Ja, értem. Hát… egyszer már előfordult, tudod, nálatok.
  Niala bólintott. Most képpel skype-oltak, már ágyban voltak mindketten, úgy beszélgettek.
  – Mondd… nem hiányoznak?
  – A fiúk? – Niala mosolyogva megrázta a fejét. – Egy csöppet sem. Nem azt mondom, hogy egyet sem engedek többé a közelembe, de pillanatnyilag egyáltalán nem érdekelnek.
  – Még több mint másfél év – jegyezte meg Kissy.
  – Igen. De pillanatnyilag nem érzem úgy, hogy járni akarnék valakivel.

Az események megint fölgyorsultak. Majdnem mindennap megnéztek egy eladó házat, a másodiktól kezdve egy speciális értékelési módszert használva, amit Nimby dolgozott ki nekik. Pi egyik nap megkötötte a szerződést a mobilcéggel, húsz okostelefont vett, amik ingyen hívhatták egymást, SMS-t és MMS-t is ingyen küldtek egymásnak. A net nincs rajtuk ingyen, de nem lesz drága, Pi elég jó feltételeket ért el. Persze mindezt a saját nevében, hiszen az alapítvány még nem volt bejegyezve, de nem is akarták, hogy a Jerry neve kerüljön a nyilvántartásba.
  Nyolc készüléket szétosztottak a beltagok között, a többit apa eltette a páncélszekrénybe. Jól jönnek majd, ha újabb tagokat avatnak, és nagyobb tételben amúgy is olcsóbbak voltak.
  Kocsira is szükségük lesz, de egyelőre nincs rá pénzük. Be kellett érniük annyival, hogy megbeszélték, milyen kocsi legyen: legalább tizenkét személyes kisbusz, jellegtelen külsejű, de nem leromlott állapotú, és persze semmilyen jelzés nem lesz rajta, ami az alapítványra utal. Viszont az egyik ülés alatt elhelyeznek egy notebookot, ami állandóan ott lesz és hálózati szerverként szolgál majd, így a kocsiban és annak vételkörzetében egy tarifáért az összes telefonjukon lesz net, méghozzá kívánságuk szerint előkészített tartalommal.
  Mindez remélhetőleg még az idén megvalósul; ha bejegyzik őket és hozzájutnak a pénzükhöz, akkor azért már könnyebb lesz.
  Venniük kell gépeket is, Nimbynél már készült a lista a beszerzendő hardverekről és szoftverekről.
  – A rendszer lelke a Cumulus – magyarázta egyik nap. – Ez figyeli a kölyöknetet és pontozza a felhasználókat. Az lenne a jó, ha két vagy három gépen futna, jó messze egymástól, hogy a hálózati üzemzavarok ne okozzanak gondot.
  – Ugyan már – mondta Vanessa. – Ha üzemzavar van a hálózaton, akkor a shindyk se tudnak csacsogni.
  – Kivéve ha az üzemzavar csak lokális jellegű, és őket nem érinti. De ez most mindegy, nincs jelentősége. Szóval a Cumulus begyűjti az adatokat, amikkel mi aztán mindenféléket csinálhatunk. Lesz egy statisztikai rendszer, ami megmondja, hogy a különböző szempontoknak megfelelő shindológiai események milyen gyakran következtek be, mely szolgáltatásoknál, és így tovább, rengeteg mindenfélét. Ennek a Cumulus lelkét adó pontozási rendszer belövésénél lesz nagyon nagy jelentősége, később pedig itt tudjuk megnézni, hogy minden jól működik-e. És lesz egy riasztó, ami értesítéseket küld emailben, SMS-ben vagy amiben akarjuk.
  – Miről? – kérdezte Angélique.
  – Arról, hogy a 6273-as felhasználó, aki gyereknek mondja magát, de a program értékelése szerint valószínűleg felnőtt, éppen találkára hívta a 4958-as felhasználót, aki gyerek.

Eljött Nimby nagy napja is: Shrekék elkészültek a programmal, és reggel kilencre jönnek Franconville-be installálni. Ők persze szokás szerint már előző este összegyűltek mind, verekedtek egy kicsit, aztán megvacsoráztak és lefeküdtek. Már nem olyan nomád körülmények között, mint első franconville-i hétvégéjükön, évmilliókkal ezelőtt. Átrendezték azt a szobát, ahol ők lányok voltak elszállásolva, most már sokkal kényelmesebben elfértek.
  Ez volt a második hétvége, a szerdákkal együtt pedig a negyedik alkalom, amikor Beaulieu-ből két lány érkezett, de Kissy még mindig nem tudta megszokni. Azt sem, hogy a többiekkel lépten-nyomon kijavítják egymást, mert folyton Mohit mondanak. Azt sem, hogy azok ketten most már testvérek, pedig ők se ismerik egymást régebben, mint a többiek, mármint nem számítva a három osztálytársat meg Piéket. Azt sem, hogy Mohi, azazhogy Vanessa nem metróval jön akkor, amikor jön, hanem repülővel, Niala társaságában. Vagyis hát ő már igazából ahhoz is eléggé hozzászokott, hogy amikor elindul Nimbyhez, akkor Mohi ott baktat mellette.
  De a legnehezebben Vanessához szokott hozzá.
  Vanessa egészen más volt, mint Mohi. Attól lehetett, amit meséltek, sőt az első két napon ők is láttak még Beaulieu-ben: a fogadtatástól. Vanessa azt mondta egyik nap, hogy nem érezte, hogy csobban.
  – Tudjátok, amikor beledobtok egy követ a vízbe, az csobban egy nagyot. Mert eredetileg nem odavaló. Én nem csobbantam itt… mert én idevaló vagyok. Mintha mindig is itt éltem volna.
  Niala mondta el, hogy hétfőn reggel az osztályfőnöke bemutatta Vanessát az új osztálytársainak, ő helyet foglalt a negyedik padban, és azonnal úgy viselkedett mindenki, mintha világéletében velük járt volna. Persze a szünetekben föltettek neki egymillió kérdést, napokig csak vele foglalkozott az osztály, de ez is olyan volt, mint amikor egy régi ismerőst hosszabb idő után látnak viszont.
  Hiszen mindenki ismerte.
  A padtársa Niala másodunokahúga. Előtte ül Françoise Laval unokahúga, mellette Jeanne, a szobalány húga. Vanessa mögött a Cartier-panzió tulajdonosának fia, őmellette egy rendőr fia. Egy olyan rendőré, aki családostul külföldön nyaralt a Hendriksen-incidens idején, de a kollégák mindent elmeséltek neki, ő meg a családjának. De ott van még az osztályban a hegyi fészer tulajdonosának két rokona, Luigi bátyjának az unokája és annak a nővérnek a lánya, aki asszisztált a Mohi fejsebét ellátó orvosnak. Aki pedig a nyári történet egyetlen mellékszereplőjének sem rokona sehogyan, az is értesült mindenről.
  Az üzletekben, a tömérdek vendéglátóhelyen is tudott a történtekről mindenki. A városháza némi adminisztrációt végzett a Hendriksen-ügyben, később pedig az örökbefogadás miatt, ez utóbbi azóta is tart. A rendőrök, a mentők, a nizzai kórház, Lester doki rendelője – mind forrásai a hírverésnek a tizenegy éves kislányról, aki elkapott egy gonosztevőt, itt az ő városukban.
  De még ennél is többet számított, hogy Vanessa mindenkit ismert Beaulieu-ben. Első iskolai napjának első öt percét az igazgatóval töltötte, aki feltétlenül látni és üdvözölni akarta új tanítványát, de a tanítvány az ő nagy tetteinek megbeszélése helyett azonnal azt tudakolta, hogy van Albert bácsi, az igazgató apja. Örömmel hallotta, hogy jobban, és megígérte, hogy meglátogatja, a nyáron jót beszélgettek egyszer. Az igazgatónak leesett az álla.
  Mindenki, aki találkozott Vanessával az első napokban, úgy érezte, hogy ez a gyerek mindig is itt élt, csak az utóbbi pár hónapot töltötte távol.
  Kissy gyorsan meg tudta állapítani, hogy Vanessa ettől olyan más, attól, hogy otthona van – a D’Aubisson-villát és Beaulieu városát egyaránt értve ezen –, hogy maga mögött érezhet egy olyan hátteret, ami akkor is magabiztossá tenné, ha egyébként nem lenne az. Sokkal nehezebb volt szavakba önteni, hogy miben más. Mert önbizalma azelőtt is éppen elég volt.
  Jobb megfogalmazás híján Kissy azt mondta magának: Mohihoz képest Vanessa akkora változás, mint amikor egy fekete-fehér képet színesre cserélnek. Vagy egy kétdimenziós képet térbelire.
  A változáshoz sok apró dolog is hozzájárult. Például hogy az eBayen meghirdetett dolgok fele már elkelt, összesen több mint ötezer euróért; ezt Blanche betette egy külön bankszámlára, ezer euró kivételével, ami bekerült az alapítvány tőkéjébe. Pár héttel ezelőtt háromezret jegyzett a D’Aubisson–Claudel család, s éppen hárman is voltak – most már négyen vannak, átmenetileg D’Aubisson–Claudel–Bohringer családnak is nevezhetők, illő hát, hogy négyezerre növeljék a hozzájárulásukat. S az is, hogy ez az ezres abból a pénzből kerüljön ki, amiért Vanessa dolgozott meg, ha nem is egyedül. Amióta tudja, hogy hamarosan rávezetik a változást a szükséges aláírásokkal, azóta Kissy is könnyebb szívvel veszi elő azt a papírt a családok hozzájárulásaival.
  Meg az olyan apró dolgok, ha már a pénznél tartunk, hogy Vanessának mindig van néhány bankjegy a tárcájában, úgy száz euró körül. Mohinak jó, ha egy ötöse volt, mielőtt azt a kisebb vagyont megnyerte Monte-Carlóban, de az el is ment a muszlinruhára. Schneiderék borítékját Mohi sose nyitotta ki; Vanessa pedig már nincs is abban a helyzetben, hogy muszáj legyen neki. A boríték egy hétig még náluk volt a széfben, aztán anya kivette és odaadta Vanessának, aki hazavitte és berakta az otthoni széfbe.
  Igen, az ilyen apró dolgok is, hogy pár nappal hazaköltözése után Vanessa már tudta a dolgozószobai páncélszekrény kombinációját. Georges mondta meg neki egyik este, mondván, hogy ők hárman mind ismerik, sőt Isabelle néni is, vészhelyzet esetére, hát úgy illik, hogy a másik lányuk is tudja. Kissy teljesen megdöbbent, amikor ezt elmesélték neki, ő sose gondolta, hogy Niala tudja az otthoni széf kombinációját. Ő, Kissy nem ismeri a sajátjukét, és ez mindig természetesnek tűnt a számára. Majd amikor felnőtt lesz.
  De hát D’Aubissonék időtlen idők óta úgy bánnak Nialával, mint egy felnőttel – hát most, hogy kishúga született, vele is úgy bánnak.
  Igen, ez lehet a változás magyarázata. Vanessa egyszeriben úgy vagy majdnem úgy él, mint egy felnőtt.
  Vagyis nem egészen, gondolta rögtön ezután. Régen, Mohi korában is olyasformán élt, mint egy felnőtt, akkor jött-ment, amikor akart, szinte mindenben maga gondoskodott magáról, épp csak a pénzt nem neki kellett megkeresnie. Új családjában viszont gondoskodnak róla, ahogy egy gyerekről kell. A kezdet kezdetén elmondták, mi a teendője, ha problémája van és ők nincsenek kéznél, a szülők dolgoznak, Niala iskolában vagy akárhol: Isabelle néniékhez kell fordulnia, ideértve Jeanne-t és Luigit is. Ha pénzre van szüksége, azt is kérhet tőlük, lesz miből visszaadnia. Ugyanakkor nem mászkálhat bármikor bárhová, azaz mászkálni mászkálhat éppen, de elérhetőnek kell lennie. És sötétedés után nem szabad kilépni az egymásba nyíló kertekből az idegenek számára is elérhető területre. Nem mintha attól tartanának, hogy nem tudja megvédeni magát – inkább attól, hogy nagyon is meg tudja. Ezt kerek perec megmondták.
  Nem ezekben a dolgokban lett Vanessa olyan, mint egy felnőtt. Úgy beszélnek vele. Mostanáig kétszer kellett eldönteniük valamit, és mindkettőbe bevonták Vanessát, akinek ugyanannyit számított a szava, mint a többieké. Az egyik döntés róla szólt: elhatározták, hogy átrendezik a szobáját az ő ízlése szerint, pontosabban hogy ezt most teszik meg és nem várnak vele a karácsonyi szünetig. A másik az volt, hogy elvállalják-e Marie néni házának gondját, mert ő fél évre Kanadába utazik. Port kell törölni, virágot locsolni, füvet nyírni, ügyeket rendben tartani, ilyesmik. Elvállalták, sőt őrá bízták a munka egy részét. Még azt is ő fogja ellenőrizni, hogy minden hónapban megérkezik-e minden közüzemi számla, ő archiválja őket, hogy a néni szükség esetén bizonyíthassa, hogy kifizette, és ő értesíti a nénit, ha nincs elég pénz a számláján.
  Ő, a kis Mohi, aki pár hónapja még szemrebbenés nélkül lopott a nevelőszüleitől, ha nem volt elég pénze. Pár hónapja? Pár hete! A legeslegutolsó alkalom már nem is számított lopásnak, és látta az egész csapat. Szerdán volt, két nappal azelőtt, hogy D’Aubissonék eljöttek érte. Néhány könyvet válogattak ki éppen, mert várták a vevőiket, és Chantal mindnek átpörgette a lapjait, ha esetleg valami cédula lenne bennük. Az egyik könyvben talált három százast. Odanyújtotta Mohinak:
  – Nézd, ez alighanem Millet-ék dugipénze.
  Mohi jól megnézte a bankjegyeket, aztán elvette őket, betette a tárcájába, és csak annyit mondott:
  – Hát most már nem az övék.
  Niala nem volt itt, de tud róla és nem látott a dologban semmi különöset.
  Ennyi lenne az egész? Egy utcán nevelkedett vadócból, akinek nagyvonalú a felfogása a tulajdonjogról, korrekt kis ügyintézőt lehetne varázsolni – pusztán azzal, hogy megbízunk benne?
  Alkalomadtán megkérdezi erről Nialát.

Mire Shrek és Maszat megérkezett, a terasz egyik sarkában már elő volt készítve az ideiglenes szerverterem: egy íróasztal két géppel, amiket routerrel kötöttek a netre, valamint Nimby rendes gépe mint kliens. Az egyik szerver Nimby, a másik Martin egy régi gépe volt, özönvíz előtti példányok, de erre jónak kell lenniük. Martinén Windows 98 futott, Nimbyén valami ősöreg Linux.
  A két programozó alaposan átnézte a szervereket, bólogattak, és elővettek egy pendrive-ot. Hosszas installálási procedúra következett.
  Kissy elnézte őket Nimbyvel, aki tökéletesen értett a nyelvükön, és folyamatosan dumált velük. Néha ő is hozzászólt persze, föltett egy-egy kérdést, örült is, hogy képben tud maradni és nem csak bámulja a készülődést értetlenül. De közben már Charlotte-on járt az esze, aki most valahol üldögél a gépe előtt, vidáman tervezgeti, hogyan hálóz be egy gyereket, és nem is sejti, hogy közeledik a vész. Angélique ötlete volt, hogy már előre nevezzék el a következő shindyt, így nagyon könnyű jelezni, ha fölfedezik. A negyedik shindyjüknek Charlotte lesz a neve, követve a hagyományt, hogy női nevet kapnak, és azt is, hogy felváltva S-sel és C-vel kezdődik a nevük. Sheila, Cindy, Sylvie, Charlotte.
  Nimby gépét Shrek nyösztette, Martinét Maszat. Ő még elvarázsoltabb fej volt, mint Shrek, gyakorlatilag semmi nem érdekelte a számítógépeken meg a hobbijain kívül, amikből Shrek szerint volt egy pár. Tömzsi emberke, ritkás szakállal, megviselt állapotú szemüveggel, szakadt farmerban és Che Guevara arcképével ellátott, ócska pólóban. Egy átlagos kinézetű Peugeot-val jöttek, nem volt se lerobbant, se csillogó. Kissy gyanította, hogy Shreké lehet.
  – Oké – mondta Maszat, amikor a program többedszerre makacsolta meg magát. – Szóval ez nem megy. Miért nem megy? Mert spenót az egész – válaszolt önmagának. – Ennek mennie kéne. Ha se nálad, se nálam nem él, akkor elejétől végéig elcsesztük az egészet és ki leszünk rúgva.
  – Olyan nincs, öreg – mondta Shrek. – Ez otthon még hasított. Gondoljuk át, mi a difi a konfigban.
  – Öcsi, pében nyomsz! – vágta rá Maszat. – Kit érdekel itt a konfig?
  Kissy remekül szórakozott. „Pében nyomsz” nyilván azt jelenti, hogy PHP-ben programozol.
  – Ez az – mondta Shrek. – Nyaljuk csak le hazulról az init és belezzük ki.
  Hát lenyalták, vagyis beléptek az otthoni gépükre és letöltötték a PHP inicializáló file-ját – így mondta volna Kissy, aki könyvekből tanulta a számítástechnika egy részét, a többi részét pedig Nimbytől és Martintől, akik könyvekből tanulták. De hát Maszaték aligha olvasnak szakkönyveket. Valószínűleg inkább írják őket.
  – Aha – mondták rövid tanulmányozás után. – Nimby, megy valami PHP-ben ezeken a vasakon?
  – Semmi – felelte rendszergazdájuk. – Az egészet azért vettük ki a sufniból, hogy nektek legyen mire setupolni. Azt csináltok, amit akartok.
  – Sirály – mondta Maszat. – Akkor reinstall PHP, a mi settingjeinkkel, és ha akkor se megy, akkor megyünk és kezet csókolunk Bill Gatesnek. Na, csillagom!
  Ez a gépnek szólt, amit Maszat időnként olyanformán nógatott, mint egy kocsis a lovát.
  Nem csókoltak kezet Bill Gatesnek: a program ment.
  – Oké – örült Maszat –, ez már gőgicsél. Most jön a neheze.
  Rákapcsolták a programot egy chatszobára, user üzemmódban, vagyis egyszerűen beléptek a két géppel a Kölyökklubba mint egy-egy felhasználó, és az ott olvasható szövegeket adták a Cumulusnak.
  Mindenki figyelte, ahogy a Kölyökklub nyilvános szobájának forgalma lassan megtölti a képernyőt. Most először Kissyt egyáltalán nem érdekelte, hogy miről beszélnek, még az sem, hogy elhangzik-e valami, ami shindyre utal. Csak azt figyelte, hogy akadnak-e olyan kifejezések, amik szerepelnek a Cumulus adatbázisában.
  Akadtak. Pár perc múlva egy felhasználó megkérdezte a másikat, hogy hol lakik, és Nimby rögtön megnézte a kliensgépen, hogy nőtt-e az illető csalogatási faktora. Nőtt bizony, ott volt az összes adat, s a társaság megtapsolta a programozókat.
  De tényleg most jött a neheze. Maszat azt mondta, a Cumulus olyan, mint egy sakk-készlet, nem sokat ér a hozzá tartozó szabályok nélkül. A szabályok pedig itt csak menet közben állnak össze. Nimby már a kezdet kezdetén elmondta. Csak a tapasztalat segít meghatározni, hogy mit hogyan értékeljenek, mi minek számít. Valószínűleg hónapokba is beletelik, hogy kialakuljon a megbízható értékelési rendszer.
  Most, ezen a délelőttön odáig jutottak, hogy elkezdték belőni a programot, Nimby úgy mondta, hogy most kísérletezik ki azokat a számokat, amik segítségével majd kikísérletezhetik a Cumulus működtetésére szolgáló számokat.

Ő csak délig maradt a többiekkel, apáék most értek rá. Kijöttek érte és elmentek Saint-Germain-en-Laye-be. A ház igazán szép volt, jó nagy is, nem volt semmilyen kizáró ok, így a Nimby-féle módszerrel pontozták, külön-külön. Ő nyolcvan pontot adott, apa hatvanat, anya hetvenötöt. Megegyeztek abban, hogy két fő negatívuma van: ez a rue de Lorraine elég forgalmas utca, és a ház egy kicsit talán nagyobb a kelleténél.
  Tovább a következőhöz: Marly-le-Roi, rue Guillaume Coustou. Ez már egy nyugalmas utcácska volt, viszont a ház épp csak akkorka volt, hogy a mérete miatt ki ne essen a rostán, és Kissy a kertet is túl kicsinek találta. Úgyhogy csak negyven pontot adott neki. Anyáék se tartották sokkal többre, ötvenet adtak mindketten.
  Még egy címük volt, Rocquencourt-ban, rue Auguste Brunot. De ide be se csöngettek. Ahogy megtalálták az utcát, kiderült, hogy az autópálya-csomópont nagy nyolcasában van, igaz, hogy a középponttól legtávolabbi részen, de ez legfeljebb pár száz métert jelenthetett. Apa szó nélkül elhaladt a ház előtt.
  – Hát ez baj – mondta anya, elhelyezve az újságot a szelektív hulladékgyűjtőben. – Még rengeteg időnk volna, de hétfőnél előbb nem folytathatjuk.
  – Miért nem? – kérdezte Kissy, áttekintve a választékot.
  – Mert addig nem jelenik meg új lapszám.
  Kissy fölnézett a szüleire.
  – És a net mire való?
  A cukrászdában nem tudták, hol van netkávézó, Kissynek kicsit úgy tűnt, mintha a kiszolgálónő nem is tudná, mi az.
  – Ej, ostobaság – mondta Kissy hirtelen, és előkapta az alapítványi mobilt. A gyorshívószámok megegyeztek az ebayes és a panzióbeli számaikkal. Benyomta a kettest.
  – Központi nimbológia, vanessászati részleg – mondta egy vidám hang.
  Kissy vigyorgott.
  – Itt a kihelyezett kissykülönítmény. Koordináták: észak Rocquencourt fok, kelet rue l’Étang fok. Utána tudnál nézni, hol a legközelebbi netkávézó?
  – Versailles-ban – jött a válasz fél percen belül. – Pont a kastély mellett.
  – Az nincs messze – mondta apa. – Pár perc alatt ott vagyunk.
  – Remek – mondta Kissy. – Köszi.
  – Szívesen, de mire kell a net? Csak mert nekem itt van az orrom előtt.
  Kissy sóhajtott. – Hát persze. Hülyék vagyunk. Minek menjünk Versailles-ba? Apa, Vanessa pontosan tudja, milyen házat keresünk és melyik oldalakon. Az eddigi hirdetéseket is látta.
  – Hát akkor nézze meg ő, ha gondolja – mondta apa, és intett a kiszolgálónőnek.
  Vanessa villámgyorsan talált két hirdetést is, elküldte őket SMS-ben, Kissyék pedig elindultak La Celle-Saint-Cloud-ba.
  Kissynek igazán tetszett a hely. Egy hosszú útról nyíltak kis, kanyargós zsákutcák, mindegyik egy fürtnyi házzal. Csakhogy a ház kicsi volt, és nem volt úszómedencéje. Márpedig ők mindhárman szeretnek úszni, és ha utólag kell medencét építeni, azzal együtt már túl drága. Úgyhogy továbbmentek Vaucressonba.

Vaucresson, Hauts-de-Seine megye, Île-de-France nyugati széle. A boulogne-billancourt-i kerület chaville-i kantonjában. Nyolcezer-hatszáz lakos. Tizenkilencedik századi plébániatemplom, kastély, Le Corbusier tervezte villák. A Normandiába tartó autópálya mellett, a Transilien L vonalán a Défense utáni hatodik állomás, húszperces út. Igaz, Franconville-be másfél órát utazik az ember, ez elég sok. Mi van még? A polgármester nő, ez tökmindegy, Suger abbé alapította 1145-ben, ez is lényegtelen. Két hatalmas erdő között van, dimbes-dombos vidéken, ez a térképen is látszik, és ottjártukkor is ugyancsak észlelték. Egy jókora golfpálya. Még egy, bár lehet, hogy ez már a szomszéd városhoz tartozik, amúgy meg tökmindegy. Ők nem is golfoznak. Á, igen, útvonaltervezőt kell megnézni. Huszonhárom perc az út a rue Bixióba, anya cégéhez. A mostani lakásuktól húsz perc, úgyhogy ez is remek. Mi szól ellene?
  Kissy napokon át gondolkodott, keresett valamit, bármit, ami a vaucressoni ház ellen szól. Ezt Niala tanácsolta, azt mondta, ha ennyire tetszik neki, akkor innentől azon agyaljon, hogy mik a hely negatívumai. Mert ha csak utólag jön rá valami rossz tulajdonságára, akkor – így mondta Niala – megette a fene az egészet.
  De egyszerűen képtelenség volt bármit fölfedezni, ami a ház ellen szólna. Egy csendes kis utcában van, fönt a „hegyen” – úgy érezheti magát az ember, mintha hegyet mászna, a ház előtt állva az utca távolabbi részei eltűnnek a mélyben. Pedig a Wikipédia szerint Vaucresson legmagasabb és legmélyebb pontja között csak huszonöt méter a magasságkülönbség, és nyilván nem pont ez a ház van a legmagasabban. Az utcának alig van forgalma, de a magas téglakerítés miatt odabent az a kicsi se hallható. Amellett a ház jóval beljebb is van. Két kapu, egy kicsi a gyalogosnak, egy széles az autónak. Kövezett út a házig. A ház valaha törtfehér lehetett, mára eléggé megszürkült, de úgyis újrafestenék, más rendbehozni való is lesz. Lépcső a magasföldszintre, ami alól kikandikál az alagsor. Kis előszoba, ami egy tágas, de nem túlságosan nagy nappaliba vezet. A nappalitól jobbra a konyha és az ebédlő, egyben. Az ebédlőből vezet a kertbe a hátsó ajtó. A konyha végéből kis folyosó vezet a garázsba, ami csak kicsit van magasabban a talajszintnél, hogy ne folyjon be az esővíz, a többit bent lépcső hidalja át. Dupla garázs, úgyhogy az ő kocsijaik mellé az alapítvány mikrobusza nem fog már beférni, de ez legyen a legnagyobb gond. A folyosóról nyílik az éléskamra, szép nagy, elfér egypár hűtőszekrény, mosogatógép, polcok. A folyosó mellett lépcső fel és le, a túloldalán, a nappali mellett egy szoba, monsieur Boulanger elmondta, hogy mire használták régebben, de ő már nem emlékszik. Most régi bútorok vannak benne.
  Az előszobától balra kis folyosó, rajta egymással szemben két hálószoba. Mindkettőből levágtak egy darabot, de másképpen. A bal oldali, amelyik az utca felé néz, kisebb, ebből lett levágva a folyosóról nyíló vécé és öltözőszoba, bent a hálószoba ajtaja mögött rövidke folyosó, aztán a hálószoba, jobb felől kis gardróbbal. Úgyhogy ez vendégszoba lesz.
  A másik lesz az övé, amelyik a kertre néz. Az ajtó mögött rövid belépő, balra kis fürdőszoba, mosdóval, vécével, fürdőkáddal, zuhanyfülkével. A hálószobai részből pedig szintén nyílik egy öltözőszoba.
  Életében nem volt még saját fürdőszobája, de mindig szeretett volna. Most lesz!
  A folyosó végén a nagy hálószoba. Jobbra a háló, aminek verandája is van, balra egy kis folyosó, kétoldalt egy-egy gardróbszobával a hölgy és az úr számára, a végén fürdőszobával. Ahogy illik: a ház ura és úrnője hibátlan társasági öltözékben léphet elő.
  No igen, egy hiányossága csakugyan van a háznak. Még nem az övék.

Apáék is benéztek egy percre Nimbyékhez, mielőtt hazaindultak volna. A programozók már hazamentek, holnap telefont várnak, hogy hol tart az élesítés, jöjjenek-e debugolni vagy még ne. A pénzüket csak akkor kérik, amikor a program már stabilan fut és a kívánalmaknak megfelelően szolgáltatja az adatokat. Persze ez még csak a Cumulus. A feldolgozórendszer még sehol sincs, az külön tétel lesz.
  Anya gratulált nekik és remélte, hogy nem bántja meg őket, de ő még mindig nem érti, mire való a Cumulus.
  – Shindyt fogni, Marie néni – mondta Vanessa.
  – Igen, idáig én is eljutottam. De honnan tudja, ki a shindy?
  – Sehonnan. Éppen erről van szó. Csak annyit tud, hogy figyeli, ki viselkedik gyanúsan. De sokkal több helyet tud figyelni, mint mi valamennyien együtt, és megszakítás nélkül.
  – Charlotte – mondta Chantal, aki valamivel odébb ült egy negyedik gép előtt.
  – Igen – kapta föl a szót Vanessa –, Charlotte lesz a következő shindynk neve, akit remélhetőleg már a Cumulus kap el. Persze most a tesztidőszakban erre nincs még sok remény, főleg hogy nincs még kész a feldolgozóprogram. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan tucatjával fogdossuk a…
  – Charlotte – ismételte Chantal.
  – Hát ha nem is Charlotte-okat, de shindyket. Amikor…
  – Húzzátok már ki azt a lányt a konnektorból! – csattant föl Chantal. – Itt van Charlotte! A házibulit Sophie Marceau…
  A kisegerek rohantak a géphez. Egy privát ablak volt rajta. Kissy teljes tíz másodpercig pásztázta shindyre utaló jel után, mire ráébredt, hogy az egész ablak tartalma shindységből van.
  – Úristen – lehelte Angélique.
  – Jesszusom – mondta anya.
  Apa keze hirtelen odanyúlt és kikapcsolta a monitort.
  – Hé! – kiáltott föl Chantal. – Az az én shindym!
  – Ezt a tömény… – apa hangja elakadt, a szavakat kereste. – Ti gyerekek vagytok, a fenébe is! Ne olvassatok ilyeneket!
  Kis csend támadt. Aztán Niala odalépett apához és közvetlen közelből felnézett rá.
  – Hallgasson ide, Jean-Jacques bácsi. Én imádom magát és a feleségét. Soha nem lehetek elég hálás maguknak, amiért vállalták Mohit a kritikus időszakban. De mondja… most maga nem gondolkodik, vagy rólunk hiszi ezt?
  Kissy döbbenten hallgatta, hogy tud Niala még sértést is úgy mondani, mintha a legszebb bók lenne.
  – Ezeket az alakokat el kell kapni. Mi már megedződtünk valamelyest, most majd tovább edződünk. Ha mi nem kapjuk el őket, akkor ugyanezeket a szövegeket olyan gyerekeknek mondják, akik egyáltalán nincsenek megedződve, sőt nemcsak mondják, hanem a gyakorlatban is megvalósítják. – Bekapcsolta a monitort. – Úgyhogy most lecsapunk erre a shindyre. Jean-Jacques bácsi, lenne kedve elsütni a shindymegsemmisítő ágyút?
  – Hát az meg mi? – kérdezte apa bizonytalanul. Niala kis szónoklata teljesen kibillentette korábbi lelkiállapotából, újat meg még nem talált helyette.
  – Egy pillanat. Emberek – harsant föl Niala hangja –, mindenki a helyére! Ez nem gyakorlat! Nimby, a célkövetőhöz! Nicknév Lax, Lima Alpha X-ray! Chantal, írj be valamit, hogy el ne unja magát a pasas. Vanessa, ágyút előkészíteni!
  Kissy vigyorogva figyelte a készülődést. Most céltudatos rohangálásnak kellene következnie, mindenfelé fegyveres csapatok, akik a kijelölt helyükre igyekeznek, sőt szirénavijjogás közepette póznán kellene lecsúszniuk, mint a Szellemirtókban.
  A teraszon egy percig csend volt. Chantal egyszer beírta, hogy „itt vagyok, figyelek”, ami igencsak bosszantotta anyáékat. A képernyőn továbbra is gyors ütemben érkeztek a shindy újabb és újabb sorai. Vanessa mindössze annyit tett, hogy leakasztotta az övéről a telefonját és kikapcsolta a billentyűzárat.
  – Megvan! – rikkantotta Nimby. – Tessék a cím!
  Kinagyította a képernyőjén, hogy jól lássák. Szóval Lille-ben van az emberünk, gondolta Kissy. Szép város, már járt egyszer ott. Még szebb lesz, ha ez az alak nem járkál többé az utcáin.
  – Célpont bemérve – jelentette Niala saját magának. – Vanessa, ágyút kibiztosítani!
  Vanessa beütötte a tizenhetest, kihangosította, és átnyújtotta a készüléket apának.
  – Vedd csak el, Jean-Jacques bácsi – mondta. – Mondj el nekik mindent, amit tudunk a pofáról.
  Apa elszántan megragadta a telefont, végigcsörtetett a menürendszeren, s amikor megszólalt egy eleven nő hangja, csak annyit mondhatott: „Rendőrség, miben”, apa máris közbevágott:
  – Jó napot, Jean-Jacques Chaton vagyok. Gyermekmolesztálást kell bejelentenem.
  – Mikor és hol történt?
  – Most is folyamatban van. Az interneten. Egy pasas cseveg egy kislánnyal, és percek óta ecseteli, hogy miket szeretne vele művelni.
  – Ön ezt honnan látja?
  – Egy szobában vagyok a kislánnyal.
  – Értem – mondta a nő. – Nem könnyű helyzet. Egy internetes támadó beazonosítása…
  – Már a házszámát is tudjuk – vágott közbe apa.
  Kis csend. Aztán: – Honnan?
  Apa sóhajtott. – Fogalmam sincs, hölgyem. Van itt egy kissrác, aki az ilyesmit ki tudja deríteni.
  A nő gondolkodott egy pillanatig.
  – Nos, monsieur Chaton, mi lenne, ha odaküldenék egy járőrt? Megmutatnák nekik, hogy mi történt… a szövegre amúgy is szükség lesz, az bizonyíték. Hol vannak önök?

Percek alatt ott volt a járőr, két középkorú férfi, akik tipikus rendőrarccal vizslatták a monitoron látható disznóságokat, és az volt az első kérdésük, hogy ki írta ezeket és kinek.
  – Ő írta – mutatott Chantal a lille-i címre – nekem.
  – Lille-ből?
  – Lille-ből.
  A két rendőr összenézett. Kissy egyhavi zsebpénzébe le merte volna fogadni, hogy az jár a fejükben: Chantal alighanem meghibbant. Még hogy Lille-ből! Mindjárt kérik a felbélyegzett levélborítékot, amiben a szöveg jött. És ha nem tudják, mit tegyenek, akkor lóra pattannak, benyargalnak a királyi palotába és utasítást kérnek Richelieu bíborostól.
  De nem; legalább a huszadik századig már eljutottak. Az egyik elővett egy rádiót és elmondta, mit találtak. A lille-i címet is bediktálta.
  – Értettem – felelte, kikapcsolta és a társára nézett. – Nos hát, a bizonyítékot le kell foglalni – intett bizonytalanul a monitor felé.
  – Az én gépemet? – hördült föl Nimby. – Már miért kellene? Kapnak egy másolatot!
  – Nem, kisfiam. Az eredetire van szükség…
  – Hülyeség – vakkantotta Nimby. – A másolat semmiben nem különbözik az eredetitől.
  A zsaru bosszúsan fújt egyet, de ekkor közbelépett Niala.
  – Biztos urak, mi lenne, ha szakértőt hívnának? Önök rendőrök, nem számítástechnikusok. De akad éppen elég kollégájuk, aki ez is, az is.
  Az indítványt vita nélkül elfogadták; később Niala azt mondta, a legtöbb ember kapva kap az alkalmon, hogy másra háríthassa a felelősséget. A szakértő érkezéséig biztosítaniuk kellett a helyszínt, ami abból állt, hogy az egyik zsaru helyet foglalt az ominózus gép előtt, a másik arrébb, és vigyáztak, hogy senki ne nyúlhasson a bizonyítékhoz.
  – Lille-be ugye kimegy valaki? – kérdezte apa számonkérően.
  – Lille-be? – nézett rá az egyik. – Minek mennének… ott is van kapitányság.
  – Tudja, hogy értem.
  – Az emberünkhöz? Nyugodt lehet. Azóta talán őrizetbe is vették. Szerencse, hogy voltak itt felnőttek is, amikor ez a disznóság történt.
  Csodálkozva nézett a nevető kisegerekre.
  – Bármelyikünk elintézte volna ezt az alakot egyedül is – világosította föl Martin. – Azért hívtuk egyből magukat, mert Lille túl messze van.
  – Miért, mit tettetek volna, ha közelebb lakik?
  – Odamentünk volna, hogy lássuk, kicsoda, és hogy bizonyítékot szerezzünk ellene.
  – Azt nem szabad – intette a rendőr. – Ezek bűnözők, veszélyes alakok. Nem szabad a közelükbe menni.
  Szegény feje nem értette, min nevetnek olyan jót még a felnőttek is.

A bois-colombes-i ház nem volt rossz – csak nem volt különösebben jó sem. Átlagos. Kiosztották neki a pontjaikat és átmentek Asnières-sur-Seine-be. Az ottani ház nem kapott pontokat, túl kicsi volt és nagyon drágán akarták adni. Úgyhogy elfurikáztak Sceaux-ba is, az ottani ház elég jó helyen volt, belülről is jól nézett ki – Kissynek csak egy baja volt vele, és ezt meg is mondta, amikor kimentek és készültek beszállni a kocsiba.
  – Csakhogy ez nem a vaucressoni ház.
  Kis ideig nem értették, aztán anya rájött, mit akar mondani.
  – Szóval te már választottál.
  Kissy bólintott. Igazából eddig a pillanatig nem is ébredt rá a helyzetre, de igen: ő már választott. A vaucressoni házat akarja. Felőle megnézhetik a következőt is, elmehetnek Cachanba, elmehetnek L’Haÿ-les-Roses-ba, éppenséggel elmehetnek a Holdra is. Neki a vaucressoni ház kell.
  Alighanem értették szavak nélkül is, mert apa hümmögött, aztán azt mondta:
  – Hát jó. Nekem is tetszett az a ház.
  – Nekem is – mondta anya. – Megvegyük?
  Kissy bólintott. Aztán egyszer csak apa is bólintott.
  Kissy elővette a telefonját, kikereste Boulanger-ék számát és átadta apának.
  – Azonnal foglaljam le?
  – Tüstént – vágta rá. – Még mielőtt valaki megelőz. Te jó ég, hisz már egy hete, hogy ott jártunk!

Az alagsorban lakik majd a Jerry, határozta el Kissy rögtön a második látogatáskor. A lépcsővel szemben egy jókora benyíló, társalgó és könyvtár, innen nyílik a lépcső melletti pihenőszoba. Ez lesz az alapítvány székhelye. Az ablak éppen a bejáratra néz, innen azonnal látni, ha jön valaki.
  A lépcsőtől balra folyosó, jobb oldalán egy hálószoba, balra fürdőszoba, majd egy nagy, L alakú hobbiszoba, aminek ajtajánál a folyosó jobbra kanyarodik. Ezután jön a mosókonyha, végül pedig egy nagy műhely, ami alig kap természetes fényt, az ablaka pont egy fa tövében van. Ez lesz a szerverterem. Egyelőre úgysincs többjük két gépnél, azok se lesznek olyan nagyon leterhelve, semmi szükség légkondicionált helyiségre.
  A tartalék hálószobákban pedig meghagyják a jelenlegi bútorzatot, Boulanger-ék alig visznek magukkal bútorokat. A lányukhoz költöznek Martinique-re, nem cipelnek annyi bútort. A földszinten is van egy gazdátlan hálószoba, az alagsorban is, az emeleten pedig kettő. A lépcső egy kis hallba vezet, ahonnan egymással szemben nyílik a két háló, köztük egy kis fürdőszobával, vele szemben pedig a padlástér, aminek oldalt még kiágazása is van, akár ott is ki lehet alakítani egy hálófülkét. Csak persze ahhoz ki kellene termelni a rengeteg limlomot a padlásról.
  Az egész házat újra végigjárta, amíg a felnőttek megtárgyalták az adásvételt. Meg a kertet is. Kilenc nagy és tizenöt kisebb fa áll benne, számolta meg, a falak mentén pedig végig bokrok, jórészt azok is embermagasak. Minden irányból kétméteres fal szegélyezi, az itteniek szeretik, ha nem zavarják őket. A nagy hálószoba verandája fölött is lombkorona van, egy másik fa lombjai pedig az ő szobáját borítják zöld fénybe, pont úgy, mint a panzióban. Majd megkérdezi Nialát, hogy melyik milyen fa.
  Van egy nagyobb terület, ahol nincsenek fák, itt van a medence, nyilván azért, hogy a levelek ne essenek a vízbe. Valahol mellette lesz a tűzrakóhely, talán amott, a medence és a fal között. Mindenképpen akar tűzrakóhelyet, amilyen Nialáéknak is van. Egyébként ha jól megnézi, voltaképpen három külön kertjük van. Egy az utcai oldalon, egypár fával, és kettő hátul, amiket egy sor fa választ el egymástól. A házból nézve bal oldali részen van a medence, ez valamivel kisebb és ez van a hálószobák felől, úgyhogy ez lesz majd a családi programok helyszíne. A másik, nagyobb részen kerti partikat is lehet rendezni, apa is, anya is átlag havonta részt vesz egyen, néha ő is kénytelen elmenni. Most majd viszonozhatják. Ja igen, a garázs mellett pedig lehet építeni egy pótgarázst az alapítványi kocsi számára. Van hely rá bőségesen.
  Persze szükségük lesz edzőteremre is. A garázs nem jó, éjszaka mindkét kocsi bent áll, nem tehetik le a szivacsokat. Beszaladt a házba és lement az alagsorba. Lehetne ez a könyvtárnak nevezett benyíló, elég nagy, és jó nagy ablakai is vannak, ha nincs túl hideg, lehet friss levegőt beengedni.
  Megcsörrent a telefonja. Elővette, ránézett és fölment a nappaliba. A felnőttek már álltak.
  – Hát – mondta apa – mindent megbeszéltünk. Jövő héten költözhetünk.

Boulanger-ék kedden vettek búcsút régi otthonuktól és indultak a Karib-tengerre, pálmafák és öt unoka közé. Úgyhogy ők szerdán munkához láttak. A kevésbé fontos dolgokkal kezdték, és a legvégén jönnek majd a mindennap szükséges holmik, mert a régi lakásban maradnak még, amíg valamelyest be nem rendezkednek a házban.
  Kissy azt se tudta ezekben a napokban, fiú-e vagy lány. Anyáéknak nem lett volna célszerű most szabadságot kivenni, anya végezte a rendes munkáját, apának pedig indult a következő projektje, a napnak mind a harminchat órája is kevés, ahogy mondani szokta. Ő viszont szülői engedéllyel kimaradhatott pár napra az iskolából, és elvezényelhette a rakodást.
  Viszont csupa ismerős vette körül, a markos legényeket leszámítva. Ugyanis Blanchard úr kijelentette, hogy ha Mohi – Mohit mondott – költöztetéséből kihagyták, akkor ezt már nem engedi át másnak, ő hozza a kocsit és két embert a műhelyből. Niala megfőzte a szüleit, hogy adjanak igazolást az iskolának; ez mindig könnyen ment, mert Blanche-éknak az volt az elvük, hogy ha nagyon szeretne valahol máshol lenni, akkor úgyse fog igazán figyelni az órákon. Niala jegyei miatt sose kellett aggódni, az osztály legjobbjai között volt; ha kihagy egypár órát, könnyűszerrel bepótolja.
  Vanessára viszont a legjobb indulattal se lehetett azt mondani, hogy jó tanuló. Millet-éknél elég sok igazolatlan hiányzást szedett össze, mert inkább focizni ment vagy kószált a környéken; csak arra vigyázott, nehogy botrány legyen, mert akkor Millet-ék bemondhatják az unalmast és visszaküldhetik az árvaházba. Amíg velük, Kissyékkel lakott, egyáltalán nem járt iskolába, nem sikerült elintézni. Vanessa napok óta Beaulieu-ben járt már iskolába, amikor a régi sulija végre kegyeskedett megküldeni azokat az iratokat, amiket a neuillyi iskola kért. Kissy csak ekkor jött rá, hogy egyenesen Morgómedvéhez kellett volna fordulni, hisz jóban vannak, de neki eszébe se jutott más, mint bemenni a titkárságra, kitölteni az űrlapokat, átadni az okmányokat és hasonlók. Blanche egészen máshogy csinálta, Beaulieu-ben egyáltalán nem volt szükség iratokra a régi iskolából. Ami azt illeti – bár ez is csak utólag állt össze neki –, Blanche úgy íratta be Vanessát, hogy gyakorlatilag semmilyen irat nem volt a kezében arról, hogy van egy ilyen lánya. Csak arról, hogy lesz. A Beaulieu-be költözés utáni hétfőn, amikor Vanessa először ment iskolába, aznap írta alá az illetékes hivatalnok azt a határozatot vagy mit, amivel ideiglenesen az ő gyerekük lett. De még azóta sincs kész a végleges papír, ami a nevét is megváltoztatja.
  Nocsak, nem ez az?… Nem, továbbhajt, elmegy a ház előtt. Blanchard úr késik.
  Szóval Vanessa a legkevésbé sem jó tanuló. Valamelyik nap volt egy családi beszélgetésük az igazgatóval, aki azt mondta, hogy rendezetlen körülmények között élő gyerekek ritkán tanulnak jól, ha pedig egy hányatott sorsú gyerek végre jó körülmények közé kerül, hosszabb időbe telik, míg fel tud zárkózni. Úgyhogy idén nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani az év végi jegyeinek.
  D’Aubissonék megállapodtak, hogy Niala minden este tanulni fog a húgával, kivéve a jerrys estéket. De nem az éppen aktuális anyagot veszik át, hanem átismételnek mindent, amit még Mohi korában kellett volna megtanulnia, aztán haladnak tovább. Úgyhogy Vanessa igazából iskola után tanul. Ezért engedték el őt is…
  – Kissy! A füleden ülsz?!
  – Mi?…
  – Puhára verhettelek volna – mondta Vanessa szigorúan. – Hányszor kell elmondani, hogy mindig légy készenlétben? Minek ülsz az ablakban, ha nem nézel le az utcára? Itt a kocsi.

Szerdán tíz órakor érkezett meg először Blanchard úr teherautója a neuillyi ház elé, és szombat este kilenckor állt meg utoljára Vaucressonban. Senki nem számolta, hány fordulót tettek négy nap alatt. A lakás tele volt bútorral. Volt egy jókora pincerészük, az is. És ott volt a töméntelen apróbb-nagyobb holmi.
  Kissy minden második fordulóval kiment Vaucressonba, ilyenkor ő ült Blanchard úr mellett, és mindkét fiú hátrament a platóra. Ilyenkor tovább maradtak a házban, a helyükre vitték az előző fordulóban kivitt bútorokat, aztán az újabbakat is, és úgy mentek haza. A D’Aubisson lányok ezalatt folytatták a dobozolást, a bútorok mellett fordulónként féltucat dobozt is kivittek. Azokat nem nyitották ki, csak levitték a könyvtárba, ott jó sok hely volt.
  Csütörtök délután kezdett úgy kinézni, hogy zátonyra fut az egész költözködés, végérvényesen kisiklik a Chaton család élete, a fele holmijuk itt, a másik fele ott, órákat kell autózniuk, ha ebédelni akarnak, mert minden második konyhaeszköz másik lakásban van, jaj-jaj!
  Ezt Nimby adta így elő, a fejét fogta és úgy rohangált föl-alá, Kissyt egy rajzfilmfigurára emlékeztette, de nem tudta fölidézni, hogy melyikre.
  – De hát mi a baj voltaképpen? – kérdezte Niala, megállítva kóválygásában ezt a drámai hőst.
  – Hát nem tudod? – nézett rá Nimby olyan kétségbeeséssel, ami ha valódi lett volna, legkevesebb azt kellett volna jelentenie, hogy ellenséges hadsereg szállta meg az országot vagy halálos járvány pusztít. – Hát te nem tudsz semmiről? Ó, boldog tudatlanság! Már csak két doboz van a konyhában!
  Niala Vanessára nézett, aki pár könyvvel a kezében állt egy félig pakolt doboz fölött, és valami módon sikerült a Nimbyéhez hasonló gyászos képet vágnia. Aztán őrá, aki egy másik dobozba rakodott a másik könyvespolcról; ő leplezetlenül vigyorgott. Niala visszafordult Nimbyhez és karon fogta.
  – Gyere velem, Hamlet. Szerzünk még dobozokat.
  Amikor visszatértek egy-egy halom összehajtogatott dobozzal, őket Vanessával nyugodt rakodás közben találták. Semmi sem mutatta, hogy előzőleg negyedóra hosszat visítva hemperegtek a röhögéstől.

Szombaton persze elmaradt az edzés, még rengeteg holmi várt sorára. Még volt kettő a nagy szekrényekből, és elvitték az ágyakat is, amikben aznap éjjel még aludtak. Apa nem, ő szerda óta a projekt miatt rohangál, péntekig Dijonban volt, aztán elment Bordeaux-ba, onnan ki tudja, hová. Úgyhogy azóta anya alszik az ő ágyában, ők meg hárman anyáéknál.
  A fiúk nagyszerűek, meg kell adni, úgy dobálóznak a szekrényekkel, mintha papírból volnának. Pedig autószerelők, nem bútorszállítók vagy rakodómunkások, nekik nincs szükségük olyan nagy erőre. Mégis van nekik, hegyet szoktak mászni, Bertrand súlyt is emel, Ali pedig autóversenyző akar lenni. A küzdősportokat még nem próbálták, de erről nem esett több szó, mert belépett Blanchard úr és megkérdezte Alit, kényelmesen ül-e. Ali egyáltalán nem ült, de tény, hogy abban a harminc másodpercben nem emelt semmit, úgyhogy ugrott a bútorokért. Blanchard úr szigorúan fogja az embereit, viszont jól meg is fizeti őket, és ők is hivatalosak a házszentelőre. A többiek nem, csak Bertrand meg Ali.
  Angélique Pivel üzent, hogy sajnos lehetetlen volt áttenni a vizsgát, de amint megbukott, jön és segít ő is. Jópofa. Úgyse fog megbukni, Pi még plusz leckéket is adott neki, kimentek valami eldugott helyre, és Angélique órák hosszat szlalomozott mindenféle utakon. Többször is megcsinálták, egyik alkalommal olyan jól sikerült, hogy hazafelé imádkozniuk kellett, hogy elérjék a benzinkutat. Viszont ez most csak az elméleti vizsga, autóba ma nem fog ülni.
  Az előző napokon se volt rossz, de így, hogy ennyien voltak, nagyszerűen telt az idő. Kissy sose gondolta volna, hogy költözködés közben ennyit lehet játszani. Martin például rászokott arra, hogy Kissy mozgásához igazítsa a magáét, és amikor Kissy egy újabb adag holmival belépett a szobába, akkor Martinnek mindig pont az ajtó előtt vitt el az útja, úgyhogy Kissy belépéskor mindig kapott az arcára egy puszit. Erre Niala kitalált valamit. Amikor egyik alkalommal visszafelé tartottak a konyhából, ő ment előre, hogy ha Martin pontosan időzít, ő kapja a puszit. Niala belépett a szobába és megtorpant, csak állt csodálkozva. Kissy utána, hogy lássa, mit néz – abban a pillanatban kinyílt a háta mögött a fürdőszobaajtó, s ahogy Kissy megfordult, ott volt Martin és megcsókolta. De most a száján.
  Este, amikor kiértek Vaucressonba, már csak Blanchard úr rakodott a fiúkkal, anya irányítása mellett. Ők két különítményt alakítottak, Niala, Chantal meg ő nekilátott vacsorát csinálni, Vanessa, Nimby és Martin elkészítette a matracokat, Angélique és Pi pedig a pirossal megjelölt dobozokat nyitotta ki és rakta ki belőlük a holmikat. Azokra lesz leghamarabb szükség.
  Angélique persze semmit se tud arról, hogy sikerült a vizsgája, majd értesítik. Pi megkérdezte tőle, mit kérdeztek és mit felelt, Angélique pedig azt mondta:
  – Megkérdezték, milyen gyorsan szabad hajtani az autópályán, én pedig azt mondtam: amilyen gyorsan az őrangyalom repülni tud.

Vanessa jórészt hat lábon közlekedett ezen az estén; ebből kettő volt a sajátja, négy pedig mindenhova baktatott a nyomában. Az első percekben Macskának nemigen akaródzott otthagyni az utazódobozát, aztán tett a konyhában egy rövid felderítő utat. Vanessa éppen arra jött, Macska csatlakozott hozzá, és onnantól együtt voltak.
  Természetesen Blanchard úr és a fiúk is velük vacsoráztak, csak utána indultak haza. Nimby persze marad, most két hétig nem is megy haza. Sajnos nem mindenki maradhat végig. Vaillant-ék meg akarják látogatni a nagyszülőket, mármint Chantal nagyszüleit, még nem beszélték meg, hogy mikor, de Chantal is menni akar velük. Piék tanulnak, alig lesz idejük jerryzni. De ők öten az egész őszi szünetet együtt tölthetik. Az más kérdés, hogy a Jerryre csak onnantól jut majd idejük, hogy berendezték a házat, és valószínű, hogy az idő nagy része rámegy erre. A Nimbyéknél hagyott szerver most is megy; a másikat majd holnap üzembe helyezik.
  Piék megkapták az egyik emeleti hálószobát; a lányok nála alszanak, a fiúk szemközt. Már az ágyneműt rendezgették, amikor odakint megszólalt a telefon.
  Kissy kirohant a nappaliba, a villanykapcsolót kereste, aztán a telefont a Boulanger-ék és a saját bútoraik alkotta csatatérben. Bármilyen más tárggyal esélye se lett volna, de a telefon csak csörgött kitartóan.
  Végre rátalált. – Tessék?
  – Szia, ugye nem aludtatok még?
  – Szia, apa, dehogyis! Mi újság?
  – Anya?
  – Ő már tényleg alszik.
  – Kérlek, szólj neki, hogy Giselle David holnap keresni fogja. Déltájban. Anyának haza kellene mennie, mármint Neuillybe, és megmutatni neki a lakást.
  – Rendben van. Te mikor jössz?
  – Ha minden jól megy, holnap már otthon vacsorázom. Minden rendben ment a költözéssel?
  – Persze. Még a zongorát se zúztuk össze.
  – De hisz nincs is zongoránk…
  – Talán éppen ezért.
  Apa nevetett. – Értem. Jó éjt!
  – Jó éjt, apa!
  Letette, megfordult és majdnem fölsikoltott.
  – Martin, a frászt hozod rám!
  – Bocs – mondta a fiú, és elindult felé. – Hallottam a csörgést és jöttem, de megelőztél. Ámbár egyáltalán nem bánom…
  Kissy ekkor ébredt rá, milyen vékony a hálóinge, de mire egészen paradicsompiros lett volna, a fiú már oda is ért és átölelte.
  Egyáltalán nem túl vékony ez a hálóing, gondolta Kissy hirtelen kinőtt második feje. Még a legideálisabb világításban is csak nyolcvan százalékig átlátszó, és bokáig ér! Olyan kell, aminek a széléig Martin le tudja csúsztatni a kezét, aztán alatta fölfelé… legfeljebb combközépig érhet.
  Szó se lehet róla, jutott végre szóhoz Kissy első számú, erkölcsös feje. Frottírpizsama, fölötte fürdőköpennyel, semmi mást nem szabad fölvenni, ha Martin is itt alszik.
  Ennek a hálóingnek rendes kivágása sincsen, állapította meg Kissy züllött feje. Olyan kell, amin normálisan befér a fiú keze.
  Nyakig zárt pizsama hosszú nadrággal, mondta Kissy első feje kétségbeesetten, mert az ekkor következő csókok sokkal szenvedélyesebbek voltak, mint az előző sorozat. Hálósapka és mamusz, a nadrág alatt bundabugyi. Úszódressz, nyaktól bokáig egy darabban!
  De ez a fej egész biztosan alulmarad, ha Kissy mindkét feje nagyot nem koppan valami keményen.
  – Au!
  Először az tudatosult benne, hogy Martin ugyanúgy tapogatja a fejét, mint ő a sajátjait, aztán az, hogy egy szekrénybe verték be mind a ketten. És csak legvégül az, hogy akkor, amikor már majdnem vízszintes helyzetbe kerültek a földön.

– Ágyban kényelmesebb lett volna – mondta Niala.
  Kissy döbbenten nézett rá. – Magadnál vagy?
  – Igen – mondta Niala, kritikus szemmel vizsgálgatva a fogkeféjét. Aztán beletette a pohárba, úgy látszik, egyelőre megkegyelmezett neki. – Én magamnál vagyok, de hogy ti az éjszaka szintén magatoknál voltatok-e, azt már nem merném állítani. És azt hiszem, az ilyen dolgok egyre gyakoribbak lesznek köztetek.
  – Hát az meglehet – mondta Kissy csöndesen.
  – No, hát ezért mondom, hogy kényelmesebb lett volna ágyban. Vagy legalább egy matracon.
  – De hát akkor…
  Niala ránézett. – Szeretitek egymást, nem?
  Kissy bólintott.
  – Akkor előbb-utóbb így is, úgy is az ágy lesz a vége. Legalábbis remélem, hogy nem egy mosogató.
  Kissy nevetett. Niala közben befejezte a szépítkezést, sose kellett sok időt fordítania rá. Ahogy elfordult a tükörtől, megjegyezte: – Valamelyik nap új fogkefét veszek.
  Kissy bólintott – sejtette –, magában pedig arra gondolt, milyen különös lány Niala. Akármikor megvehetne egy elektromos fogkefét a zsebpénzéből, de ha kéri, vesznek neki a szülei is, és mégis közönséges kefével mossa a fogát. De nem szólt semmit. Ismerte már a barátnőjét, pontosan tudta, hogy az elektromos fogkefe szerinte nem ér annyit, mint a rendes, csak fölösleges flanc.
  Amióta szervezték a Jerry ügyeit, no meg néha Vanessával is szó esett dolgokról, Kissyben kezdett világosabb kép kialakulni D’Aubissonék anyagi helyzetéről. Ott Beaulieu-ben azt látta, nagyjából azon a szinten élhetnek, mint ők. De már tudja, hogy nem így van: sokkal gazdagabbak náluk. Csak nem látszik annyira, mert utálják a kérkedést. Apának például drága órája és öltönye van, nem is egy persze. Georges-nak talán nincs is, vagy ha van, a legvégső esetben veszi föl. Persze neki nem is kell a jól menő üzletembert mutatnia. Pedig egy-két elejtett megjegyzésből tudja, hogy ő is köt üzleteket, ha sokkal kisebbeket is, viszont a saját zsebére.
  Jólesett ezt így végiggondolni, addig se azon járt az esze, amiről beszélgettek. De Niala visszaterelte a gondolatait, helyére téve a hajkefét.
  – Az az első stádium, amikor a fiú ellen kell küzdened. Te már a második stádiumban vagy: amikor önmagad ellen küzdesz. Lehet, hogy csak tegnap este óta, de ez a helyzet.

Kissy még reggeli közben is töprengett barátnője szavain, és úgy döntött, hogy nincs igaza. Nem lehet igaza. Ő nem küzd önmagával, mert szilárdan elhatározza, hogy nem enged se Martin próbálkozásainak, se a kísértésnek. Mondjuk a tizennegyedik születésnapja legyen a határidő. Addig nem történhet köztük semmi, Martinnek is meg fogja mondani, hogy semmi nem történhet, ami eddig nem történt. Ha betölti a tizennégyet, akkor alaposan átgondolja a helyzetet, hogy elég érettek-e már mind a ketten, és eléggé szeretik-e egymást. Ha bármelyik kérdésre az a válasz, hogy nem vagy nem biztos, akkor vár még egy évet. Nem, mondjuk fél évet. Félévenként elvégzi ezt a vizsgálatot, amíg határozottan és egyértelműen úgy nem látja, hogy eljött az idő.
  Megnyugtatta a tudat, hogy rálelt a megoldásra. Most már a többiekre is jutott ideje. Tulajdonképpen egész idő alatt azzal kellett volna foglalkoznia, hogy mindennel el vannak-e látva és minden ízlik-e nekik, de hát nincsenek ebben a formális vendég–háziasszony viszonyban, ráadásul itt van háziasszonynak anya is, azonfelül ha valami nem jó, legfeljebb széttárhatják a kezüket. Evőeszköz annyi van, amennyit kiszedtek a piros dobozból, a többi lent becsomagolva. Ennivaló az van, amit Angélique és Chantal bevásárolt reggel, plusz némi hátrahagyott Boulanger-élelmiszer, de az túlnyomórészt konzerv, levespor meg ilyesmi. Még asztaluk sincs, amihez mind leülhetnének, két asztalon és egy szekrényke tetején esznek. Majd szól anyáéknak, hogy tegyék ki a konyhából azt a tálalópultot és vegyenek egy hosszú asztalt, aminél enni lehet. A pult olyan magas, hogy bármikor hegymászók tűnhetnek föl az oldalán.
  No igen, gondolta, amikor Vanessa fölkapta a paradicsomos tányért és átvitte Piéknek. Van őnáluk tartalék háziasszony is. Igazából mindenki mindenkit egyformán kiszolgál, ha kell, de Vanessa pár hete még úgy vezette a háztartásukat, mint… mint mi is? Mint egy nagymama, ez az. Mindenkinek van egy vagy két olyan nagymamája, aki időnként eljön falusi házacskájából, és vendégeskedés címén saját kezébe veszi a háztartás irányítását. Mohi pont ilyen volt, csak kisebb kiadásban. Ha azt látta, hogy Macska kilöttyintette a tejet, ment és feltörölte. Ebéd után automatikusan vitt mindent a mosogatógépbe, amikor elkészült, minden darabot a helyére rakott, közben megnézve, hogy szép tiszta-e.
  – Hát te min töprengsz? – érdeklődött Chantal.
  – A ma délelőttön – füllentette. – Hogy mivel kezdjük.
  – Nyilvánvalóan a bútorokkal – mondta Pi.

Két óra alatt helyre rakták azokat a bútorokat, amik tegnap már nem fértek bele az időbe. Kicsik vagyunk, de jó sokan, állapította meg Nimby, amikor rájöttek, hogy a nappali nagy szekrénye nincs jó helyen, és percek alatt elfuvarozták oda, ahova kellett.
  Macskának Pi javasolta még az elején, hogy jótanácsokkal erősíthetné a csapatot, de senki nem gondolta, hogy az állatka valóban csatlakozik. Fölugrott az egyik asztalra és utazott rajta, míg elszállították. Amikor az asztal megérkezett és ott hagyták, leugrott, csalhatatlan biztonsággal kiválasztotta, hogy melyik bútort fogják vinni, és már rajta ült, amikor ők odaértek.
  Csak akkor jött zavarba, amikor a nagy szekrény került sorra. Majdnem két méter magas, minden oldala sima függőleges… Leült és csak nézett a magasba.
  – Miau…
  – Úgy van – felelte Vanessa, gyakorlott mozdulattal fölkapta a nyakbőrénél fogva és odanyújtotta Pinek. A férfi átvette és fölrakta Macskát a szekrény tetejére.
  – Engem kilelne a hideg, ha ilyen magasra fölraknának – mondta Chantal. – Neki ez egy felhőkarcoló!
  Macskát nem lelte ki a hideg, még akkor sem, amikor a felhőkarcoló mozogni kezdett alatta. Vidáman ült a szekrényen, amíg a helyére tolták, és nem vette észre, ahogy Pi rákacsint anyára és Angélique-re.
  Szépen helyre tették a szekrényt, megfordultak és elsétáltak.
  Macska arcáról lehervadt a mosoly. A macskák nem mosolyognak, de Kissynek mégis ez volt az érzése. Döbbent képet vágni viszont ő is remekül tudott.
  – Miau!
  – Azonnal vegyetek le! – fordította Vanessa.
  – Mi a gond, cica? – nevetett rá Pi. – Le tudsz te jönni onnan egyedül is.
  Vanessa a szekrény felé fordult és nyávogott, nyilván lefordította neki. Macska lenézett, bizalmatlanul méregetve az alatta tátongó mélységet, aztán megint Pire fordította a tekintetét. Kissy nyomát se látta benne könyörgésnek. Inkább szigorú volt.
  – Miau – mondta, de mielőtt Vanessa fordíthatott volna, Macska ugrott. De nem a földre. Pi vállát célozta meg, és pontosan landolt rajta. Aztán csak ült ott, szemlátomást nagyon büszke volt magára, az ügyes ugrásért is, meg hogy így túljárt a nagyok eszén. Amikor Pi letette, emelt fővel és magasra tartott farokkal elsétált a hálószobák irányába.

Anya nem ebédelt velük, Giselle-lel is kell találkoznia meg van egy csomó elintéznivalója is. A konzervekből nemigen lehetett komplett ebédet összeállítani olyanok számára, akik megmozgattak egy csomó szekrényt, aztán kirakodták és helyére szállították hat nagy doboz tartalmát, úgyhogy lesétáltak a belvárosba és egy kis étteremben jól besültkrumpliztak. Kissy most sem tagadta meg magát, az Obelix-kaja és a sült krumpli mellé rizst és tükörtojást kért. A pincérnő furcsálkodva nézett rá.
  – Mit akarsz csinálni ezekkel?
  Kissy tűnődve biggyesztette ajkát.
  – Nos, ha a rizst rátesszük a tojásra és körberakjuk három szál sült krumplival, akkor egy másodosztályú varázslat segítségével átváltoztatható három kisegérré, akik Edith Piaf-sanzonokat énekelnek. De én mégis inkább arra gondoltam, hogy megeszem.
  A pincérnő nevetett és fölírta a rendelést.
  Az Obelix-kaja persze Nimby találmánya, ő nemcsak Depardieu alakításában ismeri Asterix haverját, a képregényeket is olvasta, pedig egymillió éve jelentek meg, a hatvanas-hetvenes években. Obelix kedvence a vaddisznósült, úgyhogy Nimby Obelix-kajának hív mindent, ami sült disznóból van.
  Délután folytatták a munkát. Az alagsorban egyre zsugorodott a dobozhalom, s a szekrények, polcok megteltek holmival. Most nem foglalkoztak azzal, hogy minden a helyére kerüljön, Kissy nem is tudta mindennek a helyét még otthon sem, hát még egy új házban, no meg nem is lehetett ott mindenütt. Beérte azzal, hogy megadta az iránymutatást, melyik szekrénybe mit tegyenek, aztán ment a következő helyszínre. Majd később sorba rakják a könyveket meg ilyesmit.
  Fél ötkor közös megegyezéssel befejezték a munkát. Leültek a nappaliban, ami már egészen úgy nézett ki, mint egy valódi nappali, és fújtattak. Sokkal többet végeztek ma, mint gondolták, de el is fáradtak bele.
  Nimby elővette az okostelefont és ahogy mondani szokta, rákukucsolt a szerverekre. Egyelőre persze feldolgozóprogram nélkül, hisz az még nincs kész, csak közvetlen eléréssel megnézte a logokat, hogy minden rendben van-e. Rendben volt, a szerverek szépen dolgoznak, a szerverstatisztika szerint már több mint hatvan felhasználóról volt információjuk.
  Amikor kilépett, Niala elkérte a telefont és hazaszólt, hogy tudják, itt minden rendben van. Aztán homlokráncolva hallgatott egy sort.
  – Fogalmam sincs – mondta aztán. – Várj csak… Vanessa – nézett húgára –, láttál te valahol otthon fúrógépet, csiszológépet meg ilyesmit?
  – Láttam – felelte a kislány. – A panzió padlásán, a nagy szerszámos polcon.
  Niala továbbította az információt, váltott még pár mondatot anyjával és letette.
  – Szóval Hubert szíve rabul esik – állapította meg Vanessa.
  Niala meghökkenten nézett rá.
  – Miféle Hubert?
  Vanessa vigyorgott. Pontosan ugyanúgy, mint azelőtt Mohi. Az egész élete megváltozott, a vigyora nem.
  – A szerszámok Alex Bourridonnak kellenek, igaz? – Niala bólintott. – Nos hát, még a hét elején mondta Jérôme-nak, hogy ne számítson rá a hétvégén, mert vagy átmegy Gensacékhoz egy monstre kártyapartira, vagy rendbe teszi a Marianne vitorlarúdját. Azt mondta, mind a kettő nagyon esedékes már. Viszont Marie Gensackal ugyanaznap arról beszéltünk, hogy ha a hétvégén az apja nem kártyázik, akkor elmennek Antibes-ba, és akkor bedobhatja magát Hubert-nél. Azt mondta, ezen a hétvégén az ujja köré fogja csavarni.
  Vanessa diadalmasan rávigyorgott a nővérére és előkelő mozdulattal ajkaihoz emelte a kóláspoharát.
  – Jézusom – motyogta Nimby. – Sherlock hozzád képest amatőr volt!
  – Hát persze – mosolygott rá Vanessa elnézően, amiért a másik csak ilyen sokára jött rá erre a magától értetődő dologra.
  Niala nevetett. – Én már meg se lepődöm. Állandóan ilyeneket csinál, én pedig mindig arra gondolok, hogy ha nem lenne ilyen, talán soha nem jut eszembe, hogy a családunkban lenne a helye.
  – Szerencse, hogy eszedbe jutott – vágta rá Vanessa jókedvűen. De Kissy elkapta azt a pillantást, ahogyan egymásra néztek. Tele volt szeretettel. Órákig el tudta volna nézni, de azok egymásra mosolyogtak és már mással foglalkoztak. Vanessa bekapott egy aprósüteményt – még reggel hozták a lányok –, Niala pedig nyújtózott egyet.
  – Tényleg elképesztő, hogy így megjegyzel mindent – mondta Angélique. – Ha utoléred a tananyagot, kitűnő tanuló leszel.
  Vanessa megvonta a vállát. – Ha az leszek, hát az leszek. Ha nem, akkor nem. Nem mindegy?
  Ebben a közönyben a vanessai nemtörődömség mellett Kissy már Niala hatását is fölfedezte. Niala nem tulajdonított nagy jelentőséget az iskolai osztályzatoknak – bárkiének –, úgy tartotta, az életben dől el, ki hogy állja meg a helyét. Hát ő jól megállja a helyét, az biztos.
  – Hm – mondta Martin. – Nálatok a padláson a világon minden megtalálható.
  – Meg – vigyorgott Vanessa. – Ócska tollseprűtől a tízkilós gyémántig mindent megtalálsz. Egyébként a melléképület padlását ti nem is láttátok, az majdnem ugyanakkora, és csak egyetlen dolgot tartalmaz.
  – Mit? – kérdezte Angélique.
  – Rumlit.
  Nevettek. Aztán Martin folytatta.
  – Csak az jutott eszembe, hogy érdemes lenne megnézni az itteni padlást is. Amikor bekukkantottunk, azt láttam, hogy egy csomó minden van ott.
  Többen bólogattak. – Lehet, hogy érdemes lesz odalátogatni – mondta Niala –, de jobb, ha holnapra hagyjuk. Minden tagomat külön érzem.
  Egyetértettek. Senkinek se volt kedve olyasmihez, ami tárgyak mozgatásával jár. Inkább leültek a tévé elé, anyáék szobájában – egyelőre csak ott volt működő készülék. Nimby beledugta a DVD-lejátszót, Niala pedig előkereste a pontosan ilyen esetekre számítva becsomagolt lemezeket. Egy jópofa filmet néztek meg, a Doc Hollywoodot Michael J. Foxszal. Piék nélkül, ők fölmentek a szobájukba és belebújtak a könyveikbe.

Három nap alatt nagyszerű rendet csináltak a házban. A legtöbb holminak nem volt még meg a helye, a polcokon összevissza voltak a könyvek és voltak helyiségek, ahova tanácsos volt nem bemenni, ha az ember meg akart maradni abban a hitben, hogy a házban rend van – de ezek majd fokozatosan kialakulnak, ahogy élnek benne. Van egy csomó Boulanger-bútor, amikre nekik nincsen szükségük, azokat majd fölteszik az eBayre, és pár új bútort is kell majd venni. De erről majd anyáék döntenek.
  Ők a negyedik naptól, vagyis keddtől már a felkészüléssel foglalkoznak megint. Azazhogy némi vitát váltott ki, hogy bevegyék-e a felkészülési programba azokat az eszközöket, amiket a padláson találtak.
  Pi bukkant rájuk egy ládában, fóliákba és textíliákba csavarva. Három csomag: az egyikben két íj, a másikban egy bonyolult készülék, a harmadikban egy köteg nyílvessző.
  – Nahát – nézte Vanessa –, nyílpuska!
  – Mi? – kérdezte Pi.
  – Nyílpuska, más néven számszeríj. Középkori fegyver, de ma is használják sportolók és állatorvosok.
  – Állatorvosok?! – hökkent meg Chantal. – Mire?
  Vanessa elnéző mosollyal pillantott rá. – Egyszer próbálj meg egy fogfájás miatt dühöngő tigrist közönséges injekcióval elkábítani. Rögtön értékelni fogsz bármit, ami messziről célba juttatja.
  – Értem…
  Vanessa közben a nyílpuska szerkezetét tanulmányozta, apróra végignézve egyes részleteket.
  – Aha – mondta –, értem már. Pi, megtennéd, hogy kinyitsz egy ablakot?
  A férfi ráncolta kicsit a homlokát, de kinyitotta. Vanessa elhelyezkedett az ablakban, a párkányra támasztotta a számszeríjat és beleillesztett egy nyílvesszőt. Meghúzott egy kart, amitől a szerkezet elülső, íj formájú része kifeszült, a nyíl hátracsúszott; Kissynek rémlett, hogy látott már hasonlót középkori filmekben. Vanessa fölemelte a puskát, kinézett az ablakon, aztán meghúzott valamit. Csattanás, és a nyílvessző eltűnt a szemük elől.
  – Működik! – örült meg Vanessa. – Majd megkeressük a nyilat. Hé, ne csináld!
  Ez Martinnek szólt, aki az egyik íjat próbálta megfeszíteni éppen.
  – Miért ne? Nem tettem rá nyilat…
  – Mert eltörheted – jelentette ki a kislány. – Ha a rossz irányba feszíted meg, kettétörhet.
  – Miért feszíteném rossz irányba? – Martin kézzel mutatta. – Így kell.
  Vanessa fölvette a másik íjat – egyformák voltak –, s alaposan végigvizsgálta.
  – Nem – mondta végül. – Ez egy visszacsapó íj. – Úgy kell tartani, hogy a fa közelebb legyen hozzád, mint az ideg, és amikor megfeszíted, az ideget elhúzod a hátrahajló fa mellett. – Beszéd közben meg is tette. – Aztán… huss! – Elengedte a zsinórt, ami pengve vágódott előre.
  – Miau!
  Macska rémülten leugrott a ládáról, amin eddig ült.
  – Jaj, Macska, ne haragudj. – Vanessa letette az íjat és odament a kis állathoz. Leült, fölkapta és az ölébe ültette. – Nem akartalak megijeszteni.
  A kismacska összegömbölyödött és átadta magát a simogató kezeknek. Kissy irigyen nézte. Macska elméletileg az övé, de neki soha nem engedi így simogatni magát. A fülét szabad birizgálni, egy-egy simítást is eltűr a kis kobakjára, de az ölébe kizárólag Vanessa veheti.
  Sóhajtott. Macskák… öntörvényű mindahány, nem lehet komolyan venni őket.

Ezekben a napokban fedezte föl a természetet. Kissyék remekül mulattak a fűben osonó kis fehér cica látványán. Boulanger-ék jó ideje nem nyírták a füvet, Vanessának térdig ért, Macskának messze a feje fölé. Nagyszerűeket tudott bújócskázni benne, és elbűvölve figyelte a rovarokat és madarakat. Egyelőre csak lentről, legalábbis ők nem tudtak róla, hogy a fára mászással megpróbálkozott volna. De Kissy biztosra vette, hogy Macska előbb-utóbb fentről néz le rájuk.
  Amikor kimentek az íjakkal, nem tartott velük: randevúja volt a tányérkájával, amit Vanessa rakott meg neki gondosan. Kerítettek egy deszkadarabot, krétával keresztet rajzoltak rá, és Martinnél volt egy mérőszalag.
  Jó darabig nem akadt dolga, a kereszt és a becsapódási pont távolsága nagyobb volt a kereszttől a becsapódás irányában a deszka széléig mért távolságnál. Ezt persze Nimby határozta meg ilyen tudományosan, de enélkül is mindenki látta, hogy mellélőnek.
  Mindenki háromszor próbálkozott, a nyílpuskával, mert azzal könnyebb. Olyan helyet választottak, ahol a nyilak alacsonyabb fűbe esnek, de az első sorozat huszonnégy nyila közül így is elveszett hét. Martinnek egy, Nialának két találata volt, de azok is a deszka szélébe.
  Vanessa mindenkinek megmutatta, hogy kell tartani, hogy kell célozni és elsütni a fegyvert. Közben elmondta, honnan van a tudománya: olvasott egy könyvet a középkori fegyverekről. Igazi íjat ő is most lát először.
  Végül utolsóként ő is kézbe vette a számszeríjat. Felhúzta, célzott, elsütötte.
  Megtapsolták. A nyílvessző már ránézésre is közelebb volt a kereszthez, mint az eddigi három találat. Martin odament és lemérte.
  – Száztíz – kiáltotta, kihúzta a nyilat és jött vissza.
  Nem rossz, gondolta Kissy. Niala jobbik találata százötvenhét milliméterre volt, Martiné százhetvenre.
  Vanessa töltött és célzott. Kissy figyelte a kezét. A puska rezzenéstelenül állt benne.
  Csatt!
  Martin rohant mérni. A nyílvessző harminckilenc milliméterre volt a kereszttől. Alig négy centire!
  Vanessa oda sem figyelt a tapsra. Gondosan felhúzta az íjat, célzott és lassan elhúzta a ravaszt.
  Martin most már el sem indult. Nem volt mit mérni. Telitalálat. A kisegerek döbbenten nézték a céltáblát.
  Vanessa leeresztette a fegyvert és megilletődve, de némi elégedettséggel szemlélte művét.
  Eltelt egy egész perc is, mire megszólalt egy hang: Pié.
  – Hiszen láttátok, amikor megdobta Sylvie-t a nyáron. Gyakoroltál már ilyesmit korábban is, Vanessa?
  A kislány némán ingatta a fejét.
  – Alighanem tehetséged van hozzá.
  – Lássunk még egy sorozatot – mondta Nimby. Vanessa elmosolyodott, fogta a puskát, és nyugodt ütemben hat nyilat röpített a célkeresztbe. Egy se ment távolabb két centinél.
  A lőgyakorlatnak Chantal hangja vetett véget.
  – Vigyázzatok, macskaveszély!
  Macska már kint rohangászott a kert oldalsó részében. Vanessa elrakta a fegyvert, s elmentek begyűjteni a nyilakat.
  A vita később jött, amikor leültek a verandán. Vanessa kezdte:
  – Célba lőni nagyon könnyű dolog. Majd ti is megtanuljátok. A céllövészet remekül illeszkedik a felkészülési programunkba.
  – No várjunk csak – húzta össze Pi a szemöldökét. – Én ezt nem tartom olyan jó ötletnek.
  – Miért nem?
  – Ezek veszélyes eszközök, Vanessa. Gyanítom, hogy meg lehet velük ölni egy embert.
  – Igen, szerintem is – bólintott a kislány.
  – Ilyesmiket mégse kellene használnunk. Mi nem lelőni akarjuk a shindyket, hanem rendőrkézre adni.
  Vanessa bosszúsan sóhajtott.
  – Miért állítja mindenki, hogy a felnőttek jobban átlátják a dolgokat?…
  – Hozzád vágjak valamit? – nevetett Pi.
  – Nem találnál el – vágott vissza a gyerek. – Pont ezért kell céllövészetet tanulnod. Egyszer már az én célzótudományom mentett meg egy shindyt attól, hogy hetekig kelljen bolyongania a hegyekben, minden fa mögött rendőrt sejtve. – Kissynek nagyon tetszett ez a megfogalmazás. Ahogy Vanessa tálalta a dolgot, úgy festett, Hendriksen egyenesen hálás lehet neki, amiért fejbe dobta. – Máskor is megeshet, hogy egy jól irányzott dobás vagy lövés menti meg a szitut. És nem biztos, hogy pont ott leszek.
  – A célbadobás és a céllövés nem ugyanaz – érvelt Pi. – Én elég jól dobok kosárra, de ezzel a Robin Hood-szerkezettel képtelen vagyok célba találni. Ha tehát ezt megtanuljuk, azzal nem leszünk jobb célbadobók.
  – Pontosan. Ezért kell a lövést és a dobást is tanulni.
  Pi a fejét csóválta.
  – Egy pillanat – avatkozott bele Niala. – Pi, szerinted milyen hátrányunk származhat abból, ha jó céllövők leszünk?
  – Semmilyen – ismerte el a férfi. – De abból se származik hátrányunk, ha jó sakkozók leszünk, mégse vesszük föl a programba a sakkot is.
  – Én pedig határozottan állítom, hogy kifejezetten szükségünk van a céllövészetre – mondta Vanessa. – Képzeld csak el, mi lett volna, ha Sylvie nem egy fészerben lapul Elkével, hanem egy szakadék túloldalán, és nincs időd megkerülni a szakadékot. Egyet tehetsz: távolból gyakorolsz hatást a mukira.
  – Vagyis lelövöm – mondta Pi.
  – Talán nem éppen lelövöd, de nem biztos, hogy rámászik a gyerekre, amikor a hátsó feléből ömlik a vér – felelte Vanessa angyali szelídséggel.
  – Már értem Macskát – szólalt meg Angélique. – Ezért vonzódik hozzád ennyire. Mindkettőtök ártatlan külseje vérszomjas ragadozót takar.
  – Macska még nem tudja magáról, hogy ő egy vérszomjas ragadozó – igazította ki Niala, amikor elült a nevetés. – Egyébként Vanessa semmi olyat nem mondott, amit ne tudtunk volna róla régóta. Ha emlékeztek, Sylvie-nek rögtön a nyomozás kezdetén megígérte, hogy be fogja törni az orrát.
  – Később döntöttem úgy, hogy az nem lenne elég drasztikus – magyarázta Vanessa, hogy világossá tegye, miért nem tartotta meg adott szavát. – Az nem állította volna meg menekültében, ezért inkább arra törekedtem, hogy a hipotalamusz környékére mért erőteljes ütéssel zavart okozzak a limbikus rendszerben, és…
  – Igen, igen – vágta el Angélique sietve az aprólékosnak ígérkező orvosi fejtegetést, ami Kissy gyanúja szerint színtiszta halandzsa lett volna, de annál véresebb. – Mindannyian régóta tudjuk, hogy egy vérszomjas kis ragadozó vagy, Vanessa. Ez egyike azoknak a tulajdonságaidnak, amikért szeretünk és becsülünk. – Vanessa vidáman lóbálta a lábát. – De egy dolog kényszerűségből fejbedobni valakit, és egészen más dolog egy ilyen életveszélyes fegyverrel meglőni.
  – Mindkét esetben a test légintegritásának erőszakos megsértéséről van szó – avatkozott bele Nimby.
  Angélique mérgesen nézett rá.
  – Igen. Erről van szó, csak lehet, hogy a második az életébe kerül.
  – Nem kellett volna gyerekekre támadni – felelte Nimby. – Sajnálom, tisztelt bíróság, de ha nem állítom meg, akkor rám ront és szétmorzsol, aztán pedig végrehajtja förtelmes terveit a zsenge leánygyermeken, akit szüleitől elmartalékolt.
  – Elmartalékolt? – ízlelgette Chantal a szót. – Nem rossz.
  Angélique lemondóan sóhajtott.
  – Egy pillanat – szólalt meg most Martin. – Van egy javaslatom mint a haditanács elnökének.
  – Nem tudtam, hogy haditanácsot tartunk – mondta Pi.
  – Eddig én se – felelte Martin. – De most már tartunk, és én vagyok az elnök. Most választottam meg magamat. Azt javaslom, szavazzunk a céllövészet felkészülési programba iktatásáról – természetesen holnap.
  – Egyhangúlag elfogadom – szólt Nimby.

– Lazíts – hallotta a háta mögül Vanessa hangját. – Válj eggyé a fegyverrel. Ügyelj a légzésedre. Lazíts!
  – Igenis, Yoda mester – motyogta Kissy, és elhúzta a billentyűt. Aztán a monitorra nézett, bár anélkül is látta. Tizenkilenc centi.
  – Mert dumáltál – rótta meg Vanessa.
  – És különben se ő Yoda mester – vigyorgott mellettük Nimby. – Ott ül ni.
  Odanéztek. Macska egy alacsony ágon ült, őket nézte, és pont úgy tartotta a füleit, mint Yoda.
  – Az Erő legyen veled – bólintott a kis állatnak Vanessa, és visszafordult őhozzá. – Mi van, még mindig nem töltöttél?
  Kissy sóhajtott és kivett egy újabb nyilat.
  Persze hogy megszavazták a céllövészetet. Vanessa megkérdezte a haditanácsban:
  – Áruljátok el nekem, Pi és Angélique, mi olyan rémisztő ezekben? – s az asztalon heverő íjakra mutatott. – Mert a harcművészet kezdettől fogva műsoron van, és pontosan tudjátok, hogy a kezem meg a lábam sokkal veszélyesebb ezeknél. De ma már a tietek is. Akkor mit vagytok úgy oda miattuk?
  Úgyhogy kedden rögtön fogták magukat és csináltak rendes céltáblát egy ócska asztallapból, ami a műhelyben feküdt. Beütöttek egy szöget a közepébe, arra zsinórt kötöttek, a másik végére filctollat, úgy húztak kört. Pi végezte a munka nagy részét. Onnantól, hogy belátta, hogy az íjak semmivel se veszélyesebbek, mint Vanessa, aki két embert már kórházba juttatott – és ma már a csapat nagy része alighanem szintén képes ugyanerre, Martin és Chantal egész biztosan –, szóval innentől Pi is fenntartás nélkül vett részt a céllövészeten. Egyelőre csak a számszeríjjal dolgoztak, a rendes íjak nagyobb hozzáértést igényelnek, és Vanessa úgyis csak egy tanítvánnyal tud foglalkozni egyszerre. Addig a többiek verekszenek.
  A céltábla színkódját Nimby dolgozta ki. A tíz, húsz és harminc centit pirossal húzták meg, az ötösöket feketével, a maradékból pedig a párosakat zölddel, a páratlanokat kékkel. A kert hátsó falánál támasztották le, és a verandáról lőttek, a medence fölött, ez jó messze van, de így se volt nehéz célozni és leolvasni a találatot. Kivéve Nimbynek, aki rövidlátó volt, örült, ha egyáltalán eltalálta a céltáblát, de hogy hol találta el, azt nem látta. Azért lőtt ő is, mert – mint Vanessa megjegyezte – a legfélresikerültebb találat is többet ér, mint ellőni a shindy mellett, és mellélőni is többet ér, mint nem lőni egyáltalán.
  Egy ideig megmondták Nimbynek, ki melyik körbe lőtt, aztán ő segített magán. Kért egy kis tűzszünetet és hátravitte anya laptopját meg két üres fiókot. Aztán kihozta a verandára az egyik asztali gépet, párat kattintott rajta, és már meg is jelent a monitoron a céltábla, alig egy méterről.
  A tábla elé tette az egyik fiókot, arra a laptopot, a háta mögé pedig fölállította a másik fiókot, páncél gyanánt, a túl alacsony lövések ellen. A laptopnak persze beépített webkamerája van, aminek a képét a rádiós hálózattal vitte át a másik gépre.
  A megoldás nagy sikert aratott, csakhamar ők is rászoktak, hogy lövés után megnézzék a találatot közelről is. Csak azt furcsállták, hogy miért kellett egy laptopot odacipelni, amikor van külön webkamerájuk is.
  – Azért – közölte Nimby –, mert nem valószínű, hogy ilyen távolságon még átmegy az infó anélkül, hogy bezajosodna. De ezt nehéz kideríteni, mert nincs ennyi USB-kábelünk. De ha lenne ennyi kábelünk és netán átmenne az adat, akkor elmondom, hogy a webkamera pillanatnyilag az asztalomon áll, az asztal a szobámban van, a szobát pedig benne hagytuk a franconville-i házban.
  – Világos – nevettek ők, és céllövészet előtt mindennap kivitte valaki a laptopot a két fiókkal.
  – Mindjárt jobb – nézte Vanessa a találatot. Tíz centi volt. – Csak nagyon lefelé hord. Amíg nem űrpárbajt vívsz, addig nem szabad figyelmen kívül hagynod a gravitációt. Amíg a nyíl repül, esik is.
  Kissy magasabbra célzott. Most fölé lőtt tizenkét centivel.
  – Fog ez menni – biztatta mestere. – Megvolt a húsz lövésed. Ki következik? Nimby, te úgyis éppen lazsálsz, gyere!
  A fiú megcsóválta a fejét.
  – Bánom is én, hogy milyen irányba mozgatod – nevetett Vanessa. – Kapd magad és gyere lőni.
  – Minek – sóhajtotta Nimby egy megtört öregember hangján –, úgyse találok célba.
  Vanessa még jobban nevetett, aztán lehajolt, fölemelt egy darabot a levegőből, a feje fölé emelte és forgatni kezdte, mint egy lasszót. Néhány kör után rádobta Nimbyre, aki a torkához kapott és tántorogva megindult Vanessa felé, aki váltott kézzel húzta be a kötelet. A fiú odaért, a lány leakasztotta a hurkot a nyakából, átvette a nyílpuskát Kissytől és mosolyogva odanyújtotta neki.
  Kissynek elakadt a lélegzete. Gyorsan odaadta a puskát és bement a hálószobába, aztán tovább, nehogy valaki kintről utánanézzen. Nem akarta, hogy meglássák az arcát és kérdéseket tegyenek föl.
  Lehetséges volna, hogy azt látta, amit látni vélt?

Mikor is volt?… Ősrégen, még a nyaralás előtt kellett lennie. Ő arra gondolt, hogy egyszer talán Vanessa, azazhogy akkor még Mohi volt, szóval egyszer talán Mohi legfontosabb tulajdonsága Nimby szemében az lesz, hogy lány. Ja igen, ez arról jutott eszébe, hogy Nimby azt kérdezte: „hát Mohi lány?” Persze, amikor Beaulieu-be készültek és arról beszéltek, hogy valahogy föl kell ruházni, egy lánynak nem mindegy, hogy néz ki.
  És akkor jutott eszébe először, hogy egyszer talán ők ketten… De azóta ez nem sokszor jutott eszébe, mert Mohi túlságosan el volt foglalva a Beaulieu és a D’Aubisson család keltette érzelmi megrázkódtatásokkal, semhogy…
  De most…
  Hol is van az a szemvillanás, ami megváltoztatja a világtörténelmet? Egy regényben, már nem emlékszik, hol, csak arra, hogy egy lány volt a főhős. Hát ez is egy ilyen szemvillanás volt, amit most látott Vanessa arcán.
  Csak ez nem megváltoztatta, hanem feltárta a világtörténelmet, az eddig is, ezután is ugyanúgy zajlott, de most ő, Kissy is kapott némi betekintést az eseményekbe.
  Eszébe jutott az a pillanat, amikor fölfedezte, hogy Mohi mindent megjegyez Beaulieu-ről – persze akkor még nem tudta az okát, és azt sem, hogy ez a kitűnő memória csak erre az egy városra vonatkozik. A kis hegyi repülőtéren, amikor Mohi folyékony provanszál nyelven szólalt meg, anélkül hogy tudta volna, hogy létezik ilyen nyelv, és tudott mindent a helybeliekről és mindennapos apró-cseprő dolgaikról.
  De nem, nem is az a pillanat volt ehhez fogható. Inkább az a másik, az egész idei év legszebb pillanata, amikor kinyílt az ajtó és kilibbent a kis költemény-Mohi. Meg amikor kinyitotta az ajtót és ott állt a D’Aubisson család, meg persze Mohi arcán a tűzijáték. Hát most itt van a negyedik pillanat: egy szemvillanás.
  Szörnyű, hogy Nimby pont ott állt mellette, semmit nem látott az arcából és nem tudja, észrevette-e azt a szemvillanást és reagált-e rá. Csak annyit tud, amit Vanessa arcán látott.
  Ahogy most visszagondol, az a villanás nem lehetett tudatos, Vanessa nincsen tudatában a saját érzéseinek. Igen, ráragyogtatott Nimbyre egy csodaszép mosolyt, és a szemében ott volt valami olyasmi: „Te kedves, te drága” – ott volt, igen, de nem azért, mert közölni akarta Nimbyvel. Ha tudatos lett volna, az arcán is ott lett volna, de azon csak a mosoly volt. Ez pedig azt jelenti…
  Ó, igen, mert Nimby sem tud még semmit az egészről. Ha tudna, akkor úgy reagált volna, és annak visszfénye lett volna Vanessa arcán. Akkor is, ha Nimby most, ugyanebből a szemvillanásból értette volna meg.
  Mindez tehát azt jelenti, hogy Nimby nem tud még semmit, és Vanessa sem ébredt még tudatára. Ő, Kissy az egyetlen, aki tudja, hogy Vanessa szerelmes Nimbybe.

A történet másik felét szombaton tudta meg, két részletben. Az elsőt Shrekék közreműködésével, akik kilenc körül jöttek és hozták a feldolgozóprogramot. A nevét Nimbytől, a tulajdonképpeni szerzőtől kapta még hetekkel ezelőtt: Cirrus. Amint elmagyarázta, a feldolgozóprogram névadója, a cumulus gomolyfelhőt jelent, ami a legalacsonyabban képződő felhő – a cirrus a legmagasabb, tizenkét kilométerre is fölnőhet. A cumulus ezenfelül szép időben látható, a cirrus növekedése viszont időromlást jelent. Vagyis amíg a Cumulus program dolgozik, addig szép az idő, azaz nincsenek shindyk, de ha működésbe lép a Cirrus, akkor elromlott az idő: shindy van!
  A szép hasonlatot kicsit gyengítette, hogy a Cirrus nemcsak akkor indul el, amikor shindyt észlelnek. Ő adja a részletes statisztikát is – először ezeket a funkciókat próbálták ki. Tetszetős képernyője volt, a sarokban a Jerry logójával, kék-fehér színezésű táblázatokkal, világoskék nyomógombokkal, ahogy egy felhőről elnevezett programhoz illik. Két üzemmódban futott, PC-s és telefonos módban, utóbbit ügyesen hozzáigazították a kisebb képernyőhöz. Maszatnak volt valami biztonsági trükkje, amit már korábban is használtak, most is ezt vetették be; így csak bizonyos gépek léphettek be a Cirrusra, azok, amiknek a rendszergazda engedélyezte. Még ha ellopják az ilyen engedéllyel rendelkező okostelefont és apróra kimásolnak belőle mindent, akkor se tudnak egy másik géppel belépni. Maszat kategorikusan kijelentette, hogy a módszer nem sütikkel működik, azok nem érnek semmit.
  A statisztikai részben volt egy pillanatnyi helyzetjelző, ahol meg lehetett tudni, hogy legutóbb milyen adatokat rögzített a Cumulus. Volt egy felhasználókereső, ahol különböző szempontok szerint lehetett keresni a felhasználók adatbázisában, és bármelyiknek kilistázni az összes adatát, avagy egy csoportról kérni átfogó statisztikát, például hogy átlagosan hány pontjuk van a különböző számítások szerint, vagy hogy mekkora területen vannak szétszóródva, mekkorát hazudnak a hollétüket illetően meg mindenfélét. A PC-s változat öt képernyőnyit tudott kilistázni egyetlen felhasználóról a Titkárnő nélkül. Aztán volt egy hely szerinti statisztika, ahol azt lehetett megtudni, hogy az egyes chatszolgáltatásokon, illetve azokon belül a különböző szobákban mi a helyzet; ezt majd kétségkívül látni akarják a szolgáltatók. És volt egy terjedelmes beállítási rész, ahol szabályozni lehetett a Cumulus működését irányító rengeteg paramétert, a riasztásokat, a hozzáférési jogosultságokat, törölni lehetett a bármilyen okból elavuló adatokat, meg még sok mindenfélét.
  A Titkárnő eredetileg nem volt része a program tervének, Shrekék győzték meg Nimbyt, hogy bele kell venni. A Titkárnő pontosan azt csinálja, amiről ők majd körmük szakadtáig állítják a szolgáltatóknál, hogy ilyet nem tesz a programjuk. Minden szót följegyez, amit a chatelők leírnak, vagyis megsérti a személyiségi jogokat – igaz, nem nagyon, hiszen csak ott tud rögzíteni, ahol olvasni is tud, vagyis nyilvános csatornákon. Viszont ha a szolgáltatók kaphatóak lesznek az együttműködésre, akkor a Cumulus bejut a privát ablakokba, s vele a Titkárnő is, ezért a beszélgetések szövegét titkosítva tárolja, csak a programozók férhetnek hozzá, és a tíz napnál régebbi szövegek automatikusan törlődnek. A Titkárnő azért kell, hogy lássák a konkrét szövegeket, amik alapján a felhasználók megkapják a pontjaikat, enélkül nem tudnák ellenőrizni a program működését. Ha majd egyszer, talán hónapok múlva, tökéletesen beszabályozzák a Cumulust, akkor a Titkárnőt kikapcsolják, mégpedig úgy, hogy a konkrét szövegrögzítést végző részt törlik is a programból.
  Majdnem egy órába telt, amíg Shrekék végigmutogatták a program szolgáltatásait, s utána még egy jó óra hosszat próbálgatták a riasztórendszert. Rengetegféle szempont alapján tudott riasztani. Ha valakinek a pontjai bizonyos értéket elérnek. Ha nem érik el, de rövid időn belül feltűnő pontszámnövekedés történik. Ha bizonyos listákban felsorolt szavakat ír le valaki. Ez utóbbit használhatják arra is, hogy lecsapjanak bárkire, aki csak felnőtteknek való weboldalak linkjeit másolja be, meg arra is, hogy ők maguk riasszák a rendszert azzal, hogy egy ellenőrzött chatszobában leírnak egy ilyen szót. De be lehetett állítani egyes felhasználókra vagy csoportjaikra érvényes riasztást – az egyik legfontosabb funkció alighanem az lesz, hogy ha egy felhasználót gyanúsnak talál a program, de az illető kilép, mielőtt beavatkozhatnának, akkor legközelebb már arra is riaszt a Cirrus, ha a felhasználó megjelenik a neten.
  Ami a riasztást illeti, Nimby mindent bevetett, ami műszakilag lehetséges volt. A legenyhébb fokú riasztás az, hogy amikor legközelebb belép valaki a Cirrusba, akkor piros betűs üzenet fogadja. Ezt követi az email; a címet és a szöveget is meg lehet adni, adott esetben akár egyből a rendőrségre is írhat. Küldhet SMS-t és tud Skype-on át telefonálni. Illetve most még csak hívni tud, beszélni nem, amíg nincsenek hangfelvételek, amiket lejátszhatna.
  De tettek egy próbát. Chantal diktafonba mondott egy üzenetet, a másik szobában, hogy ők ne hallják. Az MP3-at föltették a szerverre, beállítottak a Cirrusban egy riasztást, aztán kipróbálták. Martin belépett a Kölyökklub nyilvános csatornájára, ahol a Cumulus jelen van mint Robert14 nevű felhasználó, legalábbis ma így hívják. Martin az Yvonne nicket választotta; a riasztást úgy állították be, hogy akkor induljon be, ha ez a nick leírja, hogy sziasztok. Úgyhogy Martin leírta, aztán vártak. Nézték a telefont.
  Tíz másodperc telhetett bele, és megcsörrent. Angélique lenyomta a kihangosítót, és megszólalt Chantal vidám hangja:
  – Halló! Rendőrfőnök úr? Chantal Cirrus vagyok, a Jerry Alapítvány központi szervere. Shindyt fogtunk, rendőrfőnök úr! Több száz gyermeket molesztált, kilencévestől kilencvenkilenc évesig. Az ön íróasztalfiókjában helyeztük el, kicsontozva, vinaigrette mártással. Viszonthallásra!
  Jót nevettek a szövegen. De Kissy most is csak fél szemmel figyelt oda, ahogy egész nap, ahogy mindig azóta, hogy meglátta azt a szemvillanást. Magában úgy mondta: csak az egyik szemét tartja az eseményeken, a másikkal Vanessát figyeli, a harmadikkal pedig Nimbyt.
  Ezen a tömény számítástechnikával töltött szombat délelőttön többször is harmadik szemet szúrt neki valami furcsa Nimby arcán, ahogy Vanessára nézett. Kissy eleinte így öntötte magának szavakba: „Nézd, ezt az egészet azért csináltam, hogy elnyerjem a tetszésedet” – de aztán rájött, hogy nem erről van szó. Vagyis erről van szó, de nem úgy, ahogy ő gondolja és szeretné. Annyira örülne neki, ha Vanessa vonzalma viszonzásra találna, hogy belevetítette ezt a vágyát a Nimby arcán látott jelzésekbe. Később már így fordította: „Nézd, milyen klassz dolgot csináltam. Neked is tetszik?” Ez már közelebb állt ahhoz, amit Nimby arca kifejezett. Ezzel az arccal bárkire nézhetett volna, hiszen mindenkinek számít a véleménye; de ahogy figyelte, egyre inkább azt látta, hogy másokra nem néz így. Mások véleményét inkább megkérdezi élőszóban, többször meg is tette. Vanessát inkább csak nézte. Soha nem hosszan, csak röpke pillanatokra, de Kissy rajta tartotta a harmadik szemét és látta.
  Igen. Nimbynek tetszik Vanessa. Érdekes, valamikor már gondolt rá, hogy mi lesz, ha Mohi elkezd formásodni, kicsit lányosabban öltözködik és fésülködik – akkor lehet, hogy Nimby fölfigyel rá. És tessék, Vanessa még nem kezd formásodni, ugyanúgy öltözködik és viseli a haját, az égvilágon semmi nem változott, és Nimby… Nimby, aki számítástechnika mellett se lát, se hall, lépten-nyomon odapillantgat rá.
  Ez nem lehet véletlen. És délután meg is bizonyosodhatott róla, hogy tényleg nem az.

Tizenegy elmúlt, mire Shrekék végeztek, öt perccel azelőtt, hogy apa hazaért. Végre lesz egy normális hétvégéje, csak délelőtt volt egy megbeszélése, és kész. Anya tízkor lejött az alagsorba és megkérdezte, hány személyre készítse az ebédet. Kissy azonnal rávágta, hogy tizennégy. Anya bólintott és ment. Angélique is vele tartott, csak később jött vissza, amikor már sínen volt az ebéd ügye.
  Anya még egyszer lejött, valamivel tizenegy előtt, és elkérte Shrek kocsikulcsát, mert pont a kapu mögött állt meg. Shrek automatikusan elővette a kulcsot, aztán megrázta a fejét.
  – Úgyis megyünk már, madame Chaton.
  – Dehogy mennek! – vágta rá anya. – Bele vannak kalkulálva az ebédbe.
  – Szó se lehet róla, hogy…
  – De bizony szó van róla, monsieur Shrek.
  Hosszabb vita keletkezett, és egyikük se figyelt oda Nialára, aki odasétált, leakasztotta Shrek kisujjáról a kocsikulcsot és kiballagott. Kissy vigyorgott. Niala, aki mindig mindent elintéz. Mire apa hazaért, Shrek kocsija a garázs mellett állt a füvön.
  Tálaláskor végre szólt anyának, hogy ki kellene cserélni ezt a lehetetlen pultot és egy asztalsort beállítani – már költözés óta akarta, de mindig elfelejtette. Anya egyetértett vele. Az ebédlőt így tele kellett rakni asztalokkal, amiket csak összevissza lehetett elhelyezni és persze nem is illettek össze. De hát majd kialakul.
  Kissy az utolsó pillanatban fölugrasztotta Nialát, hogy jöjjön már segíteni, és hátravitte a konyhába.
  – Mit segítsek?
  – Ülj át Chantal mellé – súgta neki Kissy.
  Niala egy másodpercig értetlenül nézett rá, aztán biccentett, visszament, helyet foglalt és élénk eszmecserébe kezdett Chantallal, hogy úgy tűnjön, ezért ült oda. A kézmosásból visszatérő Nimby már csak egyetlen helyre ülhetett, hiszen a konyhához legközelebb természetesen a két háziasszony helye van. Kissy nagyon figyelte, ahogy letelepszik a girbegurba asztalsor végén, Vanessa mellett.
  Elmosolyodott. Igen, Vanessának határozottan fölcsillant a szeme, amikor a nővére iménti helyére most Nimby ült le. A fiú arcán nem látott semmi különöset, de lehet, hogy csak pókerarcot vág.
  Délután kettőkor csengettek. Boulanger-éktól kamerás kaputelefont örököltek, az előszobában volt a monitorja. Kissy csak belépett az előszobába, a monitorra nézett, mosolygott és megnyomta a kiskapu nyitógombját.
  – Sziasztok – nyitott ajtót. – Hát ti hogy kerültök ide?
  Azok mosolyogtak és nem válaszoltak. Mindkettejüktől kapott egy puszit, s míg bement velük a nappaliba, ahol a csapat éppen ebéd utáni pihenőjét tartotta, már gyanította, hogy miért jöttek.
  – Nahát, anya, apa! – szólalt meg Niala. – Hogy kerültetek ide?
  Blanche megcsókolta nagyobbik lányát, miközben Georges a kisebbiket; aztán cseréltek. Georges kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de ekkor belépett anya.
  – Blanche! – nézett nagyot. – Georges… hát ti hogy kerültök ide?
  – Oké – mondta Georges. – Minden külön értesítés helyett ezennel kihirdetem, hogy repülővel és taxival kerültünk ide. Rendben? Tegnap jöttünk volna, de szolgálatban voltam.
  – Vagyis – nézte a férfit Vanessa nagy szemekkel – ez azt jelenti, hogy…
  Georges mosolygott és kivett egy összehajtogatott papírlapot a belső zsebéből. A kislány átvette, kihajtogatta és olvasni kezdte. Niala átkarolta a vállát, úgy olvasott vele, Kissy pedig átkukucskált a válluk fölött.
  Örökbefogadási határozat… dr. Blanche Claudel és Georges D’Aubisson… a gyermek neve Vanessa Bohringer… neve az örökbefogadás után… Vanessa D’Aubisson…
  Akkor történt, az ünnepi zűrzavarban, amikor mindenki átölelte és megcsókolta Vanessát, de családjának is jutott bőven a szerencsekívánatokból, szóval akkor figyelte meg Kissy közvetlen közelről, milyen türelmetlenül várja Nimby, hogy ő is megölelhesse, és hogy örül mind a kettő annak a néhány pillanatnak, amikor feltűnés nélkül ölelkezhetnek. Kizárt dolog, hogy Vanessa bármit leolvashatott volna Nimby arcáról, hisz csupa könny volt a szeme, és amúgy is ott volt már Martin, a következő gratuláló. De Kissy pontosan látott mindent.
  Igen. Nimby is szerelmes Vanessába.

A D’Aubisson házaspár egy késő esti géppel ment csak haza, holnapra már van egy csomó programjuk. Körbevezették őket a házon, tartottak egy kis céllövészeti bemutatót, és megmutatták a Cirrust is, ezt csak egészen röviden, hiszen Beaulieu-ből is ugyanúgy megnézhetik. Georges azt mondta, van egy asztalos ismerőse Versailles-ban, nagyon szépen dolgozik, és ide igazán jelentéktelen a fuvarköltség. Jól jön, mert szükségük lesz egy csomó bútorra. Anya jóval többet selejtezett ki Boulanger-ék holmijából, mint ő, és apa is ki akarja tenni néhánynak a szűrét. Majd eladják őket, de nem az eBayen. Beszélni fognak a bútorossal, akihez Gaëtan vitte Vanessa bútorait. Vagyis még Mohiéit. Jó párat eladott azóta, a költözés napjaiban is érkezett egy számla, Niala említette. Amikor Vanessa hazaköltözött, üzentek a pasasnak, hogy a papírokat a beaulieu-i címre küldje, a pénzt pedig Georges bankszámlájára. Meg is teszi hűségesen.
  A céllövészet ellen D’Aubissonéknak nem volt semmi kifogásuk, Blanche szerint kimondottan jó sport, koncentrációra, fegyelemre tanít. Teljesen el voltak képedve, amikor Vanessa tíz lövéssel három centis átlagot ért el, és Niala se lépte túl a hatot. Viszont megkérdezték, hogyan akarják ezt a gyakorlatban alkalmazni, elvégre a felkészülési programba csak olyasmit érdemes bevenni, ami felhasználható a shindyk ellen. De nekik nem az volt a problémájuk, hogy ezekkel embert is lehet ölni, hanem hogy egy ilyen íj nagy és nehéz – márpedig az ember csak olyasmivel tudja megvédeni magát, amit magával tud vinni.
  – Szerintem – mondta Nimby a tudományos arcával – érdemes lenne a Hevea brasiliensisből nyerhető kolloid szuszpenzióban található hidrokarbon-polimer elaszticitását felhasználni lövedékek ballisztikus pályára juttatására.
  Csend. Mindenki próbált valami értelmezhetőt kinyerni a tömény latin szóáradatból. Aztán Blanche elnevette magát. Hát persze hogy ő értette meg, elvégre orvosi egyetemet végzett.
  – Dr. Nimby azt mondja, hogy csúzlit kellene használnotok.
  – És melyik volt ebből a csúzli? – érdeklődött Vanessa. De Kissy azért látta a Nimby felé küldött meleg pillantást.
  – Egyik se – mulatott Blanche. – A Hevea brasiliensis a gumifa latin neve. Abból nyerik a kolloid szuszpenziót, vagyis a nyersgumit. Én legalábbis nem ismerek más fegyvert a csúzlin kívül, ami a gumi rugalmasságát használja föl.
  – Igen, én is csúzlira gondoltam – ismerte be dr. Nimby. – Elfér az ember zsebében, és mesterlövész kezében tökéletes pontossággal talál.
  Kissy most elkönyvelhetett egy újabb sokatmondó pillantást, amivel Nimby nézett Vanessára a mesterlövész szónál.
  – Lehet – szólalt meg apa. – De a nyílpuska csak a célpontra veszélyes, a csúzli meg a használójára is.
  – Miért? – kérdezte a fiú.
  – Mert a kavics pontosan a hüvelykujjad fölött repül ki. Súlyos sérülést szenvedhetsz, ha eltalálod az ujjadat.
  – Kivéve a Nimby mérnök tervei szerint készült csúzlit – vágta rá Nimby mérnök. – Magam lövök vele elsőként. Lehet, hogy mellé, de biztonságosan!

Már másnap megszemlélhették a Nimby mérnök-féle csúzlit, de lőni nem lehetett vele: háromdimenziós rajz volt a számítógépen. Egy Y alakú fa, két ágának végére kötve gumiszál, a közepén pedig fordított U alakú tok, amibe a hüvelykujjat lehetett bedugni. Alkotója nevet is adott neki, Nimbusz–1-nek hívta, Harry Potter szupermodern seprűje, no meg saját maga után.
  Aztán persze csatát kellett vívniuk Pivel és Angélique-kel, akik nem rajongtak az ötletért, hogy a Jerry kisegerei csúzlit hordjanak. Pi még a Wikipédiában is megkereste a csúzliról szóló cikket és megmutatta, hogy a csúzlit a közfelfogás a vásott kölykökkel azonosítja, akik oldalba csúzlizzák a kóbor macskákat és kilövik az utcalámpákat. Erre Chantal azt mondta, hogy ő a maga részéről a pisztolyt a bankrablókkal azonosítja, a rendőrök ennek ellenére hordanak pisztolyt. Niala pedig hozzátette, hogy ők nem szándékoznak a csúzlit látható helyen hordani, amire persze Nimby elmerengett, hogy milyen klassz lenne a Jerry-egyenruha, a sapkán áthúzott shindyt ábrázoló jelvénnyel és a derékon, jobb oldalt tokban elhelyezett csúzlival.
  A vitát Niala oldotta meg a szokásos érvvel: meg kell tudniuk védeni magukat és az esetleges későbbi Elkéket, és a csúzli az, ami alkalmas lehet rá. A pisztolyt ő sem támogatja, nem azért, mert lelőhetnek valakit, hanem mert elvehetik tőlük és őket lőhetik le – de teljesen mindegy, hiszen a törvény úgyse engedi meg, hogy pisztolyuk legyen. Az viszont kizárt, hogy valaki kicsavarja a kezükből a csúzlit és lelője vele őket, ahhoz gyakorlat kell.
  Úgyhogy megállapodtak, hogy keresnek kivitelezőt és legyártatnak egy garnitúra Nimbusz–1-est, aztán megtanulnak velük lőni. Addig meg gyakorolnak az íjakkal.

A csapat észre se vette, hogy Kissy félrevonja Nialát és bemennek a házba – elmerültek a verekedésben, akárhogy hűvösödött már az idő.
  Kissy a konyhába vitte Nialát és hozzáláttak az uzsonnakészítéshez. Az utóbbi napokban vált szokásukká, hogy öt óra körül bekapnak pár szendvicset.
  – Hallgatlak – mondta Niala, gyors mozdulatokkal szeletelve a kenyeret.
  Kissy elmosolyodott. Hát persze hogy leolvasta az arcáról, hogy mondani akar valamit.
  – Mondd csak… nem vettél észre valamit a kishúgodon?
  Niala kipillantott a kert felé, aztán Kissyre nézett. Apró fejrázás, kérdő tekintettel.
  – És Nimbyn?
  Niala letette a kést és elképedve nézett rá.
  – Miről van szó?
  Kissy is letette a kezében tartott kistányérokat. Szép sorban elmondott mindent, amit látott, a lasszós játéktól kezdve, egészen addig a pár perccel ezelőtti ragyogó mosolyig, amikor Nimbynek sikerült leterítenie Martint.
  Míg ő beszélt, Niala arcán fokozatosan ragyogott föl valami fény. Aztán elmosolyodott.
  – Vanessa szerelmes – mondta, vagy inkább csak lehelte. Odalépett Kissyhez és átölelte. – Ez óriási. Nagy vagy, hogy észrevetted, nekem semmi se tűnt még föl… – Elengedte őt, visszalépett az asztalhoz és lendületesen folytatta a szeletelést. – Nimby nagyszerű srác, Vanessa remekül választott.
  – Mit fogunk most csinálni? – kérdezte ő.
  – Semmit – mondta Niala. – Amíg ők maguk rá nem jönnek, hogy mit éreznek, addig csak figyeljük az eseményeket és drukkolunk.
  De az őszi szünet alatt egyikük se adta jelét, hogy rájött volna a saját érzéseire. A többiek közül se vett észre senki semmit. Csak annyi változott, hogy néha, amikor elkaptak egy-egy mosolyt vagy szemvillanást, összenéztek Nialával, és mindenki más számára érthetetlenül megbeszélték.
  „Láttad?” – mondta Niala szeme.
  „Láttam” – felelte az ő szeme. „Ez bizony mosoly volt, méghozzá nagyon szép mosoly. Ilyet más nem kap Vanessától, csak Nimby.”
  „Lemaradtál” – mondta más alkalommal Niala szeme. És elmondta neki apró jelekkel, hogy mit látott, mosolyt vagy pillantást. Egyelőre ezek voltak csak, de Niala biztosra vette, hogy hamarosan eljutnak az érintésekig. Persze csakis praktikus okokból, például átadnak egymásnak valamit, és véletlenül összeér a kezük, vagy – még inkább – Vanessa talál valami igazítanivalót Nimby kezén, amikor beáll egy ütéshez vagy céloz a puskával.

A szünet utolsó teljes napját kikapcsolódással töltötték. Délelőtt sétáltak egy nagyot, ki egészen Vaucresson szélére, ott körbe és úgy vissza. Limnél megebédeltek, aztán hazaballagtak. Délután pedig biliárdoztak, a sok célbalövés után ebben már mindenki elég jó volt, csak persze itt visszapattanás is van meg ilyesmik. Az asztalt a padláson találták szétszedve, úgyhogy összerakták az emeleti belső hálószobában, és vettek hozzá golyókat meg két dákót. A biliárdban megint Nimby volt jó, sokat gyakorolta számítógépen, akárcsak a repülést.
  Vasárnap összecsomagoltak és készülődtek haza. Chantalt és Martint Pi viszi haza, Neuilly nem nagy kitérő, Nimby vonattal megy, Nialáék pedig taxival, Georges-zsal percre pontosan kell találkozniuk a fülkében.
  Nemigen búcsúzkodtak. Minek, hiszen úgyis találkoznak szünnapokon. Nimby volt a kivétel, ő búcsúzkodott. Vele kezdte, hirtelen odalépett hozzá és forrón átölelte.
  – Drága Kissy, vigyázz magadra – rebegte. – Te maradsz az egyetlen előretolt bástyánk itt a nyugati végeken. De itt hagyom neked Macskát, hogy ne nyomasszon az egyedüllét. Ha rád tör a magány, ha hiányozni kezd a te rég nem látott Nimbyd, csak húzd meg Macska bajuszát. – Kicsit eltartotta magától, és biztatóan nézett föl rá.
  – M-miért – lepődött meg Kissy –, akkor itt teremsz?
  – Nem – mondta Nimby határozottan. – Akkor megharap.
  Ezzel elengedte, sarkon fordult és Nialát támadta le túláradó érzelmeivel.
  Míg Nimby sorra járta a csapattagokat és szentimentális hülyeségeket mondott nekik az előttük álló sokéves távollétről, Macska összevissza kóricált a nappaliban állók lábai körül. Apa és anya is ott volt, ez tehát húsz lábat jelentett, amik körül nagyszerűeket lehetett szlalomozni.
  Kissy csakhamar rájött, hogy Nimby nem pusztán lököttségből rendez drámai búcsút. Így kicsit megszorongathatja a lányokat… különösen az egyiket. S nem is csodálkozott, amikor azt látta, hogy legeslegutolsónak hagyja azt az egyet, akit jóval tovább ölelget, és közben egyáltalán nem mond semmit. De láthatóan Vanessa se várta el. Több mint fél percig álltak ott, szótlanul átölelve egymást, a csapat oda sem figyelve átbeszélgetett a fejük fölött, s amikor végül elengedték egymást, igencsak piros volt mind a kettő.

A kocsiajtók becsapódtak, s a fehér Citroën és a taxi elindult az utcán. Nimby a taxiban ült, majd az állomáson kiteszik. Kissy integetett nekik, aztán belépett a kapun.
  Ahogy fölnézett a házra, eszébe jutott valami. Most mindenki hazaindul, még ő is, innen a kapuból. S ketten vannak köztük, akiknek ez egy különleges hazatérés. Ő az egyik. Tulajdonképpen most ért véget a költözés, hiszen csak most mentek el azok, akik segítettek benne. Kikísérte őket és most hazatér új otthonába, a családjához.
  A másik Vanessa. Már része volt egy boldog, megható hazatérésben, hat héttel ezelőtt. Most csak eljött otthonról két hétre vakációzni, s mégis nagy nap a mai: most először tér haza úgy, hogy már hivatalosan is oda tartozik. Vanessa D’Aubisson.
  Macska szembejött vele az előszobában.
  – Hát elmentek, cicus.
  Macska ásított egyet.
  – De holnapután visszajönnek.
  Macska megbillegette a fülét.
  – Mindenesetre, Macska, ennek a szünetnek most

VÉGE.

Macska egyetértőn megvakarta a füle tövét és visszabaktatott a nappaliba.

---



Gyerekszoba. Az íróasztalon számítógép. Fölötte a falon tábla, rajta felirat: AZ ÖN GYERMEKE. A gép előtt szőke kislány ül. Ír. Közelről látjuk a monitort.

AzÖnGyermeke: Jó ötlet. Hol találkozzunk?
  EgyMásikGyermek: Ismered a pizzériát…

Távolabbról látjuk a monitort, de ez már nem ugyanaz. Másik típusú monitor, a fal mintája is más. A monitor fölött tábla, rajta felirat: VALAHOL A VILÁGHÁLÓN. Míg a monitor távolodik, olvashatók a betűk:

EgyMásikGyermek: Ismered a pizzériát a sarkon, ahol pálmafák vannak?
  AzÖnGyermeke: Persze! Tíz perc múlva jó?

Már a kezeket is látjuk, amint leírják a választ: Igen! Nagy férfikezek. A gép előtt magas, középkorú férfi ül. Feláll és kifelé indul.
  A kamera megint ráközelít a monitorra, aztán ismét távolodik, de ez megint AZ ÖN GYERMEKE felirat alatti monitor. A szőke kislány feláll és kifelé indul.
  A kamera ismét ráközelít és újra távolodni kezd. Ez már egy harmadik monitor egy harmadik szobában. A falon tábla: A JERRY ALAPÍTVÁNY FŐHADISZÁLLÁSA. A gép előtt egy fiú ül. Figyelmesen olvassa a beszélgetést, aztán feláll és kimegy.
  Snitt. Utcasarok, pálmafák, kis pizzéria. A férfi álldogál, várakozik.
  Balról bejön a szőke kislány. Mindenfelé nézelődik, keres valakit. Továbbhalad. A férfi odalép mögé és megfogja a fenekét. A kislány rémülten megfordul, sikoltani akar, de a férfi a szájára teszi a kezét.
  A férfi háta mögött megjelenik a fiú. Megveregeti a férfi vállát.
  A férfi elengedi a kislányt és megfordul. A fiú megpördül és magasra emelt lábbal hasba rúgja a férfit. Amikor a fiú lába a férfi hasához ér, hirtelen snitt. A fiú ugyanúgy áll, vízszintesen kinyújtott lábbal, a kislány is mozdulatlanul, rémülten, de a férfi a földön fekszik.
  A fiú odalép hozzá és fölé hajol, de közben hirtelen snitt, és a hajoló mozdulatot a fiú helyén termő rendőr fejezi be. Megbilincseli a férfit, és talpra segíti. Elvezeti.
  A kamera ráközelít a pizzéria egyik asztalára, amin egy monitor áll. Egy chatablakban jelennek meg sorban a feliratok:
  ÖNÖK A JERRY ALAPÍTVÁNY PROPAGANDAFILMJÉT LÁTTÁK.
  SZEREPLŐK:
  KISLÁNY – VANESSA D’AUBISSON
  FÉRFI – LUIGI LENTINI
  FIÚ – MARTIN ROCHEFORT
  RENDŐR – ALAIN LAURENT
  KAMERA: PIERRE JOURDAIN
  ÍRTA, SZERKESZTETTE ÉS RENDEZTE A JERRY ALAPÍTVÁNY CSAPATA.
  BEAULIEU-SUR-MER VÁROS RENDŐRSÉGÉNEK ÉRTÉKES SEGÍTSÉGÉVEL.
  Az egérmutató rászalad a jobb felső sarokban levő piros gombra, és a kép elsötétül.

Kissy nem nézte a filmet, látta elégszer. Az arcokat figyelte. Közülük is leginkább a két legfontosabbat, a főnököt és a főgurut.
  A főnök – monsieur Dorléac – talán harmincéves, jókedvű, sportos fazon. Nem is öltöny van rajta, hanem vászonnadrág és póló. De Kissy biztosan tudta, hogy a könnyedség mögött rámenős üzletember rejtőzik, aki mindent egy szempont szerint vizsgál: hogy mennyi hasznot hoz.
  A főguru nem néz ki gurunak. Kissy úgy képzelt el egy gurut, amilyen Shrek és Maszat, vérprofi számítástechnikusnak, aki folyékonyan olvas hexakódban, de örökké szakadt, pecsétes ruhákban jár és nemigen tudja megkülönböztetni a színházat a villamostól, mert nem szerepelnek a Unicode táblában. Amikor a költözés után Shrekék náluk ettek, Maszat úgy nézett a közönséges, hétköznapi húslevesre, mint Mohi, amikor Plumailnél vacsoráztak. Ez a guru egész másmilyen volt. Szürke öltöny, kék ing, nyitott nyakkal, kifogástalan hajviselet, ápolt megjelenés. Kissy mindennek nézte volna, csak főgurunak nem, de hát így mutatták be, vagyis hogy fejlesztési vezetőt mondtak vagy mit. Messier-nek hívják, Angélique rögtön rámondta, hogy úgy, mint egy híres csillagászt.
  Jelen volt még valami marketingfőnök, még két emberke, akiknek a bemutatkozásnál nem értette sem a nevét, sem a tisztségét, meg a titkárnő.
  – Talán csodálkoznak – mondta monsieur Dorléac még az elején –, hogy ennyien összejöttünk, de nálunk az a szokás, hogy együtt hozzuk a döntéseket. Demokratikus cég vagyunk.
  Kissy egészen biztosra vette, hogy a cég nagy-nagy demokratikussága addig terjed, hogy mindenki elmondhatja a véleményét, mielőtt a főnök dönt. Valahogy ezt olvasta ki az arcokból. De majd meglátjuk, gondolta.
  Az előadás háromnegyed óra hosszat tartott. Pi kezdte az alapítvány céljaival, bemutatta a hivatalos papírokat meg mindent, amit kellett. Aztán jött ő, beszámolt a korábbi eseteikről, a laptopon megmutatta az újságcikkeket és az ítéleteket. Sheila már ül, jó darabig ülve is marad. Tíz évet kapott, amiért megtámadta Mohit, és a bíró világosan értésükre adta, hogy a maga részéről az utolsó betűig elhiszi a Kissy megtámadásáról szóló történetet is, de nem adhat érte még tíz évet, mert nincs bebizonyítva. Odáig jutottak, hogy Sheila nem tudott alibit igazolni arra az időre, amikor megtámadta őt. Kissy ezért kártérítést sem kapott, de Vanessa igen, tízezer eurót, de nem abból a pénzből, amit Sheilának kell kifizetnie. Ezt Kissy furcsának találta, de a törvény szerint a tettes az államnak fizet, az állam pedig egészen más forrásokból kárpótolja az áldozatot. Sheila büntetése százötvenezer euró, már rég szabad lesz, amikor még mindig törleszti. És ráadásul meg kellett tudnia, hogy ha nem távközlés útján hálózza be Mohit, akkor megússza hét évvel és százezer euróval.
  Charlotte, avagy Lax ügyében jóval gyorsabban megvolt az ítélet. A lille-i pasas elismerte bűnösségét és megbánást tanúsított, úgyhogy megúszta három év felfüggesztettel, de rengeteg mindent megtiltottak neki. Tilos gyerekekkel érintkeznie, különösen Chantallal, tilos olyan helyekre mennie, ahol sok gyerek van, tilos interneteznie… ördög tudja, mi mindent nem szabad neki.
  Sylvie ügye nemzetközi bonyodalom lett, még az első tárgyalás időpontját sem tudják. Jelenleg Nizzában ül és hetente ír egy beadványt a francia bíróságnak, a dánnak, a németnek… aztán azok persze nekiállnak lelevelezni egymással az egészet. Vanessa már fölvetette, hogy bemegy a börtönbe és megveri, de Georges azt mondta, sokkal jobb ez így. Amíg Hendriksen lehetetlenné teszi a tárgyalás megindítását, addig csak ül, ül, ül… ítélet nélkül. Élvezze. Schneider úr csillagászati összegre perelte be, de ezt az ügyet felfüggesztették a büntetőper lezárásáig. Novemberben aztán Georges is beadott egy kártérítési keresetet mint Vanessa törvényes képviselője, pusztán azért, mint mondta, hogy elszórakoztassa vele Hendriksent. Hát nagyon szórakoztató lesz neki, ha még Mohi sérülése miatt is fizethet.
  Mindezeket Kissy mesélte el a Kölyökklub egybegyűlt vezetőségének, néhány beaulieu-i fényképet is mutatva a laptopon. Schneiderék rendszeresen küldik a fejleményeket, és megengedték nekik, hogy a személyes adatok eltávolítása után felhasználják a papírokat.
  De a klubosoknak nem a shindytörténetek tetszettek a legjobban. Az árva kislány története érdekelte őket leginkább, aki az ő Kölyökklubjuk segítségével találta meg új, szerető szüleit. Messier részletekre is rákérdezett, annyira kíváncsi volt, és azt kérte, hadd nézze meg a filmet még egyszer, most, hogy ilyen sokat megtudtak a főszereplőről. Azt is megkérdezték, kik a többiek és milyen segítséget adott a beaulieu-i rendőrség – Kissy pedig elmesélte, hogy a shindyt a D’Aubisson család panziójának mindenese játssza, az alapítványi harcost az osztálytársa, aki persze csakugyan alapítványi harcos, a rendőrség pedig megengedte, hogy a rendőrt egy valódi rendőr alakítsa, valódi egyenruhában. Az a rendőr volt, aki a nyáron körbeautózott velük a városon, Schneideréket keresve.
  Aztán csak átadták a szót Nimbynek, aki bemutatta a Cumulus működését, demonstrálta is a Kölyökklub éppen folyó életével.
  – Kérem, figyeljék meg Martinelli felhasználót – mondta. – Hatodik érzékem azt súgja, hogy van valami a füle mögött. Magánbeszélgetésre invitálom, és a Cumulus is jelen lesz láthatatlan üzemmódban.
  A beszélgetés gyorsan eljutott a végkifejletig. Nimby, aki Fehér Felhő álnéven szerepelt, privát ablakba hívta Martinellit, aki a kérdésre azt felelte, hogy tizenegy éves. Nimby ekkor megmutatta Martinelli adatlapját a Cirrusban: egy millishindyt emelkedett a hazugságfaktora, mert a nyilvánoson tizenkettőnek mondta magát.
  – Ezt nem tekintjük súlyos hazugságnak – magyarázta Nimby. – Aki például tizenegy és fél éves, az hol tizenegynek mondja magát, hol tizenkettőnek. De ha nagyobb az eltérés…

Fehér Felhő: biztos, hogy nem tizennégy vagy?
  Martinelli: de, ha neked úgy szimpatikusabb, akkor tizennégy vagyok.

– Íme – mutatta Nimby az adatlapot –, most már egy centishindyt ugrott a mutató. Ez már nem lehet kerekítési pontatlanság. Mint látják, a program kilistázza a felhasználó által megadott életkorokat, születési évre átszámítva, hogy az idő múlásával értékelhetőek maradjanak. Egy egyszerű keresés megmutatja, hogy… íme… BenjaMini tartja a rekordot, aki 1992-től 2000-ig hatféle különböző időpontban született. De sose feledjük: hazudni nem bűn, a hazugság senkit se tesz shindyvé. Térjünk vissza Martinellihez.

Fehér Felhő: én lány vagyok, és te?
  Martinelli: én fiú.

– Nézzék csak – lapozott vissza Nimby a másik böngiablakba –: ez bizony első osztályú hazugság. Vagy ez, vagy az, amikor három nappal ezelőtt lánynak mondta magát. Ha akkor éppen online lettünk volna, mi is emlékezhetnénk, hogy mit mondott, már ha meg tudunk jegyezni ennyi felhasználót… pontosan erre van a Cumulus.
  – Elnézést – szólt közbe a marketinges. – Te is hazudtál az imént, lánynak mondtad magad. Ezt nem jegyzi föl a program?
  – Ó, dehogynem. De ez az account, amit használok, rajta van a program fehér listáján, úgyhogy soha nem riaszt miatta. Ezzel a nickkel én annyit hazudtam és annyi malacságot írtam már le a program tesztelése miatt, hogy ha nem lennék a fehér listán, a Cumulus már tízszer lecsukatott volna.
  Derültség.
  – De Martinelli nincs a fehér listán – folytatta Nimby. – És ez lesz a veszte.

Fehér Felhő: mihez lenne kedved?
  Martinelli: arra gondoltam, hogy letepernélek

– No nézd csak – örült meg Nimby –, hát nem ászt húztunk első osztásra?…
  Nem folytathatta, megszólalt a mobilja.
  – Elnézést… biztos valami sürgős… – mentegetőzött Nimby, de rögtön kihangosítva vette föl és egyáltalán nem szólt bele.
  – Itt a Cirrus beszél – mondta férfihangon a telefon. – Shindyt észleltünk. A nickje Martinelli. Földrajzi helyzete: Martin szobájában, a számítógép előtt ül és mogyorót eszik. Üzenet vége.
  A klubosok jót mulattak, de Messier megkérdezte:
  – Az világos, hogy egy előre fölvett üzenetet le tud játszani, de beszédszintetizátor is van benne? Éles helyzetben nincsenek meg az adatok előre.
  – Nem, Messier úr, egyelőre nincs benne – mondta Nimby. – Viszont SMS-t is tud küldeni, vagy le is tudja morzézni az üzenetet.

Azt nem mondták el a klubosoknak, hogy saját morzéjuk van. Ahhoz senkinek semmi köze. Egyébként a rendes morzét már alig használják, mármint azt, amikor a szavakat végig ki kell betűzni. Mindent X-kódban mondanak. UV EU IC UM YG YP, gyere Chantalhoz vasárnap ebédre. A Cirrus is tud így üzenni, Shrekék tettek bele morzefordítót, aztán Nimby kicserélte a táblázatot a nemzetköziről a Jerryre és az X-re. Kitűnően telefonál morzéban, úgy csinálták meg, hogy nemcsak a hang hossza, hanem a magassága is más, a vonal mélyebb, a pont magasabb. Már az is benne van, hogy riasztás nélkül, azonnal vagy időzítve küldjön SMS-t vagy telefonáljon. Az ember belép a Cirrusba, magnóra mond vagy leír egy üzenetet, és amikor akarja, a Cirrus továbbítja oda, ahova kell. Üzenetrögzítőnek is használják néha, Niala majdnem mindennap. Amikor az ember reggel bekapcsolja a telefont, megszólal belőle Niala hangja, és mond valami vidámat aznapra, például egy viccet. Mert a telefon automatikusan bejelentkezik a Cirrusra, az üzenet pedig bejelentkezéskor kézbesítendőre lett beállítva. Pi inkább aznapi teendőket szokott belemondani, leginkább az egyetemmel kapcsolatosakat saját magának, de így ők is hallják és tudják, hogy alakul Pi programja.
  Vanessa és Nimby sose hagy üzenetet a saját hangján. Ők találták ki az X-kódot, ők azt használják. Egyre bonyolultabb dolgokat csipog reggelenként a Cirrus, a többiek üzenetei után. Néha ravasz vicceket is csinálnak, egyik nap például ezt morzézta a Cirrus: II AL ON AF AN. Ebből az II a feladót jelenti, vagyis Vanessát, de a többinek semmi értelme. Angélique méltatlankodott is délután, hogy mi az a „vörös hajú virágágyás nő kislány”, mert ő még a táblázatot is elővette, hátha ő emlékszik rosszul, amire Vanessa ártatlan képpel visszakérdezett: ki mondta, hogy X-kódban kell olvasni? Közönséges morze volt, úgy kellett érteni, ALON AFAN, vagyis allons enfants, „gyerünk, gyerekek”, a himnusz első két szava.

A bemutató kétségkívül tetszett a klubosoknak, mindenki mosolygott, barátságos volt. Csak hát ezek üzletemberek, ezeket a haszon érdekli. Persze nem mulasztották el kidomborítani a dolog üzleti oldalát. A Jerryvel való együttműködés nem hoz hasznot – viszont megóv esetleges károktól. A Sheila-ügyben a Kölyökklub némi presztízsveszteséget szenvedett el, nem sokat, mert nem volt igazán jelentősége, hogy melyik az a chatszolgáltató, amelyiknél a dolog lezajlott – de hát itt mindkét sértett a Jerry tagja, akik nagyon sokat köszönhetnek a Kölyökklubnak, nem akarták belekeverni. A Lax-üggyel ugyanez volt a helyzet. De egy Jerryn kívüli szülő esetleg bepereli őket.
  Erre válaszolt az egyik kisfőnök, amikor véget ért a bemutató és eljött a döntés ideje. Terjengősen beszélt és sima szavakkal, az első pillanattól világos volt, hogy a Jerry nagyon tetszik neki, személy szerint igazán szimpatizál velük, csakhogy. Az volt a lényeg, hogy a cég policyjában le van írva, hogy nem vállalnak felelősséget a felhasználóikért. Ők nem perelhetők és kész.
  Pi szót kért és megkérdezte, hogy ez előfordult-e már. Micsoda, kérdezte a kisfőnök. Hogy beperelték önöket, és a policyra hivatkozva megnyerték az ügyet. A kisfőnök nem válaszolt, de fancsali arcán látszott, hogy nincs megtörtént eset, amire alapozva biztos lehetne az igazában.
  Ekkor szót kért a marketingfőnök és látszólag az ő oldalukon állva fejtegetni kezdte, hogy természetesen a felhasználókat elriaszthatja tőlük, ha valakit ilyenféle támadás ér és ezt megtudják. De ahogy beszélt, abban ott volt, hogy se abban nem hisz, hogy az ilyen támadások számottevő gyakorisággal fordulnának elő, se abban, hogy a felhasználók tudomást szereznének róla. Kissy kiolvasta a szavak mögül a valódi közlendőt. „Ezer évben egyszer történnek ilyen disznóságok, és a többi látogatónk úgyse fogja soha megtudni.”
  Hallgatta a szót egymásnak adogató főnököket, és már értette, miért jöttek össze ennyien. Mert így megmutathatják, hogy ők testületileg megvizsgálták a problémát, igazán alaposan tájékozódtak és körültekintően hozták meg azt a döntést, hogy szó se lehet róla!
  De megfigyelt még valamit. Madame Robin, a titkárnő nem szólt hozzá. Nyilván nem volt szabad neki. Csak ült oldalt, senki nem figyelt rá, nem volt semmi dolga – Kissy nem is értette, minek rángatták ide –, és az arcáról világosan le lehetett olvasni, hogy nem ért egyet a főnökeivel. Nyilván azért nem ügyelt az arcára, mert úgyse figyelt rá oda senki. Meg mert ebben a nagy demokráciában az ő véleménye úgyse érdekel senkit, akár ellenvéleménye is lehet.
  Kissy döntésre jutott. Illedelmesen föltartotta kezét, jelezve, hogy szólni kíván, és megvárta, hogy a soron levő főnök bevégezze mondókáját.
  – Csak annyit szeretnék – mondta, mikor az arcok feléje fordultak –, hogy ideje lenne megkérdezni madame Robint is. Az ő álláspontját még nem hallottuk, de én kíváncsi vagyok rá.
  Csend. A főnökök láthatóan meghökkentek. Fejlett demokráciájuk nem jutott el odáig, hogy a titkárnőnek is lehet véleménye, de nem volt ötletük, hogy mondják ezt meg udvariasan. Kissy remekül szórakozott.
  – Nos – találta meg a főnök a hangját –, végül is… igazad van. Madame Robin, hallgatjuk önt.
  Madame Robin kicsit elfogódottan kezdett bele, szemlátomást nem volt hozzászokva, hogy a véleményét kérdezik, de belekezdett.
  – Én… nem tudok hozzászólni a dolog jogi részéhez. Nem az én dolgom. Én csak azt tudom mondani, amit én gondolok. Végül is ez a cég a gyerekekről szól. Belőlük élünk. Miért ne tennénk azért, hogy megvédjük őket? Ha az ügyvéd úr azt mondja, hogy nem vagyunk perelhetők… biztos úgy van. De nem azért kellene ezt megcsinálni, mert ha baj lesz, akkor perelhetők vagyunk. Hanem hogy megvédjük a gyerekeket. Nekem is van két gyerekem. Maholnap interneteznek. Persze kipróbálnák a klubot is, elsőnek azt… de ha nálunk ilyen szörnyűségek történnek, akkor én bizony ide nem engedem őket. De máshova sem. Hát… ezt tudom én mondani.
  Persze madame Robin szavai önmagukban még nem fordították volna meg a vezetőség véleményét. De utána a marketingfőnök hümmögve és az orrát dörzsölgetve azt mondta:
  – Hát lehet, hogy nem leszek ezzel népszerű, de én hajlamos vagyok úgy tekinteni Robin asszony szavait, mint egyfajta szülők körében végzett közvélemény-kutatást. Szóval…
  A vezetők igent mondtak. A Kölyökklub és a Jerry Alapítvány képviselői megállapodást írtak alá a bűnüldözés érdekében való együttműködésről.

Elnézte a két lányt, amint a számítógép előtt ülnek és nézik a monitort. Az egyik a széken ült, a másik a billentyűzet mellett az asztalon.
  – Látod? – beszélt neki Chantal. – Ez a Gyermekvilág, ez pedig a Kölyökklub. Itt user módban fut a Cumulus, de emitt már szerver módban. Úgyhogy itt már a magánbeszélgetéseket is figyelhetjük majd… hé, hova mész? Most tanulhattál volna valamit.
  Macska végigsétált az asztalon és bekukucskált a könyvespolcra. Elegendőnek találhatta a helyet, mert átlépett a polcra és nyugodtan továbbment a könyvek előtti pár centis sávon, ügyet se vetve a mellette tátongó mélységre.
  Idelent csak egy polcnyi könyvet tartottak: egypár programozástechnikai művet, egy szakácskönyvet, amiből kajaötleteket szoktak meríteni, egy-két kallódó regényt, ami valakinek a kezében volt, aztán itt rakta le, meg az alapítvány iratait tartalmazó jókora dossziét. Ez jobban kilógott, és nem volt hely előtte. Macska odaért, nézelődött, megszagolta a dossziét. Zsákutca.
  – Várj – lépett oda Kissy, és fölemelte a dossziét. – Mehetsz.
  Macska peckesen továbblépdelt.
  Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és berobbant rajta Martin. Macska megrettent, majdnem leesett a polcról, aztán sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Felháborodottan meredt a fiúra, aki nem is vette észre, mit okozott.
  – Sziasztok – rakott le egy jókora szatyrot. – Hoztam némi kaját meg egy hírt. Á, Chaton kisasszony, ön olyan ismerős nekem. Nem találkoztunk már valahol?
  – Jaj de lökött vagy – nevetett Kissy. – Ilyet nem kérdezhetsz, amikor már néven szólítottál!
  – Muszáj volt, hogy tudni lehessen, rád gondolok és nem Vaillant kisasszonyra vagy D’Aubisson kisasszonyra.
  Mindenki Macskára nézett, aki dühösen meredt rájuk a polc széléről.
  – Ő is D’Aubisson? – kérdezte Chantal.
  – Nyilván. Náluk született.
  Chantal elgondolkodva nézett Macskára.
  – És ha Kissy gyereke netán Beaulieu-ben születik, akkor őt is D’Aubissonnak fogják hívni? – érdeklődött.
  – Ha Niala kis dobozban hozza el, akkor igen – felelte Martin. – Egyébként Rochefort-nak.
  – Hé! – kapta föl a fejét Kissy. – Ki mondta, hogy tíz év múlva mi még együtt leszünk?
  Martin ránézett, ő pedig érezte, hogy olvadni kezd. Ezt érezheti egy tábla csoki a napon.
  – Öt év múlva – mondta Martin valami imádnivaló hangon.
  Kissy beharapta az ajkát, próbált keménynek látszani.
  – Hát jó. Hat év múlva.
  – Ez a beszéd – felelte Martin. – Akkor tehát gyerekről még hat évig ne essék szó. Milyen szerencse, hogy a korszerű fogamzásgátlási módszerek mellett…
  Hirtelen elkapta őt és megcsókolta, ő pedig viszonozta, bár alig bírt a nevethetnékjével. Aztán megérezte a díványt a hátának nyomódni, de nem is bánta. Kényelmesebb így, hogy nem kell tartania a testsúlyát, az ember jobban tud figyelni a csókolózásra, és könnyebb megszabadulni a fölösleges ruhadaraboktól, mint… hé, mi van?
  Martin egyszer csak eltávolodott tőle, és fölfedezte a helyén Chantalt.
  – Mit… mit művelsz?!
  – Amire megkértél – felelte a másik szigorúan. – Döntsétek el végre, ágyba bújtok-e vagy sem, mert már harmadszor választalak szét titeket.
  Kissy zavartan felült és ellenőrizte, hogy minden gombja rendesen be van-e gombolva. Hát még ha Chantal tudná, hogy Niala milyen helyzetben választotta szét őket…
  Másodikára virradó éjszaka történt. A csapat már lefeküdt, csak ők beszélgettek még Martinnel hármasban, azazhogy Macska nem beszélgetett, az ő ölében aludt. Sok mindenről beszélgettek… egy csomó minden akadt közte, amiről ő soha az életben nem gondolta volna, hogy képes egy fiúval beszélni. De hát Martin nem egy fiú, Martin a fiú, az ő fiúja már fél éve. És Niala határozottan megmondta, hogy ezeket a dolgokat muszáj megbeszélni két embernek, előbb vagy utóbb, ha komolyan gondolják. Persze nem azért kerültek szóba, mert Niala ezt mondta, csak úgy egyszerűen szóba kerültek. Még Nialának is igencsak csillogott a szeme, amikor másnap elmondta neki.
  Aztán fölkeltek – a nappaliban ültek – és kivitték Macskát a konyhába. Kissy sose fogja elfelejteni, ahogy letette a kis kosárkájába. Nem ébredt föl, csak a fülecskéjét billentette meg álmában. Kissynek olyan érzése támadt, hogy be kellene takarni, de hát nincs takarója, nincs is rá szüksége.
  Mintha megbeszélték volna, a kosártól nem visszafelé indultak, hanem a lépcsőhöz. Kissy nem emlékezett rá, hogyan mentek le a lépcsőn, át az edzőtermen és be a hálószobába. Az egyik pillanatban még Macska fölé hajolt, a másikban pedig Niala hajolt kettejük fölé, és elég bosszúsnak látszott. A két pillanat között merő zűrzavar.
  Nialát persze nem az hozta ki a sodrából, ahogyan találta őket, Nialát valószínűleg az se döbbentené meg, ha anyaszült meztelenek lettek volna – amiről szó sincs, ámbár tagadhatatlan, hogy egypár ruhadarabjuk már hiányzott. Nem. Niala azért haragudott, mert szét kellett rebbentenie őket. Hát nem is volt hálás feladat, Martin majdnem megütötte, de szerencsére az utolsó pillanatban észbe kapott. Fölugrott, az ablakhoz ment és felrántotta. A csípős éjszakai levegő egykettőre észre térítette őket.
  – Szent ég – mondta később Martin –, sose bocsátottam volna meg magamnak.
  – Remélem is – mondta Niala szárazon.
  Megállapodtak, hogy nem szólnak a dologról senkinek, és ezentúl jobban vigyáznak. A megállapodás első részét sikerült is betartani…

– Halljuk a hírt – mondta Chantal morcosan.
  – Ja igen. Szóval odajött hozzám és megkérdezte: „Ugye te jóban vagy Chantal Vaillant-nal?” Mondtam, igen. „Jár valakivel?” Mondtam, nem. „Szerinted járna velem?” Mondtam, honnét tudjam? „Megkérdeznéd?” Mondtam, meg. Hát ez történt.
  Chantal nem értékelte a művészi előadásmódot, ami a lényeg elhagyásával állt elő. Kitört:
  – De hát kiről van szó?!
  – Mit kapok, ha elárulom? – sandított Martin.
  – Életben hagylak!
  – Kihagyhatatlan ajánlat. Nos, az illetőnek ugyanaz a családneve, mint jó Angélique-ünknek, bár aligha rokonok.
  Chantal kicsit meglepve vonta össze a szemöldökét. Kissy is.
  Végül is, gondolta, Paul Clément helyes srác. Az ember fülig szerelmesen is járhat nyitott szemmel, ezt Niala szokta mondani, és Kissy nyitott szemmel járt. Paulnak szőke haja van, gitározik és tud oroszul, mert a nagymamája orosz. Kissy bármikor szívesen járt volna vele, mielőtt összejöttek Martinnel.
  – Well, Watson – mondta Chantal olyan hangon, mint Sherlock abban a filmben, amit valamikor láttak –, hát mondd meg neki, hogy lehet szó a dologról.

Ez volt az új év eddigi legfontosabb eseménye. Chantal járni kezdett Paullal. Vaucressonba és Franconville-be nem hozta ki, Beaulieu-be pláne nem, egyelőre megmaradtak a suliba és hazakísérésnél.
  Georges még decemberben elintézte, hogy a csapat fölkerüljön egy-egy szolgálati járatra. Ritkán sikerült megszervezni, mert csak akkor működött a dolog, ha pénteken suli után volt még idő elérni a gépet, és vasárnap volt egy másik visszafelé. Nemegyszer előfordult, hogy mehettek volna, de visszajárat csak hétfőn volt, jegyet kellett volna venniük a rendes gépre. Erre pedig nem költhetik az alapítvány pénzét.
  A Jerry Alapítványt november végén jegyezték be. Az alapítványtevők megválasztották a kuratóriumot, ami egészen egyszerűen azt jelentette, hogy megbeszélték, kinek van közülük érkezése részt venni az üléseken, persze távközléssel. Ange néni, Blanche, madame Blanchard, monsieur Rochefort és monsieur Vaillant lett a kuratórium. Ange nénit választották elnöknek. Évente kétszer tartanak rendes ülést, rendkívülit pedig amikor kell. Egyet rögtön kellett tartani, amin összeállt a kuratórium és létrehozta az ügyvezető bizottságot. Így hívják hivatalosan a kisegerek csapatát, ügyvezető bizottságnak, az alakuló ülés óta papíron is léteznek. És van költségvetésük.
  Az alakuló üléssel végre hozzáférhetővé vált az alapítványtevők tizenkilencezer eurója. Először is kifizették az adósságaikat, Pinek az okostelefonokat, Nimbyéknek és Nialáéknak a bokszzsákokat és egyéb sportfelszerelést, apáéknak pedig Shrekék tiszteletdíját. Az alapítvány bankszámlája az alakuló ülés végére hatezer euróval lett könnyebb.
  A Nimbusz–1-eseket nem fizették ki, Niala elintézte egy vállvonással. Végül is nem nagy összeg, darabjáért egy eurót fizetett a vállalkozónak, vagyis Françoise Laval tizennégy éves öccsének, aki értett a famunkákhoz, és a tervrajz félperces tanulmányozása után könnyűszerrel gyártotta őket. Az első sorozat egy tucatból állt, ha netán eltörnének, legyen tartalék, de nem törtek el. Kitűnően működtek, Vanessa személyesen próbált ki minden darabot még a műhelyben, hulladék fadarabokkal lődözött a szemétkosárra, és csak akkor fogadta el a fegyvert, amikor a fadarab a kiszemelt helyen találta el a szemetest.
  Hamarosan meglett az első vadászeredménye is. Egy kóbor macska jó ideje hadban állt Mouchiékkal, próbálta megszerezni a kajájukat, abajgatta a kicsiket. Irigyelte tőlük a kényelmes szállást és a jó kosztot. Egy délután Vanessa a teraszra kilépve azt látta, hogy Macska Három – Kissy Macskájának testvére – az almafa egyik ágának végén hasal, öt méter magasban, a kóbor pedig fenyegetően kúszik feléje az ágon.
  Vanessa nem sokat teketóriázott. Előkapta Nimbusz–1-esét, betöltött egyet a zsebében hordott apró kavicsokból és belelőtt az ágba, pontosan a kóbor alatt. Az meghökkent, lenézett, aztán Vanessára, amikor az rákiáltott.
  – Ez volt a figyelmeztető lövés! Hagyd békén a gyereket és tűnj el innen!
  Amikor mindezt elmesélte, Vanessa megesküdött Martin sült krumplijára, hogy a kóbor kandúr megvonta a vállát. Továbbindult a riadt Macska Három felé, úgyhogy Vanessa betárazta a következő kavicsot és megcélozta. A combját, mert ott nem tehet kárt benne, ámbár biztos volt benne, hogy a kóbornak nem lesz mersze följelenteni őt az állatvédőknél. Túl sok volt a rovásán.
  A kavics persze talált. A kóbor felüvöltött és lezuhant, Vanessa tisztán látta, hogy még a levegőben elkezd rohanni. Egykettőre a külső falnál termett és fölvágtatott rajta, mint egy légy, csak akkor esett majdnem le, amikor közvetlenül mellette a falnak csapódott a harmadik lövedék.
  Többé nem jelentkezett, Vanessa arra tippelt, hogy meg sem állt a vasútállomásig.

Csináltak tagsági igazolványt is. Nimby tervezte, két lapból állt, az egyikre az alapítvány logója került, a másikra a tulajdonos neve, fényképe és az igazolvány sorszáma. Egy papírlapra kinyomtatott hármat, kivágta őket és minden lapot ráragasztott két réteg kartonra. Ezután betette apja kis laminálógépébe, és kapott két csinosan műanyagba burkolt kártyát minden igazolványhoz. Egy piros műbőr lapból kivágott egy kicsivel nagyobb darabot, mint a két kártya, és ráragasztotta őket a belső oldalára. Így kis piros fedelű igazolványok keletkeztek, amiket ki lehetett nyitni, és belül ott volt a két lap. Ez hatásosabb, mint egy kártyát fölmutatni.
  Kissy jót vigyorgott az ötleten, amikor Nimby elmondta. Nemigen hitte, hogy ők ezeket az igazolványokat föl fogják mutatni bárhol is. A shindykre nem ezzel hatnak, másnak meg mindegy, hogy ők kicsodák.
  Az igazolványok sorszámai tipikusan Nimby-féle módszerrel készültek. Chantal javasolta, hogy a már megszokott számokat használják, a panzióbeli szobáik számát – azóta is mindig ugyanazokban a szobákban laktak, amikor egy-egy hétvégét Beaulieu-ben töltöttek –, de Nimby azt mondta, nem jó ötlet, az egyjegyű számokból az ellenség megsejti, hogy hányan vannak. Ez olyan képtelen válasz volt, hogy vita nélkül elfogadták. Hiszen éppen az ellenség sose fogja látni az igazolványokat, nem kell tudnia a nevüket, és neki úgyis az számít, hogy hányan vannak ott körülötte, ütésre emelt kézzel.
  Úgyhogy a Nimby-sorszámok kerültek az igazolványokra. Ezek úgy keletkeztek, hogy beírta a nicket egy szövegdobozba, és a saját gyártású programocska egyből adta a sorszámot. A program – Nimby magyarázata szerint – átírta a nicket Jerry-morzéba, de pontok helyett nullákat tett, vonalak helyett egyeseket, és minden betű elé egy kettest. Aztán az egészet áttette hármas számrendszerből – az első változatban – tizenhatosba. Azért abba, mert nem akart nagyon hosszú számokat se.
  Így az ő nickjének öt betűjéből egy tizennyolc jegyű számsor lett: 210002020012001211. Ezt átszámítva tizenhatosba kijött 1207F669, ez került volna az igazolványára, ha ekkor elkészítik. Nimbyére 10C04E0F. Pi nickje csak három jegyre jött ki, ezt Nimby kevesellte, ezért inkább Pierre-t írt helyette, ezzel már jó nagy lett a sorszám, ADDC6C1F, hiszen a szám mérete a morzekód hosszától függ, és a két R betű négy-négy jegyet számít, a P is hármat. Angélique huszonkilenc jegyű számát viszont a program nem tudta már áttenni tizenhatosba, mert Nimby a PHP beépített függvényét használta, és az nem tud ekkorát, az eredmény nem lehet nyolc jegynél hosszabb. Úgyhogy az Angie-t választotta, bár sose használja ezt a becenevet. Ez már jócskán kifért, 97D998.
  Vanessa kipróbálta a programot a Mohival és a Mohameddel, sőt a teljes nevével is, de hát az már ötvennyolc számjegyet adott, persze hogy nem fért ki. Aztán kiderült, hogy a sima Vanessa se fér ki, erre Nimby nekiült és átalakította a programot, beletett valami BC aritmetikát, hogy akármilyen hosszú számokkal boldoguljon, és a Vanessa név tízjegyűnek bizonyult. Erre Nimby azt mondta, jó, akkor használjunk nagyobb alapot: harminchatos számrendszert. Így Vanessa nyolc jegyre jött ki, 7A7E9X80. Angélique kilencre, jó sok betűvel, GVEF00WY7.
  – Igazán nem akartam okvetetlenkedni – kérdezte Angélique, amikor megkapta a sorszámát –, de mire jó ez az egész?
  – Nagyon egyszerű – felelte Nimby. – Az algoritmus ismerete nélkül lehetetlen ilyen kódokat előállítani. Egy hamis igazolványt tehát könnyedén felismerünk a számáról.
  – Miért, mi van abban könnyen felismerhető, hogy ABC999XYZ?
  Nimby nem válaszolt, beírt egy programsort, amiben ott állt ez a kód is. Aztán elindította, és megjelent egy számsor.
  – Tessék a kódod hármas számrendszerben – mutatta. – Egyessel kezdődik, holott kettessel kellene. Nézd a ketteseket: egy csomó helyen van belőlük kettő egymás után, holott minden kettes után egy morzebetűnek kell állnia, egyesekből és nullákból. Nézd meg itt és itt, két kettes között öt másmilyen jegy áll, pedig a morzekódok legfeljebb négy jelből állnak. Szóval ebből semmilyen értelmes szöveg nem fog kijönni.
  Angélique elképedve hallgatta a magyarázatot.
  – Fantasztikus. Sose gondoltam volna.
  Kissy a maga részéről egy másik kérdést is föl tudott volna tenni, de nem szólt. Azt a kérdést, hogy ugyan minek ez az egész, amikor egytől egyig személyesen ismerik egymást.
  De ez mellékes volt. Az a lényeg, hogy jót játszottak vele, és még inkább az áttérés a harminchatos számrendszerre. Angélique nevéről előbb derült ki, hogy nem fér ki, mint Vanessáéról, de Nimby csak a kislány nevénél döntött úgy, hogy alapot változtat. Angélique-ét inkább lerövidítette. És az arc, amivel Nimby beírta a szövegdobozba, hogy Vanessa…
  Hát igen, az emberek sokszor nem oda néznek, ahova kellene. Most az egész csapat a képernyőt figyelte – könnyű volt, Nimby jó nagy betűket használt, hogy messzebbről is olvasható legyen –, pedig nem az volt a fontos, hogy miből milyen kód jön ki. Az, hogy Nimby milyen arccal írta be Vanessa nevét, meg hogy Vanessának hogy csillogott a szeme, amikor Nimby megmutatta, hogy az Angélique által kiötlött kód nem rejthet valódi szöveget. Az volt az arcán: „Zseniális!”, de nem az ötlet, hanem Nimby. Egyszer majd azt fogja jelenteni ez az arc: „Az én Nimbym zseniális!”
  Most még nem az ő Nimbyje. De csak idő kérdése.

A télen nem akadt se shindy, se egyéb kaland. December végén a kisebbik Joachim megint verekedésbe keveredett, úgyhogy Mondiot megint beszélt a szüleivel, mint amikor Chantallal megverték a bátyját – de ez a verekedés a kicsik emeletén történt, ők csak utólag hallottak róla. Így a nagyobbik se jelentkezett. Január elején betörtek Nimbyék egyik szomszédjához, de hétköznap délelőtt, amikor ők mind iskolában voltak. A betörőket elfogták, de a rendőrség és nem a kisegerek. Beaulieu-ben zátonyra futott és az oldalára fordult egy motorcsónak, de nem a D’Aubisson lányok szaladtak menteni. Ott se voltak, és nem is kellett menteni. A gazdája kiúszott száz métert a partra, hazament, átöltözött, beevezett a motorosért, amit addigra az emelkedő vízállás szépen leemelt a zátonyról, átült bele, hozzákötötte az evezős csónakot és hazapöfögött. Martin azt mondta, a világ tele van izgalmas dolgokkal, de mindegyik valaki mással történik.
  – Hála az égnek – mondta erre Vanessa.
  Chantal megértőn rámosolygott. – Neked aztán már kijutott az izgalmakból, igaz-e, kicsim?
  Vanessa bólintott, és egy csapásra megeredt a nyelve. Addig alig beszélt a régi életéről, most meg egy óra hosszat mesélt. Vaucressonban voltak, a nappaliban, január közepén.
  Kissy csak ült, hallgatta a történeteket, és hálát adott a vakszerencsének, amiért kivezette a kislányt abból az őrült világból. Tulajdonképpen Millet-ék voltak az első megmentői, mert akármilyenek is voltak, legalább egy nyugalmas kisvárosban éltek. Akiknél azelőtt volt, azok a Montmartre-on laktak, de annak a züllött részében, ahol tíz járókelő közül négy bűnöző volt, három drogos, esetleg mind a kettő. Vanessa azért maradt ki mindenből, mert még kicsi volt, hét-nyolc-kilenc éves.
  Azazhogy – mindenből azért ő se maradt ki. Volt egy kamaszbanda, ami azzal az ősrégi technikával csinált betöréseket, hogy egy gyerek bemászik az ablakon és kinyitja az ajtót. Háromszor Vanessa volt ez a gyerek, akkor nem így hívták, csúfneve volt, de olyan utálattal mondta, hogy nem kérdezték meg, mi volt a csúfnév. A harmadik betörésnél pontosan lejátszódott a Twist Olivér-beli eset: bent a házban elkapták. Egy nagydarab pasas volt, a szájára tette a kezét, hogy ne sikoltson, és megkérdezte, hogy betörni jött-e. Bólintott. Kint vannak-e a társai, akiket be akar engedni. Bólintott. Akkor a pasas azt mondta, ha beengedi őket és nem szól nekik semmit, akkor hagyja elpárologni és később nem emlékszik rá, hogy ő is ott volt. Boldogan beleegyezett. Beengedte a srácokat és elszelelt, de persze így is megtudta, mi történt. A pasas péppé verte a négy srácot, nem ám olyan szelíden, mint ő Sheilát, azokból nem lett ember többé, már csak koldusnak voltak jók. De megúszta, mert elfogadták, hogy önvédelem volt. Vanessa egy hétig reszketett, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy ő is ott volt, aztán nem bírta tovább, bevallotta a nevelőanyjának. Ezzel az erővel ott is maradhattál volna, felelte az asszony, annyi történt volna, hogy a rendőrök jól megpofoznak, összeszidnak, aztán hazahoznak, mert még nem vagy büntethető.
  Többé nem lehetett bevenni ilyen bulikba. Hónapokkal később egy másik banda zsebeléshez akarta használni, forgalmas helyen egy gyerek hirtelen elájul, az emberek odaszaladnak segíteni, és a tolongásban nem figyelnek a táskájukra. Visszautasította őket, erre megfenyegették, hogy megverik. Akkor belement, sétálni kezdett az utcán, és a rendőrőrszoba előtt összeesett. Két rendőr fölemelte, bevitték, inni adtak neki. Tíz perc múlva kijött megkérdezni a fiúkat, hogy miért nem zsebelnek már, de a színüket se látta.
  Ezen jót nevettek, de azért ott volt bennük, hogy ezt Vanessa csak most, évek múlva fogja föl ilyen vidáman. Akkor alighanem úgy járt-kelt az utcán, hogy bármikor bosszút állhatnak rajta.
  Takada-szenszej Millet-ék utcájában lakott, így őt már akkor ismerte meg, amikor Paray-be került. A Montmartre-on csak a nyelve és a lába védte meg, de azzal se rúgott, hanem futott. Futott rendőrök elől, akik okkal vagy ok nélkül üldözték, futott bűnözők elől, akiknek arra a pár centre fájt a foga, amit csak sejtettek az ő zsebében – ámbár a mai eszével Vanessa gyanította, hogy némelyik mást is akarhatott, de akkor erre nem is gondolt. És futott olyanok elől, akik semmit sem akartak tőle, talán észre se vették, de ijesztőek voltak és ő félt tőlük.
  Amikor Vanessa kifogyott a történetekből, csend ereszkedett a kisegerekre. Senki se tudott mit mondani.
  – Azt hiszem – szólalt meg végül Pi, jó pár perc után –, nagyon szerencsés volt az a pillanat, amikor beadtad a pályázatot.
  – Milyen pályá… ja, a számítógépre? – Vanessa megrázta a fejét. – Nem én voltam. A suli pályázott, én akkor tudtam meg az egészet, amikor kihirdették, hogy tíz hátrányos helyzetű gyerek gépet és netelőfizetést nyert otthonra. És fölolvasták a neveket. Csak hápogni tudtam.
  – Hogy csináltad? – érdeklődött Nimby.
  Vanessa lelkesen hápogott. Nevettek – Kissynek pedig összevillant a szeme Nialával. Mindketten látták, ahogy azok egymásra néznek, aztán elkapják a tekintetüket.
  Kissy később elgondolkodott Vanessa életének nagy változásán. Biztos, hogy a montmartre-i években ő is olyan volt, mint más utcagyerekek, durva és erőszakos. Millet-ék jelentették az ugródeszkát a civilizált életbe, de még mellettük is főleg az öklével kellett boldogulnia, nem válhatott belőle szelíd kislány, aki jól fésülten megy az iskolába. A legnagyobb különbséget alighanem az jelentette, hogy ott valamivel többet járt iskolába. S végül az iskola lökte tovább ezzel a pályázattal, egy olyan különös, véletlen eseménysor felé, amire senki se számíthatott.
  Az első és legfontosabb véletlen az volt, hogy rátalált a Kölyökklubra, mégpedig abban az időszakban, amikor ők is. A második véletlen volt Sheila. Megeshetett volna, hogy akár Mohi, akár Kissy, akár Sheila egy másik chatoldalt választ, és máris elmarad a nagy kaland. Vagy az is megtörténhetett volna, hogy Mohi éppen azon a bizonyos napon nem lép be a klubba, hanem például focizni megy, és kimarad az egészből. Rengeteget veszítettek volna, nélküle a Jerry nem lenne az, ami. Azazhogy egyáltalán létre se jött volna, hiszen éppen Mohinak támadt az az ötlete még a legeslegelső franconville-i találkozón, hogy üldözni kell a shindyket. De ennél is fontosabb, hogy ha nincs online azon a délutánon, akkor nem ismerik meg, nem lesz tagja a csapatuknak és nem indul el a nagy változás felé.
  A következő szerencsés véletlen alighanem az a kutyaeset az amerikai rokonnál, vagy a rokon üzletfelénél, már nem emlékszik. Annak köszönhetik a beaulieu-i nyaralást. Biztos lett volna enélkül is, de máskor, tehát másképpen. Az is lehet, hogy tavaly el se jutnak Nialáékhoz, csak idén nyáron, és akkor teljesen más lett volna minden.
  Mert ott volt a következő szerencsés véletlen: hogy éppen D’Aubissonék hívták meg a csapatot. Mert lehettek volna mondjuk Lavalék is, akik bizonyára nagyon barátságosak lettek volna velük, de eszükbe se jutott volna örökbe fogadni. Márpedig ha Niala nem kavarodik meg a nyáron és nem kezd motoszkálni benne tudat alatt, hogy Mohinak náluk lenne a helye, akkor Millet aljassága után a kisegerek egy ideig kézről kézre adják, aztán mehet az intézetbe vagy csövezni.
  Aztán ott volt még Monte-Carlo. Első véletlen: hogy D’Aubissonék pont a Côte-d’Azurön élnek. Lakhatnának mondjuk Deauville-ban is, az is klassz hely, de onnan az ember nem ugrik el Monacóba. Második véletlen: a döbbenetes rulettnyeremény, kétszer egymás után magányos számra, miközben másodjára nem is akart tenni, csak Pi figyelmetlenül szedte föl a zsetonokat. Harmincas és huszonhetes. És ebből lett az a meseszép ruha, amivel Mohi – Kissy biztos volt benne – végképp rabul ejtette a D’Aubisson család szívét, főleg Blanche-ét. Azóta százszor is megnézte a felvételt. Tisztán hallható Blanche hangja, amint azt mondja: „Elbűvölő.” Biztos, hogy a ruha nélkül is örökbe fogadták volna, akkor is, ha a Niala választotta blúzban és nadrágban megy velük. De száz dolgot mutatott meg nekik Mohi azon az estén.
  Megmutatta, hogy tud gyönyörű lenni. Aznap este ő volt a legszebb lány az egész csillogó partvidéken. Megmutatta, hogy van ízlése; elvégre ő választotta a ruhát. Megmutatta, hogy tud egy ilyen ruhát viselni is – mert nem könnyű, ezt ő jól tudja, de Mohinak mintha vele született érzéke lenne hozzá. Megmutatta, hogy ért a drámai hatáskeltéshez és fantasztikusan jól konspirál. Még azt is megcsinálta, hogy kelletlen arccal bevitte a blúzt és a nadrágot a fürdőszobába, miközben a muszlinruha szépen összecsavarva ott rejtőzött az övtáskájában, övvel, hajpánttal, cipőkkel, fehérneművel együtt. Az előrelátásáról is tanúbizonyságot tett, amikor olyan anyagot választott, ami nem gyűrődik, elhozhatta az övtáskában. Kissynek egy Mel Gibson-film jutott eszébe, amikor egy vagyont érő pókerparti végén felhúzza azt az egyetlen lapot, ami eldönti a játszma sorsát, és amikor megnézi, egy pillanatra lesújtott arcot vág, hogy a közönség felhörrenjen: veszített. Aztán az asztalra dobja a lapot, és az a nyerő kártya. Ilyet csinált Mohi, amikor fölvette a székről a Niala választotta ruhákat; a közönség már azt hitte, hogy veszített, aztán az asztalra dobta a muszlinruhát. Mindez nem maradt hatástalan, belopta vele magát Blanche-ék szívébe, és megmutatta, hogy nagyon is odaillik közéjük, bármennyire más a közeg, ahonnan jött.
  A következő véletlen eseménysorozat: Sylvie. Hogy pont meglátták a strandon, annyi ember között, és gyanút fogtak. Hogy Françoise pont megtalálta a fészer kulcsát, sőt hogy pont azt bérelte ki, amelyiknek a lány ismeri a kulcsát. Hogy pont aznap mentek föl a hegyre. S végül hogy Sylvie-nek sikerült kitörni a fészerből, hogy nem botlott meg a küszöbnél, hogy Mohi volt az, aki utolérte, és hogy pont úgy esett, hogy beverje a fejét.
  Ez a tömérdek véletlen vezetett Mohi agyrázkódásához, ami úgyszintén fontos szerepet játszott sorsának alakulásában. Anya mondta már évekkel ezelőtt, hogy az ember akkor szeret meg igazán egy gyereket, amikor aggódik érte. Neki először csak egy kisbabája volt, értékes, újszerű holmi, de nem több – amíg pár hónapos korában meg nem betegedett. Súlyosan, élet-halál között lebegett, anya így élte meg, pedig csak egy kis hőemelkedés volt.
  Blanche egy történelmi korszakon át ült a beteg Mohi mellett a kórházban. Ráadásul orvos, ha nem is ez a szakterülete, pontosan tudja, milyen veszélyei vannak az efféle sérülésnek. Hát hogyne aggódott volna. És az aggódásból születik a szeretet.
  Tulajdonképpen két szemétládának köszönhető, hogy Mohi hányatott kis élete lezárult, s megszülethetett Vanessa. De aligha fog nekik bárki is köszönetet mondani.

Azért igazából nem is bánták, hogy a télen nem akadt új shindyjük. Jobb az ilyesmi nyáron, amikor nem fagy az ember karikába leselkedés közben, és vékony nadrágban meg könnyű cipőben sokkal könnyebb a shindyt úgy fültövön rúgni, hogy háromszor körbepörögjön a feje.
  Ez a gyengéd megfogalmazás persze Vanessától származott, aki január vége felé már igencsak szomjazta a shindyvért. A bokszzsákoknak volt mit kiállniuk, főleg a beaulieu-inek, amit a panzió egyik melléképületében állítottak föl, de a vaucressoninak és a franconville-inek is.
  Azért verekedhetett rajtuk kívül másokkal is, január második hétvégéjén, amikor összetűzésük volt a rendőrséggel.
  Maga Vanessa jelentette be. Megállt a terem közepén – hatalmas edzőterem volt, nem olyan kicsike, mint az övék –, és kihirdette: – Most pedig összetűzésem lesz a rendőrséggel. Rengeteg mindent követtem el, de csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó nyilatkozni. Ahhoz viszont előbb le kell tartóztatniuk. Rajta!
  A rendőrök nevettek és szép sorban megverekedtek vele. Nyolcat padlóra küldött, négyen viszont legyőzték. Fantasztikus eredmény az erőviszonyokhoz képest. És persze ezek nem átlagrendőrök voltak, hanem Nizza, Villefranche, Beaulieu és környékük legjobb harcművészei.
  Mostanra sikerült megszervezni azt a bemutatót, amit Mohi még a nyáron ígért meg Dubois őrmesternek félig komolyan. Az őrmester is ott volt, csak a nézők között persze, de nagyon sokat tanult, mint mondta. Mert Vanessa tudományos előadást is tartott. A rendőrcsapat legjobbját használva szemléltető eszköznek, részletes magyarázatokkal bemutatta, hogyan verekszik egy felnőttel. Az embernek tudnia kell, mik az előnyei s mik a hátrányai. Az ő előnyei: a kisebb testmagassága és a gyorsabb mozgása. A hátrányai: a kisebb testmagassága és ereje.
  A magasságkülönbség akkor hátrány, amikor támad: magasra kell ütni és rúgni, ami nem könnyű. Viszont előny, amikor védekezik: az ellenfél csak a fejét tudja könnyen elérni, minden máshoz mélyre kell hajolnia, a fejét meg az ember könnyen megvédi.
  Bemutatta azt a trükköt is, amit a kisegerek együtt fejlesztettek ki, és a favágás nevet adták neki. Főleg magas férfiaknál lehet hasznos. A gyerek nagyon magasra rúg egyet, az egyenesen álló férfi mellére vagy akár arcára, ha eléri, de ehhez olyan magasra kell emelnie a lábát, hogy hanyatt esik. A férfi közelebb lép, ekkor a gyerek megfordul, fejjel a férfi felé, és kirántja alóla a lábát. Ez nagyon nehéz, hiszen a férfi talpát annak teljes súlya tapasztja a földhöz, ráadásul nagyon gyorsan kell csinálni, mert ha rájön, hogy a gyerek mit akar, akkor belerúg vagy rálép. De meg lehet csinálni, és ha sikerül, akkor a gyerek nyert. De nagyon nyert, mert ennek gerinc- vagy koponyaalapi törés is lehet a vége. Egy Vanessa méretű gyereknek hanyattesni nem nagy dolog, főleg ha számít rá. Egy magas férfinak életveszélyes.
  Erről is beszélgettek, nem is egyszer. Persze borzasztó lenne megölni valakit, nemhogy saját kezűleg, még úgy is, ha magától esik el. De a kisegerek sose támadnak, csak védekeznek vagy más gyerekeket védenek meg. Aki összeakad velük, maga kereste a bajt. És igazán nem babra megy a játék. Elolvastak mindent, amit az ismert esetekről tudni lehetett, Dutroux áldozatairól, Natascha Kampusch szenvedéseiről – és eldöntötték, hogy ők nem fognak így járni, de más gyerek se, akinek a sorsába beleszólásuk van.
  Igen, Vanessát egy véletlensorozat sodorta oda, ahol most van. De ő is megtett mindent, hogy segítsen a véletlennek.
  Amióta néhány hetenként megfordulnak Beaulieu-ben, sokat hallanak Vanessáról az ottaniaktól. És csak jót. Kissy leginkább az öregek véleményéből szűrte le, hogy Vanessa közszeretetnek örvend, mert az ő tetszésüket egy gyerek nem egykönnyen nyeri meg. Egyik alkalommal például Parmentier úrral futott össze, aki annak idején Vanessa vizsgaanyaga volt Nialánál. Egyfelé vitt az útjuk, elbeszélgettek. Gyakorlatilag végig Vanessáról, hiszen ő volt az újdonság, a különlegesség. Az öregúr – Kissy nem emlékezett a keresztnevére – kerek perec azt mondta:
  – Rendes gyerek ez a ti Vanessátok. Amikor hallottam, milyen élete volt, gyanakodtam kicsit, megmondom őszintén. Az ilyen gyerekek romlottak már, nem tisztelnek semmit, csak a baj van velük. Hát ez nem ilyen gyerek. Kedves, udvarias. Rá szoktam nézni a házra most, hogy Marie odavan, de nincs mit beleszólnom. A kislány mindent elintéz. Nem tudom, hol szokta a munkát, Blanche mondta, hogy nem olyan helyen élt, ahol hozzászoktatták volna, de úgy még nem ment el a kapum előtt, ha kint voltam éppen és csináltam valamit, hogy meg ne kérdezte volna, ne segítsen. – Kissy ezt úgy értelmezte, hogy iskolából jövet, mert odafelé nyilván nem ért rá. De lehet, hogy reggel az öregúr mást szokott csinálni, nem a kertben dolgozik. – Úgyhogy én azt mondom, jó, hogy idekerült.
  Mindezt persze nem így mondta az öreg, ez Kissy hevenyészett fordítása. Mert Parmentier úr valami olyan kiejtéssel beszélt, amit még az átlagos provanszálnál is nehezebb volt megérteni, neki legalábbis. Vanessának nem, jó párszor előfordult, hogy összeakadtak az öreggel, és vidáman elbeszélgetett vele, úgy pergett a nyelve, mintha világéletében így beszélt volna. Kissy csak a fejét kapkodta, ilyenkor Vanessa beszédéből se értett többet, mint az öregúréból.
  Egy másik, akinek Kissy odafigyelt a véleményére, Vanessa osztályfőnöke volt. Madame Darcynak hívták. Igazán közelről szemlélhette Vanessát, mert nemcsak vezette az osztályt és matematikát meg fizikát tanított, hanem a panzió mellett lakott és persze rokona volt Blanche-nak. Vanessa el is magyarázta, hogy milyen rokona, de túl bonyolult volt. Nyáron nem találkoztak vele, külföldön volt, de azóta összeismerkedtek, és csupa jót mondott Vanessáról.
  A tanulmányi eredményeiről persze nem. De egyetért az igazgatóval, az idei jegyein nem érdemes sokat töprengeni, olyanok lesznek, amilyenek. A félévi értékelése mindenesetre csapnivaló lett, olyannyira, hogy az igazgató fölvetette, hogy kihagyhatna egy évet. Azalatt utolérné magát és már könnyebben boldogulna. De amikor ezt javasolta, akkor pár napig nem ért rá, aztán Blanche konferenciára jött Párizsba, végül abban maradtak, hogy a januárt még kivárják, aztán összeülnek és megbeszélik.
  D’Aubissonék, az igazgató és az osztályfőnök január harmincegyedikén, csütörtökön ültek össze, hogy megbeszéljék Vanessa továbbhaladását. Ezért Niala, aki éppen akkor ügyeletes volt a Cirruson, átkapcsolta a riasztásokat Kissyhez.
  Kissy éppen bevásárolt, a csapat náluk lesz a hétvégén, két napra szokta elosztani a bevásárlást, hogy ne kelljen annyit cipelni.
  A pénztárnál volt éppen, amikor megszólalt a telefon. Belmondo egyik filmjének, A profinak a zenéje. Ez a Cirrus. Gondolkodás nélkül kihangosítóval vette föl, úgyse ért belőle senki semmit.
  A pénztárosnő és a többi vevő értetlenül bámult a lányra, akinek eszeveszetten csipog a telefonja, ő pedig a vásárolt holmik rakosgatása közben egyszer csak falfehér lesz, és szélsebesen kezd járni a keze.

Alig várta, hogy kikerüljön a pénztárból. Mindent bedobált a táskájába és kivágtatott, a kocsit is odabent hagyta, pedig mindig rendesen visszaviszi a helyére. Majd valaki kiveszi belőle az érmét, őt nem érdekelte. Nem állhatott le az üzletnél vacakolni a telefonnal, csupa fagyasztott holmit vett. Hazarohant, a garázson át ment be a házba, a táska tartalmát két markolással benyomta a mélyhűtőbe, azzal le a Jerry-terembe. A gép egy gombnyomásra feléledt, s ő rohant a szerverre.
  – Françoise? – jött egy hang az ajtóból.
  Odakapta a fejét, de csak egy pillanatra. – Nahát, anya, te már itthon vagy?
  – Hamarabb szabadultam. Mi történt? Úgy vágtázol, mint egy megvadult paripa.
  – Shindynk van, anya! A pénztárnál hívott a Cirrus… rettenetes dolgokat mondott. Három kiloshindy pár perc alatt!
  – Lehet, hogy csak programhiba.
  – Kizárt dolog, Maszaték tudják, hogy ekkora hibát nem csinálhatnak, az életükkel fizetnének érte.
  Anya nevetett.
  – Akkor értékelési hiba. Hiszen tudod, hogy még tesztelés alatt van a rendszer.
  – Nem, anya. Nézd, itt az adatlap. Egy csomó faktor az egekbe ugrott. Hol van a tele…
  De már a kezében is volt, ott lógott az övén. Benyomta a kettest és várt.
  – Nimby, három kiloshindynk van! – szólt bele köszönés nélkül, amint meghallotta a fiú hangját.
  – Nocsak!
  Nimby hangja némi utcazaj közül jött, hallhatóan éppen mászkál valahol.
  – Be tudsz lépni?
  – Nyilván. Mi a száma?
  – Charlie India Echo November.
  – Vettem, Charlie India Echo November. Pillanat.
  – Ez mi volt? – kérdezte anya.
  – A felhasználó sorszáma – mutatta a képernyőn a 3950-es számot. – Nemrég kitaláltuk, hogy a számokat is lehet betűkkel kódolni, így egyértelműbb, mint a rövid számnevek, főleg telefonban. Egytől kilencig az ábécé első kilenc betűje, N pedig a nulla.
  – Ötletes…
  – Szent merevlemez! – csattant föl Nimby a telefonban. – Ez borzalmas. Kissy, szupershindynk van! Azonnal riassz mindenkit! Te hol vagy?
  – Vilmánál. És te?
  – Sajnos messze Fréditől. Titátá, tá, titá, titátiti. Azt hiszem, fölhívom Három-tizennégyet, értem tud-e jönni. Szerintem itt jár a közelben. Apával jöttem, de neki még dolga van. Házibuli, vége.
  – Sophie Marceau, vége – felelte Kissy, és letette. Kattintott párat a Cirrus képernyőjén, és a riasztás azonnal kiment minden kisegérnek.

A Jerry Alapítvány és a Százas harca január harmincegyedikén, tizenhét óra huszonöt perckor kezdődött. Ekkor csörrent meg Kissy telefonja. Alig húsz perccel később hívta Nimbyt, és még nem volt tizenhét ötven, amikor a többiek is megkapták a riasztást.
  Nimby a Pont Neuf tövében sétálgatott.
  Niala és Vanessa az iskolában ült, az igazgatói irodában. Egyszerre szólalt meg a telefonjukból A profi zenéje, egyszerre nyúltak oda, hogy elhallgattassák, aztán összenéztek. Egy szemvillanással megbeszélték. Niala a piros gombot nyomta meg, Vanessa viszont a kihangosítót. Döbbenten hallgatták a csipogást. Az igazgató és az osztályfőnök nemkülönben, csak egész más okból. A D’Aubisson házaspár türelmesen várakozott. Ők nem értették olyan jól a Jerry-morzét, ez túl gyors volt nekik.
  Amikor véget ért az üzenet, a lányok néhány kézmozdulattal megbeszélték, hogy ott a csapat többi része, ők amúgy is messze vannak, szépen befejezik a megbeszélést. Vanessa tehát benyomta a telefonon a négyest, és amikor Kissy fölvette, elmondta neki ugyanezt. Élőszóval, de X-kódban, csupa Indiával meg Alphával. Aztán letette és rámosolygott a két döbbent pedagógusra:
  – Folytathatjuk.
  Pi éppen hazaindult a Descartes-ról, amikor befutott a Cirrus hívása. Mielőtt eldönthette volna, mit tegyen, megint csörgött a telefon, Nimby kérdezte, hol van.
  – Az Odéonnál – felelte.
  – El tudsz jönni értem? A Pont Neufnél vagyok a túlparton.
  – Megoldom – dünnyögte Pi, és kacskaringózni kezdett a belváros egyirányú utcáinak szövevényében.
  Angélique nem értesült semmiről. Gyakorlaton volt a csillagvizsgálóban, ahol ki kellett kapcsolnia a telefonját.
  Martin az anyját kísérte el bevásárolni. Amikor meghallgatta az üzenetet, fölhívta Kissyt, de foglalt volt, éppen akkor beszélt Vanessával. Kicsit várt, hogy újra próbálkozhasson.
  Chantalnak Paullal volt találkája a házuk közelében. Éppen odaért a fiúhoz, még köszönésre se jutott idejük, amikor megszólalt a telefon. Akárcsak a beaulieu-iek, ők is más-más okból hallgatták döbbenten a csipogást. Aztán Chantal is hívta Kissyt, de foglalt volt. Pi is. Chantal dühösen meredt a telefonra, aztán leült egy padra, helyet mutatott Paulnak maga mellett, és belépett a Cirrusra.

Negyedórán belül együtt volt a csapat öt tagja, ha csak virtuálisan is. Pi hazavitte Nimbyt magához, Martin és Chantal Neuilly két pontjáról csatlakozott. A Vilma HQ-n Kissy próbált minél többfelé figyelni egyszerre. Anya próbált neki segíteni, de nem értett a rendszerükhöz, menet közben tanulta.
  A 3950-es felhasználó a Nero nicket használta. Húsz percig folytatott magánbeszélgetést a 3066-ossal, aki Trixie néven lépett be. Trixie csak pár hete járt a klubba, tizenkét éves lánynak mondta magát, és még nem kapott rossz pontokat a Cumulustól. Nero tizennégy éves fiú volt, de ezt egy pillanatig se hitték el.
  A beszélgetés negyedik percében kezdtek gyűlni Nero pontjai. Nimby kiemelte a beszélgetést a programozók titkosított logjából. Nero elég rámenősen szóba hozta a szexet, faggatta Trixie-t mindenféléről. Amikor megtudta, hogy Trixie jár valakivel, rögtön nekiállt rádumálni, hogy bújjon ágyba a fiúval, és csináljanak képeket. Meg is mutatta, hogy milyeneket, küldött neki nyolc képet. Azt nem lehetett tudni, hogy mi van a képeken, mert a Cumulus a felhasználók egymásnak küldött file-jait nem kapja meg, csak a nevüket látja. A nevek csupa számjegyből álltak, így ez nem adott támpontot. De Nimby kijelentette, hogy a képekkel kapcsolatban csak egy kérdés van nyitva, az, hogy felnőtteket vagy gyerekeket ábrázolnak. Előbbi esetben csak megrontás történt, az is csak akkor, ha Trixie tényleg gyerek; utóbbiban sokkal súlyosabb a helyzet. Mert a képek szereplői holtbiztos nem sakkoznak.
  A következő lépés Nero lenyomozása volt. Nimby nagy meglepetésére egy görögországi szerverről érkezett.
  Már azon tanakodtak, hogyan lépjenek kapcsolatba a görög rendőrséggel, amikor megint riasztott a Cirrus, alig egy órával az első után. Ismét a 3950-es felhasználó, de most Porto néven, egészen más IP-címről. Nimby lenyomozta – Olaszországban volt!
  – Hamis IP-címet használ – állapította meg Nimby. – Akárhol lehet. Így soha nem kapjuk el.
  Ezúttal egy Benji nevű tizenhárom éves fiút próbált rávenni, hogy feküdjön le a barátnőjével és csináljanak képeket. Pénzt is ígért értük; nyilván Trixie-nek is ígért volna, de az kilépett. Benji nem reagált az ajánlatra, Nimby ellenőrizte – ő is kilépett. Pár perc után a 3950-es is rájöhetett erre, mert távozott.
  Ekkor jelentkezett be a Béni HQ, teljes létszámban, Blanche-ék is ott voltak, tudni akarták, mi történt. Chantal foglalta nekik össze. Ő időközben hazament, de Pault se hagyta faképnél, a fiú is ment vele.
  – 3950? – kérdezte Niala.
  – Igen, Charlie India Echo November.
  – Vagyis cien, mint spanyolul a száz – mondta Niala. – Igen, már én is látom. Ejha! Százas barátunk szép pontszámot hozott össze!
  Így kapta meg a Százas a fedőnevét. Jó pár fedőnév keletkezett az utóbbi időben, például a három bázis is kapott, a kezdőbetűjük alapján. Franconville, Beaulieu, Vaucresson – Frédi, Béni, Vilma. A csapat tagjainak is lett fedőneve. Pi és Nimby lett Asterix és Obelix, egy magas pasi meg egy alacsony. Az ő fedőneve Jerry, mert ő adta ezt a nevet az alapítványnak, és Martin ennek megfelelően Tom. Vanessa és Niala: Pif és Hercules. Chantal Tintin, Angélique pedig Maci Laci. Ange néninek két fedőneve van. Az egyik Joss, ez mint magánembert jelöli, A profi után, ahol Belmondónak Joss Beaumont volt a neve – Ange néni is Beaumont, így kapta. A másik fedőnév George Bush, illetve a mindenkori amerikai elnök neve, ez jelöli a mindenkori kuratóriumi elnököt.
  Azt még nem nagyon lehetett tudni, hogy a fedőneveket mikor és mire fogják használni, de jó, ha vannak. Egyelőre a három bázisét használták leginkább.

Blanchard úr hamarosan végzett üzleti ügyeivel és hazafelé menet fölvette Nimbyt. Addigra döntésre jutottak: Pi felhívta Messier urat. A Kölyökklub guruja teljesen ledöbbent a Százas miatt, de amiatt is, hogy a Jerry archiválja a beszélgetéseket, holott megmondták, hogy nem teszik.
  – Csak hibakeresési célból archiváltunk, Messier úr – mondta Pi –, de örüljön neki, hogy megtettük. A Százas feltehetően két gyereket zaklatott ma önöknél. Ha csak egy szülő odanézett a képernyőre a megfelelő pillanatban, akkor ön még ma este számíthat rendőri megkeresésre, pár héten belül polgári perre vagy mindkettőre. És mivel önök nem archiválnak, csak a mi logunk segítségével bizonyíthatja, hogy a cég nem tehetett a dologról. Együttműködünk, Messier úr?
  Csend, aztán egy sóhaj a telefonban. Kissy vigyorgott.
  – Mit akarnak, mit tegyek? – kérdezte végül a guru.
  – Először is – vágta rá Niala – tudnunk kell, hogy mi volt a képeken. Archiválják önök a felhasználók egymásnak küldött képeit?
  – Nem – mondta Messier. – Pontosabban van egy puffertár a szerveren, ahonnan egy ideig még visszanyerhető. Hogy meddig, az attól függ, hogy mennyi adatot küldenek. Most mindenesetre kikapcsoltam a file-küldési szolgáltatást, innentől nem íródik a puffer. De szükségem van a küldés pontos időpontjára.
  Pi átküldte neki az adatokat. Jó pár perc múlva szólalt meg Messier hangja. Alig talált szavakat dühében.
  – Ez… ez a legfelháborítóbb…
  – Valami konkrétabb? – kérdezte Niala.
  – Nem vagyok hajlandó megmondani.
  A következő megszólaló hangján érződött, hogy a jól ismert vanessai vigyor ül az arcán.
  – Azért valami infót mégis, ha lenne szíves, Messier úr! Pornográf tartalmúak?
  – Igen!
  – Gyerekek vannak rajtuk?
  – Igen!
  – És felnőttek is?
  – Igen!
  – No, idáig már legalább eljutottunk – nyugtázta Vanessa.
  – A következő kérdés – szólalt meg Nimby, aki ekkor az autóban ült –, hogy mi legyen a képekkel.
  – Át kell adnom őket a rendőrségnek – mondta Messier letörten.
  – Egyetértek – felelte Pi. – És feljelentést kell tennie ismeretlen tettes ellen, gyermekpornográfia terjesztése miatt.
  Így kezdődött harcuk a Százas ellen. De a shindy három napig nem jelentkezett.

Shreknek és Maszatnak semmilyen ötlete nem volt, hogy miképpen juthatnának hozzá a Százas valódi IP-címéhez.
  – Valamit pedig ki kell találnunk – mondta Jean-Pierre. – Gondolkodjatok!
  – Nem egyszerű ez, főnököm – rázta a fejét Maszat, ki tudja, hol levő otthonában. – Az anonim IP-proxynak dunsztja sincsen, hogy ki honnan jön. Azért anonim. Szólhatsz a kínaiaknak, hogy keressék meg a proxy gizdáját, de ha azok esetleg meg is teszik, akkor sincs belőle vajas kenyered. A gizda széttárja a mancsát, nem tudom, mondja, persze azt is kínaiul, és ezzel lejátszottál.
  – Akkor is ki kell találnunk valamit – vetette hátra magát Jean-Pierre dühösen a székében.
  – Öreg – mondta Shrek –, ha csak krumplid van otthon, ne akarj hambucit csinálni. Azt nézd inkább, hogy a krumplival mihez tudsz kezdeni.
  – Megsüthetem – csúszott ki Kissy száján.
  – Ez az – bólintott Shrek. – A kislány kész konyhatündér. Szóval a krumpliból kell kiindulni. Mármost ugye jelen esetben a krumplit mi szállítottuk Maszattal.
  – Fenét – mondta Jacques. – Nem a ti szoftveretek a krumpli, hanem a Százast tartalmazó infóközeg. Az a nyersanyag.
  – Jó – vágta rá Jean-Pierre türelmetlenül –, hát legyen az a krumpli, bánom is én. De mire megyünk ezzel?
  – Csigavér, tábornokom – mondta Maszat.
  – Már kértelek, hogy ne szólíts tábornoknak.
  – Szóval, tábornokom – folytatta Maszat, ügyet sem vetve a közbeszólásra –, adott a szitu. Fószer belép szerverre, van róla egy értéktelen sütink, egy éppoly értéktelen IP-címünk és ami még lejön a protin. Első körben nézzük meg, mit tudunk ebből kihozni. Például jó lenne kicsippenteni fószert, mielőtt letámadja új gyereket. Értem? Nézzétek meg a proti doksiját.
  Kissynek elkalandoztak a gondolatai, ő nem nyitotta ki a HTTP protokoll dokumentációját. A négy férfit nézte a Skype-on.
  Jean-Pierre Leblanc volt a számítástechnikus rendőr hadnagy, aki a lille-i esetnél kijött Franconville-be és intézkedett. Alig öt percet töltött ott, megnézte a bizonyítékot, kitette pendrive-ra, szólt a járőröknek, hogy leléphetnek, és már csak az ajtóból intett vissza.
  Most, a Százas-ügyben már nem sietett ennyire. Vasárnap délelőtt volt, de Jacques telefonjára azonnal berohant az irodájába és összehívta ezt a meddőnek tűnő tanácskozást.
  Jacques a Kölyökklub főguruja, eddig Messier úrnak szólították, csak ezen a tanácskozáson tegeződtek össze. Ő is a saját irodájában volt.
  Maszatnak és Shreknek nem volt irodája, ők mindketten a lakásukból skype-oltak. Egy szóval sem kifogásolták a dolgot, pedig mondhatták volna, hogy ők egy szoftvercég, akik kaptak egy megrendelést, az árut leszállították, az ellenértéket megkapták, az adóbevallásukban majd feltüntetik, ennél többet nem tehetnek. Nem. Itt ülnek és agyalnak velük, már egy órája.
  A kisegerek Vaucressonban töltötték a hétvégét, a szokásos felkészülési programmal. Aztán befutott a Százas, megint új nickről, sőt új regisztrációval, nem is a 3950-es felhasználó volt, hanem a 3987-es. Charlie India Hotel Golf. Semmilyen azonosító nem volt, amiről tudni lehetett volna, hogy ő az, csak a tevékenységéről. Egy tizenegy éves lányt akart rádumálni, hogy a szomszéd fiúval csináljanak magukról képeket, és küldött neki hatot. Jean-Pierre semmit se volt hajlandó mondani a képek tartalmáról, csak annyit jegyzett meg, hogy egy csoport utánajár, kik lehetnek rajtuk, hátha ezen a vonalon eljutnak valamerre. Úgyse fognak, gondolta Kissy. A Százas nem hülye, hogy a szomszédja gyerekeit ábrázoló képeket küldözgessen.

Kissy hallatlanul büszke volt magukra. A Százas elfogására indított hadjárat kiindulópontja az ő Cirrusuk. Vasárnap délután Maszat belépett egy rendőrségi szerverre és installált még egy példányt. Jean-Pierre semmit sem akart a véletlenre bízni, hiába van a Jerrynek három különböző városban szervere, ezek mégiscsak közönséges otthoni számítógépek, még szünetmentes áramforrásra sincsenek kötve. Nimby közölte, hogy ez csak holnapig van így, holnap megveszi a tápokat. Jean-Pierre azt mondta, jó, de ő akkor is akar egy Cirrust a rendőrség egyik jól bebiztosított gépére. Persze Maszat a Cumulust is fölrakta, a két program csak együtt működőképes. Arra számítanak, hogy a Százas legközelebb is teljesen új, nulla pontos felhasználóként lép be, ezért betettek egy külön figyelőmodult az ilyenekre. Aki egészen új felhasználóként csatlakozik, azt ez a modul figyeli majd. Ha az első session, vagyis kölyökklubi tartózkodás alatt privát ablakba hív valakit, a modul fölteszi a gyanúsak listájára. Ha bárki, aki ezen a listán van, utalást tesz a szexre, a modul azonnal riaszt, holott a Cumulus rendes értékelésében az illető még csak egy-két centishindys libidófaktorra tett szert. Ha képet is küld egy ilyen gyanús, a modul szintén riaszt.
  A riasztás módja is speciális. Nemcsak a rendes Jerry-telefon megy ki, hanem a Kölyökklub szervere és Jean-Pierre mobilja is kap értesítést. A rendőr persze nem morzét, csak egy néma hívást, de betette a számot a telefonba, és ha onnan hívják, tudja, mi az ábra.
  A Kölyökklub szerverére Jacques írt egy külön programot. A Cirrusnak le kell töltenie egy külön erre a célra bevezetett webcímet, amiben szerepel a gyanús felhasználó nickje és IP-címe. Ha ezt a címet kérik tőle, akkor a klub gépe letiltja az illetőnél a képküldést. A képeket elfogadja, de nem továbbítja a címzettnek. A Százas majd bosszankodik a szerver működésképtelensége miatt és valószínűleg kilép. A képeket persze a szerver kimenti és emailben elküldi a gyermekvédelmi osztály egyik századosának, aki megnézi őket, és ha tényleg szexképek, akkor beteszi a Százas dossziéjába.
  De ez még csak az első lépés. A Cirrusnak egy további riasztást is kell küldenie, de ehhez Jean-Pierre előbb elbúcsúzott tőlük és kocsiba ült.

Este kilenckor csengett a mobil, ők éppen vacsoráztak. Négyesben, anya egyik kolléganője jött át, megbeszélni a parti részleteit, és ott maradt vacsorára. A kisegerek már egy órája hazamentek.
  Kicsit megkésve rendezik a házszentelőt, de csak mostanra adódott olyan hétvége, hogy apa is, anya is meg a meghívandók legfontosabbjai is ráérnek. Jövő szombaton, ha minden jól megy.
  Automatikusan kihangosítva vette föl, már ráállt a keze.
  – Szia, itt Jean-Pierre.
  – Szia, mondd!
  – Van egy helyszínem, ahova ki kell mennem. Be tudnál tenni pár adatot a Cirrusba?
  – Persze, magnóra beszélsz, mondd csak!
  – A címet majd átküldöm SMS-ben. Az a lényeg, hogy ha a Százas-modul beriaszt, akkor meg kell hívni a hamis IP-vel paraméterként. Beszéltem az Orange-zsal, összedobtak egy kis programot. Ha elindítod, leköveti neked az ipsét, valami spéci eljárással. Állítólag a localhostig visszamegy.
  – Teszteltétek? – kérdezte Kissy.
  – Hogy teszteltük volna a Százas nélkül?
  – Hülye vagy, tábornokom – fortyant föl Kissy. Tényleg mérges volt, hiszen ez a világ legegyszerűbb dolga. – Regeljetek be ugyanahhoz az IP-álcázóhoz és követtessétek le magatokat. Állítólag ti vagytok a profik, én mondjam meg?
  Csend a telefonban. Aztán kényszeredetten:
  – Szemtelen vagy, de van mire szemtelennek lenned. Jó, odacsörgök a fejnek, de nem tudom, mikor csinálja meg. Egyelőre bízzunk benne, hogy érti a dolgát, úgyhogy etesd meg a Cirrusszal, jó?
  – Jó, csak előbb magamat is megetetem. Ma már úgyse fog betoppanni.
  – Világos. Szia!
  – Szia – tette le Kissy a telefont. Ahogy vissza akarta tenni az övére, akkor figyelt föl Yvette arcára. A nő olyan döbbenettel ült vele szemben, hogy majdnem elnevette magát.
  – Semmi gond, Yvette – mondta anya. – A lányom még vacsora közben is dolgozik; azt hiszem, tőlünk örökölte.
  – Dolgozik… – suttogta Yvette. – Mit?
  – Shindyre vadászik – felelte apa a legtermészetesebb hangon.
  Erre már tényleg elnevették magukat. Apa úgy mondta, mintha a shindyvadászat a tizenévesek legközismertebb elfoglaltsága volna, olyan, aminek okvetlenül mindenki hallotta hírét.

Márpedig Kissy shindyre vadászik – mondta magában vacsora után, amikor lement a Jerry-terembe, hogy beprogramozza az Orange riasztását. Közben eszébe jutott pár dolog; az egyik miatt rögtön föl is hívta Jean-Pierre-t. Azt akarta tudni, vajon a cég akkor is le tudja-e követni a pasast, ha egy másik szolgáltatón keresztül csatlakozik. Nyilvánvalóan nem, felelte a rendőr – most már jobban ráért, hazafelé tartott –, de kezdetnek ez is megteszi, már holnap nekilát beszélni a többi szolgáltatóval. A módszer ugyanis az, hogy amikor megjön a hír, hogy online van a Százas, akkor a szerver kiküld egy csomagot a kapott IP-címre, amit ugye a titkosítószerver átirányít a Százas valódi IP-jére, hogy megkaphassa. Ha a Százas az ő előfizetőjük, akkor a csomag meg fog jelenni bejövőként, valamelyik előfizetőnek címezve – és az a Százas. Ha egy másik szolgáltatónál van, akkor megkapja a csomagot, amivel a gépe nem tud majd mit kezdeni, hiszen nem része semmilyen adatfolyamnak, és egyszerűen eldobja. A Százas nem vesz észre semmit az egészből.
  Kissy igazán jónak találta az ötletet, de volt egy olyan érzése, hogy nem fog működni. Nemigen tudta volna megmondani, hogy miért, nem is szólt róla a hadnagynak, épp csak úgy érezte, hogy nem működik majd.
  A másik gondolat, ami eszébe jutott, az volt, hogy végeredményben ő maga is letesztelheti az Orange-féle trükköt. Letitkosíttatja az IP-címét, odaadja a programnak és kész.
  Némi időbe telt titkosítót találnia, fogalma se volt, hogyan keresse, de talált egyet. Már a használati utasítást olvasgatta, amikor rájött: dehogyis tesztelheti le ő ezt a programot. Jean-Pierre egy szót se szólt arról, hogy mi történik, ha valaki meghívja ezt a címet. Valószínű, hogy az Orange szervere riasztja a cég biztonsági szolgálatát és a rendőrséget. Ezt nem kockáztathatja meg. Úgyhogy nem regisztrált a címtitkosítóra, csak eltette a linkjét, ha később kellene.
  Kicsit ült még a gép előtt. Persze, érti már, miért érzi ilyen furcsán magát. Ez a terem mindig tele volt kisegerekkel, amióta csak berendezték. Nemigen szokott egyedül lejárni, ott van a szobájában a rendes gépe, ha a többiek nincsenek itt, azt használja. Nem is tudja, miért jött le most.
  Körbepillantott. A szoba sokat változott a beköltözés óta. Az ajtó mellett hosszú asztal három géppel, Nimby egyelőre ennyit hozott, de legalább hatot akar. A gépeket ő maga rakja össze használt alkatrészekből, amiket az ócskapiacon vesz a zsebpénzéből, az alapítványtól nem kér egy centet se. Megengedheti magának, legutóbb azzal dicsekedett, hogy a Frédi bázis új gépe száz euróból megvolt. Persze özönvíz előtti konstrukciók, de a net megy rajtuk.
  Az asztal mellett jobbról egy fotel, egy asztalka, még egy fotel, és a sarokban a könyvespolc. Az alsó polcán kosár van, ha Macska esetleg itt akar időzni. Az ajtóval szemközti fal mentén egy öreg dívány, a sarokban egy üres virágállvány, ami azért áll ott, mert máshol nem volt neki hely. Mellette még egy öreg dívány, aztán egy kanapé. Ülőbútorokra van a legnagyobb szükség, ha az egész csapat lejön ide, gép csak egy részüknek jut, de munka sincs sokkal több, a maradék ül és beszélget. Esetleg játszanak, az asztalon most is ott a kis doboz táblákkal és figurákkal többféle játékhoz. Elmosolyodott. Vanessa és Nimby nem ezt használja, ők programmal játszanak reversit, nyár óta több száz partit játszottak, most Vanessa vezet egy kicsivel, de tulajdonképpen fej fej mellett haladnak. Annyira összeillenek…
  Lehunyta a szemét, és azonnal megjelent Vanessa, amint odalép Nimbyhez és átölelik egymást. Annyiszor elképzelte, a legkülönbözőbb helyeken, időpontokban és szituációkban, hogy olyan könnyen felidézi, mint egy valóban látott képet. Pedig még nem volt mit látnia, Nialával úgy olvasnak Vanessában, de Nimbyben is, mint a nyitott könyvben, és pontosan tudják, hogy még mindig nem történt közöttük semmi. Talán egyetlen változás van: gyakoribbak az összemosolygások, a gyengéd pillantások. A múlt héten fölvetette, hogy amíg a medence nem használható, eljárhatnának uszodába, az erőnlét miatt, az edzésben tart egy csomó izmot. Ez így is van – de volt mögötte egy hátsó gondolat. Ha sikerülne megszervezni, hogy az île-de-france-i és a beaulieu-i kisegerek együtt járjanak uszodába, akkor azok ketten gyakran látnák egymást fürdőruhában. A nyáron állandóan úgy voltak, de akkor még nem számított annyira. Most már, amikor fülig szerelmesek egymásba, egészen más a helyzet.
  Elpirult. Eszébe jutott a januári uszodalátogatás az osztállyal, annak is az a pillanata, amikor megérezte magán Bernard tekintetét. Martin is észrevette és odament a sráchoz. Mondott neki valamit, amire Bernard elsomfordált.
  – Mit mondtál neki? – kérdezte, amikor Martin visszament hozzá.
  – Azt, hogy tökéletesen érthető, hogy lekívánja rólad ezt a fürdőruhát, de amikor leveszed, én leszek ott és nem ő.
  Kissy majdnem beleesett a vízbe.
  – Komolyan ezt mondtad neki?
  – A legkomolyabban, nem jól tettem?
  Kissy először meg akarta pofozni, de kár a fáradságért, Martin előző nap úgy ütötte meg tízszer egymás után, hogy Kissynek hárítani se volt ideje, pedig nagyon jó verekedő. Nem pofozta meg. Inkább azt kérdezte:
  – Elment az eszed? Hogy lehetnél ott a lányöltözőben?
  – Gondoltam, kifelé menet a válladra dobsz és letakarsz a törülköződdel. Észre se vennének.
  Ezen muszáj volt nevetni, akkora képtelenség volt. De megállta komoly arccal.
  – Lehetetlen. Amikor leteszlek, leesik a törülköző és kiderül minden.
  – Ez baj – mondta Martin. – Tudod mit? Egyáltalán be se menjünk az öltözőbe. Odabent nem fogunk hiányozni, nem tartanak névsorolvasást. Idekint meg akkor nem lesz senki.
  Úszás után persze bementek mindketten a saját öltözőjükbe, ahogy kell. De az kétségtelen, hogy Martin nagyon szeretné őt rávenni, hogy előtte öltözzön át. Nem is lenne probléma, hiszen szereti Martint, ez természetes dolog egy kapcsolatban. Csakhogy ha ezt megtenné, pontosan tudja, hogy csak a vetkőzésig jutna el, felöltözni már nem tudna. Martin se hagyná, meg… ő maga se lenne rá képes. És tény, hogy vannak dolgok, amik természetesek egy kapcsolatban, de tizenhárom és fél évesen még nem.
  De azért jó, hogy még mindig a régi iskolájába jár. Mit számít a vonatozás, ha egész nap együtt lehet Martinnel? Ez az uszodai élmény is kimaradt volna. Mind a két uszodai élmény. Mert az se volt mindennapi, ahogy Bernard bámulta őt. Majd kiesett a szeme.
  Ez azért klassz dolog.

A Gyermekvilág igazgatójához Chantal kísérte el Pit és Nimbyt. Kissy nem tartott velük, beteget ápolt.
  Sajátos betegápolás volt. Semmit se kellett csinálni, ami a beteg gyógyulását szolgálta, és a kényelme érdekében se sokat. Kétszer főzött kávét és egyszer csinált pár szendvicset, amit együtt ettek meg. A délután többi részében könyvekért és dossziékért szaladgált a ház különböző pontjai között, jó párszor betelefonált a céghez mindenféle anyagokért, sőt táblázatokat is szerkesztett. Apa keze nem sérült meg, de csak kettő volt belőlük, és ha itthon akart dolgozni, titkárnő nélkül kellett boldogulnia. Ha eljön a titkárnője, akkor bent háromszorosára halmozódik a munka.
  De Kissy szívesen segített, azzal a feltétellel, hogy apa az idén már nem esik le sehonnan. El is törhette volna valamijét, örülhet, hogy megúszta egy bokaficammal. Ez nem olyan kis rándulás, mint Pié volt a nyáron, egy hétig biztos nem mozdulhat.
  Anya persze pont ezen a napon utazott el Dijonba. Mire az igazgatóhelyettes hazahozta apát, anya rég tárgyalt már, nem zavarták meg, ráér utána.
  Apa nem csinált nagy ügyet a sérüléséből. Előfordul az ilyesmi egy építkezésen, az ember nem néz minden lépésnél a lába elé. Hisz munkája van, amit el kell végezni. Még mindig jobban járt, mint a korábbi cégénél az egyik kisfőnök, aki egy beruházásnál legurult egy lépcsőn, és olyasmijét törte el, ami jobban fájt neki, mintha keze-lába lett volna.
  – A gerincét? – kérdezte Kissy részvéttel.
  – Nem – hunyorított apa. – A Rolex óráját, amire hallatlanul büszke volt. Úgy járkált utána, mint a megtestesült szerencsétlenség. Mint aki elvesztette az igaz szívszerelmét.
  Kissy jót nevetett, de az utolsó mondatra fölébredt benne egy gondolat.
  – Apa?… – szólalt meg hirtelen.
  – Tessék.
  – Én… szóval… úgy gondolom, előbb-utóbb el kellene látogatnunk egy bútorboltba.
  – Miért, mit szeretnél venni? – tette le apa az egyik papírt és emelt föl egy másikat.
  – Egy új ágyat magamnak.
  – Értem. Részemről nincs akadálya, most a lábam miatt nem kísérhetlek el, máskor időm nincs rá, de gondolom, elsősorban az anyagi támogatásomra van szükséged.
  Kissy habozott, de csak egy pillanatig.
  – Nemcsak arra.
  – Hanem?
  Felugrott és járkálni kezdett, hogy levezesse a zavarát. Egyszer muszáj már beszélniük ilyen dolgokról!
  – Az ágyat – durálta neki magát – azért kell kicserélni, mert kicsi. Nem elég széles. Egy embernek elég, de kettőnek…
  Apa ekkor tette le a papírjait. Fölemelte a tekintetét és ránézett.
  – Ne nézz így rám, apa – mondta Kissy morcosan. – Nézd… mi Martinnel nagyon szeretjük egymást, de… még semmi olyasmi… nem történt. – Nagy levegőt vett és elszántan folytatta. – Még egy jó darabig nem is fog, de előbb-utóbb eljön az ideje. Nem akarok akkor kapkodni. Azt akarom, hogy minden adott legyen. Értesz?
  Apa lassan bólintott.
  – Értelek – mondta. – Hogyne értenélek. De megengedsz egy-két kérdést?
  Kissynek csak bólintani volt ereje.
  – Mit jelent az, hogy előbb-utóbb eljön az ideje?
  Kifújta a levegőt; észre se vette, hogy idáig bent tartotta.
  – Nem tudom – felelte. – A tizennegyedik születésnapom előtt semmiképpen. Lehet, hogy még a tizenötödik előtt sem. Majd… amikor úgy érzem, hogy itt az idő. Előbb nem.
  De később sem, gondolta hozzá, ám ezt nem mondta ki. Ha egyszer majd úgy érzi, hogy itt az idő, akkor aznap, nem a következő nap. Őszintén reméli, hogy amikor megérzi, akkor Martin éppen itt lesz mellette. Mert akkor már nem akar várni egy percet sem!
  – Világos – felelte apa. – Hanem… az ágyon kívül is lesz még ilyen – halványan elmosolyodott – technikai jellegű gondotok.
  Kissy egyszerre megnyugodott. Ismerte ezt a félmosolyt. Ha ezt látja és apa így beszél, akkor nagy baj már nem lehet.
  – ?…
  – Nos, én nem nagyon figyelhettem ezt meg, de úgy tudom, hogy amikor Martin itt alszik, akkor a többiek is. Vagyis a te szobádban még négy lány.
  – Csak három – nevetett Kissy. – Angélique Pivel alszik a garázs fölött, eszünkben sincs szétválasztani őket. Macska meg a konyhai kosarában. De a többiek nem jelentenek problémát, ott a másik emeleti hálószoba. Épp azért választottuk ezt a házat, mert jó nagy.
  – Rendben, három – egyezett bele apa.
  – Ők nem lesznek gond – mosolygott Kissy. – Egyszerűen szólok nekik, hogy aznap aludjanak máshol.
  – De milyen ürüggyel?
  Kissy meglepve nézett apára, aztán kicsit kihúzta magát.
  – Semmilyen ürügyre nincsen szükségem. Az igazat fogom nekik mondani.

– Hát persze – mondta Kissy, elnézve a fák fölött. – Ez a legegyszerűbb: megmondani mindent úgy, ahogy van. Csak azért veletek még mindig könnyebb, mint apáékkal.
  – Idővel belejössz – nyugtatta meg Niala. – Máris óriási lépést tettél, sokkal nagyobbat, mint elsőre gondoltam volna. Főleg az lep meg, hogy éppen apáddal beszéltél. Pedig ő egy pasi.
  Kissy nevetett. Tudta, mire gondol a barátnője. Arra a beszélgetésre még nyár elején, amikor ráébresztette, hogy mindenkinek pasi az apja, de attól még meg lehet vele tárgyalni dolgokat.
  – Igen… kicsit azért engem is meglep. De valahogy adta magát a dolog. És könnyebb volt, mint gondoltam… leszámítva azt az egy pillanatot, amikor megmondtam, hogy hány személyre van az ágy méretezve.
  – Milyen képet vágott?
  – Hát… afféle „nahát, miből lesz a cserebogár” kifejezés volt az arcán. De én összeszedtem minden önérzetemet és úgy beszéltem vele, mint te a szüleiddel. Vagy legalábbis megpróbáltam.
  Kopogtak, aztán Vanessa dugta be a fejét az ajtón.
  – Verni fogom – közölte tömören.
  Kissy sóhajtott. – Már megint összekülönböztetek? Gyere, Niala, békítsük ki őket.
  Vanessa ekkor kezdte meg ápolónői szolgálatának negyvenötödik vagy ötvenedik percét, de már megszámlálhatatlanul sokszor veszett össze páciensével. Először természetesen azon, hogy ő lesz az ápolónője. Amint megérkeztek és megtudta, mi történt, kijelentette, hogy itt marad, amíg apa fel nem gyógyul. Ő fogja ápolni.
  – Szó se lehet róla – háborodott föl apa.
  – De bizony hogy szó van róla. Sőt már történik is. Ettől a perctől én ápollak és kész.
  – Ugyan miért? – kérdezte anya. – Miért éppen te?
  Vanessa számolni kezdett az ujjain.
  – Egy: mert mindenki más tanul vagy dolgozik, én meg úgyis halasztok egy évet. Majd Niala hétvégén elhozza a tankönyveimet, némi ruhát, ami kell. Kettő: mert mindenről tudom, hol van a házban, így ezerszer többet érek, mint bármilyen fizetett segítség. Három…
  Itt elakadt. A jelenlevők vagy öt másodpercig vártak a folytatásra, aztán anyának leesett a tantusz. Neki a leggyorsabban. Odalépett a kislányhoz és leguggolt elé, ahogy a kicsi gyerekekkel szokták. Még a vállára is rátette a kezét.
  – Vanessa… hallgass ide… százszor megmondtuk, nem tartozol nekünk semmivel azért az egy hétért. Bajban voltál, mi segítettünk, mert ez a felnőttek dolga, ha egy gyerek bajba kerül. Nem azért, hogy megháláld.
  Vanessa melegen csillogó szemekkel, barátságos mosollyal nézte anyát vagy tíz másodpercnyi szeretetteljes csenden át.
  – Hülyeség, Marie néni – közölte aztán anélkül, hogy bármit változott volna az arca. – Nem azért segítettetek, mert „egy gyerek” került bajba. A világon töméntelen gyerek van bajban, de ti nekem segítettetek és nem másnak. És nem is azért segítettetek, mert ez a felnőtt dolga. Rengeteg felnőtt él a világon, de én csak rátok számíthattam, arra a bizonyos húsz emberre. Mert fölismertétek, hogy milyen nagyszerű, okos, kedves, szeretnivaló kis emberpéldány vagyok.
  – És szerény – súgott neki Nimby.
  – Meg szerény is, kösz – Vanessa nem pillantott a fiúra, anyát nézte kitartóan, és nem törődött a társaságon végighullámzó derültséggel. – Egy hétig ti voltatok a szüleim. Azt nem is említem, hogy fedelet adtatok a fejem fölé, ennem adtatok, bár ez is fontos. Csak azt, hogy megvédtetek az árvaháztól. Komolyan úgy gondolod, hogy túlzás ezt azzal viszonozni, hogy egyikőtöket ápolom néhány napig? És különben is – folytatta, mielőtt anya válaszolhatott volna –, Jean-Jacques bácsi otthagyta értem a londoni gépet, aminek nagyon nem örültek a cégénél. Az a legkevesebb, hogy meghálálom neki. Mert értem még soha senki nem kockáztatta az állását. Ami azt illeti, énértem még soha senki nem kockáztatott semmit. Jean-Jacques bácsi volt az első. Úgyhogy én fogom ápolni; vita lezárva.
  Anya szólni se tudott, csak átölelte. Ahogy nézte őket, Kissy ráébredt, hogy igazából ők a második családja. Neki is van már kistestvére: Vanessa az.

De az ápolás nem ment zökkenőmentesen. Vanessának az volt az elképzelése, hogy a betegnek az az első, hogy meggyógyuljon, és nem akarta belátni, hogy némi papírmunka elvégzése nem akadályozza ezt. Csak Kissynek sikerült meggyőznie. Aztán jöttek az újabb nézeteltérések, mindenféle apróságokon – ilyen volt az is, amikor Vanessa bekopogott hozzájuk azzal, hogy verni fogja. De apa szemlátomást képtelen volt megharagudni Vanessára, úgy nézett rá, mint Macskára, amikor fölmászott valahova, ahova nem kellett volna, vagy hozzányúlt valamihez, ami nem kiscicáknak való. Ki tudna haragudni egy ilyen édes kis plüssjátékra?
  Vanessa kis szónoklata apát is meghatotta. Egyik alkalommal, amikor a kislány nem volt a közelben, azt mondta:
  – Azt hiszem, lett még egy lányom. Ez a szegény kis jószág élete végéig hálás lesz azért a kis semmiségért, amit az ősszel tettünk.
  Kissy rámosolygott. – Bogár.
  – Tessék?
  – Szegény kis bogár, így mondják. Egyébként én is ugyanezt gondoltam. Kistestvérem született.
  Este a csapat hazautazott, de a kis bogár maradt. Kissy elnézte, ahogy békésen alszik a sarokba tett matracon, s arra gondolt, vajon hány családra fog szert tenni végül is. Mert három biztos van, hiszen Blanchard-ék is vállalták volna, és egy napon, ha minden jól megy, éppúgy a lányuknak érezhetik majd, mint Blanche-ék. Sőt négy. Mert ha, Isten ne adja, úgy hozná a sors, Isabelle néniék is fölnevelik. Vagy öt is? Egyik hétvégén jártak Luigiéknél, a felesége tíz szóból kilencet olaszul mond, de Vanessa úgy megérti, mintha nem Párizsban gyerekeskedett volna, hanem Rómában. S persze mindent megtalál a konyhájukban.
  Mindenhol azonnal otthon van. Kissy csak csodálni tudta.

Pénteken megjött a Gyermekvilág igazgatójának válasza: örömmel működnek együtt a Jerry Alapítvánnyal. Chantalék elmondták, hogy eléggé húzta a száját, úgyhogy az ő rábeszélésüket még Jean-Pierre is megtámogatta, csütörtökre bejelentkezett hozzá és megvilágított pár dolgot. Alighanem figyelmeztette, mennyi kellemetlensége lehet, ha egy gyereket molesztálnak náluk, és kiderül, hogy elutasították a felkínált ellenszert.
  Hétfő előtt már nem lehetett installálni náluk a Cumulust, a rendszergazdájuk furcsa élőlény volt, pénteken kora délután letette a billentyűzetet és hétfő reggelig elérhetetlen volt. Kissy gyanította, hogy ha ez idő alatt leállna a szerverük, akkor hétfő reggelig úgy is maradna, nem számít. Persze ők nagy cég, a Gyermekvilág csak egyike a kevésbé fontos szolgáltatásaiknak, ezért nem zavartatja magát a guru. A fontosak miatt alighanem hamarabb ugrik.
  Pénteken megint összegyűltek a kisegerek, Vaucressonban természetesen, hisz Vanessa most nem mozdulhat innen. De hétfőn vagy kedden apa talán már járni fog. Niala mindenesetre úgy hozott ruhát a húgának, hogy tovább is maradhasson, ha kell vagy ha akar. Elvégre nincs hozzájuk láncolva. Tudják, hogy itt jó helyen van, és bármikor fölugorhat egy gépre.
  Tankönyvet Niala nem hozott. Azt mondta, hogy Georges nem enged föl a gépére megrakott öszvéreket, és szó se lehet arról, hogy Vanessa bármelyik városban kibújjon a tanulás alól azzal, hogy a másikban vannak a könyvei. Úgyhogy szétosztotta a könyveket a szükséges hardverrel fölszerelt barátai között, és két nap alatt beszkennelték az összeset. A képeket kirakta egy DVD-re, amit átadott – Nimbynek, mert ő rögtön lecsapott rá és fölmásolta a Vilma szerverre. Így már a lemezt se kell magánál tartania, a Jerry-hálózat bármelyik gépénél tud tanulni.
  S lehet, hogy a hálózat bővülni fog. Angélique beszélgetett a szüleivel mindenfélékről, és eszükbe jutott, hogy végül is náluk is van gyors netkapcsolat, van egy szobájuk, ahol senkit nem zavar a gépzúgás, akár náluk is el lehetne helyezni egy szervert. Ez lenne az ötödik, hiszen van egy virtuális szerverük a rendőrségnél, ami talán akkor is megmaradhat, ha majd elfogják a Százast. Jean-Pierre azt mondta, megpróbálja meggyőzni a főnökét. Időközben a rendőrségi szervernek is lett fedőneve: a flic (zsaru) szóból a Flipper nevet kapta. A tervezett amiens-i szervernek még nem volt neve, de gép se, amit odavigyenek. Nimby azt mondta, kerít majd egyet.
  Később majd persze tartalék szervereket is beállítanak, igazából mindhárom bázisra legalább kettő kellene, de ez ráér. A terjeszkedés fontosabb.

A Százas nem jelentkezett, pedig Jean-Pierre beizzította a Neuföt és a Freet is, gyakorlatilag semmi esélye nem volt a pasasnak. Talán megsejtette. Viszont lenyomozták a gyerekeket, akiknek képeket küldött, és szakszerű segítséget fognak kapni. A rendőr nem mondott többet, és értették, hogy nem is mondhat.
  Aznap, amikor apa először ment megint dolgozni, Macska újabb nagy lépést tett a felnőtté válás útján. Niala mondta, hogy az első sikeres vadászat olyan a ragadozóknál, mint az embereknél az első igazi vizsga vagy jól sikerült randi.
  Macska ragadozói érdemeit – legalábbis Vanessa szerint – nem csökkentette, hogy a zsákmány egyáltalán nem élt már. Anya halat vett vacsorára, nem egészet persze, hanem előhűtött szeleteket, de hazafelé valamivel megnyomta a dobozt, ezért kibontotta, hogy megnézze, nem sérült-e meg. Fölemelte a legfelső szeletet, de jeges volt, kicsúszott a kezéből és leesett a padlóra. Abban a pillanatban ott termett Macska, szabályos tigrisugrással rávetette magát, aztán rémülten fölkiáltott – nyilván nem számított rá, hogy a zsákmány lefagyasztja az orrocskáját. Ezt védekezésnek fogta föl, ezért megmutatta apró, de tűhegyes fogait, fölpúposította a hátát, és Vanessa szerint egy ócica nyelvű csatakiáltást hallatott. Ezután egy erőteljes csapással elkábította az ellenséget, de az is lehet, hogy ez már a kivégzés volt. Végül odatelepedett mellé, egyik mancsával leszorította és kiharapott egy darabot.
  – Jó étvágyat – mondta anya kicsit morcosan a hal miatt, de a mutatvány láthatóan neki is tetszett. – Legalább nem vész kárba. Viszont ma kevesebbet adjatok neki.
  – Jó – mondta Vanessa. – De ügyes volt, nem?
  – De – mondta apa, aki éppen kávézott indulás előtt. – Igazán ügyes, a halnak esélye se volt.
  – Ne cikizd, Jean-Jacques bácsi. Neki ez olyan volt, mint egy igazi zsákmányállat. Nem kezdhette rögtön bivallyal.
  – Rendben van – mondta apa, és elmosta a csészét meg a kanalat. – Nem cikizem. De örülnék, ha bivalyra később se vadászna; nehezen magyaráznám meg a szomszédoknak.
  Közben Macska is elfogyasztotta zsákmányát, és ő is szépen elmosogatott: tisztára nyalta a konyhakövet a hal helyén. Végül elégedett képpel távozott.
  Apát kikísérték az előszobáig, ahol Kissy kapott egy puszit, aztán apa magához vonta Vanessát és megcsókolta a feje búbját.
  – Köszönöm a szakszerű ápolást, kislányom.
  Vanessa válaszolni akart, de egy szót se tudott szólni. Mire apa elengedte, csupa könny volt a szeme.
  Kissy átkarolta a vállát, s visszaballagtak a konyhába.

Az idő telt, és a Százas továbbra sem hallatott magáról. Jean-Pierre azt mondta, nem szabad türelmetlennek lenniük. A bűnüldözés hosszadalmas munka, csak a filmekben van úgy, hogy füstölgő gumikkal száguldanak a bűnözők nyomában. Igazából az idő legnagyobb részében csak ülnek és várnak. Egy bűncselekményt nem elég akkor, az elkövetésekor megúszni. Ez az, amit sok bűnöző nem vesz figyelembe. Bármikor le lehet bukni, akár évek múlva is. Itt van Natascha Kampusch elrablójának esete, aki eredetileg se lehetett kiegyensúlyozott, de nyolc évig rettegnie kellett, hogy kiderül minden. Nem csoda, hogy a vonat elé ugrott, amikor a lány megszökött.
  Nem biztos, mondta Jean-Pierre, hogy a Százas abba a csapdába esik majd bele, amit a Jerryvel állítottak. Bizonyára nemcsak a kölyökchaten osztogatott az illegális képekből, hanem hasonszőrűekkel is kapcsolatban áll – hiszen valahonnan be kellett szereznie a képeket. Bármikor lebukhat valaki, akitől el lehet jutni a Százashoz.
  De azért a kisegerek remélték, hogy az ő programjuk fogja el a gazembert. Ez minden kétkedőt egyszer s mindenkorra meggyőzne a program és az alapítvány értékeiről. A Százas lenne az első, akit a Cumulus–Cirrus páros fog el, s méghozzá egy igen veszélyes shindy. Két gyereket már molesztált, a képek megszerzésével is bűnözött, és amikor rátalálnak, megint egy gyereket fog majd molesztálni.
  Meg is tette, de hetek teltek bele. Ők éppen a Beaulieu fölötti hegyekben túráztak, amikor riasztott a Cirrus. Leültek, benyomták a telefonokat és figyelték a beszélgetést. A Cirrus azt is jelentette, hogy Jean-Pierre és a szolgáltatók is vették a riasztást.
  Minden úgy zajlott le, mint korábban. A Százas most a Claudius nevet használta, úgy látszik, kedveli a római császárokat. Képeket küldött beszélgetőtársának, és rá akarta bírni, hogy feküdjön le valakivel – de a beszélgetés nagyon rövid volt, a kislány kilépett. Igazából Jacques szakította meg a kapcsolatot, hogy a gyerek minél kevesebbet kapjon ebből. A Százas elégedetlen lehetett, mert online maradt és újabb áldozatra vadászott.
  – Én leszek a következő! – mondta Vanessa. – Innen is be tudunk jelentkezni.
  – Oké – bólintott Nimby. – Én hívom Jacques-ot. – Beszéd közben előkapta a rendes telefonját. – Szia, Nimby vagyok. Láttuk, mi történt. Figyelj, Vanessa belép és megpróbálja csőbe húzni. Mi?… várj csak! Vanessa, mi lesz a nicked?
  – Jo13!
  – Hallom – jött a guru hangja, Nimby közelebb tartotta és ki is hangosította. – Akkor téged nem lőlek le. Megpróbálhatnál randit kérni tőle, az hátha tovább tart. Minél több időt kellene adni a bemérésére.
  – Majd csak lassan fogok tudni gépelni – felelte Vanessa, aki közben regisztrálta a nicket a Cirrus gyors regisztrálójával, és már bent is volt a klubban.
  De nem jött össze. A Százas megszólított egy nicket, aki nem válaszolt, erre kilépett.
  Csak ültek és mérgelődtek, de még nem túlságosan, mert azért volt némi esély, hogy mostanra sikerült bemérni. Pi fölhívta Jean-Pierre-t, de foglalt volt. Így hát eltették a telefonokat és folytatták az utat.
  Kissy imádta ezeket a hegyi túrákat. Kedvére mozoghatott, és minden mozdulatnak megvolt az értelme, a vidék újabb és újabb részletei tárultak elé. Ilyenkor még jobb is, mint nyáron, amikor – hogy is mondta Nimby?… „A test kisebb, a testhőnek jobban kitett belső szervek viszont nagyobb hőtáguláson mennek át, így a test burka kicsinek bizonyul a szervek tárolására, ezért ideiglenesen külső elhelyezést nyer az a szerv, ami erre egyedül alkalmas: a nyelv.”
  Imádta Nimbynek ezeket a tudományos magyarázatait, de szembetűnő volt, hogy Vanessa még jobban imádja. Persze csak annak, aki tudott olvasni a sorok között. Vanessa semmit sem mutatott ki az érzéseiből, éppen ez árulkodott. A nyelvkilógás magyarázatára szinte oda se figyelt, csak üldögélt és a nadrágzsebe szegélyét babrálta. Kissy már észrevette, hogy ha valamit babrál a kezével, miközben látszólag oda se hederít a világra, akkor minden idegszálával figyel, de nem akarja, hogy meglássék rajta.
  Amikor leültek Jacques bácsi szőlőjében, Kissy elnézte Vanessát, amint kinyitja a házat és bemegy. S eszébe jutott Mohi aggodalmas arca, amikor Niala ugyanezzel a magától értetődő mozdulattal benyitott a kapun: „És ha megjön a tulaj?”
  Alig több mint fél éve ennek. Jól tette, hogy megvált a nickjétől és a valódi keresztnevét kezdte használni. Mert akkorát változott az élete, hogy azt ennél kevesebbel nem is lehet kifejezni. Mint az indiánok. Amikor az indián megszületik, kap egy nevet, mondjuk… mondjuk Síró Darabka, ördög tudja, mit. Aztán amikor szaladgálni kezd, elnevezik mondjuk Rohangáló Egérnek. Amikor elejti az első bölényt vagy amit a törzsben el kell ejteni, akkor megkapja a rendes nevét, például Bátor Tomahawk.
  Vanessa kihozta a ponyvát és odanyújtotta neki az egyik végét, hogy segítsen leteríteni.
  – Kösz, törzsfőnököm – vette át Kissy.
  Vanessa egy pillanatig meglepve nézett rá, aztán elmosolyodott és elindult a másik véggel. Kissy tudta, hogy barátnője ebből a megszólításból pontosan összerakta, mi járt az ő fejében.

Nem sok időt akart tölteni a boltban. Apa kérte meg, hogy ugorjon be memóriakártyáért, és itt vehette meg a leggyorsabban. Nimby csak másnap este tudott volna hozni, és apának hamarabb kell. Ahogy a pénztár felé tartott, egy ősz hajú, öltönyös úr mellett haladt el, aki egy nőnek mutatott valamit.
  – Nézd – mondta –, ezzel a kedvezménnyel igazán nem drága.
  Kissy elhaladtában odapillantott a táblácskára, nem is olvasta el, ment tovább.
  Öt lépést is megtett már, amikor valami csengő szólalt meg a fejében. Lefékezett és visszament az idős úrhoz és a nőhöz. Egy digitális fényképezőgépet tanulmányoztak. Kissy szemügyre vette a táblát, amire az előbb csak odapillantott.
  – Érdekes – dörmögte.
  A fényképezőgép négyszázötven euróba került volna, de most akciósan harminc százalék engedménnyel hirdették. Kissynek megvillant a szeme. Elővette a telefonját és gondosan lefényképezte a táblát.
  Az ősz úr és a fiatal nő homlokráncolva nézett rá.
  – Valami gond van, kislány? – kérdezte a nő. – Segíthetünk valamiben?
  – Köszönöm, nem – felelte Kissy. – Inkább én önöknek. Meg akarják venni ezt a gépet?
  – Fontolgatjuk – mondta a férfi.
  – És mennyit szándékoznak érte fizetni?
  Azok ketten összenéztek, aztán a táblára. Háromszázhatvan euró. A férfi értette meg először, miről lehet szó, Kissy látta rajta, hogy fejben számol. Hamar elkészült vele.
  – Elnézést – mondta. Visszatette a gépet a polcra és tett pár lépést, hogy odalásson a pénztárhoz. – Asszonyom, a főnök bent van?
  – A főnök? – kérdezte a pénztárosnő.
  – A főnök, asszonyom. Szeretnék beszélni vele.
  – Máris jelzek neki.
  – Köszönöm – mondta az ősz úr, és visszajött hozzájuk. Barátságosan nézett Kissyre. – Jó szeme van, kisasszony – mondta.
  – Kösz – mosolygott Kissy.
  A főnök pillanatok alatt megjelent.
  – Nahát, ügyvéd úr, ön itt? Megtisztel vele! Parancsoljon velem, miben segíthetek? Jó napot kívánok – pillantott a másik két jelenlevőre is.
  – Jó napot, uram – felelte az ügyvéd. – Akadna egy zsebszámológépe?
  – Rengetegfélét tartunk, mi a kívánsága?
  – Egy olyan, ami nincs becsomagolva.
  A főnök meglepve húzott elő egyet a zsebéből, és nyújtotta volna, de követte az ügyvéd tekintetét. Megszemlélte a táblát, aztán kicsit értetlenül nyomogatni kezdte a gépet. Kissy furcsállotta, hogy a számok alapos megnézése nem elég, még a gépre is szüksége van, amikor ő már egy gyors pillantással is átlátott mindent.
  – Hoppá – mondta a főnök.
  – Hoppá – bólintott az ügyvéd.
  – Bocsánatot kérek – tette el a főnök a számológépet. – Rögtön kicseréltetem a táblát és felelősségre vonom a készítőjét. A fényképezőgép ára természetesen háromszáztizenöt euró. Csak számolási hibáról lehetett szó, ügyvéd úr, biztosíthatom…
  Az ügyvéd elunhatta a szóáradatot.
  – Mit fizetett azért a gépért, uram? – mutatott a zseb felé, ahova a főnök a számológépet tette.
  – Ezért, uram? – a főnök ismét előkapta a készüléket. – Semmit, szóróajándék a beszállítóktól…
  – Akkor adjon egyet a táblás emberének – vágta rá az ügyvéd, és kosarába tette a fényképezőgépet. – Viszontlátásra.

Kint az ügyvéd puszival búcsúzott a nőtől, aki egy parkoló autóhoz indult. Az idős férfi elismerően nézett Kissyre.
  – Magának jó szeme van, és keresett nekem negyvenöt eurót – mondta.
  – Semmiség – felelte Kissy.
  – Lehet – bólintott az ügyvéd. – De én nem szeretek adósa maradni senkinek. Lássuk csak. Készpénzt nyilván nem fogad el. – Nem kérdezte, állította, Kissynek sejtelme sem volt, hogy miért. – Mit szólna egy ebédmeghíváshoz a hét végén? Becses szüleivel együtt, ez magától értetődik. – Belső zsebéből tárcát vett elő, abból névjegyet, s ezt átnyújtotta Kissynek, aki zavartan elvette. – Feltétlenül elvárom önöket. Örülök, hogy megismertem.
  Udvariasan bólintott és otthagyta.

– Csak azt nem értem – mondta Kissy, amikor otthon elmesélte az esetet –, hogy „készpénzt nyilván nem fogad el”. Hogy ezt hogy érthette…
  Anya meghökkenten nézett rá a szendvicse fölött.
  – Bolond vagy, kislányom? Képzeld el, hogy a nyílt utcán átveszel egy csomó pénzt egy férfi kezéből! Pont te nem érted, aki cukrosbácsikra vadászol?!
  Kissy letette a kést.
  – Ó, de hülye vagyok.
  – Nem szállok vitába az önértékeléseddel – nevetett anya. – Mutasd azt a névjegyet.
  Kissy kihalászta a kártyát a zsebéből és odaadta.
  – Dr. Saïd Masoudi – olvasta anya. – Arab név.
  – Az arcáról meg nem mondtam volna – mondta Kissy. – Sem a beszédéről.
  – Nekem ismerős valahonnan a neve – töprengett anya a névjegyet forgatva. – De nem tudom, honnan.
  – Elmegyünk hozzá?
  – Szó sincs róla. Azért hívott meg, mert udvarias volt, és nem azért, mert pont velünk akar ebédelni. Egyébként is te a hétvégeket, ha nem csal az emlékezetem, egértársaiddal szoktad tölteni. Á, igen, az egerekről jut eszembe. Kérlek, beszélj valamikor Vanessával. A hálóingem szegélye félig le van tépve.
  Kissy értetlenül nézett anyára.
  – És gondolod, hogy ő tépte le?
  Anya sóhajtott.
  – Tényleg megárthatott neked a tavasz, kislányom. Pontosan tudom, hogy ki tépte le, mert csak egyvalaki van, akiről feltételezek ilyesmit. És Vanessa ért vele szót a legjobban.
  – Aha – mondta Kissy. – Értem.
  Macska nem tagadta, hogy ő tépte le a hálóing szegélyét, de nem is ismerte el. Csak ült bambán, hallgatta Kissy szemrehányó szavait, a hálóingre oda se nézett, csak amikor odatartotta az orra elé. Akkor megszagolta, aztán ásított egyet és elballagott.
  – Hát jó – szólt utána Kissy. – Majd Vanessának bevallod. Addig szabadlábon védekezhetsz.

A gép előtt ült és a matekleckéjéhez keresett infókat, amikor megjelent a Százas. Azonnal ráismert a fölényes vigyoráról és a kezében tartott illegális pornóképekről. Ráadásul egy százeuróst viselt a ruhája zsebén, mint valami névtáblát. Az asztal szélén ült és a lábát lóbálta.
  – Ideje, hogy ágyba bújj Martinnel, nem gondolod?
  – Nem! – csattant föl Kissy. – Majd én eldöntöm, hogy mikor van itt az ideje. Neked pedig börtönben a helyed!
  – Ugyan, sose kaptok el. Az IP-címem titkosítása bombabiztos.
  Kissy óvatosan a farzsebébe nyúlt. A Százas levette a ruhájáról a bankjegyet, odaadta a pénztárosnak, aki betette a gépbe és odanyújtotta a terminált. A Százas beütötte a PIN-kódját, két eladó pedig odatolt egy ágyat.
  – Tessék – mondta a Százas. – Már kezdhetitek is. Hol van Martin?
  – Itt van! – kiáltott föl Kissy, és kirántotta Nimbusz–1-esét a zsebéből. A másik kezében már ott volt Martin, egy szempillantás alatt betöltötte és kilőtte. Martin mellberúgta a Százast, aki elterült a földön. Martin fölé hajolt, de közben átváltozott Jean-Pierre-é. Azonnal megbilincselte.
  – Minden, amit mond, felhasználható ön ellen – mondta Luigi hangján, aztán bocsánatkérően föltartotta jobb kezét. – Csak még egy kérdés, uram! – mondta furcsán hunyorogva üvegszemével. Összeszedte a képeket és gyűrött ballonkabátja zsebébe gyömöszölte, előzőleg Delete-et nyomva mindegyikre.
  A Százas ezt használta ki. Amíg Columbo az OK gombra kattintgatott, ő felült és előhúzott egy billentyűzetet. Pár gombnyomással megváltoztatta az IP-címét, aztán győzedelmes mosollyal fölkelt és kifelé indult.
  A szobaajtóban találkozott össze Vanessával. A kislány szigorú arccal állt, szétvetett lábbal, két keze lazán lógott a csípője mellett. Hirtelen mindkét pisztolytáskájából előrántotta Macskát, aki ócica nyelvű csatakiáltást hallatott és ráugrott a Százasra, de a shindynek volt még ideje elkapni Kissyt és maga elé rántani. Kissy érezte, ahogy a borzalmas macskafogak a vállába mélyednek, már az egész fedélzet víz alatt volt, Roy Scheider még egyszer támadott az oxigénpalackkal, de Macska újra belemart Kissy vállába, sőt már kiáltott is.
  – Kissy! Kissy! Ébredj már!
  Kissy erőlködve Macska felé fordította a fejét. De Vanessa volt ott, az ő vállát markolta és rázta.

– Kedvelem azt a krapekot – dörmögte Vanessa.
  – Scheidert? – Kissy visszaigazította a lecsúszni akaró omlettet a kenyerére, és bekapta.
  – Aha. Nem volt semmi, ahogy elintézte azt a cápát.
  – Az nem Richard Dreyfuss volt?
  – Nem. Dreyfusst még előtte megette a cápa.
  – Világos. Ez a tojás valami isteni, ilyet még soha nem csináltál.
  – Kösz – mondta Vanessa. – Nemrég tanultam.
  – Blanche-tól?
  A kislány megrázta fejét. – Geneviève nénitől… te nem ismered. Isabelle néni barátnője.
  Kissy bólintott, tényleg nem ismeri. Elvette a tányérról a következő szendvicset. Ezen nem volt az omlettből, Vanessa zöldféléket tett rá, finoman megcitromozta és meghintette reszelt sajttal. Míg ő evett, magának is csinált egyet. Kissy lenyűgözve figyelte, ahogy jár a keze. Szinte oda se nézett arra, amit csinált.
  – Tulajdonképpen miért ráztál föl? Még meg se kérdeztem.
  – Nyivákoltál.
  – Mit csináltam?…
  – Nyivákoltál – felelte Vanessa, és csukott szájjal apró, vékony hangocskákat hallatott. – Mint egy kiskutya, amikor álmában csahol. De az egy ragadozó, annál nem lehet tudni, hogy ő kerget vagy őt kergetik. Te nem vagy ragadozó, így biztos voltam benne, hogy téged kergetnek.
  Kissy sóhajtott és megcsóválta a fejét. Kortyolt egyet a narancsléből.
  – De hogy pont Macska…
  – És ráadásul én uszítottam rád.
  – Á, te a Százast akartad elintézni, ő rántott maga elé.
  Vanessa letette elé a következő tojásos szendvicset. – Még álmodban is ott vagyok és védelmezlek – mondta mosolyogva. – Te pedig engem.
  – ?…
  – Én azt álmodtam, hogy befordulok egy utcába, és mindenféle alakok támadnak rám. Kettőt le is terítettem, de a harmadik rám ugrott hátulról és ledöntött a földre. Moccanni se tudtam, egy böhöm állat feküdt a hátamon. De aztán egyszer csak benyúlt egy kéz, kihúzott a kocsi alól, mert akkor már teherautó alatt lapultam, és te voltál az. Továbbmentünk és kiértünk egy virágos rétre. A többiek is ott voltak, sétáltunk, szagolgattuk a virágokat… szóval engem nem akartak széttépni.
  Kissy mosolygott és fél kézzel magához ölelte, de csak egy pillanatra, hogy ne akadályozza a szakácskodásban.
  – Hiszen te azt álmodtad meg, ami tavaly történt veled, csak rövidített formában.
  Vanessa eltűnődött ezen, amíg megcsinálta a következő szendvicset, felvágottal, sajttal és vagy ötféle zöld növénnyel.
  – Martinnel nem szoktál mostanában álmodni? Tudod, mire gondolok.
  Kissy elmosolyodott.
  – Ó, dehogynem. Valamelyik nap az ágyból ugrottunk ki valami shindy miatt, és hát… előtte történt egy és más.
  – Védekeztetek? – kérdezte Vanessa olyan komolyan, hogy Kissy biztosan félrenyelt volna, ha nem nyeli le a falatot az előző pillanatban.
  – Jaj, ne csináld. Odáig azért nem jutottunk. Szerintem nem is fogunk, amíg igazából meg nem történik a dolog.
  – Nialával megtörtént.
  – Tessék?
  Vanessa komoly arccal bólintott és töltött még a kólából. A narancsleves pohár félig volt.
  – Niala tegnapra virradóra odaadta magát Pinek. Álmában, természetesen. Azt mondta, a telefonjaink még kicsik a részletekhez, úgyhogy azokat majd élőszóban.
  – Nahát – méltatlankodott Kissy. – És én erről miért nem tudok?
  – Mert azóta még nem voltunk kettesben. Azalatt hívott, amíg itt volt a doki.
  Kissy kortyolt a teájából. Unta a teát, de parancsba kapta, hogy sok teát igyon, hát itta. Viszont az is igaz, hogy Vanessa olyan teát főz, hogy már holnap nyithatna egy teázót. Ezerszer inkább az ő teája, mint bárki másé. Kivéve nyilván Isabelle nénit, mert ezt tőle tanulta.
  Ez volt a nagyszerű ebben a betegségben. Vanessa. Miután apát megápolta, másfél hetet tölthetett velük – ebből egyetlen hétvége jutott Beaulieu-nek és az új családjának –, aztán folytathatta az ápolónősködést ővele. Csodálatosan csinálta. Kissy soha, egyetlenegyszer sem ébredt úgy a két hét alatt, hogy Vanessa ne ült volna ott mellette és ne hozta volna azonnal, amire szüksége van, akármelyik órája volt a napnak. A kezdeti időkben, amikor még magas láza volt, anya és apa felváltva vett ki egy-egy napot, hogy kéznél legyenek, ha valami baj van. Akkoriban gyakran ült anya vagy apa is az ágya szélén, de Vanessa akkor is mindig itt volt a közelben.
  Amióta jobban van, anyáék megint rendesen dolgoznak, csak annyi a különbség, hogy mindkettejüknél van egy Jerry-telefon is, amit kizárólag akkor szabad hívni, ha neki rosszabbra fordul az állapota. Azt semmilyen tárgyalás kedvéért nem kapcsolják ki. De nem lesz rá szükség. Már jól van, csak gyenge még, folyton lecsukódik a szeme.
  Most már csak Vanessa ugrál körülötte, mint egy kiskutya. Chantal mindennap eljön suli után, segít pár órát, szüneti napokon pedig itt gyűlik össze a csapat, a lányok együtt helyettesítik Vanessát, aki ilyenkor alszik egy nagyot, aztán társadalmi életet él a többiekkel. Egyébként ketten vannak egymásnak, mint öreg grófnő a komornájával.
  A doki nem mondta meg, milyen vírust szedett össze. Azt mondta, ne foglalkozzanak vele, a neve lényegtelen, az számít, hogy milyen antibiotikumra rezisztens és milyenre nem. Ezt meghatározta, aztán fölírt egy bogyót, amitől úgy alszik, mint akit fejbevertek, meg egy csomó vitamint. Eleinte még naponta jött, most már ritkábban.
  Ő nem vitatkozott Vanessával, hogy miért ápolná, amikor vannak szülei, meg hogy nem tartozik neki semmivel. Mire kiderült, hogy van valami baja, már beszélni se tudott a láztól, és csak ketten voltak itthon, anya és Vanessa. Hogy ők vitatkoztak-e, nem tudja, de nem is valószínű, ilyen betegségnél huszonnégy órás felügyeletre van szükség, anyának munkája is van, minden kéz jól jött.
  Így Vanessával töltötte ezeket a napokat. Vanessa ágyba hozta neki a reggelit, meg az ebédet és a vacsorát is persze, de hozta vele a sajátját is, és együtt ettek. Ebédet anya főzött, meg párszor Angélique, Vanessa még nem érezte magát képesnek egy komplett ebédre, meg nem is ért rá a konyhában szöszmötölni. Sőt tegnapelőtt Pi főzött levest, azt mondta, Franciaország a konyhaművészet hazája, egy igazi francia tud főzni, neki is valósággal a vérében van a szakácskodás. Azért kezdett Angélique-től főzni tanulni három héttel ezelőtt, hogy ezt állíthassa.
  Míg ő betegeskedett, Angélique rádumálta a szüleit, hogy vegyenek neki egy kocsit. Clément-ék autóba ültek, idejöttek a lányukhoz, beültették a volán mögé: lássuk, mit tudsz. Angélique hazavitte őket Amiens-ba, ahol egy szomszédnak volt eladó kocsija. Elvitték egy próbaútra, a kocsi tíz kilométer után lerohadt. A szomszédnak lila volt a feje, de Angélique ráadásul még barátságosan meg is kérte, hogy vigye haza, mert neki másnap órái vannak, és az ő csotrogánya miatt jött ide. A szomszéd mit tehetett, hazavitte a rendes kocsijával.
  Angélique-nek tehát egyelőre csak biciklije van, de azt mondja, ez se rossz, feleannyi kerékre kell ügyelni, és nincs se kuplung, se index.
  Nimby összehaverkodott egy PC-bontó tulajával Franconville-ben, időnként bejár hozzá gépeket szétcincálni, nagyon élvezi. És ha talál valamit, akkor jutányos áron az övé, vagyis az alapítványé. Már kicserélt egy-egy alaplapot a Frédi és a Vilma bázison, és hozott egy doboz öt és fél hüvelykes floppylemezt. Ő még nem is látott ilyet, Nimby mondta, hogy akkor voltak használatban, amikor ők születtek, vagy valamivel előbb.
  A Százas is feltűnt egyszer, a szolgáltatók a nyomába eredtek, de nem tudták elkapni. Az előző alkalommal, amikor ők Beaulieu-ben voltak, a Free le tudta nyomozni előfizetőinek hatvan százalékát, és azok között nem volt a Százas; most a maradékot is átrostálták, és ott se volt. Úgyhogy azt már biztosra vehették, hogy nem a Free-nél csatlakozik. A Neuf és az Orange más eljárással dolgozott, ők nem tudtak százalékadatokat mondani.

Amikor belépett az aulába, azonnal mellette termett Jennifer és Paulette, egy másodperc múlva Angélique és Isabelle is. Sorban átölelték és gratuláltak neki.
  – Végre! – mondták. Angélique-től kapott egy piros virágot is, persze papírból hajtogatva, Angélique folyton ilyeneket csinál.
  – Romaaaaaain! – rikkantotta Paulette. – Ide gyertek, megjött Françoise!
  Mire elért az osztályukhoz vezető folyosóra, már a fél osztály körülötte tolongott, pedig általában csak az utolsó métereken válnak külön a tömeg többi részétől. Próbálta csillapítani őket, végül is még egy hónapot se hiányzott, és nem agytumora volt, csak egy közönséges vírusfertőzése. De az osztállyal nem lehetett bírni. Amikor az ajtóhoz értek, Martin megállította őt, elvette tőle Angélique papírvirágját, és roppant gonddal a hajába tűzte. Csodálatosan festhet. Bár még mindig jobb, mintha átemelte volna a küszöbön, ahogy Romain csinálta egyszer Jenniferrel.
  Nagyjából odáig jutottak, hogy elmondhatta, jól van és köszöni a rengeteg képeslapot, csokit meg mindent, amikor belépett Dubois. Az osztály iszkolt a helyére. Ő nem sietett, valahogy eszébe se jutott, hogy sietnie kellene.
  – Jó reggelt – mondta Dubois. – Neked is, Chaton, bár látom, hogy még nem ébredtél föl. Ha volnál szíves igyekezni.
  – De, fölébredtem – vetette oda Kissy csak úgy félvállról, miközben elfordult, hogy a helyére menjen.
  – Hm! – hallotta a háta mögül. Ismerős hang volt, ha ezt hallották Dubois-tól, akkor minden rosszra el lehetett készülni. De Kissyt ez nem érdekelte.
  A hétvégén végre-valahára rendesen edzhetett, Vanessa határozottan állította, hogy hallotta a bokszzsákot kegyelemért könyörögni. Szombat este a D’Aubisson család három nőtagja valami mesebeli vacsorát alkotott, töltött halat ráksalátával, pedig ilyen kajákat általában csak Beaulieu-ben esznek, de most Blanche is el tudott jönni egész hétvégére. Vasárnap délután Martin hosszasan sorolgatta, hogy fogják hívni a gyerekeiket, bolondabbnál bolondabb neveket talált ki, és közben fokozatosan értésére adta, hogy igazából nem a gyerekek érdeklik, hanem a létrehozásukhoz szükséges eljárás. Szerencsére ott volt Niala, aki szétválasztotta őket, és figyelmeztette Martint, hogy otthon a macskákhoz hideg vízzel telt vödröt szokott használni, ha nem bírnak magukkal. Erre ők Martinnel egyszerre néztek apa kedvenc kanapéjára maguk alatt, és egymás félmondatait folytatva képzelték el, ahogy apa birokra kel Nialával a leöntött kanapé miatt, apa vaskos dossziékkal támad, Niala csőre töltött halat vet be, és addig nevettek, amíg már levegőt se kaptak.
  Búcsúzkodáskor Kissy kapott egy olyan ölelést Vanessától, hogy könnybe lábadt a szeme, és magában megfogadta, hogy aki erre a kis gyöngyszemre görbén néz, azon ő bemutatja a Halálos fegyver sorozat legbrutálisabb jeleneteit. Két perccel később pedig Nimbyvel kapcsolatban fogadta meg ugyanezt, amikor elkapta egy pillantását, amivel Vanessára nézett. Gyönyörű pillantás volt, ha egyszer végre Vanessa szemtől szembe kap egy ilyet, akkor tanúi lehetnek a legromantikusabb jelenetnek Vaucresson történetében.
  Legvégül pedig este tizenegykor, amikor apa hazaért, hozott neki egy csodaszép vegyes virágcsokrot, gratulált a felgyógyulásához és azt mondta, anyával nekilátnak a szervezésnek, hogy idén mindhárman együtt nyaralhassanak a kisegerekkel.
  Az élet tehát csodaszép. Mit bánja ő, ha egy kis hülye Dubois jelentőségteljes hümmögést hallat?

Dubois hümmögéseit veszedelmes feleltetések szokták követni. De Kissy nem izgatta magát miatta. Ha felelteti, hát felelteti. Ha olyat kérdez, amit nem tud, hát legfeljebb bezúg. És akkor mi van?
  Persze hogy feleltette.
  – Nos hát, Chaton, volnál kedves kijönni a táblához? Szeretnék hallani valamit a százalékszámításról.
  Kissy kisétált a táblához, s közben eszébe jutott az a sátáni vigyor, amit Macska arcán látott a héten, amikor lesből, figyelmeztetés nélkül megtámadta és leterítette apa egyik papucsát. De ő vigyázott, nehogy a vigyor kiüljön az arcára. Csak belül volt.
  Megállt a katedra mellett és nagy levegőt vett.
  – Kedves tanár úr! Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen és az Óperenciás-tengeren innen, egy vállalat bérszámfejtő osztályának számológépében éldegélt a százalékszámítás.
  Az osztályból ekkor robbant ki a röhögés. Még Dubois is elmosolyodott, aztán fölemelte a kezét.
  – Igen, és nyilván volt neki három fia. Ez itt azonban egy matematikaóra, és nem értettem ennyire nagy általánosságban, hogy „valamit” szeretnék hallani a százalékszámításról.
  Kissy csettintett az ujjával.
  – Ej, milyen kár, pedig az én változatomat meg is lehetett volna filmesíteni. – Dubois szigorúan nézett az osztályra, de nem sok haszna volt. – Hát lássuk csak, minek örülne vajon a tanár úr. Szereti a csokit?
  A tanárt váratlanul érte a kérdés, egy pillanatig csak nézett rá, aztán vörösödni kezdett a feje.
  – Chaton!
  – De tanár úr, én százalékot akarok számítani, csak tudnom kell hozzá, hogy szereti-e a csokit. Nagyon egyszerű kérdés. Szereti vagy nem szereti?
  – És ha szeretem? – kérdezte a tanár vészjóslóan.
  Kissy kézbe vette a krétát.
  – Nos tehát, míg beteg voltam, rengeteg csokit kaptam, de szerencsére le tudom mozogni. Volt közte egy, ami egy húszba került. – Fölírta a táblára: 1,20. – De tegyük fel, hogy a tanár úrnak szerencséje van és tíz százalék kedvezménnyel meg tudja venni. Mennyit fizet a csokiért?
  Fölírta a szám után, hogy × 10%, és a tanárra sandított, aki már sokkal kevésbé volt vörös.
  – Persze tíz százaléknál nem számolgat senki – folytatta Kissy –, ránézésre is tudjuk, hogy egy húsznak a tíz százaléka tizenkét cent, tehát ennyi a kedvezmény. Egy húszból tizenkettő az egy euró és nyolc cent, ennyit fizet a tanár úr.
  Közben felírt mindent, aztán húzott egy elválasztóvonalat.
  – De mi van, ha a kedvezmény például… mondjon egy számot, tanár úr!
  – Tizenhét – mondta Dubois.
  – Köszönöm, tehát tizenhét százalék. Most már nem ússzuk meg számolgatás nélkül. Kétféleképpen csinálhatjuk. Megtehetjük, hogy a tizenhét százalékot számítjuk ki, de akkor a kedvezmény összegét kapjuk meg, amit még ki kell vonni az eredeti árból. Vagy kiszámolhatjuk a nyolcvanhárom százalékot, hiszen ha száz százalékból tizenhetet nem kell kifizetni, akkor nyolcvanhármat igen; így egyből a kedvezményes árat kapjuk meg, de nem derül ki, hogy mennyi volt a megtakarítás.
  Dubois szigorú arcot vágott, de Kissy látta rajta, hogy nagyon meg van elégedve. Tehát folytatta.
  – Maga a százalékszámítás egyszerű dolog. Egy százalék egy századrészt jelent, tehát tizenhét százalék ennek a tizenhétszeresét. Ez még fejben is könnyebb, mint 0,17-dal szorozni. – Letette a krétát és az osztály felé fordult. Szédítő sebességgel hadarta: – Százhúsz cent századrésze egy egész két tized cent. Tizenhétszer egy az tizenhét, tizenhétszer két tized az tizenhét egyötöde, tizenhétben az öt megvan háromszor és marad kettő, kettőbenazötmegvan nullaegésznégyszer, akinemhiszi, számoljonutána! – Lassított. – Tizenhét meg három egész négy az húsz egész négy tized cent, ennyi a kedvezmény. Százhúsz centből húsz egész négy az százból négy tized, vagyis kilencvenkilenc egész hat tized cent, a gyakorlatban nyilván egy kerek euró. De mire ezt végigszámoltuk, a szemközti boltban már húsz százalék a kedvezmény!
  Meghajolt, az osztály boldogan hahotázva megtapsolta, és Dubois leplezetlen jóindulattal mosolygott.

Az iskolában könnyebb volt hétfőn és kedden, mint otthon. Nem is gondolta, hogy ennyire hiányozni fog Vanessa.
  Apa balesete óta alig váltak el egymástól, az utóbbi két hétben pedig nemigen töltött félóránál hosszabb időt Vanessa nélkül ébren. Valósággal hozzánőtt már, az ápolója volt, a jobb és a bal keze, a barátnője, a kistestvére, minden. Ezen a héten pedig egyáltalán nem fognak találkozni, D’Aubissonék is akarnak belőle valamennyit, és csak hétvégén lehetnek együtt igazán. Szerdán se jöhetnek, sztrájkolnak a repülésirányítók, de Georges nem bánja, egyet is ért a követeléseikkel meg legalább egy kicsit pihen is. Úgyhogy szerdán teniszezni mennek hármasban, Georges ezer éve nem teniszezett, Vanessa meg azt se tudja, mi fán terem.
  Vigyázott, hogy megőrizze a pókerarcát és ne vegye észre Nimby reakcióját, amikor megtudta, hogy egy hétig nem látják egymást. Valósággal lekonyult a füle, mint Tomnak vagy Jerrynek, amikor pórul járnak. Martin viszont úgy csinált, mint aki nagyon örül, mondta, hogy minél kevesebben vannak, annál több idejük lesz egymásra. Majd éppen elhiszi neki, hogy örül a D’Aubisson testvérek távollétének, amikor Martin is minden alkalommal a bőréből ugrik ki, mikor látja, hogy az egykori kis árva vadóc milyen gyorsasággal válik ügyes, okos, talpraesett kislánnyá. És Nialát is nagyon szereti, Kissy akár féltékeny is lehetne, ha nem tudná, hogy Martin fülig bele van esve, és a többi egérlányban csak a barátot látja.
  Jövő héten Vanessa megint tovább marad, kedden jön Nialával és csak vasárnap megy haza, hogy csütörtök-pénteken segíthessen a házszentelőt előkészíteni. Anyával megígértették, hogy ő már nem betegszik meg, tehát mindenképpen meglesz a parti.

Ahogy a vonat beért Vaucressonba, az jutott eszébe: ha a Google nemcsak térképet csinálna, hanem élőben figyelné a világot, akkor a vonatot most látni lehetne a neten. De amint ő leszáll, eltűnne az utcákon, hiszen az embereket nem lehet kivenni. Pedig milyen jól jönne a bűnüldözésben.
  Leszállt és átment a téren. A túloldalon, valamivel a kereszteződés előtt ismerős arcot pillantott meg. Az ügyvéd, Masoudi doktor. Jó névmemóriája volt, meg egy ilyen ritka nevet nem is felejt el az ember. Kicsit zavarban volt, ahogy közeledtek egymáshoz, az ügyvéd bizonyára megkérdezi, miért nem jöttek el ebédre.
  Az ügyvéd azonban nem ismerte föl.
  Furcsa volt a viselkedése. Csak állt, nézte a közeledő Kissyt olyan arccal, mint aki nem is látja, és alighanem a mögötte álló pasast hallgatta. A pasas egészen közel állt mögötte, és valamit mondott, mert mozgott a szája. Kissynek furcsán ismerős volt, pedig még csak egyszer találkozott az ügyvéddel, és akkor semmilyen pasas nem volt vele. Mégis mintha már látta volna őket…
  Úgy elmerült a töprengésben, hogy köszönni is elfelejtett, két méterrel túlment már rajtuk, amikor rájött. Félig megfordult, hogy visszamenjen, s akkor döbbent rá, mi volt neki ismerős.
  Nem a szereplők. A szitu! Valaki áll, mint egy bálvány, és közvetlenül, szorosan mögötte egy másik, aki beszél. Hogyne látta volna ezt a helyzetet, százezer akciófilmben látta már. A fiatal pasas fegyvert nyom az ügyvéd hátába!
  Kissy csak utólag állapította meg elégedetten, mennyire vérévé vált már a Jerry. Másvalaki elszaladt volna és hívja a rendőrséget, vagy nem is hívja, csak elszalad. Neki eszébe se jutott egyik sem.
  Belépett egy kapualjba és letette a táskáját. Aztán kisandított. Azok ketten még ugyanúgy álltak, a hapsi szövegelt. Jól teszi, hosszú ideig most beszélhet utoljára szabadlábon.
  Lássuk csak. A bal keze a teste mellett lóg, tehát a jobban van a fegyver. Lehet pisztoly is, de ilyen közelről a késsel is lehet nagyon gyorsan szúrni, tehát a jobb karját kell megbénítani.
  Kissy kilépett a kapualjból.
  A környéken mindenki megállt útjában, amikor az ordítás megreszkettette az ablakokat. A hang irányában egy fiatalembert pillantottak meg, aki egy idősebb férfi előtt fetrengett a járdán és üvöltött.
  Kissy elszánt arccal állt ott, újratöltött Nimbuszát a mukira irányítva, de belül igencsak föl volt zaklatva.
  Még soha nem lőttek emberre, sem ő, sem a többiek. A kísérletek valamennyire megmutatták a Nimbuszok erejét, de hogy emberre milyen hatással van, nem lehetett tudni. Vízzel töltött műanyag palackokat ötven méterről is ki tudtak vele lyukasztani, ez pedig csak három méter volt, és jól ki is húzta a gumit. Hát ilyen hatással van az emberre.
  A másik dolog, ami fölzaklatta, a fegyver volt, ami azonnal előkerült, amint a pasi elvágódott. Egy valódi pisztoly. Kissy milliónyi pisztolyt látott már a tévében, sose gondolta volna, hogy egy igazitól így megijed. De nem mutatta. Ő a Jerry Alapítvány kisegere, és nem fél semmitől.
  Az ügyvéd tért magához elsőként. Lehajolt a fegyverért, de csak a cső legvégét fogta meg, máshol hozzá sem ért. Nagyon okos.
  – Mit ordít? – szólalt meg Masoudi doktor kicsit rekedten, de a hangja nem remegett. – Az előbb nagyobb legény volt! – Közelebb lépett és a lábával megfordította a pasast. Csurom vér volt az inge háta. Kissy kezdte úgy érezni, hogy talán nem kellett volna annyira kihúzni a gumit.
  Az ügyvéd megkerülte a támadót és odajött hozzá.
  – Ezzel lőtte lapockán? – nézett a csúzlira.
  – Ezzel – engedte Kissy vissza a gumit. – Lehet, hogy túl erőset kapott.
  – Sose sajnálja ezt az alakot. Ismerem. Majd felhív és elmondom, kicsoda, de most menjen!
  – Hová? – nézett föl rá csodálkozva.
  – Jobb, ha nem keveredik bele. Majd azt mondom a rendőrségnek, hogy egy erre járó gyerek lőtte meg, a nevét nem tudom, nyomozzák ki, ha tudják.
  Kissy elmosolyodott. Hát hiszen belekeveredett ő már egy csomó ügybe. Sheila sokért nem adná, ha bosszút állhatna rajta. De hirtelen eszébe jutott Az ügyfél, amiben egy gyerek csak beszáll egy ügyvéd kocsijába, és onnantól a maffia vadászik rá.
  Bólintott az ügyvédnek, fölkapta a táskáját és elpárolgott.

A Százas következő látogatása akkor történt, amikor a Jerry hiányos csapata a vacsoraasztalnál ült Franconville-ben. Nemcsak a D’Aubisson lányokat kellett nélkülözniük, hanem Pit is, akinek egész nap egyetemi ügyeket kellett intéznie, estére meg már nem jött ki hozzájuk.
  Amikor a riasztás befutott, ők megnézték a telefonokat, aztán ettek tovább. Semmi értelme nem lett volna belépni és a nyomába eredni, ezt már korábban megbeszélték. A Százas ellen egyetlen eszköznek van értelme, a szolgáltatók nyomozóprogramjának. Illetve most megtudták, hogy van még egy eszköz, de az sem az övék. Félóra múlva telefonált a guru.
  – Kitaláltam valamit – újságolta. – Amikor a Cirrus riasztott, a gyereket kidobtam a szerverről, ahogy szoktam – de most beléptem helyette én. A Százas észre se vette a cserét. „Jól” elcseverésztünk.
  – Ez jó – örült Nimby. – Eredmény?
  – Öt percig volt online a riasztás után. Őszintén remélem, hogy most végre elkapják, mert nem nagyon hiszem, hogy ennél hosszabb időre bent lehet tartani.
  – Pedig muszáj – mondta Chantal. – Rengeteg az előfizető.
  – Igen, de ez csak a Free-nél volt fontos. A Neuf és az Orange algoritmusánál nagyjából mindegy, hogy tízmillió vagy ötvenmillió között kell megtalálni.
  Chantal hirtelen fölkapta a fejét.
  – Várj csak!…
  – No mi az?
  Chantal gondolkodott egy kicsit.
  – Jacques, figyelj ide… én nem sokat értek a számítástechnikához, lehet, hogy hülyeséget mondok, de hadd mondjam el.
  – Persze, mondd csak. Egyébként te melyik vagy?
  – Jaj, bocs. Chantal vagyok. Velem még nem nagyon beszéltél.
  – Jobb későn, mint soha. Szia, Chantal, szóval mit találtál ki?
  Kissy meglepve hallotta, hogy barátnőjének számítástechnikai ötlete van, ez tényleg nem az ő asztala. Annál klasszabb lenne, ha mégis valami használhatót gondolna ki.
  – Oké – kezdte. – Tehát nagyjából mindegy, hogy hány millió között kell keresni, ugyanannyi időbe telik. És ha csak pár tízezer lenne?
  – Hát… számottevően gyorsabb lenne.
  – Remek. Akkor így kell csinálni. Fel kell osztani a területet.
  – Hogyan?
  Chantal jó negyedóráig magyarázott, mire Jacques teljes mélységében megértette az ötletet. Még aznap éjjel írt belőle egy ajánlást, amit rögtön elküldött a két szolgáltató illetékes szoftvereseinek. Reggel, amikor kézbe vették, már ott volt Jean-Pierre levele is, amiben arra kéri őket, hogy a nyomozás érdekében a lehető leggyorsabban valósítsák meg az ötletet.
  Az ötlet a Vaillant–Messier-fa, röviden VM-fa nevet kapta. Alapvetően Chantal munkája volt, de Jacques rengeteg ügyes apróságot tett hozzá.
  Amikor befut a riasztás, mindkét cégnél egy-egy gép kapja meg, ami azután kapacitásának jókora részét arra fordítja, hogy figyeli az online levő felhasználók hatalmas tömegét, melyiknél jön vissza a Százasnak kiküldött jelzőcsomag. Ha nem lenne sok millió felhasználó, sokkal könnyebb lenne. Tehát föl kell osztani a felhasználókat. A Százast kereső programot sok-sok szerverre föl kell tenni, és a szolgáltató IP-címtartományát megfelelően föl kell osztani közöttük, hogy mindegyiknek csak egy-egy területet kelljen vizsgálnia.
  A Jerry-hálózat gépeinek nagyon kevés dolguk van, és semmi sincs közte, ami jelentőségében a Százashoz mérhető. Amikor meglátják a Százast, a négy Jerry-bázis mindegyike riaszt egy-egy garnitúra szervert mindkét szolgáltatónál. Ezek továbbadják a riasztást azoknak a belső szervereknek, amiket a Jerry kívülről nem tud elérni. Így a lehető legrövidebb időn belül szétküldték a jelet, és minden címtartomány felelős gépe hozzáláthat a vadászathoz.
  Az Orange-nak két napra, a Neufnek másfélre volt szüksége a hálózat kialakításához, ekkor küldték meg a terjedelmes listát a riasztandó szerverekről. Jean-Pierre ötven darabot kapott, mert a Flipper csak „albérlő” egy nagyon elfoglalt rendőrségi szerveren; a maradék háromszázat Nimby elosztotta Frédi, Béni és Vilma között.
  Pénteken megtartották az első próbát. Jean-Pierre bement egy találomra kiválasztott netcaféba valahol a belvárosban, és megkérte a tulajt, hogy egy gépen oldja föl neki azt a rengeteg korlátozást, amit az ilyen helyeken alkalmaznak. Rendőrigazolvánnyal a kezében könnyen meg tudta győzni. Akkor csinált magának egy titkos IP-címet, aztán belépett a Kölyökklubba, és Jerry nicknek privát üzenetben elküldte a 100-as számot.
  A napló szerint a Cumulus tizenhárom óra negyven perc húsz másodperckor látta meg a jelszót. A szolgáltatók naplója szerint huszonkét másodperckor futott be az első riasztás a Béni szervertől az Orange nizzai szerverére, és negyvenötkor az utolsó, Vilmától Rouenba, szintén az Orange-hoz. Vagyis a Jerry gépei huszonhárom másodperc alatt végeztek a feladatukkal.
  A Neuf ötvenhétkor, az Orange negyvenegy perc nyolc másodperckor izzította be a riadólánc utolsó szerverét. Vagyis mindössze negyvenhat másodperc alatt egész Franciaországban folyt a kutatás. Az igaz, hogy csak az európai részén, a tengerentúli területeken egyelőre nem keresték a Százast. Akkor már valószínűbb, hogy Európa egy másik országában van.
  A jóval kisebb munkával csakugyan hamar végeztek a szerverek: a leggyorsabbak húsz másodperc alatt visszaadták a nullát, ami azt jelentette, hogy összes kliensüket megnézték és tisztának találták. A leglassúbbaknak egy perc is kellett, de ez még mindig jó időnek számított, hiszen két percig nem nehéz online tartani a Százast. A próba szempontjából ezért az utolsó szerver visszatérési ideje, negyvenegy perc ötven másodperc volt a fontos, nem pedig az, hogy Jean-Pierre-t már negyvenegy háromkor lefülelték.
  A második próbát este fél nyolckor tartották, csúcsterhelés mellett. A jelet most egyszerűen Nimby adta meg a saját gépéről. Eredmény: az utolsó szerver három perc és tíz másodperc alatt végzett.

Másnap, szombaton Maszat felhívta Skype-on a Jerryt, és bejelentette:
  – Írtam egy elizát.
  A kisegerek egymásra néztek. Kissy arra gondolt, hogy Maszat végeredményben eddig se volt teljesen normális. De szerencsére nem szólt semmit, mert a következő pillanatban Nimbynek fölcsillant a szeme.
  – Elizát a Százas ellen?
  Maszat bólintott. – Naná. Csoffadt, az igaz, de pöpecül a fószerre van kihegyezve. Vesszek meg, ha nincs legalább öt perc, míg rávakul a tutkóra. Főleg hogy fakezű.
  Kissyt ezúttal cserbenhagyta a korábbiakban kialakult maszati nyelvtudása. De kivételesen Nimby se értett mindent.
  – Hogyhogy fakezű?
  – Öreg, a csóka kölykökkel vartyol a csatin. A kölykök nem gépelnek úgy, mint a veszett fene, logice az eliza se teheti. Két tapi között egytizedtől fél másodperc random szünet, fószer addig látja, hogy a gyerek tájpingol és szépen várakozik. Értem?
  Föl is installálták az elizát, ehhez külön érintkezésbe léptek Jacques-kal is. Míg a két guru dolgozott, Nimby elmagyarázta nekik, mi az az eliza. Több mint negyven éve írták az elsőt, és azóta rengeteg született. Általában pszichiátert utánoznak, kérdezgetik a felhasználót, és a válaszaikat használják föl a következő kérdéshez. Ha az ember tudja, hogy egy elizával beszél, akkor pillanatok alatt értelmetlenségbe kergetheti, erre Nimby rögtön talált példát a Wikipédiában. Egy képernyőfotót mutattak, angolul volt, de könnyű volt lefordítani:
  – Én vagyok a pszichoterapeuta. Kérlek, mondd el a problémáidat.
  – Borzasztóan fáj a fejem.
  – Talán orvosdoktorhoz kellene fordulnod, én pszichiáter vagyok.
  – Oké, ezt fogom tenni.
  – Fel tudod ezt dolgozni?
  – Miről beszélsz? Nem, nem tudom feldolgozni. Viszlát.
  – Miért mondod ezt?
  – Mert csak képtelenségeket beszélsz!
  – Miért hiszed azt, hogy csak képtelenségeket beszélek?
  – Mert nincs semmi értelme.
  – Esetleg vannak terveid, hogy mitévő légy ezzel.
  És ez így folyhatott a végtelenségig; de aki nem tudja, hogy egy elizával beszél, az jó néhány üzenetváltásig tévedésben maradhat. S ha ráadásul még lassan is ír a program, ahogy Maszat mondta, akkor elégnek kell lennie az időnek.
  Ez az eliza persze kimondottan a Százashoz készült. Akkor kell elindulnia, amikor megjön a riasztás: ahogy Jean-Pierre csinálta, az igazi gyereket kidobják a képből, és az eliza lép a helyére, teljesen automatikusan. Az eliza már tudni fogja, hogy a Százas küldött-e képeket vagy még nem; ha már igen, akkor arról fog vele beszélni, hogy nem tudja megnyitni, nem jelennek meg, ilyesmik. És húzza az időt.
  Minden együtt volt hát – ebből a kitűnő, testre szabott csapdából nem menekülhetett.
  Kissy soha nem bocsátotta meg a Százasnak, hogy éppen most, amikor ezt a nagyszerű hálózatot kiépítették, a Jerry, a klub, a rendőrség, a szolgáltatók, de még Maszat is rengeteget dolgozott azon, hogy a csapda tökéletes legyen – éppen most döntött úgy, hogy nem jön a Kölyökklubba soha többé.

Mint oly sok minden, az is némi vitát kavart, hogy a kisegerek milyen minőségben szerepeljenek a házszentelőn. Niala egyik skype-os beszélgetésükön magától értetődő dologként jegyezte meg, hogy ők fognak segíteni; csakhogy ezt anya is hallotta, aki nyomban elkérte a mikrofont és közölte Nialával, hogy szó se lehet róla. A lánya barátai csak vendégként lehetnek jelen, nem személyzetként. Majd fölvesznek két pincért, bőven elég lesz.
  Niala persze nem hagyta magát, rámutatott családjának vendéglátós tapasztalataira, megemlítette, hogy a hétvégén egy turistacsoport rendezvényt tartott a panzióban, és Vanessa tervezte meg a tálalást és a dekorációt. A fizikai megvalósításra persze fölvettek három embert, de az észbeli részét ő csinálta egyedül. Mario csak akkor nézte meg, amikor már kész volt, de addigra már úgyse számított, nem lett volna idő másikat csinálni, ha nem jó. De jó volt.
  A vita többször újrakezdődött, váltott szereplőkkel. Az egerek közül Vanessa és Angélique is érvelt, az ellenzéket pedig apa is képviselte.
  Végül köztes megállapodás született. Az előkészítést anyáék szívesen rájuk bízták, nekik úgyis rengeteg dolguk van, de a partin már csak vendégként lehetnek jelen. Anya ki is nyilatkoztatta:
  – A partin egyetlen konyhában vagy vendégek körül sürgölődő egeret sem akarok látni. Aki nem fogad szót, odaadom Macskának!
  Niala rögtön kijelentette, hogy mukkanás nélkül engedelmeskedik, mert nagyon meg lett félemlítve. Retteg Macska fogaitól, amik még a főtt tésztát is átharapják. Helyes, mondta anya, örül, hogy egerek veszik körül és nem például tigrisek. Azokra nehezebb lenne hatni.
  Szerdán tehát edzés előtt bevásárolni mentek, aztán verekedtek egy kicsit. Morzézni már csak ritkán szoktak, olyan gyakorlatuk volt benne, hogy nem szorult frissítésre. Csütörtökön és pénteken pedig, míg ő iskolában volt, Vanessa szendvicseket és hidegtálakat gyártott. Meleg étel nem is lesz, ez nem vacsora, hanem svédasztalos parti. Ami csak frissen jó, azt szombat délután csinálták meg, aztán ünnepi díszt öltöttek és várták a vendégeket.
  Apa cége régóta kapcsolatban állt egy étteremmel, amely háznál is vállalt pincérszolgálatot, ők küldtek egy fiút és egy lányt, akik jóval a parti előtt ott voltak, megismerkedtek a ház beosztásával és a készletek hollétével, egyenruhát öltöttek és már sürögtek, amikor megjöttek az első vendégek: anya legközelebbi munkatársai, Jean és Claire. Aztán sorban befutottak mind. Vagyis biztos nem mind, egy ilyen partira ritkán jönnek el a meghívottak mind egy szálig, de akiket Kissy ismert és számon tartott, azok ott voltak. Ali és Bertrand is, Blanchard úr két embere, akik segítettek a költözésben.
  De jöttek olyanok is, akikre sose gondolt volna. Már javában tartott a parti, amikor a nappali közepén fölfedezett egy ismerős fejet. Egy pillanatig meglepve állt, aztán odaóvakodott.
  – Ügyvéd úr?…
  Masoudi doktor lenézett.
  – Nocsak, maga az? Nem gondoltam, hogy itt futunk össze. A műszaki bolt miatt még tartozom magának egy ebéddel, ne feledje. A másik dolog miatt… amiatt sokkal többel tartozom.
  – De hát hogy kerül maga ide?
  Az idős úr homlokráncolva nézett rá.
  – Furcsa kérdés. Szabályos meghívással. Maga talán nem? Csak úgy erre járt ebben a gyönyörű ruhában és beugrott?
  Kissy elpirult a dicsérettől, aztán megrázta a fejét.
  – Nem. Engem ide nem hívott meg senki.
  Masoudi doktornak magasra emelkedett a szemöldöke.
  – Tehát maga Chaton úr lánya? De hát ez nagyszerű!
  Kissy pislogott.
  – Honnan ismeri apát?

A konyhán át kisétáltak a kertbe. Sok vendég volt itt is, de a fák között szinte maguk lehettek.
  – Én gazdasági ügyekkel foglalkozom – mondta az ügyvéd. – Az édesapja cége régi ügyfelem, nagyon sok szerződéskötésüknél, peres ügyüknél működtem közre. Sokszor tárgyaltam az édesapjával is… legalább öt éve ismerem.
  – Akkor ezért volt a neve ismerős anyának – állapította meg Kissy.
  – Minden bizonnyal. Ennyi idő alatt hallhatta már, és elég jellegzetes név. Az ősszel tisztelt édesapja egy tárgyalásunk alkalmával futólag megjegyezte, hogy családjával költöznek. Megkérdeztem, hol laktak és hová költöznek, és meglepetéssel értesültem, hogy Vaucressonba, ahol magam is élek. Tájékoztattam erről; ő persze ugyanúgy nem tudta, hogy én hol lakom. Kiderült, hogy szomszédok leszünk.
  Kissy meglepve pislogott. Már ismerte a szomszédokat, ha találkoztak, üdvözölték egymást, váltottak néhány szót. Meg is hívták őket, az egyiket mintha látta is volna az imént.
  – Hol lakik ön?
  – Ott – mutatott a férfi a kert vége felé. – A Suger utcában, pontosan a maguk kertjét lezáró fal túlsó oldalán.
  Kissynek leesett az álla.
  – Meg is állapodtunk, hogy meglátogatjuk majd egymást, de azóta erre nem került sor. Elfoglalt emberek vagyunk. Meghívást azonban kaptam édesapjától, úgy is, mint régi ügyfelemtől és úgy is, mint szomszédomtól. De az élet újabb meglepetést tartogatott. Titokzatos megmentőm, aki kétszer is segített rajtam, nem más, mint monsieur Chaton leánya.
  Kissy nevetett. – Semmiség. De azt ígérte, elmondja, ki volt a pisztolyos alak.
  – Ó, igen. Szegény fejét kirúgták a munkahelyéről. Minden sajnálatomat bírja, de tény, hogy ő volt a hibás. Beperelte a munkaadót, akinek én voltam az ügyvédje. Vesztett. Nem látta be, hogy mindenről ő tehet, megfenyegetett, de hát az ilyesmi nem szokott komoly lenni. Most se volt az igazán, csak szövegelt mindenfélét a hátamba nyomott fegyverrel, de hogy végül is mit akart elérni, az nem derült ki – hála a maga közbelépésének. De erős bennem a vélekedés, hogy maga végeredményben az életemet mentette meg.
  – Ugyan, ügyvéd úr. Más is megtette volna.
  – Talán igen. De maga tette meg, én pedig a lekötelezettje vagyok.

– De hát hogyhogy nem meséltél erről semmit?
  – Véletlenül, anya. Akkor nem találkoztunk, aztán folyton volt valami. A parti, a Százas… elfelejtettem.
  Anya megcsóválta fejét és eltette az elmosott macskatányért.
  – Hát nem vagy mindennapi szerzet, kislányom. Hátba csúzlizol egy fegyveres ámokfutót, aztán egyszerűen megfeledkezel róla. Az egereidnek elmondtad?
  – Nekik igen. Bocs.
  Kissy körbepillantott a konyhában, van-e még valami elrendezni való, de nem volt. A pincérek mindent rendbe tettek Vanessa irányításával. Nekik csak annyi dolguk volt, hogy megetették Macskát, aki a vendégek távozásakor bejelentette, hogy borzasztóan éhes. Be is falt egy jókora adag macskakaját, ivott rá egy hatalmas korsó – körülbelül két deci – tejet, aztán kigömbölyödött hassal bemászott a kosarába és elaludt.
  A következő hetekre Kissy sose tudott részletesen visszaemlékezni. Csöndesek, eseménytelenek voltak. Shindyjük nem akadt; a Százas is felszívódott. Martinnel megvoltak remekül, a szokásos nehézséggel: mindketten ugyanazt akarták, csak Martin minél hamarabb, ő meg csak majd egyszer. De Martin csodálatos volt, nem sürgette, nem türelmetlenkedett, és nem is keresett más lányt. Angélique már nem keresett eladó kocsit, Blanchard úr közölte, hogy bízza rá, ő elintézi. Chantal rövid együtt járás után szakított Paullal – nem illettek össze, Pault nem érdekelte a Jerry, őt meg a motorozás. Nimby egy hétvégén kiment Piékkel Angélique szüleihez és beüzemelte a Jerry-hálózat következő szerverét; természetesen Clémentine lett a neve, hiszen ez beleillett a rajzfilmes névsorba, Foxi Maxi szokta dúdolni ezt a countrynótát. Clémentine egy öreg Pentium volt, egy félreeső kamrácskában kapott helyet, és úgy volt megcsinálva, hogy áramkimaradás után magától elinduljon és működjön. Kipróbálták, monsieur Clément kihúzta a szünetmentesből, visszadugta, és Clémentine három percen belül bejelentkezett a hálózatra.
  A házszentelő után, mikor lefekvéshez készülődtek, apa tekintete megpihent Vanessán, és megkérdezte, hogy ha ez a kislány az idő egyharmadát vagy talán a felét is itt tölti, akkor miért alszik egy matracon Kissynél. Erre senki nem tudott mást felelni, mint „csak”, ezért másnaptól saját szobája lett náluk. Kissy kérdezte meg, melyiket szeretné, és előre tudta, mi lesz a válasz.
  – A kert felőlit – mondta a kislány, és ragyogott a szeme. – Persze az utca felől is vannak fák, de…
  Ettől kezdve az emeleti belső hálószoba Vanessa szobája volt. Onnan sokkal több fát láthatott és sokkal közelebbről, mint bármelyik másik szobából. Persze Beaulieu-vel ez sem versenyezhetett, ők mindössze huszonnégy fát mondhatnak magukénak, ott meg a villa telkén van kilenc, a panzióén húsz, és ott a rengeteg egymásba nyíló kert, amikbe Vanessának szabad bejárása van. Anélkül hogy kilépne az utcára, kétszázharmincnyolc fát látogathat meg. Megszámolta.
  De azért ebben a szobában is jól érezte magát. Kissy kinyomtatott egy-egy portrét Blanche-ról, Georges-ról, Nialáról, Isabelle néniről, Marióról, Jeanne-ról és Luigiről, és körberakta a falakon. Vanessa nem szólt semmit, de amikor a csapat két hét múlva Beaulieu-ben járt, az ottani szobájában Kissy a saját arcát meg apáét és anyáét találta a falon. Válaszul kinyomtatta az összes kisegeret és kirakta őket a vaucressoni szobában – valamiképpen úgy esett, hogy az ággyal szembe pont Nimby került. Természetesen legközelebb már Beaulieu-ben is teljes portrétár díszítette a szobát; itt Nimby nem volt szemben az ággyal, mert azon a falon polcok voltak. Az ágy fölött kapott helyet.
  Kissynek minden erejére szüksége volt, hogy ki ne üljön az arcára a gondolat: ezek ketten még nemhogy egy ujjal, de egy pillantással se nyúltak egymáshoz, de Vanessa máris Nimby alatt fekszik…

– És ha átvérzik? – kérdezte Martin.
  – Jó kérdés – bólintott Pamacs. – Ha átvérzik, és még mindig nincsenek itt a mentők vagy nem tudjuk orvoshoz vinni, akkor újabb kötést rakunk rá. Nyomókötést lebontani soha nem szabad, mert azalatt újabb vérveszteség léphet föl. Jó kötést csináltál, Kissy, egyáltalán nem vérzik már.
  – Fáj – panaszolta Nimby.
  – Persze hogy fáj – értett egyet Pamacs. – Súlyosan megsérült a karod, a megrongálódott képletek fájnak. Most már, hogy a vérzést elállítottuk, a fájdalommal is foglalkozhatunk. Mindjárt kapsz gyógyszert.
  Nimby felfortyant.
  – Majd inkább te kapsz egy ortofaciális rúgást, Pamacs! Szabadíts ki, lefonnyad a karom!
  Az orvos nevetett és két vágással leszedte a nyomókötést.
  – Ilyet soha ne csináljatok éles helyzetben. Ha egyszer rajta van és használ, örüljetek neki, és eszetekbe ne jusson megnézni, hogy a kötés alatt vérzik-e még. Biztos, hogy vérzik, és lehet, hogy másodszorra nem sikerül bekötözni. Azt hiszem, ma már mindenki kötözött, ideje továbblépnünk. Mai anyagnak az áramütést szántam.
  Az egerek biggyesztették a szájukat.
  – Verekedés közben nemigen fordul elő ilyesmi – mondta Chantal.
  – Kivéve, ha nekirúgod a shindyt egy szigeteletlen vezetéknek – felelte Nimby.
  – Akkor örülök, hogy ott van és nem bolygatom – vágta rá Chantal.
  – Csendet kérek – emelte föl a kezét Pamacs. – Úgy emlékszem, megegyeztünk, hogy még a legaljasabb gonosztevőnek is jár az elsősegély. Azonkívül pedig vagy elsősegélyt tanultok, vagy semmit. Fél anyagot nincs értelme. Tehát lesztek szívesek rám figyelni?
  Az egerek odaadóan figyeltek.
  – Köszönöm. Az áramütésnek két fajtája van, de mi csak az egyikkel foglalkozunk: a háztartási váltóárammal.
  – Mi a másik? – kérdezte Vanessa.
  Pamacs a mennyezetre mutatott.
  – A villámcsapás és a magas feszültségű távvezeték. Ezek olyan súlyos sérüléssel járnak, hogy ha egyáltalán lehet még segíteni, akkor is csak jól felszerelt, magasan képzett szakembereknek van esélyük rá. Tehát a háztartási váltóáram…
  – Konnektorba nem nyúlok! – rémült meg Nimby. A csapat jót nevetett.
  Az elsősegélynyújtó tanfolyam többük ötlete volt. Shrek adta az első lökést, amikor az eliza kapcsán beszélgettek, továbbfejlesztési lehetőségeket tervezgettek; Nimbynek volt egy olyan gondolata, hogy jó lenne csinálni egy általános elizát, ami bármilyen shindyvel el tud beszélgetni, nemcsak a Százassal, és átveheti a gyerek helyét, megkímélve azt a sokktól. Akkor említette Shrek valami félmondattal, hogy Maszat bátyja orvos, elsősegélynyújtó tanfolyamokat tart. Akkor ez nem érdekelt senkit, csak jó félórával később, amikor Chantal orrbavágást ígért Nimbynek – már megint az ágyába akart mászni –, akkor mondta Martin, hogy megkérdezi Maszat bátyját, hogy kell elsősegélyezni az orrbavágást, aztán ütheti nyugodtan. Nimby tiltakozott, neki ez a módszer egyáltalán nem tetszik, és inkább lemond arról, hogy bebújjon Chantal ágyába – jó lesz kettejüknek az övében is. Chantal csak fölkelt nagy komótosan, olyan mozdulatokkal, mint Bud Spencer, és Nimbyt nézve kitartóan azt javasolta Martinnek, érdeklődjön Maszat bátyjánál a behódoltatás gyógykezeléséről is. Vanessa figyelmeztette, hogy az orvosin nem tanítják a Jerry-szaknyelvet, Niala pedig azt javasolta Chantalnak, oldja meg a Nimbyvel való problémáját úgy, mint Alexék az anyakocáét. Hogy oldották meg, kérdezte Nimby. Elég fűszeresen, felelte Niala, de nagyon jó kolbász lett, és a sonka is kimondottan jól sikerült. Erre Martin elvigyorodott és megkérdezte, vajon ezek után Maszat bátyja tudott volna-e elsősegélyt adni a kocának?
  Aztán megint nem esett szó a dologról vagy egy órán át, csak amikor Angélique a verekedés végeztével leroskadt az edzőterem falainál sorba állított pamlagokra és azt nyögte, most aztán jól jönne Maszat bátyja az elsősegéllyel. S ekkor, mintha karmester vezényelte volna őket, mindenkinek egyszerre jutott eszébe: nekik tulajdonképpen nagyon jól jönne egy elsősegélynyújtó tanfolyam.
  Megszervezték, egy órába sem telt. Maszat bátyja, Pamacs szívesen elvállalta őket, méghozzá nem is drágán, mert a számlát az alapítvány nevére állíthatta ki, így a pénz egy részét adójóváírássá változtathatta.
  Nimby rögtön az elején terveket kezdett szövögetni a tananyag egyik részét illetően. Feltétlenül meg akarja tanulni nagyon alaposan, hogy ha szükség lenne rá, megmenthesse Chantalt. Esetleg Nialát.
  A két lány összenézett.
  – Ha arról van szó, amire gondolok… – kezdte Chantal, és a derekára csúszott a keze, ahol kis tokban hordta Nimbusz–1-esét.
  Nimby követte a mozdulatot, és nagyot nyelt.
  – Persze – mondta sietve. – Persze hogy arról, amire gondolsz. A bokaficam helyes rögzítése, hát persze!
  – Mindjárt gondoltam – mondta Chantal nyomatékkal, amiből érteni lehetett: „szerencséd”. A fegyver a tokban maradt, és Nimby föllélegzett.
  Tíz perc sem telt bele, és újra rákezdte, de csak azután, hogy Chantal kiment zuhanyozni.
  – Alaposan el kell sajátítanunk a tananyagot, mert életet menthet. Ha például Chantal nem tudna úszni, most szörnyű veszedelemben forogna.
  A zuhany alatt, akarta kérdezni Kissy, de aztán nem tette, és a többiek sem.
  – Vagy akár Kissy – folytatta a fiú. – Folyton járunk Beaulieu-be, bármikor beleeshet abba a hatalmas nagy vízbe, és akkor mi lesz? Valakinek ki kell mentenie, de az nem elég, szükség lehet mesterséges lélegeztetésre is. Muszáj alaposan kitanulnunk.
  Akkor kerestek Nialával egy nyugalmas zugot, ahol végre kinevethették magukat. Nimby, aki minden lányt szíves örömest újraélesztene, az egy szem Vanessa kivételével. Őérte nem aggódik. Niala már Tomhoz és Jerryhez imádkozott, történjen végre valami, amitől kibukik Nimbyből, hogy őt voltaképpen kizárólag Vanessa miatt érdekli a szájból szájba lélegeztetés!

Kissy elgondolkodva ült a Vilma kettes előtt, de nem a képernyőt nézte. Már mindent kiolvasott, amit tudni lehet a Százasról: a gyerekekkel folytatott beszélgetéseket, a Cumulus értékeléseit, a három netszolgáltató jelentéseit, a gyermekvédelmis százados feljegyzését a küldött képekről – mindent. Érezte, hogy hiába teszi, mert a Százas nem fog visszatérni. Május ötödike volt, két hete színét se látták. A Százas nem hülye. Beteges, perverz állat, de nem hülye. Akármennyi energiát fektetett abba, hogy utolérhetetlen legyen, nem fog a végtelenségig visszajárni, amikor ennyire képtelen elérni a célját. A gyerekek nagyon hamar eltűnnek a netről, amikor beszélni kezd velük – még ha nem is fog gyanút, hogy a rendőrség keze lehet a dologban, akkor is elunja a dolgot és máshol keres sikerélményt. Kissy csak remélte, hogy ez nem az lesz, hogy megtámad valami IRL gyereket.
  Megfordult a székével és a trófeagyűjteményre nézett. Ott lenne a Százas helye, azon a papírlapon, a többi shindy neve alatt. A hátbalőtt pasast nem írták föl, az nem ér, hiába volt nagyon veszélyes. Masoudi doktor szerint, de apa szerint is, az ilyenek kerülnek be az esti híradókba. Van egy ember, akit a balsorsáért hibáztat, azt lelövi, aztán bekattan és válogatás nélkül lődözi az embereket, míg végül végez magával, Kissy pedig megnézi a híradót és azt mondja: ezzel kellett volna kezdeni. Vagy éppen fordítva, lepuffant egy csomó vétlen embert, hogy eljusson ahhoz, akit meg akar ölni, azt is lelövi és akkor végez magával. Most az első eset lett volna, az ügyvéd nyitja meg a sort, ha ő rögvest az elején hátba nem csúzlizza a fickót.
  De hát ez más szakterület, a trófeák közé ugyanúgy nem kerülhet föl, mint az idősebb Joachim. A Százasnak kellene ott lennie. Nickkel, valódi névvel, az elkövetett rémtettekkel, az elfogás dátumával és az ítélettel. Még Cindy is szebben van dokumentálva, pedig nem tudják a valódi nevét és nincs ítélet se, de ott van a dátum, amikor elriasztották a klub látogatásától.
  Fölnézett a Jerry-tablóra. Az persze hiánytalan, és gyönyörű. Vanessa és Nimby három napig dolgozott rajta. Hatalmas kartonlap aranyozott kerettel, közepén a kisegerek arcképei ábécérendben, mellettük elég hely, hogy később újak is fölkerülhessenek; lejjebb Ange néni mint kuratóriumi elnök, alatta a többi alapítványtevő – még Elke is –, legalul pedig a jelszó. Sophie Marceau tizennégy évesen, vidám mosollyal A házibuli egyik képkockájáról. A legtetején pedig az alapítvány neve aranybetűkkel, a kerek fülű O betűk helyén egy-egy vigyori Jerry-portréval.
  Az jutott eszébe most, ahogy a tablót nézegette, hogy föl kellene tenni alkalmi és rendszeres segítőiket is, esetleg egy másik tablóra, partnereink vagy hasonló címmel. Jean-Pierre-t, Jacques-ot, Luigit és Alaint a propagandafilmért, a két chatklub meg a három netszolgáltató logóját…
  Nagyszerű apparátust hoztak létre. Töméntelen shindyt fognak még, ebben Kissy biztos volt. Csak ezt az egyet nem tudják elkapni sehogy se. Ő pedig a Százast akarta. A Százas kikészített bundájára akart lépni reggel, amikor fölkel az ágyából.
  A kikészített bundát persze Nimby találta ki. Többen próbálták ellene vetni, hogy a shindy nem medve, és a Százasnak talán nincs is bundája, de a kifejezés megmaradt, és csakhamar mindenki úgy gondolta, hogy akár az ágya előtt, akár a falon szívesen látná.

Később, amikor a bundát leterítették a Frédi bázis nagytermében – dicsőségük emlékéül Niala szőnyegre másoltatott egy százeuróst –, Kissy arra gondolt, milyen sokszor sietett segítségükre a vakvéletlen. A csapat egymásra találását, Mohi Vanessává alakulását s még sok mindent köszönhetnek a puszta szerencsének – hát ilyen volt a cergyi látogatás is. Mert megeshetett volna, hogy apának egy másik napon van ott dolga, vagy hogy neki éppen halaszthatatlan elintéznivalói vannak Frédinél és ott marad. Soha nem derült volna ki, milyen lehetőséget szalasztanak el.
  Szerda délután volt, hat óra körül, amikor apa hívta: úton van Cergybe, meg kell néznie egy beruházást, és ha van kedvük, vele tarthatnak – tíz perc múlva ér Franconville-be, fölveheti, és aztán ő viszi őket haza.
  Ők akkor már szedelőzködtek. Piék el is mentek, mostanában kevés idejük volt a Jerryre, gőzerővel tanultak. Niala is indulni készült. Vanessa ezen a héten vele van, majd vasárnap megy haza. Úgyhogy már nem csináltak semmi különöset, eszerint válaszolt apának: szívesen elkísérik.
  Apa nem jött be a mellékutcákra, ők mentek ki elé a Flunch étteremhez. Sietniük kellett, apa így is előbb ért oda, de nem volt sürgős, azt beszélte meg az ottaniakkal, hogy hét előtt érkezik. Háromnegyed előtt álltak be a parkolóba.
  A beruházás valami gyártelep volt, mindenfelé kisebb-nagyobb munkagépek rohangásztak, de arra a részre nekik nem volt szabad belépni. Apának az irodaépületben volt megbeszélnivalója. Tíz perc, legfeljebb tizenöt, aztán mehetnek. Ők addig az irodaépület teraszán sétáltak, nézték a mindenfelé szaladgáló embereket és gépeket.
  Sietős ez az átépítés, mindennap este kilencig dolgoznak. Kissy elnézte a lenti nyüzsit, s arra gondolt… de a következő pillanatban mindenestül ki is röppent a fejéből, hogy mire gondolt.
  – Aztán igyekezz vele, mert én a héten már nem jövök!… Jó. Csak ne feledd, hogy Brutus is bűbájos mosollyal nézte Caesart, zsebében a bicskájával.
  Kissy megdermedt. Áthajolt a korláton, a lentieket figyelte, aztán megpördült és Vanessa nevét kiáltotta. A kislány odaszaladt; Kissy csak két szót mondott neki, és rohantak le a lépcsőn.

Az építkezés egész vezérkara szívinfarktust kaphatott, amikor kivágódott az ajtó és berobbant Kissy. De nem törődött velük.
  – Apa! – toppant elé. – Itt van a Százas!
  – Mi?… kislá…
  – Erre most nem érünk rá – akasztotta meg a szavait. – Vanessa most hívja Jean-Pierre-t. Szükség lesz egy csomó adatra az itt dolgozókról. Hol vannak a nyilvántartások?!
  Apa nem jutott szóhoz. Az igazgató igen. Legalábbis Kissy gyanította, hogy az élemedett pasas a tekintélyes megjelenésével és a lila nyakával az igazgató lehet.
  – Ki innen! – dörögte.
  Kissy odalépett hozzá és az orra elé dugta az igazolványát, pontosan úgy ütve föl a két lapot, ahogy annak idején Nimby mutatta.
  – Françoise Chaton vagyok a Jerry Alapítványtól. Egy veszedelmes bűnözőt üldözünk. – Eltette az igazolványt és sarkon fordult, nem hagyva időt az igazgatónak, hogy reagáljon. – Az imént hallottam telefonálni – lépett vissza apához. – Meg kell találnunk!

Némi kavarodás támadt. Nagyon gyors mondatfoszlányok követték egymást, egy se volt befejezve. Az igazgató és apa kezdte.
  – Semmi keresnivalója…
  – Hallgasson ide…
  – Nekünk nincs időnk…
  – Hónapok óta üldözik…
  – Ez nem játszótér…
  – Három szolgáltató…
  Itt az igazgató kifulladt. Egy másik, fiatalabb vette át a stafétabotot.
  – Chaton úr, mondja, hogy gondolja…
  – Meghallgatna végre?…
  – A gyerekek játékai igazán nem…
  – Monsieur Guyon, ez nem…
  – Csend legyen! – harsant föl hirtelen Jean-Pierre hangja olyan erővel, hogy nem a felszólítás hatására hallgattak el, hanem ijedtükben. – Itt a rendőrség beszél – bömbölte a teljes hangerőre állított telefon Vanessa kezében, aki lassan besétált, magasra tartva a készüléket. – Most mindenki rám fog figyelni. Rendben?!

– Rendőrök fognak érkezni perceken belül – harsogta a telefon. – Habozás nélkül letartóztatnak bárkit, aki akadályozza a munkánkat. A hangzavar is akadályoz, ezért mostantól csak az beszél, akit én kérdezek. Kérem a készülékhez a legmagasabb beosztásút a jelenlevők közül.
  Az igazgató összeharapta az ajkát, odalépett Vanessához és a telefonért nyúlt. A kislány megrázta a fejét.
  – Beszéljen csak – mondta.
  – Itt vagyok – fújt az igazgató. – A nevem Oscar Laforet, és a beruházási osztály vezetője vagyok. Ott ki beszél?
  – Jean-Pierre Leblanc rendőr hadnagy az informatikai ügyosztálytól. Jó napot. Úton vagyok magukhoz, hamarosan megérkezem, de már előbb ott lesznek a helyiek. Hálás lennék, ha valaki odakalauzolná őket, ahol maguk most vannak.
  Az egyik pasas előlépett. – Én… lemegyek eléjük, Oscar.
  – Köszönöm – felelte egyszerre Jean-Pierre és Laforet. – Most pedig – folytatta a hadnagy – beszélnem kell Chaton kisasszonnyal, négyszemközt.
  Kissy csak belül vigyorgott, amint átvette a telefont és besétált egy belső irodába, aminek az ajtaját valaki becsukta mögötte.
  – Magunk vagyunk, Jean-Pierre – mondta.
  – Oké. Akkor most tudni szeretném, mi történt. Vanessának fogalma se volt, miért fújunk riadót, annyit mondott, hogy te tudod az okát, ő nem, de én azonnal mozgósítsak mindent. Tehát?
  Kissy most már kívül is vigyorgott, de csak a másik fejével, ami épp jókor került elő, így volt mivel vigyorognia. A beszélő feje komoly maradt. A másik feje közben elismerően meg is csóválta magát, amiért Vanessa az ő egyetlen szavára megfújja a csatakürtöket, bár fogalma sincsen semmiről. Neki még le se esett, hogy itt a rendőrségre lesz szükség, amikor a hadnagy már feléjük robogott.
  – Röviden: hallottam a Százast beszélni. Telefonálni. Azt mondta: „Csak ne feledd, hogy Brutus is bűbájos mosollyal nézte Caesart, zsebében a bicskájával.”
  – Ez a szöveg ismerős – mondta Jean-Pierre.
  – Persze. Benne van a Százas legelső rögzített beszélgetésében.
  – De ugye – a rendőr hangjában érződött az aggodalom – nem erre alapozod, hogy őt hallottad?
  – Dehogynem. Ez bőven elég.
  – Jézusom…
  – Várj, tábornokom! Gondold végig. Ez egy nagyon eredeti, különleges duma. Biztos, hogy ő találta ki. Olvasd újra a logot, látni fogod, hogy ott, abban a szituban pattant ki a fejéből. Érezni lehet. Ha azóta el is mondta egy-két embernek, azok nemigen terjesztik, mert nem olyan, mint egy vicc vagy akár egy tagline, amit terjeszteni szoktak. Ez helyzetérzékeny köpés, ezt csak a szerzője használja.
  – Adja az ég, hogy igazad legyen…
  – Igazam van. Biztos lehetsz benne. Az első shindymet is egy ilyen benyögéssel azonosítottam.

Amikor kilépett az irodából, a helyi rendőrök már ott voltak. Ketten, két civil ruhás.
  – Ő az – mutatott rá Vanessa.
  – Szervusz – lépett közelebb az egyik, idősebb, köpcös. – Tatreaux törzsőrmester a cergyi kapitányságról. Ő Chirac őrmester – mutatott a fiatalabbra.
  – Chaton a Jerry Alapítványtól – rázott kezet Kissy mindkettővel.
  – Mi történt tulajdonképpen? – kérdezte Tatreaux.
  – Hónapok óta üldözünk egy pedofil bűnözőt. A bűnlajstroma most nem érdekes. Az a lényeg, hogy itt van az építkezésen.
  – A személyleírása?
  – Sose láttuk.
  – Hát akkor mit tudunk róla? – vonta föl a szemöldökét Tatreaux.
  – Én hallottam a hangját.
  – Mikor?
  – Úgy tíz perce.
  – Telefonon?
  – Nem. A teraszról néztem le, odalent ment el és telefonon beszélt valakivel. Őbelőle nem láttam semmit.
  – És biztos, hogy ő volt?
  – Biztos, de ez most ráér. Leblanc hadnagy hitt nekem, ennyi elég?
  – Hát jó. Az öltözéke?
  – Sárga kezeslábas, amilyet itt mindenki hord, és sárga műanyagsisak.
  – Hányan hordanak itt ilyet, uram? – nézett Tatreaux Laforet-ra.
  – Úgy kétszázan lehetnek, akik most itt vannak – felelte az osztályvezető fancsali képpel.
  – Szükségünk lesz a névsorukra – mondta Chirac. – Név, lakcím, születési év… a korát nem tudtad megállapítani? – nézett Kissyre.
  – Fiatal – élénkült meg ő. – Húsz és harminc között.
  – Akkor egyelőre ezekre koncentrálunk – mondta Chirac. – Kitől kapom meg a listát? – nézett körül.
  – A személyzetis már nincs bent – mondta Laforet –, de hozzáférünk a számítógépéhez. Jöjjön velem.
  Chiracék elmentek.
  – Fölismernéd a hangot? – kérdezte Tatreaux.
  – Igen – mondta Kissy. – Feltétlenül.

A fiatalember bambán nézett a papírlapra.
  – Olvassa már – morogta Tatreaux.
  – „A milady vad tekintettel meredt rá. »Utolsó gazember – sziszegte –, megtudtad a titkomat, ezért meghalsz!« D’Artagnan alig tudott…”
  Kissy a srác háta mögött megcsóválta a fejét.
  – Jó, elég, köszönjük – mondta Jean-Pierre. – A következőt kérem!
  – Nem felelek meg? – kérdezte a fiú, visszaadva a papírlapot.
  – Sajnálom, nem ilyen típust keresünk. Viszlát!
  És jött a következő.

Kissy sose tudta meg, föltették-e magukban a kérdést, vajon miért jöttek éppen ide és éppen most a filmesek, hogy szinkronhangot találjanak egy fiatal színésznek, aki a forgatás közepén elvesztette a hangját. Szerencsére senki nem kérdezte meg, ki a színész és hogyan vesztette el a hangját, neki fogalma se volt, mit felelhettek volna. Jean-Pierre később azt mondta, ő felkészült rá, a saját nevét mondta volna, és azt, hogy baleset érte a forgatáson. Akkor ilyen apróságokkal nem foglalkoztak, éppen elég kínlódás volt kitalálni a fedősztorit, kihirdetni a szereplőválogatást és megszervezni mindent. Egy üres raktárhelyiséget kaptak, ott gyűltek össze, Jean-Pierre volt a rendező, a cergyi rendőrök meg a kisegerek filmesek lettek, gyerekszínészek, akik együtt dolgoznak a fiatal színésszel, számít a véleményük. Ezt viszont meg is kellett mondaniuk az egyiknek, mert rákérdezett.
  – Nem ismer meg? – kérdezte Niala egy világsztár mosolyával. – Sandrine Bourridon vagyok, nem látta a filmjeimet?
  Kissy magában vigyorogva visszagondolt az igazi Sandrine Bourridonra, akinek valamelyik hétvégén ő adta vissza a csörgőjét, mert kiesett a babakocsiból.
  A cégtől egy Édouard nevű fiatalember volt jelen, ő tartotta a kapcsolatot a művezetőkkel, akiknek a szitkozódása időnként kihallatszott az adó-vevőből. Őket persze nem avatták be, ők is a filmes sztorit kapták.
  Apa gépelt le villámgyorsan egy regényrészletet, nem is hasonlít az eredetire, de Dumas szelleme bizonyára megbocsátja. Amikor végre összeállt minden, akkor toppant be Niala és Nimby. Együtt jöttek, Niala elbeszélgette az időt madame Blanchard-ral, így ott volt még, amikor Nimby megkapta a drótot Vanessától. A többieket is hívta, de azok tényleg messze jártak már.
  Este kilencig dolgoznak, este kilencig dolgoznak, ez kattogott folyton Kissy fülében. Fél nyolc volt már, mire nekiláttak a válogatásnak, és ha kilencig nem találják meg, nemigen lehet itt tartani az embereket. Száznegyvenen vannak a huszonéves korcsoportban. Másfél óra alatt jó, ha ötvenet-hatvanat át tudnak rostálni.

Nyolc óra ötvennégy perc volt.
  – Neve? – kérdezte Édouard.
  – Joseph Lucas.
  Mindenki látta, ahogy a pasas háta mögött Kissy fölkapja a fejét.
  – Olvassa fel, legyen szíves – nyomta a kezébe Jean-Pierre a már erősen megviselt szöveget.
  – Kérem. „A milady vad tekintettel meredt rá. »Utolsó gazember – sziszegte –, megtudtad a titkomat, ezért meghalsz!« D’Artagnan alig tudott kitérni a tőr elől, megpróbált bűbájos mosollyal nézni a miladyre, mialatt a zsebében keresgélte a bicskáját. »Te áruló Brutus!«, kiabálta a milady. »Csak ne feledd Aramist«…” Mondják, mi ez a marhaság?
  – Nem tetszik? – állt föl Kissy. Lucas megfordult és ránézett. Ő odasétált és átnyújtott egy másik papírlapot. – Akkor olvasd inkább ezt.
  A Százas kinyomtatott beszélgetése volt az egyik gyerekkel. Az arc, amivel a férfi a papírra meredt, mindenki számára világos helyzetet teremtett.
  Jean-Pierre elindult feléjük.
  – Leblanc hadnagy vagyok a rendőrségtől. Letartóztatom.
  A kisegerek diadalmasan nézték, ahogy a Százas kezén kattan a bilincs.

– Igazán lehetett volna nála egy túlélőkés vagy vadásztőr – mondta Vanessa már az autóban, és sóhajtott.
  – Miért? – kérdezte apa.
  – Egy ugrással elérhette volna Kissyt – csillant föl a kislány szeme –, maga elé ránthatta volna és a torkához nyomhatta volna a kést.
  – Jézusom – mondta apa.
  – Hát igen – bólintott Kissy álmodozva –, élmény lett volna a lába közé vágni a könyökömet, ugyanabban a pillanatban, amikor a mellébe csapódik három nimbuszlövedék.
  – Úgy esett volna össze, mint kártyavár a majomketrecben – nevetett Niala. – És zuhantában alighanem beveri az egyik veséjét Kissy cipőjébe.
  – Én szemüveges vagyok – mondta Nimby. – Igazán nem róható fel bűnömül, ha odaszaladtomban véletlenül rálépek a kezére. Aztán véletlenül a másikra is.
  – Persze hogy nem – mondta Vanessa. – Abban a tolongásban még az is megeshet, hogy hiába látok én kitűnően, valaki meglök és kirúgom a helyéről a pasas orrát.
  – Kibírhatatlanok vagytok! – tört ki apa, s a kocsi nevetéssel telve érkezett meg Franconville-be.
  Mielőtt kiszállt, Nimby átnyúlt Vanessa fölött és megsimogatta Kissy mindkét fülét. Már mozgott a kocsi, amikor ő még mindig csak nézett megrökönyödve.
  – Hát ezt miért csinálta?…
  – Miért – kacagott Vanessa –, hát nem a füleddel fogtad el a Százast?

Május hetedikén, több mint negyedéves nyomozás után a Jerry Alapítvány elfogta a Százast. Másnap a lapoknak tele kellett volna lenniük a hírrel – de nem voltak. Rövid cikkekben beszámoltak róla, hogy a cergyi rendőrség letartóztatott egy huszonhat éves építőmunkást, akit internetes gyermekmolesztálással és tiltott pornográf felvételek birtoklásával vádolnak. A sajtó csak Tatreaux-ék felettesét, Duval kapitányt nevezte nevén, aki ott se volt.
  De az újságolvasók ezt nem tudták. Ahogy azt sem, hogy Duval kapitány csütörtökön jutalomra javasolta két emberét, szombat délelőtt pedig mindhárman ott ültek Jean-Pierre főnökének párizsi irodájában. Jean-Pierre is ott volt. Ott volt Jacques Messier, ott volt Ange néni mint kuratóriumi elnök, ott volt a Jerry teljes csapata, és ott volt a Százas. Niala tett le egy zöld bankjegyet az asztalra, mondván, hogy a főszereplőnek illik legalább jelképesen ott lennie, de utána visszakéri. Erre persze Duvalnak és a házigazda Beauregard kapitánynak el kellett magyarázni, hogyan kapta fedőnevét a Százas.
  Ange néni nagyon örült, amikor megtudta, mi mindent találtak a Százas lakásán a házkutatáskor. Nem aludt volna nyugodtan a gyerekek miatt, ha ők is ott vannak a cikkekben. A Százas törheti majd a fejét – rengeteg szabadideje lesz –, hogy kik voltak azok a gyerekek a raktárban. Már az első kihallgatáson is megkérdezte Duvaltól, de az kihasználta, hogy nem volt ott, hát csak visszakérdezett: miféle gyerekek? De ugyanezt fogja hallani mindenkitől. A tárgyaláson a kisegerek nem lesznek jelen, a Százas ellen az informatikai ügyosztály gyűjtött bizonyítékokat, a Kölyökklub segített, és kész.
  Beauregard mindazonáltal roppant elégedett volt a Jerryvel. Nélkülük semmire se jutottak volna, mondta. Szeretné prolongálni az együttműködésüket. Pontosan még nem tudja, hogyan, ez a felettesein is múlik, ezért a közeljövőben megszervezne egy találkozót a Jerry és egy vagy több magas rangú rendőrtiszt között, de még nem tudja, hogy kik lesznek azok.
  A Jerry is elégedett volt a rendőrséggel. Ezt a szóvivőjük mondta.
  – Sokat segített, hogy Jean-Pierre azonnal vette a lapot és rájuk dörgött a telefonban. Enélkül perceken belül kidobtak volna minket.
  – Utána eléggé fájlalták volna az orrocskájukat – jegyezte meg Vanessa.
  – Ez igaz. Nagyon jó, hogy a rendőrség teljes mellszélességgel kiállt mellettünk és úgy ugráltatták az ottaniakat, mint egy igazi nyomozásnál.
  – Mert igazi nyomozás volt – mondta Duval határozottan. – Nem kellett ehhez csoda. A rendőrség mindig is a civilek segítségével dolgozott. Nélkülük alig boldogulnánk.

Hétfőn este Kissy SMS-t kapott. Martine pozitív. Minden OK. Niala. Elvigyorodott és kitörölte. Niala két hete szervezte ezt a találkozót – most hát végre sikerült, Martine igent mondott. De nem szólt róla senkinek.
  Ahogy arról sem, hol járt, amikor az SMS-t kapta. A Luxembourg-palota közelében, egy kis étteremben volt találkozója Takada-szenszejjel. Sült csirkét ettek rizzsel és tojásrántottával, ez hasonlított egy japán ételre, és a végén a szenszej nem engedte őt fizetni. Kissy elfogadta, elvégre a szenszej is teljesítette az ő kívánságát.
  Hazafelé a metrón kapta az SMS-t. Mosolygott: lám csak, mindkettőjüknek ugyanakkor sikerült megvalósítani a tervüket.
  Vanessa ezen a héten is náluk volt, ezért otthon azt mondta, hazafelé jövet összefutott madame Dimitrivel, anya régi barátnőjével és a két iskoláskorú fiával. Elbeszélgették az időt, be is ültek egy étterembe, ezért jött ilyen későn.
  Nagyszerű dolog, ha az embernek ilyen szülei vannak. Apa is, anya is ott volt, amikor ezt elmondta, és egyikük se szólt semmit. Csak amikor Vanessa fürödni ment, akkor kérdezték meg, hogy mire akarta őket figyelmeztetni madame Dimitrivel, aki átváltozott anya barátnőjévé, holott egy régebbi főnöke volt és nem kedvelték egymást, meg a két fiával, akik vadonatújonnan jöhettek létre csoda folytán, hisz madame Dimitri most hatvanéves és gyermektelen.
  Akkor elmondta nekik a lényeget. De csak Takada-szenszejt. Martine még előttük is titok.

Pénteken a csapat gépre ült és Nizzába repült, majd kivételesen taxikkal hajtott Beaulieu-be, mert Mathieu bácsi mikrobusza szervizben volt. Georges már többször mondta, hogy ha ilyen gyakran járnak náluk, akkor venni fog egy saját mikrobuszt. Most is elmondta, megtoldva azzal, hogy a jövő héten lesz ideje utánanézni.
  Anyáék hosszan búcsúzkodtak Vanessától, aki a következő hetet otthon tölti, még szerdán se fognak találkozni, mert ők mindketten üzleti úton lesznek, egy hétig nem látják egymást. Kapott egy csomó jókívánságot és puszit, az ajándékot majd Kissy adja oda vasárnap.
  Szombat reggel bevonatoztak a villefranche-i halpiacra. Az egész csapat elkísérte Pit, látni akarták, ahogy megveszi első komoly kajájának hozzávalóit. Pi nagy gonddal tanulmányozta az árusok kínálatát, meghallgatta a tanácsokat, mint például hogy az öreg Jeantól ne vegyen, mert tíz éve egyszer romlott halat adott. Ez a tanács az öreg Jean füle hallatára hangzott el, aki majdnem fölrobbant tőle, és fennhangon kezdte szidalmazni Nialát, mondván, hogy az nem ő volt, hanem a semmirekellő bátyja, és vele is csak egyszer fordult elő. Kissy percekig bámult, amíg rájött, hogy ezek játszanak. Niala később elmondta, hogy Jeannak sose volt bátyja, s ezt a játékot eredetileg Isabelle néni kezdte vele. A murénát végül tőle vették.
  De voltak tényleg hasznos tanácsok is, amiket csak olyantól lehet kapni, aki tenger mellett nőtt fel. Kissy szerette a halat és pontosan tudta, mire kell figyelni, amikor megveszi – de ennek a tudásának itt semmi hasznát nem vette. Nem lehetett elolvasni a szavatossági időt a dobozon, és nem lehetett kiszámolni, hogy akkorra várhatóan elfogy-e. Nem lehetett ellenőrizni, hogy a mirelit csomagolás sértetlen-e, és nincs-e túlfagyasztva. Itt nem volt szavatossági idő, sőt nem volt doboz se. Itt csak halak voltak, meg másféle tengeri élőlények, többféle, mint amennyit Kissy meg tudott nevezni. Számolgatni kezdte, hányfélét ismer föl közülük, de lassan nőttek a számok: a legtöbb nem is emlékeztetett a dobozok szép színes képeire. Azok többnyire már feldolgozott halakat mutattak.
  Niala nevetett a problémáján és azt mondta, ők is gyakran esznek készételt, mert a panzió többek között attól olcsó, hogy a konyháján nem használnak drága élelmiszereket, otthon meg többnyire nincs idő főzőcskézni. De azért a friss halnak nincs párja, ő mindig is jobban szerette. Szegény mongolok.
  Ezt Niala csak úgy odavetette a mondat végére, és ment langusztát nézni. Kissy fél percig töprengett, hogy miféle mongolok, mire rájött, hogy Mongólia nagyon távol fekszik mindenféle tengertől, ott aligha esznek ilyesmit.
  Logikus volt a gondolat, hogy amikor Pi először főz közönség előtt, ráadásul ünnepi alkalommal – közös megegyezéssel úgy döntöttek, hogy Vanessa születésnapja két napig tart –, akkor egy igazi délfrancia ételt készítsen. A bouillabaisse szülővárosa Marseille, ami nincs messze Toulontól, Pi szülővárosától – de persze itt keleten is jól ismerik, Provence minden részén elterjedt. Eredetileg a neve is provanszálul van, bolhabaissa, de ugyanazt jelenti, amit franciául: forralni-hűteni, mert először nagyon föl kell hevíteni, aztán egyenként, alacsonyabb hőmérsékleten tenni bele a hozzávalókat.
  A főzés igazi látványosság volt, de meg is érdemelték az után a látványosság után, amit ők nyújtottak a vonaton a rengeteg hűtőtáskával. Pi harci díszt öltött, szakácssapkát és kötényt, de itt ez nem a szakácskodó férfiak szokásos hűhója volt, hanem előírás, a panzió konyháján Isabelle néni is beöltözik. Sőt semmilyen élelemhez nem nyúl puszta kézzel.
  Kissy magában hálát adott a nyílt neveltetéséért, hogy a szülei már kicsi korában ahhoz szoktatták: bármilyen csúf alapanyagból készülhet finom kaja. A skorpióhal és a szerzeteshal például hihetetlenül ronda volt. Kissy örült, hogy már nem élnek, mert feltehetően a modoruk se lenne szebb. A szerzeteshal valószínűleg ocsmányságokat mondana a nagy fekete szájával, a skorpióhal pedig…
  – Bocsánat – motyogta, és félreállt az ajtóból. Luigi csak némi kenyérért jött, nyilván a vendégeknek. Kissy elnézte, ahogy kiveszi a zárt tartóból, tányérra rakja, a tányért tálcára teszi, az egészet letakarja tiszta ruhával, és elsiet. Tökéletes kiszolgálás. Luigi is az első perctől kezdve Mohi tanítója volt, akárcsak D’Aubissonék vagy Isabelle néni, anélkül hogy tudtak volna róla. Mohi már a neuillyi lakásban is úgy terített, mint egy étteremben – azóta, Vanessaként pedig csak fejlődött. Egy sajtos szendvicset is úgy készít el, úgy díszít és úgy tálal föl, mintha delikát különlegesség volna, és… jé, tényleg. Luigi és Vanessa pontosan ugyanolyan automatikus mozdulatokkal csinálja, nemtörődöm természetességgel. Mint amikor valaki belép egy félhomályos szobába és gondolkodás nélkül felkattintja a villanyt.
  Azért Pi mégiscsak úgy főzött, mint egy férfi. Látványosan. Körberakta magát a fűszerekkel és zöldségekkel: fokhagyma, édeskömény, sáfrány, cayenne-i bors, póréhagyma, zeller, burgonya, miegyéb, és úgy játszott rajtuk, mint valami zongorán. Mindent maga csinált, mondván, hogy a jó szakácsnak nem rangján aluli a krumplipucolás; egészen addig, amíg Niala tudtára nem adta, mikor fognak enni, ha csak két kéz dolgozik. Akkor elfogadta a segítséget.
  A halleves remekül sikerült – mindenki dicsérte. Pi úgy méretezte, hogy bőven elég legyen, és ez be is jött: rengeteget ettek, és így is maradt a panzió vendégeinek. Kissynek főleg a languszta ízlett, Pi igazán ügyesen választott, és gondosan fűszerezett, igazi művészi érzékkel. Egyhangúlag úgy döntöttek, hogy ha pszichológusnak nem válik be, szakácsnak bármikor elmehet.

Vasárnap, gondolta Kissy, amikor kibújt az ágyból és kipillantott a panzió kertjébe. Május tizennyolcadika. Hét óra van, kilencre minden a feje tetején fog állni. Alighanem ma is szaladgál majd annyit, mint más vasárnapokon, pedig ma nincs edzés.
  Vanessával a fürdőszobában találkozott. Felköszöntötte és azt kívánta neki, teljesüljön minden kívánsága.
  – Már teljesült – felelte a kislány komolyan.
  Bár teljesült volna, gondolta Kissy, a Nimbyről szóló kívánságaidat még meg se fogalmaztad. De hangosan nem mondta ki. Rámosolygott.
  – Hét hónappal ezelőtt?
  Vanessa csillogó szemekkel bólintott.
  – Hét hónappal és hat nappal ezelőtt. Voltaképpen az is születésnapom.
  – Hát tarts ezentúl kettőt.
  A kislány elgondolkodott, aztán megint bólintott és azt mondta, jó.
  Aztán jöttek sorban a többiek puszikkal és jókívánságokkal, Niala, Chantal, Martin, Nimby, persze ez utóbbiak már nem a fürdőszobában. Kissy nagyon figyelt, amikor Vanessa átvette Nimbytől a puszikat, és meg volt elégedve azzal, amit látott. Nimby nem ölelte át Vanessát, csak könnyed mozdulattal, alig érintve átkarolta, és mindkét oldalról arcon csókolta. Mintha hirtelen kinyitottak volna egy tetőablakot, hogy szabadon beáradjon a délfrancia májusi napfény – ez jutott Kissy eszébe, amikor látta a ragyogást Vanessa arcán. Maga is meglepődött rajta. Niala, amikor pár perccel később elmondta neki, azt mondta, sose tudta, hogy költő.
  – Nem is vagyok – mosolygott a kert felé, ahol a többiek eltűntek. – Csak annyira csodálatosak…

Kilenc órakor Niala elrendelte a másodfokú születésnapi készültséget. Erről Vanessának is szabad, sőt muszáj volt tudnia, mert ez egy különleges rendszabályt jelentett. Senki nem léphet a panzió konyhájába, mert ott készülnek a születésnapi meglepetések, és nem szabad, hogy Vanessa leolvassa a menüt az arcukról vagy megszimatolja a ruhájukról. Vanessa kételkedett benne, hogy ő ilyesmire képes, de a szabály maradt. Megkérdezték, mikor volt az első fok, amire csodálkozó arcot kaptak, s azt a választ, hogy tegnap egész nap.
  Fél tizenegyig társasjátékoztak a kertben, Vanessa persze véletlenül mindig Nimby mellett ült. Tíz harminckor csipogott a telefon, és Niala kihirdette a harmadfokú születésnapi készültséget. Mindenki öltse fel ünnepi díszét, mert tizenegykor kezdődik a fogadás.
  Vanessa a saját szobájában öltözött, Niala utasítására, mondván, hogy szörnyű nagy titkokat akarnak megbeszélni. A kislány nevetett és ment, alighanem azt gyanítva, hogy ez csak átverés, semmilyen titkok nincsenek.
  Voltak.
  – Törpilla jelentett – újságolta Niala, amikor bementek a szobájába. – Flintstone-ék és Pebblesék az M szektorban.
  – Hófehérke? – kérdezte Chantal.
  – Velük van, természetesen. A sógun és az Eiffel-torony az imént érkezett. Arsène Lupin gondoskodik a kényelmükről.
  – Ki az az Arsène Lupin? – kérdezte Chantal, aki a konspiráció egy részéről lemaradt, mert azt ketten beszélték meg.
  Niala elmutogatta neki morzéval, hogy Françoise Laval.
  – Ja igen, és Mozart az utolsó pillanatban elhozta… – Niala megakadt és elnevette magát. – Hát igen, neki nem adtunk fedőnevet, nem gondoltuk, hogy itt lesz. De Titititá örülni fog neki.
  – És mi van… Martine-nal? – kérdezte Kissy, de még a fedőnevet is csak suttogva mondta ki.
  – Az ki? – kérdezte Chantal.
  – Cousteau már beszélt vele. A kék zónán át közelít. Plutó kutya fogja kalauzolni.
  – Pontosan érkezik? – kérdezte Kissy. – Nem lenne jó, ha csak állnánk ott megfürödve.
  – Légy nyugodt. Már az első megbeszélésen megállapodtunk az időzítésben. Tudja, hogy őhozzá igazítottuk az egészet.
  – De hát kiről beszéltek? – tört ki Chantal.
  Ránéztek, aztán egymásra, és elnevették magukat.
  – Azt még neked se mondjuk meg!

Tíz óra ötvenkor az egércsapat kivonult a D’Aubisson-villából és átsétált a panzió ebédlőjébe, ahol már együtt volt a vendégsereg. Vanessa kívánsága egy igazi nagy, családi ebéd volt, az egész rokonsággal, vagyis hát aki közülük elérhető. De aligha sejtette, hogy csak elvétve lesz, aki nem tud eljönni. Ott volt az összes nagynéni, nagybácsi, sógor, másod- és harmadunokatestvér… vagy legalábbis Kissynek úgy tűnt. Érkezésükkor, őket magukat nem számítva, huszonheten voltak jelen, és Kissynek nem jutott eszébe senki, akinek ott lett volna a helye és nem volt ott. A jelenlevők feléről fogalma se volt, hogy milyen rokona lett Vanessának, s jó néhányan akadtak, akiket még soha nem is látott.
  Niala egyenesen egy idős párhoz ment, átölelte és megpuszilta őket. Mintha Georges ült volna ott hatvanévesen. Akkor ők a nagyszülők valahonnan messziről, találta ki Kissy, akiket ő még nem is ismer, Vanessa is csak egyszer találkozott velük, novemberben odautaztak bemutatni őt.
  A meglepetésvendégek közül senki se volt jelen, az M szektorban, vagyis Marie néni házában voltak. Maga Marie néni itt volt, nehogy Vanessa gyanút fogjon, a vendégekről Françoise Laval gondoskodott. Kissy Marie néniről se nagyon tudta, hogy kije Blanche-nak, csak azt, hogy Vanessa az ő házának viselte gondját fél évig, illetve amennyit itthon töltött belőle; a többi időben valamelyik rokon lány helyettesítette. A néniből Kissy legjobban a fürdőszobáját ismerte.
  Elhelyezkedtek a négy asztalsor egyikénél. A fiúkon sötét nadrág, ing, nyakkendő, őrajtuk ruha. Ő egy nagyszerű barackszínű ruhát talált Villefranche-ban, színre olyat, mint a tavalyi, de egész más fazonban. Jól áll neki ez a szín. Ez egész biztos, Martin és Niala is mondta, akik mindketten szakértők a maguk módján.
  Niala hirtelen hangosan megszólalt:
  – Jönnek!
  Rejtély, honnan tudta, amikor mindenki, aki élt és mozgott, vagy itt volt, vagy az M szektorban, vagy Vanessával.
  – Honnan tudod? – kérdezte az egyik néni. Vagy unokatestvér, ördög tudja, ki.
  Niala mosolygott.
  – A két kertben mindenfelé macskák ülnek a fákon, terepszínű öltözékben, kis zászlókkal fölszerelve.
  A vendégek nevettek, Kissy pedig azon kapta magát, hogy majdnem elhiszi. Mouchi és a cicái nagyon okosak, Niala pedig mindent elér, amit akar.
  Tíz óra ötvenöt. Nialának fölcsipogott a telefonja. Csak rápillantott és kinyomta.
  – Megjött Martine – sóhajtott boldogan.
  – Jaj de jó – lélegzett föl ő is. Igen, Niala tényleg mindent elér, amit akar.
  – Az ki? – kérdezte Nimby.
  – Majd megtudod!
  Aztán nyílt az ajtó, s belépett az ünnepelt a szüleivel.

Blanche-nak gyengéden meg kellett tolnia, mert csak állt ott, nézte a tiszteletére összegyűlt vendégsereget, akik tapsoltak és éljeneztek. Valahogy bebotorkált középre, s csak állt könnyes szemmel, nézte az arcokat és ragyogott.
  Kissy nem tudta levenni róla a szemét, de nem baj, Niala előrelátóan helyezte el a kamerákat, majd megnézik Nimby reakcióját később. Érdemes lesz. Vanessa gyönyörű volt az almazöld ruhájában, amit eddig csak Blanche és Niala látott rajta. Ez már nem bolti ruha, úgy varrták neki valami isteni zsorzsettből, virágdíszes övvel a saját anyagából. Persze nem is lehet egy lapon említeni az emlékezetes muszlinruhával, de más a cél is, ebben csak gyönyörű akart lenni, abban viszont lélegzetelállító.
  S ahogy a helyes kis csatot fölfedezte barátnője hajában, Kissy hirtelen rájött, hogy Vanessának már rég nem az a rövid Mohamed-haja van, amivel megismerte; csak hát állandóan látja, nem tűnt fel neki. Vállig érő, csodaszép aranyszőke haja van.
  Georges fölemelte a kezét, hogy csendet kér.
  – Az a helyzet – szólalt meg hangosan –, hogy van még két vendégünk.
  Azzal kinyílt az ajtó Vanessával szemközt, és belépett anya és apa. A kislány döbbenten nézte pótszüleit, akiktől úgy vált el Vaucressonban alig másfél napja, hogy egy hétig nem találkoznak. Aztán a nyakukba ugrott és összevissza csókolta őket.
  – Bocsánat, rosszul számoltam – mondta Georges, amikor apáék elindultak a Kissy mellett fenntartott helyükre. – Most van még kettő.
  Vanessa könnyes szemmel nevetett és boldogan ölelte át második számú pótszüleit. Ők lesznek az apósod és anyósod, gondolta Kissy, ha el nem szúrjátok, de akkor laposra verlek mindkettőtöket.
  – Elnézést – sütötte le Georges a szemét, mint egy lány –, szóval… még van kettő.
  Vanessa kacagott, aztán elfehéredve bámult a közeledőkre, s amíg odaértek, villámgyorsan megtörölte a szemét és egészen megváltoztatta a testtartását.
  Takada-szenszej és a lánya megállt Vanessával szemben – előírásos távolságra, gyanította Kissy –, s mindhárman meghajoltak. A szenszej azzal a hagyományos japán kőarccal mondott valamit, Kissyhez nem sok jutott el a zajban, a rokonok alighanem találgatták, kik ezek és kik voltak az előzők. De Vanessa válasza tisztán hallatszott, Niala pont akkor emelte föl a kezét, hogy csendet kér.
  – Dómo arigato gozaimasita, szenszej-szama – felelte Mohi. Azaz Vanessa. De Kissy egy pillanatra mégis mintha a régi kis Mohit látta volna viszont. Mélyen meghajolt, és csak akkor egyenesedett föl, amikor a két japán is meghajolt és kiegyenesedett.
  Aztán besétált Ange néni, kis kosárban hozva Macskát, hogy ők is ketten legyenek. Az állatka rémülten kapkodta a fejét minden irányba, még sose látott ennyi embert egyszerre. Vanessa megcsókolta Ange nénit, aztán kivette Macskát a kosárból és átölelte.
  – Hát te is eljöttél, cicus?
  Macska nem szólt semmit, csak rendkívül morcosan nézett.
  Aztán – Georges ígérete szerint utolsónak – megjött Marcel és Gaëtan. Utóbbi volt az, akire nem számítottak, hát nem volt fedőneve se, de Vanessa csakugyan nagyon örült neki is.
  Aztán elfogytak a meglepetésvendégek. Az ajtó most már csukva maradt. De Vanessa nem hitte el ilyen könnyen.
  – Ugye – nézett szüleire – nincs több… leülhetek?
  Azok nevettek és bólogattak, de állva maradtak a helyükön. Kissy elkapta a mozdulatot, ahogy Niala megnyom egy gombot a már fél perce előkészítve tartott telefonon, az asztal rejtekében.
  Kopogtak, és nyílt az ajtó. Csinos, barna hajú fiatal nő kukucskált be, sötétkék ruhában.
  – Jó helyen járok… itt van a parti?
  Kissy kíváncsian figyelte Vanessát. Vajon felismeri?…

A teremben vágni lehetett a csendet. Azok ketten álltak egymással szemben és nézték egymást. Martine arcán komolykodó „no, tudod-e, ki vagyok?” mosoly. A kis Vanessáén az értetlenséget lassan, fokozatosan váltotta fel a felismerés és a hitetlenség valami keveréke.
  – De… én… te… maga… az nem lehet…
  Valahonnan előkerült egy csodálatos rózsacsokor, amit Blanche könnyed mozdulattal kisebbik lánya karjára fektetett. Az megnézte, fölkuncogott és átnyújtotta.
  – Isten éltesse… boldog születésnapot!
  Míg a döbbent vendég átvette a virágot és megölelték egymást, Blanche szólt két szót a hallgatósághoz.
  – A hölgy voltaképpen az ünnepelt keresztanyja, bár csak két hete tudja, hogy létezik. Aznap, amikor megszületett, valaki a kórházban keresett egy filmsztárt névadónak, akinek ugyanaznap van a születésnapja. Ő Vanessa Guedj, aki Martine-t alakította A nagy út című filmben. A családnevét pedig Richard Bohringer-ről kapta, aki sajnos nem tudott eljönni, de elküldte gratulációját.
  A két születésnapos Vanessa helyet foglalt a díszhelyen – és most már igazán kezdődhetett a családi ebéd!

Hát, gondolta Kissy, ez igazán nem volt átlagos születésnap. Átlagos első születésnap. Ő a sajátjára nem is emlékszik.
  Öt óra volt, a vendégek nagy része már hazament. Vanessa Guedj már az ebédről távozott, hisz neki programja van a saját születésnapja miatt, de úgy tűnt, jól összebarátkoztak. Takada-szenszejnek is hamar mennie kellett. A legtovább a helybeliek némelyike maradt, meg azok, akik majd az egerekkel együtt, a szolgálati járaton utaznak haza. Az útjuk el van intézve.
  Kissy az egyik kerti asztalnál ült, néha kortyolt egyet a narancsléből, és szórakozottan vakargatta Macska füle tövét. Szegény akkora rémületbe esett, amikor egy idegen helyen találta magát, hogy még ezt is megengedte. Pedig hát itt született, csak nem emlékszik rá.
  Vanessa nem ült le, ide-oda járkált és beszélgetett a vendégekkel; most éppen a nagyszüleivel, azok nem is mennek ma haza, több napra jöttek.
  – Azt hiszem, jól sikerült – szólalt meg apa.
  Kissy bólintott.
  – Szerintem is – mondta anya.
  – Úgy ragyog, mint egy ezerwattos villanykörte – állapította meg Martin elégedetten.
  Kissy bólintott. Neki az volt az érzése, hogy valami még esedékes ezen a születésnapon. Mintha történt volna valami, amikor a vendégek sorban gratuláltak neki. Nem minden vendégnél, csak az egyiknél. Mintha az a puszi másmilyen lett volna, mint szokott.

Hét órakor már csak azok voltak, akik velük együtt utaznak vagy itt maradnak. Az asztalok is átrendeződtek, a felnőttek két összetolt asztalnál ültek és beszélgettek, a gyerekek meg két másiknál és ők is beszélgettek. A zene még szólt, bár Marcel már ott ült a többiekkel és a süteménnyel foglalkozott – de amíg játszott, diktafon volt csatlakoztatva a szintire és fölvette az egész műsort. Most az játszotta vissza.
  Kissy a géppel együtt dúdolta a Popcornt és a táncoló Vanessát nézte. Mindenkivel táncolt, a felnőttekkel is, de egy ideje már csak Nimbyvel. A Popcorn Marcel ötlete volt, igazán illik kisegerekhez a rövid, vékony hangjaival, meg azok is szeretik a pattogatott kukoricát – de az eredetire alighanem csak valódi kisegerek tudnának táncolni, kétlábúaknak túl gyors. Marcel is csak egyszer játszotta le úgy, aztán változtatott, a háttérben maradó lassú szólamra tette a nagyobb hangsúlyt, a gyors pedig mögötte szólt kíséretként. Így igazi lassú szám lett belőle, Martinnel összesimulva táncoltak rá, s Kissy ekkor értette meg, hogy a Popcorn igazából szerelmes dal, mindig is az volt. És ha kisegerekről szól, akkor is szerelmes kisegerekről.
  De ők most már nem táncoltak, csak Vanessáék. Sokadszor. Marcelnek rengetegszer meg kellett ismételnie a Popcornt, minden második szám az volt, és a diktafon hűségesen visszajátszotta. Ahogy nézte azokat ketten, Kissy eldöntötte, hogy a felvételt elteszik a csapat emlékei közé, ahol a nyaralási fényképek és hasonlók vannak.

Nyolc óra. Nemsokára indulniuk kell, a gép kilenckor fölszáll, de senki sem sietett. Vanessa és Nimby talán ezer éve forog már a Popcorn dallamára, senki se foglalkozik velük – csak Niala meg ő figyeli minden mozdulatukat.
  Aztán végre meglátták, ahogy Vanessa kicsit fölemeli a fejét, Nimby is mozdul egyet, és lassan egymásra talál az ajkuk.
  Nialával egyszerre sóhajtottak föl.
  Akkor hát, gondolta Kissy, ez is megtörtént végre. Rettegett, hogy ez a két mulya nagy boldogságában elmulaszt odafigyelni arra, hogy mitől is olyan boldogok tulajdonképpen; de hát nem mulasztották el. Jó, hogy a gép későn indul, nem kell megmagyarázni senkinek, hogy mindenképpen itt kell maradniuk, még akkor is, ha holnap nem tudnak iskolába menni; maradniuk kell, amíg ezek ketten végre-valahára megcsókolják egymást.
  A csók hosszú volt, Vanessáék rég elfelejtették, hogy nincsenek is kettesben, Kissy pedig arra gondolt: ez nemcsak a születésnapi ünnepség betetőzése, ez egy korszak

VÉGE.

Innentől valami egészen új kezdődik.

---



Valamikor,
  mikor álmaink valóra válnak,
  valahogyan
  túl tudjuk élni,
  mikor karjaidban tartasz,
  együtt repülünk,
  te meg én
  együtt megérintjük az eget…

C, aisz, c, g, disz, g, c, dúdolta Vanessa a lejátszóval együtt. Kissy mosolyogva figyelte.
  Nemrég még sejtelme sem volt róla, hogy a Popcornnak ennyiféle feldolgozása létezik. Pedig rengeteg van neki, Nimby az emlékezetes születésnap utáni szombaton elővette a netről összegyűjtött változatokat. Azóta kiválogatták Vanessával a legszebbeket, és mostanában folyton ezek szóltak. Ebben a percben éppen a DJ Bell-féle, aminek szövege is van.
  C, aisz, c, g, disz, g, c, dudorászott Vanessa, miközben gépiesen járt a keze. Szünet. C, d, disz, d, disz, c, d, c, d, aisz, c, aisz, c, aisz, c. Nimby utánaolvasott a neten, a dallam lényegi részét Gershon Kingsley harminc másodperc alatt írta. Egy shindy alatt, mondta Martin. Mi az, hogy egy shindy alatt, kérdezték. Harminc másodperc az az időtartam, felelte Martin, ami alatt a nyugodtan álldogáló shindyt a földön nyöszörögve vonagló shindyvé lehet változtatni.
  Ezen akkor jót vitatkoztak. Vanessa szerint tíz másodperc is bőven elég, az ember leadja azt a bizonyos négy ütést, mire a shindy összeroskad és fetrengeni kezd. Egy ütésre lehet másfél másodpercet számítani, akkor hat másodperc a verés, és még van négy másodperce a shindynek, hogy elterüljön. Martin szerint nem mindegy, hogy a shindy a kezelés után vonaglik vagy fetreng, ő vonaglást mondott, Vanessa viszont fetrengést. Akkor persze fölmerült, hogy mi a különbség a kettő között. Mindketten elterültek a földön vagy egy tucatszor, és bemutatták, hogy mi a különbség szerintük, de sehogy nem értettek egyet. Aztán visszatértek a fő kérdésre, hogy mennyi idő kell a shindy leterítéséhez, egy csomószor megverték egymást, és valaki mérte az időt. De vita lett belőle, hogy mi van, ha a shindy védekezik, mi van, ha azok az ütések nem elegendőek, és így tovább.
  Végül Angélique oldotta meg a problémájukat. Azt mondta, létre kell hozni egy kutatási osztályt, ahol ilyen kérdéseket tanulmányoznak. Nimby rögtön elkezdte tervezni a shindyketrecek biztonsági rendszerét.

Vanessa a Popcorn utolsó hangjaival egyszerre készült el. Fölkelt és a csaphoz vitte a krumplit, közben intett Macskának, és a héjakra mutatott. De Macska nem vette a lapot, pedig igazán össze tudta volna szedni és kidobni. Kissy nem ért rá, a húst felügyelte a tűzön. Vanessa megmosta a krumplit, visszatért az asztalhoz, rosszallóan megcsóválta a fejét és hozzálátott a daraboláshoz.
  – Kicsi még – törte meg a csendet Kissy.
  Vanessa a szeme sarkából végigmérte a kis állatot.
  – Kicsi – bólintott. – De nem is azt kértem, hogy öljön meg egy sárkányt.
  Macska ásított egyet, megmutatva tűhegyes fogait.
  – Hát lehet, hogy azt hamarabb vállalta volna, mint a konyhai munkát.
  Vanessa megint Macskára sandított, aztán kétkedő arccal elmetszette a következő burgonyát.
  Nimby kukucskált be a konyhába.
  – Hahó, lányok. Már farkaséhes vagyok, mikor eszünk?
  – Hát ha olyan éhes vagy, gyere és segíts – nyelvelt vissza Vanessa. – Ott egy halom zöldség, amit még meg kell tisztítani.
  – Jó – felelte Nimby, tett egy lépést az asztal felé, aztán megállt, sarkon fordult és kiment.
  Ők csodálkozva összenéztek.
  Nimby pár pillanat múlva visszajött Chantallal és Martinnel. Helyet mutatott nekik az asztalnál, és mindhárman nekiláttak a zöldségeknek.
  Vanessa elégedetten rámosolygott a krumplira.

Minden megváltozott akkor este, tíz nappal ezelőtt – és mégse változott meg minden. Kissy abban reménykedett, hogy ha megtörik a jég, ha végre ráébrednek az érzéseikre, akkor onnantól egy pár lesznek, mint ők Martinnel vagy Piék. De nem lettek. Vagy legalábbis nem viselkedtek úgy, mint akik egy párnak tekintik magukat. Kissy számtalanszor látott gyengéd összemosolygásokat, s a többiek is beszámoltak ilyenekről. Találkozáskor és búcsúzáskor mindenki láthatott puszit. És Niala kétszer úgy találkozott Vanessával, hogy előzőleg alighanem kettesben lehettek, és húgának igencsak csillogott a szeme.
  Ez volt minden. Vanessa nem beszélt se Kissynek, se másnak a dologról, de nem is tett úgy, mintha nem lenne kettejük között semmi.
  Kissynek eszébe jutott az az időszak, éppen egy évvel ezelőtt, amikor Mohi állandóan náluk lógott, de senki nem tudott róla semmit. Azt még csak gyanították, hogy kerüli az iskolát – de hát mit tehettek volna ellene –, mert olyan korán érkezett, hogy nem jutott volna ideje suli után utazni. Megvárta, hogy Kissy hazaérjen és akkor jött. De arról sejtelmük se volt, hogyan él, amíg Pi rá nem kérdezett. A világon mindenről lehetett vele beszélgetni, kivéve önmagát.
  Vanessa zárkózottsága érdekes ellentétet jelenthetett a D’Aubissonok nyílt őszinteségével, de amikor rákérdezett erre Nialánál, az csak a fejét csóválta. Soha semmi problémát nem okozott, hogy Vanessa nem szeret önmagáról beszélni. Persze mindig akad olyan ember, aki ha gyereket lát, múlhatatlan szükségét érzi megkérdezni: „és mi leszel, ha nagy leszel”, de ezek tőle, Nialától se kapnak mást egy vállrándításnál vagy – ha olyan kedve van – egy hülye válasznál, hogy felnőtt, vagy hogy bukott panamai diktátor, esetleg utcaseprő-helyettes. Sose tűnt neki különösnek, hogy Vanessa ugyanígy reagál, hisz mi mást is tehetne, tízezer gyerekből egy ha akad, aki ennyi idős korára szilárdan eltökélte, mi akar lenni, és az se tudhatja, sikerülni fog-e.
  Amióta megfigyelték, hogy Vanessa és Nimby szerelmesek egymásba, azóta már jobban látszana, hogy Vanessa mennyire zárkózott – ha nem az lenne a helyzet, hogy egy bimbózó szerelemről a főszereplők sose beszélnek, hiszen nincsenek is tudatában, hogy mi folyik.
  Csak most, ebben a tíz napban, amikor már ők maguk is világosan tudták, mi történik, s azt is, hogy az egész csapat tudja – csak most lett szembeszökő, hogy Vanessa mennyire hallgat. Meg persze Nimby is.
  Kissy csak napokkal a születésnap után, egy Skype-beszélgetésben tudta meg, kinek sikerült rávennie Vanessát, hogy ruhát vegyen. Jeanne volt az. Vagy egy hónappal korábban, amikor Vanessa előállt a családi ebédre vonatkozó kívánságával, Jeanne megkérdezte, hogy mit vesz föl. Amit máskor, felelte Vanessa csodálkozva, hogy ez egyáltalán kérdés. Jeanne a fejét csóválta és azt mondta, egy ilyen szép lányhoz ruha illik, főleg ilyen jeles napon, a családjával töltött első születésnapján. Vanessa nem lett volna önmaga, ha azonnal beleegyezik. De Jeanne másodszor is elmondta, aztán harmadszor… és Vanessa egyszer csak azt mondta: jól van, akkor legyen ruha.
  Blanche-sal és Nialával hármasban mentek ruhát venni, de nem találtak semmit, ami igazán tetszett volna. Akkor Blanche bevitte őket Nizzába és végignéztek még két üzletet. Végül megvették az almazöld zsorzsettet, ami nagyon tetszett Vanessának, és megvarrták a ruhát.
  – Ha láttad volna, hogy csillogott az arca, amikor először belebújt – mesélte Niala. – Később, kettesben anya azt mondta, akármennyire próbál fiú lenni, kislány ez mégiscsak.

A csapat egyesült ereje hamar legyőzte a zöldségeket, kiterítve feküdt mind, ahogy Nimby mondta. Fölkelt, kiszórta a szemetet – ha már Macska nem csinálta meg –, aztán megkérdezte, mit segítsenek még.
  A választ Nialától kapta, aki ebben a pillanatban érkezett meg a bevásárlásból.
  – Vedd át a tűzhelyet, hogy Kissy mehessen. A postás vár a kapuban.
  Kissy kiment és átvette a postát. Egy kazal apának, egy kazal anyának és egy az alapítványnak.
  A levél felolvasásával Chantalt bízták meg. Nimby javasolta, mert neki szépen csengő hangja van, gyönyörűség hallgatni.
  Kissy Vanessára sandított. A kislány vidáman mosolyogva ült a helyén, egy cseppet sem zavarta, hogy a fiúja egy másik lánynak udvarol. (A fiúja? Nagy kérdés, hogy az-e már, gondolta Kissy.)
  – Ez nagyon hasznos lesz – mondta Chantal, végigfutva a levélen. – Alapítványoknak extra árengedményt adnak. A csoportos kedvezményt is igénybe vehetjük.
  – Mihez? – kérdezte a csapat kórusban.
  Chantal elnevette magát és az asztalra dobta a levelet.
  – Külföldieket tanítanak franciára.
  A csapat nevetett.
  – Ó, dé jo – mondta Nimby valami képtelen akcentussal –, én mindig vágyni mégtánul fránciá és ném ésni áldozátul gonosz fránciá mácskáknák!
  A csapat még jobban nevetett, Vanessa pedig hirtelen fölugrott, a hűtőhöz szaladt, a sajttartóból kivett egy darabka Grand Cru ementálit és odavitte Nimbynek. Az megszimatolta, mint egy kisegér, és Vanessára nézett.
  – Cin-cin?
  – Biztonságos – felelte Vanessa komolyan.
  Nimby bekapta a sajtot, némi rágcsálással megette, aztán rámosolygott Vanessára.
  – Cin-cin! – mondta lelkesen.
  A csapat még jobban nevetett, azok ketten pedig, az általános vidámságra oda sem figyelve, csak álltak és nézték egymást.

Ezen a szerdai napon is nélkülözték Piéket, mint nemegyszer az utóbbi időben; néhány hétvégét is kihagytak a tanulás miatt. Vanessa ebéd közben azt mondta, ő sose fog egyetemre menni, ha a vizsgaidőszak ennyire meghülyíti az embert. Sőt, egyáltalán nem szándékozik a minimálisnál több időt vesztegetni tanulásra. Élvezni akarja az életet, jókat enni, játszani, elgyönyörködni a fák lombjában és a lábánál fetrengő shindy nyöszörgésében…
  Csak idáig mondhatta, mert a csapat felét éppen falattal a szájában találta az utolsó tétel, és félrenyeltek nevettükben. Vanessa olyan ábrándos arccal mondta a shindynyöszörgést, mintha a természet valamelyik csodálatos, a költőktől ezerszer megénekelt szépsége lenne.
  Így aztán a felsorolás nem folytatódott, pedig Kissy rettentően szerette volna tudni, hogy a csókolózás benne lett volna-e. Nem valószínű. Odagondolta volna, de csak kimondatlanul.
  Ebben a pillanatban megszólalt A profi zenéje. A kisegerek megdermedtek, aztán egyszerre kaptak a telefonjuk után.
  – Én vagyok ügyeletben – mondta Martin, és benyomta a telefont.
  – A Gyermekvilág nyílt csatornáján a 4566-os felhasználó gyanús – morzézta a Cirrus. – Tizenkét éves lány, tizenöt éves lány és negyvenéves férfi is volt már. Most randira hívta a 2281-es felhasználót, kora és neme ismeretlen.
  – Kérdezd meg, esett-e szó szexről – javasolta Niala.
  Martin bólintott és SMS-írásra kapcsolt.
  – UZ UP CX AU DEFF – írta, és elküldte a szervernek.
  – Mi se vagyunk egészen normálisak – jegyezte meg Chantal. – Távközléssel érintkezünk a húsz lépésre levő szerverrel.
  – Ingyen van – vont vállat Nimby. – És így sokkal coolabb.
  Megint csörgött a telefon.
  – Igen – morzézta. – A 4566-os felhasználó szexről is beszélt, május 26-án a 4759-essel, akinek neme és kora ismeretlen.
  – Mit beszéltek róla? – érdeklődött Nimby.
  – CQ AU DEFF UP CX – írta Martin. Amióta az X-kódot kibővítették a C-táblával, vagyis a szervernek szóló utasításokkal és az azokhoz tartozó fontosabb szavakkal, remekül el lehetett társalogni a Cirrusszal. Nemcsak SMS-ben persze. Shrekék pillanatok alatt betették az utasításértelmezőt, amihez Nimby írt egy konvertálási táblázatot, és innentől a gép előtt ülve se kellett a menüket bökdösni. Az ember beírta, hogy CU, aztán egy AU-val bevezetett felhasználói sorszámot, és a Cirrus azonnal közölte a felhasználó összes adatát. CM és egy felhasználói sorszám, és máris megkapták az IP-cím alapján kinyomozott postai címet. Nagyon gyors, SMS-ben pedig hihetetlenül kényelmes.
  Harmadszor is csörgött a Cirrus.
  – 4566: Nekem kettő. 4759: Milyen neműek? 4566: Két lány.
  Martin fújt egyet és bontotta a vonalat.
  – Hülye Cumulus. Ez egy családi account. Ez a papa, máskor meg a két lánya chatelt. Szexről, mi? Beszélhetnél vele, Nimby.
  Persze, értette meg Kissy is. De quel sexe sont ils, kérdezte a chatpartner, „milyen neműek” – a Cumulus viszont csak a sex három betűjét fogta föl, és rögtön gyanakodni kezdett.
  – Könnyű azt mondani – felelte Nimby. – Ha túl engedékeny a szűrő, igazi shindységek is átcsúszhatnak rajta. Ha túl szigorú, sok lesz a vakriasztás. Sajnos nincs elég shindynk, akiken tesztelhetnénk. Fogjatok el vagy féltucatot, rakjatok laptopokat a ketreceikbe, akkor majd jobbak lesznek a szűrőink.

Egy csomó őrre lesz szükség, az épület méreteitől függ, hogy mennyire. Kellenek biztonsági berendezések, meg persze a laptopok a ketrecekbe. Úgyhogy nem lesz olcsó mulatság. És kell egy PR-menedzser.
  – Az minek? – kérdezték.
  – Well – mondta Nimby –, valakinek fogadnia kell a shindyvédő szervezetek küldöttségeit és végigkalauzolni őket az intézeten, hogy lássák, nem kínozzuk a shindyket.
  Vanessa fölkapta a fejét és meglepve nézett a fiúra.
  – Shindyvédő szervezetek is vannak? – kérdezte Chantal.
  – Előbb-utóbb lesznek. Állatvédő szervezetek se voltak mindig. Csak akkor jöttek létre, amikor az emberek fölfedezték, hogy némelyek bántják az állatokat, még meg is ölik őket, aztán megsütik – Nimby nagyot nyelt – olajban, gombával, egy kis petrezselyemmel, hozzá burgonya és…
  – Most ebédeltél – szakította félbe Niala nevetve.
  Ekkor megszólalt Vanessa:
  – De Nimby… miért kellene nekünk bemutatni, hogy nem kínozzuk a shindyket?
  – Hogy jó sajtónk legyen – vágta rá Nimby. – Két garnitúra shindyt fogunk tartani. Az egyiket láthatják az újságírók. Azokat nem bántjuk.
  Vanessa megkönnyebbülten fölsóhajtott.
  – Már majdnem megijedtem.
  – Ne aggódj – nyugtatta meg a fiú. – Shindyt verni nagyszerű dolog, egyikünk se mondana le róla.
  – Ó, igen – sóhajtott Martin. – Az a finom, omlós shindyorr, amint kilapul az ember ökle alatt…
  Kissy együtt nevetett a csapattal. Mintha ugyan Martin valaha is orron ütött volna egy shindyt. Vagy bárkit igaziból.
  Ami azt illeti, a csapatból csak Vanessa, azazhogy Mohi vert shindyt eddig, Sheilát. Persze ő is orrba vágta a kamionban. Sylvie-t még Vanessa se üthette meg, csak dobni tudott. Ja, és volt még a verekedés a nagyobbik Joachim fiúval, ott ő csak hárítgatott, aztán Chantal verte puhára. A fiúk eddig még hozzá se nyúltak teremtett lélekhez.
  Ezt meg is mondta.
  – Hát igen – mondta Nimby –, nincs mindenkinek olyan szerencséje, hogy atomrobbanást előzhessen meg.
  – ???…
  – Nos – vette föl Nimby a tudományos arckifejezését –, köztudott, hogy ha két test atomjai egyazon időpontban a térnek egyugyanazon pontjában tartózkodnak, akkor fantasztikus erejű atomrobbanás következik be. Ezt nem szeretnénk, ezért az egyik testet arrébb helyezzük a térben, például fizikai behatással. Akár olyan erős fizikai behatással, amitől a test formája is megváltozik.
  – És piros folyadék távozik belőle, valamint hanghatás hallható? – csillant föl Vanessa szeme.
  – Pontosan!
  Kissy imádta ezeket az ebéd utáni lustálkodásokat. A kisegerek összegyűltek a nappaliban, elnyújtóztak a kanapékon és fotelekben, néha ittak egy kortyot az asztalon álló üdítőkből, és beszélgettek. Nagyrészt hülyeségeket.
  – Ütünk még orrokat mi is, ne félj – mondta Niala, mikor csitult a vidámság. – Csak meg kell várni, hogy a megfelelő orr pont a mi öklünk előtt legyen, aztán durr bele!
  – Tényleg – mondta Chantal –, azt a hátbalőtt pasit nem is számoltad, Kissy.
  – Nem is volt shindy – felelte ő.
  – Joachim se.
  – Ja, tényleg.
  – Hát az se lenne rossz – ábrándozott Vanessa megint. – Persze messzebbről, hogy célozni is kelljen, de elég közel ahhoz, hogy lapos legyen a nózija.
  – Jézusom – szisszent föl Chantal –, orrba akarod lőni?!
  – Szó sincs róla. Azt a harmadik bolygó felszínébe veri bele zuhantában.
  – Ezt pont úgy mondtad, mintha Nimby lennél – nevetett rá Niala.
  – Tehetséges tanítvány vagyok – vigyorgott Vanessa.
  – Tökéletes pár vagytok – mondta Martin.
  Kis csend lett.
  Martin fölkapta a fejét.
  – Úristen… nem létezik, hogy ezt én mondtam…
  – Ugyan – nevetett Vanessa. – Nincsen semmi baj.
  – Én nem akartam tapinta…
  – Maradj már! – torkolta le a kislány, és egyenesen Nimbyre nézett. – Úgy van, ahogy mondod: tökéletes pár vagyunk…

Tá tátáti titi ti tátitá, csipogott föl a telefon. Vanessa csinálta nemrég ezt a csengőhangot midiszerkesztővel, azt morzézza, hogy email, de olyan hangon, mint a xilofon. A Cirrus felügyeli az alapítványi postafiókot, és ha a csapat valamelyik tagja ír, esetleg valamelyik partnercég vagy a rendőrség, akkor továbbítja az ügyeletes telefonjára.
  Martin fölvette az asztalról a készüléket és rányomott a levélre.
  – Nocsak – mondta. – Chantal, olvasd már föl!
  – Mert nekem szépen csengő hangom van? – vette át Chantal a telefont.
  – Igen, és a délelőtti levélnél nem élvezhettük.
  – „Kedves kisegerek! Remélem, nem késtünk el és még nincs betáblázva a nyaratok. A miénk mostanra alakult ki. Sajnos az idén nem tudunk Franciaországba utazni, de Elkével nagyon szeretnénk viszontlátni titeket. Ezért arra gondoltunk, hogy az egész csapatot meghívnánk magunkhoz augusztus első két hetére. A szükséges formaságokat majd elintézzük, a költségekre pedig ne legyen gondotok. Üdvözlettel: Anne Schneider.”
  – Nahát – mondta Vanessa.
  – Nahát – mondta Nimby is.
  – Nahát – bólintott Kissy.

Két nappal később, pénteken bebizonyosodott, hogy Vanessa és Nimby csakugyan tökéletes pár.
  Franconville-ben készültek tölteni a hétvégét, s mivel Kissy iskolájában aznap korábban ért véget a tanítás, Vanessával ketten már előbb odamentek. Martinnek családi kötelezettségei voltak, Chantal pedig lelkesen tárgyalt valamit egy sráccal a párhuzamos osztályból. Kissy tudta, hogy Vanessa kint vár a kapu előtt, úgy beszélték meg, hogy ő már haza se megy Vaucressonba, egyenesen Neuillyből indulnak Nimbyékhez. És tudta azt is, hogy Vanessa egyetlen okból vár odakint. Hiába menne most Franconville-be, Nimby még jó ideig nem szabadul a suliból. Úgyhogy Kissy nem várt Chantalra, intett neki és ment.
  Vanessa csakugyan odakint várt, de nem az utcán, hanem az udvaron. És láthatóan nem unatkozott.
  – Jól jegyezd meg, amit mondtam – hallotta Kissy a szavait közeledtében. – Én a helyedben föl is írnám a szobám falára. No szia.
  Ezzel otthagyta a fiút, akihez szavait intézte, és vidám mosollyal csatlakozott Kissyhez, aki homlokráncolva pillantott vissza. Egy nagydarab srác volt, szenvedő arckifejezéssel; az áruházi biztonsági őrnek volt ilyen a képe, emlékezett vissza Kissy. Az a pasas ki is esett a fejéből, amikor két nappal korábban összeszámolta Vanessa áldozatait.
  – Bántottad? – kérdezte.
  – Ó, csak egy kicsikét – nevetett Vanessa, és vissza se pillantott a nála két fejjel magasabb fickóra. – Rossz, neveletlen fiúcska, ezért egy csöppet megfenyítettem.
  Útközben elmesélte. Páciense – nem, nem áldozata, javította ki Kissy szakkifejezését, ő csak segíteni akar, amikor üt – egy másik fiúval együtt egy barna bőrű diákot zaklatott. Talán arab lehetett, vagy indiai, Vanessa nemigen tanulmányozta. Lökdösték, a haját cibálták és röhögtek. Ő csak odament, megveregette a vállukat, s amikor megfordultak, kicsit megütötte őket. Éppen csak hogy. Aztán mondott nekik pár keresetlen szót a rasszizmus ártalmairól, például hogy a faji megkülönböztetés gyomorbántalmakat okoz, mint éppen most.
  Kissy nevetett és fél kézzel magához ölelte ezt a kis… minek is nevezze? Kis lovagot, például, de ez hülyén hangzik, Kissy nem emlékezett rá, hogy a lovag szónak lenne nőnemű változata. Lánylovag?
  – Á – vont vállat a kislány, mikor elmondta neki, mire gondolt –, nem vagyok én lovag. Beérem a szerény Az Emberiség Megmentője címmel, té-em.
  – Mi az, hogy té-em? – törölgette Kissy a szemét.
  – Trade mark, bejegyzett védjegy.

Vanessa tehát aznapra már kiverekedhette magát – nem rajta múlt, hogy megint ütnie kellett.
  Blanchard úr nem sokkal korábban kibérelt egy kis műhelyt Franconville szélén, ott épített át egy csomó teherautót egy cégnek. Kijöttek ide, amíg a csapat többi része befut, körülnézni. Még a vezetőfülkékbe is fölmásztak, Blanchard úr megmondta, hogy csak azokon a kocsikon dolgoznak, amik bent állnak a műhelyben, a kint parkolók majd később jönnek.
  Kissy egy ideig elnézte a kutyát. Sose gondolta, hogy ilyesmi teherautóban is van. Talán az előző sofőr itt felejtette, vagy talán baleset érte és nem jött vissza érte? Helyes kis kutya volt, világosbarna, fehér tappancsokkal és sötétbarna fülekkel. Kissy közelebb mászott és leoperálta a tükörről, amin függeszkedett a karikájánál fogva. Majd megkérdezi, megtarthatja-e.
  Ahogy zsebre tette, észrevette a banditákat.
  Ez a szó jutott eszébe, talán azért, mert itt fönt a teher vezetőfülkéjében olyan magasan érezte magát, mint egy repülőgépen. A vadászpilóták hívják banditának az ellenséges gépeket, úgy mondják, két bandita hat óránál.
  Most négy banditát látott tizenegy óránál, úgy ötven méterre. Lakli kamaszok voltak, közelebb a húszhoz, mint a tizenöthöz, és egyáltalán nem bizalomgerjesztőek. Kettőnek tarajos volt a frizurája, egy mostani divat szerint, amire Kissy csak megvetéssel nézett. A másik kettő majdnem kopasz. És mind a négynek fekete bőrszerkója volt. Úgy látszik, ez nem megy ki a divatból, Kissy nemrég látott egy nyolcvanas évekbeli filmet, ott is ilyen cuccokban jártak a vagány pofák.
  Persze őtőle járhattak volna akárhogy, ha békén hagyják a társait. A négy bandita azonban éppen ővelük foglalkozott. Vanessa és Nimby körül járkáltak körbe-körbe, és bizonyára megjegyzéseket tettek. Közben gúnyosan röhögtek.
  Kissy felsóhajtott. Ezek ma este fájó tagjaik borogatásával lesznek elfoglalva, csak mert egy kis szórakozásra támadt kedvük. De négyen vannak és elég nagyok, Vanessának meggyűlhet velük a baja. Nimby meg még sose verekedett igaziból. Jobb lesz, ha segít nekik.
  Már indult volna, amikor észrevette, hogy Nimbynek mozog a szája.
  Furcsán mozgott, föl-le, mintha rágna valamit. Kissy hirtelen ráébredt, hogy Nimby szájmozgással morzézik. Álltak egymással szemben, ügyet se vetve a négy ürgére, és a szájukat mozgatva megbeszélték a stratégiát.
  – …magasra – olvasta le Kissy. – Csak simán gyomorba meg tökön.
  Nyilván azt mondta, hogy nem kell magasra támadni, az egyik tarajos elég langaléta volt.
  Vanessa bólintott, és alighanem válaszolt is, de az ő arcát Kissy nem láthatta.
  Átmászott a másik ülésre, jobb, ha azon az oldalon száll ki. Halkan kinyitotta az ajtót, lábával megkereste a fölhágót és leugrott. Az ugrás nem sikerült tökéletesen, elesett, ezért inkább áthengeredett a fején, hogy tompítsa az ütést. Aztán föltápászkodott és a teher elejéhez ment kukucskálni. Nem szalad oda, már eldöntötte. Ha odamegy, nem ketten lesznek négy ellen, hanem hárman, de ha a verekedés közben jelenik meg váratlanul, hattal is felér majd.
  Innen már a felcsattanó röhögést is hallotta, de a szavakat nem értette. Több szó nem is volt. Az egyik kopasz megmarkolta Nimby vállát, aki odanyúlt és lelökte volna, de nem tudta, túl erős volt a szorítás. Ekkor megfogta a kezet, aminek tulajdonosa feljajdult.
  Vanessa abban a pillanatban oldalra lendült és gyomron vágta a másik kopaszt, aki hátratántorodott, az első kopasszal egyidőben, akit Nimby hátrarúgva bokán talált, aztán megpördült és tökön rúgott. Kissy még soha nem látta Nimbyt ilyen gyorsan és pontosan támadni, döbbenten nézte, ahogy Nimby tornacipőjének talpa becsapódik a legfájdalmasabb ponton, s a kopasz felhördülve hátratántorodik.
  A következő pillanatban Kissy hálát adott a lélekjelenlétéért, amiért előkapta a telefonját és videózni kezdett. Már Nimby támadásáért is kár lett volna, ha nem sikerül megörökíteni, de ami ekkor következett, az igazi kincs lesz az archívumukban. A hosszú tarajos Vanessa felé ütött, de a kislány könnyedén arrébb lépett, fölemelte a kezét, ami telibe találta a fickó állát; aztán olyan hihetetlen gyorsasággal pördült meg, amit Kissy el sem tudott képzelni. Az egyik pillanatban még a tarajos állába ütköző kezet látta, a másik pillanatban pedig már Vanessa lába vágódott a srác hasába. A kettő között teljes fordulat, de követhetetlen sebességgel.
  A hosszú úgy repült hátrafelé, mint akit eldobtak. A feje beleütközött az egyik teher motorházába – a kondulásról Kissy megállapította, hogy vagy a motorház, vagy a hosszú feje üres belül –, azzal elterült a kocsi előtt a földön.
  Nimby megcsodálta a lány mutatványát, aztán a negyedik fickóhoz fordult. Kissy riadtan látta, hogy Nimbynek hiányzik a szemüvege. A kisebbik tarajosnak azonban esze ágában se volt verekedni, ahogy a két kopasznak se. Hárman háromfelé iszkoltak.
  – Állj csak meg, öcsi – mondta Kissy, és kilépett a tarajos elé. Az megtorpant, és rémülten bámult rá. Azaz persze nem őrá, hanem a kibiztosított Nimbusz–1-es feketén ásító csövébe. A Nimbuszoknak nem volt ugyan csöve, de a tarajos arckifejezésén ez nem sokat változtatott.
  Kissy mosolygott. – Hát milyen barát az ilyen? Menj vissza és harcolj!
  A tarajos bizonytalanul megrázta a fejét és körülnézett.
  – Pont te sértetlenül úsznád meg? Ezt igazán nem hagyhatom.
  A tarajos megfordult és rohanni kezdett. Kissy elengedte a Nimbusz gumiját és eltette a fegyvert. A tarajos ordítása már csak messziről hallatszott. Pár napig nem lesz kedve leülni, nevetett Kissy, és odaballagott a társaihoz.

Nimby morcosan nézegette a szemüvegét. Akkor eshetett le, amikor megrúgta az emberét. Az egyik szára letört és mindkét lencse meg volt karcolódva.
  – Mennyire látsz nélküle? – nézett rá Kissy ijedten.
  – Tűrhetően. Pár méterrel távolabb már nem éles a kép, de azért nem tévedek el.
  – Van tartalék szemed? – kérdezte Vanessa.
  – Persze, otthon van.
  A hosszú tarajos prüszkölve tért magához, amikor a képébe csapódott egy vödör víz. A szája vérzett, de még nem vette észre. Rémülten bámulta a fölötte állókat. Az előbb még csak két gyerek volt, most viszont már három, és három overallos férfi, egyik óriásibb, mint a másik. Az egyik lenyúlt és megragadta a tarajos mellén a fekete bőrszerkót. A karja olyan vastag volt, mint a tarajos combja.
  – Nem vagy szimpatikus – sziszegte a tarajos arcába, miután fölemelte magához, mint egy pelyhet. – Beszemtelenkedtél a parkolómba és zaklattad az én védtelen kis csemetéimet. Csúnya dolog. Most lecsavarom az orrodat.
  Meg is ragadta az orrát, mint aki le akarja szedni, de nem tett benne akkora kárt, amekkorát a tarajos üvöltött.
  Nimby közben benyúlt a tarajos farzsebébe és kivette a tárcáját. – Elkérhetem, apa?
  – Tessék. – Blanchard úr elengedte a srácot, aki nagyot puffant a földön, és megint beverte a fejét a teherkocsiba.
  – Kösz. Szóval némi kár esett a szemüvegemben – mutatta föl Nimby a halott műszert –, úgyhogy kárpótoltam magamat, ha nincs ellene kifogásod. – Fölmutatta a tárcát is, aztán zsebre tette mindkettőt. – Most pedig szeretnék neked elmagyarázni valamit. – Leguggolt a nyöszörgő tarajos elé, és bal kézzel az arcára mutatott. – Légy szíves, üsd meg az arcomat.
  A tarajos rámeredt és gondolkodás nélkül odavágott. A keze csak Nimby karját érte, de ezt észre se vette, mert ugyanabban a pillanatban rázuhant egy iszonyatos pofon. Kissy boldogan sóhajtott. Gyönyörű pofon volt, aranyló szikrákkal, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
  – Nem tudom, ennyiből érthető-e – mondta Nimby. – Esetleg próbáld újra.
  A srác rémülten rázta a fejét.
  – Jól van – mosolygott Nimby. – Tehát a tanulság a következő. Ha megpróbálsz hozzányúlni ilyenekhez, mint mi, az fáj. Sose lehet tudni, hogy a fejed fájdul meg tőle – ezzel homlokon ütötte, amitől a feje megint hozzákondult a teherhez – vagy a gyomrod – és behúzott neki. És azt se feledd – állt föl Nimby nyugodtan –, hogy senkin se látszik, mekkorát üt vagy rúg. Nem volna kedved elhagyni a helyszínt?
  Nem kellett kétszer mondani. Támolyogva bár, de elpárolgott a fickó.

Kissy sose kérdezte meg, mivel szórakozott a négy figura, mielőtt szétütöttek közöttük. Az volt az érzése, hogy Vanessáék örülnek neki, hogy nem volt fültanú. Talán valami gyengéd pillanatot vettek észre kettejük között, és ezen kezdtek poénkodni.
  Blanchard úr ráparancsolt Victorra, az egyik munkására, hogy vigye haza a gyerekeket, mert nem akar több meglepetést. Vanessa megmagyarázta neki, hogy mindössze egyetlen ember volt a történelemben, aki őrajta megpróbált bosszút állni, és az is nagyon megbánta; de Blanchard úr csak bólintott és azt mondta, nem is akar többet.
  – Mi lett azzal az eggyel? – kérdezte Victor, amikor beszálltak a kocsiba.
  Vanessa mosolygott.
  – Mostanra biztos tud már járni. Lassan másfél éve volt. Néha kártyáztunk a srácokkal a téren, és egy krapek nagyon nyert. Kifigyeltem, hogyan csal és lelepleztem. Akkor csak pár pofon volt, de a krapek berágott és meglesett egyik este. Meg akart verni… de valahogy úgy adódott, hogy kiesett a kocsiútra.
  – És elütötték? – vigyorodott el Victor hatalmas szájával.
  – El. Méghozzá egy teherautó. A sofőr hívta a mentőket… azok szimatról megmondták, hogy a pofa részeg, úgyhogy engem senki se gondolt másnak, mint arra járó gyereknek, aki ilyen szörnyűséget látott, szegény.
  Victor mennydörgő hahotában tört ki, ami majdnem kivitte a kiskocsi tetejét. S már otthon is voltak. Victor nem szállt ki, alighanem örült, hogy egyszer sikerült bepréselnie magát a járműbe.
  Kissy nemigen látott még ekkora darab embert. Százkilencvenhét centi magas volt, és a súlya is megvolt hozzá. Volt rajta zsír is bőven, de az izmaira se panaszkodhatott. Kissy még néhány hete a rendes műhelyben látta, hogy fölkap és arrébb tesz egy szerszámokkal teli acélszekrényt, olyan magasat, mint Nimby. Később odament és kíváncsiságból megpróbálta megmozdítani a szekrényt. Mintha oda lett volna betonozva.
  – Hát ti? – nyílt az egyik utcai ablak és Angélique nézett ki rajta. – Már éppen hívni akartunk, hogy merre vagytok.
  – Csak tornásztunk egy kicsit – nevetett Vanessa. – De már jövünk is. Szia, Victor, kösz a fuvart!

– Fantasztikusak voltatok – állapította meg Pi, amikor a csapat végignézte Kissy videóját. – Sose gondoltam volna, hogy ilyen gyorsak vagytok.
  – Egy kis adrenalin és jó légzéstechnika – mondta Vanessa. – Ti is meg tudjátok csinálni, csak még nem próbáltátok.
  A hétvége hátralevő része már eseménytelenül telt. A kisegerek elkezdtek németül tanulni, hogy ne csak a Schneider házaspár társaságában boldoguljanak Németországban, no meg hogy Elkével is szót értsenek. Ezen a hétvégén főleg a netről vadászták össze, amit a német nyelvről meg lehetett tudni; leginkább elemi udvariassági kifejezéseket és a nyaralásnál hasznosítható szavakat. A nyelvtannal nem sokat akartak vacakolni. Mint Nimby kifejtette, a kérem, pohár és víz szavak egymás után minden nyelvtan nélkül a világ minden nyelvén egy pohár vizet jövedelmeznek, kivéve a sivatagi nyelvjárásokat. Ott is lehetséges, vitatta Chantal, csak a válaszban föl kell ismerni a várni, megérkezni és oázis szavakat.
  – Ó, az ördögbe – mondta Kissy este, amikor ki akart bújni a nadrágjából.
  – Mondd inkább: „a shindy vigye el” – tanította Vanessa. – Mi a baj?
  – Elfelejtettem a kutyát – vette ki zsebéből a kulcstartót.
  – Hát ez?
  – A teherautóban találtam. Meg akartam kérdezni, megtarthatom-e.
  – Majd megkérdezed – mondta Chantal.
  – Meg – bólintott, és az ajtó melletti asztalkára tette a kutyát.
  – Mit akarsz vele? – kérdezte Niala.
  – Például őrizheti a kulcsaimat. Azért kutya.
  – Macska nem fog örülni – mondta Vanessa homlokráncolva, míg belebújt a pizsamájába.
  Niala nevetett. – Nem hiszem, hogy baja lenne kulcstartókkal.
  – Különben is – mondta Kissy –, Macska egyedül van, mi meg nyolcan egerek. A többség szava dönt. Márpedig a kutyák jóban vannak az egerekkel.
  Niala megállt az öltözésben. – Ezt honnan veszed?
  – Természetesen a Tom és Jerryből – felelte Kissy magától értetődően.
  – Aha – mondta Niala. – Nos, én voltam már szemtanúja egér és kutya találkozásának, és meg kell mondanom, onnantól az egér családja feketében járt. De elismerem, hogy a mi szempontunkból Tom és Jerry hitelesebb forrás.
  Reggel Kissy megmutatta a kulcstartót Blanchard úrnak, aki csak rápillantott és annyit mondott, se a régi tulajt nem fogja érdekelni, se az újat, nem is tudnak róla, tartsa csak meg. Kissy tehát rátette a kapu és a ház kulcsát meg a kabalakulcsot; D’Aubissonék mindig tartottak egy kis kulcsot a kulcstartóikon, hogy az vigyázzon az egész kulcstartóra, és ő is eltanulta. Vanessa hozott neki egy régi lakatkulcsot. A kulcstartót Nimby első látásra elnevezte Cöveknek, a nagydarab bulldog után, aki Jerry védelmében a legkülönbözőbb alakúra szokta püfölni Tomot.
  – Így lesz célszerű – mondta. – Te duplán Jerry vagy, mert az alapítványt is így hívják meg a fedőneved is ez. Úgyhogy akármilyen Tommal találkozol, csak rá kell uszítanod a kulcstartódat.
  Martin emlékeztette, hogy az ő fedőneve Tom, és nem szeretne Kissy kulcstartójával viaskodni ahelyett, hogy.
  Csend.
  – Ahelyett, hogy?… – kérdezte Jerry gyanakodva.
  – Ha elteszed a kulcstartódat, megmondom – nevetett Tom.
  Jerry ránézett Cövekre, megcsörgette a kulcsokat, és orrát felhúzva kisétált, pontosan úgy, ahogy Macska szokta. Magában pedig elhatározta, hogy egy bizonyos éjszakán majd kiteszi Cöveket a szobából, nehogy elpüfölje Martint, amiért hozzányúl. Mert akkor ők nem Tom és Jerry lesznek, hanem két szerelmes.

– Hamarosan betöltöd a tizennégyet – mondta Niala.
  Kissy szórakozottan bólintott és a lombsátrat nézte a fejük fölött. A teraszon heverésztek, a diófa árnyékában. Vanessa a teraszról szokott átmászni a fára és vissza, de most ott ült mellettük.
  Ő is imádta ezt a helyet, nemcsak Vanessa. A D’Aubisson-villa és a panzió körül minden zöld és aranyszínű, de vannak helyek, ahol még zöldebb és aranyszínűbb. Ez a hely is…
  – Nem gondolkodtál még a dolgon? Ilyen döntést nem hoz az ember percek alatt.
  Kissy ekkor értette meg, miről beszél a barátnője. Elkapta tekintetét a levelekről és ránézett.
  – Jaj, ne csináld már – nevetett Niala. – Macska néz folyton ilyen morcosan. Ugye nem azt a hülyeséget akarod mondani, amire gondolok?
  Kissy sóhajtott. De igen, pontosan azt a hülyeséget szerette volna mondani, de így inkább nem mondja. Niala úgyis csak azt felelné, hogy Vanessa már éppen elég érett a témához.
  Sóhajtott. Aztán harmadszor is.
  – Aha – mondta Vanessa. – Mikor?
  Kissynek elkerekedtek a szemei, de Niala megrázta a fejét.
  – Nem, ezek nem „minél hamarabb” sóhajok voltak, hanem „fogalmam sincs, mit feleljek” sóhajok.
  – Vagy úgy – mondta Vanessa komolyan, amire mindhárman elnevették magukat.
  – Nem, tényleg nem tudom – csóválta Kissy a fejét. – Martin nagyszerű srác, és bolondulok érte. De ágyba bújni… talán még nem.
  Hirtelen eszébe jutott valami.
  – Niala… figyelj csak…
  – Figyelek.
  – Ha nem kellene a törvénytől tartanod… ha Pi nem lenne felnőtt, vagy alacsonyabban lenne a korhatár… akkor mit tennél?
  – Most, nem egész tizennégy évesen?
  – Igen.
  – Ha emlékszel, valamikor azt mondtam, hogy tizenöt-tizenhat éves korom előtt amúgy se akartam volna.
  – Igen, emlékszem… de be is tartanád?
  Niala határozatlan arccal nézte az egyik faágat.
  – Nem tudom. Azt hiszem, igen, de… Nézzétek, én imádom Angélique-et, nagyszerű lány, de ha büntetlenül megtehetném, akkor már lecsaptam volna a srácot a kezéről. Mert őt meg még jobban imádom.
  Kis csend ült a teraszon. A diófa egyik ágán megjelent Macska Négy, és komoly, óvatos képpel mászott fölfelé.
  – Egyszer majd – szólalt meg Niala vontatottan –, ha még akkor is együtt lesznek, lesz egy kellemetlen beszélgetésem Angélique-kel. Lehet, hogy ez a barátságunkba fog kerülni… az is lehet, hogy itthagy minket, kilép az egerek közül. Mindkettőt nagyon sajnálnám. De nemigen lesz más választásom. Egy év múlva le kell ülnöm vele és megmondanom neki.
  Hallgattak. Macska Négy kitartóan mászott fölfelé.
  – Meddig akarjátok még ezt csinálni? – kérdezte Vanessa.
  – Mit? – hökkentek meg.
  – Hogy kínosan ügyeltek rá, nehogy kérdezzetek tőlem valamit.
  Kissy és Niala egymásra nézett, és elnevették magukat.
  – Igazad van – mondta Niala. – Ami azt illeti, éppen te jártál a fejemben.
  – Tudom – bólintott Vanessa. – Másodosztályú gondolatolvasó varázslat.
  Niala nevetett. – És mit gondoltam rólad?
  Vanessa megrázta a fejét.
  – Csak másodosztályú!
  Nevettek. Macska Négynek ezalatt lecsúszott a lába az ágról és csüngve maradt ég és föld között. Egy pillanatig rémülten kapaszkodott, aztán odakiáltott nekik:
  – Miau!
  – És akkor mi van? – kérdezte Vanessa szigorúan. – Én kértem, hogy mássz oda föl? Oldd meg!
  Macska Négy némi kalimpálással elérte az ágat és biztonságos helyzetbe tornázta magát.
  – Miau – sóhajtotta megkönnyebbülten.
  – No látod – mondta Vanessa.
  Jót nevettek megint. Igen, gondolta, ha mástól hallja, akkor is tudná, hogy csak Vanessa lehet, aki így beszél a macskákkal. Mintha az alkalmazottai lennének, akiktől nem fogad el panaszt olyasmivel kapcsolatban, amiért nem ő a felelős – ha nem tetszik valami, forduljanak a szakszervezethez vagy mondjanak föl. Talán ez összefügg azzal, hogy Macska szívében egyeduralkodó? Már Pivel sincs annyira jóban, mint kicsi korában, Vanessa viszont még ölbe is veheti. Tőle, Kissytől legfeljebb simogatást fogad el nagy kegyesen, ha éppen úgy tartja kedve. Lehet, hogy többre tartaná, ha úgy beszélne vele, mint a cselédlányával? Már késő változtatni, ha holnap otthon azt mondaná: „nem érdekel a nyávogásod, oldd meg a problémáidat, tőlem egerészést is vállalhatsz bérmunkában”, akkor Macska csak nézne rá nagy szemekkel, sértődötten, aztán magasra tartott farokkal kivonulna.
  – Dehogyis – mondta Vanessa, amikor elmesélte nekik az egész gondolatmenetet. – Megmagyarázná, hogy nem teheti, ő a Jerry Alapítvány macskája, nem nyúlhat egerekhez.
  – Gondolod?
  – Biztos. Okos kislány, csak nem látszik rajta, mert a bájos pofika láttán mindenki azt hiszi, hogy kettőig se tud számolni.
  Kissy elnézte egy kicsit Vanessa bájos pofikáját. Milyen sokat változott október óta… akkor egy riadt kis vadóc volt, akinek az a fontos, hogy ne kerüljön senkinek az útjába – most meg, ahogy itt hever a nyugágyon, édes magabiztossággal nézi a világot, és nem fél többé semmitől.
  – Még mindig Macskáról beszélsz… vagy inkább saját magadról? – kérdezte végül. – Hiszen te is éppen elég bájos vagy, hogy azt hihessék, nem tudsz semmit.
  – Á – legyintett Vanessa –, sehol se vagyok Macskához képest. A kandúrok buknak a selymes fehér bundára és a kecsesen forgatható fülecskékre…
  – Hát ha nekem hosszú bajszom lenne – nevetett föl Kissy –, Martin kiszaladna a világból!
  Macska Négy megfordult és visszaindult a fa törzséhez.
  – Egyébként igazad van – mondta Niala. – Tényleg kínosan ügyelünk rá, nehogy kérdezzünk tőled valamit.
  – S miért? – érdeklődött húga.
  – Mert gyávák vagyunk. Nem merünk egyenes kérdéseket neked szegezni, nehogy futnunk kelljen az életünkért.
  Vanessa mosolyogva megnézte tenyere élét, ezt a veszedelmes fegyvert, aztán váratlanul kirukkolt a válasszal.
  – Igazából nincsen semmi különös.
  – Mi az, hogy…
  – Úgy értem – folytatta Vanessa sietve –, hogy nagyon jól elvagyunk, meg minden… de semmi több. Vagyis hát szoktunk néha… csókolózni…
  – Ez nagyszerű – mondta Niala, gyengéden rámosolyogva testvérére. – Nimby remek srác. Régóta reménykedtem benne, hogy egyszer ti ketten…
  – Úristen, de hülye vagy! – csattant föl Vanessa olyan hirtelen, hogy mindketten összerezzentek. A kislány felpattant és már lépett is föl a terasz korlátjára. – Ha víziló lennél, érteném, de ti állítólag fára mászásra termett faj vagytok!
  Kissyben ekkor tudatosult a fa irányából érkező kétségbeesett nyávogás, de Macska Négyet nem látta sehol. Niala már fölállt, úgy kereste, Kissy követte a példáját, így fedezte föl. Macska Négy egyetlen manccsal csimpaszkodva lógott egy ágon, és segítségért kiabált. Vanessa egy majom ügyességével végigkúszott az ágon, aztán megállt az állatka fölött és lenézett.
  Macska Négy fölnézett rá.
  – Miau – mondta panaszosan.
  – Ilyen hülye macskát még életemben nem láttam – ripakodott rá Vanessa. – Hát még fára mászni se tudsz? – Lenyúlt, fölemelte, magasra tartotta, úgy mosta meg a fejét. – Levetítsem neked a Cliffhangert, hogy végre tanulj valamit? Vagy hozzam el a nagynénédet Vaucressonból? Macskának hívják, és ő is macska, mint te. – Kissy majdnem fölnevetett, mert hát mi más lehetne egy macska nagynénje, mint macska, de egy hangot sem akart elszalasztani a szónoklatból. – De ő büszke a macskaságára és sose rimánkodna segítségért; nem is kell neki, mert ő tud fára mászni, és nem fél a magasságtól, mint te, népednek szégyene. Úgyhogy először is kikezelem a tériszonyodat. Emlékszel még, hogyan kell talpra esni, vagy aludtál azon az órán? – Kitartotta az állatkát a négyméteres mélység fölé. – Felkészültél? Rajta!
  Míg a cicus előírásosan talpára esett a fűbe és elrohant, Kissy arra gondolt: egy igazi Jerry-cica most kinyitott volna egy ejtőernyőt, méltóságteljesen aláereszkedik, aztán visszamászik a fára és lelöki Vanessát bosszúból.

– Képes voltál ledobni das Katz a fáról? – csodálkozott Martin.
  – Natürlich – felelte Vanessa. – Szigorúan kell fogni őket, különben az ember fejére nőnek. Hogy van németül a szigorú?
  Nimby előkapta a telefonját, amiben már lapult egy elektronikus szótár.
  – Rigorös, majdnem úgy, mint franciául.
  – Danke. És a fa?
  – Der Baum – kereste ki Nimby.
  Vanessa azonnal lefordította Jerry-németre. – Kösz. Szóval das Katzokat rigorös kell fogni, akár das Baumról is ledobom őket, ha ezzel móresre taníthatom. Már ekkora koruktól – mutatott vagy öt centit két keze között – szent meggyőződésük, hogy a világ őértük van, és minket azért teremtett das Gott, hogy őket kiszolgáljuk. Le kell törni a szarvukat.
  Egy pillanatra elhallgatott.
  – Másrészt viszont nekik is hasznukra válik, ha nem kell a fán kapaszkodva segítségért sivalkodniuk. Én csak tudom. Engem is ledobtak das Baumról, amikor kleine voltam, nem hagyták, hogy csak sivalkodjak.
  Kissynek könny szökött a szemébe, amikor látta, hogy Nimby fél karral magához öleli Vanessát, aki a fiú vállára hajtja a fejét.
  A kertben ültek, éppen németórához készültek, amikor Vanessa elmondta esetüket Macska Néggyel.
  – Mi legyen? – kérdezte Pi, a mai óra anyagára gondolva.
  – Die Familie – vágta rá Kissy gondolkodás nélkül, nem is ügyelt rá, hogy semlegesnemben mondja, Jerry-németül. Megszavazták, hogy nem kínlódnak a nemek memorizálásával, mindent semlegesnemben fognak mondani. Nevessenek csak rajtuk a németek, nem baj az.
  Ahogy nézte Vanessát és Nimbyt, ahogy mindenki szeme láttára összesimulnak, az jutott eszébe: ők voltaképpen egy család. Mindenkit összeköt a többiekkel valamilyen családi-rokoni szál, még ha nem is hivatalos. Őt Vanessa a nővérének tekinti, annak a nyolc röpke napnak az emlékére, amikor a szülei gyámságot vállaltak fölötte. Niala viszont a törvény előtt is a testvére. Nimby pedig a szerelmese, ahogy Nialának Pi, még ha nem is tud róla. Angélique-et pedig Pihez kapcsolja szerelmi szál. Martint őhozzá. Chantal az egyetlen kakukktojás, de majd esetleg testvérévé fogadja, és akkor egyetlen családot alkotnak valamennyien. De ez ráér, mert Pi és Angélique még nem tudhat róla.

Így telt az iskolaév legvége és így kezdődött a vakáció. Szinte észrevétlenül ért véget a tanítás, mert az életük csak annyit változott, hogy attól fogva állandóan együtt lehettek. Eleinte Vaucressonban, aztán lementek Beaulieu-be. De ugyanúgy folyt az életük. Verekedtek, gyakorolták a különféle Jerry-technikákat, németül tanultak.
  Még Vaucressonban történt, hogy reggeli közben eszükbe jutott az előző nyár, előkerült néhány tavalyi fotó, köztük egy, amin a mikrobusz fölkaptat a saint-jeani hegyoldalon, s volánja mögül Niala ruhája sárgállik.
  Niala elgondolkodott, és reggeli után kihívta a csapatot a garázsba. Sem apa, sem anya nem volt otthon, ilyenkor a Citroënt be szokták tenni.
  A kulcs benne volt, Pi egyszer letette valahol a házban és félórát keresték, azóta mindig benne hagyja, ha a kapun belül áll itt vagy Nimbyéknél.
  Niala beült jobbra, aztán kinyitotta a túlsó ajtót és intett neki.
  – Gyere, Kissy, szállj be!
  Ő megfogta az ajtót és megállt.
  – Mit akarsz?
  – Hogy beleülj az autóba. Gyere már!
  – Csak nem vezetni akarod tanítani? – kérdezte Angélique.
  – De, pontosan azt.
  – Miért te… és miért Kissyt?
  – Mert nekem jutott eszembe, és mert valakivel el kell kezdeni. A többiekre is sor kerül.
  Kissy hátralépett.
  – Kezdje Martin!
  – Nem jó – jelentette ki Niala –, az elsőnek lánynak kell lennie.
  Olyan magától értetődően mondta, hogy senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, miért; ellentmondani meg végképp nem.
  – Rendben van – sóhajtotta, és beült a kocsiba. Az ajtókat nyitva hagyták. Ahogy Niala bólintására rátette a kezét a kormányra, rögtön kinőtt a második feje. Már rég nem használta. Most a második fejének le volt hunyva a szeme, és a fehér Citroënt látta maga előtt a konyhabútorba fúródni, alóla kisegerek lábai meredtek elő. Föl se tűnt neki, hogy köztük és a konyha között az éléskamra van.
  – Három pedál van a lábadnál – mondta Niala. – Kuplung, fék, gáz. Balra van a kuplung. Tedd rá a lábad és nyomd le.
  Rátette, lenyomta. Nem volt könnyű.
  – Oké. Elengedheted. Csak hogy érezd a mozgását. Most a féket. Az a középső. Jól van, és most a gázt. Jobboldalt.
  Kissy riadtan megrázta mindkét fejét.
  – Gyáva egér vagy! – feddte meg Niala. – Gyújtás nélkül nem indul el!
  Kissy lenyomta hát a gázpedált is, remélve, hogy ha Niala rosszul tudná, Pi vagy Angélique idejekorán figyelmezteti. De a kocsi meg se moccant.
  – Jól van. Most próbáld ki a sebváltót. Ez itt. Most üresben van. Taposs a kuplungra és told balra előre. Ez az egyes. Hátra, kettesbe. Most előre és jobbra, az a hármas. Ne feledd közben a kuplungot.
  – Az mire kell? – kérdezte fújtatva. Nem volt könnyű a kuplungot nyomni és közben rángatni a váltót.
  – A sebességváltóban különböző méretű fogaskerekekre viszed át a forgást, így változtatod a sebességet. De amikor másik fogaskereket raksz oda, előzőleg szét kell választani a két kereket, különben összezúzod a fogaikat. Álló helyzetben igazából nem kell, de muszáj megszoknod, hogy kuplungolj. Ha sokat váltasz kuplung nélkül, utána kicseréltetheted az egész hóbelevancot.
  – Értem – dörmögte Kissy, és betette hátramenetbe is.
  – Oké. Tedd vissza üresbe és engedd föl a kuplungot.
  Kissy megkönnyebbülten hátradőlt.
  – Most pihenhet kicsit a lábad. Itt a bal kezednél van az index – mutatta Niala. – Húzd fölfelé: ez az index jobbra. Most lefelé, ez az index balra. Mikor kell indexelni?
  – Hát kanyarodáskor – felelte Kissy.
  – Csodákat. Azt nem kell jelezni, hogy kanyarodsz, azt mindenki látja, mert nem vagy átlátszó. Azt kell jelezni, hogy kanyarodni fogsz. Mégpedig jó előre, hogy a többieknek legyen idejük észlelni a jelet és aszerint irányítani a saját járműveiket. Most pedig lássunk egy kis kormánytekergetést.
  Kissy szófogadóan tekergetett. Már nem is volt olyan félelmetes az egész.
  – Helyes. Végül pedig… váltó üresben, pedálokhoz ne nyúlj… add rá a gyújtást.
  Tévedett, mégiscsak félelmetes.
  Niala sóhajtott és kivette a kulcsot. A végét az egyik ujjának nyomta és ide-oda forgatta.
  – Bent a kormányoszlopban egy palack van. Amikor elfordítod a kulcsot, a vége megdörzsöli a palack oldalát. Ez fölébreszti a palackban lakó apró dzsinneket, és forgatni kezdik a motort. De az autó ettől még nem mozdul, mert üresben van, a motor szabadon forog. Tessék, próbáld ki – nyomta a kezébe a kulcsot.
  Kissy mosolyogva átvette, bedugta a zárba és elszántan elfordította volna, de nem mozdult.
  – A másik irányba – mondta Niala.
  Kissy elfordította a kulcsot. Az autó csendesen duruzsolni kezdett. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha életet lehelt volna bele. Amikor visszafordította a kulcsot, s a kocsi elhallgatott, mintha aludni küldte volna.
  – Hát ez volt az első lecke – mondta Niala. – Ismerkedés az autó kezelőszerveivel.

Délelőtt mindannyian átestek ezen az ismerkedésen, ebéd után pedig következhetett az autó elindítása című lecke. Míg Angélique megfordította a kocsit, Kissy megkérdezte, hogy voltaképpen miért kellett az első tanulónak lánynak lennie.
  – Hogy bátorságot öntsön a fiúkba – felelte Niala.
  A csapat nevetett, csak Martin és Nimby nézett morcosan.
  Angélique betolatott a garázsba; innen a kapuig szaladgálhatnak majd.
  – Oké – mondta Niala. – Most már te leszel az oktató, Pi.
  – Én?! – nézett az meglepve.
  – Te. A mozgó autóval már nem lehet viccelni, azt villámgyorsan meg kell állítani. A kezdők még lassan reagálnak. Te magasabb is vagy, erősebb is, könnyebben elkapod a kormányt vagy akár rálépsz a fékre.
  A férfi kétkedve nézett rá, de ez Nialát nem zavarta.
  – Tudod, hogy én ellenzem ezt az egész vezetési oktatást.
  Ez így is volt, a délelőtti részét még nem bánta, de amikor Niala kijelentette, hogy délután elindítják a kocsit, az egyáltalán nem tetszett neki. Persze leszavazták, mint már annyiszor.
  – Annál inkább te légy az oktató – vágta rá Niala magától értetődően, és bemászott hátulra. – Én a tanácsadó leszek.
  – Jól van hát – mondta Pi megadóan, amikor elfoglalta a helyét Kissy mellett. – Akkor először elméletben. Ráadod a gyújtást… ezt most még ne… lenyomod a kuplungot és berakod egyesbe. Aztán lassan fölengeded a kuplungot és ugyanakkor lassan benyomod a gázt. – Pi a két kezével mutatta, ahogy a két pedál egyszerre mozog ellentétes irányban. – Próbáld meg.
  Kissy megpróbálta, és sikerült. Pi már valamivel nyugodtabban folytatta, alighanem tehetségesnek találta és már kevésbé tartott tőle, hogy áttörik a kaput és ledöntik a szemközti házat.
  – Párszor próbálgasd. De most már jelezd is, hogy el fogsz indulni, tedd ki az indexet balra, mintha utcán lennénk.
  – Mikor?
  – Még a legelején, hogy később ne legyen rá gondod. Gyújtás után.
  – Gyújtás, index balra, kuplung be, egyesbe, kuplung föl és gáz be – sorolta ő, és közben csinálta is mindet, a gyújtás kivételével.
  – Oké – mondta Niala néhány ismétlés után –, akkor lássuk a gyakorlatban. Mit kell még csinálni, mielőtt valóban elindulnánk?
  – Becsatolni magunkat és nagy összegű életbiztosítást kötni – vágta rá Kissy.
  – Elég lesz, ha becsukjuk az ajtókat – nevetett Pi.
  Ezt megtették. Kissy még egyszer végignézett a műszereken. Pedálok, sebváltó, a szélvédő mögött Vanessa, Nimby és Angélique, gyújtáskapcsoló, kormány, index… A tekintete visszavándorolt a szélvédőre.
  – És el kell takarítani ezt a töméntelen egeret az útból! – kiabálta ki az ablakon.
  Azok nevettek és fedezékbe vonultak.
  Kissy Pire nézett, aztán a tükörben Nialára, majd megint Pire.
  – Rajta hát – biztatta ez.
  Kissy nagy levegőt vett, elfordította a kulcsot, de amint meghallotta a motor berregését, visszafordította. A motor meglepetten elhallgatott.
  – Nem jó – rázta meg a fejét Kissy. – Mielőtt megmozdulunk, azt is meg kell tanítanotok, hogyan kell megállítani. A kapuig már nem lesz idő rá.
  Pi megvakarta a fejét. Niala ugyanezt tette.
  – Igazad van – állapították meg egyszerre.
  A következő öt percben a kocsi leállítását gyakorolták. Váltó üresbe – kuplung! –, gáz föl, fék be, aztán gyújtás ki, amikor megállt az autó.
  – Akkor lássuk – mondta Kissy elszántan. – Becsatolom magam, ez már megvan. Becsukom az ajtót, ez is megvan. – Fölemelte a hangját. – Eltakarítom az egereket az útból! – Nimbyék eszük nélkül iszkoltak. – Helyes. Gyújtás… index… kuplung… egyesbe… kuplung föl és gáz!
  A kocsi hirtelen meglódult, de mielőtt ideje lett volna halálra rémülni, ugrott egyet és megállt. Kissy döbbenten nézett a volánra; hogy miért pont arra, nemigen tudta volna megmondani.
  – Megfojtottad – szólalt meg Pi. – Túl gyorsan engedted föl a kuplungot. Ne aggódj, velem is megesik. Próbáld újra.
  Másodszor is ugyanez történt, de harmadjára a Citroën nekilódult, és a kapu rohanni kezdett feléjük. Kissy rémülten meredt rá, remélve, hogy a becsapódás előtt valaki lefékezi a kaput, aztán rájött, hogy az a valaki csak ő lehet. Ösztönösen fölkapta lábát a gázról és teljes erejéből belelépett a fékbe. A kocsi hatalmasat zökkent és megállt.
  – Nem tetted üresbe, de az nem tragédia – hallotta Pi hangját. – Majd legközelebb finomabban fékezel. De miért nem hajtottál ki a garázsból?
  Kissy fölemelte a fejét és körülnézett. Első sikeres autóútja nem lehetett hosszabb négy méternél. Éppen félig értek ki a garázsból.

– Milyen érdekes – mondta Vanessa, s egy ügyes nyalintással megakadályozta, hogy a kezére csöppenjen a vanília. Aztán a csokit is megrendszabályozta a másik oldalon. – Annyi bűnözőt láttam már, orrba is vertem néhányat… és még soha nem láttam autótolvajt munka közben.
  Az egerek nevettek.
  – Hát – mondta Martin –, valahogy majd csak elviseled.
  – Már nem kell elviselni tovább – rázta fejét Vanessa.
  Csak bambultak rá évtizedeken át, aztán Niala fölfogta.
  – Hol van az autótolvaj?!
  – Amoda át – intett a kislány a fejével –, Pierre Serrault kocsiját próbálja rövidre zárni.
  Niala elnevette magát.
  – Pont azt? Szerencsétlen. Mi legyen, megvered?
  Vanessa nyalt egyet és megrázta a fejét.
  – Én nem érek rá. Te már megetted a fagyidat, verd meg te.
  Niala nevetett és összeborzolta húga haját.
  – Igazán önzetlen testvér vagy – mondta már indulóban. – Nekem adod az első autótolvajodat…
  Következő szavai már a Jerry-telefonból hallatszottak, ami persze föl is vett mindent.
  – Nem indul? – állt meg a kocsi mellett. Kissy kicsit nyugtalanul látta, hogy egy nyurga suhanc ül az álomszép, nyitott piros Merciben. Ez tudhat verekedni, és ha odacsap, Nialát csak akkor látják megint, amikor kiengedik a kórházból. – Szívesen segítek, ha akarja.
  – Ööö… – a srác csak habogott valamit.
  – Ugyan már – nevetett Niala –, az apám autószerelő, mindent tudok a kocsikról. Nyissa föl a motorházat, egy perc alatt megmondom, mi a baj.
  A srác tétován kikászálódott a kocsiból, persze az ajtón mászott át, hisz kulcsa nem volt. De nem akarózott a motorház felé indulnia. Nyilván ahhoz is kulcs kell, gondolta Kissy, de az is lehet, hogy fogalma sincs, kell-e hozzá, és nem mer találgatni.
  – Ó, nézze csak – kiáltott föl Niala hirtelen, és a visszapillantóra mutatott. A muki követte a tekintetét, s egy szempillantás múlva arccal belevágódott az ajtóba. – Szent ég, rosszul van?! – esett kétségbe Niala, amint a srác ordítva és az orrát fogva tántorgott a kocsi mellett. – Vigyázzon, el ne veszítse az egyensúlyát! – Azzal kirántotta alóla a lábát, amitől a lakli fenékre ült. – Üljön le egy kicsit, pihenjen! – Niala segített kényelmesen nekitámaszkodni a kocsi oldalának, ami épp hogy be nem horpadt, amikor nekidöndült a srác feje. Ezt biztos a múltkori franconville-i kaland ihlette nála, gondolta Kissy; hiszen elmesélték az egereknek az egészet.
  Niala helyet foglalt a muki mellett.
  – Amíg pihen, elmondom, mi a kocsi baja, én ugyanis olyan szuperül értek az autókhoz, hogy csukott motorházzal is meg tudom mondani. Motorhiba. Abszolút totális motorhiba, Pierre tréleren vitte be Jean-Marie-hoz, fölboncolták, aztán telefonáltak a cégnek alkatrészért. Az alkatrész késik, a szervizben kellett a hely, kitolták ide a parkolóba. Három napja itt áll. Ha el tudja indítani, nagyon jól jár, Pierre biztos kifizeti azt a pénzt, amit Jean-Marie kapott volna, Jean-Marie pedig alkalmazta volna varázslójának. Én ezt nem tenném a maga helyében.
  A srác éppen föl akart kelni, de erre a mondatra megdermedt.
  – M-m-mi…
  – Tudja, Pierre kicsit rigolyás. Rendes pasi, csak van pár bogara, például szereti ismerni azokat, akik beülnek az autójába. És nekem is vannak fura szokásaim, például szeretem a régi és az új barátaimat összeismertetni. Nem bánja? Most, hogy ilyen jól elbeszélgettünk, arra gondoltam, hogy bemutatnám pár jó barátomnak innen az őrsről. Igazán nem szeretném rabolni az idejét, legfeljebb két év.

Niala udvarias lány volt.
  – Csak ön után, uram – mutatta az irányt. – Én idevalósi vagyok, maga pedig nem. Az elsőbbség a vendégé.
  Az autótolvaj fájó testrészeit tapogatva feltápászkodott és bizonytalanul tett pár lépést.
  – Ne aggódjon – nyugtatta meg Niala. – Jó kondiban vagyok, lépést tudok tartani magával akkor is, ha siet. De ha lemaradnék, az se gond – Niala keze villant egyet, és megjelent benne egy töltött Nimbusz. – Ezzel rá tudok paskolni a vállára, hogy megvárjon. – Hirtelen negyvenöt fokos fordulatot tett, mint egy akcióhős, és elsütötte a fegyvert. A szerviz bejáratánál álló öreg Opel egyik ablaka szilánkokra robbant, a dörrenés felért egy puskalövéssel. A szerviz ajtajában azonnal megjelent egy nagydarab ember, de mielőtt fölfedezte volna a kárt, Vanessa már oda is lépett hozzá.
  – Szia, Jean-Marie. Beszélgessünk.
  S gyengéden visszatolta a szerelőt a műhelybe.
  Az autótolvaj ezalatt Niala világoskék sortját bámulta, aminek zsebében pihent a Nimbusz. A lány vidáman az útra mutatott, bohókás mozdulattal, mintha legalábbis táncba hívná a másikat. A lakli lehorgasztott fejjel megindult. Az egerek kicsit lemaradva követték őket.
  Kissynek nagyon tetszett Niala tolvajfogó stílusa. Éppen olyan, mint maga Niala, üde, szellemes és választékos. Már az is, hogy magázza, holott ilyen korú srácokat sose szoktak. A humora pedig szédületes. Az egész lány az. Kissy magában megfogadta, hogy ő is így fog beszélni a következő rossz fiúval, akit elkap. Aztán pedig azt, hogy egy év múlva, ha Niala bevallja érzelmeit Pinek és a srác nem értékeli, hát ő személyesen durrantja le.
  Már látták az őrszobát, amikor Vanessa futva utolérte őket.
  – Mi lett? – kérdezte Nimby.
  – Minden oké – fújt egyet a kislány, azzal már ki is pihente magát –, elmondtam neki, hogy mi történt, és hogy mi fizetjük az ablakot.
  – Az ala… – kezdte Angélique, de nem folytatta.
  – Fenét. Niala D’Aubisson megengedheti magának, hogy a saját pénzéből lőjön szét egy autóablakot. Jean-Marie majd hozza a számlát, nincs erről mit beszélni.
  Azok ketten ekkor léptek be az őrszobára, úgyhogy hegyezni kezdték a fülüket. A Jerry-telefon továbbra is közvetített.
  – Szia, Solange – hallatszott Niala hangja. – A kis Manitu bent van?
  – Persze – felelte egy női hang elmosódottabban, aztán kérdezett valamit, de azt már nem hallották.
  Benyitottak az őrszobára. Portaszerűen elhelyezett íróasztalnál ült egy lány, s a folyosón még látták Nialát bandukolni a tolvaj mögött.
  – Sziasztok – mondta a lány.
  – Szia, Solange – felelték ők kórusban.
  Solange nevetett. – Nicole-lal jöttetek? Ott megy. Mi folyik itt, mondjátok?
  Mintegy válaszképpen megszólalt a telefonból Niala hangja:
  – Üdv a dolgozó tömegeknek. Bocs, hogy föltartalak, de el kellett kísérnem ezt az urat. Pierre Serrault-t keresi.
  Meglepett férfihang: – Itt az őrszobán?!
  – Jaj, dehogyis. A kocsijában kereste, de hát Pierre nem volt ott, úgyhogy arra gondolt, a kocsi biztos tudja, hol a gazdája, csak el kell indítani és odaviszi. Szegény feje nem tudhatta, hogy a kocsi három napja betegen fekszik és mit se tud Pierre-ről. Úgyhogy megkönyörültem rajta és idekalauzoltam, egyrészt hogy bemutassam nektek, másrészt mert a hely arra is alkalmas, hogy Pierre-t idekéressük s a kívánt találkozást megejtsük.
  A férfihang nevetett, csakúgy, mint Solange meg ők.
  – Értem. Nos, esetleg foglaljatok helyet. Üdvözlöm nálunk, fiatalember. Én Lejeune hadnagy vagyok. Kihez van szerencsém?
  – Én… én… – dadogta a lakli. Kissynek eszébe jutott, hogy még egyetlen szót se hallott tőle, az is lehet, hogy beszédhibás.
  – Igen?
  – Én… Santi… Domenico Santi vagyok… én nem értem… miért hoztak ide… én nem csináltam semmit…
  – Hozták?! – méltatlankodott Niala. – Mintha bizony megragadtam és idecipeltem volna. Furcsán fogalmaz, Santi úr.
  – Kérem… ez a lány… orrba vágott… nekilökött egy autónak…
  Éles zaj, Niala alighanem hátralökte a székét és felugrott.
  – Santi úr! Ez a legarcátlanabb… én nem is találok szavakat a viselkedésére! Hát tehetek én arról, hogy megszédült és nekiesett az autónak? Én csak segíteni akartam magának, de maga megint megszédült és az autóba ütötte a fejét, így ni!
  Éles csattanás, tompa robaj és egy ordítás. Solange elképedve meredt a telefonra. A legközelebbi szobából kidugta a fejét egy rendőr.
  – Jó, hogy mindjárt azt nem állítja, hogy így megrúgtam!
  Az üvöltés visszhangzott a folyosón. Egyre több rendőr és civil ruhás jelent meg az ajtókban. Solange magyarázni kezdett az egyiknek.
  – Felháborító a viselkedése – jelentette ki Niala. – Nem is maradok itt tovább.
  – Én se – hallottak egy elfúló nyögést. Aztán a tolvaj kiabálni kezdett. – Nem tarthatnak itt! Nincs ellenem bizonyítékuk! Nem csináltam…
  A mondat félbeszakadt, s hirtelen dermesztő csend lett. Másodpercek múlva szólalt meg Niala hangja:
  – Maga visszaélt a jóindulatommal és a hadnagy vendégszeretetével. Ha még fél percig csendben lenne, én távoznék, aztán azt csinál, amit akar. Oké?
  Csend. Santi alighanem csak bólintással mert válaszolni.
  – Úgy hát. Szóval, Philippe, délután otthon vagyunk, ha gondolod, esetleg beugorhatnál. Rég nem dumáltunk. Ja igen, ugye tudod, hogy tavaly óta hobbink a fényképezés? Rengeteg képet csinálunk, szívesen megmutatnánk egypár tucatot mondjuk a maiakból. Persze emailben is elküldjük szívesen. Most viszont mennem kell. Szia, Philippe. A viszontlátásra, Santi úr.
  Csend, csak az ajtónyitás hangja. Alighanem egyik hímnemű se tudott megszólalni. A folyosó vége felé meglátták Nialát, amint visszadugja a fejét az ajtón.
  – Ja igen. Santi úr, ha van egy kis ideje… azaz mit beszélek, most rengeteg ideje lesz… gondolkodjon el azokon a szavaimon, amiket a magántulajdon tiszteletéről mondottam. Viszlát – az Úr vigyázzon önre, meg a foglárok.
  Az ajtó becsukódott, s Niala szép nyugodtan odasétált hozzájuk a rendőrök tekinteteinek kereszttüzében. Megállt Solange íróasztala előtt, végignézett a rendőrökön, aztán a húgára szegezte a tekintetét.
  – Tudod, kicsi Vanessa, azért van ennyi bűnözés, mert a rend őrei folyosókon álldogálnak és ingyencirkuszt bámulnak. És nem lehet mit tenni. Ha én most elkiáltom magamat: „rendőrök, mars vissza dolgozni”, akkor se kapom meg a főnökük fizetését, csak a hangszálaimat koptattam. Úgyhogy minek fárasszam magam? A világ züllött marad.
  S ezzel indulni akart, egy öregember lemondásával, de egy hang megakasztotta.
  – Nicole!
  Az egyik ajtóból jött; tulajdonosában Kissy fölismerte Beaulieu rendőrkapitányát.
  Niala meg se fordult.
  – Mi van, Lucas?
  – Mondták már neked, mennyire egészségtelen dolog szemtelenkedni a rendőrökkel?
  Niala fölnevetett.
  – Persze hogy mondták – felelte, és lassan megfordult. Farkasszemet nézett a férfival. – Emlékszem, Isabelle néni csak a minap mondta: „Vigyázz, kislányom, Lucas-val, veszedelmes ember az. Két perc alatt fölhabzsol egy hatalmas tortát, aztán veled kiabál a vendég.” Hát ezért nem szemtelenkedem én a rendőrökkel…
  A rendőrkapitány elvörösödött, amire az egész őrszoba nevetésben tört ki. Niala kétoldalt megcsippentette sortja szélét és kecses pukedlit mutatott be. A rendőrök tapsa mellett léptek ki az utcára.

Lejeune nem jött el délután, de eleget tett a baráti meghívásnak álcázott kívánságnak, hogy otthon hallgassa ki őket: elküldte két rendőrét. Ezúttal nő volt az egyik, de nem Solange, hanem egy Marie Boulet nevű közrendőr. A fényképeket is magukkal vitték, amiket az egerek csináltak a kocsiban ülő Santiról.
  Addigra már telefonált Pierre Serrault és megköszönte, ámbár a lopás persze sehogy se sikerült volna, de Niala nélkül a tolvaj szabadon elsétál. Niala azt felelte, igazán szívesen megveri Pierre bármelyik autótolvaját, és meghívta másnap ebédre.
  Öt perccel Pierre előtt telefonált Jean-Marie, és kifejezte reményét, hogy a következő csirkefogónál nem a felesége kínai vázáját használják szemléltetőeszköznek. A számla borsosabb lesz a vártnál, mert a nimbuszlövedék az ablakot átütve becsapódott a túloldalon az ajtóba, leszedte a festéket, az egész ajtót újra kell dukkózni. A szilánkok kitakarítása se lesz olcsó. Niala azt mondta, örül, hogy a Laval gyerek jó munkát végzett, és meghívta Jean-Marie-t másnap ebédre.
  Félórával korábban ugyanis telefonált a rendőrkapitány, Blanche-sal beszélt, és közölte, hogy Niala súlyosan megsértette őt. Az egész őrszoba előtt említette föl azt a régi esetet a tortával. Ő ezért elégtételt vár. Pisztoly vagy kard, érdeklődött Blanche. Malac, felelte Lucas, Isabelle néni receptje szerint. Meglátom, mit tehetek, mondta Blanche, senki nem röfög az óljainkban. Nem baj, mondta Lucas, küldök én malacot, csak készítsétek el.
  Így aztán, amikor háromnegyed órával később megérkezett a két rendőr, már négyen is be voltak szervezve másnap ebédre: Lucas, Pierre, Jean-Marie és a malac. Ötödiknek meghívták Lejeune hadnagyot.
  A malac estefelé érkezett, Anne Perrin hozta kosárban. A városlakó egerek átmentek a panzióba megnézni, akadt köztük, aki még sose látott eleven malacot, de csalódniuk kellett: az állat rég nem élt már, Anne szerint Bourridonék már előző nap levágták. Az egerek így beérték azzal, hogy meghúzták a farkát és sok sikert kívántak neki másnapra.

Kissy Isabelle nénit figyelte, míg ők elvonultak a kisasztal előtt, amin a malac feküdt egy tálcán, sorban meghúzták a farkát és elmondták jókívánságaikat. A néni Anne Perrinnel beszélgetett, amikor ők megérkeztek malacnézőbe. Többször odanézett az egerekre, míg azok farkat huzigáltak.
  Kissy úgy látta, Isabelle néni inkább mosolyog az ilyen bolondériáikon, de kétségtelen, hogy nagyon szereti őket. Isabelle néninek Niala volt a kedvenc pótunokája, mert Mathieu bácsiék lent laknak a városban, hetente egyszer-kétszer találkoznak, Niala meg naponta tízszer átlép a panzióba mindenféle apróságok miatt. Niala sose volt magányos, a kiterjedt rokonság legközelebb lakó részében is tucatszám voltak gyerekek, köztük vele egykorú lányok is – de senkivel nem volt azelőtt ilyen barátságban, mint velük, hogy sülve-főve együtt vannak, iskolaidőben Niala hetente kétszer elrepült miattuk Párizsba; és hát ők hozták Vanessát. Niala elmesélte, hogy amikor fölmerült az örökbefogadás gondolata, azonnal megkérdezték Isabelle nénit is. Senki mást, csak őt, mindenki mással a tényt közölték.
  – Mohit?! – csapta össze a kezét a néni; a Vanessa név ezen a beszélgetésen el se hangzott. – De hát ez nagyszerű gondolat, kislányom! Az a szegény kis bogár olyan egyedül van a világon, mint az ujjam. S hogy ideillett első perctől miközénk; még provanszálul is úgy csivitel, mint az itteni gyerekek. Mikor hozzátok?!
  Ez Niala fordítása, mert a néni a partvidék nyelvén beszélt; ámbár mostanra Kissy is megért mindent, ha beszélni nem is tud tökéletesen.
  Isabelle néninek ma már két kedvenc pótunokája van. Hamar megszokta a névváltoztatást – végül is a nickek számára idegen világ, a Vanessa sokkal ismerősebb név –, és éppúgy kényezteti a kislányt, mint a nagyobbikat. Még jobban, hisz gyakran elhangzott, hogy „mikor evett szegény kis árva egy igazi jó…” vagy „vegyétek csak meg neki, legyen szegény kis bogárnak egy rendes…”; csak a mondatok vége változott. Kissy biztos volt benne, hogy Vanessa mindenki mástól visszautasította volna az ilyen szeretetet, őt ne sajnálja senki. Isabelle nénitől elfogadta. A néni ilyen és kész.
  Isabelle néni Vanessára sugárzó szeretetéből nekik is jutott, a néni egy percig sem feledkezett meg róla, hogy nélkülük a kislány soha nem került volna el Beaulieu-be. Kissy sose gondolta volna, hogy egy panziótulajdonos szeretetének mennyi gyakorlati haszna van. A néni még a télen kijelentette, hogy a szobák az övéik, nem adja ki őket senki másnak. Ezt azt jelentette, hogy jóval kevesebb holmit kellett hurcolászniuk: bármit otthagyhattak a panzióban, legközelebb is ott találták. A néni főztjét pedig nagyon dicsérték a közönséges szállóvendégek is, akik mit se tudtak róla, hogy a család mennyivel jobbat kap. Nem mintha a néni sajnált volna a vendégektől bármit, de ha nekik is azt főzi, amit a családnak, sokkal többe került volna. A panzió konyhája jó volt, de olcsó.
  Ekkor belépett Mario, az egyik szekrényből kivett egy dobozt és távozott, ezzel magára terelve Kissy gondolatait.
  Marióval alig volt kapcsolatuk. Napjainak jókora részét az tette ki, hogy a panzió ügyeit intézte, főleg bevásárlásokat és vendégszerzést. A Côte d’Azur dugig van kisebb-nagyobb szálláshelyekkel, amik egymás elől kapkodják el a vendéget, csak az él meg, aki vagy nagyon híres, vagy nagyon ügyes. Mario nagyon ügyes kellett hogy legyen, mert híres nem volt sem ő, sem a Terence Hilton.
  Néhányszor azért megesett, hogy Mario is leült egy kicsit, főleg a télen. Ilyenkor tudtak vele beszélgetni, és sok érdekes dolog derült ki.
  Mario egy ravasz üzletember, egy öreg halász és egy idegenvezető tulajdonságait egyesítette. Mindent tudott a környék nevezetességeiről, a monacói kaszinótól a legkisebb pizzériáig. Mindent tudott a tengerről is; egy uszonydarabkából megmondta, milyen halhoz tartozik, az hol él, hogyan lehet megfigyelni, halászni, elkészíteni, avagy hol lehet megvenni a parti üzletekben, piacokon. Meg tudott különféle varázsszavakat, amiket egy-egy vendéglátóhelyen a pincér vagy pultos fülébe kellett súgni, és engedményt kapott az ember. Ezeket nyakra-főre osztogatta a panzió vendégeinek, akik nagyon örültek a megtakarításnak; azt már nem tudták, hogy ezek a partvidék legnagyobb haszonkulccsal menő helyei, ahol az engedmény mellé még százalékot is tudtak adni Mariónak a közvetítésért, és nyereségesek maradtak.
  De segített Mario úgy is, hogy nem származott belőle haszna, ha csak az nem, hogy a vendég jól érezte magát és máskor is visszatért vagy barátainak is ajánlotta a panziót. Mario mindig tudta, hány órakor kel a nap, honnan lehet megnézni és mennyi idő alatt lehet odaérni. Tudta, mi a teendő, ha valaki elveszíti az útlevelét vagy a mobilját. Tudta, hogyan lehet a leggyorsabban elintézni a jegyvásárlást, akár repülni kívánt a vendég, akár hajóra ülni, de leginkább vonatra vagy távolsági buszra. Tudta, hogyan lehet abszurd időpontokban bébitápszert vagy szívgyógyszert beszerezni.
  A panzió ügyeinek intézése tekintélyes részben a vendégek ügyeinek intézését is jelentette. Az egerek megtudták Mariótól, hogy a Terence Hilton legjobb vendégei között sokan vannak olyanok, akiket a partvidék nagy, előkelő szállodái nem látnak szívesen: a kelet-európaiak, közel-keletiek, észak-afrikaiak, abból is a szegényebb réteg, akik többnyire soha nem jönnek vissza, mert csak életükben egyszer engedhetik meg maguknak, hogy eljöjjenek a Côte d’Azurre. Nem jönnek vissza, de otthon mindenkinek elmesélnek mindent, ami történt velük, s ha barátaik közt bárki akad, aki el tud jönni, az biztosan a panziót választja. Ugyanakkor ezek az emberek kis igényűek, örülnek, hogy eljutottak ide és megfizethető szállást találtak; ezen felül a legkisebb apróságért is hálásak. Mario, akinek feladata érintkezni a vendégekkel, Európa és környékének minden nyelvén beszél valamicskét, s hihetetlen örömet szerez a vendégnek, amikor anyanyelvén köszönti.
  Egy ilyen esetnek Kissy is szemtanúja volt, éppen aznap, amikor ideköltöztek. Két középkorú nő jelentkezett be, fekete hajúak, barna bőrűek, Kissy spanyoloknak nézte őket. De Mario egész más nyelven üdvözölte őket, amire a nők nagyot néztek, visszakérdeztek, alighanem valami olyasmit, hogy hát maga beszéli-e a nyelvünket, és váltottak még egypár mondatot, mire Mario kifogyott a nyelvtudásából és sűrű bocsánatkérések mellett átváltott franciára. Mint kiderült, a nők románok voltak, és csakugyan nagyon meg voltak döbbenve. Az egyik azt mondta, már franciául, hogy náluk a franciát tanítják az iskolában, de hogy itt meg a románt tanítanák, azt sose gondolta. Aztán…
  – Kissy, ébredj – mondta mellette egy hang.
  Fölkapta a fejét. Chantal állt előtte és kutatóan nézett rá.
  – De elábrándoztál! Én Martin helyében gyanakodni kezdenék. Nem akarod elbúcsúztatni a malacot? Már mindenki huzigált neki.
  Kissy bólintott, kétszer is, és odalépett az asztalhoz.
  – Hát szia, kismalac – nézett le az állatkára. – Remélem, ízleni fogsz, kérlek, igyekezz jól átsülni és beinni a fűszereket meg a töltelék ízét. Isabelle nénitől nem kell félni, nagyszerű szakácsnő, csak ne ellenkezz vele és egykettőre el leszel készítve. És ne feledd a disznók ősi jelszavát: röf!
  Ezzel ünnepélyesen meghúzta a malac farkát, hátralépett és fejet hajtott előtte, ahogy a politikusok szokták koszorúzásokon.
  Az egereknek nagyon tetszett a beszéd, de még Isabelle néninek és Anne Perrinnek is. A malacot kivéve mindenki megtapsolta.

Martin kijelentette, hogy a malac azért sikerült olyan jól, mert Kissy a lelkére beszélt. A többieknek eszébe se jutott kérni, hogy jól igya be a fűszereket.
  Az ebéd is jól sikerült. Pierre megint elmondta, mennyire örül, hogy ők ott voltak; hiszen jöhetett volna a tolvaj akkor is, amikor működőképes a kocsi. Az is lehet, hogy ha rájön, mi a helyzet, akkor elmegy és visszajön pár nap múlva, szervizelés után. Jean-Marie gondolkodóba esett, nem kellene-e őriztetni a parkolót. A két rendőrnek egyszerre jutott eszébe egy kilépett kollégájuk, aki biztonsági céget alapított, megadták a telefonszámát.
  És mind a négyen megállapították, hogy a Jerry félelmetes társaság. Valamennyire már tudták mindannyian, Lucas és a hadnagy látta Vanessát verekedni a rendőrökkel, s mind a négyen tudtak a tavalyi kalandjukról.
  Lucas egyébként hírt hozott Hendriksenről: szeptemberben végre bíróság elé áll, az ügyészség minden vádat fenntart, ő pedig egyedül Elke elrablását ismeri be. Azt is tagadja, hogy földhöz vágta Vanessát, pedig két kamera is szépen fölvette, hogy mi történt. Georges azt mondta, beszélni fog az ügyészséggel a testi sértés vádjáról, és persze a kártérítési perét is szakavatott ügyvédnek adja.
  Martinnek erről eszébe jutott, hogy talán az alapítványnak is jól jönne egy ügyvéd, mert némelyik páciens esetleg bepereli őket. De Niala azt felelte, az alapítványt biztosan nem, hiszen nem is tudnak a létezéséről. Santi is csak őt perelheti, vagyis a szüleit.
  Később Nialának eszébe jutott, hogy ugye Jean-Marie fivére itthon van ezekben a hetekben? Igen, felelte a szerelő, miért?
  – Szeretném kölcsönkérni a gyárát – felelte Niala.
  Ez a közlés mindenkit meglepett. Kissy lelki szemei előtt rögtön fölrémlett egy hatalmas szerelőcsarnok bonyolult ipari robotokkal, a futószalag mellett overallos emberekkel, akik a fehér köpenyben, műanyag sisakban sétálgató kisegerek útmutatása alapján gyártják a… mit is? Hát az biztos, hogy valami rémületes dolgot, aminek láttán a shindyk hanyatt-homlok menekülnek, az is lehet, hogy soha be sem kell vetni, már a híre is elég, hogy valamennyien emigráljanak Ausztráliába…
  – Miért, mit akarsz gyártani? – csodálkozott Jean-Marie.
  Niala mosolyogva megrázta a fejét.
  – Csak a hátsó udvarra van szükségem. Jó nagy, sík terület, és el van zárva a forgalomtól.
  Kissy azonnal megértette. Szóval csodafegyver nem lesz, viszont nem jönnek ki a gyakorlatból. Ez jó gondolat Nialától, Vaucressonban az utcájuk végén, az erdőszélen van egy építkezés, előtte jókora üres területtel, ott gyakoroltak pár napig, de a munkások állandóan bámulták őket meg nevettek rajtuk, egészen addig, amíg Vanessa oda nem ment hozzájuk, amikor ebédeltek.
  – Nem szeretem, ha nevetnek rajtam – közölte zordonan, minden bevezetés nélkül.
  A munkások még jobban nevettek, erre Vanessa kivett egy tízeuróst a tárcájából, leült a padjukra, az asztalra könyökölt, alkarját föltartva, a bal kezével meg az asztalra vágta a bankjegyet.
  A munkások összenéztek. Jó erőben levő fiatalemberek voltak, húszan, a csapat fele afrikai, egyharmada talán arab; Kissynek nem voltak faji előítéletei, de egy évvel ezelőtt a közelükbe se mert volna menni, és most is ügyelt, hogy egyikük se kerülhessen a hátába. Ők nyilván nem féltek saját maguktól, de tudták, hogy veszedelmes kinézetük van, s akkor idejön egy kislány Tom és Jerry képével díszített pólóban…
  Végül aztán a Vanessával szemben ülő munkás elhatározta magát. A csapatában a kisebbek közé számított, amúgy középtermetű volt, harmincon túl. Arab lehetett, párnapos szakálla és átizzadt trikója sok fizikai munkáról tanúskodott, attól pedig megerősödik az ember. Csak úgy próbaképpen odanyúlt és két ujjal megnyomta a lány tenyerét. Vanessa nem állt ellen, hagyta.
  – Csináld rendesen vagy add föl – mordult a férfira.
  Az arab nevetett és megfogta a kezét, letámasztva a saját könyökét is.
  – Van valakinek egy tízese? – kérdezte. – Nehogy panaszra legyen oka a kisasszonynak.
  Valahonnét odarepült két öteurós, az arab pedig elfordította Vanessa karját, úgy negyvenöt fokig. Ott megállt a mozdulat. Az arab teljes három percig kísérletezett, de csak néhányszor nyert pár fokot, amit a kislány lassan visszavett.
  Az asztalnál síri csönd volt. Ők nem biztatták Vanessát, eszükbe se jutott ilyesmi, a munkások meg még nem tértek magukhoz a döbbenettől, hogy a gyerek egyáltalán ellen tud állni.
  – Jesszusom – szólalt meg végül valaki.
  Kissy látta, hogy az arab nem ad bele mindent, és tudta, hogy Vanessának az első pillanattól kezdve teljes erőből kell harcolnia – de azt is tudta, hogy nagyon jól gazdálkodik az erejével, és nem lehet leolvasni róla, vannak-e még tartalékai. Őt már rég legyőzte volna az arab, nemcsak azért, mert nem olyan erős, hanem mert nem tudta volna eltitkolni, mennyit használt föl az erejéből.
  Végül az arab megelégelte a kudarcot és mozgósította minden tartalékát. Vanessa keze elindult lefelé, előbb lassan, aztán túlment az ellenállás határán és nagyot csattant az asztalon. A kislány majdnem ráesett a padra. De mosolyogva állt föl, odatolta a tízeuróst az arab elé, és kezet nyújtott neki.
  – Gratulálok. Erős férfi vagy. Én nem vagyok igazán jó szkanderben – mondta, mialatt az arab gyanakodva kezet fogott vele –, viszont annál jobban tudok verekedni. – Már vészjósló volt a mosolya. – S mint mondtam, nem szeretem, ha nevetnek rajtam.
  Visszamentek a kocsihoz és egy kicsit megmozgatták a tagjaikat. A munkások az ebédidő végéig nézték a hihetetlenül gyors ütéseket és rúgásokat, és azontúl messzire elkerülték az egereket.

Vendégeik lenyűgözve hallgatták az elbeszélést.
  – Hát nem vagy semmi – állapította meg Jean-Marie. – Kimondottan örülök, hogy most elhagyott az erőd és a gyorsaságod.
  Értetlenül néztek rá. Az autószerelő az asztalra mutatott, amin már nem volt a malacból, sütemény, gyümölcs és sajt sorakozott rajta, meg palackok és poharak.
  – Tele gyomorral te se…
  Vanessának összeszűkült a szeme, amire a szerelő a mondat közepén, nagyon gyorsan témát váltott.
  – …szóval nem hiszem, hogy jó ötlet autót vezetnetek.
  – Miért ne lenne? – kérdezte Nimby. – Én hatszáznál tartok és nem volt balesetem.
  Jean-Marie meghökkent. – Hatszáz kilo… ja, értem, hatszáz méternél, igaz?
  Nimby lezseren vállat vont.
  – Ez is hatszáz, az is hatszáz.
  Nevettek. Kissy közben Jean-Marie-t figyelte, akinek pillantása visszatért Vanessához. Farkasszemet néztek.
  „Ha akarom, széttéplek” – mondta a kislány tekintete.
  „Tudom – felelte a férfi tekintete. – Édes kis kölyök vagy, egyszer valaki nagyon jól jár veled.”

A gyilkos most Nimby felé fordította a fegyvert. A fiú fedezéket keresett, de a nyílt réten nem volt hova rejtőzni. A fegyver eldördült, s Nimby elterült Chantal mellett.
  A gyilkos megcsóválta a fejét és keresztbe tette a lábát.
  – Teljesen rossz – jelentette ki. – Egyedül Nialának hittem el valamelyest, a többiek rosszabb színészek, mint… nem is tudom…
  – Mint Ruf Hawk – segített Nimby.
  – Az ki?
  – Harrisonnál van, A technicolor időgépben. A pocsék színész mintapéldánya.
  – Hát akkor ő – bólintott Angélique.
  Pierre Serrault említette a malacsült fölött, hogy hamarosan forgatnak néhány jelenetet egy akciófilmhez; ő filmes volt, a gyártásnál dolgozott. Azt mondta, kellene pár statiszta, akiket a rossz fiúk lelőnek, gyerekek is, ők sokat sportolnak, biztos össze tudnának úgy esni.
  Két nappal később kiderült, hogy a forgatás akkor lesz, amikor ők Németországban vannak, de a lövöldözést még párszor megismételték. Martin ötlete volt, hogy kerülhetnek ők még fegyveres konfliktusba is, megeshet, hogy halottnak kell tettetniük magukat, hogy aztán amikor a shindy föléjük hajol, fölugorjanak és egyetlen mozdulattal shindytörmelékké alakítsák.
  Senki nem gondolta, hogy ennek lenne gyakorlati haszna, de jól eljátszottak vele, és ez volt a fontos.
  Jól eltöltötték az időt a gyárudvaron is. Hatalmas terület volt, jórészt kitaposott fűvel borítva, s csak néha jelent meg rajta egy teherautó, hogy letegyen vagy fölvegyen egy konténert. Őrájuk senki nem is hederített, a gyárkapuban megmutatták az engedélyüket, harmadszorra már csak intett a portás, hogy mehetnek. Két kocsival jártak ki, egy Renault-val és egy Toyotával; Niala kérte őket kölcsön, mondta, hogy kiktől, de Kissynek semmit se mondtak a nevek. A kocsikat egész nyárra kapták, a gazdáik elutaztak, a panzió garázsában áll majd mindkettő, míg ők Németországban lesznek. Georges ígéretéhez híven utánanézett mikrobusznak, de nem jött még össze, gyenge volt a fölhozatal. De nem is bánták, ezeket a kisebb kocsikat könnyen elvezették, a mikrobusszal nehezebb lett volna; jól emlékeztek, milyen nehéz volt Nialának a hegyi utakon azzal a dög nagy kocsival. Ekkoriban megint szervizben volt, bár nem folyamatosan, időnként elkérhették volna, de jól elvoltak így.
  Angélique-nek nagyon meggyűlt a baja a Côte d’Azur hullámvasútszerű útjaival, nem volt még elég tapasztalt sofőr, úgyhogy a legtöbb szakaszon csak negyvennel ment, volt, ahol még kevesebbel, és hatvan fölé soha nem volt hajlandó menni. Többször megesett, hogy a csigalassan haladó autó mellé odalépett egy rendőr, tisztelgett és megkérdezte, szolgálhat-e útbaigazítással. De az is megesett, hogy egy-egy jól öltözött úr ajánlotta föl segítségét a mademoiselle-nek, aztán savanyú képpel nézett utánuk, meghallva a visszautasítást és meglátva a gyerekeket a kocsiban.
  Az első alkalommal, amikor elindultak a gyárba – Nizza átellenes szélén volt –, ahogy leértek a hegyről, Niala kitalálta, mit kell tenniük, és rögtön hívta is a másik kocsit. Adó-vevő módba kapcsoltak egy-egy telefont, és a sofőrök közelébe tették őket. Pi félpercnyire haladt Angélique előtt, és mondta, hogy milyen kanyarok, táblák, forgalmi akadályok következnek. A módszer bevált, ettől fogva így közlekedtek.
  Minden harmadik-negyedik délelőtt kimentek a gyárba és gyakoroltak. Nem mintha bármilyen praktikus célt szolgált volna a dolog, hiszen amikor majd igaziból vezetni tanulnak, elölről kell kezdeniük az egészet – egyszerűen élvezték, hogy a kezük alatt megy az autó, engedelmeskedik az akaratuknak, azt csinálja, amit kívánnak tőle.
  Persze szigorú biztonsági rendszabályok voltak. Egyszerre csak egy kocsi mozoghatott, ha a gyerekek – Nimby egyik nap kitalált szavával a miniegerek – egyike vezette. A másik a gyárépület mellett várakozott. A pályán tilos volt mászkálni, az álló kocsitól legfeljebb egy méterre volt szabad eltávolodni. Ha valaki be akart szállni az éppen mozgó kocsiba, akkor rádión odaszólt, a kocsi odajött a közelbe, de csak akkor volt szabad elindulni felé, amikor a vezető leállította a motort és engedélyt adott. Vezetni pedig csak úgy volt szabad, hogy egy maxiegér, azaz Pi vagy Angélique ott ült a sofőr mellett, és ha mondott valamit, szót kellett fogadni. Párszor Georges is eljött velük maxiegérnek, egyszer pedig Blanche-nak is sikerült időt szakítania, többször nem, mindig délelőtt dolgozott, a gyárba pedig akkor mehettek.
  Aztán végre megjöttek a szüleik. Nem egyszerre, először a Blanchard házaspár, aztán anyáék, majd Rochefort-ék és Vaillant-ék együtt, és senki nem maradhatott pár napnál tovább. Pi apja nem akart jönni, Angélique szülei se ugráltak a dologért.
  Ange néni csak tizenkilencedikén érkezett, ő volt a születésnapi meglepetés. Kétszeresen is: amiért eljött, és mert kiderült, hogy velük utazik Németországba. Az egerek eltátották a szájukat, amikor megmutatta nekik Schneiderék meghívását. Ami azt illeti, nemcsak miattuk megy, barátai élnek Észak-Németországban, akiket meg kíván látogatni.
  Az egerek nagyon örültek, de a legjobban Angélique.
  – Kicsit tartottam ettől az úttól – vallotta be. – Schneiderék nem lehetnek ott mindenütt, és idegenben mégis más. De Ange nénivel az oldalamon…
  – Lehetséges lenne – kérdezte Niala –, hogy valami olyasmi jár a fejedben, ami összefügg a tagság életkorával, és vízszintesen tíz betű, az eleje „felel”, a vége pedig „ség”?
  – Igen – nevetett a másik –, és a hiányzó betűket a keresztező sorok nélkül is megmondom neked.
  Niala megcsóválta a fejét.
  – Felejtsd el. Értünk nem kell, nem lehet és nem is érdemes felelősséget vállalni. Ha Vanessa betör egy autóablakot, kifizeti a saját pénzéből. Ha leesik a fáról, senkit nem fog érdekelni, hogy ki vigyázott vagy nem vigyázott rá, mert úgysincs földi hatalom, ami megakadályozhatná abban, hogy fölmásszon.
  – De van – mondta Nimby, aki valamivel odébb éppen leült Vanessa mellé. – Ha így csinálok.
  Azzal átkarolta a kislány derekát. Kissy lenyűgözve nézte, ahogy Vanessa ráhajtja fejét a fiú vállára és lehunyja a szemét. Ilyen nyíltan nagyon ritkán mutatták ki az érzéseiket.
  Egy egész percig csend volt, mindenki a szerelmesekben gyönyörködött. Aztán Vanessa nagyon halkan megszólalt, anélkül hogy megmozdult vagy a szemét kinyitotta volna.
  – Bámuljatok csak, ingyen van.
  Erre mindenkinek hirtelen máshol támadt néznivalója.
  – Szóval – folytatta Niala –, nem vagyunk már kiskölykök. Elvégre tizenöt éves leszek.
  – Háromszázhatvanöt nap múlva – bólintott Pi.
  – Ugyan, dehogy – nézett a lány az órára. – Este hét van, már csak háromszázhatvannégy nap és tizenkét óra.

Reggel nyolckor, amikor átadták virágaikat, Niala elmondta nekik, hogy késtek egy órát, ő már megszületett. Reggel hétkor, kérdezték az egerek; úgy bizony, felelte Blanche, fél éjszaka nem hagyta őt aludni. Kissy rögtön megmondta, hogy ő bizony hagyta a sajátját, este tízkor született. Chantal délután kettőkor, de a lista nem folytatódott, mert Niala észrevette Vanessa arcán az igyekezetet, hogy el ne szomorodjon, és átölelte.
  – Csacsikám – mondta szeretettel –, hiszen mindannyian tudjuk, hogy te mikor születtél.
  A kislány értetlenül nézett rá.
  – Tizenhat óra huszonegy perckor.
  Beletelt egypár pillanatba, míg Vanessa megértette; akkor elmosolyodott, egészen fölragyogott az arca. Kissy mélyet sóhajtott. A D’Aubisson család négy tagján kívül egyedül ő volt ott abban a megrázó és gyönyörűséges pillanatban, amikor Vanessa megszületett, s mindig szeretett visszagondolni rá. Megesett, hogy egy-egy fárasztó iskolai nap végén visszagondolt arra az októberi délutánra, és máris felvidult kicsit. Nemcsak a tűzijáték emléke hatott rá így, de ez volt a kedvence.

Másnap, vasárnap tartották a szülinapi ünnepséget. Niala figyelmeztette Vanessát, hogy idén nem kell muszlinruha, semmi felhajtás nem kell, elég egypár puszi. Azonnal kapott egyet balról és egyet jobbról, nevetett és ment volna a dolgára, de akkor Nimby megkérdezte, hogy ő se vegyen-e szmokingot, elég-e egypár puszi tőle is. Hát jó, felelte Niala, és odatartotta az arcát. Aztán jött oda őhozzá is, Kissy mit tehetett, hagyta magát megpuszilni, Nimby pedig lelkendezve szaladt Chantalhoz is, hogy felhajtás helyett megpuszilja, körbekergette a nappaliban, mert Chantal megmakacsolta magát, neki most nincsen születésnapja, Nimby meg azt felelte, hogy Nialának és Kissynek se ma van, csak ma tartják, amire Chantal azt felelte, ő nem ma tartja, és ha hagyja magát csókolgatni, akkor Nimby mindennap születésnapot fog ünnepelni. Az egerek óriásiakat nevettek, Nimby pedig megállt, azt mondta, remek ötlet, és ment felköszönteni Nialát. Kissy gyorsan átment a panzióba az újabb pusziáradat elől.
  Félóra múlva Blanche mindenkit összetrombitált a villa nappalijába. A szoba egyik végét kiürítették, és mindenki arra fordulva ült a padlón, a felnőttek székeken. Ott volt Ange néni, a szüleik, ott volt Isabelle néni is. Kissy gyorsan helyet foglalt, gyanítva, hogy hiába kérdezne bármit. Ez lehetett a jel, mert föltárult a dolgozószoba ajtaja, és beszaladt két egér.
  Teljesen egérszerűek voltak. Az egyiken fehér póló és fehér nadrág, a másikon rövid fehér ruhácska. Fehér zokni, fehér cipő, a fejükön pedig kis fehér sapka, rajta kerek, fehér egérfülekkel. Az arcukon nem változtattak semmit. Kissy sose látott még ilyen kedves egereket.
  Az egerek kiperdültek a közönség elé, és megszólaltak. A csapatnak leesett az álla. Nem a saját hangjukon beszéltek.
  – A mezei… – kezdte Vanessa.
  – …a házi… – folytatta Nimby.
  – …és a laboratóriumi…
  – …egerek…
  – …köszöntik…
  – …a Jerry…
  – …Alapítvány…
  – …egereit!
  Fantasztikus volt. Kissy még soha nem hallott ilyen hangot, nem is tudta, mihez hasonlítsa. Egész vékony volt mindkettejük hangja, mint valami kicsi állatkáké egy rajzfilmből. És kétségkívül a szájukból jött. A csapat eltátotta a száját és hahotázott.
  Aztán valahonnan megszólalt a zene, és a két egér táncra perdült. A Popcorn dallamára, akárcsak az előző születésnapon, de most a gyors szólamra. Villámgyorsasággal. Nem ölelték át egymást, hanem kézen fogva táncoltak, valami akrobatikus rockra emlékeztető dolgot, fantasztikus ügyesen.
  A közönség csak ámult.
  Mikor a szám véget ért, az egérpár megint kilépett középre.
  – Éljenek… – kezdte Vanessa ugyanazon a cincogó hangon.
  – …az egerek… – folytatta Nimby.
  – …és a shindyk…
  – …reszkessenek! – fejezték be kórusban, azzal Nimby fél térdre ereszkedett, Vanessa ráült a térdére, és föltartott kézzel fogadták a tapsot.
  Kissy szívből éljenzett a többiekkel.
  Elsőként Ange néni jutott szóhoz, amikor csitult a zsivaj.
  – De hát hogyan csináltátok?
  – Sokat gyakoroltunk – nevetett Vanessa. Még mindig ugyanazon a cincogó hangon.
  Chantal és Niala közelebb óvakodott, szemügyre vették, hol van elrejtve a hangtorzító szerkezet.
  – Hogy csinálod ezt a hangot? – kérdezte Niala.
  – Miért, mi van a hangjával? – cincogta Nimby. A közönség dőlt a nevetéstől.
  Valahonnét előbukkant egy piros lufi. Blanche tartotta Niala elé.
  – Tessék. Oldozd ki a száját és szívj egyet belőle.
  – Minek?
  – Csak csináld!
  Niala kioldotta a lufit, és nagyot lélegzett a kiáramló levegőből.
  – Jó, megcsináltam, és most…
  A mondat félbemaradt. Niala döbbenten hallotta, hogy ő is cincog.

Nimby ezen a cincogó hangon tartott kiselőadást nekik a hélium hangszálakra gyakorolt hatásáról. A lelkükre kötötte, hogy csakis lufiból szívjanak, sose a lufitöltő palackjából, mert a túlnyomás alatt belélegzett hélium agyembóliát okoz. Ellenállhatatlanul mulatságos volt a tudományos szavakat ilyen kisegérhangon hallgatni.
  Niala is, ő is ragaszkodott hozzá, hogy hagyják magukon az egérjelmezt, végül is nem annyira jelmezszerű, csak egy fura sapka, meg hogy minden fehér rajtuk. Farkuk se volt, akadályozta volna őket a táncban. És különben is, mondta Niala, kétméteres répával a fejünkön is sétálhatnánk – ez itt a Côte d’Azur.
  Vanessa persze átlátott rajtuk, mint mindig. Nem mondta, de látszott rajta, pontosan tudja, hogy nem Nimby jelmezviselete a fontos, hanem az övé, és az se lenne az, ha nadrág volna rajta. De hát, gondolta Kissy, csak ő maga tehet a dologról. Ha több mint egy év alatt nem ez lenne a harmadik alkalom, hogy ruhában látják, nem menne csodaszámba.
  Gyalog ballagtak le a hegyről, most nem Nizzába mentek, csak ide a La Réserve-be; ez is különleges hely, érdemes volt kipróbálni. Az egerek még nem ismerték, csak Niala, meg Vanessa is járt itt párszor, de a főztjükből még nem evett.
  A nagyobb társaságra való tekintettel most nem volt egységes menü, mindenki maga rendelt. Kissy rögtön lecsapott a rókagombára, a Plumail-vacsora óta nem ehetett belőle, pedig tervezte, hogy megtanulja, de hát még nem jött össze.
  Az étterem után kimentek a partra, kicsit nézni a tengert. A szülők egy része este hazautazik, aztán már nem is találkoznak egy hónapig.
  Kissy elnézte a hullámokat, s arra gondolt: hát igen, így tökéletes az élet. Itt van mellette mindenki, akit szeret – Macska kivételével, ő otthon maradt, madame Faubourg naponta megeteti; de ugyan minek hiányozna, amikor egész nap csak morcol –, a nap szépen süt, a tengernek tengerillata van, remek kaját ettek… mi kell még a boldogsághoz?
  Rögtön meg is felelt magának. Egyetlen dolog hiányzik a tökéletes boldogsághoz, de abban most egy ideig nem lehet része. Pedig olyan finom dolog, amikor fölnéz az emberre a véres orrú, könyörgő tekintetű shindy.

– Boldog születésnapot – mondta Niala.
  Kissy sóhajtott. Ez nem felköszöntés volt, azok már reggel megvoltak. Most pedig esteledett már.
  – Kösz.
  – Boldog születésnapot – mondta Vanessa.
  – Kösz – felelte savanyúan.
  – Boldog születésnapot – ismételték azok ketten egyszerre.
  – Hagyjátok már abba!
  – Szóval? – kérdezte Vanessa.
  Kissy megint sóhajtott. A korláthoz lépett és rátámaszkodott az ágra, ami benyúlt a teraszra.
  Odalent Blanche éppen kilépett az ajtón és a panzió felé indult, Mouchi társaságában, aki pár lépés után elszakadt tőle, az egyik fa tövében lelapult és mozdulatlanul figyelni kezdett valamit, amit Kissy nem láthatott. Talán egér, néha akad, de ritkán, Isabelle néni makulátlan panziójának még a közelébe se jöhet rágcsáló; csak ők nyolcan kaptak fölmentést. Patkány ősidők óta nincs. A kertben sok a levelibéka, de azok Mouchit nem érdeklik, legfeljebb a kölyköket, amíg meg nem nyalnak egyet. A sündisznó se a szívük csücske.
  Jó lenne igazi egérként élni. Nem itt, a panzió túl veszélyes, inkább fönt a nagy hegytetőkön, az erdőben, ahol nincsenek macskák. Egy kis meleg lyukban élni egy fa tövében, magvakat meg gyümölcsöket enni, éjszakánként hatalmas sajtokról álmodni… és nem hozni döntéseket.
  Persze elmondta a lányoknak is. Vanessának tetszett az ötlet, főleg ha biztos, hogy nincsenek macskák az erdőben. Niala is mosolygott, de azt mondta:
  – Sajnos nincs mit tenni, csak alapítványi tagságunk szempontjából lettünk egerek. A döntéseket bizony meg kell hozni.
  Martin nem várta úgy ezt a napot, mint ő, mert nem tud róla, hogy Kissy ma döntést fog hozni… legalábbis döntést hozott róla, hogy döntést fog hozni. Martin nem fogja körömrágva várni, hogy ő mit dönt. Ez jó. Ha tudna róla, hogy ma van a Döntés Napja, már reggeltől izgulna, no meg drukkolna, hogy az a döntés szülessen, amit ő szeretne… és nem kérdés, hogy az mi. De mivel nem tud róla, estig lehetett halogatni… azazhogy…
  Kissy hirtelen rálelt a megoldásra. Ha estig lehetett halogatni, akkor várhat az a döntés még egy kicsit. Amíg tanácsot kér olyantól, akinek már van némi tapasztalata.

Két vizuális kapcsolat tíz óránál, egy tizenkét óránál és egy két óránál, összegezte Kissy, és nagyon figyelt. A Gamma és Delta kapcsolatok lassan haladnak zéró-nyolc-zéró irányban, Alfa és Béta nem végez helyváltoztatást. Már negyedórája figyelte az Alfa objektumot, de nem sikerült megközelítési manővert végeznie. Most a Bétával folytat akusztikus információcserét.
  Hoppá! A Béta objektum semlegesítődött, remote connection jelzést kapott.
  – D’Aubisson, tessék – mondta. – Szia, Michelle, mondjad!
  Elnézést kérőn Alfára nézett és tett egy lépést zéró-kilenc-zéró irányba, távolodva tőle. Kissy habozás nélkül elvégezte a megközelítési manővert és karon fogta Alfát.
  – Gyere csak…
  Bementek a dolgozószobába. Kissy egy pillanatig várt, időbe telt, hogy összeszedje a gondolatait. Az Alfa objektum félreérthetett valamit, mert aggodalmasan kérdezte:
  – Te jó ég, mi történt?
  – Nos… izé…
  – Úgy nézel rám, mint aki azt hiszi, hogy elárultam a titkainkat a shindyknek.
  Kissy elnevette magát. – Vagy a macskáknak!
  Ez jó volt, ettől kicsit megnyugodott.
  – Nem, nem erről van szó. Segítségre van szükségem.
  – Gyere, üljünk le – mondta Angélique, és helyet mutatott neki maga mellett a pamlagon. – Halljuk.
  – Szóval… én elhatároztam, hogy a tizennegyedik születésnapomon eldöntök valamit.
  – És?
  – És még mindig tart a születésnapom – mosolyodott el Kissy.
  Angélique egy pillanatig várt, aztán megkérdezte:
  – Mit akartál eldönteni?
  Kissy habozott. Hirtelen kinőtt a második feje, aminek ezúttal csukva volt a szeme, és Nialát látta maga előtt, amint habozás nélkül megmond bárkinek bármit. Aztán Vanessát, amint kinyitja a kezét, és a kiscica alázuhan, egy pillanatra még lentről is látta, ahogy a valóságban nem, a macsek a farkával kormányzott és szélbe fordította a füleit.
  Az első feje fölnézett Angélique-re és kirukkolt vele.
  – Hogy mikor legyünk egymáséi Martinnel.
  Angélique-nek egy picit nyitva maradt a szája. Aztán azt mondta: – Ó.
  Kissy bólintott.
  Csend volt egy pillanatig, aztán Angélique megkérdezte:
  – Tulajdonképpen… hol tartotok most?
  Kissy pislogott.
  – Hogy érted azt, hogy hol tartunk?
  – Hát… én csak azt tudom, amit látok. Csókolózni néha látlak benneteket, de… ágyban voltatok már?
  Kissy meghökkent.
  – De hát éppen azt mondom, hogy most kellene eldöntenem, mikor…
  Angélique várt egy kicsit a mondat végére, aztán, hogy az nem jött, befejezte ő.
  – Hogy mikor add oda magadat Martinnek. De én azt kérdeztem, hogy ágyban voltatok-e már.
  Kissy második feje most jött rá hirtelen, hogy barátnője idegen nyelven beszél.
  Angélique elmagyarázta neki, hogy az ágyban többféle dolgot is lehet csinálni, nemcsak azt az egy bizonyosat. Halványan rémlett neki, hogy Niala említést tett ilyesmiről, valamelyik esti skype-os beszélgetésükön, de nem mentek bele részletekbe, aztán kiesett a fejéből az egész. Niala se hozta szóba, alighanem azt hitte, hogy ezt Kissy is rég tudja.
  Hát nem tudta. Ahogy hallgatta Angélique-et hamar tűzpirossá váló fülekkel, belátta, hogy ő még kislány. Gyerek. Az ilyen dolgokat biztosan minden felnőtt tudja, s amikor megkérdezte, a válasz az volt, igen, mindegyik, kivéve talán a katolikus papokat. Azoknak hivatalból nem szabad tudni.
  Kissy sose gondolkodott azon, hogy a fiúk hogyan juthatnak el a testi gyönyörhöz, mármint azon az egy módon kívül, amit ismert és amiről már tegnap döntést akart hozni. Azt tudta, hogy egy lánynak nem okvetlenül kell hozzá fiú is, éspedig nem Nialától – önállóan fedezte föl még jóval kisebb korában. Most, hogy megtudta, magától értetődőnek tűnt, hogy a fiúkról se feledkezett meg az evolúció, de negyedórával ezelőttig eszébe se jutott föltenni magának a kérdést. Most a kérdéssel együtt megkapta a választ is, és hozzá újabb kérdést újabb válasszal: nem, egy fiú és egy lány nemcsak egyféle dolgot csinálhat egymással, és ha egyszer vízszintes helyzetbe kerülnek valahol, az nem azt jelenti, hogy vagy védekeznek, vagy hamarosan hárman lesznek. Mert egy csomó mindenfélét lehet csinálni, amik nem járnak a teherbe esés veszélyével, ugyanakkor – Angélique szerint – nagyon kellemesek és vétek lenne kihagyni őket.
  Egyik nap hallották, hogy egy vendég dicséri Isabelle néni spenótját, s akkor Niala azt mondta, őt a spenót a legkevésbé sem vonzza, de aki evett belőle, annak elhiszi, hogy jó. Kissy most ezt a gondolatmenetet próbálta követni. Amit Angélique elmondott, annak egy része inkább taszítóan hangzott, de Kissy arra gondolt: ha Angélique, aki már kipróbálta ezeket, azt mondja, hogy kellemesek, akkor biztos úgy is van. Ettől még nem muszáj mindet ki is próbálni; Niala se kóstolta meg a spenótot.
  Ekkor már fölengedett kissé, és vissza is kérdezett, elmagyaráztatott bizonyos részleteket. Többször is rákérdezett, biztosan úgy van-e, ahogy értette, nem mintha kételkedett volna lassan sötétrózsaszínűre fakuló füleiben, csak nehéz volt felfogni. Ő mindig egyféleképpen képzelte el, úgy, ahogy akkor voltak, amikor csókolózás közben elkapta őket a szenvedély: ő hanyatt, Martin pedig fölötte. Most viszont végtelen lehetőségek tárultak elé, amiknek egy része taszította ugyan, más része viszont kimondottan ingerelte.
  Az eredeti dilemmája könnyen megoldódott: nem, szó se lehet arról, hogy a kapcsolatukat a legkomolyabb szintig elmélyítsék, amíg ki nem próbálták ezeket az egyéb dolgokat is, hisz némelyiket mintha kimondottan a hozzá hasonlóan tapasztalatlan, gyáva fiatal lányok kedvéért találták volna ki. Csakhogy lett helyette új dilemma, nem is egy. Az, hogy ezeket a dolgokat mikor kezdjék; hogy mit tegyen, ha Martin azokat is szeretné, amik neki nem tetszenek; és hogy miképpen fogja megoldani azt az alapfeltételt, ami mindegyikhez kell. Mert a széles repertoárban semmi, egyáltalán semmi nem akadt, amit felöltözve lehetett volna csinálni. Ha pedig arra gondol, hogy meglátják egymást ruha nélkül, akkor pipacspirosra gyullad mind a négy füle.

Délután elkapta Nialát, kicipelte az utcára, ahol nem jártak egerek, és még ott is körülnézett.
  – Hallgatlak, Ricardo – mondta Niala.
  – Mi az, hogy…
  – Álnév, a konspiráció kedvéért – mondta Niala rettenetes komolyan. – Ha ismerős jön erre, nem figyel ránk, mert két olasz turista vagyunk.
  Kissy rögtön látta, milyen tökéletes álcázást választott a barátnője. Csak apró részletkérdéseket hagyott nyitva, például hogy miből látszik, hogy ők álcázva vannak, de ezek ráérnek.
  Lesétáltak a hegyről, s közben Kissy elmondta Giuseppének, amit Sergiótól megtudott. Giuseppe csillogó szemekkel, de részvétteli arccal hallgatta.
  – Szegénykém – mondta végül. – Sose gondoltam, hogy te ezekről nem tudsz semmit. Különben rég elmondtam volna.
  – És te honnan tudod mindezt?
  Kissy pontosan tudta, hogy Nialát még egyetlen fiú se láthatta meztelenül, csókolózni is jobban szeretett a kertben vagy a teraszon, mint a szobájában, ahol a fiú nagyobb erejével esetleg fölébe kerekedhet. Ma, a Jerry-kiképzés birtokában persze ez már nem probléma, de Niala egy éve nem csókolózott senkivel, túlságosan szerelmes volt Pibe.
  – Csacsikám, a könyvespolcon ott vannak a szexológiai tankönyvek, már tízéves koromra valamennyit kiolvastam. Anyáék soha nem féltettek semmilyen tudástól, a kérdéseimre is mindig válaszoltak. Az egyetlen, amit kértek, az volt, hogy anya fogászati könyveit tőlük kérjem el, mert a legfelső polcon tartotta, és nem akarták, hogy fölmásszak.
  Kissy elgondolkodott ezeken az óriási különbségeken. Az ő szülei kétségbe is esnének, ha ilyen könyveket olvasna, de nem kell tisztes távolságot tartania a polcoktól, mert ilyen könyvük nincsen otthon. Ki fogja olvasni D’Aubissonék teljes készletét.
  Erről eszébe jutott valami.
  – Szerinted Vanessa olvasta már azokat a könyveket?
  Niala lebiggyesztett szájjal gondolkodott egy pillanatig.
  – Nem hiszem. Ritkán látni könyvet a kezében. Jó ötlet amúgy, szólni fogok neki róluk.
  Kissy bólintott. Niala fürkészőn nézett rá. Kérdezni akart valamit, de megállította őket egy férfi. Olaszul beszélt, Kissy elég sokat megértett belőle; egy pizzériát keresett. Niala pergő nyelvvel igazította útba, Kissy a bonyolult magyarázatból fölfogta, hogy a turista nem általában egy pizzériát keres – egymás hegyén-hátán sorakoztak –, hanem egy bizonyos pizzériát. De az útbaigazítást már nem tudta követni, túl gyors volt és túl keveset értett. Végül egy grazie-pregóval elköszöntek, Niala gondolkodás nélkül Kissyhez fordult és beszélt tovább ugyanúgy.
  – Nem lehetne franciául? – kérte Kissy.
  Niala lestoppolt, meghökkent és átváltott franciára.
  – Bocs, nem vettem észre. Szóval azt mondtam, hogy tökéletes az álcánk, ez a hapsi is olaszoknak nézett minket.
  Kissy együtt nevetett vele, és nem mondta, hogy az olaszok máskor is anyanyelvükön szólítják meg őket, ahogy más helybelieket is, hiszen szinte mindenki tud olaszul. Ezt Niala is ugyanolyan jól tudta.
  – Szóval mit fogsz csinálni?
  Kissy lehajtotta fejét és gondolkodott.
  – Nem tudom – mondta végül.

– De tudom – mondta negyedórával később. Közben továbbsétáltak, benéztek egy-két üzletbe, vettek pár holmit. Már hazafelé tartottak, amikor összeakadtak Anne Perrinnel. Váltottak pár szót, s Anne megkérdezte:
   – Nicole, nem tudod, Blanche dolgozik még a jövő héten?
  Ekkor mondta Kissy: „De tudom”, csendesen, csak úgy magának. Niala nem vett róla tudomást, válaszolt a kérdésre, nem, anyja a jövő héten már nem dolgozik, elsején elutaznak Georges szüleihez. Csak később, amikor elbúcsúztak, nézett rá és húzta föl kérdőn a szemöldökét.
  – Hogy döntöttél?
  Kissy bólintott. A másik feje is. Már jó ideje vitáztak egymással, és mostanra jutottak végre egyezségre.
  Volt egy csomó napirendi pont. A legfontosabb az MML. Mindkét feje egyetértett abban, hogy az ellenszenves műveleteket nem szabad engedélyezni, de a maradékot tekintve két pártra oszlottak. Az egyik feje határozottan kirekesztett a Megengedhető Műveletek Listájából egy nem ellenszenveset, olyat, ami határozottan vonzó volt, csak el tudott képzelni romantikusabbat is annál, hogy első szerelmes éjszakájuk betetőzéséül esemény utáni tablettáért rohangáljanak. A másik feje viszont úgy érvelt, hogy ha elkapja őket a szenvedély, akkor nem biztos, hogy megálljt tudnak parancsolni maguknak, tehát célszerűbb, ha már vacsorára megeszi azt a tablettát. Ha viszont így tesz, ugyan mi akadálya lenne, hogy…
  Itt azonban Kissy erkölcsös feje kijelentette, hogy erről szó se lehet, éspedig egyáltalán nem azért, mert a tabletta nem életbiztosítás. Ez márpedig még nem időszerű és kész!
  De a züllött feje csak nevetett. Talán bizony azért szeretett bele Martinbe, mert időszerű volt? Ugyan. A szerelem nem számításra épül, nem alkalmazkodik előre kijelölt szabályokhoz, csak megy a maga feje – vagy fejei – után, és mindig mindent azonnal akar.
  A lista végül úgy állt össze, ahogy az erkölcsös feje akarta. Kissy megkötötte magát: márpedig a határt nem lépik át.
  A napirenden az is szerepelt – muszáj volt neki –, hogy mi történik, ha minden elhatározás csődöt mond, és reggel arra ébred, hogy mégiscsak átlépték a határt. Az erkölcsös feje csak annyit tudott mondani, hogy akkor már nincs mit tenni, a züllött viszont vigyorgott és azt mondta: legfeljebb a többiek nélkülük reggeliznek. Esetleg nélkülük is ebédelnek!
  Kissy tehát bólintott, és azt mondta:
  – Kipróbáljuk.
  Nialának fölcsillant a szeme.
  – Mikor?
  – Éjszaka!
  – Ma éjszaka?
  – Hát… azt még nem tudom.
  Niala elnevette magát.
  – Nagyon határozott vagy. Végül is van valami, amit már egyértelműen eldöntöttél?
  Kissy bólintott.
  – Van. Ki fogjuk próbálni… amint megtudtam, hogy Martin mit tud.
  Niala nem kérdezte, hogy miről.
  – Oké. Hazamegyünk, megkérdezed, és már csak az estét kell megvárni.
  – Eszeden vagy?! Hogy kérdezhetném én ezt meg Martintől?!
  Niala megállt és csípőre tette a kezét.
  – Te nem vagy magadnál. Csinálni hajlandó lennél, de beszélni róla nem?
  Kissy zavartan megvonta a vállát.
  – Hát… ez is más, meg az is más.
  Niala sóhajtott.
  – Akkor mi lesz?
  – Fogalmam sincs.
  Hát persze hogy Niala oldotta meg a problémát. Minden problémájukat a D’Aubisson nővérek szokták megoldani – a kisebbik azokat, amikhez verekedni kell, a nagyobbik az összes többit.
  Niala kijelentette, hogy ha Kissy, aki végeredményben ágyba akar bújni vele, nem vállalja, hogy beszéljen Martinnel, hát ő igazán nem vállalkozik rá. Egyetlen sráccal se tárgyalna szívesen ilyen dolgokról, azazhogy egy van éppen, de majd csak egy év múlva. Chantal se vállalta, és Vanessa is elzárkózott. Úgyhogy megkezdődött a Láncreakció hadművelet. Niala dolgozta ki. Kissy beszélt Angélique-kel, Angélique beszélt Pivel és Pi beszélt Martinnel. Az eredményt Pi elmondta Angélique-nek, Angélique pedig Kissynek.
  Az derült ki, hogy Martin legalább annyira tájékozott, mint Kissy lett most, Angélique magyarázata után.
  – Akkor hogyan tovább? – kérdezte Chantal.
  – Akkor hogyan tovább? – kérdezte Niala is.
  Kissy Vanessára meredt, aki alighanem ugyanezt akarta kérdezni, de gyorsan lenyelte.
  – Hát jó… beszélek vele.

Martint a panzióban találta meg; Nimbyvel a hátsó ajtóban álltak és aggodalmasan néztek kifelé, mint akik az esőt kémlelik.
  – Hát ti? – lépett oda.
  Martin kézen fogta és behúzta a házba. – Jobb, ha vigyázol. Láttunk egy furcsa madarat.
  – Mifélét?
  – Hasonlított egy egerészölyvre.
  Kissy kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Aztán újra kinyitotta mégis.
  – Szamarak vagytok. A kertben hemzsegnek a macskák, azoktól nem féltek?
  – Tudod – mondta Nimby –, azok a mi macskáink.
  – Világos – nevetett Kissy. – Mondd, Nimby, megtennéd, hogy valami ölyvmentes útvonalon…
  – Elpárolgok? – fejezte be a fiú a mondatot. – Persze.
  Azzal kilépett a kertbe, és nyugodt léptekkel a villa felé vette az irányt, föl se nézve az égre. Kissy elismerően bólintott. Bátor egér.
  Aztán egymásra néztek.
  – Szóval – kezdte Kissy – beszéltél Pivel.
  Martin bólintott. – Számtalanszor, amióta ismerjük egymást. Márminthogy – folytatta nagyon gyorsan, látva Kissy szeme villanását –, most egy órája is beszéltem vele.
  – Miről? – kérdezte Kissy halkan.
  – Nagyon érdekes dolgokról.
  – Konkré…
  – Konkrétan szívesen megmutatom. Gyere.
  Azzal karon fogta Kissyt, aki nevetett és nem ment.
  – Nem megyek, de ezek szerint érted, miről beszélek.
  – Én értem, de ha nem jössz…
  – De, jövök… csak nem most. Éjszaka… ha te is akarod.

Később már sosem tudott tisztán visszaemlékezni július utolsó hetére. A nappalok jórészt ásítozással teltek, s többször megesett, hogy délig aludtak, aztán délután is ledőltek pár órára. Később rájöttek, hogy éjszaka kellett volna aludniuk és nappal csinálni azt, amit éjjel csináltak – ha alvás közben senki nem zavarta őket, aközben se zavarta volna. De így alakult ki, s nekik kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint az alvásrendjüket visszaállítani. Végül aztán indulás előtti éjjel aludtak egy nagyot, és egész kipihenten indultak.
  Nagyon könnyű volt Martinnel megbeszélni, hogy mi az, amire vállalkozik és mi az, amire nem. Sokkal könnyebb volt, mint gondolta. Martin azonnal értett mindent, és megnyugtatta, hogy minden rendben lesz. Ráfért, mert azért egy kicsit be volt gyulladva. De hamar elmúltak a félelmei. Valamivel azután, hogy először átölelték egymást ruha nélkül a két összetolt ágyon.
  Soha nem lépték át a határokat, amiket az első megbeszélésen Kissy megszabott. Ha Martin vissza akart volna élni a helyzettel, nem lett volna nehéz dolga, őneki még arra se lett volna ereje, hogy nemet mondjon. De Martinnek ilyesmi eszébe se jutott. S nagy könnyebbség volt, hogy nem kell aggódniuk. Persze bármikor szólhattak volna Nialának, vagy akár egyenesen Blanche-nak, aki szerzett volna tablettát vagy bármit, ami ifjabb Martin Rochefort ellen kell. (Ifjabb Kissy Chaton ellen, vitatta Kissy.) De így nem kellett ilyesmi.
  Azon kívül, ami éjszakánként történt, egy csomó újdonságot kellett megszoknia. Például reggelenként felöltözni. Kicsi kora óta minden reggel felöltözött, volt hát benne gyakorlata, de még sose csinálta úgy, hogy egy fiú nézte közben. Vagyis hogy egymást nézték közben, mert hát ő se csukta be a szemét. Izgalmas dolog volt.
  Első nap Niala kihívta a teraszra és apróra beszámoltatta, mit csináltak, hogy csinálták, milyen volt. De ott volt Chantal és Vanessa is, Kissy pedig tiltakozott, ehhez azért talán Vanessa mégiscsak túl kicsi. Niala leszamarazta, Vanessa évek óta közeli kapcsolatban áll felnőtt pasik szóban forgó testtájaival. Ő maga nem, vitatta Kissy, csak a cipőtalpa.
  De aztán persze beadta a derekát és elmondott mindent részletesen. A lányoknak nagyon csillogott a szemük, Vanessának is, Chantal pedig sóhajtott és sokadszor is elmondta, muszáj lesz növeszteni magának egy ilyen srácot.
  Niala is sóhajtott és azt mondta, jó lenne már egy évvel öregebbnek lenni.

A kieli repülőtér ismeretlen dzsungelében eltévedt egércsapat rossz kapun át lép ki az utcára és nem találkozik Schneiderékkel. Buszra szállnak és kiutaznak hozzájuk, de a nyelvi nehézségek miatt rossz helyen lyukadnak ki. Egy barátságos német fölajánlja segítségét, de kiderül róla, hogy shindy, sajnos csak akkor, amikor bezárja őket egy pincébe. Szerencsére a pincében egerek is élnek, akik részint nemzeti szolidaritásból, részint tizenhat kiló sajt ígéretére kapcsolatba lépnek a kieli rendőrség pincéjében élő egerekkel…
  Ilyen történeteket költöttek a repülőgépen, főleg Nimby és Vanessa vezetésével, akik külön élvezték a mese képtelenségeit. Ha marslakókat vagy antigravitációs járműveket írtak volna bele, az se lett volna nagyobb lehetetlenség, mint az a feltételezés, hogy őket be lehet zárni holmi pincébe.
  A tizenhat kiló sajt egy amerikai filmből, a Kutyák és macskákból származott, amit egyik este nézett meg a csapat, nem kis kárörömmel. Jó volt látni, hogy a macskák pórul járnak, hizlalta kisegér önérzetüket. Ebben a filmben ígér alkut a főgonosz macska az egereknek, nekik adva Ausztráliát és ráadásul tizenhat kiló sajtot. A film után a csapat megbeszélte, hogy ha a macskák megszerzik a világuralmat, az nekik nem lett volna jó; a tizenhat kiló sajton sok millió egér osztozott volna, a panzió hűtőjében pedig mindig van ennyi – Ausztráliával meg mit tudtak volna kezdeni? Ők francia egerek, nem valók a sivatagba, ráadásul az ausztrál őslakos egerek két méter magasak, és a farkukra támaszkodva akkorákat rúgnak, mint húsz Vanessa. Megállapodtak, hogy alkalomadtán elmennek egy állatkertbe és megnézik a kétméteres egereket, addig viszont kikeresték Tom és Jerry terjedelmes életművéből azt a részt, ahol Jerryt meglátogatja egy kenguru, aki pont olyan, mint Jerry, csak sokkal nagyobb, és a frászt hozza Tomra. Később, útközben még jó pár filmet megnéztek, és megállapították, hogy jól választottak maguknak névadót, Jerry éppolyan életveszélyes, mint ők, Tom minden alkalommal a rövidebbet húzza.
  A notebookot közvetlenül indulás előtt vették Nizzában, az alapítványi kasszából. Már régóta szó volt róla, hogy kellene egy nagy teljesítményű hordozható gép. Ez pontosan megfelelt a céljaiknak, rádión át szerverként szolgálhatott a telefonjaikhoz, gyors vezeték nélküli neten át tarthatta a kapcsolatot a Jerryvel, szép volt a képe és kicsi volt. Ráadásul nem is drága.
  Hordtáskát is vettek hozzá, de hamar eldöntötték, hogy nem abban fogják tartani. A repülőtér előtt álltak, a csomagjaikat leltározták, amikor egy motoros lefékezett a járdánál, alig tíz méterre tőlük kikapta egy pasas kezéből a notebook hordtáskáját, és már indult is.
  A motor felbőgése elnyomta az áldozat felháborodott kiáltását, de nem tette észrevétlenné, ami történt. Ők is látták, más járókelők is, és legfőképpen két rendőr, akik rohantak a kocsijukhoz. Aztán irányt váltottak, mert a tolvaj egyszer csak felbukott a motorral, óriásit bukfencezett az aszfalton és kis híján egy szembejövő Porsche alá került, ami áttért az ő oldalára, hogy kikerülje az úton átszánkázó motort. Aztán lefékezett és két ember ugrott ki belőle, a tolvajhoz futottak segíteni.
  – Szent ég! – kiáltott föl Ange néni. – Ekkorát esni éppen a rendőrök előtt…
  – Az hagyján – mondta Blanche epésen. – Rablásból élni veszélyes. De itt tömegszerencsétlenség is lehetett volna!
  – Szerencsére nem lett – csillapította férje, és fölemelte hangját. – Biztosan egy felverődő kavics lyukasztotta ki a kerekét vagy ütötte meg valahol.
  A tekintete közben Vanessát kereste, aki igyekezett felszívódni az egerek sűrűjében.

Félórával később, amikor a szolgálati járat befutott, már senki nem vesztegette az időt felverődő kavicsokra.
  – Te is vigyázz magadra, kicsim – guggolt le Blanche Vanessához úgy, mint egy kisgyerekhez, miután Nialának már szavát vette, hogy vigyáz magára. – Fogadj szót a nővérednek és Piéknek, meg persze Ange néninek.
  – Ennyi mindenkinek? – nevetett a kislány. – Ange néninek miért?
  – Mert ő a kuratóriumi elnök.
  Vanessa kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Hát igen, ilyen tekintéllyel nem lehet vitatkozni.
  – Ne verj meg németeket, amíg esély van rá, hogy a probléma tolmáccsal is megoldható – intette Blanche –, és ne lövöldözz mozgó járművekre.
  Vanessa bűntudatosan lehajtotta fejét, de anyja átölelte.
  – Én tudom, hogy jó kislány leszel – mondta –, ezért nem is intelek azzal, hogy odaadlak a német macskáknak.
  Vanessából kipukkant a nevetés.
  – Adj csak oda nekik, ha akarsz, másnap könyörögni fognak, hogy vegyél vissza.
  Ez valószínű volt, s a gépen, ahogy a notebookon nézték Tom és Jerry egyik DVD-jét, Kissy már biztosan tudta, hogy Vanessa olyan zsákmány, akiben semmiféle macska nem lelné örömét – de shindy sem. Mert amit Jerry tud, azt ő is tudja. És nemcsak Vanessa tudja, hanem ők mindannyian.

Nem tévedtek el a kieli reptéren. Nem is lett volna idejük rá. Amint kiléptek a beszállófolyosóról, Elke a nyakukba borult, sorra ölelte őket, és megállás nélkül csacsogott.
  – Sziasztok, sziasztok! Végre itt vagytok! Jól utaztatok? Megvertetek valakit?…
  Az egerek bambán álltak, átvették és viszonozták a rengeteg puszit, de a szöveggel nem tudtak mit kezdeni. Niala tért elsőnek magához. Mikor Elke éppen az ő nyakába ugrott, elkapta, kicsit eltartotta magától és jól megnézte.
  – Hát te megtanultál franciául?
  – Hát meg! – vigyorgott Elke. – Ez nektek meglepetés. Louise kisasszony rengeteget dolgozt velem. Csak azért, hogy veletek csevi… csive…
  Gondterhelten elhallgatott.
  – Cseverészni – segítette ki Vanessa.
  – Ez az! Kösz! Cseverészni tudjak. Gyertek, ott várnak anyuék.
  A Schneider házaspár kicsit távolabb várta meg, hogy kislányuk kiörömködje magát. Nem voltak egyedül: bemutatták két fiukat, a huszonkét éves Alexandert és a tizenkilenc éves Heinrichet, valamint egy nagybajuszú, őszes férfit, Schultze urat, aki rögtön gondjaiba vette a csomagokat.
  Kissy titokban alaposan megnézte a fiúkat. Egyáltalán nem voltak olyanok, mint a filmekben a németek, magasak, szőkék és kék szeműek. Persze mitől is lennének szőkék, a szüleik se azok, Schneider úr barna, idén már láthatóan őszülni kezd, Schneider asszony pedig vörösesbarna hajú. Még Elkének van köztük a legvilágosabb haja, kicsit szőkésbarnába hajlik. A fiúk is barnák. A legidősebb nem jött el, ő már nem él a szüleivel, messze is lakik, Berlinben praktizál, sebészorvos.
  – Karácsonykor megférjesedik és én jövőre nagybácsi leszek, klassz, mi? – kérdezte Elke már a kocsiban.
  – Nagynéni – nevettek az egerek.
  – Na hiszen, ti beszéltek? Emlékszem az első találkozásunkat, ahogy Kissy beszélt németül. Nektek szabad volt mindenből fiút csinálni, csak nekem nem?!
  Erre nemigen volt mit felelni. Az egerek egyszerűsített németóráikra gondoltak és inkább a mellettük elsuhanó utcákat nézték.

A kocsinál meglepetés érte őket. Egy fehér Ford minibusz volt, éppen őrájuk szabott kapacitással: a kilenc francia és az öt német tizennégyet tett ki, és a kocsiban tizennégy hely volt. Öt német, mert Alexander nem tartott velük, neki vissza kellett mennie dolgozni. Grafikus egy könyvkiadóban.
  De a meglepetés csak útközben jött.
  – Mi a véleményük a kocsiról? – kérdezte Schneider úr, amikor Schultze úr fölhajtott a sztrádára.
  Az egerek bólogattak, a vállukat vonogatták – mi lehet a véleményük a kocsiról? Kereke van, gurul, nem kell nekik ennél több.
  – Csak azért kérdezem – folytatta házigazdájuk –, mert az alapítványnak szánom, amikor hazautaznak.
  Csend. Az egerek egymásra néztek, aztán a padlóra, majd Schneider úrra, aki mosolygott.
  – Tudják, mostanában elég jól megy az üzlet. De a magasabb bevétel több adót is jelent, én meg akkor már inkább maguknak adom, nem a kormánynak. Némi átcsoportosításokkal megoldottuk, hogy ez az autó mint adomány lejöjjön az adóalapból, innentől már egyszerű. Schultze úr már készül a párizsi útra, jól mondom?
  – Dehogy, Schneider úr – mondta a sofőr elég rossz francia kiejtéssel. – Csak ezer kilométer… nem kell arra készülni.
  – Ez igaz. Schultze úr korábban kamiont vezetett minálunk, neki ez nem távolság. Á, nézzék csak, helyi nevezetességeinkhez értünk!
  Az autópálya hídra szaladt föl, ami széles folyót ívelt át.
  – Ez a Prinz-Heinrich-Brücke, vagyis Heinrich herceg híd – magyarázta Heinrich apja tolmácsolásában. – Már iskolába jártam, amikor még mindig azt hittem, hogy apa összeköttetései révén rólam neveztette el.
  A társaság jót nevetett.
  – És Alexanderről mi van elnevezve? – kérdezte Ange néni.
  – Ein gross Platz in Berlin – mondta Nimby, mielőtt bárki szólhatott volna.
  – Aha – derült Schneider úr –, ein großer Platz, Alexanderplatz. De azt bizony nem tudom, hogy Gerdről mi van elnevezve.
  – Gerd Müller – vágta rá Schultze úr, amin mindenki jót nevetett, azok is, akik csak magyarázat után tudták meg, hogy az egy világhírű focista volt a hetvenes években.
  – A másik nevezetesség – folytatta Schneider úr – a víz volt, amin a híd átvezet. Kieli-csatornának hívják, és Kielt az Elbával, vagyis az Északi-tengert a Keletivel köti össze, száz kilométer hosszan. Nagyon forgalmas, minden évben sok ezer hajó halad végig rajta. Gyorsabb és biztonságosabb, mint megkerülni Dániát. Keresel valamit, Vanessa?
  – Hegyeket – dörmögte a kislány, kutatóan figyelve a távolba.
  – Hát sajnos hegyekkel nem szolgálhatunk – sóhajtott Schneider úr. – Ez a vidék olyan lapos, mint egy asztal. Viszont van egy fjordunk, ha érdekel.
  – Fjord, hegyek nélkül?
  – Igen, a Kieli-fjord, a város ennek a partján épült. Azt hiszem, ez Európa legdélibb fjordja.

Nagy fjord volt, Henri egyik nap lemérte nekik a Google-ban: a fjord kapujától, a bülki világítótoronytól a Hörnig tizenhét kilométer légvonalban. És sehol egyetlen hegy. Nimby elmondta nekik, hogy keletkeztek a fjordok, a jégkorszak idején a jég megtöltötte a völgyeket, aztán beszakította a völgyet a tengertől elválasztó földsávot – hát ezt itt aligha tudta megcsinálni.
  Vanessának mégse volt oka panaszra, mert a hegyeknél sokkal jobban szerette a fákat, azokból pedig volt bőven. Schneiderék egy Kronshagen nevű helyen laktak, Kiel nyugati szélén. A kocsi kiszaladt velük a városból, s egyre vidékiesebb házak között futott, aztán már jórészt rétek és erdősávok váltakoztak, míg végül lekanyarodtak egy mellékútra és befordultak egy ház elé, ami hirtelen bukkant ki egy erdős folt mögül.
  Hát itt nem lesz kérdés, hogy hol férnek el, gondolta Kissy, ahogy végignézett a házon. Óriási volt, kastélynak is beillett volna. Földszint és emelet, mindkettőn vagy húsz ablak, és arrébb még melléképületek. Utóbbiakból később többet is találtak a ház mögött.
  Az első öt percben megismerkedtek mindenkivel, aki fontos volt a Schneider-háznál; a ház előtt gyűltek össze az ő fogadásukra. A legkönnyebben Louise kisasszonnyal, Elke nevelőnőjével értettek szót, aki egy éve volt mellette, azóta, amióta hazatértek a veszedelmes nyaralásból és Elke kijelentette, hogy meg akar tanulni franciául. A kisasszony huszonöt éves volt, és ki sem mozdult Franciaországból, amíg ki nem közvetítették Schneiderékhez. A nevében az e-t nem volt szabad kiejteni. Ezt Elke mondta, s az egerek nem értették, úgyhogy megmagyarázta.
  – A kisasszony francia, ezért e nélkül kell mondani. Ha német volna, kellene kimondani az e-t is, Fräulein Louis-e. Ez a különbözőség. Én német vagyok, Elk-e, de ha lennék francia, akkor csak Elk.
  Az egerek vigyorogtak és nem szóltak semmit.
  Aztán ott volt Ilse és Grete, a két szobalány, Frau Schultze, a szakácsnő – a sofőr felesége –, valamint Wolf, Rolf és Pygi, a biztonsági személyzet. Egyikük se tudott franciául, de a három nővel nem lehet gond, amikor ennyi tolmácsjelölt akad, a biztonságiakhoz pedig akármilyen nyelven lehetett szólni, ugyanúgy reagáltak. Vigyorogtak és csóválták a farkukat. Wolf és Rolf testvérek voltak, két jól fejlett rottweiler, Pygi pedig német juhász. Az egerek némelyike – Angélique, Chantal… és hát Kissy is – tartózkodóan nézett rájuk, de a D’Aubisson lányok azonnal úgy mentek oda, mint akik nem is tudják elképzelni, hogy egy kutya veszélyes lehet. Letérdeltek eléjük, körbeszaglásztatták magukat, és a következő pillanatban már egymás nyakába borultak a három hatalmas ragadozóval. Ez Kissyt meglehetősen zavarta, mert tudta, hogy két percen belül követnie kell a példájukat. Onnan, ahol állt, tisztelettudó távolságból, jól látta Pygi barátságos mosolyát, és azt is, hogy mekkora fogai vannak. Két falásra megeszi a patkányt, tippelte meg Kissy, egy egér tehát a fél fogára sem elegendő.
  Két dologban tévedett. Nem kellett két percen belül összebarátkoznia a testőrökkel, mert a lányok után Pi és Ange néni ment oda, aztán Nimby és Martin. Jó ideig eltartott, míg kiörömködték magukat – a három kutya mindenkit úgy fogadott, mintha régi bajtársak lennének, akik minimálisan együtt fociztak a bajnokságban, együtt harcoltak Vietnamban, mindkét világháborúban, Napóleon seregében és persze együtt is vikingeskedtek a sarkvidéki szigeteken. Vanessa és Niala ebben tökéletes partner volt, világosan érzékelni lehetett, mennyire örülnek, hogy annyi év után viszontlátják a három kutyát, akikkel amúgy mindennap együtt voltak az elmúlt években. A többiek egyszerűen csak örültek a találkozásnak, részükről a szerencse.
  Aztán, jó pár perc múlva, őrá is sor került. Niala egy pillantással fölmérte a helyzetet, mint mindig, és csak őt hívta, egyedül.
  – Gyere, Kissy. Már ebédeltek, és nagyon barátságosak.
  Kissy tehát ment. Azonnal megjelent a feje fölött egy repülő csészealj, s az űrlények miniatürizáló sugarat bocsátottak rá. Mire odaért Pygihez, úgy két centi magas lehetett. De a kutyát ez nem zavarta. Barátságosan megszaglászta a kezét, meg is nyalta, átvett egypár simogatást és nyakveregetést, s ezzel a barátság megköttetett. A testvérekkel hasonlóképpen. Rolfot nem zavarta, hogy Kissy csak öt centi magas, és Wolfot sem, hogy csak tíz. Amikor mindhárom kutyával megismerkedett, az űrlények tovaröppentek, s ő visszanőhetett a rendes méretére.
  Míg megmosta a kezét a ház előtti terecskén álló medencében, azon tűnődött, ugyan mi volt olyan riasztó ebben a három szőrös jószágban. Persze hogy nagyok a fogaik, öröklődik a családban. És különben is, a kutya az egér legjobb barátja, Tom és Jerry-filmek serege bizonyítja.
  A másik dolog, amiben tévedett: Pygi nem ette meg a patkányt, se két, se több falásra. Ez pár nappal később derült ki, amikor elkapott egyet az istállóban, alig egy méterre Kissytől. Elég nagy, ronda képű bestia volt, Kissy örült, hogy nem rokonok. Pygi fölkapta, kettőt rázott rajta, aztán céltudatosan kisietett az ajtón. A patkány már élettelenül lógott a szájában.
  – Viszi a lóház mögöttbe – magyarázta Elke. – Arra vannak tanítva, hogy a Rattékat oda kell vinni, Herr Schultze utána beledobja szemétre. Hogy mondják franciául?
  – Patkánynak.
  – Nem azt. A szemetet, ami gazdaságban születik. Megölöd a disznót és nem eszel meg minden részét, levágsz növényeket, ilyesmik.
  – Veszélyes hulladék?
  – Lehet.
  Schneiderék persze nem tartottak disznót. A kutyákon kívül csak a lovak képviselték az állatvilágot. Amikor Kissy először meglátta őket, rögtön tudta, hogy ezekre ők márpedig föl fognak ülni.

Németországi napjaik csendesen teltek, nagyjából hasonlóan a beaulieu-iekhez, csak itt nem volt tengerpart és hegymászás. Azaz tengerpart persze volt, de itt északon azért másmilyen. A kieli kikötő egyébként se strandolásra volt kitalálva, a hajók birodalma volt. Amikor először mentek be a városba, hogy megnézzék a kikötőt, Kissynek eszébe jutott Elke egyik mondata, még otthon, mármint Beaulieu-ben, még Brigitte fordította: „Azt mondja, ő a tengernél lakik, ahol sokkal nagyobb hajók járnak, úgyhogy neki ne magyarázzon a tengerről.” Jaj, dehogy, ezt még az utcán mondta Alainnek, akkor az elzásziak tolmácsoltak.
  Hát tényleg nagyobbak a hajók. Az utasszállítók némelyike is óriási, de azok persze a Côte d’Azurön járva se kisebbek – a teherhajók pedig még hatalmasabbak. Körbeautózták a nagy öblöt, amiből egy csomó kisebb nyílt, egészen szögletesek, és némelyikben éppen rakodtak is.
  – No, hadd halljam, mi a baj? – kérdezte Schneider úr a kikötőben, elkapva egy arckifejezést Vanessán, amit Kissy nem látott, másfelé nézett.
  – Semmi… – vont vállat a kislány, aztán mégis folytatta. – Csak ez az egész… annyira mesterséges…
  Niala rosszallóan elhúzta a száját, de Schneider úr bólintott.
  – Az. Itt a fjord belsejében egy talpalatnyi érintetlen tengerpart sincsen. De tudod, én úgy vagyok vele, hogy Kiel csak egy pont a térképen. Valahol ki kell kötni ennek a rengeteg hajónak, és vannak azért természetes állapotban megmaradt vidékek Németországban, elég sokfelé.
  Vanessa ettől kicsit földerült.
  Megnézték a csatornát is, először fentről, a Heinrichről elnevezett hídról, de akkor a fiút már Henrinak szólították.
  – Figyeljétek magatokat ide – mondta első este Elke tolmácsolásán keresztül, amikor már a negyedik vagy ötödik egér küzdött meg a nevével –, hogy mondják a nevemet franciául?
  Az egerek nem tudták beazonosítani, Louise kisasszony mondta meg.
  – Akkor mondjatok Henrit. Ti se mind használjátok saját neveteket, én is meg fogom érteni.
  Aztán megnézték hajóról is. Vendéglátóik kibéreltek egy kis jachtot, kapitánnyal együtt, mert a csatornában csak szakértő tudott navigálni. Egyik reggel elindultak, s késő délutánra végighaladtak a csatornán. Kellemes út volt. A táj lassan vonult kétoldalt hátrafelé, rendszertelen időközökben szembejött egy-egy irdatlan hajó, a parton autók szaladgáltak, máshol gépek dolgoztak a földeken. Ők pedig a fedélzeten heverésztek, hűtött italokat ittak, és élvezték a semmittevést.
  Meg azt is, amint Nimby megjegyezte, hogy itt nincsen se shindy, se macska.

Megnézték Brunsbüttelt a vízről, az Elbát – folyó létére hatalmas volt –, aztán kiszaladtak a tengerre és onnan is megszemlélték a partokat. Schultze úr Brunsbüttelben várta őket a mikrobusszal, búcsút vettek a kapitánytól és hazarobogtak.
  Három tengert is láttak pár napon belül, gondolta Kissy már útközben. Vanessa elégedett lehetne, már megfigyelte rajta, hogy rajong a tengerért – de valószínűbb, hogy az Északi- és a Keleti-tenger neki csak egy-egy víz, sőt mondjuk Mentonnál már a Földközi se több. Csakis Beaulieu-nél, vagy talán Nizzától Èze-ig létezik Vanessa számára tenger, és a hegyek meg a fák is csak ott hegyek meg fák. Bár a fákat mindennél jobban szereti, lehet, hogy azoknál nem baj, ha máshol vannak, csak legyenek.
  Másnap megerősítést nyert ez az érzése, amikor kisétált a ház melletti erdősáv felé, és egyszer csak zenét hallott. A Popcorn szólt valahonnan, úgyhogy rögtön Vanessát vagy Nimbyt kezdte keresni, de leginkább mind a kettőt. Egy percbe is beletelt, mire fölfedezte őket, mert lent keresgélt, pedig fönt voltak, egy nagy fán ültek összesimulva. Vanessa Nimby mellére hajtotta a fejét, s valahonnét, alighanem a zsebükből szólt a dal.
  Kissy megfordult és visszalopakodott a házhoz, reménykedve, hogy amíg biztos távolba ér, addig nem jön arra egerészölyv. Az életét nem féltette, egy pillanat alatt lepuffantja, de a csatazaj fölriasztaná azt a kettőt a fán.

Hamar eltelt a két hét. Gyorsan és eseménytelenül; az egerek ízléséhez mérten túlságosan is eseménytelenül, de Schneider úr – azazhogy Johann, mert időközben összetegeződtek – azt mondta, ne legyenek telhetetlenek, máskor folyamatosan zuhognak rájuk az események, egyáltalán nem árt ez a kis uborkaszezon, ami alatt fel tudnak töltődni.
  Összecsapásuk csak egy volt, de igazából csak nézők lehettek benne. Kronshagen központjában sétáltak, velük volt Louise kisasszony és Pygi is, amikor szembejött egy fiatalember. Barátságtalanul nézett Louise kisasszonyra és magyarázni kezdett neki valamit.
  – Azt mondja, nem működ jól a gép, amit apától megvett – fordította Elke. – Kisasszony mondja, hívja telefonra, neki semmi köze hozzá. Karl mondja, beszélt már a céggel sokszor, de elkergetőzik, és…
  Itt a fordítás félbemaradt, mert a fiatalember Elkéhez fordult, és rövid szóváltásba keveredtek. Két mondat után Karl egyet lépett a kislány felé, és fölemelte a hangját.
  – Harrrrr!
  A közbeszólást mindenki világosan értette, pedig egy harmadik nyelven hangzott el. Pygi szilárdan megvetette a lábát közvetlenül Elke mellett, és egészen fölgyűrődött az orra, ahogy megmutatta ragyogó tépőfogait.
  – Sie fressen dich an – mondta Elke mosolyogva, természetes hangon, mint aki azt jelenti be, hogy este lemegy a nap. Az egerek is sejtették a jelentését: „Megesz téged.”
  Pygi előrelépett és azt mondta:
  – Most azonnal hordd el innen az irhád, különben a véreddel mosom föl az utcát. És ne merj még egyszer a gazdáim közelébe jönni. MOZGÁS!
  Ez a tömör kutyanyelven csak egy hosszan elnyújtott morgás és egy bömbölő „vau!” volt, de németek és franciák ugyanúgy fordították le magukban. Elke rögtön meg is dicsérte Pygit, összevissza simogatta, a mellét és nyakát veregette, mintha legalábbis az életét mentette volna meg. A kislánynál ülve nem sokkal alacsonyabb kutya boldogan fogadta a dicséretet, és elégedetten nézett a sietve távolodó ellenség után, egyúttal ellenőrizve, hogy nem próbál-e visszatérni.
  Hát igen, gondolta Kissy. Egy kutya egyetlen vakkantással elriaszt egy efféle mukit. Nekik meg kellett volna verniük, mert csak akkor tudja meg, hogy velük nem szabad kikezdeni. Pygin azonnal látja mindenki, egy vadidegen is, mert mindenki tudja, hogy egy ekkora kutyának egy fegyvertelen ember nem ellenség. Nekik egereknek se, de rajtuk ez nem látszik és róluk nem tudják. Ezért kell annyit verekedniük.
  Pygi, Rolf és Wolf egyébként a kisujját se mozdította Elke védelmében, amikor a ház mögötti gyepen tanítgatták verekedni, és jó pár tucatszor meg is ütötték. A három kutya ott ugrált körülöttük, labdáztak az éppen nem harcoló egerekkel, rohantak egy-egy eldobott bot után, és föl se tűnt nekik, hogy imádott gazdijukat éppen verik. Kissy gyanította, hogy a kutyák csak kinevetnék, ha értenének emberül, és elmagyarázhatná nekik, amit gondol. Fölvilágosítanák, hogy egy kutya sokkal jobban ismeri egy ember szándékait, mint egy másik ember, és világosan látja rajta, hogy nem akar valóságosan ütni. Kissy sejtette, hogy ha a kutyák is járnának moziba, egyetlen akciófilm se számíthatna bevételre tőlük, mert pontosan látnák, hogy a végsőkig menő élet-halál harc csak pontosan megkoreografált színészi játék, és amikor Steven Seagal végre kitöri a főgonosz nyakát, azt azzal a tudattal teszi, hogy utána együtt söröznek majd a filmgyár büféjében. Senki nem lehet olyan jó színész, hogy egy kutyát átejtsen. Ami nagy szerencse, mert ha akár csak egyikük bedől és hozzálát megvédeni Elkét, akkor nekik befellegzett, kutyakaja lesz belőlük, nyers egércomb rottweiler módra.

Egyébként Johann még aznap este íratott Karlnak egy levelet, közölve, hogy a cége minden kötelezettségének eleget tett vele szemben, ha ez sem elég, perelje be, viszont ha még egyszer a családja bármelyik tagjához, a vendégeihez, az alkalmazottaihoz vagy akár a kerítésén ülő verébhez agresszívan közeledik, akkor ő fogja beperelni, de úgy, hogy megnézheti magát. Mindezt telefonon mondta el a titkárának, aki fontos ember volt a cégnél, de Kissyék sose találkoztak vele – nem szokott idejönni, főleg ilyenkor nem, amikor a főnöke szabadságon van.
  Karl jól vette az akadályt. Másnap jött egy bocsánatkérő levél. Azt írta, elragadtatta magát, nagyon sajnálja, és természetesen ezentúl csak a céggel fog tárgyalni, hivatalos úton. A levél Elkének volt címezve és őt szólította meg, kérve, hogy mondja el mindezt az apjának.
  – Persze – vigyorgott Vanessa. – Mert tudja, hogy máskor is fogtok még találkozni az utcán, és ha te ellenséges hullámokat sugárzol felé, akkor Pygi a bőrével együtt szedi le a nadrágját.
  – De a fiúk is – tette hozzá Chantal. – Pygi azóta elmondott nekik mindent, még személyleírást is adott a fickóról.
  Ez valószínűen hangzott. Kissy arra gondolt, ha Pygi ott lett volna tavaly Beaulieu-ben, Sylvie az életben be nem ülteti Elkét a kocsijába. Eszébe se jutott volna megpróbálkozni vele, de ha mégis, Pygi ízekre tépi, anélkül hogy különösebben megerőltetné magát.
  De hát Pygi nem volt ott, itthon volt tavaly nyáron. A fiúk is, de ők akkor még kicsik voltak, pár hetesek, és kizárólag a kaja meg az alvás érdekelte őket. Egyébként ugyanonnan kapták a nevüket, ahonnan Pygi, Konrad Lorenz egyik könyvéből.
  – Osztrák tudós volt – világosította föl Nimby az egereket, akiknek bizonytalanság ült az arcán. – Nobel-díjat kapott a kutyák származásának felkutatásáért, aztán egy tanítványa kimutatta, hogy tévedett. Lorenz azt mondta, jé, tényleg tévedtem.
  – És visszaadta a Nobel-díjat? – kérdezte Niala.
  – Nobel-díjat nem adunk vissza – felelte Nimby olyan hangon, mint akit már többször felszólítottak, hogy adja vissza a Nobel-díját.
  – Igen – mosolygott Johann –, én is ismerem ezt a legendát. Csak hát Lorenz nem a kutyák származásáért kapta a Nobel-díjat, hanem viselkedéstudományi kutatásaiért. A kutya származásában tényleg tévedett, de nem volt miért visszaadnia a Nobel-díjat.

Persze hogy fölültek a lovakra. Elkének saját lova volt, rendes nagy ló, nem póni, Stellának hívták és sötétbarna volt. És voltak még ketten, Linda és Sonja.
  – Volt lóbácsi is – mesélte Elke –, de már megpusztult régen, én nem is visszaemlékszem rá.
  – Csődör – mosolygott Pi.
  – Micsináltál? – nézett rá Elke riadtan.
  – Semmit. Így hívják a fiú lovakat franciául.
  Mint kiderült, az egerek közül csak ketten ültek eddig lovon, Niala és Kissy, de gyakorlott lovasnak csak Niala számított. Kissy egy kezén meg tudta számolni, hányszor ült lóháton, Niala viszont régebben gyakori vendég volt egy villefranche-i lovardában, amit az egyik rokona vezetett – aztán a kedvenc lova kiöregedett, eladták, Niala azóta nemigen lovagolt. De most úgy ugrott föl Lindára a szükséges ismerkedés után, mint aki mindennap ezt csinálja.
  Ange néni korára való tekintettel fölmentést kapott, de a többiek mind kipróbálták. Ezúttal Chantal volt a legügyesebb, már a második nap úgy ülte meg a lovat, mint Kissy.
  – Ügyes lós vagy – dicsérte meg Elke. – Kissy is. De Niala mintha nőtte volna magát bele az ülőbe.
  – Nyereg – tanította Martin.
  Többször is lovagoltak – illetve lóztak, ahogy Elke mondta – a két hét alatt. De morzéztak is, Elkével gyakorolták a Jerry-morzét, és sütöttek kukoricát nyárson, tábortűz mellett. Nagyon finom volt.
  És csináltak más dolgokat is, de azokat nem csapatosan. Amikor beköltöztek, Martin fölvetette, hogy nekik igazából egyetlen szoba is elég volna, és egy pillanatra, ami azt illeti, Kissyben is fölmerült a gondolat, hogy miért ne. Beaulieu-ben az utolsó napokban igazán csak egy szobát használtak, bár nem mindig ugyanazt. De úgy érezte, hogy ezt inkább nem mondja el Schneideréknek. Valószínűleg nem örülnének neki, már csak Elke miatt sem. Jobb az úgy, hogy hivatalosan külön szobában alszanak… aztán úgyse ellenőrzi őket senki. Úgyhogy nem kértek közös szobát.
  Később rájött, hogy lesz a két hétben egy időszak, amikor nem szeretne Martin mellett aludni. Majd egyszer, ha már egészen egymáséi lesznek, akkor már biztos nem zavarja, de most még nem.
  Azért elég piros volt a füle, amikor egyik nap megmondta Martinnek, hogy aznap nem alhatnak együtt, és a következő pár nap sem. És eléggé tartott tőle, hogy Martin meg fogja kérdezni, miért nem. Meg is kérdezte. Kissynek még pirosabb lett a füle, mind a négy, mert közben előkerült valahonnan a második feje, aki csak ennyit mondott:
  – Most még nem szeretném. Később már nem fog zavarni, de… akkor is lesz néhány nap minden hónapban, amikor csak alszunk.
  Martin azt mondta, érti, és kis tűnődés után hozzátette:
  – Ha én lennék Nimby, most biztosan azt mondanám, semmi gond, elalszom én Chantal mellett is.
  Kissy elnevette magát, ahogy megjelent előtte Chantal képe, amikor Nimbynek ezt a szövegét hallgatja.
  – Persze. Emlékszel, mennyire fontos volt neki megmenteni Chantal életét, az enyémet, Nialáét, mindegy, csak lány legyen és ne Vanessa?
  – A szájból szájba lélegeztetés?
  – Hát az is ilyen volt. Vanessa mellett soha nem akart aludni, de énmellém is bemászott volna, Niala mellé is… és hogy lekonyult a füle, amikor Pamacstól megtudta, hogy szájba nem is lélegeztetnek, csak orrba…
  – De Vanessa miért maradt ki mindig?
  – Hát mert már akkor is szerelmes volt bele – felelte Kissy.
  Martin elgondolkodva bólintott.
  – Van ízlése. Vanessa nagyszerű lány. Mi mind jól választottunk itt a csapatban. Csak Chantalnak meg Nialának kellene valaki.
  Kissy nem javította ki, hogy Chantalnak meg Angélique-nek, mert Niala holtbiztos megszerzi Pit. Ráér megtudni.

Angélique-nek támadt az az ötlete, hogy tulajdonképpen miért repüljenek ők haza, aztán Schultze úr vigye el a mikrobuszt, utána meg repüljön vissza. Minek ennyit röpködni, amikor a csapatból három embernek van jogosítványa, szárnya meg senkinek?
  A miniegereknek tetszett az ötlet, de Niala azt mondta, csak a sofőrjelöltek véleménye számít, aki nem vezet, az persze hogy könnyedén végigüli. Pi azt mondta, részéről rendben van. Ange néni húzta a száját, nem nagyon szeretett ismeretlen útvonalon vezetni, de azt mondta, ha akarják, vállalja. Végül abban maradtak, hogy ő lesz a tartalék, ha a másik kettő kifárad, ő veszi át.
  Schneiderék összeszedtek egy csomó szíjat és kötözőanyagot, ezekkel rögzítve föltornyozták a poggyászt a jobb oldali három meg a leghátsó dupla ülésen. Maradt három dupla ülés a miniknek és elöl három a maxiknak. A tolóajtónál még letettek egy jókora hűtőládát enni-innivalóval megrakva; eddig Schneideréknél szolgált, de nekik adták. Anne azt mondta, egyszerűbb egy másikat venni, mint bajlódni a visszajuttatásával, és különben is, ennél sokkal többel tartoznak ők a csapatnak.
  A láda eléggé útban volt, de Nimby azt mondta, később esetleg kivehetik a C3-as ülést és a helyére kerülhet. Pi azt felelte, nem lehet, a kábel onnan nem ér el a szivargyújtóig, meg bele is botlanának, amire Nimby csak a fejét csóválta és azt mondta, összesen egyvalaki van, akiről nem feltételezi, hogy meg tud hosszabbítani egy kábelt. Pi két háromszögletű fület mutatott a feje fölött, amire Nimby bólintott. Ekkor azonban Chantal kijelentette, hogy ő a maga részéről egyáltalán nem ért a forrasztáshoz. Nimby csodálkozva ránézett.
  – Ki beszélt itt… ó, már értem. Te még a régi technikát ismered, amikor forrasztással hosszabbították a kábeleket?
  – Miért, most hogy csinálják?
  – Várj, megtanítalak. – Nimby előkerített egy vezetéket. – Tessék egy kábeldarab, amit forrasztás nélkül meghosszabbítunk. Így fogd meg, a két végénél.
  Chantal átvette, megfogta. Eléggé gyanakvó kifejezés ült az arcán.
  – Jól van, csak vigyázz, hogy semmibe ne akadjon bele – igazította meg Nimby egy helyen. – Jól nézd meg mindkét végét. Oké, most ereszd el. – A kábel a földre hullott. – És máris indulhatsz a műszaki boltba.
  Chantal a kábelre nézett, aztán Nimbyre, aki gyorsan menekülőre fogta. Chantal végigkergette a fél udvaron, aztán legyintett és visszaballagott.
  Tíz másodperc múlva előkerült Nimby, és ugyanonnan folytatta.
  – A kábelt elég könnyen elrejtjük a padló vagy a mennyezeti kárpit alá. Az ülésrögzítőkhöz pedig a ládát is lehet rögzíteni. Vagy akár a ketrechez.
  – Mihez? – kapták föl a fejüket.
  – Ja igen. Azt gondoltam, hogy a D3-as ülést is ki lehetne venni, és rakni a helyére egy shindyketrecet. Előfordulhat, hogy egy shindyt úgy ejtünk el, hogy nincs mód rendőrkézre adni.
  – Persze – mondta Vanessa –, ha netán az Antarktisz kellős közepén akadnánk össze vele.
  – Hát a közepén pont nem gond – vigyorgott rá Nimby –, mert ott van az Amundsen–Scott bázis, azon rendőr is akad.
  Vanessa visszavigyorgott rá, s egy pillanat múlva Kissy már érezte, hogy zsugorodik. Ez nem zavarta a rakodásban, hiszen az autó, a csomagok, az egész udvar és minden rajta levő együtt zsugorodott vele, csak azok ketten maradtak ugyanakkorák, mint voltak. Kissy elnézte őket, ahogy belevesznek egymás tekintetébe, és sóhajtott. Ha soha egyetlen shindyt se kaptak volna el, akkor se lett volna hiába a sok szervezkedésük. Ez hozta össze ezt a két nagyszerű kölyköt. A gyerekeik a Jerry és az Alapítvány neveket kaphatják majd.
  – Fülükig vannak belezúgva – susogta egy hang a bal könyökénél.
  – Igen – felelte Kissy halkan.
  – Tik is vagytok belezúgva fülükötökig – folytatta Elke. Ő ránézett, a kislány pedig cinkosan kacsintott. – Én tudom ám, hogy alusztátok magatokat egy szobában éjszaka – közölte bizalmasan. – De nem szóljam ám senkinek!
  – Biztos? – mosolygott Kissy.
  – Persze, szamár. Mindenki tudta rögtön, csak azt hiszik, én nem tudom.

Az ülések számozása is Nimby találmánya volt. A sofőrülés volt az A1-es, innen jobbra nőttek a számok, hátrafelé pedig a betűk, egészen E3-ig. Az A sorban a kettes-hármas, a többiben az egyes-kettes volt dupla ülés. B3-as ülés nem volt, annak a helyén volt a tolóajtó előtti kis tér, és most a hűtőláda.
  Nimbynek az tetszett nagyon, hogy az utastér minden pontjára el lehet jutni kiszállás nélkül.
  – Ez nagyon fontos a mi szakmánkban – jelentette ki olyan arccal, mint egy öreg szakember, aki világéletében shindyvadászattal kereste kenyerét. – Üldözés közben nem lehet kiszállni, hogy átülhess máshová.
  – És miért kellene átülni? – érdeklődött Johann.
  – Például mert a célpont balról van, viszont a csapat mesterlövésze a jobb oldali fegyvereknél ül. Ajánlott irodalom: Csillagok háborúja, Memphis Belle.
  Schneiderék már régóta tudták, hogy ők jól ismernek ilyen régi filmeket, hát nem lepődtek meg. Johann is csak annyit mondott, hogy így már teljesen világos.
  Azért Kissynek az is megfordult a fejében – de nem mondta ki, túlságosan fantasztikusnak érezte a gondolatot –, hogy az átjárható belső tér azért is jó, mert könnyen átadhatnak egymásnak dolgokat vagy leülhetnek valakivel beszélgetni, anélkül hogy ajtót kellene nyitni, amitől bejön a kinti forró levegő. Vagy épp télen a hideg.
  – Az jó dolog, mesterlövészet ültetni shindy autója felől – nevetett Elke. – Vanessa tudja széjjelnimbuszolni kerekegumiakat. Shindy áshatja gödröt magának, mellé kövöt, belefeküd, virággal a kezében.
  Az egerek nevettek. Igen, Tom csinált így egyszer, amikor azt hitte, hogy Cövek pillanatokon belül ott lesz, hogy megruházza. Erről Kissynek rögtön eszébe jutott az ő Cövekje, a kis kulcstartós kutya. Otthon van, madame Faubourg-nál, azzal jár be megetetni Macskát. Jó, hogy nem hozta el a kulcsait, nem kellett aggódni, hogy éjszaka rátámad Martinre az ő védelmében. A kutyák is félreértenek néha dolgokat, és Martin csak egy apró, védtelen kisegér.
  Elkének részletes információi voltak Vanessa célzótudományáról, mert lövészetet is tartottak, négyszer is ebben a két hétben, nem szabad kijönni a gyakorlatból. Vanessa átlaga már huszonnyolc milliméter, száz lövésből. Nimby köztük a leggyengébb lövő, de az övé is csak száztíz. Vanessa azt mondta, ha egy embert a törzse közepén céloz meg, akkor akár mellé is lőhet ennyit, úgy is elfekteti. De végtagra célozni Nimbynek nem szabad.
  Persze Elke is kipróbálta, és hamar elérte a százhetvenes átlagot. Vanessa azt mondta, ha sokat gyakorol, remek céllövő válhat belőle.
  – Jó – mondta Elke –, majd külditek a rajzot és Schultze úr építi nekem Nimbuszot. Sokat gyakorolom magamat, aztán jövőre én lövöm le a Vanessára megtámadó shindyt.
  – Hülyeség – mondta Nimby. – Hagyunk itt neked egyet.
  – Shindyt?
  – Nem! Egy Nimbuszt. Otthon van még bőven.
  De csak most, csomagoláskor kapta meg. Rövid tanácskozás után Vanessa húzta elő az oldalfegyverét. Neki van rá szüksége a legkevésbé, hisz puszta kézzel is könnyűszerrel megvédi magát.
  – Tessék, kisöreg – nyújtotta át. A csövénél fogva kellett volna, de hát csövük nincsen a Nimbuszoknak. – Vigyázz rá, és a körülötted levőkre. Sose feledd, hogy mi mindig csak céltáblára lövünk vele. És ha bajba kerülsz, akkor se ezt használd, hanem az igazi fegyveredet.
  – Az mi az? – nézett föl Elke a Nimbusz csodálatából.
  Vanessa összehúzott szemmel nézett rá, aztán kicsit fölhúzta az orrát, kimutatta a fogait és morogni kezdett.
  Elke megcsodálta, és vigyorogva bólogatott.
  – Értem. Igazad van. A srácok szétszedik akárkit, aki csúnyán nézdegél. De lőni azért meggyakoroljam, ugye? És verekszeni is meg a morzét?
  – Feltétlenül – mondta Vanessa szeretettel. – Most már tiszteletbeli kisegér vagy.

A Google útvonalkeresője szerint Kronshagenből Vaucressonba kereken ezer kilométer. Az első szakaszt Pi vezeti, neki nagyobb a rutinja, mint Angélique-nek, és könnyebben alkalmazkodik, mint Ange néni, jobb lesz, ha ő tapasztalja ki a kocsi rigolyáit. Az útvonalért viszont végig Nimby felelős, úgyhogy kigyűjtött a netről minden tudnivalót, rátette a notebookra is meg a telefonjára is, de a legfontosabb adatokat ki is nyomtatta.
  Schultze úr csak közvetlenül indulás előtt vitte ki a hűtőládát, amibe Ilse és Grete az éléskamra hűvösében rakodott bele. A csapat ezalatt búcsúzkodott.
  – Ne búsulj – vigasztalta Angélique Elkét, aki eléggé le volt konyulva –, találkozunk mi még sokszor.
  – Persze – felelte a kislány –, csak mikor…
  Tőle búcsúztak el utoljára. A személyzettel elég volt egy-egy kézfogás és auf Wiedersehen, a kutyákkal egy-egy ölelés, a házaspártól és a két fiútól pedig együtt köszöntek el, Louise kisasszony tolmácsolt, de nem is beszéltek sokat. Elkével többet, ő mindegyiküknek egyenként a nyakába borult.
  Aztán beszálltak, becsukták az ajtókat, elhelyezkedtek, és Pi elfordította a kulcsot. Reggel kilenc óra volt.
  Elhaladtak az istálló – Elke franciaságával a lóház – előtt, búcsúpillantást vetve rá, aztán megkerülték a lakóházat. Maguktól a lovaktól már előző este búcsút vettek. Pygi, Rolf, Wolf és Elke díszkíséretet adott a birtok kapujáig, ahol még kikiabáltak pár szót az ablakon. Elke egészen addig integetett, amíg még látta a kocsit. A kutyák nem integettek, de azért ők úgy tekintették.

Először bementek Kielbe, vagyis csak a körgyűrűig, onnan fordultak rá a 215-ös autópályára. Ha minden jól megy, Hamburgig meg sem állnak.
  Minden jól ment, egy óra alatt megtették a száz kilométert. Pi nem akarta jobban meghajtani a kocsit, amíg össze nem szoknak.
  Hamburgban Nimby jelezte, hol lehet még utoljára lehajtani a sztrádáról, mielőtt bebújik a föld alá. Pi kivitte őket a csomóponton át, aztán keresett egy helyet, ahol kiszálltak és megmozgatták a tagjaikat.
  Nimby gondoskodott róla, hogy útközben is tudjanak beszélgetni. Négy mobilt kapcsolt adó-vevőre, mind a négy üléssorban volt egy. Ha lemerülnek, ott a többi, és volt egy csomó tartalék akkuja. Jól jött, mert a robogó autóban azért elég nagy volt a zaj, az előttük vagy mögöttük ülővel még csak-csak értették egymást, de több soron át már semmiképpen. Nimby azt mondta, mobilokat csak most használnak, később már lesz az autónak saját kommunikációs rendszere. Elvégre mikrofont is, hangszórót is, drótot is árulnak a szaküzletben.
  Pár perc után megint beszálltak – most Angélique vette át. Pi helyet cserélt vele, egyébként mindenki maradt a helyén: az A3-ason Ange néni, a B sorban Chantal és Niala, a C-ben Vanessa és Nimby, a D-ben ők Martinnel.
  Angélique visszakanyarodott a sztrádára, aztán be az alagútba. Sokáig voltak odalent, Nimby azt mondta, fél Hamburg alatt átmennek, s csak a folyó egyik szigetén jönnek föl ismét. Az Elbát már ismerősként üdvözölték a hajókirándulásról: az út jó darabig a part közelében futott, aztán átmentek egy hídon; Nimby megmondta, hogy balról a Rugenberger Hafen van, jobbról meg a Waltershofer Hafen. A Hafen persze kikötő, és csakugyan azok voltak, ugyanolyanok, mint a Kieli-fjord meg Brunsbüttel, óriási hajókkal, darukkal, szorgos munkával mindenütt.
  Kissy egy csöppet sem bánta, hogy hamarosan nem látja már ezeket a kikötőket. Kétségkívül nagyon fontosak, ő maga is bizonyára rengeteg árut megevett meg használ abból, ami ezeken a hajókon utazik, de ha nem muszáj, akkor ő nem jönne ide. Túl zajosak, koszosak, gépiesek.
  Aztán autópálya-csomópont, utána erdősáv, ami mögött néha vasúti kocsikat láttak, de csak Nimby légifotójából tudták meg, hogy egy hatalmas pályaudvar van ott.
  Átvágtak egy erdős dombvidéken, aztán végeláthatatlan síkság következett, apró városkákkal, falvakkal, körülöttük mindenfelé szántóföldekkel. Itt már szívesebben nézelődött. Ez a vidék sokkal tetszetősebb volt, mint Kiel vagy Hamburg, itt akár el is tudna lenni hosszabban.
  Brémába persze nem mentek be, a sztráda messze a városon kívül vitt. Nem is a város felé tértek le, hanem az ellenkező irányba, jobbra, itt hamarosan valami ipartelepekhez értek. Befordultak egy mellékutcába és megálltak. Negyed tizenkettő volt.
  Mindenekelőtt megszavazták, hogy Angélique nagyon jól vezet, semmivel se rosszabbul, mint bármelyik régi pilóta.
  Ange néni magától ajánlotta föl, hogy vezet a következő szakaszon. Azt mondta, végül is a sztrádán igazán nem sokat számít, hogy ismeri-e a vidéket.
  Háromnegyed egy előtt pár perccel elérték az osnabrücki leágazást, egy Wallenhorst nevű városkánál. Itt a néni lehajtott jobbra, és pillanatokon belül letette őket egy étterem előtt.

Rendelni bonyolultabb volt, mint eljutni idáig. A pincérnő semmilyen nyelven nem értett a sajátján kívül, az étlap is csak németül volt meg, munkába vették a két hétig szinte nem is használt szótárprogramot. De amikor kijött az ebédjük, megállapították, hogy a szakács teljesen egy nyelvet beszél a műszereivel, mert az ételben minden a helyén volt.
  Ebéd után sétáltak egyet a városban, hogy lemozogják a kalóriákat. Kettőkor Pi lenyomta a pedálokat és visszavitte őket a sztrádára. Most dupla szakaszt vállalt, hogy hamarabb túljussanak a Ruhr-vidéken. Meg is nyomta a gázt, még nem volt fél négy, amikor megálltak Köln egyik külvárosában, miután elrobogtak Münster, Dortmund, Wuppertal mellett.
  Elég meleg volt odakinn, az emberek a homlokukat törölgették, úgyhogy nem nyitottak ajtót; egész idő alatt ment a légkondi, amit Schultze úr külön a kedvükért kitisztíttatott, nagyon kellemes idő volt a kocsiban. Pi tehát kimászott hátra, Angélique átült a helyére, Pi pedig bekecmergett az ülésére. Ange néni a mutatvány láttán meg is jegyezte, hogy ő a maga részéről erre nem vállalkozik.
  Most Angélique is hosszabb szakaszt csinált, ő vitte át őket Belgiumba, és csak Daussoulx-nál, Namur mellett állt meg negyed hatkor. Azt mondta, még vígan elvezetne a maradék úton, de miért fossza meg Ange nénit a szórakozástól. A néni nevetett, lemászott, a túloldalon fölmászott, s már indultak is tovább.
  Így Ange néninek jutott a dicsőség, hogy hazai földre vigye őket. Ennek örömére elénekelték a himnuszt – nem a nemzetit, hanem a Tom és Jerry főcímzenéjét, de legalább olyan ünnepélyesen.
  Fél nyolc előtt megálltak Roye-ban, hogy Pi visszavegye a kormányt.
  – Utolsó váltás – jelentette be. – Most már csak otthon állunk meg, ha semmi nem jön közbe. Kilenc körül, ahogy terveztük.
  – Nem igazság – mondta Angélique. – Neked eggyel több szakasz jut.
  – Visszafelé bepótolhatod – vigasztalta Pi.
  Angélique rémülten nézett rá.
  – Micsoda, te visszafelé is akarsz jönni?!
  Az egerek nevettek, s a mikrobusz nekivágott az útnak.
  Százhúsz kilométerrel később, amikor beértek az ismerős házak közé, Kissy arra gondolt: hát eddig tartott a németországi nyaralás. Még van két hetük Vaucressonban, aztán kezdődik az iskola. Talán ősszel már shindyt is fognak megint, talán most már az uborkaszezonnak is

VÉGE.

Odafészkelte magát Martin mellére, és eljövendő shindyverésekre gondolt.

---



C, aisz, c, g, disz, g, c. C, aisz, c, g, disz, g, c. C, d, disz, d, disz, c, d, c, d, aisz, c, aisz, c, aisz, c.

Kissy mosolyogva hallgatta a kertből beszűrődő zenét. Kronshagenben – tudtával – csak egyszer másztak fára, itthon viszont ha egy percig nem látja őket, már rögtön a fákat kezdi nézni, és fülel, hogy melyikről szól a Popcorn. Kisandított az ablakon. Vanessáék a kedvenc fájukon ültek összebújva, innen nem lehetett látni, csókolóznak-e. Persze nem sokat számít, ha most éppen nem, hát tették két perccel ezelőtt vagy öt perc múlva. Sóhajtott.
  – Látod, Macska – mondta az ablak előtt fölmeredő fülecskéknek –, ők boldogok. Mi meg itt ülünk, mint két vénlány. Te még nem találtál magadnak macskasrácot, engem Martin elhagyott…
  – Méghozzá milyen régen! – szólalt meg a háta mögött egy hang, amitől Kissy villámsebesen megpördült és kibiztosította mindkét kezét.
  – Szent merevlemez – sóhajtott föl, és leengedte a kezét. – A frászt hozod az emberre!
  – Így jár, aki a rossz irányba nézdegél – mondta Martin, és letette a csomagot. – A kapu felé kellett volna figyelned, nem közeledik-e macska.
  – Minek, ha már itt van egy bent?!
  Mindketten Macskára néztek, aki bambán nézett vissza rájuk, aztán leugrott a polcról és kisétált a kertbe.
  – Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte Kissy már a csók után.
  – A fahéj kifogyott, máshova kellett mennem érte. Hogy haladsz?
  – Nemsokára ehetünk.
  – Remek. A többiek?
  – Egy most ment ki – Kissy barátságtalan képet vágott, ezzel utánozva Macskát –, kettő zenét hallgat a fán, a többieket nem tudom.
  Martin elgondolkodva nézett rá, amitől Kissynek cseppfolyósodni kezdett a gerince.
  – Van egy ötletem.
  – Sejtem, hogy az mi lehet – nevetett Kissy, de közben érezte, hogy már a lábai is gyengülnek –, de az életünkbe kerülne.
  – Van egy maffiavezér, aki szemet vetett rád?…
  – Nem. Csak leégne az egész ház, a hálószobával és velünk együtt.
  – Ó, a szerelem heve…
  – Nem! Az ebéd heve! Ha itt hagyjuk a tűzhelyet őrizetlenül…
  Martin aggodalmasan pillantott a tűzhely felé.
  – Odaveszne?
  – Totálisan.
  Martin olyan gyorsan engedte el Kissyt, mintha égetne.
  – Az más. Beláthatod, hogy az ennivalót nem kockáztathatjuk.
  Kissy felháborodottan csípőre tette a kezét, bár eléggé nehezére esett.
  – Pasik! Csak a hasatokra tudtok gondolni! A szerelem csak…
  De nem tudta folytatni, kitört belőle a nevetés. Martin együtt nevetett vele, aztán megcsókolták egymást és együtt vették ismét gondjaikba az ebédet.

Új időbeosztást vezettek be ezekre a napokra. Délelőtt mindenki azt csinált, amit akart, csak ebédnél gyűltek össze, utána pedig együtt ültek le egy félórára beszélgetni. Aztán verekedtek, morzéztak, autót vezettek, mikor mit.
  Nimby csak a délelőttök egy részét töltötte Vanessával összebújva. A többi részében a mikrobuszt babusgatta – igaz, azt is kettesben csinálták, és ha Kissy éppen olyan helyen járt, ahonnan belátott az ablakokon, tíz esetből kilencszer azt látta, hogy egymással foglalkoznak, nem a kocsival.
  Kissynek sokszor eszébe jutott, hogy Vanessa valamikor azt mondta, aki udvarolni próbál neki, annak kiüti a fejét a két füle közül. Vagy ezt talán még Mohi mondta? Mindegy. Hát azóta sokat változott a véleménye, legalábbis Nimbyt illetően. Nimby aligha tehetne bármit, amiért Vanessa kiütné a fejét a két füle közül. Kissy gyanította, hogy Nimby még semmivel nem próbálkozott a csókolózáson túl, de sejtette, hogy ha megteszi, kétféle választ kaphat, igent vagy nemet, de szelíden, verekedés nélkül. Biztosat nem tudhatott, hogy történt-e már ilyesmi, mert Vanessa megőrizte Mohi zárkózottságát, és ilyen dolgokról még Nialával sem beszélt.
  Délelőtt általában hiányos volt a társaság. Mindenkinek jutottak családi elintéznivalók, Piéknek egyetemi előkészületek is – és egyvalaki folyton távol volt. Két nappal azután, hogy hazajöttek Németországból, madame Faubourg benézett megkérdezni, hogy telt a vakációjuk, és vele volt a fia is. Lucnek hívták, jóképű volt, és Kissy majdnem megpörkölődött attól az áramütéstől, ami Chantalon átment, amikor először meglátta. Ő tehetett róla, túl közel állt. Még szerencse, hogy gumitalpú cipőt hord.
  Chantal olyan gyorsan jött össze Luckel, ahogyan a hasba rúgott shindy zuhan el. A hasonlat Nimbytől származott, és nagyon találó volt. Chantal és Luc első találkozása azzal végződött, hogy visszajöttek a kertből – hogy mikor kerültek oda, nem tudni –, és épp csak hogy nem puszival búcsúztak el.
  Kissy és Vanessa drukkolt, hogy Lucben Chantal megtalálja az igazit, de Niala szkeptikus volt. Ő nem nézett ki eleget a srácból, de Chantal ezt nem tudhatta meg, Niala nem akarta, hogy azért ne sikerüljön, mert ő vészmadárkodik.

Kissy megkóstolta a levest és helyeslően bólintott. Minden tökéletesen megfelelő, az alkotóelemek aránya és állaga optimális, az íz- és illatmolekulák eloszlása tökéletes, a nátrium-klorid koncentrációja kicsit alacsonyabb a kívánatosnál, hogy utólag még ki-ki korrigálhassa a sótartóból.
  Nimby valahogy így mondaná, abszolúte tudományosan, ha itt lenne, és észrevenne mást is Vanessán kívül. De hát meg lehet érteni. Ez az utolsó délelőttjük így együtt, a lányok ebéd után indulnak, aztán pedig hosszú ideig nem találkoznak. Nehéz lett a szíve, ha erre gondolt. Mert ő se fog hamarabb találkozni velük. Vanessa úgy hozzánőtt év eleje óta, mint egy kistestvér, lépni se tudott úgy a házban, hogy elébe ne kerültek volna ezek ketten, Vanessa és Macska. De Macskától egész életében nem remélhet annyi szeretetet, mint Vanessától egy átlagos héten, pedig ő is legalább olyan zárkózott, mint Macska, nem szereti kimutatni az érzelmeit.
  Megint kipillantott a fára. Azok ketten ugyanúgy ültek, talán a zene is szólt, ezt nem hallotta, az ablak csukva volt és idebent duruzsolt a fövő étel meg a páraelszívó. Martin éppen visszajött a kamrából és követte a tekintetét.
  – Tudod, mi az érdekes? – kérdezte. – Hogy éppen itt üldögélnek, ahol mindenki látja őket. Pedig Vanessának saját szobája van az emeleten.
  – Hát persze – sóhajtotta Kissy. – Mert ez a kedvenc fájuk. És akármennyire kellemes hely az a szoba, mégse fa.
  Martin bekukucskált a sütőbe.
  – Szereti a fákat – bólintott, mintha olyasvalakiről lenne szó, akit odabent látott.
  – Bolondul a fákért – mondta Kissy. – Talán az okozta, hogy beleszeretett Beaulieu-be, mert a villa és a panzió körül rengeteg fa áll. De valószínűbb, hogy veleszületett tulajdonság. Talán erdész lesz belőle.
  – Inkább vesz magának egy saját erdőt – tűnődött Martin.
  – Igen, az is lehet. Nimby pedig Vanessáért bolondul. Őt nem különösebben érdeklik a fák, ő a számítógépeket szereti, de Vanessa kedvéért lelkesen fölmászik. Még szerencse, hogy most zúgott bele, nem egy évvel ezelőtt.
  – Miért? – kérdezte Martin, odanyújtva a késtartót.
  Kissy kiválasztott egy kést és szeletelni kezdte a sajtot.
  – Mert az akkori kondijával nem lett volna könnyű fára másznia. Nem emlékszel, milyen pufók volt, amikor megismerkedtünk?
  Martin összehúzott szemöldökkel gondolkodott. Még a sajtot is elfelejtette megdézsmálni, pedig azt ritkán mulasztotta el, amióta egereknek nevezték magukat.
  – Jé… tényleg, rémlik valami. De nagyon nehéz visszaemlékezni. Mintha egész másmilyen lett volna.
  – Másmilyen volt – bólintott Kissy, és letakarta a sajttálat. – Olyan volt, amilyennek az életmódja alapján lennie kellett: kövérkés, mert rendszertelenül táplálkozott és keveset mozgott. Naphosszat a gép előtt ült. Eleinte ő volt a legügyetlenebb az óráinkon, meg Angélique, ők sose kaptak letolást Vanes… Mohitól, mindig csak biztatta őket, hogy önbizalmat öntsön beléjük. Ma pedig te és Pi nem is emlékeztek rá, hogy milyen volt.
  – Miért, Pi mit mondott?
  Kissy megrázta a fejét.
  – Semmit, de a fiúk azok, akik nem veszik észre az ilyesmit. Még a lányokon csak-csak, de a másik fiún végképp nem. Emlékszel az egértáncra a hidrogénes lufival? Egy éve még nem tudta volna megcsinálni, mert nem volt olyan kondiban. A franconville-i verekedést se. Hogy csak egyet említsek, akkora pofont adott a mukinak, hogy a város másik végén a biciklisták megvizsgálták a kerekeiket. Mert egy gramm fölösleges háj sincsen rajta, csupa izom az egész egér. Ha kell, kettőnket egyszerre fölkap és kiment a macska szájából.
  Martin vigyorgott.
  – Én is fölkaplak kettőtöket.
  – Aha, csak ő két évvel kisebb, és te sose voltál kis pufók netgüzü, ő meg igen.
  – Világos. És csak Vanessának tulajdonítod a változást?
  – Igen – mármint a felkészülési programnak, nem a szerelemnek. Egyébként ő is rengeteget fejlődött.
  – Miben?
  – Fizikailag erősebb lett, hiszen többet és jobbat eszik, alkalmi verekedések helyett rendszeresen sportol. Ha most verne meg valakit úgy, mint Sheilát annak idején, az orvosok puzzle-bajnokokat hívnának, hogy segítsenek összerakni.
  Nevettek.
  – De még többet változott lelkileg – folytatta Kissy. – Egy nagyhangú vagány volt, mert csak így tudta leplezni, hogy belül egy riadt kiskölyök. Ma pedig egy magabiztos kis ember, aki már nagyon örül annak, hogy lány. Tavaly még igyekezett minél fiúsabb lenni, később már nem bánta, hogy lánynak született, most meg már örül neki. Ha fiú lenne, nem szerettek volna egymásba Nimbyvel.
  – Kakukk – szólt közbe a telefonja. A kakukkosóra hangját persze Nimby szerezte be. A jelzésnek ezúttal konyhai jelentősége volt.
  Kissy kikapcsolta a sütőt és kinyitotta az ajtaját. A konyha megtelt sütiillattal.
  – A mindenit! – mondta Martin. – Ha Nialának csak két ilyen receptje van, pocakot növesztek.
  – Van neki száz is, pocakot viszont nem növeszthetsz – nevetett Kissy. – Akadályozna a mozgásban.
  Martinnek fölcsillant a szeme, és Kissyre nézett.
  – Pocakosan nagyon nehéz hasba rúgni a shindyket – jelentette ki ő könyörtelenül. – Miért, te mire gondoltál?
  Martin sóhajtott és tovább nézte Kissyt, aki úgy érezte, legszívesebben a karjaiba vetné magát, most azonnal.
  – Annak is eljön az ideje – mondta. – Különben egy szavad nem lehet, három lánynak kerestünk másik hálószobát azért, hogy te… meg egy kulcstartónak. Viszont légy szíves, ha le akarsz zuhanyozni, most tedd meg, mert én akarok ebéd előtt, és szeretném, ha őriznéd addig a kaját.
  – Oké – mondta a fiú. – Megyek. Egyébként mindháromnak lett volna helye Nimby mellett.
  Kissy nevetett és megrázta a fejét.
  – Dehogyis. Nimby sose hív lányokat az ágyába. Mindig azt ajánlja föl, hogy ő mászik be a lányok ágyába. Mindenkiébe, kivéve Vanessát.

Martin pár perc múlva visszajött, furcsa kifejezéssel az arcán.
  – No, mi történt? – nézett rá Kissy csodálkozva.
  – Ööö…
  – Igen?
  – Foglalt… a fürdőszoba.
  Kissy majdnem megkérdezte, ki van benne, de hirtelen rájött, hogy mindenkiről tudja vagy sejti, hol van éppen, kivéve Macskát, aki utálja a vizet, és még valakit. Nialát.
  – És mit csinál?
  – A haját szárítja – felelte Martin olyan hangon, amiből világos volt, hogy nem ez a fontos.
  – És mi van rajta? – kérdezte Kissy, előre sejtve a választ.
  Jól sejtette. A válasz egy fejcsóválás volt. A kéjenc disznó persze alaposan meggyőződött róla, mielőtt visszacsukta az ajtót!
  – Látta, hogy benyitottál?
  Martin bólintott.
  – És mit szólt hozzá?
  Martin megint megcsóválta a fejét. Kissy legszívesebben belökte volna a sütőbe. Világos, hogy nem sietett becsukni az ajtót, és Niala egy cseppet sem zavartatta magát.
  Igyekezett úrrá lenni az indulatain. Senkinek nem használ, ha palacsintasütővel esik Martinnek, bármekkora kedve is lenne hozzá. Először is megint elküldte zuhanyozni, mert lassan ebédidő, és így tud egy kicsit gondolkodni.
  De nem ment vele sokra. Csak kavarogtak a gondolatai összevissza, amikor pár perc múlva belépett Niala, és rendet tett közöttük.
  – Hogy te mekkora szamár vagy – mondta, még mielőtt ő egyetlen hangot kiejtett volna a száján. – Hát mi a baj voltaképpen?
  Kissy hápogott valamit.
  – Hülyeség – felelte Niala. – Rossz fürdőszobába nyitott be, van ilyen. Nem sietett becsukni az ajtót, hát nem sietett. Van esztétikai érzéke.
  – De te…
  – Mit kellett volna tennem? Kezdjek talán sikítozni? Ugyan már, hülyeség. Ha véletlenül megsértik az intim szférádat, az csak akkor baj, ha hagyod, hogy azzá tegyék. Nyugodtan szárítottam tovább a hajamat. Te is ezt tennéd, ha Pi vagy Nimby véletlenül rád nyitna.
  Kissy megrázta a fejét.
  – Dehogynem, hacsak nem vagy tényleg szamár. Sőt: ha te nyitnál rá valamelyikükre, te se rohannál becsukni azt az ajtót. Ahogy én se, ha én nyitnék rá Martinre vagy Nimbyre – Pi persze más kategória.
  Kissy hallgatott. Érezte, hogy van valami abban, amit a barátnője mond, de nehezére esett elfogadni.
  Niala átölelte a vállát.
  – Ha attól rettegsz, hogy Martin most énutánam kezd el sóvárogni, akkor kár a fáradságért. Egymilliószor szemet vethetett volna rám, ha akart volna. Nem ezen múlik. Most pedig menj zuhanyozni, én elintézem a kaja dolgát.
  – Mondd csak – kérdezte Kissy az ajtó felé indulva –, mennyire nem sietett becsukni azt az ajtót?
  Niala elnevette magát.
  – Nem viszek stopperórát a fürdőszobába. De az biztos, hogy ha idekint nem lenne hőség, megfáztam volna. Ja igen, keresd meg, hogy melyik fürdőszobába ment, és menj utána.
  Kissy kinyitotta a száját, aztán megint becsukta.
  – És nem kell sietnetek – kacsintott rá Niala.

Vanessáék csak az utolsó pillanatban kerültek elő, eléggé lekonyulva. Még az ünnepi ebéd se villanyozta fel őket.
  Niala végigpillantott rajtuk, és beszélni kezdett.
  – Úgy egyetek, hogy mindennek jusson hely, és el is készüljünk időben. A vonat nem vár meg. Ja, és még be is kell csomagolnunk. Persze nem kell sok holmi erre a pár napra, de az is idő. Kissyvel majd körül akarok nézni egypár szekrényben, keresek valamit, az se két perc. No, igyekezzetek!
  Kissy csak nézett a többiekre, érti-e valaki, amit ez a lány beszél. Hiszen már előző este becsomagoltak. Szemlátomást nem értette senki. Nialának nagyon csillogott a szeme, és csak Vanessát nézte kitartóan.
  – Kell meleg ruha is, mert most már bármikor hűvösödni kezdhet az idő. Majd Kissytől kölcsönkérjük valamelyik pulóverét, az úgyis uniszex, de ha nem, kit érdekel, senki nem fogja egy rózsaszín pulcsi miatt csúfolni, ha meg mégis, puhára verjük. Más fontos szerintem…
  – Te… miről… beszélsz? – préselte ki Vanessa a szavakat. Már neki is kezdett csillogni a szeme.
  – Hogyhogy miről? Ismered te az atlanti szeleket? Hülyeség, honnan ismernéd, egyszer töltöttél ott két órát. Ha megindulnak az ősz eleji szelek, kelleni fog a pulcsi. De kabátot nem cipelünk, ha nagyon rossz lesz az idő, majd a szobában csókolóztok.
  Vanessa fölpattant és Niala nyakába ugrott. Egy pillanat múlva ott volt Nimby is, aki lelkes csókot cuppantott Niala arcára, aztán megcsókolta Vanessát is, Nialát, Vanessát, Nialát, Vanessát, Vanessát, Vanessát…
  – De hiszen ott nincs hely – tért magához a kislány hirtelen.
  – Ezt ki mondta?! – nézett rá a nővére vádlóan.
  – Hát Blanche…
  – Blanche! – csattant föl Niala, mintha egy közismert hazudósról lett volna szó. – Blanche-nak fogalma se volt róla, hogy ez nektek milyen fontos. Ha méltóztattatok volna szólni neki, nem ezt mondta volna. Persze hely tényleg nincs, de ezért keresünk majd Kissyvel hálózsákot. Elalszol a padlón pár napig, nem? – pillantott Nimbyre, aki bólintott, de erre Niala oda se figyelt. – Persze hogy elalszol, ez nem is kérdés. Mi lesz már, sosem eszünk? Nektek, lusta egérnépség, fogalmatok sincs, mennyit melóztunk ezen az ebéden! Aki hagyja kihűlni, egyheti sajtmegvonással büntetem!

Kissy ekkor gondolt először arra, hogy Niala tündér. Varázshatalma van. Búskomor, lekonyult kisegereket boldog, föllelkesült egérkékké tud változtatni, akik vidáman kanalazzák a levest és lopva egymásra pillantgatnak. Niala hagyta, hogy meghitt búcsút vegyenek egymástól, már tegnap se csináltak jóformán semmi mást, aztán egyszer csak bejelentette… de milyen finoman adagolva… Hát persze hogy elalszik a padlón is, hiszen… Kissy visszaemlékezett a leírásokra, amiket kapott. A nagyszülők szobáján kívül még egy kicsi szoba van, ott alszanak most Blanche-ék, és a lányoknak jut a nappali. Máshol nincs hely. Vagyis Nimby egy szobában alhat Vanessával. Az igaz, hogy ott lesz Niala is, de hát úgyse csináltak volna semmi olyasmit.
  – Hülyeség – mondta Niala ebben a pillanatban, mintha valakinek válaszolna, de mindenki látta, hogy a többiek gondolataira válaszol, amiket persze most is ismer. – Eddig se azért aludtak külön a fiúk és a lányok, mert egy szál hajgumiban tesszük, hanem mert ez az illendőség. Hát most majd kicsit felfüggesztjük az illendőséget. Nimby!
  – Parancs! – kapta magát a fiú ültében vigyázzba.
  Niala mosolygott. – Hányszor láttál engem eddig hálóingben?
  Nimby fölemelte bal kezét, hogy számoljon az ujjain, de megállt. – Az is számít, amikor pizsamában láttalak?
  – Igen.
  – Kilencezer-nyolcszázhuszonnégyszer – felelte Nimby, csak egy pillantást vetve az ujjaira, mintha azokról ezt le tudta volna olvasni.
  – És én téged?
  – Nyolcezer-hétszázkilencvenháromszor! De hálóingben egyszer se.
  Az egerek nevettek.
  – No, hát akkor most is ki fogjuk bírni – mondta Niala. – Beszéltem, uff.

Niala másodszor is megnézte az óráját, s ezzel egyidejűleg cselekvésre szánta el magát. Fölkapta a telefont és benyomta a hármast.
  – Én – mondta bele. – Hol vagytok?
  – Bocs, most nem tudok beszélni – jött Pi hangja. – Később visszahívlak, ciao!
  Az egerek egymásra néztek. Ez nem vallott Pire. És ciao?! Soha nem köszönnek így. Niala szemügyre vette a telefont.
  – Nem tette le – mondta halkan, és kihangosította. Mindenféle zörejeket hallottak, elmosódott beszéd, járművek zaja. Aztán Pi egyszer csak lassan, de jól kivehetően kopogni kezdett a telefonon, alighanem a körmével.
  Belénk jöttek CDG RBD. Senki nem sérült meg. Másik kocsi volt hibás. Rendőrök faggatnak, nem szabad telefonálni. Oldjátok meg utat. SMS-t írhattok.
  Aztán letette.
  Az egerek egymásra néztek.
  – Mit mondott, hol mentek beléjük? – kérdezte Niala kis csend után.
  – CDG RBD – nézett Nimby egy darab sütire, amibe villaheggyel belekarcolta a morzebetűket.
  – Charles de Gaulle – mondta Martin.
  – És rue Berteaux-Dumas – tette hozzá Chantal. – Ismerem azt a sarkot.
  – No jó – mondta Niala kis habozás után. – Őrajtuk most úgyse segíthetünk. Induljunk, itt kell fölszállnunk a vonatra, hosszabb lesz az út.
  – Várjatok – mondta Kissy. – Kihozom a biciklit, az azért valamit segít.
  A bicikli kint állt, a garázs falának támasztva, Martin használta a bevásárlásnál. A garázs mellett állt az alapítvány mikrobusza. Az egerek ránéztek és sóhajtottak.
  – Végül is tudunk vezetni – mondta Nimby.
  – Igen – felelte Niala rosszkedvűen, és Martin segítségével a csomagtartóra emelte a legnagyobb hátizsákot. – Tudunk.
  – Az állomás csak ötszáz méter – folytatta Nimby.
  Niala oda se figyelve megindult a biciklivel, amin Chantal és Martin tartotta a zsákot. Kissy és Vanessa hozta a másikat, Nimby pedig a hátára csatolta a harmadikat és jött utánuk.
  – Tudjátok mit? – állt meg Niala a kapu előtt. – Rakjátok a másikat az ülésre.
  – És ha nem bírja a súlyt? – kérdezte Chantal.
  – Akkor Kissy kap tőlem egy másik bringát, rakjátok már föl!
  Kissyék látták, hogy Nialával most nem lehet vitatkozni. Gyorsan földobták a zsákot, s a menet megindult. A bicikli jól bírta.
  A sarkon, amikor befordultak, Niala fújt egyet, és odaintette magához Nimbyt.
  – Igen, én is tudom, hogy tudunk vezetni. És biztos lehetsz benne, hogy ha ezen múlna, hogy kórházba kerülsz-e idejében, akkor már százzal robognánk valahol, és nem érdekelne, hogy hány rendőr vágtat a nyomunkban. De azért nem kockáztatok, hogy le ne késsük a vonatot. Akkor inkább utazom holnap.
  – Nincs is rendőr a környéken – suttogta Nimby.
  – Hülye – mondta Niala szeretettel. – Kit érdekel a rendőr? Az életünk az, amit nem kockáztatok.

Éppen bent állt a vonat, amikor kiértek az állomásra. Némi bajlódás következett a hátizsákokkal, nem volt könnyű olyan magasra emelni őket, de ahogy kísérletezni kezdtek az elsővel, a csomag önálló életre kelt és megindult fölfelé. Persze, Nimby zsebantigravitátort rakott bele, gondolta Kissy, aztán fölfedezett egy férfit a kocsi mellett. Szakállas fiatalember volt, egykettőre föladogatta a csomagokat, aztán föllépett a kocsiba és eltűnt.
  – Jó utat – mondták a lenti egerek.
  – Kösz – mondták a fönti egerek.
  A vonat indulni készült. Nialáék átvonultak egy ablakhoz.
  – Pinek szólok, hogy kiértünk – mondta Niala –, az átszállást meg megoldjuk. És kiderítem, mi van velük. Ti meg legyetek jó kisegerek.
  – Ti is, ti is! – kiabálták Kissyék, s a vonat ezzel útnak indult. Integettek utána, amíg csak látták az ablakban a kezeket.
  – Maradtunk hárman – mondta Chantal, s tolni kezdte a biciklit.
  – Azért Piék biztos befutnak – lépkedett mellette Kissy.
  – Addig meg majd összebújunk, hogy ne féljünk – mondta Martin. – Milyen jó, hogy széles az ágy.
  – Kissy – kérte Chantal –, megfognád a bringát, amíg laposra verem?
  Igen, a széles ágy határozottan kényelmes volt, egyedül is meg kettesben is. No meg csapatostul, mert az azért mostanában is előfordult, hogy a csapat vagy valamekkora hányada reggel Kissy szobájában gyűlt össze, leültek az ágyra és ott beszélgettek.
  Persze még anyának is el kellett mondani, hogy semmi olyanról nincsen szó, egyelőre, de hát mindenképpen kell nekik egy széles ágy, akkorra, amikor majd szó lesz olyanról is. Anya arcán ellenkezés látszott, de ő kijelentette, hogy egyszer fel fog nőni, semmilyen kicsinyítő eljárás nem használ, és szeretik egymást, előbb-utóbb az ágy lesz a vége.
  Anya vele tartott a bútoráruházba, meg Niala is, aki mindenhez értett és nagyon hasznos tanácsokat adott, aztán egy váratlan fordulattal, amikor már kiválasztották az ágyat, lealkudott tíz százalékot. Bocs, mondta, de így szokta meg a nizzai piacon.
  Aztán úgy alakult, hogy először Beaulieu-ben töltötték együtt az éjszakákat, utána Kronshagenben, és csak harmadikként próbálták ki együtt az új ágyat. De nagyon jól érezték magukat benne.
  Chantal persze nem verte meg Martint, nehéz is lett volna. Minimum Steven Seagal kellene hozzá. Ehelyett szépen hazatolták a biciklit és beszéltek Angélique-kel. Akkor hívta őket, amikor befordultak az utcájukba.
  – Bocs, de eddig tartott. Nialáék?
  – Már a vonaton ülnek, minden rendben – mondta Chantal. – Mi a helyzet?
  – A Charles de Gaulle-on jöttünk kifelé, amikor belénk jött egy teherautós pofa a mellékutcából. Elég csúnyán meggyűrte a kocsi orrát, még az a szerencse, hogy mindketten lassan haladtunk. Azzal védekezett, hogy nem fogott a fék, úgyhogy nem is volt hajlandó továbbmenni, de a rendőrök se engedték volna. Majd szakértővel megvizsgáltatják a féket, de ez már nem a mi dolgunk. Ma már nem lesz kocsink, felmérik a károkat, aztán, gondolom, kivisszük Blanchard úrhoz, biztosan elvállalja.
  – Kérdezni se kell – mondta Martin.
  – Úgyhogy ma Pinél alszunk. Szegény feje folyton azon aggódott, hogy jutnak el a lányok a vonathoz.
  – Természetesen az itteni vonattal – mondta Kissy. – Odáig levittük biciklin, nem tört le a kezünk tőle. Vitték Nimbyt is.
  – Bretagne-ba?!
  – Oda. Látnod kellett volna szegény kisegereket, hogy odavoltak. Úgyhogy Niala kijelentette, hogy viszik őt is. Zsebre tették és vitték.
  – Milyen igaza van – mondta Angélique. – Csak nem ugrik székre D’Aubisson nagymama, ha meglátja.
  – Két egér unokája van – felelte Chantal.

A vakáció utolsó napjait jórészt hármasban töltötték. Napközben Chantal szinte állandóan Luckel volt, így ketten maradtak egymásnak. Kissy kicsit restelkedve bevallotta magának, hogy bármennyire szereti a többieket, egyáltalán nem bánja, hogy pár napig nem cincognak körülöttük.
  Éjszaka Chantal Vanessa szobájában aludt, mint mindig azóta, hogy hazajöttek, csak most nem osztozott a szobán a D’Aubisson lányokkal. Egyedül maradt az emeleten, ahol eddig öten aludtak. De a földszinten nem csökkent a létszám, Nimby elment ugyan, de jött helyette valaki.

– Kissy, telefon! – kiabálta a telefon Niala hangján, egy órával azután, hogy a hang tulajdonosa vonatra szállt. – Kissy, telefon!
  Kronshagenben csinálták egyik este ezeket a csengőhangokat. Mindenki bemondta a többiek nevét: Niala, telefon! – Nimby, telefon! és így tovább, s azok a hang tulajdonosának számához rendelték a hangfelvételt. Ebből rögtön lehetett tudni, hogy ki a hívó és ki a hívott, s ha többen voltak együtt, csak annak kellett elővennie a készülékét, akit kerestek.
  Kissy lenyomta a gombot.
  – Mondjad!
  – Megnéztétek ti azt a pasit, aki föladta a hátizsákjainkat a vonatra?
  – Nem…
  – Mi se. Sőt ő se nézett meg minket. Csak később ismertük meg egymást. Ő volt Vanessa szkanderpartnere.
  – Az arab az építkezésen?
  – Ő. Jól elbeszélgettünk, de nem ezért hívlak. Van egy barátja, aki kapott valamit, ami neki nem kell, de nektek igen. Kizárt, hogy tévednék. Ha mégis, akkor pár napig nálad lesz, aztán ideadod és hazavisszük mi. Oké?
  – Oké, de mi az?
  – Föl fogod ismerni a rendeltetését. Akkor megmondom neki, hogy szólhat a barátjának, vigye el hozzátok. Szia!
  Niala letette. Kissy fejvakarva nézte a telefont, aztán belátta, hogy az nem fog neki többet mondani. Ő is csak annyit tud, amennyit Niala telefonja közölt vele.
  Már vacsoráztak – ötösben, anyáék is hazaértek és Chantal is elszakadt Luctől –, amikor csengettek. Kissy kiment az előszobába és a monitorra nézett. Szakállas férfi állt a lámpafényben, valami csomaggal a lába mellett. Motorral érkezett, az ott állt az úttesten.
  – Kit keres? – szólt a mikrofonba.
  – Én – barát – Ibrahim – jött a válasz pocsék franciasággal. – Ibrahim – nekem – telefon – elhozni.
  Kissy gondolkodott egy pillanatot. Nialában megbízhat. Ha Nialát becsapták, neki akkor sincs félnivalója, egy szál pasassal akkor is elbánik, ha… mindegy. Kiment, kinyitotta a kaput, de nem lépett ki.
  Az arab vigyorgott.
  – Jó – este – neked. Ezt – én – hozta.
  S odatolta elébe a csomagot, ami egy fonott kosárnak bizonyult, kendővel letakarva.
  – Jó estét. Ez micsoda?
  – Én nem – tudja – mondani. Kevés francia. Enyém – lakás – nem enyém – lakás. Nem lehet.
  Kissy tudta, hogy a csomag érintésre robban, a tartalma egyébként is mérgező és feketeöves karatés. Nem nyúlt hozzá. Ráér. Előbb legyenek úrrá a kommunikációs nehézségeken.
  – Do you speak English? – kérdezte.
  Mintha villanyt kapcsoltak volna föl az arab arcán.
  – Yes! I do! Much better than French.
  – Hála az égnek – sóhajtott Kissy, és angolul folytatta: – Miért hozza ezt…
  A vége a torkán akadt, mert a csomagra tévedt a tekintete, és a kendő jól láthatóan mozgott. Kígyók?!
  – Az albérletembe nem vihetem – mondta az arab, közben letérdelve és bontogatni kezdve egy lekötött sarkot. – Egy jó barátomtól kaptam, ő se tarthatta meg…
  Talán beszélt tovább is, de Kissy már nem hallotta. A kendő fölhajlott, és egy fej bújt ki a kosárból. Egy szempár kapcsolódott Kissy tekintetébe, aki majdnem fölsikoltott ijedtében.

Lány volt, három hónapos, és fajtatiszta, törzskönyvezett. Megkaptak mindent, törzskönyvet, oltási bizonyítványt, de Kissy csak letette az előszobában, nem azzal volt elfoglalva. Az arab – a nevét is elfelejtette megkérdezni – azt mondta, indulás előtt nem merte megetetni, nehogy rosszul legyen a rázkódástól. Reggel evett utoljára. Kissy tehát rögtön a konyhába vitte, a többiek is velük tartottak; le se vették a szemüket Suzyről, aki úgy szimatolt körbe-körbe, mintha a ház teljes légterét be akarta volna szippantani, és közben megállás nélkül járt a farka.
  Anya segített vacsorának valót keresni, ámbár ő se nagyon tudta, mit eszik egy ekkora kiskutya. Végül is föláldoztak egy darab disznóhúst, amit Suzy rajongva üdvözölt már akkor, amikor a hűtőből kivették, de várnia kellett, hogy fölmelegítsék. Anya úgy gondolta, egy kutya ne legyen válogatós, és amikor a húst kivették és letették a padlóra, Suzy azonnal igazat adott neki. Egyet szimatolt a húson, aztán hozzálátott. Hamar végzett vele, aztán leült és fölnézett rájuk.
  – Több nincs?
  Suzy berni pásztorkutya volt, hosszú szőrű. A háta fekete, a hasa fehér, az orra körül és a két szeme között is fehér. A lábai barnák voltak, akárcsak a szája mellett és két kis folt a szeme fölött. Apa ismerte ezt a fajtát, azt mondta, hogy a barna részek aranyszínűek lesznek, mire felnő. Egyszóval mutatós kiskutya volt, csak Kissy hamarjában nemigen tudta, mihez kezdjen vele.
  Akárcsak Macska. Amikor bementek a konyhába megvacsoráztatni Suzyt, ő kint volt a kertben, esti sétán, felderítésen vagy vadászaton, ki tudja, min. Pár perccel később lépett be a macskaajtón, és meglepve bámult a semmiből ott termett élőlényre.
  – Gyere, Macska – hívta Chantal. – Ő Suzy. Kutya. Most érkezett. Suzy, ő Macska. Macska. Mármint az első a neve, a másik a rendszertani… mindegy, ne törődj vele. Szaglásszátok meg egymást.
  A két háziállat némi távolságtartással, meglehetős bizalmatlanul megszaglászta egymást. Suzy billegetett ugyan a farkával, de elég bátortalanul. Macska nem viszonozta. Jelentőségteljes állásba igazította füleit – sajnos a fültartás jelentését egyedül ő értette –, aztán előkelő léptekkel odasétált, ahol enni szokott.
  – Hozom – mondta Kissy, és föltálalta Macska vacsoráját. Suzyben azonnal föltámadt az érdeklődés, odasietett volna, de Martin megállította.
  – Jobb, ha nem nyúlsz a kajájához. Kár lenne elrontani a barátságot. Te is kapsz egy kicsit, jó?
  Kissy neki is adott belőle, s a kiskutyának szemlátomást ízlett, mert egykettőre eltüntette, és kért még. De nem kapott.
  – Mára legyen elég ennyi – intette Kissy. – Tudni kell a mértéket.
  Apa már ekkor, az első estén megjósolta, hogy Suzy soha nem fogja tudni a mértéket, ha ennivalóról van szó.

A Nialával másnap folytatott beszélgetése olyan volt, mintha a Tom és Jerry forgatókönyvírói tárgyaltak volna: kizárólag kutyákról, macskákról és egerekről szólt.
  – Rendes kiskutya – mondta Kissy. – Szobatiszta, és kifér a macskaajtón, úgyhogy csak etetni kell, amúgy éppen olyan önálló, mint Macska. Már mindent végigszimatolt az alagsortól a padlásig, és mindenkit farkcsóválással üdvözöl. Macskát is, de ő mostanra eldöntötte, hogy nem ereszkedik le hozzá, elvégre ő a ház úrnője.
  – Egy macskától igazán nem várhatsz mást – felelte Niala. – Fennhéjázó népség.
  Amikor az egerekről beszéltek, Niala szinte meghatódott.
  – Annyira drágák – mesélte. – Nimby közvetlenül az ágyunk mellett ágyazott meg, és bizalmasan megkért, hogy én aludjak belül, nehogy éjszaka véletlenül az én takaróm alá nyúljon vagy engem kezdjen simogatni. De amikor Vanessa kijött a fürdőszobából, már az ajtónyitásra hátat fordított, és úgy maradt, amíg engedélyt nem kapott, hogy visszaforduljon. Meg amikor én jöttem ki, akkor is. Csak a szája jár, dehogyis nyúlkált ő Vanessa takarója alá.
  – Szerintem ha te aludtál volna kívül, a te takaród alá már benyúlkált volna – jegyezte meg ő.
  – Lehet. De valószínűbb, hogy nem. Csak Vanessa érdekli. Fél éjszaka susmorogtak és fogták egymás kezét. Most aztán ásítoznak.
  – És te?
  – Én az igazak álmát aludtam, természetesen.
  – Akkor honnan tudod, hogy meddig susmorogtak? – nevetett Kissy.
  – A kishúgomtól. Megmondta kerek perec. Azt mondta, amikor már aludni akartak, Nimby rájött, hogy még sose adtak egymásnak jóéjtpuszit, úgyhogy nekiálltak bepótolni. Eltartott egy darabig.
  Kissy sóhajtott, és Martinre nézett, aki mosolyogva nézett vissza rá.
  – Úgyhogy nálunk dúl a kisegér-romantika – összegezte Niala. – De hát nagyiék is ott voltak, amikor először összegabalyodtak, nem kell titkolni semmit. De most már megyek, mert rengeteg pakolnivaló van még.
  A nagyszülők házát az ő németországi nyaralásuk alatt akarták kifesteni, de kicsit elhúzódott a dolog, ezért mehettek a lányok csak pár nap elteltével. Niala később elmondta, hogy bretagne-i napjaik reggeltől délutánig rendcsinálással teltek, csak akkor mentek ki egy kicsit a tengerhez vagy be a faluba, de ez egy pillanatig sem zavarta őket.
  – Kicsit emlékeztetett egy másik rakodásra – mondta egy szeptemberi hétvégén, amikor a csapat összegyűlt Kissyék nappalijában. – Amikor Mohi holmiját válogattuk Franconville-ben. Akkor is minden idegszálával koncentrált valakire: rám. Én voltam a messzi, elérhetetlen család és otthon. Most pedig Nimbyre.
  Vanessa mosolygott, megölelte nővérét, aztán visszatért a kedveséhez.

A szünidő utolsó napjai kettőzött sebességgel pörögtek. Piék már csak egyszer tudtak kijönni, mielőtt a miniegereknek megkezdődött az iskola. A Citroën akkor már Blanchard úrnál volt, ők csak képeket láttak róla. A teherautó igencsak megnyomorította az elejét jobbról, a lámpa is összetört, a sárhányó, a motorháztető összevissza görbülve. Bent a motorházban is volt annyi sérülés, hogy ne lehessen elindulni vele, először a rendőrök vették vontatókötélre, aztán Blanchard úr a rendőrségi telepről Franconville-ig. És persze egy centet se fogadott el, azt mondta, majd a biztosító fizet. Pi figyelmeztette, hogy az a költségek töredéke lesz csupán, amire Blanchard úr vállat vont és azt mondta, a többire se legyen gondja.
  Pedig hát ez nem az alapítvány kocsija, sőt nem is Pié. Ez Marcel kocsija. Igaz, ő az utóbbi időben kevesebbet ül a saját kocsijában, mint az egerek, de akkor is az övé, nem Pié.

Utolsó este szenzációs hírrel jelentkeztek Nialáék: shindyt fogtak! Egymásnak adogatták az elbeszélés fonalát. Piék is hallották, ők persze Courbevoie-ban voltak ezalatt.
  D’Aubissonék egy barátjukkal beszélgettek, és szóba került az alapítvány, a gyerekek harca. A barát egy kicsit gondolkodott, aztán azt mondta, van valaki, aki egy ideje már gyanús neki. Az egyik szomszéd faluban működő baptista lelkipásztor. Ő is tagja volt a gyülekezetnek, de valahogy mindig olyan érzése volt, mintha a lelkész furcsán nézegetné a fiatal fiúkat.
  – Ó, de jó, hogy magatokkal hoztatok – mondta Nimby.
  Gyorsan kidolgoztak egy haditervet, és egy óra múlva D’Aubissonék barátja bekopogott a lelkészlakba, hogy bemutassa barátainak fiát, Pierre-t, aki érdeklődik a hit iránt, és szívesen beszélgetne vele.
  A lelkésznek felesége volt, fia és két lánya, de előrelátóan a kora délutáni órákat választották, amikor ezek nincsenek otthon, a lelkész viszont egy teológiai munkán dolgozik, tehát nem megy el hazulról.
  Barátságosan fogadta az ifjú Pierre-t, és jó háromnegyed órát elbeszélgetett vele, persze kettesben, a gyülekezeti tag elfoglaltságára hivatkozva távozott. Nimby szépen felelgetett a lelkésznek, nemegyszer föltett neki olyan kérdéseket, amikre nem volt könnyű válaszolni – nem volt nehéz ilyen kérdéseket találnia, hiszen világéletében hitetlen volt –, és közben félig-meddig már feladta a reményt, hogy ő itt ma shindyt foghat. Vagy tévedés az egész, vagy az első találkozáskor nem mer próbálkozni a pasas. Második alkalom viszont már nem fog összejönni.
  Nimby végül kikéredzkedett a fürdőszobába. Pár percig várt, rányit-e a pofa, de nem jött, úgyhogy lehúzta a vécét, kinyitotta a csapot, elzárta és kilépett.
  Azonnal ott volt a pasas, átölelte, fogdosni próbálta, Nimby a rengeteg testgyakorlásnak tulajdonította, hogy sikerült kicsúsznia anélkül, hogy megüsse. Bár az is segíthetett, hogy ő alacsony volt, a pofa meg magas, testes, de nem erős, inkább puhány alkat. Megkérdezte, mit akar tőle. A lelkész megmondta. Nimby elképzelte, ahogy az ügyész meghallgatja a felvételt és ugrál boldogságában, aztán azt mondta, hát jó, ha ezt akarja, akkor vetkőzzön. A pasas boldogan hozzálátott, aztán amikor már csak az alsója volt rajta, Nimby szétlőtte a szobában álló hatalmas, gyönyörű akváriumot.
  A lelkész jobban ordított, mintha őt magát lőtte volna hasba. A tartály oldala kettétört, a víz kizúdult és elöntött mindent, halastul-növényestül. Nimby nem hagyott időt gondolkodni, belelőtt a pasas mögött álló vázába, aztán kitörte az összes ablakot, a számítógép monitorját, még egy vázát, megint még egyet, és közben figyelmeztette a lelkészt, hogy ha már semmi törékeny nem marad a szobában, akkor ő következik. Sorban leszedte a könyvespolc tetejét díszítő üvegeket, és közben azon meditált, milyen jól lő, háromból kettő talál, a gyakorlatokon nem megy ilyen jól. A falon családi képek voltak, azokat nem vette külön, hanem a többi között, úgy mellékesen durrantott bele hol egyikbe, hol másikba. Hálás célpontok voltak, valósággal záporozott belőlük az üveg. A zsebe tömve volt apró kaviccsal, de azért a földről is fölvett egy-egy lövedéket, újrahasznosította őket.
  A lelkész akkor kapott egyet a kezébe, amikor a nadrágja után nyúlt, Nimby nem akarta, hogy felöltözzön. Ettől kezdve még jobban ordított, a keze erősen vérzett is. Persze a lába is, ahogy belelépett a szilánkokba, meg itt-ott el is találták az üvegcserepek. Nimbyre nemigen jutott belőlük, elhajolt az útjukból.
  Egyetlen tárgy maradt épen a pusztításban, az íróasztalon álló gyönyörű teáskészlet. Kis kancsó, csészék, tányérkák. Nimby látta, hogy ez nagyon kedves a pofának. Amikor már fogytán voltak a célpontok, az ablak felé mutatott, és megcélozta a lelkészt. Nem mondta meg, melyik részén, de az egerek sejtették. Aztán, ahogy az nem mozdult, porrá lőtte az utolsó célpontot, egy értékesnek tűnő cseréptálat a falon. Megint a lelkészre célzott, aki most már hanyatt-homlok igyekezett az ablak felé, Nimby pedig legyilkolta a teáskészletet. Egyetlen csésze maradt meg belőle, azt magához vette, mielőtt elhagyta a szobát. Az ajtón át, aminek a pasast egész idő alatt nem engedte a közelébe. De előtte csinált egy sorozat fotót a romhalmazról, még videóval is körülnézett. Ráért, tudta, hogy a D’Aubisson nővérek gondjaikba veszik a lelkészt.
  Amikor a pasas kiugrott az ablakon, talán úgy érezte, hogy megszabadult, de pillanatokon belül ott termett két lány, akik nyilván halálra rémültek az alsónadrágos, vér csíkozta férfi látványától, mert sikítozni kezdtek, aztán viszont mindketten adtak neki egy-egy akkora pofont, hogy szikrát hányt a szeme, és végigkergették a falu főutcáján. Az egész falu kitódult az utcára. Valaki megpróbálta megvédeni, de Vanessa a falu közepén, teljes hangerővel lejátszotta a hangfelvétel legterhelőbb részét.
  Akkor megszólalt egy gyerekhang: – Nekem is ezt mondta –, és majdhogynem nekik kellett megvédeniük a lelkészt a feldühödött emberektől. De szerencsére előkerült egy rendőr, aki egy pillanat alatt intézkedett, egyik kezével bilincset kattintott a pasasra, a másikkal kört rajzolt a levegőbe, mutatván, hogy mindenki táguljon onnét, és már vitte is.

Az elbeszélést elképedt csend követte. Kissy pontosan tudta, mennyire szeret Vanessa és Nimby képzelegni, történeteket költeni, de még sosem fordult elő, hogy be akarták volna csapni őket. Minden szót elhitt nekik. De akkor is… egy ekkora balhé…
  Másnap a D’Aubisson család hazatért Bretagne-ból. A két szolgálati járat között volt egy órájuk – ahhoz nem elég, hogy kimenjenek Vaucressonba, de ahhoz igen, hogy a reptéren találkozzanak. A csapatot Pi vitte ki a mikrobusszal, Georges pedig elintézte, hogy egy személyzeti társalgóban várhassák meg őket.
  A gép már leszálláshoz készülődött, amikor megérkeztek, úgyhogy csak két gyors szimatolókörre jutott idő – mármint Suzynek –, és már be is robogott Vanessa, hogy az ő karjaiba vesse magát. Kissy meghatottan szorította magához. Most már nem sokat ölelgetheti ezt a kis bogarat. Kezdődik az iskola, vége Vanessa kihagyott évének, innen nyolcszáz kilométerre fog suliba járni – amikor pedig találkoznak, akkor más fogja ölelgetni.
  Jött már ő is, lelkes vigyorral a képén, átölelte és körbepuszilta Kissyt, aztán jött egy-egy puszival Georges és Blanche, és végül, több puszival, Niala. Legvégül pedig Nimby, még lelkesebb vigyorral, még több puszival, mint egy perccel korábban, és alighanem többször is körbejárta volna a lányokat, ha nem ez az utolsó óra, amit együtt tölthet Vanessával. Így viszont leültek egymás mellé, és egy óra hosszat így is szándékoztak maradni.
  Niala hozott egy helyi lapot, ami rövid cikkben tudósított a gyermekmolesztáló lelkipásztor leleplezéséről, elmondta, hogy a lelkészt a feldühödött szülők és gyerekek végigkergették a falun, aztán valaki betört a dolgozószobájába és szétverte a berendezést. Az egerek jót nevettek, ismerték már ezeket a félreinformáló újsághíreket. Nimby megígérte, hogy szétküldi a képeket, amint hazaér. Sok van, mert amíg ők beszélgettek, Vanessa kint ült egy fán, és az ablakon át fotózott, aztán a faluban is készült egy csomó, amikor letartóztatták a pasast.
  A lelkész még aznap fölkerült a trófeák tablójára. S a főhadiszállás egy üres falfelületén Kissy elhelyezett még egy lapot, Nimby arcképével és egy felirattal: A HÓNAP EGERE 2008. AUGUSZTUS. Megszavazták, hogy ezentúl lesz egy ilyen cím, amit csak hőstettekkel lehet kiérdemelni. A teáscsészét pedig Nimby otthon kitette a polcra, és este megbeszélték, hogy gyűjteményt alapítanak a hadizsákmányokból. Ha alkalom adódik rá, elvesznek a shindyktől valami apró tárgyat, amit egy virtuális polcon helyeznek el. Azért virtuális, mert nem lesznek egy helyen, mindegyik annál az egérnél lesz, aki megszerezte.
  Aztán egyszer, amikor megírják a shindyk elleni sok évtizedes küzdelmük történetét, lefényképezik ezeket a tárgyakat és bemutatják: íme, ennyi shindy volt, akiket elkaptunk és elvettünk tőlük valamit. S még hány volt, akinél nem volt semmi – és pláne mennyi, aki nem került a kezünkre.

Senki sem integetett a gép után. Amikor a D’Aubisson család eltűnt a folyosón, ők megfordultak és kiballagtak az épületből.
  – Ne törjetek le – vigasztalta őket Angélique –, hisz együtt leszünk megint nemsokára.
  Az egerek bólintottak, automatikusan, meggyőződés nélkül. Igen, gondolta Kissy, együtt leszünk, de csak egy-egy hétvégén meg szerdán, aztán a rövidebb szünetekben. Az igazi mégiscsak a nyári szünet. Amikor heteken át mást se lát, de nem is akar látni, mint egereket, napsütést, fákat, egereket, egereket, egereket…
  Hihetetlenül távol volt már az az idő, amikor még egyedül ült a gép előtt, chatelt a többiekkel, és tippelgetett, hogy melyikük milyen lehet. Már alig jut eszébe, hogy Vanessát valaha Mohinak hívták, Martint meg Süninek, és a Nimby is csak rövidítés a Nimbostratusból.
  Míg a Périphérique-en haladtak, hirtelen eszébe jutott egy mondás. Martin mondta valamikor régen, hogy az osztálytársai nem tudják róla, hogy ő planktont eszik vagy gazellát. Hát most már van két osztálytársa, akik pontosan tudják, meg az egész csapat persze. Már egy évvel ezelőtt is, amikor még csak a szünidő egy részét töltötték együtt, ősszel, az első találkozásukkor Mohi automatikusan elővette a curryport, a chilit, a szinte csak Martin kedvéért tartott indiai fűszereket. És Martin is, amikor húspogácsát csinál, mindig tesz bele szerecsendiót, mert Niala úgy szereti, és a többiek is megkedvelték. Valamelyik héten pedig ő maga vett le automatikusan a bevásárlóközpont polcáról egy flakon after shave-et, mert amikor odaért, eszébe jutott a mozdulat, amivel Pi kidobja az üres flakont.
  Mindent tudnak egymásról. Valósággal összenőttek, mintha egy nagy család lennének mindannyian. Persze ezen a családon belül is vannak szorosabb kötelékek, három szerelmespár, két nővér; s változik is néha a kapcsolat jellege, mint Martin és őközötte ezen a nyáron. De egy dolog nem változik: hogy egy csapatot alkotnak.
  Nehéz lesz nélkülük.

De amikor belépett az osztályba, már nem nyomasztotta az elválás az egerektől, és nem azért, mert kettő közülük ott volt vele. Az iskola éppen olyan otthonos volt, mint Nimbyék kertje vagy a kedvenc pizzériája Beaulieu-ben. Ismerős volt a gyerekek zsivaja is, csak akkor lepődött meg, amikor a zsivaj először elhalkult, aztán zúgó tapsorkánnak adta át a helyét. Azazhogy akkor döbbent meg igazán, amikor fölfedezte, hogy mindenki őt nézi, neki tapsol. Meg a másik két egérnek.
  A hangzavarból kiharsogott egy hang. Romainé.
  – Tizenvalahányadik Benedek bocsánatot kért a pedofil papok áldozataitól – kiáltotta. – De egy papot se kergetett ki meztelenül az utcára. Ez jár az ilyeneknek!
  A taps fölerősödött.
  – Hé – lepődött meg Chantal –, honnan tudjátok?!
  Valaki fölmutatott egy már erősen megviselt újságot. Ugyanazt, amit Nialáék hoztak Bretagne-ból. Kissy értetlenül bámulta. Hogy került ez hozzájuk, és honnan tudják, hogy ők vannak az ügy mögött?!
  – …voltunk azok – emelkedett ki a hangzavarból Martin hangja. – Halljátok? Nem mi voltunk!
  – Persze hogy nem – nevetett valaki, és kilépett a tömegből. Jennifer. – A közelben se voltatok. Se te, se a két társad. De milyen érdekes – Jennifer fölemelte a kezét, amitől alábbhagyott a ricsaj –, a pap mögött két szőke lány szaladt. Úgy hasonlítottak, mint két tojás. És az egyik pont úgy nézett ki, mint Françoise pöttöm barátnője, aki júniusban az udvaron – Jennifer az osztályhoz fordult és tanáros hangon kérdezte: – miért nem verte hülyére a Daniel testvéreket?!
  – Mert már azelőtt is hülyék voltak! – ordította az osztály boldogan.

Kissy hosszú másodpercekig bámult értetlenül, amíg rájött, hogy egyetlen magyarázat lehetséges. Jennifer ott volt. Mert az újság nem közölt semmiféle fényképet. De mire bármit kérdezhetett volna, egy hang szólalt meg az ajtóból.
  – Úgy látom, ennek az osztálynak még nem ért véget a szünet. Én is megtudhatom, minek örültök ennyire?
  Dubois. Hát persze. A többiek elindultak a helyükre, de Kissy úgy döntött, ott marad középen. Inkább érezte, mint tudta, hogy két egértársa ott áll mögötte.
  – Magának is jó reggelt, tanár úr – felelte. – Annak örülnek ennyire, hogy a barátaink Bretagne-ban elkaptak egy pedofil papot.
  Romain odanyújtotta az újságot Dubois-nak, aki átfutotta a rövidke tudósítást, és morcosan visszaadta a gyűrött hírlapot.
  – Néha nem tudom eldönteni, van-e még értelme tanítani benneteket. Tizennégy évesek vagytok, és még nem hallottatok a rendőrségről?! Kikergetni az utcára meztelenül… önbíráskodás! És ti még büszkék vagytok rá?!
  – Igen, tanár úr – felelte Chantal higgadtan, vagy legalábbis higgadtnak tűnő hangon. – Büszkék vagyunk rá. És tudja, miért? Mert megvédtük magunkat és megvédtük a többi gyereket. A felnőttek dolga lenne, hogy megvédjenek minket. Nekünk, gyerekeknek azt se lenne szabad tudnunk, hogy ilyen emberek léteznek. – Már ott állt a tanár előtt, közvetlen közelből nézett föl rá. – De maguk, felnőttek nem védenek meg tőlük. A rendőrség, a bíróság felnőttekből áll, és nem elég, amit tesznek. Hát akkor jövünk mi. Gyerekek. Földerítjük az ilyen alakokat és elvesszük a kedvüket attól, hogy még egyszer gyerekekhez nyúljanak. Mert az lehet, hogy lecsukják őket, de egyszer kiszabadulnak. Majd ha maguk, felnőttek jobban végzik a dolgukat, a mi alapítványunkra se lesz szükség.
  – Hm – mondta Dubois. – Alapítványotok is van?
  – Van, tanár úr – felelte Martin. – Azzal foglalkozik, hogy az ilyen alakokat fölkutassa és hűvösre tegye.
  – És hányat tettetek hűvösre?
  Kissy gyorsan átszámolta. Sheila, Sylvie, Charlotte és most a lelkész. Cindy nem került hűvösre…
  – Négyet – felelte. – Plusz egy autótolvajt.

Az osztály már a tavalyi anyagot ismételte, amikor Kissynek eszébe jutott, hogy a tolltartójában ki kell cserélni a papírszalagot. Még a tavasszal csinált egy papírcsíkot, amire rányomtatta anya és apa, az egércsapat és Macska fényképét; könyvjelzőnek szánta, de aztán a tolltartójában kötött ki. Mostanra elrongyolódott, de újat is kell tervezni, hogy Suzy is ráférjen. Suzyről meg az jutott eszébe, milyen jellemző, hogy a reptéren azonnal a nyakába borult minden D’Aubissonnak és Nimbynek is, pedig akkor látta őket életében először. Tipikus kutyaviselkedés, imád mindenkit. Ahogy az is tipikus, hogy Macska viszont csak önmagát imádja, nála az lenne a különös, ha szeretetrohamokban törne ki.
  Niala persze nem vitte el Suzyt, ahogy ígérte, ha nem kell nekik. Persze hogy kellett. Már mindenkivel megtalálta a közös hangot. Apa reggelenként „jó reggelt, kiskutyá”-val köszönti, és néha megdögönyözi a hasát. Anya rendszeresen megsimogatja, beszélget vele, gyakran megkérdezi, nem fáradt-e még el a farka, nem kell ám állandóan csóválni. De Suzy azért csak csóválja.
  A D’Aubisson lányokkal is jól ellesz. Pygiék is jól elvoltak velük. Niala közelében mindig élt kutya, most is vagy egy tucat akad a Beaulieu-ben élő rokonságban, meg hát a panziónak is van egy házőrző kutyája. Vanessa meg még Mohi korában barátkozott össze velük, sokfelé akadt belőlük, és jó társaság voltak.
  Kissy hirtelen összeráncolta a szemöldökét. Mit mondott Jennifer az imént? Két szőke lány, akik úgy hasonlítottak, mint két tojás?
  Szünetben megkérdezte tőle.
  – De, azt mondtam – felelte Jennifer. – Testvérek, nem?
  Kissy nem felelt. Ilyenkor mindig eszébe jutott a tűzijáték. Élete legszebb napja. Jövő hónapban ünneplik az évfordulóját.
  – De – mondta lassan. – Testvérek.
  – Nem voltam egészen biztos benne, hogy a ti barátaitok – folytatta Jennifer. – De volt az a történet a pofáról, akit rács mögé juttattatok, és túl sok volt az egyezés. Meg a hangját is meghallottam, mármint a kisebbiknek, és ráismertem. Ezt hallottam az udvaron.
  – Hogy kerültél te oda? – érdeklődött Kissy.
  Jennifer mosolygott. Milyen irigy is volt erre a mosolyra valamikor, földtani korszakokkal ezelőtt…
  – Véletlenül. Tudod, mi minden évben más országba megyünk, lakókocsival. Folyton vándorolunk. Egy héttel korábban még Picardiában voltunk.
  Kissy csodálkozva hallgatta. Elképesztő, mi mindent nem tud az osztálytársairól.
  Jenniferről az egész osztály, sőt az egész iskola tudta, honnan származik. Egy amerikai diplomata sofőrje és egy német diáklány ismerkedett össze húsz éve Párizsban. Összeházasodtak, hazamentek New Yorkba, aztán hazamentek Münchenbe, végül hazajöttek Párizsba. De azóta is gyakran visszatérnek mindkettejük szülővárosába, úgyhogy Jennifer a Central Parkban és a Hofgartenben ugyanúgy kiismeri magát, mint a Bois-ban. Zavarba jön, ha megkérdezik, melyik az anyanyelve. A neve angol: Jennifer G. H. Ford, de a teljes neve már kétnyelvű: Jennifer Grete Hofsteiner Ford. Néha mondogatta már, hogy francia nevet is föl kellene venni melléjük.
  Ez volt az, amit mindenki tudott Jenniferről. Meg hogy hosszú barna haja van, isteni alakja, és veszélyes a fiúkra. Ebből következően a lányokra is. Kissy egy időben kimondottan utálta, amiért a fél osztály a lába előtt hever, mármint a fiúk fele, és senki nem jut már az ő lába elé. Aztán összejöttek Martinnel, és az egésznek nem volt többé jelentősége. Martin azóta úgy beszél a többi lánnyal, mintha fiúk volnának, nem próbálkozik náluk semmivel, nem érezteti velük, hogy tetszenek neki vagy nem tetszenek – s ebből mindenkinek világos, hogy ő Kissyhez tartozik és kész.
  Mindez egy-két pillanat alatt futott végig a fejében, ahogy Jennifer kimondta Picardiát. Igen, azt tudják, honnan származik, de semmi mást. Ezt a lakókocsidolgot se.
  A rövid beszélgetésnek akkor nem lett folytatása, Kissyhez odajött Chantal, mert nem értette a fizikát, Jennifert meg Jérôme vonta félre. De a következő szünetben Jennifer elkapta őt a folyosón.
  – Ide figyelj, beszélnem kell veled.
  Kicsit félrevonultak a rohangálók útjából. – Szeretnék tanácsot kérni.
  Kissy csodálkozva fölhúzta a szemöldökét.
  – Nemrég költözött a házunkba egy öreg szivar. Egész nap a kapuban lebzsel, a férfiakkal beszélget, engem meg szekíroz. – Jennifer körülpillantott és lehalkította a hangját. – Fogdos.
  – Hol? – Kissy hirtelenjében csak ennyit tudott kérdezni.
  – Hát a kapuban!
  – Jaj, nem úgy értem. Melyik részedet?
  Jennifer a fenekére mutatott.
  Kissy bólintott. – Nagyon egyszerű. Még nem vagy tizenöt éves. Ha följelented, nem zaklatásért csukják le, hanem kiskorú zaklatásáért, sokkal többet kap.
  Jennifer megrázta a fejét.
  – Nem akarom, hogy az apám megtudja. Az lenne az első dolga, hogy agyonveri a pasast, aztán őt csukják le.
  – Akkor verd meg te. Neked nincs rá rizikód.
  – Hogy verhetnék meg egy felnőtt férfit?!

Jenniferék a rue de Longchamps sarkán laktak, egy nagy bérházban, olyasfélében, mint Kissyék, amíg Neuillyben éltek. Kissy befordult a Longchamps-ra, az épület sarka mögé húzódva várt. Jennifer csak két perccel később jött, ahogy megbeszélték. Amint eltűnt a sarkon, Kissy számolni kezdte a másodperceket. Húsznál elindult.
  Minden úgy ment, mintha óraműre járnának. Pontosan a kapu előtt találkozott szembe Chantallal és Martinnel, ugyanabban a pillanatban, amikor a kapuban monsieur Roger megfogta Jennifer fenekét. Egy másodperccel később egy ellenállhatatlan erő megragadta hátulról, megpördítette, és egy iszonyú rúgást kapott a hasába. A falnak vágódott és tompa nyögéssel a földre ült.
  – Akkor hát beszélgessünk, Roger úr! – szólalt meg fölötte Kissy.
  Roger úr erőlködve fölnézett. Alighanem csak négy elmosódott alakot látott.
  – Szeretnénk fölhívni a figyelmét bizonyos veszélyekre – kezdte Chantal. – Bizonyára mindig körülnéz, ha lelép a járdáról, de azt talán nem tudja, hogy fiatal lányokat zaklatni milyen fájdalmas lehet. Nos, ilyen fájdalmas – ezzel Chantal pofon ütötte Roger urat. Kissy mosolygott. Ezt a pofont látta Franconville-ben is, amikor Nimby tenyeréből szállt a tarajos képére. Ugyanazt a tanárt dicséri mind a kettő.
  – Szeretnénk megóvni az ilyen veszélyektől – vette át a szót. – Ezért azt javasoljuk, hogy mostantól óvakodjék a kapuban sétálgatni. Rendszeresen ellenőrizni fogjuk majd, és ha nem fogadja meg a tanácsunkat, akkor visszajövünk és hozunk még ilyeneket önnek.
  Ezzel Kissy is pofon vágta. Tökéletesen sikerült, pontosan a tananyag szerint, úgy, hogy neki ne fájduljon meg a keze tőle, de a páciensnek apró Kissyk körözzenek a feje körül.

A kora délutáni forgalomban három elégedett kisegér baktatott a rue de Bois de Boulogne felé.
  – Szerintem vége az uborkaszezonnak – mondta Kissy.
  – Szerintem is – nevetett Martin.
  – Azért el ne kiabáljátok – csóválta a fejét Chantal. – Megeshet, hogy megint hetekre shindy nélkül maradunk. Azonfelül, ha szigorúan vesszük, ezek nem is shindyk voltak, hiszen a netnek a közelében se jártak.
  Martin vállat vont. – Az a lényeg, hogy kivonjuk őket a forgalomból. A lelkész a fogdában nem nyúlkálhat, Roger-nak meg elég volt egy kis elrettentés. Net nélkül is megszabadítottuk a világot két shai huludtól.
  – Micsodától?! – kérdezte a két lány egyszerre.
  – Shai hulud. Egy állat a Dűnében. Egy gigantikus, elég rusnya kukac.
  Kissy később sokszor gondolt arra, hogy ez a személyleírás hogy ráillik Roger-ra – Martin maga se tudta, mennyire. Csak egy héttel később derült ki, amikor Jennifer megállította őket a kapuban.
  – Beszélnem kell veletek – mondta. – Keressünk valahol egy nyugodt helyet.
  – Mindjárt becsengetnek – mondta Martin.
  – Nem érdekel – felelte Jennifer, és kiválasztott egy ajtót, de zárva volt. A következő is.
  – Hagyd, a szertárakat úgyse találod nyitva – mondta Chantal. – Gyere.
  Chantal nyomában átvágtak a földszinti főfolyosón és beléptek arra a folyosószakaszra, ahol a tanárok szoktak elindulni a tanáriból. Itt már nem járt senki, az órák most kezdődnek.
  – Szóval? Az az érzésem, hogy megint Roger-ról lesz szó. Mit művelt?
  Jennifer csak egy pillanatig habozott, aztán kibökte.
  – Feljelentett minket testi sértésért.

Kissy második feje csodálkozva nézte az elsőt, aki nyugodtan hallgatta Jennifert, még bólintott is egyszer. Semmi logika nem volt a dologban. Az lett volna ésszerű, ha a legrövidebb irányt követve keresztülmegy az épület falain, nyílegyenesen elszáguld Jenniferék házához és belepasszírozza Roger-t a talajba. De nem tette. Szépen végighallgatta Jennifer elbeszélését.
  Amikor előző nap hazaért az iskolából, a postaládában egy levél volt a rendőrségtől, az apjának címezve. Fölbontotta. Pénteken délelőtt tízkor várják a kapitányságon vallomástétel végett, mert Roger úr feljelentést tett, amiért a lánya és annak ismeretlen barátai megverték őt. Jennifer megpróbálta elérni három alapítványbeli osztálytársát, de nem tudta, hol laknak, a telefonkönyvben egyikük szüleit se találta, kénytelen volt mostanáig várni.
  – Elmondtad a szüleidnek? – kérdezte Martin.
  – Még nem. Előbb veletek akartam beszélni.
  – Jól tetted. Hallgass ide. Holnap szerda, összegyűlünk mindannyian, és kitalálunk valamit.

– Hát ezt tanultátok?
  A három egér bűntudatosan lehajtotta fejét. Vanessa úgy állt a nappali közepén, csípőre tett kézzel, mint az utolsó ítélet számonkérő angyala. Nem, gondolta Kissy mély sóhajjal, nem ezt tanulták.
  – Annyiszor megbeszéltük, hogy mindent rögzíteni kell – folytatta az angyal. – Még Hendriksenről is vannak videóink, pedig ott rohanni kellett. Az osztálytársatok bejelent egy taperolós fazont, erre ti odarohantok és megveritek. Legalább azt megnéztétek előtte, hogy tényleg taperolta?
  Ők bólintottak. Azt meg, hála az égnek. Legalább az az egy nem fog kiderülni, hogy Jennifert elragadta a képzelete és árnyékra vetődtek.
  – Sose fogjuk tudni bebizonyítani – mondta Angélique sóhajtva.
  – De – felelte Niala. – Ha megint megteszi, és akkor fölvesszük.
  – Egyhamar nem fogja megismételni – mondta Pi. – Ahogy ismerlek benneteket, akkorát kapott, hogy jó időre elmegy a kedve.
  – Nem olyan biztos az – tűnődött el Niala. – Szerintem…
  Elhallgatott. Néhány másodpercig csend volt a nappaliban, csak Suzy farka dobolt a fotel lábán.
  – Beszélni kellene ezzel a Jenniferrel – szólalt meg Niala hirtelen. – Ide tudjátok hívni?
  – Most?
  – Holnap reggel. Alakítsuk ki a stratégiát, aztán lássunk hozzá a végrehajtáshoz, mert csak ez az egy szünnapunk van péntekig.
  Szerdán fél tízkor Jennifer belépett a nappaliba, körülnézett és elismerően megcsóválta a fejét. Kissy összeismertette Angélique-kel, Pivel, Nimbyvel, a D’Aubisson lányokkal és anyával, aki aznap délelőtt otthon volt. Macskával csak később találkozott, a kis állat „visszavonult külső termeibe”, ahogy Vanessa mondta – kint bóklászott a kertben. Suzyt nem kellett bemutatni Jennifernek, bemutatkozott ő maga; valahányszor megszólalt a kapucsengő, a kiskutya ért oda elsőnek, bárhol volt is éppen. Épp csak a kaput nem nyitotta ki, hanem izgatottan várta, hogy valaki beengedje a jövevényt, aki természetesen kizárólag azért jön, hogy ő megszagolhassa.
  Jennifer tehát összeismerkedett mindenkivel, aztán elmondott mindent Roger-ról. Niala egymaga többet kérdezett, mint a többiek együttvéve. Épp csak fantomképet nem csináltatott, de amúgy mindent tudni akart. Mikor költözött oda Roger, mit csinál, miről szokott beszélgetni a férfiakkal, mikor van kint a kapuban, ül, áll vagy mozog, hogyan fogja meg Jennifer fenekét. Ezt meg kellett mutatni, Jennifernek Niala fenekét kellett megfognia éppen úgy. Pontosan vissza kellett emlékeznie, hogy mikor szokott fogdosni, minden találkozáskor-e vagy csak bizonyos esetekben, függ-e napszaktól, attól, hogy Jennifer kifelé megy-e vagy befelé, attól, hogy nadrág van-e rajta vagy ruha. Le kellett írnia a kapu környékét kívül és belül, minden tereptárggyal, a ház udvarát, Roger és a saját lakásuk elhelyezkedését. Niala tudni akarta, lakik-e más gyerek a házban, fiú vagy lány, milyen korú, azt fogdossa-e, melyik lakásban lakik, milyen viszonyban van Jenniferrel. Milyen emberek Jennifer szülei, a másik lány szülei, a többi szomszéd. Kikérdezte a kapuval szemközti épületről, mi van ott, be lehet-e jutni, el lehet-e rejtőzni. Vagy egy órát faggatta Jennifert, aztán azt mondta:
  – Oké, akkor halljuk, van-e valakinek épkézláb javaslata, mert ha nincs, akkor az enyémet fogjuk használni.
  Mindenki lázasan gondolkodni kezdett, de Niala egy fejcsóválással leállította őket.
  – Nem, arra nincs idő, hogy most álljatok neki az agyatokat csavarni. Még meg is kell valósítani, és csak ez az egy napunk van. Szóval senki? Akkor… de jó, hogy itthon van…
  A mondat vége már csak a levegőben úszott utána, ahogy átrohant anyáék hálószobájába, ami napközben, ha itthon volt valamelyikük, dolgozószobaként is szolgált. Anya most ott ült a laptop előtt.
  – Gyere be – felelt a kopogásra. Niala belépett. Az utánasomfordáló Kissy megállt az ajtóban.
  – Bocs, hogy zavarlak, Marie néni – állt meg mellette Niala. – Szükségem van a segítségedre.
  – Mondd csak bátran.
  – Kölcsön kellene. Pontosabban az, hogy légy a bankautomatám. Akár ebben a percben átutaltatom hazulról, csak idő, míg megkapod.
  Anya csak mosolygott.
  – Persze, semmi gond. Mennyire van szükséged?
  – Mondjuk tízezerre – felelte Niala.

Nimbyék még nem készültek el, de így is látszott, hogy a mikrobusz jócskán át lesz alakítva. Az E3-as ülést kivették, a helyére került Schneiderék hűtőládája, amihez egyelőre a mennyezeten vitték el a kábelt, néhány helyen megerősítve ragasztószalaggal. Ugyanígy jött a beépített kommunikációs rendszer vezetéke, minden üléssornál egy mikrofonnal, egy kis hangszóróval és egy kapcsolóval a mikrofon elnémítására. A hátsó dupla ülés előtti területet feltöltötték egy kis faácsolattal, aminek oldalt ajtaja volt, egyelőre zár nélkül; később kulcsra lehet zárni, és itt lakik majd a Jerry notebookja, a mozgó szerver. A szekrényke tetejére kárpitozást ígértek, így kis fekhely jön létre, ha valaki rosszul érezné magát vagy elálmosodna. És egy csomó minden van a tervekben, állította Nimby és Vanessa, aminek egyelőre nyomát sem látják itt az autóban.
  Elhitték nekik. Nimby már célzott rá, hogy valamikor, alighanem az őszi szünetben, elkérné a kocsit pár napra, mert a tervezett átalakítások egy részéhez mégiscsak szerviz kell. Blanchard úr most teljesen be van táblázva, a Citroën is már soron kívül került hozzá, úgyhogy egy ideig még nem nyúl a mikrobuszhoz, de tud a dologról és pillanatok alatt meg fog csinálni mindent.
  Kissy mégsem a kocsin gondolkodott, amíg lementek az állomásra, aztán hazavitték anyát és elindultak Neuilly felé. Anya fenntartás nélkül megbízik valamennyiükben, de ő, Kissy a maga részéről úgy érzi, hogy egyedül Niala engedheti meg magának, hogy egyetlen szó magyarázat nélkül elkérjen tőle tízezer eurót, s amikor anya kiveszi az állomás automatájából és odaadja neki, akkor annyit feleljen, hogy kösz. És ezt szemlátomást nemcsak ők ketten érzik tökéletesen rendjénvalónak, hanem a többiek is, őt magát, Kissyt is beleértve. S érezte, hogy ha apa itthon lenne, ő se látna benne semmi különöset. Ugyanakkor nem biztos, hogy ő kérhetne tőlük tízezer eurót minden magyarázat nélkül. Nem, ez ki van zárva. Pedig a saját szülei.
  Mi lehet Niala titka? Ahogy kimondta magában a kérdést, máris érezte, hogy hibás, mert éppen hogy titka nincsen neki, minden a fényes napvilágnál zajlik, bárki láthatja. Niala egyszerűen és nyíltan olyasvalaki, akire szó nélkül rá lehet bízni egy köteg bankjegyet. De valamennyien azok. Mindegyikük meg tudná őrizni. Sőt, ami azt illeti, mindegyiküknek olyan a családi háttere, hogy ha elveszne a pénz, a szüleik kifizetnék helyettük, mert mindegyik család megengedheti magának ezt a veszteséget, és mindenkinek a szülei úgy gondolnák, hogy a gyerekük becsülete többet ér. Mégis Niala az egyetlen, aki így odamehetett anyához, abban a biztos tudatban, hogy meg fogja kapni a pénzt. És alighanem, gondolta Kissy, amikor már valahol Suresnes-nél jártak, alighanem Niala az egyetlen, akitől még mindig nem kérdezik meg ők sem, hogy mire kell. Mindenki másnak rég meg kellett volna mondania.

A mikrobusz elhaladt Jenniferék háza előtt, aztán befordult a sarkon és beállt egy kisteherautó mögé.
  – Oké – fordult meg Pi. – Hogyan tovább?
  – Megvesszük a pasast – felelte Niala.
  Csodálkozó tekintetek. Pi összeráncolta a homlokát. – Biztos, hogy ez jó ötlet?
  – Semmi nem biztos, de ti se tudtatok jobbat. No, lássunk munkához.
  Roger most is kint volt a kapuban, egy öreg, rozzant széken ült és újságot olvasott. Csak akkor nézett föl, amikor Niala megállt előtte. Kissy jól látta, ahogy megnézi a lányt, éppen csak nem csettint a nyelvével. Disznó. Kéne, mi?
  A távcső Boulanger-éktől származott, a padláson találták, akárcsak az íjakat és a biliárdasztalt, ami leköltözött az utcai szobába, amikor az emeleti belső szobát Vanessának adták. Kissy nekitámasztotta az objektívet az ablaknak, ő pedig az ülés és a hűtőláda között térdelt. Így kintről alig látszott, főleg nem olyan messziről. Ellenőrizték.
  A kocsit betöltötte Niala hangja.
  – Jó napot, Roger úr. Beszélnem kell magával.
  – Ismerlek én téged? – A pasas most már alaposabban megnézte a lányt.
  – Nem, de a nevemet már biztosan hallotta.
  Az egerek csodálkozva hallgatták.
  – No mi a neved?
  – Líra Frank Euró D’Ollár.
  Az egerek a szájukra szorították a kezüket, hogy ne nevessenek. Ez a szöveg sehogy sem illett ahhoz a komor hanghoz, amin Niala beszélt.
  Az öreg vigyorgott. – Igazán szép név. Bár lenne belőled minél több a tárcámban!
  – Most beletehet a tárcájába, ha akar.
  – Úgy? No hogyan?
  – Ugye tudja, mi lesz az eredménye annak a feljelentésnek?
  Roger gyanakodva nézett rá. – Te is itt voltál, amikor…
  – Nem mindegy? Kérdeztem valamit.
  – Megvertetek egy beteg öregembert!
  – Ha nem válaszol a kérdésemre, elmegyek és lapos marad a tárcája. Amúgy maga tényleg beteg, csak másképpen. Tehát? Tudja, mi lesz abból a feljelentésből?
  – Nyomozni fognak, és te meg a kis barátaid a bíróságon fogtok kikötni.
  – Úgy van. Mégpedig a fiatalkorúak bíróságán, ahol legrosszabb esetben két hónapot kapunk, azt is felfüggesztve. Viszont magának is ott kell majd lennie, és végig kell hallgatnia, ahogy mi elmondjuk, hogyan tapogatott és fogdosott minket. Többünket is. Bizonyíték nem lesz, úgyhogy alighanem megússza vádemelés nélkül, de az lesz a rosszabb. Ott lesznek a szüleink is. Úgy tudom, hogy Ford úr, a szomszédja igen indulatos ember. Sőt a másik házbeli kislány apja is az, ráadásul hentes. Én a maga helyében egy ilyen tárgyalás után örülnék, ha sikerül eljutnom a reptérre és szerezni egy jegyet Alaszkába. Még nem fejeztem be – emelte föl az ujját, mert Roger közbe akart szólni. – Ha pedig azt hiszi, hogy kártérítést fog kapni, rosszul hiszi. Ahhoz kell egy külön polgári per. Az apám ügyvéd, tudom, mit beszélek. Ő fog minket képviselni, és biztosíthatom, hogy évekig el tudja húzni, aztán esetleg megdobják magát néhány százassal. Nos, emlékszik még a nevemre?
  Roger bólintott.
  – Helyes. Az ajánlatom nagyon egyszerű. Magát egy kicsikét megrugdostuk és fölpofoztuk. Rosszul tettük, és készek vagyunk magát kártalanítani némi pénzzel. Így magának már nem áll érdekében pereskedni. Minden világos?
  Roger bólintott. – Aha. De nem kellene ezt a felnőttekkel megbeszélni?
  – Nem – felelte Niala, meg se mozdítva a fejét. – A szüleink nem tudhatnak semmiről. Ha maga elmondja nekik, hogy megvertük, akkor mi is elmondjuk, hogy miért. Még az újságokba is bekerülhet mint a neuillyi rém. De sokat beszélünk. Ha pénzt akar, akkor levelet kell írnia a rendőrségre, hogy visszavonja a feljelentést. Adok gondolkodási időt.
  Egy másodpercig, kettőig csend volt.
  – Tehát hogy döntött?
  – Mennyit kapok, ha…
  – Mennyit akar?
  – Ötezret – rukkolt ki vele a pasas.
  – Ne nevettesse ki magát! Miért nem mindjárt egymilliót?!
  – Háromezret – mondta Roger.
  – Rendben – bólintott Niala. – Kap kétezret. Most háromnegyed tizenkettő, adok negyedórát, hogy megírja a levelet. Ha tizenkét óra után egy másodperccel nincs a kezemben, elmegyek, aztán pereskedjen, ahogy akar. Ne feledje a megcímzett, fölbélyegzett borítékot. De ne ragassza le, el akarom olvasni. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk.
  Ezzel Niala kisétált az utcára, az öreg pedig föltápászkodott.
  – Bejöhetsz és megnézheted, ahogy megírom.
  Niala megvetően végigmérte.
  – Ne is álmodjon róla, Roger úr!

Míg Roger-t várta, Niala nem ment oda a kocsihoz, nehogy ott legyen, amikor az visszaér és fölhívja a figyelmet a kocsijukra. Kényelmesen nekidőlt a kapu előtti lámpaoszlopnak és várakozott.
  A férfi tíz perc alatt visszaért. Felmutatott egy borítékot, de nem adta oda.
  – Hol a pénz?
  Niala szó nélkül elővette a tárcáját, és bizonyára kivette a pénzt, de ez felőlük nem látszott.
  – Most pedig hadd lássam a levelet.
  Roger odaadta, Niala átfutotta, a pasas felé nyújtotta a pénzt, s amikor az kivette a kezéből, szó nélkül megfordult és otthagyta. Roger csodálkozva nézett utána.
  Niala csak egy perc múlva szólalt meg.
  – Jön utánam?
  – Nem, visszament a házba – felelte Vanessa.
  – Akkor a sarkon befordulok és fölvesztek.
  Két perccel később helyet foglalt a C3-ason, Pi pedig továbbhajtott a Szajna felé.
  – Jól van, a levelet postára adjuk, de előbb be akarom szkennelni – mondta Niala. – Csakhogy egyikteknek sincsen szkennere. Pi, el tudnánk menni Ange nénihez?
  Nem sokkal múlt negyed egy, amikor beléptek a könyvtárba. Kissy körülnézett és fölsóhajtott.
  – Hát te? – fordult Martinhez hirtelen. A fiú meglepődött, aztán elmosolyodott.
  – Hát te?… te vagy Kissy?
  Ő bólintott.
  – Én vagyok Süni! – felelte Martin pont ugyanazon a hangon, mint közel másfél évvel ezelőtt, Kissy pedig a nyakába ugrott. Ugyanúgy, mint akkor. Csak akkor nem csókolták meg egymást.
  Hát ő is emlékszik. Pedig mennyi minden történt velük azóta.
  Ahogy elengedték egymást, Martin válla fölött meglátta Nimbyéket. Őket nézték, aztán Nimby Vanessára vigyorgott.
  – Nahát! Te lány vagy!
  Mohamed visszavigyorgott rá.
  – Kösz az infót.
  Ők se csókolták meg egymást annak idején. Csak most.
  – Szóval ez az a hely – nézett körül Niala.
  – Itt gyűlt össze először a Jerry csapata – magyarázta Jennifernek Chantal. – Angélique meg én csak később jöttünk, és Niala nem volt itt, de a többiek itt találkoztak egymással először, kivéve Pit.
  – Nahát, ez nem lehet igaz – szólalt meg a hátuk mögött Ange néni. – Éppen ma gondoltam rátok, és itt vagytok. Mi újság?
  A Jerry csapata igencsak szűken volt a kis irodában, de ez nem zavart senkit. Kissy lelkesen nézett körül. Semmi nem változott másfél év alatt. Az életükben minden, itt semmi. Legfeljebb a zsúfoltság nőtt, annak idején se volt sok hely, most pedig néggyel többen vannak, és Ange néni sincs egyedül, itt a kolléganője. Igaz, ő kiment, amíg beszélgetnek.
  Ange néninek persze mindent elmondtak a Roger-ügyről, ezt már csak mint elnöknek is tudnia kell. Nem szólt semmit hármuk elhamarkodott akciójához, csak megcsóválta a fejét, Kissy mégis úgy érezte magát, mint akit megszidtak. Suzy volt így, amikor megrágott egy papucsot pár napja, apa fölemelte a grabancánál fogva és megrázta; azt mondta, a kutyaanyák így büntetik a kölyköket, ezt minden kiskutya súlyos büntetésnek veszi. Így is volt, Suzy lehajtott fejjel ült és láthatóan mélyen magába szállt. Meglepően sokáig volt búskomor az eset után, senki nem mérte, de közel öt perc lehetett, Suzy léptékével nagyon hosszú időtartam.
  Ő is úgy érezte magát, mintha fölemelték és megrázták volna. Pedig hát ő nem kutya. Viszont fogalma se volt róla, hogy az egéranyák hogyan büntetik a kölykeiket. A sajtadagjukat biztos nem vonják meg, helytelen volna, növésben levő kisegereknek sokat kell enniük.
  Hirtelen elfogta a vágyódás egy darab sajt után.
  Niala lemásolta a levelet. A néni nem helytelenítette az ügy megoldására alkalmazott módszert, azt mondta, valamit csakugyan ki kellett találni – ha ez beválik, hát jó. Ő nem papol Nialának jó erkölcsről.
  – Szóval mégsem ért egyet velem? – kérdezte Niala.
  – Nézd, az világos, hogy csak időt akarsz nyerni. Csak hát ez akkor is korrupció. Megvesztegetted azt az embert, megvásároltad a véleményét. De én ezeket nem mondom hangosan, csak úgy magamban gondolom. Mert tudom, mit mondana rá Vanessa.
  – Akkor jó – mosolygott a nevezett.
  – Én nem tudom, mit mondana – szólalt meg Jennifer.
  – Azt mondanám, hogy mi kicsik vagyunk.
  – És?…
  – Nézd – vette elő Vanessa azt a hanghordozását, amit a Jerry-kiképzés óráin is használt. – Egy felnőtt mindig erősebb, szélesebbek a lehetőségei, még a sarki rendőrt is hamarabb meggyőzi, hogy mi rossz gyerekek vagyunk. Ha a felnőtt beül egy kocsiba, te nem tudod követni, mert se kocsid, se jogsid. Úgyhogy amire képesek vagyunk, azt maximálisan ki kell használni. Nem számoltam, hányszor hazudott Niala ennek az alaknak, csak a legfontosabbra hívom föl a figyelmedet: nem igaz, hogy kártérítést csak polgári perrel kaphat, én is kaptam Sheila miatt, pedig nem volt per. De ha nem tudja, magára vessen. Maga kereste magának a bajt, mi viszont nem szándékosan születtünk olyannak, hogy vonzódjanak hozzánk ezek a disznó alakok.

A kiselőadás már az étteremben folytatódott. Nem volt értelme hazamenni ebédelni, senki nem főzött, és éhesek voltak már, úgyhogy inkább beültek a Lilybe.
  – Soha nem szabad megfeledkezni róla – mondta Vanessa, miután leadták a rendelést –, hogy nem lehet tudni, mi lakozik egy idegen emberben. Vedd például az amstetteni rémet. A boltban barátságos embernek ismerték, közben meg a lányát és a lányától született gyerekeket a pincében tartotta fogva. Vagy vedd Natascha Kampusch esetét. A pasi ugyanúgy eljárt dolgozni, mint akárki más, valami telefoncégnél dolgozott. És egy elrabolt kislányt rejtegetett a pincéjében, hát istenem, mindenkinek megvan a hobbija. – Vanessa olyan morcosan nézett a sótartóra, mintha az lenne a felelős mindenért. – És ezek a gyerekek még aránylag szerencsések is voltak, mert megmenekültek. Ha egy ilyen alak hatalmába kerülsz, nem tudhatod, mi lesz a vége és mikor… és mi történik addig. – Komolyan nézett Jennifer szemébe. – Úgyhogy minden eszköz megengedett velük szemben. Ők sem ismernek kíméletet – hát mi sem ismerhetünk kíméletet.
  Kis csend lett az asztalnál. Kissy arra gondolt, hogy ezt Vanessa a lehető legkomolyabban mondja. Ő aztán mindenképpen. Ha máshogyan nem tud megszabadulni vagy megszabadítani akármelyiküket, Vanessa talán meg is ölné a shindyt.
  Azazhogy – tűnődött aztán tovább, amíg fölszeletelte a rántott sajtot és hozzálátott – valószínű, hogy ha nincs más kiút, bármelyikük megölné a shindyt. Ő is. Mert ha muszáj, akkor muszáj. De ő rettegve gondol arra, hogy ez esetleg egyszer bekövetkezhet, és ha csakugyan meg kellene tennie, hát nem tudja, hogyan élné túl. De Vanessát úgy képzeli el, hogy megvető tekintettel áll a shindy véres teteme fölött, aztán belefúj a Nimbusz csövébe, és azt mondja: „Add át üdvözletemet Belzebubnak.”
  Elmosolyodott a gondolatra, lelki szemeivel már úgy látta Vanessát, hogy bőrnadrág van rajta és sombrero, s miután tokjába süllyesztette a Nimbuszt, biciklire pattan és ellovagol a napégette sivatagban, szájharmonika és hegedűk hangja mellett. Morricone, természetesen, senki más.
  Babot kellett volna rendelnie, az illik ehhez a vadnyugati hangulatához, de amikor rendelt, még nem volt ez a hangulata. Viszont a sült krumpli rizzsel kimondottan jó. A sajt is. Nem is baj, hogy nem rendelt húst.
  Niala fölemelte karját és csettintett két ujjával.
  – Tessék – lépett oda a pincérlány.
  – A saláta kevés lesz – mutatott Niala Ange néni tányérjára, aztán Chantaléra és végül a sajátjára. Ők hárman ugyanolyan salátát ettek.
  – Máris hozok még.
  Niala megcsóválta a fejét.
  – Mario már kioktatta volna ezt a lányt, ha nálunk dolgozna.
  – Miért? – kérdezte a néni.
  – Most éppen azért, mert nem ismételte el a rendelést, „három paradicsomsaláta lyoni módra”. Ha a vendég nem mondja meg egyértelműen, hogy mit rendel, akkor meg kell mondani helyette, hogy alkalma legyen szólni, ha félreértették. Mi az, hogy „hozok még?” Ilyen mennyiség nem létezik. Persze ha nálunk dolgozna, nem kellene kioktatni, Mario már a felvételkor letesztelte volna.
  Az egerek mosolyogtak.
  – El is felejtettem: hogy van a lába? – kérdezte Ange néni.
  – A lába? – ütődött meg Niala.
  – Mielőtt eljöttünk tőletek, előző este fájlalta.
  – Ó, Mariónak sosincsen tartósan baja. Ha fájt a lába, akkor lehet, hogy éppen elkísért pár vendéget Genfbe és vissza, gyalog. Acélból van.
  – Kiről beszéltek? – érdeklődött Jennifer. A pincérlány közben letett eléjük három salátát.
  – Marióról, a nagyapámról. Igazából nem a nagyapám, de nem számít.
  – És miben vannak a vendégek?
  – Van egy kis panziónk.
  – Gyönyörű panziójuk van – tette hozzá Ange néni.
  – Majd jövőre tessék megnézni – mondta Vanessa. – Nemsokára kezdődik a felújítás.
  Az egerek meghökkenve néztek a D’Aubisson lányokra.
  – Ezt nem mondtátok!
  – Csak tegnap szólt Isabelle néni. Már a nyáron is fontolgatták, de eddig nem határozták el magukat.
  – Akkor – nyelte le Kissy a falatot – addig nem is mehetünk?
  Vanessa és Niala pontosan ugyanazzal a szemrehányó arccal nézett rá. Elképesztőek. Blanche szokott ennyire egyformán reagálni a lányával, de hát Vanessának mégsincsenek vele közös génjei.
  – Ugye nem hiszed – kérdezte Vanessa –, hogy nem tudunk elhelyezni titeket könnyedén? A panzió a felújítás alatt is üzemel, de ha éppen a ti szobáitoknál tartunk, van hely a villában, Marie néninél, Jacquot bácsinál, Fontaine-éknél, Bourridonéknál, Gensacéknál, akárhol! Beaulieu abból él, hogy vendégeket fogad, mindenhol van szoba!
  Kissy rámosolygott. Vajon meg fogja szokni valaha, hogy Vanessa úgy ontja magából a beaulieu-i adatokat, mintha ő lenne a város krónikása? Nem is, mintha ő lenne Beaulieu. És hogy még véletlenül se hagyja el a száját olyan névsor, amiben nincsenek ismeretlen nevek. Bourridonékról például legalább százszor hallott, de fogalma sincs, kik azok. Persze ettől még akár találkozhatott is velük.
  – Beaulieu, Villefranche mellett? – kérdezte Jennifer.
  Niala bólintott.
  – Jártam már ott.
  – Sokszor?
  – Csak egyszer. Vannak rokonaim Saint-Jeanban.
  Kissy döbbenten nézett rá.
  – Már hogy lenne ott rokonod? Neked minden rokonod német vagy amerikai, nem?
  – De, egy amerikai rokonom él ott a feleségével. De alig ismerem.
  – Mivel foglalkozik? – kérdezte Vanessa. Olyan könnyedén, nemtörődöm hangon szólt, hogy Kissy odakapta a fejét. Vanessát hihetetlenül izgathatta a válasz. Görcsösen szorította a villáját.
  – Orvos. Miért?

Hát persze, értette meg a következő pillanatban. Hiszen Vanessa tudja, hány amerikai él Saint-Jeanban. Nem lehetnek sokan, és valamennyit személyesen ismeri.
  – Neked Bill Lester rokonod?!
  Hogy ezt hányan kérdezték egyszerre, nem lehetett tudni. A fél csapat. És mindenki döbbenten nézett Jenniferre, aki csak bólintani tudott, és máris megszólalt Angélique:
  – De hiszen akkor ti is rokonok vagytok!
  Döbbent csend. Hát persze, ébredt föl Kissy hirtelen. Hiszen a doki felesége rokona Blanche-nak! Hogy milyen, arra már nem tudott visszaemlékezni. Túl bonyolult.
  – Apám húgának – mondta Jennifer – a férje Bill testvére, Timothy.
  – Ez észvesztő – mondta Niala. – Nekem meg Bill felesége a nagynéném. Pontosabban egyáltalán nem vagyunk vérrokonok, de nem számít.
  – Hát most melyik a kettő közül? – meredt rá Jennifer.
  Niala nevetett.
  – Bill feleségének van egy féltestvére, aki anyának is a féltestvére, de ők amúgy nem rokonok. De gyerekkorukban se tulajdonítottak neki jelentőséget, úgyhogy most se érdekel senkit a dolog.
  – Akkor ti most milyen rokonságban álltok? – nevetett Angélique.
  Nimby szólalt meg drámai hangon:
  – Semmilyenben, és ezért meglakolsz!
  Ange néninek el kellett magyarázni, hogy ez az Űrgolyhókból van, de együtt nevetett velük.

A délután nagy részét Martinnél töltötték. Nem volt értelme visszamenni Vaucressonba. A kocsit bevitték az udvari parkolóba, ők pedig letelepedtek Rochefort-ék nappalijában.
  Szépen laknak, állapította meg Kissy. A lakás beosztása hasonlított az ő neuillyi lakásukéhoz, a falak tele képekkel, mindenhol könyvek és apró dísztárgyak. A nappaliban kényelmes ülőgarnitúra, házimozi, beszélgetősarok.
  Martin két percen belül előteremtett egy tál sajtot, meg némi gyümölcsöt és aprósüteményt. Az egerek megköszönték és rágcsálni kezdtek.
  – Autó – mondta Nimby. Mindenki körülnézett, hogy hol az autó és mi van vele. – Apának biztos van egy kocsija, amit pár napra nélkülözni tud. Leparkoljuk a kapuval szemben és onnan figyelünk.
  – Hogy lesz nekünk arra időnk? – kérdezte Angélique.
  – Sehogy, ezért kérünk meg egy ráérős webkamerát, hogy ő figyeljen.
  – És ha feltörik a kocsit? – tört ketté Vanessa egy dióbelet.
  – Akkor szomorkodunk – vont vállat Nimby. – De miért törnék föl?
  – Ez akkor se jó – szólalt meg Chantal. – A kritikus pillanatban éppen elmegy a kamera előtt a villamos.
  – Nem is jár villamos az utcában – döbbent meg Jennifer.
  – És ha pont akkor arra téved egy?!
  Az egerek nevettek.
  – A ház felőli oldalon kell letenni – mondta Nimby. – Akkor akár repülőgép-anyahajó is jöhet.
  – Akkor se jó – mondta Niala. – Nem rakhatunk le egy komplett gépet egy utcán parkoló autóban. Amúgy se bírná sokáig tápellátással. És járókelők is eltakarhatják a kaput. Ez nem jó.
  – Jennifer, az ablakotokból nem lehet a kapura látni? – kérdezte Martin.
  – Nem, azok az udvarra néznek.
  – Akkor a kapuboltban kellene valahol fölszerelni.
  – Ugyan hova? A falak simák, mint az üveg. De ha lenne is valami mélyedés, Roger állandóan ott van, előbb-utóbb kiszúrná. Fölszerelni se lenne könnyű, csak bevásárolni jár.
  Kis csend lett. Az egerek eddegéltek és törték a fejüket.
  – Csalétek – mondta Vanessa pár perc után. – Egy kislány, akinek feneke van.
  – Szerintem mindegyiknek van – nevetett Pi.
  – Ez jó hír. Akkor az egyikünk odamegy, a fenekével együtt, Roger megfogja, és lefilmezzük.
  – De honnan? – kérdezte Jennifer. – Ha van valaki a közelben, akkor nem fogdos.
  Vanessa dühösen nézett egy sajtos rudacskára, aztán belátta, hogy az nem tud neki segíteni, és megette.
  – Valamit pedig ki kell találnunk – mondta Niala. – Mindenki gondolkozzon!
  Kis csend után szólalt meg Jennifer.
  – Kérdezhetek valamit?
  – Persze – felelték többen is.
  – Tulajdonképpen ki köztetek a vezető?
  Az egerek összenéztek. Jó fél percig mindenki csak nézett mindenkire. Végül Niala megvonta a vállát.
  – Sose gondoltuk, hogy vezetőre is szükségünk lenne. Az alapítványnak van kuratóriuma, az elnökét most már te is ismered, Ange néni, akivel ebédeltünk. Minket hivatalosan ügyvezető bizottságnak hívnak, de nincs vezetőnk. Sose volt rá szükség.
  – És a kuratórium?
  – A szüleinkből választottunk néhányat.
  – Pontosabban – tette hozzá Chantal – ők választottak maguk közül. Hivatalosan csak nagykorúak lehettek az alapítványtevők, tehát ők választották meg a kuratóriumot is.
  – Hűha – kapta föl a fejét Vanessa. – Idén még nem volt kuratóriumi ülés!
  – Tényleg nem – bólintott nővére. – Majd szólunk nekik, hogy tartsák meg.
  – Évente kettőt kell tartani.
  – Nem csak egyet?
  – Nem – mondta Vanessa magabiztosan. – Az alapszabályban évente két ülés van.
  Kissy elmosolyodott. Vanessa ilyen jellegű állításait mindig habozás nélkül el lehet fogadni, ami érdekli, azt úgy megjegyzi, mintha számítógépet hordana a fejében. De érdekes, hogy az alapszabályt megjegyezte, az ilyen jogi dolgok nemigen foglalkoztatják.
  Aztán az jutott eszébe, hogy Mohi öntudatlanul is olyasformán tekinthette a készülő alapítványt, mint annak biztosítékát, hogy továbbra is együtt maradnak. Akkor pedig ugyanúgy megjegyzett mindent az alapítvánnyal kapcsolatban, mint Beaulieu-ről.
  Eszébe jutott a tavaly szeptember. Mohi folyton náluk volt, és állandóan csinált valamit, hasznossá tette magát. Kissynek akkoriban – ma már tisztábban látja – egyszerre kétféle érzése volt: hogy Mohi a házimunkával fizetni szeretne azért, hogy ott lehet, nélkülözhetetlenné akarja tenni magát, hogy minél többet lehessen náluk – és hogy ez automatikus nála, egyszerűen gondolkodás nélkül elvégzi a házimunkát.
  Már régóta nem kell megszolgálnia semmit, Vanessa mégis ugyanúgy elvégez minden feladatot. Amikor a nyáron Vaucressonban volt a csapat, általában ő takarította a fürdőszobák egy részét, a konyhát, mikor mit. Beaulieu-ben nem szokott takarítani, mert Isabelle néninek alapelve volt, hogy a kétkezi munka a személyzet dolga, elég jól megfizeti őket. A villát is ők takarították. De ami maradt, azt Vanessa otthon is automatikusan csinálta.
  Hirtelen az jutott eszébe, hogy Vanessából nagyszerű feleség lesz. Már most is remekül főz, Isabelle nénitől rengeteget tanult. Legutóbb például halat sütöttek valami sajátos provence-i módra, nem mesélte el részletesen, majd egyszer csinál nekik. Mire férjhez megy, tökéletes háziasszony lesz belőle. Ugyanakkor szellemileg is jó társ lesz, hiszen a világon minden érdekli – ha még rendesen tanulna is, igazi művelt nő lehetne belőle. Persze a férjét aligha fogja zavarni, ha összekeveri Agamemnónt Lear királlyal, sokkal fontosabb, hogy remekül elboldogul a számítógéppel.
  Mert Nimby lesz a férje. Ez holtbiztos. A saját Nimbuszukkal lövi le mindkettőt, ha valaha szakítanak.

Ezt a délutánt ugyanúgy töltötték, ahogy eredetileg tették volna, csak máshol. Fölösleges lett volna visszafurikázni Vaucressonba. Viszont öt óra körül Pi mégiscsak szóba hozta.
  – Figyeljetek csak – mondta –, előbb-utóbb sajnos el kell indulnunk. Még ki kell vinnem Kissyt, és tanulni is kellene valamikor.
  Martin Pire nézett, aztán Kissyre.
  – Várjatok csak. Eszembe jutott valami.
  Kissy azonnal tudta, mi jutott ennek a kéjenc disznónak az eszébe. Onnan tudta, hogy már neki is eszébe jutott.
  – Szó se lehet róla – jelentette ki, de riadtan vette észre, hogy a második feje beszél, amelyikről a többiek nem tudnak. Az első, amelyik nekik is látható, hallgatott.
  – Ha nem viszed ki Kissyt, akkor tovább maradhattok.
  – És az autó hogy kerül haza?
  – Sehogy, itt marad. Az udvarunkon még soha nem törtek fel kocsit.
  – És Kissy vonatozzon este? – kérdezte Jennifer, a kis naiv. Már ő se Françoise-t mond.
  – Hát persze – mondta Niala, elrejtve mosolyát. – Miért, mi se teszünk mást, aztán még repülünk hazáig.
  – Repültök?
  – Holnap iskola. És a reptérről is haza kell még érni, Nizzában újra vonatra ülünk. Otthon meg még gyalog föl a hegyre. Nincs abban semmi különös.
  – Magasan laktok?
  – Nem, egyáltalán nem. Alig magasabban, mint Kissyék, csak meredekebben emelkedik. Két hegyi zsákutca között.
  Vanessa sóhajtott. Kissy látta rajta, hogy megjelent előtte Beaulieu. Alig huszonnégy órája jött el onnan, és máris visszavágyik.
  – És rengeteg fa van – mondta, hogy örömet szerezzen a kislánynak. Sikerült, rögtön felragyogott az arca.
  Egy órával később a D’Aubisson lányok elindultak. A magukkal hozott holmi persze Kissyéknél marad, de csak pár ruhadarab, semmi nélkülözhetetlen.
  Vanessa búcsúzáskor megint úgy ölelte át Kissyt, mintha ezer évre válnának el egymástól. Drága kis bogár. A legtöbb társának egy család se jut, ő meg hármat is kapott, de mindegyiknek úgy örül külön-külön, mintha a másik kettő nem létezne.
  A lányok útnak indultak; Niala az ajtóból még visszajött és odaadta Kissynek a maradék nyolcezer eurót.
  – Mondd meg Marie néninek, hogy amikor kéri, megkapja, de ha addig nélkülözi, akkor visszaszerezzük Roger-tól.
  – Megkapja? – kérdezte Martin. – Te akarod kifizetni helyettünk?
  – Nem helyettetek – rázta fejét Niala. – Ezt a pénzt a Jerry költötte el, és a Jerry mindig jótáll a Jerry tartozásáért. Te nem így gondolod?
  Válaszra nem is várva búcsút intett és becsukta az ajtót.
  A társaság maradéka csendben volt egy percig. Igen, gondolta Kissy, és alighanem a többiek is, a csapatnak nincs vezetője, de néha valaki úgy határoz meg egy alapelvet, mint egy vezér. Most éppen Niala.
  – Érdekes – törte meg a hallgatást Jennifer. – Mikor jönnek legközelebb?
  – Hétvégén – mondta Pi. – Péntek délután összegyűlünk megint.
  – Én is erre tippeltem. Csak mert Vanessa úgy búcsúzott Kissytől, mintha… nem is tudom, mennyi időre szólna, Niala meg nem.
  Pi mosolygott.
  – Ez csak egy ideje van így, valamikor a nyáron kezdődött. Azt hiszem, mostanra lett elég kiegyensúlyozott ahhoz, hogy szabadon kimutassa az érzelmeit. Ez nem kis részben Nimbynek köszönhető.
  Nimby büszkén mosolygott.
  – Milyen érzelmeit? – kérdezte Jennifer.
  – Kissynek nagy szerepe volt Vanessa életének megváltozásában – mondta Chantal. – Sokat köszönhet neki.
  – Miért, hogy változott meg az élete?
  Az egerek ekkor döbbentek rá, hogy Jennifer nem tud semmit az ő életük legfontosabb eseményéről.

Egy órába is beletelt, míg elmeséltek mindent. Mohamedet, akiről mindenki azt hitte, hogy fiú. Az első találkozást, amikor kiderült, hogy – nem az. A zárkózott kislányt, akiről nem tudtak semmit egészen addig, amíg Pi a nyaralás miatt le nem ült vele beszélgetni.
  – Azt hiszem, azzal nem sértem meg a titoktartást – mondta Pi –, ha elmondom, hogy én kérdeztem rá a nevelőszülőkre. Megkérdeztem, hogy két szülője van-e. Nemet intett. Egy? Arra is. Akkor három lehetőség volt, az árvaház, a nevelőszülők vagy egy másmilyen rokon, testvér, nagyszülő, akárki. Sorra kérdeztem, és a nevelőszülőknél bólintott.
  Sok mindent nem mondtak el Jennifernek. Hiszen a csapatból se tudta mindenki. Például azt a riadt kislányt a konyhában, amikor visszatért a süteményekkel. Meg a nyaralás előtti bevásárlás néhány részletét. A biztonsági őr megverését persze igen, az érdekes sztori. De azt nem, hogy Mohi mint egy kiskutya szaladgált a drága áruházakban, mindent megnézett és mindenre kíváncsi volt, ő pedig azon szomorkodott, hogy szegényke sose jut el ilyen helyekre megint, amíg föl nem nő és keresete nem lesz.
  Erről persze rögtön eszébe jutott, hogy mennyire másképpen alakult minden. Vanessa ma nyugodtan besétálhat olyan áruházakba, ahova ők annak idején egyáltalán nem mentek, mert nem luxusholmikat akartak. Azóta párszor már megtette, nem egyedül persze, a családjával. A télen Mariót is elkísérte egy bevásárló körútra, és Nialával hárman elköltöttek egy vagyont anélkül, hogy egy centet is a kezükbe vettek vagy egy gramm árut hazavittek volna: csak szerződéseket kötöttek, szállítás rendszeres időközökben, fizetés havonta vagy szállításkor. Vanessa gazdag gyerek lett, amit soha nem gondolt volna – és ez a legkevésbé sem érdekli. Boldog, amiért családja és otthona van, az anyagi jólétet pedig olyan természetesnek veszi, mintha beleszületett volna.
  Elmesélték Jennifernek a tavalyi sorsdöntő nyaralást. Mohi végzetszerű találkozását az álomszép kisvárossal, D’Aubissonék romantikus lakhelyével, a villával és a panzióval, amik ma együtt alkotják Vanessa tökéletes otthonát, egyik se lenne teljes a másik nélkül. Kissy mondta el, hogyan figyelte meg apránként, hogy Mohi szivacs módjára issza magába a Beaulieu-vel kapcsolatos adatokat, de mindvégig nem jött rá, milyen szerelemre lobbant azonnal, az első pillanatban, ahogy meglátta a várost, s ez csak fokozódott, amikor megérkeztek a villába. Éppen ő szeretett bele a helybe, akinek esélye sem volt, hogy Niala meghívása nélkül még egyszer eljusson oda.
  Kissynek mesélés közben az jutott eszébe, hogy Nimbynek egyszer oda kell majd költöznie Beaulieu-be. Mert ha együtt akarnak élni, azt csak ott lehet, Vanessa bármikor szívesen elutazik bárhová, de csak rövid időre. Ha valaha is úgy tanul majd, hogy egyetemre mehessen, azt csakis Nizzában, Párizsról szó sem lehet. Hiába repülhet ingyen, nem lesz neki elég, hogy csak hétvégeken legyen otthon.
  A mese közepén eszükbe jutott, hogy illusztrálni is tudják. Mindenki tartott fényképeket a telefonjában. Így Jennifer láthatott valamit Beaulieu-ből, megnézhette Blanche-ékat, és legfőképpen Mohit a muszlinruhában. Érdekes módon erről mindenkinek volt kép a telefonjában. Georges-ról külön senkinek, csak családi fotók, a szülők a két lánnyal és Marióékkal vagy nélkülük; egyéni portré alighanem csak a lányainál akadt volna.
  De a muszlinruhás kis Mohi mindenkinek benne volt a telefonjában. Valamikor, hónapokkal ezelőtt, a Jerry-hálózat privát részén megjelent a muszlinruhás videófelvétel képkockákra bontott változata. Hogy ki szedte szét és töltötte föl, nem lehetett tudni. Senki nem szólt semmit, csak letöltötték és eltették. Mint most kiderült, a telefonjaikra is jutott belőle.
  Aztán jött a Sylvie-ügy, Mohi sérülése, az egyhetes betegeskedés. A hazatérés, a szomorú kisegér – bár akkor még nem voltak egerek –, aki az otthonát hagyta ott akkor, alig valamicske halvány reménnyel, hogy talán néha viszontláthatja.
  A következő heteket átugrották, Kissy csak magában emlékezett Mohi forró ragaszkodására. Millet támadásával folytatták, Mohi elmenekítésével, a ház kipakolásával. Az ideiglenes gyámság, amikor úgy élt velük, mint egy befogadott kóbor kutya, és senki nem tudott semmit a jövőjéről, se Kissyék, se ő maga.
  S végül az a csodálatos október tizenkettedike, a tűzijáték napja, Mohi hazatérése és átalakulása Vanessává.
  Jennifer megkönnyezte a történetet. Azt mondta, hogy ilyen szépet még romantikus regényekben sem olvasott.

– Nem mondhatnám, hogy tetszik az ötlet, Françoise.
  – Nem engeded meg?
  Apa hallgatott egy pillanatig.
  – Ezt nem mondom. Nem szólok bele. Ha ez lenne az első eset, talán megtenném, de azt már bebizonyítottátok, hogy óvatosak vagytok. De számolnod kell olyan következményekkel, amikkel a nyáron nem kellett. Hogy mész reggel iskolába?
  – Azért aludni is akarunk – lehelte Kissy a telefonba.
  – Megnyugtat – mondta apa epésen. – De gondolom, minden iskolai holmid otthon maradt.
  – Hát…
  – Nos, kivételesen szerencséd van. Fél kilenckor van egy megbeszélésem Neuillyben. Ha negyed kilenckor ott állsz az iskola előtt és átveszed a táskádat, akkor hozzájuthatsz. De várni vagy pláne bevinni nincs időm. Persze ezt is csak akkor, ha megmondod, hol van most a táska.
  – A szobámban, az ágy mellett. Jó, apa, ott leszek.
  – Rendben. Ez egyszeri megbeszélés lesz, ne számíts hasonló alkalmakra. Viszont anyáddal még beszélned kell. Én nem vállalom.
  – Nem is kell. Én beszélek vele. És… apa?
  – Tessék.
  – Köszönöm, hogy nem tiltottad meg.
  Kis csend megint.
  – Tudod, úgy vagyok vele, hogy ha most nem tanulsz meg felelős döntéseket hozni, öt év múlva már késő. Jó éjszakát.
  – Jó éjszakát, apa.
  Kissy letette a telefont és sóhajtott. Az egerek csendesen ültek és nézték őt. Már eggyel kevesebben, Nimby nemrég elindult haza. Előtte eljátszotta a szokásos műsorát: kezet fogott Martinnel és Pivel, váltott egy puszit Angélique-kel, aztán kitárt karokkal rohant Chantalhoz, jól megölelgette, és folytatta Kissyvel. Jennifer se maradhatott ki, kicsit meghökkenve fogadta a fiú érzelmességét, aztán még meghökkentebben azt, hogy Nimby váratlanul elengedte, az ajtóból visszaintett a társaságnak, és elszáguldott.
  – Ez valami jerrys üdvözlés? – kérdezte Jennifer megilletődve.
  – Aha – mondta Chantal dühösen –, ha Nimbyről és a lányokról van szó, egerek vagy nem egerek, mindegy. Csak lányok legyenek és szorongathassa őket. Mindaddig, amíg egy nap meg nem elégeljük Vanessával és egérburgert nem csinálunk belőle!
  Jót nevettek az egérburgeren, és pontosan tudták, hogy Chantal egy ujjal se bántaná Nimbyt, történjék bármi.
  Jennifer törte meg a csendet.
  – Jó fej apád van.
  Kissy mosolygott és hívta anyát is.
  Anya sem örült az ötletnek, őt még külön meg kellett nyugtatni, hogy most se fog történni semmi, ami a nyáron nem történt.
  Jennifer komoly arccal kortyolgatta a narancslevét, és nem szólt semmit a beszélgetés után. Kissy sejtette, hogy lenne kérdeznivalója, de ekkora társaságban nem áll elő vele.
  Aztán már nem történt semmi különös. Piék elmentek metróval, Chantal pedig hazakísérte Jennifert, jobb a békesség. Ami azt illeti, békességből bőven jutott nekik: Roger nem volt már a kapuban, és egy vacak zsebtolvajjal sem akadtak össze.
  Apa pontosan negyed kilenckor állt meg az iskola előtt. Kissy kivette a táskát az ülésről.
  – Kösz, apa.
  – Szívesen. Délután hazajössz?
  – Hát persze. Ne aggódj. Még jó ideig nem szándékozom rendszeresen együtt aludni Martinnel… legfeljebb nyaranta, amikor úgyis együtt vagyunk.
  Apa elmosolyodott, azzal a jellegzetes, halvány mosolyával.
  – Jól van. Egyébként valakinek majd magyarázatot kell adnod. Egész este keresett.
  Kissy lelkesen csillogó szemekkel nézett apára, és beleszimatolt a levegőbe. Apa nevetett, bólogatott, aztán fölemelte a kezét és rálépett a gázra. A kocsi elhúzott.
  Hát igen, gondolta Kissy az osztálya felé igyekezve; vécére kéredzkedett ki földrajzóráról, hogy átvegye a táskát. Suzy kétségkívül kicsi még, és sok változáson ment át, mielőtt révbe ért náluk. Nehezen viseli, ha eltűnik valaki a számára legfontosabbak közül. De nem volt alkalom szólni neki. Ha Suzy föl tudná venni a telefont, akkor persze hazaszólt volna és elmagyarázza, de mire anyáék hazaértek, ők már ágyban voltak Martinnel.
  Majd megszokja. A Jerry kutyájának stramm gyereknek kell lennie. Suzynek még sejtelme sincs, mi mindent tartogat az élet gazdáival. Lehet, hogy egy év múlva már ejtőernyővel fogják ledobni valami shindyfészek fölött.

Ahogy hazaindultak suli után, mindhármuk telefonja egyszerre jelzett. Hálózati üzenet volt, Nimby küldte, morzéban. Megoldva! Szombaton elkapjuk! IY.
  Kissy másodpercekig bámulta a Nimbyt jelentő . -- jeleket, de be kellett látnia, hogy ez az egyetlen, amit ért a dologból.
  – Nimby borzasztóan okos – mondta Chantal. – Ennyi idő neki bőven elég, hogy kitalálja, hova lehet elrejteni azt a kamerát.
  De mint kiderült, ezúttal nem ő jött rá a megoldásra. A legváratlanabb helyről érkezett: az anyjától. Madame Blanchard vacsoránál megkérdezte, min töpreng annyira a fia, ő pedig elmondta. Ma pedig tanítás közben kapott egy SMS-t a megoldással. A tökéletes, bombabiztos megoldással.
  Kissynek elég volt egyszer meghallgatnia, és rögtön látta, hogy ez a trükk verhetetlen, Roger jobban teszi, ha a hátralevő alig két napban összecsomagolja a bőröndjét és siet a börtönbe, amíg el nem fogynak a tengerre néző cellák. Ezt meg is mondta. Nimby megköszönte és továbbította madame Blanchard-nak, aki örült a dicséretnek és azt mondta, egyszer neki is lehet jó ötlete.
  Az előkészítés alig húsz percig tartott. Tíz perc volt, amíg Pi pénteken beugrott egy áruházba, tíz pedig a tesztelésre kellett. Aztán Angélique és a fiúk besétáltak az udvarra, pár perc időkülönbséggel, hogy ne látsszon, hogy összetartoznak. Nekik nem kellett tartani Roger-tól, csak Angélique volt lány, de Pivel volt, és talán már túl nagy is a pasas ízléséhez.
  Ők öten a kocsiban voltak, a keresztutcában. Niala megvárta a többiek jelzését, csak aztán látott munkához. Gondosan és aprólékosan dolgozott, akárcsak a konyhában, amikor apróra vág valamit. Kissy tartotta a lámpát.
  – Kész – mondta Niala. Kissy lekattintotta a lámpát. Egy pillanatig szemlélték a művet, aztán megint megszólalt Niala. – Oké. Mézescsupor kész!
  – Vettem – hallatszott a telefonból Angélique hangja. – Cápa a célkeresztben.
  Ezt Nimbytől tudta, aki a cipőjével babrált az udvarnak azon a részén, ahonnan oda lehetett látni a kapuba, és Martin kézjelére fölegyenesedett és elindult, ezzel jelezve, hogy Roger a helyén van.
  Chantal fölrántotta a tolóajtót.
  – Mézescsupor startol – szólt Niala ugyanabban a pillanatban, amikor Vanessa kiugrott a kocsiból és sietős léptekkel megindult a ház felé.
  Niala, Jennifer és Kissy követte, csak a kapu előtt álltak meg. Mindhármuk telefonján ment a videó. Vanessa közvetlenül a kapu előtt lelassított, és ráérősen besétált. Addigra utolérte őket Chantal is, akinek az volt a dolga, hogy bezárja a kocsit. Az utcai osztagban ő volt az üres kéz, nála nem volt semmi, hogy verekedhessen, ha kell. Az udvariaknál Pi. Meg persze Mézescsupornak is üres volt a keze.
  Kissy számlálta a másodperceket, onnantól, hogy Mézescsupor belépett a kapun.
  Öt. Most kell elmennie Roger mellett, még valószínűleg csak megnézi. Csinos szőke kislány, a feszes nadrág jól kirajzolja formás fenekét. Niala egyik osztálytársának kinőtt nadrágja, azt mondta, megtarthatják. Aligha lehet már használni ezek után.
  Tíz másodperc. Vanessa a lakók névsorát böngészi, megnézi az óráját, ráér. Roger-nak már meg kellett volna szólítania, nem természetes, hogy még csak nem is köszön neki. Alighanem a nyálát csorgatja a disznó és elfelejt köszönni.
  Tizenkét másodpercnél velőtrázó sikoly a kapualjból, aztán csattanás. Kissyt rugóként lökték a lábai, s egy pillanat múlva ott állt egy méterre Roger-tól. A shindy a falnak dőlve állt, a képére szorított kézzel, előtte Vanessa, még mindig sikoltozva.
  – Mi történt, kicsikém? – lépett oda Angélique.
  – Megtámadott – hüppögte Vanessa. – A lábam közé nyúlt!
  Angélique védelmezőn átölelte.
  Később, amikor megnézték azt a felvételt is, amit Jennifer készített egy Jerry-telefonnal az utcáról, megállapították, hogy ha előre gyakorolják, talán akkor se sikerült volna tökéletesebben. Roger a falnál, kővé dermedve. Előtte a síró áldozat és az őt vigasztaló fiatal nő. Jobbjukon két lány, Kissy és Niala, vádlón a tettes felé tartott telefonnal, mögöttük Chantal fenyegető testtartásban. A másik oldalon Nimby és Martin ugyanolyan vádlón a pasasra emelt telefonnal, és a sor végén közeledett Pi, roppant határozott arckifejezéssel.
  – Mi folyik itt? – kérdezte szigorú hangon. – Miért zokog ez a kislány?
  – Ez az alak zaklatta – felelte Nimby.
  – A lába közé nyúlt – pontosította Niala.
  – Igaz ez?! – lépett közelebb Pi fenyegetően.
  Végre Roger is meg tudott szólalni.
  – Én… én nem… nem értem…
  – Mit nem ért? – kérdezte Pi. – Zaklatta vagy sem?!
  – Nem! A gyerek hisztériás rohamot kapott! – Végre elvette a kezét az arcáról; igencsak vörös volt. – Pofon vágott, aztán sikoltozni kezdett!
  – Ok nélkül? – Pi kétkedően megcsóválta a fejét. – Ezt senki se hiszi el magának.
  – Így volt! Sajnos nem tudom bebizonyítani…
  – Nem is kell – szólalt meg Niala. – Az ártatlanságot nem kell bebizonyítani, csak a bűnösséget. Megismer, Roger úr?
  Roger ekkor nézte meg őt figyelmesebben. Arcán a félelem rettegésbe ment át.
  – Nem!
  – Dehogynem, látom a képén. Most jött rá, hogy csapdába esett. Emlékszik a nevemre? Líra Frank Euró D’Ollár vagyok. Szerdán kétezer eurót kapott tőlem.
  – Nem igaz…
  – Ne fárassza magát. Videóra vettük, és megvan a rendőrségre írt levele is.
  Roger valahogy összeszedte magát.
  – Talán azt is videóra vettétek, hogy én ezt a kislányt…
  – Nem volt rá szükség – felelte Mézescsupor.
  Roger-nak összekoccant a foga, ahogy a lassan közelítő Vanessa szemébe nézett. Kissy oldalazni kezdett, hogy szemből vehesse. A kislány két égszínkék szeme jéghideg ragadozópillantással fúrta keresztül a shindy arcát. Semmilyen nyoma nem volt, hogy sírt volna – mint ahogy nem is sírt.
  Később, amikor az összes felvételt látta már, Kissy még jobban érezte, mint az események sodrában a helyszínen, mennyire természetellenes ez a helyzet. Egy felnőtt férfi nem retteghet ennyire egy kölyöklánytól. De talán ha valaki sokáig shindyskedik, előbb-utóbb eluralkodhat rajta a félelem, hogy az egyik gyerek lesz a veszte. Bármennyire biztos lehetett – ha ugyan az volt – Roger abban, hogy se az utca, se az udvar felől nem filmezhették le, Vanessa tekintetében olyan fenyegetést látott, ami romba döntötte maradék önbizalmát.
  – Vesztettél, Roger – mondta Vanessa csendesen. – Vesztettél. Sok éven át megúsztad, de most besétáltál egy egyszerű csapdába. Most viszlek a rendőrségre.
  Már egészen közel állt a férfihoz. Kissy mintegy lassított felvételen látta, ahogy annak megindul a tenyere a kislány arca felé. Vanessának bőven jutott ideje a ragadozópillantást kiegészíteni egy baljós vigyorral, csak aztán állította meg a pasas kezét, egy centire az arcától.
  – Ezt nem lett volna szabad – mondta. Aztán megvillant a keze, és a kapualjon végigvisszhangzott a csattanás.
  A pillanat hamarosan bekerült a Jerry legemlékezetesebb fényképeinek gyűjteményébe. Azt jól tudták, milyen sokat tanultak a kiképzésen, de ezen a pofonon látszott igazán, hogy mennyit fejlődött ezalatt mesterük. Gyönyörű pofon volt. Gyors, mint a villám és olyan erős, akár a lórúgás.
  Roger még szédelgett, amikor Vanessa hátranyúlt, Kissy pedig a kezébe tette a lámpát.
  – Miért világít a kezed? – kérdezte Vanessa nyersen.
  Roger csak bámult a kezére. A mutató- és hüvelykujja világított a legélénkebben, de a többi része is. A kamerák tekintetének kereszttüzében Vanessa többször megjáratta a fényt a kéz minden részén.
  – Akkor ezt megbeszéltük – kapcsolta le a lámpát. – Hol tartod a pénzedet?
  Csend, Roger a kezét bámulta.
  Vanessa karon fogta és megindult vele az udvar felé.
  – Először szépen visszaadod a kétezer eurót. Beláthatod, hogy nem illet meg. Csak aztán megyünk a rendőrségre.

Az őrszoba nem volt messze, gyalog mentek. Roger hagyta magát odaterelni. Csak akkor élénkült meg, amikor a folyosón egy őrmester aziránt érdeklődött, mit óhajtanak.
  – Kérem, engem… idehoztak, ez a csapat gyerek… idecipelt, pedig…
  – Á, Roger úr, csak most ismerem meg – mondta az őrmester, és kezet nyújtott. – Rég nem láttam. Mi ez a história?
  – Kiskorú elleni szexuális zaklatás – felelte Chantal, aki legközelebb állt hozzá.
  – Mi, hogy Roger úr? – A köpcös őrmester nagyot nézett. – Ugyan már. Menjetek szépen haza, és játsszatok valami mást.
  Kissy csendesen fortyogni kezdett. Ekkor azonban előlépett Pi.
  – Jó napot. Beszélni óhajtok a fölöttesével.
  – Maga ki?…
  – Pierre Jourdain vagyok a Jerry Alapítványtól. Ők a munkatársaim. Magát hogy hívják?
  – Bergeron őrmester vagyok. Figyeljen ide, itt valami tévedés lesz. Ez az öregúr a légynek sem árt. Ezer éve ismerem.
  – Helyes, akkor a parancsnoka is nyilván azt fogja mondani, hogy az ártatlanság vizsgálatának legkorszerűbb módja: a gyanúsítottat bemutatják Bergeron őrmesternek. Akkor egy perc alatt végzünk: bekopogunk hozzá, elmondja és már itt sem vagyunk.
  Bergeron dühösen végignézett a társaságon.
  – Hadd halljam a történetüket.
  – Ahogy óhajtja. Ez az egyén hosszabb ideje zaklatta ezt a kislányt, akivel egy házban lakik – mutatott Pi Jenniferre. – A kapuban szokott őgyelegni, és ha a gyerek arra jár, hátulról a lába közé nyúl. Elmondta nekünk, mi pedig csapdát állítottunk neki.
  – Mit mondott, mik maguk?
  – A Jerry Alapítvány. – Pi átnyújtotta az igazolványát. – Gyerekmolesztálók elfogására szakosodtunk.
  Az őrmester nem felelt, a beállott csendben tisztán hallatszott Roger káromkodása.
  – Hogy beszélsz?! – csattant föl Niala, és szájon vágta. – Itt gyerekek vannak… hé!
  Bergeron meglepő fürgeséggel kapta el a lány karját, és egy pillanat alatt megbilincselte. Nagyon gyorsan csinálta, de csak azért sikerülhetett, mert Niala nem védekezett. Egy rendőrt megütni… Kissy nem tudta, mi jár ezért, de nem is akarta megtudni. Vanessának nem voltak ilyen aggályai. Pi, Angélique és Martin együtt is alig tudta lefogni. Az üvöltése visszhangzott a folyosón, és sokkal csúnyábban káromkodott, mint az imént a shindy.
  Bergeron belökte Nialát egy szobába, és rázárta az ajtót. – Majd visszajövök, ha lehiggadtál – mondta még neki. A kulcsot zsebre tette és megfordult. – Te pedig…
  – Eresszetek már el! – förmedt Vanessa az egerekre, akik szót fogadtak, ő pedig megiramodott, és egy pillanat alatt eltűnt a folyosón.
  A ricsaj senkinek nem tűnt föl. Hozzá lehettek szokva.
  – Úgy látom, a helyzet világos – mondta Bergeron. Kicsit fújtatott. Egy rendes verekedésben semeddig se tartana ki. – Jöjjenek az irodámba. És nem szeretnék még egyszer erőszakot alkalmazni.
  Egyetlen szót se szólhattak az ügyről, amíg mindannyiuk adatait föl nem vette. Csak Roger maradt ki. A két felnőttel kezdte, aztán Martin, Jennifer és Chantal következett. Idáig jutott, amikor nyílt az ajtó és belépett Vanessa. Bergeron odapillantott.
  – Á, jó, hogy jössz. Látom, csak ordítani tudsz, kopogni nem. Gyere csak, téged is bezárlak a barátnőd mellé.
  Ezzel fölállt, de a mozdulat vége sokkal gyorsabb volt, mint az eleje, és váratlanul vigyázzállásban fejeződött be.
  – Nem szoktam kopogni, jól tudja – lépett be egy ősz bajuszú tiszt. – Ezek szerint igaz a hír, hogy bezárt egy gyereket valami irodába.
  – Igen, uram, igaz! – felelte Bergeron peckesen, de sértetten. – A lány a folyosón felpofozta ezt az idős urat – biccentett Roger felé. – Ez a másik is minősíthetetlenül viselkedett, aki önt informálta, de elfutott.
  A tiszt követte a tekintetét. Vanessa az ajtó mellett állt, a rendőrökre vigyorgott és nem szólt semmit.
  – Bergeron – mondta a tiszt már liluló arccal –, engem nem ez a gyerek tájékoztatott. Most látom először. Lemire ezredes hívott föl telefonon, a gyereket az ő kis Nicole-jának nevezte, és azonnali magyarázatot követelt. Megmondaná, ki az, akit maga bezárt abba az irodába?!
  Bergeron teljes öt másodpercig csak bámult a tisztre, és egy szót se tudott kinyögni.
  – Válaszoljon!
  – Én… nem tudom…
  – Amíg maguk szenvednek – lépett oda Vanessa –, megkaphatnám a kulcsokat? A bilincsekét is, ha kérhetem.
  – Teremtőm – zihálta a tiszt –, meg is bilincselte?
  Bergeron előkotorta a kulcsokat. Vanessa átvette, és már ott sem volt. Fél perc múlva ketten tértek vissza. A tisztnek ez arra volt elég, hogy valamelyest lehiggadjon.
  – Állítólag érdeklődtek utánam – nézett körül Niala.
  – Önt hívják Nicole-nak, kisasszony? – érdeklődött a tiszt.
  – Engem – nyújtott kezet Niala.
  – Poitou felügyelő – parolázott a tiszt; láthatóan egy vezetéknévre is várt, de a lány nem vette a lapot. – Még nem tudom, mi történt itt, de…
  Niala fölemelte a kezét.
  – Egy pillanat. Mit szólna, ha először is megnyugtatnánk a derék öreg Lemire ezredest?
  Poitou bólintott és a telefonhoz lépett. Valami központot tárcsázott, ahonnan egy másik központot kapcsoltak. Aztán egy férfihang:
  – Lemire!
  – Poitou felügyelő, Neuilly-sur…
  – Ott van a lány? Adja át neki – szakította félbe az ezredes.
  Niala fölvette a telefont és kinyomta a kihangosítót.
  – Szia, Raymond bácsi, én vagyok!
  A választ nem lehetett hallani.
  – Á, zűrös história. Neuilly remek város, de a rendőrök… ne haragudj, hogy ilyet mondok, de tisztára mint Louis de Funès csendőrei. Ez a Bergeron egy kicsit még hasonlít is Jacques Villeret-re… ő tudott ilyen hülyén nézni, csak őt jobban lehetett szeretni. Sajnos meghalt fiatalon, az alkohol miatt. Lehet, hogy ez a Bergeron is iszik, tiszta lila a képe.
  Hallatszott, hogy az ezredes jót nevet, aztán hosszabban beszél. Niala közben kényelmesen helyet foglalt Bergeron íróasztalán. Később a lábát is föltette. Időnként hümmögött, egy igent vagy perszét felelt, és nem foglalkozott a körülötte levőkkel.
  Az egerek belül hahotáztak, de kívül komoly arccal figyeltek. Roger aggodalmasan. A két rendőr pedig hol paradicsomvörös volt, hol halványsárga. Mindkettő összerezzent, amikor Niala váratlanul elnevette magát.
  – Drága vagy, Raymond bácsi. De ennyivel nem úszod meg, Isabelle néni behajtja rajtad… No, hát éppen azért. Te mentetted ki az ő szeme fényét If várából, most az a legkevesebb, hogy malacot süt neked. – Hosszabb csend. – Ezt neki magyarázd. Tudod, hogy milyen… Aha! Jó, jó ötlet. Rendben, máris. Szia!
  Niala hirtelen visszakapcsolta a kihangosítót, és máris megszólalt az ezredes hangja:
  – Felügyelő, ott van?
  Poitou azonnal az asztalnál termett.
  – Jelentkezem!
  – Jó. Szóval szeretnék holnapra egy részletes jelentést arról, hogy Nicole mit akart önöknél, aztán mi történt, miért és hogyan. Lesz olyan szíves?
  – Parancsára! – harsogta Poitou.
  – Örültem – mondta Lemire, és letette.

Poitou személyesen hallgatta ki őket, de Bergeronnak is jelen kellett lennie. Törleszt neki, gondolta Kissy. Miatta került ebbe a helyzetbe, hát most fizet érte.
  Niala néhány rövid mondatban összefoglalta az alapítvány munkáját, és hogy éppen egy gyermekmolesztálót hoztak be, amikor a rendőrség váratlanul a jogvédőket kezdte letartóztatni. Poitou dühösen meredt Bergeronra, aki megint elvörösödött és felállt.
  – Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom – mondta. – Sajnálom, kisasszony.
  Niala kezet nyújtott neki.
  – Felejtsük el!
  Amikor Roger tettére került a sor, a pasas mindent letagadott.
  – Akkor magyarázza meg ezt – vette elő a lámpát Vanessa, s a shindy keze megint kékesen ragyogott fel.
  – Ez mi? – kérdezte a felügyelő.
  – UV-zseblámpa. A kezén pedig ultraibolya festék van.
  – És honnan származik?
  Vanessa kikapcsolta a lámpát, kipenderült az iroda közepére, és a Nimby telefonjából felhangzó Popcorn hangjaira táncolni kezdett. A rendőrök és Roger megbűvölve nézték. Vanessa lassan kigombolta a nadrágját.
  Alighanem az egyetlen sztriptíz a világtörténelemben, gondolta Kissy, aminél csak a nadrág kerül le, és az alatt is van egy másik. Vanessa remek időzítéssel éppen a szám végére szabadult meg a nadrágjától, és az utolsó hanggal egyidőben az asztalra dobta.
  Niala szépen kiterítette, és a két lába közé világított az UV-lámpával. Ahol a két szár találkozik, ragyogó folt szikrázott.
  – Ez nagyon érdekes – mondta Poitou. – Volna szíves magyarázatot adni, monsieur Roger?
  Ez már igazi rendőrstílus volt.
  – Nem tudom… valahol hozzáérhettem…
  – Valahol?! Ezt a nadrágot én festettem be ezzel a festékkel – Niala letette a flakont az asztalra. – Egy perccel azelőtt, hogy Vanessa pofon vágta magát. Videóra vettük. Idenyújtaná a kezét, őrmester úr? – Rávilágított Bergeron kezére, aki megbűvölve nézte ujjain a fénylő foltokat. – Ön kezet fogott Roger úrral, amikor megjöttünk, és festékes lett a keze; de mint látja, sokkal kevésbé. Gyorsan szárad. Az én kezemen pedig – világított rá – alig van festék. Mert én csak az imént fogtam kezet önnel.
  Súlyos csend lett az irodában.
  – Várjuk a magyarázatot, uram – szólalt meg Poitou. – Hol, mikor és hogyan került az ön kezére ultraibolya festék, ha nem erről a nadrágról?
  Roger hallgatott.
  – Bocsánat – szólalt meg Nimby. – Az ultraibolya festékek összetétele se egyforma.
  – Helyes – bólintott Poitou. – Őrmester, szóljon át a laborba!

A Bois de Boulogne fái érdeklődve szemlélték a köztük sétálgató elégedett kisegereket. Az egyikük szinte kommunikált a fákkal, ahogy Kissy megfigyelte. E. T. lehetett ilyen, hogy beszélgetett a fákkal. Mindig szerette E. T.-t, de Vanessa helyesebb.
  A többiek nem kommunikáltak a fákkal. Csak nézték őket és vigyorogtak.
  – Szóval így vadásztok ti – állapította meg Jennifer.
  – Így – mondta Nimby –, avagy ilyenformán. Mikor hogy. Igazából a neten található shindykre kellene vadásznunk, de ha azokból nem akad, akkor megfogjuk az offline példányokat. Vagy akár az autótolvajt – nézett Nialára.
  – És most mi következik?
  – Felejthetetlen napok a fogdában – nevetett Vanessa. – Ingyenes vendéglátás, kellemes hálótársak, szabadidős tevékenységek: ügyvédi konzultáció, vádirat tanulmányozása!
  – Túl régóta foglalkozol idegenforgalommal – állapította meg Pi rosszallást mímelve.
  A fák levelei beleremegtek az egércsapat nevetésébe.
  Tíz perccel később már sokkal csendesebbek voltak. Tölcsérrel a kézben nem lehet zajongani. Letelepedtek egy kis tisztás néhány padjára és a fagyinak szentelték figyelmüket.
  – Most az következik – szólalt meg Nimby, miután eltüntette a fagyiját, elsőként –, hogy Roger védekezik, ha tud, az ügyészség pedig támad. Aki ügyesebben képviseli az álláspontját, akkor Roger-t lecsukják.
  Jennifer döbbenten meredt Nimbyre, majdnem le is csöppentette magát.
  – Hé, várjunk csak! Hogy van ez?!
  – Ne törődj vele – legyintett Kissy. – Nimby nem szokta magát zavartatni ilyen apróságoktól.
  Jennifer gyorsan lenyalta a másik oldalt is. – Értem. A mondat két fele nem mindig egyeztetés.
  – Ez az! – rikkantotta Nimby, és csókot nyomott Vanessa képére. – Majd kapunk mindenféle értesítéseket, meg esetleg még szükség lesz vallomáskiegészítésekre, de innentől már minden simán megy.
  Nem Nimby hibája volt, hogy tévedett.

Aznap este éppen vacsoránál ültek, amikor apa hazaért. Ő is leült és körülnézett az asztalon.
  – Csinálni kell valamit ezzel a mikrobusszal – mondta, elismerő arckifejezéssel tanulmányozva egy Vanessa-féle szendvicset.
  – Némi átalakításokat tervezünk rajta – felelte Nimby –, valószínűleg már a jövő héten elvisszük.
  – Ez rendben van, viszont garázsra van szüksége. Hol akarjátok tartani voltaképpen?
  – Hát… elsősorban itt – mondta Kissy. – Ez az alapítvány székhelye.
  Apa eltüntette a szendvicset. – Ez nagyon jó. Mi van benne?
  Vanessa letette a kést és tanácstalan arckifejezéssel nézett a tányérjára.
  – Mi baj? – kérdezte anya.
  Kissy elmosolyodott. – Nem szereti kiadni a receptjeit, viszont nem tud tőled megtagadni semmit.
  Apa kicsit zavartan nyúlt a következő szendvics után. – Nem kell elmondanod, és… párszor már megbeszéltük, hogy nem tartozol nekem semmivel.
  Vanessa olyan képet vágott, amilyet Suzy szokott, amikor elhangzanak a rettegett „nincs több” szavak.
  – Szardíniás sajtkrém. Reszelt sajtot, vajat, szardíniát, apróra vágott hagymát és egy kis mustárt keverek össze, sóval, borssal és egy kis citromlével ízesítem. A keverési arányon múlik az íze, de azt nem tudom elmondani, csak érzem, hogy miből mennyi kell. Meg persze nem mindegy, hogy milyen sajtot és milyen halat használok. És kérlek, Jean-Jacques bácsi, bízd rám, hogy eldöntsem, kinek vagyok az adósa és mivel. A receptet akkor is elmondtam volna, ha nem te kérdezed, ez nem függ össze a tartozásommal.
  Apa hallgatott egy pillanatig, elgondolkodva forgatva kezében egy másik szendvicset.
  – Ugye hallottál már olyanról, hogy valakinek elengedték az adósságát? – kérdezte aztán.
  Vanessa bólintott.
  – Ha pénzt adtál volna, akkor mondhatnád is, hogy nem kéred vissza, és ezzel el lenne intézve. De én sokkal többet kaptam. Az állásodat kockáztattad értem, és ezzel együtt például ezt a házat is.
  – Én, az állásomat? – lepődött meg apa.
  – Amikor visszajöttél a reptérről – szólt közbe Kissy.
  – Ja… – apa megcsóválta a fejét. – Régen volt. Már nem is emlékszem, mit lódítottam akkor a cégnek.
  – Hogy én beteg vagyok – szólalt meg anya.
  – Igen, csakugyan. Ma már nem hiszem, hogy szükség volt rá. Úgyse rúgtak volna ki. De…
  Nem folytatta. Csend ült az asztalokra, természetellenes csend olyan helyiségben, ahol tíz ember eszik éppen. A kislány és a férfi szótlanul nézte egymást. Aztán Vanessa lassan, egész kicsit megcsóválta a fejét.
  Kissy úgy érezte, mintha víz alá nyomnák. Normális ez?! Persze hogy hálás azért a nyolc napért, de egy életen át?!…
  – Hát persze – mondta Niala másnap délelőtt, amikor kint sétáltak a kertben. – Vanessa tizenegy évig utcagyerek volt, vagy majdnem az. Hihetetlenül makacs. Ha valamit elhatároz, azt mindenképpen végigviszi. Amikor a szüleid elvállalták, a legszebb dolgot tették vele, amit el tudott képzelni… mert azt persze elképzelni se tudta, ami egy héttel később történt. Persze hogy úgy érezte, hálával tartozik. De a csökönyössége miatt ez az állapot véglegessé vált. Annál is inkább, mert meg is tudja ideologizálni. A szüleid nélkül csak kóborolt volna, hisz bármelyikünknél megtalálják. Talán el is veszti velünk a kapcsolatot, és elkallódik… – Niala megborzongott. – El se lehet képzelni, mi történhetett volna. Csoda, hogy hálás érte? És akkora nagy dolog, hogy ez a hála élete végéig el fogja kísérni? Bármi lehet belőle ezután – és bármi lesz belőle, ahhoz a szüleid adták az első segítséget.
  – Akkor mit érez a ti szüleitek iránt? És teirántad? – dőlt neki Kissy egy fának.
  Niala is nekidőlt mellette. – Nehéz rá szavakat találni. Valami olyan szeretetet érzek benne, amire eddig csak kutyákat tartottam képesnek. Biztos, hogy az életét adná bármelyikünkért. Ha holnap gyógyíthatatlan betegségbe esnék, tudom, hogy zokszó nélkül ápolna nyolcvan évig. De nem áll ilyesmi szándékomban – inkább végignézem, mit ér el az életben.
  Este, a vacsoraasztal mellett nem esett több szó Vanessa tartozásáról. Apa hümmögött, láthatóan nem nagyon tudva mit kezdeni azzal, amit ő is nagyon jól megértett a kurta fejrázásból, és visszaterelte a szót a mikrobuszra.
  – Hát ha itt akarjátok tartani, akkor szeretném, ha garázsban lenne. Mármint állandóan. Nem örülnék, ha a kerekek letaposnák a füvet, és az se lenne jó, ha baja esne a kocsinak.
  – Baja?… – nézett föl Nimby, aki éppen tojásos szendvicset evett.
  – Baja – bólintott apa. – Jégeső is van a világon. Egyáltalán van most biztosítás ezen a kocsin?
  – Valószínűleg van – vakarta a fejét Pi. – Ha jól emlékszem, a Schneider-cég október vagy november végéig kifizette. De lehet, hogy csak szeptember végéig.
  – Nos, erősen kérdéses, hogy az a biztosítás itt érvényes-e. De önrészt se szándékozom fizetni – csóválta meg a fejét apa, és töltött magának a narancsléből. – Elsősorban viszont azért akarom garázsba tenni, mert egy kocsinak ott a helye.
  – Ki akarod bővíteni a garázst? – kérdezte Kissy.
  – Nem. Az megbontaná az épület harmóniáját, árnyékot vetne a konyhára, semmiképp se lenne jó. Egy külön garázsra gondoltam a kerítés mellett.
  Az új garázst már másnap megnézhették, reggeli után. Egyik oldalon a telek téglafala határolta, ehhez illesztett Nimby három téglafalat és egy kis tetőt.
  – Jó – mondta apa –, csak a tető egyik feléről a szomszédba folyik az esővíz.
  Nimby kattintott néhányat, és a tető féloldalassá változott, csak befelé lejtett már.
  – Ablak is kell rá – mondta anya, Nimby pedig vágott egy ablakot.
  – Nem kell ilyen nagy – mondta Niala. – Télen megfagysz odabent.
  – Ki lehetne vinni egy hősugárzót – mondta Vanessa, miközben Nimby lekicsinyítette az ablakot. – Ha valami munka van a kocsin, csak bekapcsoljuk és meleg van.
  – Persze, csak a kocsi leárnyékolja a meleget – felelte apa. – Ha az orrához teszed, a hátuljánál ugyanúgy csak nagykabátban dolgozhatsz.
  Vanessa fölnézett, mintha ott lennének a garázsban, nem pedig Kissy szobájában.
  – Akkor tegyük a tető alá, jó magasra. Ott a meleg szétterül és egyenletesen aláereszkedik az egész garázsban.
  – Nem rossz – nevetett apa –, csak annyi szól ellene, hogy a meleg levegő fölfelé száll.
  Vanessa döbbent képet vágott, mintha eddig nem tudta volna, aztán csípőre tette a kezét.
  – És nem lehetne megoldani, hogy lefelé szálljon?
  Apa megsimogatta a fejét, egészen úgy, mintha a saját gyereke volna.
  – Hát oldd meg. Akkor nemcsak meleg garázsunk lesz, hanem Nobel-díjad is.
  Vanessa nem szólt semmit, csak nézett apára melegen csillogó szemmel. Aligha a Nobel-díj ígéretének örül ennyire, gondolta Kissy, inkább a simogatásnak. Olyan, mint egy kiskutya. Hűséges, minden simogatásért hálás, de ha felbosszantják, harap.

Délután valamennyien beültek a mikrobuszba és kimentek az építkezésre: apáék még nem látták őket vezetni, és kíváncsiak voltak a tudományukra. Ez úgy adódott, hogy lemérték a mikrobuszt a garázs számára, és Martin fölfedezte, hogy egyesben van a váltója. Betette üresbe, és ezt meg is mondta.
  – Miért? – kérdezte apa.
  – Azt tanultuk, hogy az álló kocsit üresbe kell tenni, nehogy indításkor elnézzük.
  – Igen? Hol tanultátok?
  – A házi tanfolyamunkon.
  Apa meglepve nézett, úgyhogy elmondtak mindent apróra. Hogy itthon is gyakoroltak meg Nizzában is, egy gyárudvaron, és már egész jól megy. Apa is, anya is látni akarta, így fogták magukat és kimentek egy építkezésre. Suzy is menni akart, hát elvitték őt is. Vanessa Macskát is hívta, de neki esze ágában se volt félbehagyni fontos teendőit. Éppen a hátát mosta.
  Kissy tette az első kört, elvégre az ő szülei vannak itt. Apáék helyet foglaltak elöl és figyeltek.
  – Tehát becsukom az ajtót – kezdte Kissy – és becsatolom magam. Nagy összegű életbiztosítást kötök. Eltakarítom az egereket az útból.
  – Miért vannak útban? – nézett apa a belső tükörbe. Az egerek szépen becsatolva üldögéltek hátul.
  – Most nincsenek, de amikor indítani tanultunk, akkor a kocsi előtt zsinatoltak. Tehát a váltó üresben. Ráadom a gyújtást és kiteszem az indexet balra. Kuplung be, váltó egyesbe… aztán kuplung föl és gáz be.
  A mikrobusz lassan megindult a sima aszfalton. Most a Périphérique építkezéséhez jöttek ki, itt óriási területek voltak leaszfaltozva, ahol csak nagy ritkán haladt el valaki. Most éppen egy teherautó közeledett. Kissy már messziről figyelte. A teher kitette az indexet balra, és befordult jóval őelőttük. Nem fognak találkozni. Kissy kanyarodni kezdett, igyekezett minél szebb ívben csinálni.
  – Nem rossz – mondta apa. – Hányszor vezettél már?
  – Ó, sokszor – felelte. – Már túl vagyok az öt kilométeren.

Félóra múlva Vanessa mondta a sofőrök checklistjét: – Becsukom az ajtót, becsatolom magam, nagy összegű életbiztosítást kötök, eltakarítom az egereket az útból. Váltó üresben, gyújtás, index balra, kuplung be, váltó egyesbe, jé, ott van Ibrahim, kuplung föl és gáz be…
  A kocsi méltóságteljes tempóban elindult, Niala pedig fölpattant az E2-es ülésről és előrejött.
  – Ibrahim?! Hol van?
  – Ott – mutatta húga az építkezés felé haladó kis csoportot.
  – Adj egy kis gázt, érjük utol őket.
  – Jó.
  A kocsi meglódult, apa pedig megkérdezte, ki az az Ibrahim.
  – Építőmunkás. Vanessa egyszer szkanderezett vele, aztán együtt utaztunk a vonaton, az akkori beszélgetésünknek köszönhetjük Suzyt. Beszélni kellene vele, ha utolérjük.
  – Én mindent megteszek, de nem merek száguldozni – mondta Vanessa.
  – Be fognak menni a kapun, mire odaérünk – állapította meg anya. – Miért akartál beszélni vele?
  – Ő pillanatok alatt fölhúzza nektek azt a garázst – felelte Niala.
  – Várj csak – mondta apa. – Ahhoz még tervrajz is kell, építési engedély, anyag. Neki meg van munkája.
  – Éppen ezért akarok beszélni vele – bólintott Niala. – Mire te mindezeket megszerzed, ő esetleg szabaddá tudja tenni magát.
  De nem tudott beszélni vele. Mire a kocsi elért a kerítésig, a munkások már eltűntek odabent, a sorompó pedig zárva volt. Nimby fölajánlotta, hogy japán turista lesz, aki nem érti a tiltó feliratot és csak úgy besétál, de apa azt mondta, túl sok munkagép dübörög odabent. Chantalnak eszébe jutott, hogy üzenetet is hagyhatnának, itt kint fölírják az aszfaltra, hogy Ibrahim, hívd föl ezt és ezt a számot, de Angélique rámutatott, hogy az építkezés tele van arab munkásokkal, biztos, hogy tucatjával vannak köztük Ibrahimok.
  Így aztán a mikrobusz megfordult és anya vezetésével hazaballagott.

Délután telefonált Ali, hogy jönnek a kocsiért. Hamarosan ott is voltak egy Volvóval, amit Bertrand továbbvitt a tulajhoz, Ali pedig átvette a Fordot.
  – Fogalmam sincs, mikor kapjátok vissza – biztatta őket. – Most épp lett lyukas időnk, két ügyfél lemondta, egy kocsi meg jóval hamarabb elkészült a tervezettnél. De Nimby rengeteg változtatást akar, és az átíratást is megcsináljuk, úgyhogy hetekbe telhet.
  – Nem baj – mondta Pi. – Nem rohanunk sehova.
  – Nekem viszont ideje indulnom – nézett Ali az órájára. – Bertrand hamar leadja a kocsit. Fölkapom és megyünk. Viszlát, sziasztok. Szia, kiskutya…
  A mikrobusz kigördült a kapun és „szaporán szedve kerekeit elsietett”, ahogy Nimby megállapította. Érdekes, hogy már Ali is Nimbynek hívja.
  – Azért valamit mondhatnál azokról a változtatásokról – mondta Angélique.
  – Hát… – húzta a szót Nimby – végül is… miért ne?
  Az egerek feszülten figyeltek.
  – Francia rendszáma lesz.
  Az egerek sóhajtottak.
  Aznap már nem mentek sehova. Levonultak az edzőterembe és jót verekedtek. Mostanában kicsit elhanyagolták az edzést, hiszen úgyis tudnak már mindent, az állatkertben a tigrismamák velük ijesztgetik a rossz gyerekeket – legalábbis Nimby szerint –; de Vanessa kijelentette, hogy nem szabad kijönniük a gyakorlatból és főleg nem a kondícióból, hogy aztán ne csak a shindykkel kelljen harcolniuk, hanem a macskák is az ő kövér combjaikat bámulják. Erre mindenki Macskára nézett, aki édesdeden aludt a 2006-os közgazdasági évkönyv és az Üzleti menedzsment között, és senkinek a combjai nem érdekelték.
  Macska mostanában szívesen időzött magaslati helyeken, mint most is a könyvespolc negyedik polcán, közvetlenül a többemeletnyi mélység szélén. Ezt alighanem azért tette, mert odalent bárhol, bármikor fölbukkanhatott az a szőrös rémség, aki beleszuszogott az ő kényes füleibe, és többször megpróbálta képen nyalni őt, ami ellen ő a leghatározottabban tiltakozott. De hiába szedte össze minden macskai méltóságát és mondta el ezt az alacsony származású, neveletlen kölyköt mindennek, semmi nem segített. Suzy csak vigyorgott, a farkát csóválta és elrohant valami új játékot keresni, amikor ő a mondat közepén tartott.
  Végül meghátrált. Az lett volna az egyedül helyes, macskához méltó elintézési mód, ha úgy megneveli a kölyköt, hogy udvariasan kitérjen az útjából, ne zavarja az elmélyült meditációban, és főleg ne az evésben. De mivel ez nem ment, inkább fölmászott a polcokra, szekrénytetőkre, s ki tudja, még hová.
  Mindezt Vanessa fejtette ki részletesen, aztán elvonultak Nimbyvel búcsúzkodni. Szegények, gondolta Kissy, most megint nem látják egymást időtlen időkig. Szerdán D’Aubissonéknak családi programjuk van, aznap ugyanis Piék se tudnak egérkedni, ezért ők is akkorra szerveztek. Csak pénteken találkozhatnak megint. Nimby se jön szerdán, a mikrobuszon dolgozik majd. Chantal is elígérkezett a szüleinek. Nem Lucnek – már nem is hallani róla, úgy látszik, rövidke kapcsolat volt.
  Nimby búcsúzáskor kétfelől arcon csókolta, és olyan elragadtatással nézte, mintha ő faragta volna ki ementáli sajtból.
  – Te vagy a kedvenc egerem – jelentette ki.
  – K… kösz – nyögte ki Kissy, nem tudva mire vélni ezt a nagy szeretetet.
  Nimby még egyszer megcsókolta mindkét oldalon, és továbbment.
  Két perc múlva odajött Niala.
  – Hát szia – ölelte meg –, pénteken jövünk. Ja, nem tudod, mi ütött Nimbybe? Úgy nézett rám, mint a milói Vénuszra, és azt mondta, én vagyok a kedvenc egere.
  – De, sejtem – sziszegte Kissy dühösen.

Csend volt a nappaliban. Sehol semmi mozgás. Kissy még egyszer körülnézett. Semmi. Hol lehet Martin? Már percekkel ezelőtt kijött a sajtért.
  Kissy elszánta magát és kirohant. Átvágott a lyuk és a fotel közti nyílt sávon, átszaladt a fotel alatt, aztán egyenesen a konyhaajtóhoz. Az ajtó mellett a falhoz lapult és óvatosan belesett.
  Ott volt. Hatalmas, rémületes kék hát, kék fej, két nagy, háromszögletű füllel. A hűtőszekrény előtt állt és valamit kotorászott a tetején. Hol lehet Martin? Hol?!
  Beszaladt az egyik szék alá, onnan a másik alá, és megint kikukucskált. Végre meglátta Martint. A hűtőszekrény fölötti polcon volt, a mustáros flakon mögé bújva, és vadul harcolt. Valahányszor Tom megpróbált benyúlni, rácsapott az ujjára.
  Kissy döntésre jutott. Odaszaladt Tom mögé, két kézzel fölemelte az óriási farkat, kitátotta száját és beleharapott.
  Tom rettenetes üvöltéssel ugrott a mennyezetig, vakolatdarabok hullottak rájuk, ahogy Martin előugrott a mustárosüveg mögül és kötélen leereszkedett.
  – Futás!
  Mire Tom leesett, már a nappaliban rohantak.
  – És a sajt? – kérdezte Kissy, amikor beértek a dívány alá. A távolban látszott a lyuk és fölötte a tábla: HOME SWEET HOME.
  – Nem jutottam be a hűtőszekrénybe – fújt Martin. – Majdnem elkapott.
  Kissynek elszorult a szíve, ahogy a lyukban hagyott éhes egérkékre gondolt. Vanessa még olyan kicsi…
  Odakint ekkor dübörgött el Tom, aztán megállt közvetlenül a dívány előtt.
  – Hol vagytok?!
  Martin az ujjával morzézni kezdett Kissy feje búbján, a két füle között.
  – Köztünk és a lyuk között van – dobolta –, így haza se jutunk.
  Kissy visszamorzézott.
  – Akkor előveszem a flakont.
  – Nálad van? – morzézta Martin.
  Kissy bólintott és elővette az ultraibolya festéket. Ha ez se válik be, végük. Martin átvette a flakont és lopakodni kezdett Tom felé. Kissy távolabb óvakodott. Ha Martin beveti a festéket, ő visszaindul a konyhába sajtért.
  Már majdnem kiért a dívány alól, amikor valami nagy, szögletes tárgyhoz ért. Sajtillat csapta meg az orrát, s a következő pillanatban jókora sajtdarabot pillantott meg a tetején. Gondolkodás nélkül fölmászott és megragadta. Ez az egész családnak elég lesz…
  Hirtelen rettenetes ütést érzett a hátán, és felsikoltott.
  – Kissy! Kissy, ébredj! Nincs semmi baj…
  Pislogott és körülnézett. Az ágyában feküdt hason, és egy kéz volt a hátán. Martiné. Kissy megkönnyebbülten odabújt hozzá.
  – De jó, hogy itt vagy…
  – Kiabáltál álmodban – ölelte át a fiú. – Mit álmodtál?
  Kissy gondolkodott. Mit is?… Aztán eszébe jutott minden.
  – Azt hiszem, ott vesztem az egérfogóban.

Martin végighallgatta az álmot, és közösen megállapították: örök rejtély marad, hogyan segíthetett az ultraibolya festék Tom ellen.
  – Hogy tudsz ennyi hülyeséget összeálmodni?
  – Fogalmam sincs – sóhajtotta Kissy. – Jó, hogy fölébresztettél. Ha téged elkap Tom, a kicsik éhen vesznek a lyukban.
  Martin válasz helyett megcsókolta.
  – Inkább arról álmodj, amit este csináltunk meg amit most fogunk.
  – Most?! Bolond vagy, iskolába kell… viszed onnan a kezed!
  Martin egyáltalán nem vitte onnan a kezét, sőt.
  – Még csak hat óra van…

Amikor reggel kikecmergett a konyhába és megetette Macskát, már semmi se volt az álom hatásából. Persze így, hogy lefelé nézhet rá, igazán nem olyan ijesztő. Ráadásul ott volt apa és anya, és legfőképpen ott volt Suzy, aki egyelőre még nem akkora, hogy Macska féljen tőle, viszont halálra idegesíti. Soha, még véletlenül sem hajlandó a kiskutya felé nézni, amíg eszik, föl sem emeli a fejét a tányérból. Ha Macska bármit forralna Martin vagy őellene, elég, ha Suzy odasétál és rögtön letesz a szándékáról.
  Anya alaposan megnézte mindkettőjüket, ahogy előjöttek, de nem szólt semmi különöset. Egy perc múlva belépett apa és ő is alaposan megnézte mindkettőjüket. De ő se szólt semmi különöset.
  Kissy a kezében tartott zsömlére nézett. A zsömle visszabámult rá, de az se szólt semmit.
  Kissy lecsapta a zsömlét és kifakadt:
  – Megmondanátok, hogy mi bajotok van?!
  Apa összevonta a szemöldökét.
  – Bajunk? Szóltunk mi egy szót is?
  – Nem, hát éppen ez az! Csak néztek. Nééééztek! Érzem keresztülfúródni magamon a röntgensugarakat. Mi rosszat tettünk? Együtt töltöttük az éjszakát, mint már jó néhányszor. Mégis mi baj van?
  Anya és apa egymásra nézett. Anya vágott egy fintort; apa megvonta a vállát.
  – Nos – mondta apa –, igazad van, tényleg eléggé nééééztünk. De tudod, nekünk te nemrég még kiskölyök voltál. Nehéz megszokni ezeket a változásokat.
  Kissy sóhajtva kézbe vette az ártatlanul bántalmazott zsömlét, és kettévágta.
  Változások… Az ő élete csupa változás, amióta összeakadt Sheilával. A csapat, az alapítvány, a felkészülési program, a verekedés, a költözés, Beaulieu, Franconville, Vanessa új élete, Macska, Suzy, az autóvezetés, és mindennek tetejébe a szerelem… Semmi nem olyan, mint másfél évvel ezelőtt. Még a suli se, hiába jár ugyanabba az osztályba. Másfél éve még unalmasan csordogált az élete, iskola, net, mozi Chantallal, álmodozás Martinről… Ma ebből csak a suli van meg, Martinről nem kell álmodoznia, és moziba egyáltalán nem járnak. Sokkal érdekesebb, amikor az egész csapat leül és együtt megnéznek egy filmet. Net? Persze, ma is szokott netezni, de valaha a csevegésért járt a netre, ma meg a Kölyökklub eszébe se jut, hacsak nincs valami tennivaló a Cirrusszal, shindyriasztás, ilyesmi.
  – Meddig akarsz itt állni? – szólalt meg egy hang. Apáé. Riadtan kapta föl a fejét és nézett körül. Martin már útra készen, apa megitta a kávéját, ő meg itt áll két fél zsömlével…
  Lenézett. A zsömle takarosan össze volt illesztve, kikandikált közüle a felvágott és az uborka. Úgy látszik, míg ő töprengett, a keze önállóan dolgozott… vagy talán a másik feje irányította. Klassz. Gyorsan hozzálátott a másik zsömléhez.
  – Az élet tele van változásokkal – felelte. – Meg kell szokni őket. Látjátok, Roger pár napja még otthon aludt a puha ágyikójában, most meg rács van az ablakán.
  Villámgyorsan becsomagolta a kaját, és fölkapott egy croissant-t.
  – Tempora mutantur, et mus mutamus in illis, ahogy a rómaiak mondták. Változnak az idők, és velük változunk mi egerek is. Cin-cin, sziasztok!

Aztán sokáig nem történt semmi rendkívüli. Órák hosszat. Jennifer már a kapuban várta őket, elmesélte, hogy mindent elmondott a szüleinek. Az apja kis híján fölrobbant, azt mondta, jól tették, hogy nem szóltak, mert puhára verte volna a pasast. Jennifer megkérdezte, elmondhatja-e az osztálynak is, mert ezt nem beszélték meg. Inkább ne, felelte Kissy. Berzenkedett a gondolattól, hogy ünnepeljék és gratuláljanak neki. Inkább ne tudjanak semmiről. Végül is mi történt? Egy szemétládával kevesebb mászkál szabadon, ugyan nagy eredmény, van belőlük éppen elég így is.
  Rendkívüli dolog akkor történt, amikor hazaértek. Ketten, Chantal nem jött velük. A postaláda szokás szerint tömve volt; Kissy többedszer is elhatározta, szól apának, hogy nagyobb láda kellene, ezek a vaskos iratkötegek alig férnek. Most viszont kimondta hangosan is.
  – Szólni kell apának, hogy nagyobb postaláda kell. Juttasd majd eszembe, hogy beszéljek vele.
  – Minek? – kérdezte Martin. – Nincs postaláda-növesztő hatalma. Csinálunk nagyobb ládát és fölszereljük.
  – Miből? – kérdezte Kissy a postát szortírozva, de a választ már nem hallotta, mert megakadt a szeme egy levélen. Az alapítványnak címezték, expressz, feladó a neuillyi kapitányság. – Nézd csak!
  Föltépték. Poitou felügyelő írta, kérte, hogy Roger ügyében sürgősen hívják föl. Semmi több.
  Összenéztek.
  Martin elővette a telefonját és beütötte a számot, egyúttal a hangrögzítőt is bekapcsolva. Női hang jelentkezett, Martin kérte a felügyelőt.
  – Ki keresi?
  – Jerry Alapítvány.
  – Egy kis türelmet.
  Beletelt pár percbe, hogy előkerüljön a felügyelő.
  – Poitou.
  – Martin Rochefort, Jerry Alapítvány.
  – Á, maguk azok. Jó napot. Hát történt egy és más. Az emberünk nem adja föl. Kérelmet adott be, hogy szabadlábon védekezhessen. Még nem tudom a tárgyalás időpontját, de jó lenne, ha ott lenne valaki maguktól.
  – Jó. Írjon, ha megtudja az időpontot.
  – Nem fogok én ráérni irkálni, uram, a tárgyalás holnap lesz. Csak az órát nem tudom. Adják le az irodán a telefonszámukat és valaki odaszól. Más. Van egy ügyvédje, aki nem ismer hétvégét. Tegnap felszólított, hogy adjam ki a maguk adatait, mert megsértették az ügyfele jogait, és be akarja perelni magukat.
  – És?
  – Nem adtam ki, de kénytelen leszek.
  Kissy közelebb húzódott a telefonhoz.
  – Jó napot, felügyelő úr, itt Françoise Chaton. Erre semmi szükség.
  – Jó napot, mire?
  – Hogy kiadja az adatokat, meg hogy az ügyvéd egyáltalán kérje. Hivatalosan bejegyzett alapítvány vagyunk, csak bemegy a megfelelő hivatalba és megmondanak mindent.
  – Vagy úgy. Alighanem, kisasszony. Jó, megvárjuk, hogy az ügyvéd úr is rájöjjön erre. Nos, ennyi mostanra.
  – De… voltaképpen miért akar az ügyvéd perelni? – kérdezte Martin.
  – Hogy miért? Mert ez a dolga. Piszok egy alak. Gondolom, testi sértés lesz benne, emberi méltóság és szabad mozgás. A szokásos duma. Mondja, maguk ketten megütötték?
  – Meg…
  – Látja, ez hiba volt. A gyerekeknek kellett volna, azok még nem büntethetők. Persze a szüleiktől követelhet kártérítést, de úgyse ítélik meg. Bocsánat, mennem kell. Visszhall!
  Kattant a telefon, aztán csak búgás.
  – Ez azt hitte – mondta Martin kis csend után –, hogy én vagyok Pi, te meg Angélique.
  – De hisz bemutatkoztunk…
  – No és, gondolod, hogy péntektől mostanáig megjegyezte mindannyiunk nevét?

Aznap már csak telekommunikáltak. Martin fölhívta a neuillyi kapitányságot és adott három mobilszámot, Piét, Angélique-ét és a sajátját, aztán a Cirrus segítségével szétküldött a csapatnak egy értesítést arról, amit Poitou mondott.
  Közben Kissy fölhívta anyát és elmondta Poitou híreit, meg persze a sürgős postát, ahogy szokta. Anya csak annyit felelt, hogy szerinte nem kell aggódni, majd beszélnek ügyvéddel. Aztán apával is beszélt, neki is volt sürgős postája, de Poitouról nem szólhatott, apa értekezleten volt.
  Ahogy letették, csörgött Pi.
  – Megpróbálok elmenni arra a tárgyalásra – mondta –, de legrosszabb esetben szabadlábra helyezik. Beszéljetek Jenniferrel, az apjával menjenek el, ők hatni tudnak majd a bíróra. A feljelentés érdekes dolog… Jobb is lenne talán, ha kiengednék, bent túl sok a ráérő ideje. Jó. Ha feljelent, hát feljelent. Majd beszélek apámmal, de amíg nincs papír a kezünkben, addig nem érdemes.
  Egy óra múlva jött a telefon a rendőrségről: holnap tizenegy órakor a neuillyi bíróságon. Megírták Pinek, aki visszaírt, hogy megkapta. Aztán újra fölhívták Jennifert, akivel korábban már beszéltek, hogy ő is tudja az időpontot. Az apja estig dolgozik, de beszélni fog vele.
  Beaulieu-ből csak egy SMS jött, hogy most nem érnek rá, de hamarosan otthon lesznek. Nimby és Chantal viszont majdnem egyszerre lépett be a Jerry csevegőfelületére, amit Nimby alakított ki apránként, még a nyáron. Nimby és Vanessa. Mert nemcsak Nimby mászik fára, Vanessa is beleássa magát a számítástechnikába. A felületen van írásos és webkamerás-mikrofonos kapcsolat, és be lehet állítani, hogy melyik gépekkel beszéljen éppen az ember. Titkosítás nincs, de Nimby azt mondta, nem is kell, bőven elég, hogy nincsen domainnevük, vagyis kintről képtelenség megtalálni őket, és csak a regisztrált gépekről lehet belépni. Az otthoniakról, a Jerry-telefonokról és a notebookról.
  A felület külalakját Vanessa tervezte. A webkamerák képei kis ablakokban jelennek meg, négy a képernyő jobb oldalán, öt pedig felül. A maradék hely a szöveges rész, ez fekete, világoszöld betűkkel, mert a fehér háttér nagyon elhomályosítaná a kamerák képeit. A kép- és hangminőség fantasztikusan jó, mert közvetlen kapcsolatban vannak, nincs közéjük iktatva egy halom szerver.
  Vanessa csak hat óra után telefonált, aztán belépett a csevegőbe is.
  – Sziasztok. Bocs, hogy előbb nem jöhettem, de gyilkosság történt.
  – Szent merevlemez, kit öltek meg?!
  – Giselle-nek hívták, ti nem ismertétek. Én se, ami azt illeti. Amikor először láttam, már nem élt, sőt ki volt belezve.
  – Életében mi volt? – nevetett Kissy.
  – Nem hiszem, hogy lett volna foglalkozása.
  – De rendszertanilag?
  Vanessa hirtelen kinyúlt oldalra és a kamera elé tartott egy apró tárgyat. A Niala asztalán álló kis műanyag perselymalac volt. Számíthatott erre a kérdésre, hiszen a saját szobájában volt, a malackát tehát előre odavitte.
  – Szegény malac – mondta Chantal, de Vanessa a fejét rázta.
  – Szegény Disznó néni. Számos gyermeke, sőt unokája siratja. Röf.
  – Röf – bólintott Martin. – Hol lakott a megboldogult?
  – Villefranche-ban, Delacroix-éknál, hátsó udvar, Disznó lak egy. Delacroix-ékat ti is ismeritek, vagyis majdnem. Alain Laurent felesége unokatestvére Delacroix úrnak.
  Kissy igyekezett nem vigyorogni. Majdnem ismerik őket… Alaint, a rendőrt persze hogy ismerik, ő játszotta a rendőrt az alapítvány propagandafilmjében. De a feleségét, ráadásul annak az unokatestvérét?! Ez csak Vanessának ismeretség, aki az első találkozás előtt is már egész biztosan kötetnyi dolgot tudott róluk.

Pitől egy SMS jött valamivel tizenkét óra előtt. R szabadon, fellebbezés nincs. Kissy morcosan nézte a telefont, de belátta, hogy az nem tehet róla.
  Jennifer kémiaóra előtt elpályázott, hogy ott legyen a tárgyaláson. Csak angolóra előtt ért vissza, fél egy után, s nyomban az egereket kereste.
  – Teljes vereség – közölte. – Nem szabad elhagynia Neuilly városát és ha bármiért letartóztatják, ugrik a szabadláb. Egyébként azt csinál, amit akar. A bírót csak az érdekelte, hogy a törvény mit mond. Teljesen fölösleges volt odamennünk.
  Az egerek csak a vállukat tudták vonogatni.
  – Ne búsuljatok – mondta Niala, amikor fölhívták. – Nekünk teljesen mindegy, hogy szabadon van-e vagy sem. Úgyse mer visszatelepedni a kapuba.
  Niala tévedett. Az egerek hazakísérték Jennifert, hogy megnézzék a kapualjat. Ott ült Roger, újságot olvasott és csak akkor nézett föl, amikor megálltak előtte. Összerezzent.
  – Nem szólhattok semmit – mondta, és becsukta az újságot. – Jogom van szabadlábon védekezni, és jogom van itt ülni is.
  – Joga van – lépett közelebb Chantal, amitől Roger hátrahőkölt, pedig még vagy egy méterre volt tőle. – De nem szeretnénk megint konfrontálódni magával. Gondolom, maga se velünk.
  – Egy ujjal se nyúlhattok hozzám! – kiabált a férfi. Fél, gondolta Kissy. Jól teszi.
  – Miért nyúlnánk magához? – kérdezte Chantal gyengéden, és lépett egyet előre. – Hisz maga a légynek sem ártott, nem igaz? Semmi okunk rá, hogy bántsuk magát, ugye?
  Kis szünet, a pasas nem tudta, mit feleljen, kérdés-e ez egyáltalán.
  – Akkor nem is fogjuk bántani – jelentette ki Chantal határozottan. – Ezt sose feledje. Amíg jól viselkedik, nem kell tőlünk félnie. Ha megszegi a megállapodásunkat, előtte szerezzen be nagyobb tétel kötszert és fájdalomcsillapítót. Viszlát.
  És besétáltak a házba.

A tornacipős láb a shindy testébe csapódott, de az még annyi fáradságot se vett, hogy elhúzódjon. A rúgás erőtlen volt és rosszul célzott.
  – Ez még nem jó – mondta Kissy. – Szépen fordulsz, de nem adsz bele erőt és nem célzol. Ezzel csak fölhergeled a shindyt – idézte Vanessa mondását. Azaz még Mohiét. – Amikor kirúgsz, add bele az erődet is.
  – Már benne van – panaszolta Jennifer lihegve. – Nincs több.
  – Dehogy nincs. Mi is ekkorákat rúgtunk eleinte, Nimby még kisebbeket, mert fiatalabb. Ma pedig olyat rúg, hogy a shindy körberepüli a háztömböt.
  Azért Jennifer egész jól haladt az első héten, pedig csak esténként gyakorolhatott, meg szerdán és hétvégén, akkor sem egész nap. Tom egyelőre nem akarta, hogy Jennifer náluk aludjon, reggel kivitte, este hazavitte. Egy hét alatt Jennifer megtanult csípőfordítással rúgni, ütni, ütést hárítani, csak még az erő és a pontosság hiányzott.
  Tom már akkor, azon a hétfő délutánon belátta a hibáját, amikor Roger szabadlábra helyezése után összeültek és megbeszélték, mit tehetnek. Tom tudott verekedni, a munkájához hozzátartozott, hogy meg tudja védeni magát, de sose gondolta, hogy ezt Jennifernek is meg kellene tanulnia.
  – Mindig úgy gondoltam – mondta –, hogy a nőket a férfiaknak kell megvédeniük. Ma is így gondolom… csak hát nem lehetek mindig ott, és tény, hogy egy nőre több veszély leselkedik. Hát akkor tanulja meg megvédeni magát.
  Emlékezetes délután volt. Kissyt egyfolytában a szédülés kerülgette, zúgott a feje, és úgy érezte, mintha a szoba tele lenne különböző csatornákra állított tévékészülékekkel. Fordéknak az volt a szokásuk, hogy mindent megbeszéltek egymással, mindenről elmondták egymásnak a véleményüket, ami azt okozta, hogy szinte állandóan beszéltek, ha halkan is. Tom angolul, Inge németül, Jennifer pedig más-más nyelven aszerint, hogy kihez beszélt. Nekik persze ez automatikus volt, Tom mondott valamit angolul, Inge gondolkodás nélkül válaszolt neki németül, Tom pedig ugyanúgy gondolkodás nélkül folytatta angolul.
  Amikor összekerültek, csak angolul beszélhettek. Tom egy szót se tudott németül, franciául is csak annyit, amennyi ráragadt az itt töltött néhány hónap alatt. Inge viszont még az iskolában megtanult angolul, jobban beszélte, mint a franciát. Egészen addig angolul beszéltek, amíg Andreas meg nem született. Inge persze az anyanyelvén beszélt vele, Tom is a sajátján, de Inge volt vele többet, tehát a gyerek inkább németül kezdett beszélni. Akkor Tom is nekilátott rendesen megtanulni németül. Mire Jennifer megszületett, már ilyenek voltak, otthon két nyelvet használtak, hazulról kilépve egy harmadikat. Persze állandóan keverték őket, folyton előfordult, hogy egy kifejezés másik nyelven jutott eszükbe, és az is megesett, hogy ez átkapcsolta az agyukat a másik nyelvre, és azon beszéltek, amíg valamitől vissza nem kapcsoltak. Ez Ingénél volt a leggyakoribb és Jennifernél a legritkább.
  Nem volt szabad madame-ozni és monsieur-zni őket. Bemutatkozáskor is csak a becenevüket mondták, még azt se, hogy Thomas és Ingeborg. Ez az amerikai tempóból jöhet, gondolta Kissy, mert megfigyelte, hogy Tom többnyire csak Jennyt vagy Jent mond, Inge inkább Jennifert. Nekik Inge rögtön mondta, hogy tegezzék, Tom pedig azt, hogy szólítsák Tomnak; persze, mert a németben ugyanúgy megvan a tegezés-magázás, mint a franciában, az angolban viszont csak Istennel tegeződnek, vele is csak ősrégi bibliai szövegekben.
  Tom egyetlen okból nem rohant le és verte laposra Roger-t. Nem lenne, aki megvédje a családját és keressen rájuk, amíg ő börtönben ül. Persze Inge is keres, sőt Andreas is vállal nyári munkát, de ők komolyan megéreznék, ha egy kereset kiesne. Nem mondták, de Kissy felmérte. A lakás kicsi volt, épp hogy elég négy embernek; egy nem túl nagy szoba és két kisebb, egy apró fürdőszoba és egy valamivel nagyobb konyha. A bútorzat is inkább olcsó áru volt, egy részét Tom csinálta, szeret barkácsolni.
  Érdekes, gondolta Kissy, hogy Jennifer külsején, iskolai holmiján soha nem látszott, hogy az apja taxisofőr, az anyja meg szakácsnő, és minden centet meg kell fogniuk. Jennifer ugyanúgy öltözött, mint a többiek, nem ritkán drágább holmikat is láttak rajta. Fordéknak alighanem fontos, hogy a lányuk ne érezze kevesebbnek magát.
  Jennifer sose sportolt rendszeresen, de rendszertelenül mindig. Általában futott és úszni járt, ezek hasznos dolgok, nemcsak az erőnlét szempontjából, hanem az alakját is formálják. Biciklizni persze mindig biciklizik, iskolába is azzal jár, az egész suli ismeri Jennifer ötsebességes amerikai biciklijét, aminek a vázába bele van gravírozva, hogy Jennifer Ford. Hát most majd sportolhat rendszeresen, a Jerry-kiképzés nem tűr lazsálást. Ezt Vanessa kerek perec megmondta, amikor fölhívták onnan Fordéktól és kitették az asztal közepére.
  – Annak semmi értelme, hogy megtanuljon néhány ütést meg rúgást – jelentette ki. – Ha egyszer csakugyan meg kell védenie magát, a pofa nem fogja nézni, hogy ő milyen ütéseket ismer, és udvariasan odatartani az orrát. Mindent tudni kell, a szimpla orrbavágástól a tíz éven túl gyógyulókig.
  – Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdezte Inge.
  – Nem – jelentette ki Vanessa. – A világ azért terített asztal az összes erőszakos szemétládának, mert az emberek nem tudják megvédeni magukat. A múlt héten megvertek Nizzában egy turistát; én sajnos nem voltam ott, a rendőrök mesélték. Két srác volt, éppen ütötték, amikor a rendőrök beavatkoztak. Az egyik túl nagyot kapott a fejére és mentőt kellett hívni hozzá, de öt járókelő tanúsította, hogy a rendőr nem tehetett róla, a verekedés hevében nem lehet minden ütést kiszámítani. Amikor elmesélték nekem, megkérdeztem tőlük, tudják-e, mi ebből a tanulság. Nem tudták, illetve szerintük az volt a tanulság, hogy a törvényt megsérteni veszélyes dolog. Ami teljesen igaz, csak most mellékes. A tanulság az, hogy senki nem tudja megvédeni magát. A turista nem volt képes egyedül elbánni két fegyvertelen tizenévessel. A két srác nem volt képes elbánni két rendőrrel, akik csak gumibotot használhatnak és nem szabad túl nagyot ütniük. De ami a legrosszabb: ott volt legalább öt járókelő, felnőtt emberek, akik nem mertek megfékezni két kis hülyét, ha nem jönnek a rendőrök, bármit megtehettek volna. Hát én meg tudtam volna fékezni őket, és a társaim közül is bármelyik. Mi nem várunk rendőrökre. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy várjunk rájuk, míg esetleg túl későn érkeznek.
  Itt Kissy fölállt és kiment a fürdőszobába, amíg Vanessa elmondja a folytatást. Semmi kedve nem volt még egyszer hallani Julie Lejeune és Mélissa Russo borzalmas történetét, éppen elég volt a neten kiolvasni a Dutroux-ügyről fellelhető irodalmat és beszélni a dologról. Vanessa mindig jól titkolta az érzéseit, de Kissy nagyon jól ismerte és tudta, mi játszódik le benne. Dutroux áldozatainak szenvedéseit, Natascha Kampusch kálváriáját és az amstetteni rém gyerekeinek húszéves fogságát gondolatban egyetlen szóba sűrítette: pince. Egy elrejtett pince, ahová valaki bezárja az embert, aztán azt csinál vele, amit akar, talán évtizedeken át. S még ennél is van rosszabb. Kissy gondolni se szeretett arra, mit élhetett át a két belga kislány, amikor kínzójuk egyszer csak eltűnt, s ők étlen-szomjan ott maradtak bezárva. Ebben nem hasonlítottak egymásra Vanessával, aki ezekkel a történetekkel is csak tovább hergelte magát a shindyk ellen.
  Fordék nem szorultak különösebb felvilágosításra a shindyktől elképzelhető rémtetteket illetően. Ők is olvastak újságot. A net volt az, amiről nem sokat tudtak. Egyáltalán nem volt számítógépük, se otthon, se a munkahelyükön. Tomnak nem is volt munkahelye, illetve a kocsija volt az. Az étteremben, ahol Inge dolgozott, volt egy számítógép a könyvelés számára, de neki nem volt vele dolga, és aligha volt a netre kötve. Azért neteztek valamennyit ők is, általában Inge, néha Tom bement egy netcaféba és írt mindkettőjük szüleinek, havonta kétszer. Valamelyik online levelezőrendszer használatát tehát ismerték, volt ott fiókjuk – ez volt minden.
  A három egér vagy egy órát töltött azzal, hogy elmagyarázza a Kölyökklub és a hozzá hasonló helyek működését, s legfőképpen a veszélyeit. A névtelenség, magyarázta Martin, kétélű fegyver. Védi azt, aki rosszaságot akar elkövetni, de védi azt is, aki ártatlanul besétál oda. S mégiscsak az utóbbiak vannak többen.
  A beszélgetés, aminek jókora mennyiségű sütemény és gyümölcs látta kárát, azzal a megállapodással végződött, hogy az egerek megtanítják Jennifert, hogyan védheti meg magát.
  Még aznap este meglett a gyakorlóshindyje. Tom egy barátjától kérte kölcsön. Öreg bokszzsák volt, de jól használható, még így rögzítetlenül is. Nem volt hol fölakasztani, Jennifer szobája túl kicsi volt. Az ágya mellé fektette, és amikor gyakorolt, fölrakta az ágyra. Rögtön jól el is páholta.

Jennifer könnyen beilleszkedett az egércsapatba. Megtanulta, hova üljön a konyhai kisasztaloknál és mikor, melyik gépen akarjon netezni. Megtanulta a sajt szót kellő áhítattal ejteni és szakszerűen dögönyözni Suzy hasát. Egyszóval mindent megtanult, amit kell annak, aki sokat tartózkodik a vaucressoni házban.
  Az, hogy ennél többet is tudhatna, szeptember utolsó szombatján merült föl. Jennifer és Vanessa lent volt a tornateremben, ami valaha könyvtárként szolgált. Vanessa éppen azt az ütést magyarázta tanítványának, amit a shindy hátára lehet mérni, ha valamiért az a hozzáférhető. Kissy a lépcső alján megállt és nézte őket. Martin volt a shindy, egy felfordított fiókon állt, hogy olyan magas legyen, mint egy felnőtt. Ekkor megszólalt Nimby a gépteremből:
  – Ej, hol az egerem?
  – Itt vagyok! – rikkantotta Vanessa gondolkodás nélkül, és szaladt a kedveséhez. Az egerek dőltek a nevetéstől. Persze hogy a számítógépegér kellett Nimbynek, csak valamivel belökte a monitor mögé. De a csókot a másik egere kapta, aki visszaadta, de aztán megrázta a fejét. – Most nem érek rád, tanítanom kell a másik ege…
  Elharapta a szót és hátranézett, ki a tornateremben kuncogó Jenniferre. Jól megnézte, mintha akkor látná először.
  – Hm. Voltaképpen miért nem csináltunk belőled még mindig egeret?
  A lány visszanézett rá és tanácstalanul megvonta a vállát.
  A csapattagok összegyűltek a főhadiszálláson. Vanessa kérésére Piék is lejöttek, egyébként ugyanis az egész hétvégét a garázs fölötti szobában szándékozták tölteni, rengeteg tanulnivalójukkal. Csak azért jöttek ki Vaucressonba, mert Niala meggyőzte őket, hogy így kényelmesebb lesz, ők úgyis főznek, Piéknek ezáltal az ujjukat se kell mozdítaniuk és lesz kaja. Úgyhogy csak a könyveket rakták be a kocsiba és jöttek – ruhafélét, fogkefét eddig is tartottak Kissyéknél.
  De most lejöttek mégis, mert Vanessa azzal szaladt föl, hogy nagyon fontos megbeszélnivalójuk van.
  – Térjünk egyből a tárgyra – mondta. – Az imént föltettem egy kérdést. Miért nem csináltunk Jenniferből még mindig egeret?
  Kis csend támadt, a csapattagok a kérdés tárgyát szemlélték. Alighanem mindenki megvizsgálta, hogy nőtt-e valamit a füle, s megpróbált visszaemlékezni, mekkora vonzódást mutat a sajt iránt és fél-e Macskától.
  Ami ez utóbbi kérdést illeti, Jennifer a leghatározottabban nem félt Macskától. Jó néhányszor megpróbált barátkozni vele, de mindig sértődött visszautasítást kapott. Macska láthatóan egyszer s mindenkorra eldöntötte, hogy Vanessán kívül senkit sem fogad kegyeibe. De úgy tűnt, a kislányban is megrendült a bizalma, amióta azt kellett tapasztalnia, hogy kedvence bensőséges kapcsolatokat ápol éppen azzal a két lénnyel, akiket ő a legkevésbé szenvedhetett: Suzyvel, akiben Macska némi kezdeti bizonytalanság után fölismerte az ősi ellenséget – egyoldalúan, mert a kutyakölyök változatlanul rajongott érte –, és Nimbyvel, akinek Macska soha nem fogja elfelejteni azt az inzultust, ami kiscica korában érte.
  De bármilyen volt is Macska viszonya Vanessával, azt az egyet szemlátomást eltökélte, hogy máshoz semmiképp sem ereszkedik le. Így Jennifer is hiába próbálta megsimogatni.
  Minderről most nem esett szó, a társaság nem akarta sokáig föltartani a két egyetemistát, csak Kissynek suhant át gyorsan az agyán.
  – Nem tudom – mondta Pi. – Biztos mert nem jutott eszünkbe. Miért, te szeretnél egér lenni, Jennifer?
  – Hát… – a kérdezett megilletődve nézett rájuk –, az mivel jár?
  – El kell sajátítanod a teljes Jerry-kiképzést – mondta Nimby. – A verekedés csak egy része. Kapsz Jerry-telefont és oldalfegyvert. Nimbusz–1-es sorozatú, hidrokarbon-polimer alapú…
  – Drága Nimby, szűnj meg – kérte Angélique. – Éppen elég nekem az a vastag kémiakönyv odafönn.
  – Egy pillanat – mondta Martin. – Nem szeretnék ünneprontó lenni, de ki dönt arról, hogy fölvehetünk-e valakit?
  Mindenki csak a vállát vonogatta. Kissy végül elővette az alapszabályt. Nem sokat kellett lapozgatnia benne, jól ismerte a szerkezetét.
  – Az ügyvezető bizottság személyi kérdéseiről saját hatáskörében dönt. Ennyi.
  – Vagyis mi döntjük el – állapította meg Niala. – Rajtad a sor, Jennifer.
  – Hát… én… nagyon szeretnék… – kezdte az habozva – de… szóval…
  – Ki vele – biztatta Vanessa.
  – Mondd bátran – mondta Pi.
  – …van valami tagdíj?…
  Az egerek összenéztek.
  – Nincsen – mondta Niala. – Alapítvány vagyunk, nem sportegyesület. Az alapítvány adományokból él, amit bárki adhat, akár tag, akár nem. Tehát a válaszod igen. Javaslatom: szavazzunk Jennifer felvételéről, a szokásos módon, azaz holnap. Nyílt szavazással. Ha mindenki egyetért, akkor ti mehettek is vissza tanulni.

Az este ugyanúgy indult, mint bármelyik másik üzleti vacsora. Egy holding elnöke szervezte, amivel apa cége hosszú távú szerződést készült kötni. Az elnök Saint-Cyrben lakott egy hatalmas villában, apa csak annyit tudott róla, hogy valamivel kisebb, mint a szomszéd ház. Ez a szomszéd ház persze túlzás volt, Versailles kertjei jó pár utcával távolabb értek véget. De a megkívánt öltözet felért azzal, amit amott kértek volna.
  Régebben általában fehéret vagy halványrózsaszínt vett föl az ilyen vacsorákhoz, most viszont valami felnőttesebbet szeretett volna. Tanácsadóinak megoszlott a véleményük.
  – Világoskék – javasolta anya.
  – Zöld – mondta Vanessa, aki nagyon megjegyezte a születésnapját.
  – Őszibarack – mondta Angélique –, a tavalyi barackszínű ruhád is nagyon jól állt.
  – A szabás a lényeg – jelentette ki Niala. – Akármilyen színű lehet, ha a szabás kölykössé teszi.
  – De túl felnőttesnek se szabad lennie – jegyezte meg Chantal. – Akkor olyan benyomást kelt, hogy idősebbnek akarsz látszani a korodnál, vagyis még kis buta vagy.
  Végül Niala találta meg az igazit. Egyenesen átment Monacóba, végigjárta a legjobb szalonokat, és meg sem állt, amíg a tökéleteset meg nem találta. Csinált róla egy tucat fotót, elküldte őket, aztán megbeszélték. Másnap csöngetett a futárcég embere, apa pedig átutalt egy iszonyatos összeget Monacóba.
  De a ruha csakugyan gyönyörű volt. Valamilyen leírhatatlan árnyalat a világoskék és a középlila között, aszerint, hogy éppen hogyan esett rá a fény. Bonyolult minta volt benne a saját anyagából. Selyem, természetesen. Háromnegyedes hosszúságú, félúton a kislányos bő szoknya és a felnőttes szűkebb között. A szükséges kiegészítőkkel, mindennel. Kissy azonnal beleszeretett.
  Amikor átvette, a csapat fele online volt: a D’Aubisson lányok, Nimby és Martin. Niala nagyon elégedett volt, azt mondta, hasznos kis ország. Mármint Monaco, persze. Nimby megkérdezte, hogy milyen színű a ruha, mert a webkamerán azért mégse tökéletesek a színek, és amikor Kissy nem tudta megmondani, azt mondta:
  – Ha rákattintasz a pipetta ikonra, aztán a ruhára, akkor megkapod az RGB és HSL összetevőket.
  Kissy igazán szívesen megtette volna, de semmilyen ikon nem lebegett a szobájában, amire rákattinthatott volna, ezért inkább azt mondta, hogy fölpróbálja.
  – Jó – mondta Martin. – Ki se kell menned, hisz nem vagyunk ott. Nimbyvel majd kikapcsoljuk addig a kameránkat, jó?
  A mai világban nélkülözhetetlen a számítástechnika a lányoknak, állapította meg Kissy, miközben kikapcsolta a saját kameráját és vetkőzni kezdett. Egy butuska lány szó nélkül hagyta volna, hogy azok kapcsolják ki az övéket, mert azt hiszi, ha ő nem lát, akkor őt se látják – és csak annyit ért volna el, hogy nem látja a kidülledő szemeket.
  Nem mintha Martin előtt lenne még titka. Most nem is vesz le mindent, és Martin akkor is nézheti, amikor igen. De most nincsenek kettesben, és itt van Nimby is. Nimby ne nézegesse őt. Nézegesse Vanessát.
  A ruha úgy simult rá, mint… nem is talált rá szavakat hirtelenjében.
  – Mintha rám öntötték volna – mondta, és bekapcsolta a kamerát.
  – Klassz – mondta Nimby. – Jól simul az alakodra?
  – Tökéletesen.
  – Macskának is ilyen van – jelentette ki Nimby váratlanul.
  Kissy megdermedt egy pillanatra. Macskának? Macska monacói szalonokból öltözik? Aztán megértette, hogy ez a ruha simulására vonatkozott. Igen, Macska ruhája is tökéletesen testhezálló, sportos életmódra van tervezve. Fehér macskaprém kezeslábas, füles kapucnival és külön farkincavédővel, varrás nélkül.
  Hirtelen megjelent a lelki szemei előtt egy macskadivatlap, tele szebbnél szebb cicabundákkal. Alighanem túl sok sajtot eszik, azért foglalkoztatják ennyire a macskák.
  Közben fölvette a cipőt is, aztán elrendezte az övet, a vállakat és az ujjakat. A haja persze még nincs kész, de az most nem érdekes.
  – Vau – mondta Vanessa.
  – Remekül áll – mondta Niala.
  – Egérvadító – jelentette ki Martin.
  – Cin-cin – értett egyet Nimby.
  A vacsora előtt még elmentek fodrászhoz, anyának is rendbe kellett hozatnia a haját. Kissy a sajátját feltűzette és beletette azt a gyémántos csatot, amit még a nagyanyjától kapott. A nyakában apró szemű gyöngysor volt, kezében a ruhához való táska – csak egyvalami hiányzott, Nimby szerint.
  – Hiányolom az övedbe tűzött fegyvert.
  Kissy nevetett.
  – Vacsorázni megyek, nem harcolni. Szépen ki lennék dekorálva egy csúzlival az oldalamon.
  – Igen, ez gond – ismerte el Nimby lehajtva fejét. – Kapcsolatba kell lépnünk neves tervezőkkel, hogy alkalmi Nimbusz modellekkel láthassuk el egereinket. El kell tudnunk vegyülni bármilyen társaságban.
  Kissy még jobban nevetett és az órára nézett.
  – Nos, én ma este fegyvertelenül vegyülök. Ha mégis macska jönne…
  – Vagy egerészölyv – szúrta közbe Nimby.
  – …vagy egerészölyv, igen, akkor fölhívlak téged. Te pedig ott teremsz és megmentesz, jó?
  Nimby fölragyogott.
  – És aztán te a karjaimba omlasz?
  – Szó sincs róla. Martin karjaiba omlok, neked pedig azt mondom, hogy kösz. Ha omlásra vágysz, Vanessát mentsd. Jó legyél. Szia!
  Azzal kikapcsolta a kamerát és a mikrofont.
  – Te is légy jó – felelte a hangszóró, mielőtt azt is kikapcsolta volna.

Tényleg szép nagy ház volt, de Kissy nem nagyon nézegette. Beálltak a parkolóba és egyenesen bementek. La Fontaine úr, a házigazda a hallban fogadta a vendégeket a feleségével. Apa bemutatta őket, váltottak pár udvarias szót és besétáltak.
  Igazán szépen laktak. Mindenhol antik bútorok, a falakon márkás festmények, a padlón süppedős szőnyeg. Kissy magában hálát adott, amiért neki nem kell múzeumban élnie. Apa és anya szereti a szép holmikat, és igazán úgy rendezkedtek be Neuillyben is, Vaucressonban is, hogy a vendégek érezzék: jól menő üzletembereknél járnak – de az első számú szempont mégiscsak az volt, hogy ők maguk otthonosan érezzék magukat.
  De nem érdekes. La Fontaine-ék éljenek, ahogy akarnak, őt egyetlen dolog érdekelte. Rókagomba!
  Pontosan ugyanaz volt a tányérján, mint Plumailnél. Fényezett galamb fügével, rókagombával. Az íze is ugyanolyan volt. Lassan megevett egy rókagombát, és ösztönösen balra akart fordulni, hogy elmagyarázza Mohinak, miből van a díszítés. Mert a balzsamecet is ott volt a tányéron.
  Nem értette, miért szökik könny a szemébe. Mohi, azazhogy Vanessa ma akkor eszik rókagombát vagy homársalátát, amikor akar, szól a szüleinek, hogy szeretne elmenni Plumailhez vagy bárhova, és elmennek. Ma este ugyan pizzát eszik, de azért, mert azt akart enni, és ingyen kapja. Giovanni tartozik nekik némi pénzzel, és természetben törleszti. Nem sokáig esznek ingyen pizzát, mert Giovanni még szezonon kívül is elég drága, de azért egy darabig eltart. Ha a nyáron már meglett volna Giovanni tartozása, a csapat pár nap alatt leette volna, de így tovább futja.
  Lopva megtörölte a szemét. A rókagomba nagyszerűen sikerült. Pont úgy, mint Plumailnél. Semmi értelme elérzékenyülni. Pusztán annyi történt, hogy La Fontaine-ék fölvették az ételsorba az haute cuisine-nek egyik olyan darabját, ami az ő vacsorájukon is szerepelt. És kitűnő a séfjük.
  A muszlinruha most Vanessa szekrényében lóg, jutott eszébe minden átmenet nélkül. És Niala egyik nap azt mondta, szerinte jövőre már rá lehet venni, hogy igazi lány módjára öltözzön a nyáron. Kétrészes fürdőruha… ruha vagy blúz és szoknya köznapi alkalmakkor is… Nimbynek a nyála csoroghat majd utána. Bár Vanessa nem hagyja csorogni, már többször is beleült Nimby ölébe, és úgy bújt hozzá, hogy Macskát a gutaütés kerülgethette.

A vendégek vacsora után kis csoportokra oszlottak, úgy beszélgettek. Lehettek vagy ötvenen. A házigazdáék ide-oda sétáltak közöttük, mindenkivel váltottak néhány szót.
  – Á, Chaton kisasszony – jött oda La Fontaine úr, mialatt apa a holding egy másik vezetőjével beszélgetett. – Nem ízlett a rókagomba?
  Kissy döbbenten meredt rá. Ez az ember mostanáig értelmesnek és józannak tűnt. Hogy neki a rókagomba?…
  – Csak mert olyan fájdalmas képet vágott, míg ette.
  Kissy elmosolyodott.
  – Isteni volt. Imádom a rókagombát. Csak… emlékeket idézett föl.
  – Értem. Kellemetlen találkozása volt rókagombákkal. Tudja…
  – Jaj, nem! – nevetett ő. – Nagyon kellemes találkozás volt. Életem legszebb vacsorája.
  – Ó – mondta La Fontaine úr, és csodálkozva nézett rá. Nagyjából egyidős lehetett apával, de egészen ezüst volt már a haja, némi pocakot eresztett, és olyan kockafeje volt, mint egy amerikai politikusnak.
  Kissy érezte, hogy elpirul.
  – Nem tudom, mire gondol, uram, de bármire gondoljon, rosszul teszi. Annak a vacsorának jelentős szerepe volt abban, hogy egy árva kislány szerető családra talált.
  – S kije magának ez a kislány? – érdeklődött La Fontaine úr.
  – Barátom és harcostársam – vágta rá Kissy gondolkodás nélkül.
  La Fontaine úr nevetett. – Ez valami szólásmondás?
  – Nem, tényleg barátok vagyunk és együtt harcolunk.
  – Valamely politikai mozgalomban?
  – Szó sincs róla. A neten kószáló pedofil bűnözők ellen.
  La Fontaine úr olyan hirtelen komorult el, hogy Kissy megriadt. Mi rosszat mondott?
  A házigazda mindmostanáig állt, hisz csak egy pillanatra akart beszélgetésbe elegyedni vele; most azonban odahúzott egy széket és figyelmesen nézett rá.
  – Lenne szíves ezt részletezni?
  Kissy akadozva kezdett bele. Elmondta, hogy egy pasas lánynak adva ki magát odacsalta a Bois-ba, rá akart ugrani, aztán este odamentek hozzá és…
  – De hogy tudták meg, hol lakik? – szakította félbe La Fontaine úr.
  – Semmiség, uram. A neten mindenkinek van egy IP-címnek nevezett azonosítója, aminek segítségével…
  A házigazda olyan szúrós szemekkel nézett rá, hogy Kissy ösztönös késztetést érzett, hogy behúzza nagy kerek füleit és kis farkincáját. Ha a pasas egeret eszik…
  – Mindenkinek?
  – P-persze…
  – És ebből mit lehet megtudni?
  – Hogy hol van a számítógép, amit használ.
  La Fontaine úr csak egy pillanatig gondolkodott.
  – Szeretném megkérni, hogy tartson velem a dolgozószobámba – mondta. – Az édesapja… – Körülnézett. – Úgy látszik, arrébb sétált, de mindjárt megkeressük.
  A férfi föltápászkodott, de fölkelt Kissy is.
  – Apa is kell?
  – Nos, mivel arra kérem, hogy jöjjön velem a dolgozószobámba, nyilván.
  Kissy elmosolyodott. A pasas magas volt, úgy tornyosult fölé, mint egy óriás. Legalább százhúsz kilót nyomott. Ha csak ráteszi a kezét, egérkrémmé változtathatja őt, viszont soha nem lesz képes rátenni a kezét. Mire megmozdulna, már csak egy jól öltözött törmelékkupac a padlón.
  – Eszemben sincs félni magától, La Fontaine úr – felelte magabiztosan. – Mehetünk.

A dolgozószoba éppoly pazarul volt berendezve, mint a ház többi része. Mindenütt mahagóni bútorok, vaskos lexikonok a polcokon, perzsaszőnyeg.
  La Fontaine úr az íróasztalhoz ment és bekapcsolta a számítógépet. Aztán komoly arccal Kissyhez fordult.
  – Van egy lányom – mondta. – Most nincs itthon, a barátainál van. Egy ideje elektronikus leveleket kap… ööö… zaklató tartalmúakat. Mit gondol, ki lehet deríteni, hogy kitől?
  – Valószínűleg – mondta Kissy. – Hacsak nem netcaféból írogat az emberünk, vagy ha nem titkosítja az IP-címét. Hány éves a lánya, uram?
  – Tizenegy. Amikor az első ilyen elektronikus levelet megmutatta, saját kezemhez vontam az elektronikus levelezését: először minden küldeményt megvizsgálok, csak aztán adom át neki. Eddig összesen hat érkezett.
  Kissy odalépett a géphez, és szemügyre vette a leveleket. Külön voltak téve és pirossal megjelölve. Mindegyiknek ugyanaz volt a tárgya: Kedves Yvette!
  – A lányát Yvette-nek hívják?
  – Igen.
  Kissy a táskájába nyúlt, s oda se nézve kapcsolta ki a mobilon a billentyűzárat és nyomta be a kettest meg a kihangosítót. Közben a másik kezével átpörgette a leveleket, egyiket a másik után, olyan sebességgel, hogy épp csak futólag tudott ezt-azt elolvasni.
  – Egerészölyv? – szólalt meg a telefon.
  – A házibulit Sophie Marceau rendezte – mondta Kissy fülig érő vigyorral. Milyen régen nem mondta ki és nem is hallotta senkitől a jelszót! – Nimby, mailspammer shindynk van!
  – Vau – jött az elragadtatott válasz. – Ki az áldozat?
  – A házigazdánk tizenegy éves lánya. A pofa személyesen ismeri – állt meg hirtelen egy szövegrésznél. – Tudja, hogy fekete haja van. Mert az van neki, ugye, uram?
  – Igen – vörösödött el La Fontaine, ahogy beleolvasott a malacságokba. – Tudja, én nem olvastam ezeket… nem volt gyomrom hozzá.
  – Megértem, de az ellenséget ismerni kell. Nimby, mondhatom az IP-ket?
  – Persze. Melyik domainről ír?
  – Hotmailes. Hat levelünk van.
  – A legfrissebb mikor jött?
  – Két napja.
  Kissy bediktálta az IP-címet, de alig mondta ki az utolsó számot, Nimby úgy kezdte csóválni a fejét, hogy a hangján is hallatszott.
  – Ez az Orange postaszervere, ami kikézbesítette. Keresd meg a legrégebbit, ahonnan elindult.
  Kissy végigböngészte a levél útvonalát, és megtalálta a legutolsó IP-címet a legrégebbi dátummal.
  – Oké, ezt letrace-elem – mondta Nimby. – Addig nézd meg, hogy a többit is ugyanez a cím küldte-e.
  – Mind ugyanonnan jött – mondta Kissy fél perc múlva. – Megvan a hely?
  – Éppenséggel meg, de két puszinál olcsóbban hogy adhatnám?
  Kissy dühösen nézett a telefonra, aztán vad vigyor jelent meg az arcán.
  – Rendben – mondta. – La Fontaine úrnak kell a cím, tőle kérd a puszijaidat.
  Csend a vonalban.
  – Matt egy lépésben – ismerte be Nimby. – A cím Guyancourt, rue Louis Pasteur 13.
  – Hogyan?! – hördült fel a házigazda.
  Nimby megismételte.
  La Fontaine úr elnézést motyogva félretolta Kissyt és pár kattintással elővarázsolt egy címjegyzéket. Hamar megtalálta benne a címet, pontosan azt, amit Nimby mondott.
  – Hubert Delacroix – mondta Kissy hangosan. – Elnökhelyettes, Delacroix és Társa.
  – Odaküldjem a rendőrséget? – kérdezte Nimby.
  – Nem szükséges! – fújtatott La Fontaine úr, és hosszú lépteivel elhagyta a szobát. Kissy fölkapta a táskáját és utánarohant. Jó, hogy nem hord magas sarkú cipőt.

La Fontaine úr végigszáguldott a vendégek között, egy-két embertől kérdezett is valamit. Nyilván azt, hogy nem látták-e Delacroix-t.
  – Úgy látszik, az emberünk is itt van – emelte föl Kissy a telefont.
  – Ó, a fenébe – mondta Nimby. – Megint neked jut az élvezet.
  – Még nem találtuk meg a pasast – figyelmeztette Kissy. – Azazhogy alighanem már megvan.
  La Fontaine úr egy jól öltözött, huszonéves fiatalemberrel érkezett karonfogva.
  – De, roppantul sürgős, kedves Delacroix úr, feltétlenül meg kell beszélnünk. Erre parancsoljon.
  A dolgozószoba ajtajában találkoztak össze Kissyvel.
  – Á, igen – mondta La Fontaine. – Ismerjék meg egymást. Az úr Hubert Delacroix, elnökhelyettes a családi cégüknél…
  Kissy közbevágott.
  – Sheila de la Roger vagyok – és széles mozdulattal kezet nyújtott –, a Montgolfier és Eiffel Bank elnökének lánya. – Megrázta a shindy kezét, úgy, hogy majdnem kilöttyent a másik kezében tartott koktélja. Közben figyelmeztetően a házigazdára nézett, aki zavartan elhallgatott, s csak egy karmozdulattal jelezte, hogy menjenek be.
  – Van egy javaslatom – mondta Kissy, amint La Fontaine becsukta az ajtót. – Delacroix úr, lenne szíves kényelembe helyezni magát az íróasztal mögött? Azonnal meg fogja érteni, hogy miért.
  A shindy furcsálkodó képpel az asztalhoz sétált, megkerülte és helyet foglalt a vagyont érő fotelban.
  – Kérem, ahogy óhajtják, ha ezzel örömet szerezhe…
  A mondat vége elhalt a semmiben. Delacroix döbbenten meredt a képernyőre. Kissy kezében már videóra állítva figyelt a Jerry-telefon.
  – Akkor beszélgessünk, Delacroix úr! – dörrent La Fontaine hangja, mint az ágyúlövés. – Beszélgessünk!
  Megkerülte az asztalt és rávetette magát a shindyre, aki az utolsó pillanatban orrba vágta. La Fontaine hátratántorodott és nagyokat nyögött.
  – Majd beszélgetünk máskor – mondta Delacroix, s miközben fölkelt, a koktélospoharat az asztal széléhez csapta. Csak a hosszú talp maradt a kezében, a végén tűéles pengévé változva. – Nekem most el kell mennem. Oké? Szépen kisétálok, beülök az autómba és elmegyek.
  Kissy nem nagyon figyelt a szavaira. A kezét nézte megbabonázva. Delacroix úgy forgott, hogy mindkettejüket egyszerre lássa, és fenyegetően tartotta kezében az életveszélyes fegyvert. Kissy keze ösztönösen megindult a csípője felé, de ott nem volt semmi. Még egy Nimbusza se volt. Ezzel a fegyverrel pedig puszta kézzel nem szállhat szembe.
  Hirtelen megszólalt a kezében a telefon.
  – Alpha Charlie Uniform Foxtrot Oscar Tango.
  Kissy döbbenten állt, még nem fogta föl a szavak jelentését. Delacroix is megtorpant, nem számított rá, hogy valaki telefonból fog beszélni, és az érthetetlen szöveg mögött alighanem csapdát szimatolt.
  AC UF OT, AC UF OT, ismételte Kissy magában, aztán hirtelen a helyére kattant minden. Arc – dobni – telefon!
  Villámgyorsan megpördült, teljes fordulatot tett, és az így nyert lendülethez minden erejét hozzáadva Delacroix képébe vágta a telefont. A shindy ordítását még a ház túlsó végében is hallhatták. Az ajtónak tántorodott és az arcát fogta. Kissy lábbal félresöpörte a padlóra hullott üvegdarabot, aztán megint megpördült és rúgott. Ezúttal nem ordítást kapott a telitalálatért, hanem csendet. A shindy elhallgatott, és éppen abban a pillanatban zuhant a padlóra, amikor föltépték az ajtót.

Delacroix úr valamiért egy percig sem vette föl a „maguk bántották az én ártatlan kisunokámat” hozzáállást. Alighanem lehetett már egy s más a pofa rovásán. Megnézte az emaileket és meghallgatta Kissyt és Nimbyt, akik kijelentették, hogy a Jerry Alapítvány teljes felelősséggel állítja: a zaklató leveleket az általuk kiderített lakáscímről küldték. Ezalatt a shindy ájultan feküdt a padlón. A vendégek a kezdeti sikongatás és riadozás után magukra hagyták őket, csak apa és anya maradt, meg persze madame La Fontaine.
  – Mi az a Jerry Alapítvány? – kérdezte Delacroix úr. Kistermetű, idős úriember volt, roppant tekintélyes és halk szavú. Kínálás nélkül helyet foglalt, és a többiek is követték példáját.
  Kissy átadta az igazolványát és elmondta, mivel foglalkoznak.
  – Én kértem fel a kisasszonyt, hogy segítsen megtalálni a levelek feladóját – mondta La Fontaine. – Azt hiszem, az ilyesmiért börtön jár.
  – Feltéve, hogy a sértett feljelentést tesz – mondta Delacroix úr, és nagyon komolyan nézett üzletfelére.
  – Igen – mondta La Fontaine úr. – Feltéve.
  Néhány másodpercig farkasszemet néztek, aztán Delacroix fölállt. La Fontaine szintén, és apa is követte példájukat. A hölgyek ülve maradtak.
  Delacroix elővett egy névjegyet és átadta apának.
  – Chaton úr, örülök, hogy megismertem önt és kedves családját. Legyen szíves megküldetni alapítványuk számlaszámát. Asszonyom?… kisasszony?…
  Kissy kábán kezet adott neki, és már kint is voltak az ajtón. Ahogy kisétáltak a házból, szinte föl se tűnt neki, hogy már csak a pincéreket látja, vendég egy sincs.
  – Mi… mi történt tulajdonképpen? – kérdezte, amikor kiléptek a parkolóba. Kisegérlelke háborogva tiltakozott a kétségtelen tény ellen: ott hagyták a shindyt anélkül, hogy értesítették volna a rendőrséget.
  Apa csak a kocsiban válaszolt, mialatt kigördültek a parkolóból.
  – Gentlemen’s agreement. La Fontaine úr el fog tekinteni a feljelentéstől, sokkal több pénzért, mint amit egy polgári perben kaphatna. A shindyd meg majd megkapja a magáét a nagyapjától. És az alapítvány is adományt kap… ami egyúttal a hallgatásunk megvásárlása is.
  – A Jerry mindig bizalmasan kezelte az ügyeket – mondta Kissy morcosan.
  – Annál inkább elfogadhatjátok. Egyébként is úgy gondolom, hogy adósaink, többek között a tönkretett vacsoráért is.
  – Igen – mondta Kissy sóhajtva, és még egyszer megnézte a telefonját. Így, elő- és hátlap nélkül úgy festett, mint egy mirelit csirke. Majd rátesz egyet a tartalék telefonokról, aztán később vesz új burkolatot. A frizurája is szétesett, és apa meg anya lecsúszott egy csomó értékes megbeszélésről.
  – Viszont a rókagomba isteni volt – állapította meg.

A következő napokban számtalanszor meg kellett állapítania, hogy ez volt eddigi legsikeresebb shindyvadászata. Az, hogy az egerek kirobbanó örömmel fogadják, már előre nyilvánvaló volt, s valóban, mire hazaért, az egész csapatot ott találta a képernyők előtt, még Ange nénit és Jennifert is fölhívták és becsatlakoztatták hangban. El kellett mesélnie mindent részletesen, különösen azt, amikor orrba telefonálta a shindyt. Az új szakkifejezés Vanessa alkotása volt, és lehetőséget adott Jennifernek, hogy ő is hozzájáruljon a Jerry tökéletesítéséhez.
  Az egértanonc – Nimby nevezte el így – megkapta a Jerry-morze és az X-kód táblázatát, és éjjel-nappal tanulta, akárcsak ők annak idején. Most előállt egy gondolattal.
  – Szerintem a különféle ütések és rúgások is kaphatnának saját kódot. Akkor egy kóddal meg lehetne mondani, mit tegyen a másik vagy mit teszünk mi.
  Jennifer már össze is szedett néhány kódot, amiket a P betűhöz sorolt be, mert ez három vonásból áll, és a kétjegyű betűk meg a három pont, a C már foglalt. Az egerek szokás szerint másnap szavaztak róluk, és elfogadták valamennyit. PD, Papa Delta lett az orrba telefonálás kódja; persze nemcsak telefont jelent, hanem bármilyen jól dobható, kemény tárgyat. A D betűt Delacroix tiszteletére választották.
  De nemcsak az egereknek tetszett az eset. Apa másnap elküldte Delacroix úrnak a számlaszámot, amit alighanem La Fontaine úr is elkért tőle, mert két nappal később tízezer eurót küldött a Jerrynek. De már a verekedés utáni napon, vasárnap délután futár érkezett a vaucressoni főhadiszállásra, s egy csokor fehér rózsát hozott Chaton kisasszonynak címezve. A kártyán ez állt: „Köszönetem és nagyrabecsülésem jeléül – Jean-Marie La Fontaine.”
  S magától értetődően ő lett a hónap egere.
  Október első hetében rendszeresen jelzett a Cirrus, amely az alapítvány bankszámlájáról érkező SMS-eket is fogadta és a hálózaton belül ingyen küldte szét. Láthatóan La Fontaine is, Delacroix is osztogatta a számlaszámot, mert az adományozók között apa mindkettő üzletfeleit fölfedezte. Tizenöt adomány érkezett, száztól ötszáz euróig, összesen négyezer-hatszáz.
  Delacroix úr hálájának jele csütörtökön érkezett meg. Kissy nem hitt a szemének, úgyhogy megkérte Ange nénit, hívja föl a bankot. Meg is tette – a pénz ott volt a számlán.
  Százezer euró.

Kissy még egyszer végignézett az arzenálon. Minden készen állt. Külön, zárt rekeszekbe tettek mindent, típus szerint, bár nem választották külön a botanikumokat és a zoologikumokat, ahogy Nimby javasolta: a paradicsom melletti rekeszben volt a tojás, a következő rekeszben az uborka. Mindent gondosan fölszeleteltek, amit kellett, meghámoztak; előkészítették a szükséges mennyiségű kést és egyéb szerszámot is. Ha az ember kicsit messzebbről nézte, úgy festett az egész, mint valami hangszer, aminek a rekeszek a billentyűi – különösen mert tudta, hogy Vanessa úgy tud rajta játszani, mint egy hangszeren, igazi művész módjára, csak az ujjai alól nem dallamok hömpölyögnek elő, hanem szendvicsek.
  A Vaillant házaspár természetesen nem segíthetett a szendvicsorgona összeállításában, hiába jöttek órákkal a többiek előtt, Chantallal együtt – ahogy Blanche sem, aki előző este érkezett a lányaival. A vendégeknek szigorúan tilos volt dolgozni. Vaillant-ék ezért beállították a kocsijukat az utcai falhoz, a kaputól távolabbi sarokba, aztán Blanche társaságában szép ráérősen körbesétáltak a házban és a kertben. Útikalauzuk időnként cserélődött, hogy meg ne unják, és hogy minden egér kivehesse részét az előkészületekből.
  Utánuk Ange néni következett, aki taxival jött. Ő nem sétált, azt mondta, hozott magával némi papírmunkát a könyvtárból, éppen belefér az idejébe, mire mindenki befut. Félórával később egy kapunyitással érkezett monsieur Rochefort és a Blanchard házaspár; így már három kocsi állt az utcai falnál, a negyedik, Piék Citroënje a másiknál.
  Blanchard úr rögtön mentegetőzni kezdett, amiért a Ford még nincs kész, és alig figyelt Jennifer válaszára: „dehogyisnem vagyok kész”, a tekintete ugyanis ekkor megakadt Vanessán, aki éppen lágy futamokat adott elő pástétomokra és sajtokra. Már eddig is lejátszott néhány etűdöt, de most, hogy mindenki együtt volt, hozzákezdett magához a szimfóniához.
  – Azok mire valók? – tudakolta Blanchard úr, roppant érdeklődéssel szemlélve a már megtelt tálcát.
  Vanessa odapillantott.
  – Nagyon hasznos dolgok, Yves bácsi. Ha beteszel egyet a szádba és rágó mozdulatokat végzel, nagyszerű élményben lesz részed.
  Blanchard úr fölkapott egyet és kipróbálta.
  – Ez tényleg jó!

A nappaliban gyűltek össze, itt toltak össze négy asztalt. Húszan voltak: nyolc egér, egy egértanonc, nyolc szülő és Ange néni – valamint Suzy és Macska, akik megfigyelőkként voltak jelen, bár Suzy leginkább a tányérok megfigyelésével foglalkozott, Macska pedig fölmászott a könyvespolcra és a Larousse-enciklopédia első és harmadik kötete között kényelmesen összegömbölyödött. A második kötetet valaki levitte a gépterembe, és még nem hozta vissza.
  Ülőhely mindenesetre csak tizennyolc kellett. Az egész házból összegyűjtötték a székeket.
  – Akkor hát kezdjünk hozzá – javasolta apa. – Madame Beaumont?
  – Igen – bólintott Ange néni. – A kuratóriumi ülést megnyitom. Lássuk a napirendet. Az ügyvezető bizottság tájékoztat minket, hogy felvették soraikba Jennifer Fordot, jelenleg tanulói minőségben, itt ül ni.
  Jennifer fölemelkedett és meghajolt. Szórványos taps.
  – Angol? – kérdezte monsieur Vaillant.
  – Amerikai–német – felelte Chantal. – Rengetegszer meséltem róla, csak nem figyeltél.
  – Hát az lehet – mondta apja bizonytalanul.
  – Második pont – folytatta Ange néni. – A nemrég érkezett adományok. Az alapítvány készpénzvagyona pillanatnyilag… közel százharmincezer euró.
  – Szent ég! – hökkent meg Blanchard úr. – Az megvan vagy nyolcszáz… nem is, nyolcszázötvenezer frank!
  Kissy mosolygott. Halványan még emlékezett a frankra, de se a bankjegyek, se az érmék képét nemigen tudta felidézni. Hétéves volt, amikor bevezették az eurót, neki akkoriban még ritkán járt pénz a kezében. De persze Blanchard úr évtizedeken át azzal fizetett.
  – A gyerekek – folytatta Ange néni –, akarom mondani, az ügyvezető bizottság tagjai összeállítottak egy listát azokról a dolgokról, amikre az alapítványnak költenie kellene. Te jössz, Nimby.
  – Azzal kezdem – mondta a fiú –, hogy a kapott pénznek csak töredékét szeretnénk felhasználni. A legfontosabb: rendes gépek. A jelenlegi szervereink épp hogy szét nem esnek. Úgy gondoltuk, hogy bázisonként egy modern gépet vennénk, ez elég a Cumulus–Cirrus biztonságos működtetéséhez. A jelenlegi gépparkot nagy részben megtartanánk. Néhány dolgot célszerű lesz kicserélni, de akad közte, amit el lehet adni, ha nem is sokért. A következő hetekben megtervezem, hogy mi hova kerüljön, és apránként megcsinálom.
  – Eszerint gyakran látlak majd nálunk – mondta Blanche, amitől Vanessa fölragyogott.
  – Sajnos nem olyan gyakran, mint szeretném. Azt hiszem, elég lesz két vagy három hétvégét ott töltenem.
  – És Amiens-ban? – kérdezte Angélique.
  Nimby megcsóválta a fejét.
  – Clémentine megfelel az elvárásoknak, nem kell hozzányúlni.
  – Én nem értek hozzá – szólalt meg monsieur Vaillant –, de az új szerverekhez nem kell a programokat is újra megvenni?
  Nimby még jobban csóválta a fejét.
  – Az egész hálózaton nincsen egy fia program se, amit pénzért vettünk volna. Én nem szeretek szoftverre költeni. Mindent ingyenes programok csinálnak.
  – Ó!
  – Egyébként ha fizetős programok lennének, akkor a válasz az lenne, hogy de igen, ha az új gépeket a régiek mellé állítjuk be, nem pedig valamelyikük helyett, de azt is csak akkor, ha darabonként vesszük a licencet. Mert ha például húszdarabos licencet veszünk, akkor ugye még bőven tart belőle. A költségen kívül a rengeteg adminisztráció is oka, hogy ingyenes programokkal raktam meg a gépeinket. Nem lenne türelmem nyilvántartani, hogy miből hány licencünk van és hányat használunk.
  – Értem – mondta Vaillant úr.
  – A következő dolog az, hogy szeretnék egy kicsit bűvészkedni. Néhány fölösleges cucc kikerül a gépeinkből. Ezek mellé vennék egyet s mást, és összeraknék belőlük egy középkategóriás gépet, amiből alapítanék egy új terminált.
  – Egy micsodát? – kérdezték többen is.
  – Terminált. Olyan gépet, ami része a Jerry-hálózatnak, de nem lát el szerverfeladatokat, mert nincs állandóan bekapcsolva. Ez nem lesz drága. És szeretném az alapítvány költségén a netet is belevezettetni.
  – Miért, hova akarod tenni? – kérdezte Ange néni.
  – Jenniferhez – felelte Nimby.

Meghökkent csend ült rájuk. Kissy teljesen le volt sújtva, amiért nem neki jutott eszébe. Ez a hónap ötlete.
  – Jennifernek nincsen számítógépe – törte meg Niala a csendet. – Senkinek sincsen a családjában. Következésképpen nem tud velünk kapcsolatot tartani. Persze ott vannak a telefonok, de azok nem mindenhatók. Éles helyzetben, amikor gyorsan kell cselekedni, jobb a rendes gép. Azonfelül…
  Húgára nézett, aki visszanézett rá. A csend szinte már tapintható lett. Mindenki a két lányt nézte, akik teljesen elmerültek egymás tekintetében. Vajon másnak is van olyan érzése – töprengett Kissy –, hogy ezek ketten telepatikus kapcsolatban állnak egymással?
  – Holnap lesz az évfordulónk – szólalt meg Vanessa anélkül, hogy a szemét megmozdította volna. – Holnap lesz egy éve, hogy megszülettem és Vanessa lettem. Mindezt az indította el, hogy egy alapítványtól kaptam egy számítógépet.
  A kuratórium vita nélkül elfogadta Nimby összes javaslatát. Kissy alig figyelt rájuk. Vanessát nézte, aki már megszakította nővérével a szemkontaktust, de úgy ült mellette, lehunyt szemmel, mint aki éppen jeleket vesz valamilyen antennával. A másik oldalán Blanche ült, vele szemben Nimby, Nimby mellett Kissy. Minden tervezés nélkül úgy ültek le, hogy Vanessa közvetlen közelében volt az a négy ember, aki a jelenlevők között a legfontosabb neki.
  Holnap, gondolta Kissy. Blanche elsősorban ezért jött Vaucressonba erre a hétvégére, a gyűlés másodlagos volt. Holnap jön Georges is, és itt ünneplik meg az évfordulót.
  Ekkor mocorgást pillantott meg a magasban. A Larousse-enciklopédia második kötete felült, ásított egyet és megvakarta a füle tövét. Aztán könnyedén leugrott a több emeletnyi mélységbe, puhán talpra esett és besétált az asztal alá, Vanessa és Niala között. Vanessa lenyúlt, anélkül hogy lenézett volna, fölkapta és az ölébe ültette.
  Kissy csak nézte, ahogy a kis puha szőrgombóc elhelyezkedik Vanessa ölében, és arra gondolt: öt. Odajött az ötödik is azok közül, akik itt a legjobban szeretik Vanessát.
  Csak később jött rá, hogy Jennifer reakciójára egyáltalán nem is figyelt. Ezen a hétvégén Vanessa a főszereplő. Jennifer alighanem meg volt hatódva, hisz miért ne lett volna, amikor barátai és harcostársai egyszer csak számítógépet akarnak tenni a szobájába – voltaképpen megajándékozzák eggyel.
  – Még tiltakozni is megpróbált – felelte Niala, amikor estefelé megkérdezte. – De neked hol járt az eszed?

Vaillant-éknak és Ange néninek korán el kellett menni; nem sokkal később Rochefort úr is elköszönt. A Blanchard házaspár nyolc óra felé kezdte nézegetni az óráját.
  – Szó se lehet róla – jelentette ki anya, mintha bármi is elhangzott volna előzőleg. – Itt maradtok éjszakára, Julie. Képtelenség, hogy most hazamenjetek, reggel pedig visszagyertek.
  Azok ketten egymásra néztek.
  – Mármint miért jönnénk vissza?
  – Mert holnap lesz Vanessa első évfordulója, és itt a helyetek.
  – Ugyan miért… – kezdte Blanchard úr, de ekkor megakadt a tekintete a kislány arcán. – Ó, a miatt a régi dolog miatt? Ugyan már. Nincs semmi jelentősége.
  Vanessa rendkívül morcosan nézett rá.
  – De van, Yves bácsi.
  Kissy nem mert volna megesküdni, hogy Blanchard úrnak, vagy akár a feleségének van érzéke az olyan dolgokhoz, amik Vanessa lelkivilágát mozgatják. De ekkor szerencsére csengettek, és félbeszakadt a beszélgetés.
  – Csengetnek – mondta anya teljesen fölöslegesen. – Vanessa, megtennéd, hogy kinézel a monitoron?
  – Én? – nézett az csodálkozva. Nem volt logikus éppen őt kérni, aki a konyha felől ült az asztalnál, mert a délután folyamán sokszor fölugrott és előadott valami finomat a hangszerén.
  – Igen, te. Légy szíves.
  Anya hangja olyan volt, mint máskor, amikor kért valamelyiküktől valamit; nem a hang okozta, hogy Vanessa gyanút fogott. Az arcáról sem olvashatott le semmit; anya üzletasszony, megszokta, hogy pókerarcot öltsön. A szituáció volt az oka, hogy a kislány arcán hirtelen kigyulladt valami fény, de mellette ott volt a hitetlenkedés is. Fölpattant, s ahelyett, hogy megkerülte volna az asztalt, bebújt alá, Martin és Kissy között kibújt, és már szaladt is. Egy pillanat múlva meghallották boldog sikkantását.
  – Georges!
  A társaságon végighullámzott valami elégedett öröm. Kissy hirtelen hátratolta a székét. Pár lépéssel Blanchard úrnál termett, és odahajolt hozzá.
  – Beszélnem kell magával.
  – Most?
  Kissy bólintott, és elindult az utcai szoba felé, vissza sem nézve. Csak akkor fordult meg, amikor Blanchard úr is belépett a szobába. A férfi becsukta az ajtót, ő pedig felkattintotta a kis állólámpát a sarokban. Odalépett az autószerelőhöz és fölnézett rá.
  – Maguk sokkal fontosabbak neki, mint gondolja. Azért is, amit az imént régi dolognak nevezett. De Vanessának nem az számít, hogy mikor történt, hanem hogy mi történt.
  – De… – kezdte a másik, de Kissy fölemelte a kezét.
  – Hallgasson végig. Ő nem olyan, mint maga vagy én. Mi hálásak vagyunk azért, ha valaki jót tesz nekünk, megköszönjük, aztán továbblépünk. Vanessa nem. Ha valaki jót tesz vele… vagy akár csak hajlandónak mutatkozik, hogy jót tegyen vele, azt ő egy életre megjegyzi. Legalábbis annak idején, Mohi korában így volt. Mert akkoriban mindenki csak bántotta.
  A férfi lehajtott fejjel hallgatta. Most megszólalt:
  – Értem én, amit mondasz, de hát… kérdem én, olyan nagy dolog ez?
  – Igen – felelte Kissy nagyon komolyan. – Óriási dolog. Abban a helyzetben senki más nem segíthetett rajta, mint egy házaspár, akik hajlandóak bizonytalan időre befogadni egy alig vagy egyáltalán nem ismert kis vadócot, aki felelősséget, munkát, költségeket jelent… ő pontosan tudja, mekkora esélyei voltak. És akkor egyszer csak két házaspár vállalta. Persze hogy a szívébe zárta mindkettőt.
  Blanchard úr lassan bólogatott.
  – Apa is megpróbálta már feloldozni a kötelesség alól, amit magára vállalt. Nem sikerült, soha nem is fog sikerülni. Vanessa úgy tekinti, hogy adósa a szüleimnek, és ha alkalom nyílik rá, újra és újra vissza fogja fizetni, egész életében. Magukkal is ugyanezt fogja tenni, csak másképpen, és valószínűleg csak addig, amíg föl nem nő.
  – Miért csak addig? – kérdezte a másik meglepve.
  Kssy sóhajtott.
  – Mi itt mind elnézzük őket, hogy milyen édesek együtt, milyen szép gyerekszerelem. És közben elfelejtjük, hogy Vanessa látott és tapasztalt már annyit, hogy ha nem is felnőttnek, de nagy kamasznak számítható. S ami még fontosabb: hogy soha nem szegi meg adott szavát. Nem hiszem, hogy bármilyen kimondott ígéretet tett már Nimbynek, de lélekben elkötelezte magát… ami egyébként minden adott szónál többet számít. Ő már egyszer s mindenkorra Nimbyhez tartozik. Jobb, ha hozzászokik, Blanchard úr, hogy ott kint a jövendőbeli menye éppen a fia jövendőbeli apósát üdvözli.
  A férfi kényszeredetten nevetett.
  – Nem túlzás ez?
  – Micsoda?
  – Még tizenhárom évesek sincsenek. Annyi minden történhet még, mire felnőnek.
  – Már felnőttünk – mondta Kissy komoly arccal. – Csak a törvény még nem enged házasságot kötni… nem is tudom, mennyi a korhatár. Persze nem csak ezen múlik, de… bármelyik percben rájöhetnek ők is, hogy a választásuk végleges és visszavonhatatlan.
  Blanchard úr megdöbbent.
  – Hát nem tudják?!
  – Honnan tudnák? Az ember a saját szívébe lát bele a legkevésbé. Csak mi tudjuk… a szülei, Niala, én, meg most már maga is.
  Blanchard úr nagyot sóhajtott.
  – Tudod… – kezdte, aztán elhallgatott.
  – Mondja csak…
  – Tudod… én nagyon megszerettem ezt a kislányt. Őszintén mondom, szívesen elvállaltam volna arra az időre, egy évvel ezelőtt. Meg persze ma is ugyanúgy elvállalnám. De egy dolog az és egészen más dolog, amiről te beszélsz. Nem vagyok biztos benne…
  – Tökéletes pár lesznek – szakította félbe Kissy.
  – Honnét veszed?
  – Onnét, hogy már most is tökéletes pár.
  – Ej – Blanchard úr bosszús mozdulatot tett. – Egy házassághoz több is kell. Most még könnyen lehetnek tökéletesek, de az együttélés egészen más.
  – Ne kívánjon túl sokat. Most abban tökéletesek, amiben lehet. A többit majd megtanulják. Nem lehet két ember között összhang az ágyban, amikor még nem is látták egymást ruha nélkül. Mi Martinnel nyáron kezdtük tanulni, és egyszer majd bizonyára meglesz az összhang is.
  – Hm – mondta Blanchard úr. – Nem kezditek egy kicsit korán?
  – Nem – mondta Kissy határozottan. – De ideje visszamennünk. Akkor számíthatok magára?
  – Hogyan?… – Blanchard úr fölkapta a fejét. – Mármint hogy nem próbálom lebeszélni róla, hogy fontosak vagyunk Julie-vel? Persze, eszemben sincs.
  – És abban is, hogy nem próbál beavatkozni kettejük kapcsolatába.
  Az autószerelő borzadva nézett rá.
  – No nem. Isten őrizz. Elég arra az esetre gondolnom a négy suhanccal, és elmegy a kedvem tőle, hogy feldühítsem őket.
  Nevettek. Aztán Kissy a kilincs felé nyúlt, de a férfi megérintette a vállát.
  – Igazán szólíthatnál te is Yves bácsinak, mint a tiszteletbeli kishúgod.
  Kissy mosolygott.
  – Köszönöm. Akkor – szervusz, Yves bácsi.

Georges már hetekkel ezelőtt elcserélte ezt a járatot egy társával. Szólt is róla a családjának. Hogy pont Vanessának elfelejtett szólni? Igazán sajnálja, azt hitte, tud róla.
  Vanessa nevetett és azt mondta, összeesküvők.
  Georges felszólította, hogy reggelre találja ki, hova szeretne menni, mit szeretne csinálni a másnapi ünnepen. Vanessa csak pár pillanatig gondolkodott és azt mondta, már most is tudja. Két kezét térdmagasságban eltartotta egymástól, aztán emelni kezdte őket, s közben közelíteni. Mire a nyakához ért, összeérintette őket, s együtt emelte még tovább a feje fölé, amilyen magasra csak tudta.
  Georges azt mondta, teljesen világos, viszont neki még el kell intéznie egy-két telefont. S ezzel elvonult.
  Addig ők elrendezték a vendégsereget. Ezen az éjszakán megint fiúk–lányok összeállításban lesznek, Kissy szobájában öten. Blanche-ék mentek az emeletre, Vanessa szobájába, Yves bácsiék pedig a fiúkéba, Kissyékkel szemközt. Piék maradtak a régi szobájukban. Nimbynek és Martinnek választást kínáltak a lenti háló és az utcai szoba között. Az utcait választották.
  A matracokat egyenként akarták lehozni az emeletről, de Yves bácsi megcsóválta a fejét és egymásra rakta mindhármat. Megemelte az egyik végét, Pi a másikat, és lesétáltak.
  – Igazából még lehetne rajta egy – mondta az autószerelő, mikor leértek a lépcsőn.
  – Legközelebbre szerzek – ígérte Kissy –, de most csak ennyi kell.
  A matracok elhelyezésében Nimby segített, neki nagy tapasztalata van olyan logikai játékokban, ahol dolgokat ide-oda kell rakosgatni. Végül is a fotelt átvitték a másik szobába, így jutott hely mindegyik matracnak.
  – Ó, így már tökéletes – állapította meg Nimby. – Eddig nem mertem fölajánlani, nehogy zsúfoltság legyen, de így már szívesen jövök én is. Itt bőven van hely – mutatta a fürdőszoba felőli dupla matracot –, remekül elférek Chantal és Jennifer között. Hé! – kiáltotta, amikor megragadták. – Valaki kell, aki megvéd titeket az egerészölyvek…
  Az ajtó becsukódott, Chantal pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.
  – Remek egér – mondta –, de az idegeimre tud menni.
  – Szerinted mi lenne – kérdezte Jennifer –, ha egyszer valamelyikünk azt felelné, jól van, gyere ide mellém?
  Chantal elgondolkodott.
  – Jönne.
  – És?…
  – Azzal tölthetnél félórát, hogy kituszkold az ágyadból – mondta Niala –, és arra hivatkozna, hogy hiszen te hívtad. Hosszú birkózás lenne belőle.
  Kissy fölsóhajtott.
  – Annak is eljön az ideje – nevetett Niala –, de te, gondolom, nem Nimbyvel akarnál birkózni. De osszuk el a helyeket.
  Beszéd közben mindenki Vanessát figyelte a szeme sarkából, de a kislány nyugodtan ült az ágy szélén, félig háttal nekik, és a tévéműsort olvasta.
  – Sorsoljunk – javasolta Chantal.
  – Jó – mondta Kissy, és elővett egy csomag kártyát. Kikeresett öt lapot ásztól ötösig, és keverni kezdte.
  – Akkor az ágy az egyes-kettes – mutatta Niala –, ez a matrac a hármas, az pedig a négyes és az ötös. Vanessa, te húzz először.
  Kissy átnyújtotta a kártyákat az odaforduló kislánynak, aki a kettest húzta. Chantal a négyest, Jennifer az ötöst, Niala pedig a hármast. Így Kissynek jutott az ágy másik fele.
  Chantal Jenniferre nézett, aki visszanézett rá, aztán mindketten a matracokra. Hát igen. Pont úgy lesznek, ahogy Nimby mutatta.
  Chantal morcosan fújt egyet, és megkérdezte, hogy legyen a fürdőszobával.
  – Számozás szerint – javasolta Jennifer. – Kettőnél többnek nem sok értelme van egyszerre, úgyhogy én esetleg lemegyek az alagsorba. Az ottanit senki nem használja.
  – De, a fiúk – mondta Niala. – Ha nem tűnt föl, az utcai szobához nem tartozik fürdőszoba, de valahova ők is mennek. Ez persze csak információ, tőlem mehetsz nyugodtan…
  Jennifer rémülten tiltakozott, ők pedig nevettek. Vanessa kitárta a fürdőszobaajtót, és udvarias meghajlással kínálta fel az elsőbbséget. Kissy gyorsan meghajolt és ő is befelé mutatott, de Vanessa megrázta a fejét. Kissy újra meghajolt, mint egy udvaronc, amire Vanessa kőmerev arccal meghajolt japán módra, és alighanem még folytatták volna, ha Niala be nem tuszkolja őket egy „lökött egerek” megjegyzéssel.

Vanessa kilépett a zuhanyfülkéből, törölközőt tekert a hajára és szárítkozni kezdett. Kissy kiöblítette a fogmosó poharat és hozzálátott a vetkőzéshez. Közben elnézte a kislányt, aki elgondolkodó arccal törölközött. Kissynek eszébe jutott az Yves bácsival folytatott beszélgetése.
  – Kérdezhetek valamit? – szólalt meg.
  – Persze – pillantott rá Vanessa.
  – Nimby… látott már téged így?
  Vanessa kezében egy pillanatra megállt a Tom és Jerry képével díszített frottír. De csak egy pillanatra.
  – Úgy érted, meztelenül?
  – Úgy.
  – Nem – felelte Vanessa határozottan. – És nem is fog.
  Kissy értetlenül nézett rá.
  – Hogy érted ezt?
  Vanessa egy másodpercre mintha zavarba jött volna.
  – Nem szeretek fiúk előtt így mutatkozni. – Kis csend. – Nem is igen fordult elő. Néha beszemtelenkedtek hozzánk… Millet-éknél is, meg néha az előző helyemen is. Próbálkoztak a disznók.
  – És Nimby?
  – Nimby? – nézett rá Vanessa csodálkozva. – Nimby nem próbálkozott semmivel. Nem láttad rajta? Az összes foga megvan.
  Kissy nevetett.
  – Azt értem, de mi az, hogy „nem is fog”?
  – Nimby rendes srác, nem próbálkozik ilyesmikkel.
  – És egy év múlva? Vagy kettő?
  – Gondolod, hogy akkor már fog?
  – Hát remélem – vágta rá Kissy.
  Vanessa megcsóválta a fejét.
  – Kár lenne. Mármint a fogaiért.
  Kissy szólni se tudott, csak a fejét vakarta. Aztán bement zuhanyozni, hogy a többiek is jöhessenek. Mire kijött, Vanessa éppen fogmosáshoz készülődött, de különös átváltozáson ment át. Kissy odalépett hozzá és alaposan megnézte.
  Niala nevetett.
  – Klassz, mi? Vanessa előbb lett kész, hát kijött, én meg beugrottam helyette. Előbb végzünk. No, mi a baj?
  Kissy megcsóválta a fejét, ami kisebb záport okozott, úgyhogy gyorsan törölközőbe csavarta a haját. Aztán elmondott mindent Nialának.
  – Igen, nekem is mondott hasonlókat. Gyerek még, nincs jelentősége.
  – Éppen ma este mondtam Yves bácsinak, hogy Vanessa már nagykamasznak számít, ha nem is felnőttnek.
  Elmondta, miről beszéltek félrevonulva. Niala végighallgatta és bólogatott.
  – Ez mind rendben van. Csak nagyon szégyenlős, és azt hiszi, hogy ez mindig így lesz. A szex meg még nem érdekli. – Kis szünetet tartott. – Nem, ez nem igaz. Érdekli, de csak elméletben. Amikor a Martinnel töltött éjszakákról beszélsz, azt kíváncsian hallgatja, de meg se fordul a fejében, hogy ő is csinálhatna ilyesmiket, akár évek múlva. Legalábbis… legalábbis amennyire én bele tudok látni. Mert mondani persze nem mond semmit.

Kissy sokszor gondolt arra, hogy a csapat fogaskerekei között Niala az olaj. Kezdettől fogva ő simította el köztük a nézeteltéréseket, ő igazította el dolgaikat a felnőttekkel is. S most Jennifer is azért lehet itt, mert Niala rábeszélte Fordékat, hogy engedjék el éjszakára is. Elvégre Beaulieu-ben is lesznek még sokszor, s onnan igazán nem repülhet haza esténként. Niala nélkül nem biztos, hogy Jennifer most itt ülhetne az ágy sarkán a mikiegeres pizsamájában és komoly arccal azt kérdezhetné:
  – Kissy, hallgass ide… ezt már régóta meg akarom kérdezni tőled. Nem baj, hogy itt vagyok? Úgy értem, a csapatban… márminthogy Martin miatt.
  Kissy pislogott, először nem értette. De mire felfogta, addigra Vanessa is, és rögtön megkérdezte:
  – Ti együtt jártatok?
  Jennifer bólintott.
  – Igen, jó pár hétig.
  – Mikor?
  – Hát… elég régen.
  – Ágyba is bújtatok?
  – Elment az eszed?! – csattant föl Jennifer. – Apa széttépett volna mindkettőnket!
  – Akkor – állapította meg Vanessa tárgyilagosan – Kissynek nemigen van oka féltékenykedni.
  Kissy mosolygott. – Szerintem sincs, de kösz, egyedül is el tudom dönteni. Martin Chantallal is majdnem járt. Éppen kerülgette, amikor kiderült, hogy én vagyok Kissy, és eltereltem a figyelmét.
  – Éppen készült orbitális pályára állni körülötte – segített Vanessa.
  – Igen, kösz. Nialát meg nyár végén hosszasan csodálta, amikor véletlenül rányitott a fürdőszobában.
  – Á, alig egy perc lehetett – sóhajtott Niala szomorúan. Nevettek. Mind, Kissy is. Rég megnyugodott e miatt a dolog miatt.
  – Engem is nagyon megnézett – mondta Vanessa.
  – Mikor? – kérdezték mindannyian.
  – Tavaly, amikor először kimentünk a strandra.
  Niala nevetett.
  – Akkor mind nagyon megnéztünk. Gyakorlatilag először láttunk úgy öltözve, mint egy lány.

Volt rengeteg virág és rengeteg puszi. A legtöbb Nimbytől eredt, és nem mindet kapta az ünnepelt. Az összes lánynak jutott belőle, de Kissy megfigyelte, hogy Nimby puszijainak kétharmadát ő kapja.
  – Biztos, hogy Nimby is egér? – jött oda Jennifer Kissyhez egyszer, az arcát törölgetve.
  – Mi más lenne? – nevetett.
  – Kutya! Odarohan hozzád, a nyakadba borul, összenyal, aztán elrohan, és két perc múlva jön megint, olyan boldogan, mintha ezer éve nem látott volna.
  Kissynek el kellett ismernie, hogy a hasonlat elgondolkodtató. Elvégre volt köztük valaki, aki minden kétséget kizáróan kutya volt, és pontosan ugyanígy viselkedett. Egyetlen fontos különbséggel: ő nem korlátozta rajongását a tizenéves nőneműekre. Ezt érdemes kipróbálni, gondolta Kissy, és súgott valamit Martinnek, aki bólintott, és fél perc múlva, amikor Nimby éppen arra rohant, kilépett elé és ölelésre tárta karjait. Nimby lassítás nélkül, a Jerry-kiképzésen csiszolt reflexekkel kikerülte és két lépéssel odébb mint becsapódó meteor vágódott Vanessának, aki boldogan fogadta.
  Ez nagy különbség volt. Ők négyen erélyesen tiltakoztak Nimby kirobbanó szeretete ellen, de mindig vigyáztak, hogy a fiú útjába essenek, és valahányszor továbbrohant, titokban mindig attól féltek, hogy mire legközelebb sorra kerülnek, már megnyugszik. Vanessa nem tiltakozott, ő éppoly lelkesen fogadta Nimby csókjait, ahogyan a fiú adta őket. És volt még egy különbség. Velük ritkán fordult elő, hogy a szájukra kaptak puszit, s akkor is csak azért, mert mindketten egyszerre mozdították a fejüket, s a máshova szánt puszi az ajkukra érkezett meg. Ritkán történt ilyen, köszönhetően Nimby villámgyors reflexeinek, és akkor se csinált ügyet belőle senki.
  Vanessa egyenesen a szájára célzott puszikat is kapott. Rengeteget. Ezen az ünnepi reggelen különösen sokat. De Kissy azt gyanította, hogy az elsőnek örült a legjobban.
  Arra ébredt, hogy megmozdul az ágy. Kinyitotta a szemét, és meglátta Nimbyt, ahogy az alvó Vanessa fölé hajol. Később visszagondolva nyilvánvaló volt, hogy még csak a szeme volt ébren. Ha a tudata is fölébredt volna már, akkor felkiált, talán közéjük is veti magát, hogy testével védelmezze bajtársát. Álmából ébresztve Vanessa életveszélyes, előbb darabokra tépi, s csak aztán nézi meg, hogy kit.
  Nem tépte darabokra. Ahogy Nimby megcsókolta, megmozdult, magához ölelte és visszacsókolta. Kissynek lecsukódott a szeme.
  Amikor megint kinyitotta, már éberebb volt. Nem tudta, mennyi idő telhetett el. Valamiért az volt az érzése, hogy sok, de mégse lehetett, mert azok ketten még mindig ugyanott feküdtek és csókolóztak. Arra a mocorgásra ébredhetett, ahogy Nimby fölegyenesedik, eközben rátámaszkodva az ágyra.
  Vanessa nyújtózott egyet és felült. Nimby lehajolt hozzá, és sokáig úgy maradtak. Kissy kezdte sejteni, hogy alhatott ő még jócskán, mialatt a két egér ott csókolózott mellette.
  – Megyek zuhanyozni – mondta végül Vanessa, olyan halkan, hogy Kissy csak azért hallotta, mert ősidők óta létkérdés volt a családjában, hogy idejében meghallják a macska puha lépteit.
  – Jó – súgta vissza Nimby –, jövök, segítek.
  Olyan természetesen mondta, mintha Vanessa reggelit készíteni indult volna. Kissynek eszébe jutott a fürdőszobai beszélgetésük. Szegény fiú. Jó barát volt. Kár érte, ilyen fiatalon…
  De Vanessa csak fölkuncogott és félretolta, ahogy felállt.
  – Szó sincs róla. Te kint maradsz.
  S ezzel besétált a fürdőszobába. Nimby Kissyre nézett, aki továbbra is ugyanúgy feküdt, s észrevette, hogy nyitva van a szeme. Rávigyorgott. Kissy visszavigyorgott rá.
  Nimby bebújt az ágyba Vanessa helyére – tehette, hisz még pizsamában volt –, közelebb csúszott Kissyhez és komoly arccal odasúgta neki:
  – Cin-cin.
  Kissy bólintott. Maga se mondhatta volna bölcsebben.
  – Cin-cin – felelte.
  – Még mindenki alszik – mondta Nimby lehelethalkan. – Kivéve Suzyt és Macskát. Egyikük farkcsóválását küldi, a másik csak morcosan nézett rám.
  Kissy nem kérdezte, melyik melyik.
  – Hogy aludtál? – kérdezte Nimby, de ekkor egy kéz nehezedett a vállára. Megfordult; Kissy is fölnézett.
  Niala szánakozó mosollyal pillantott Nimbyre, és gyengéden simogatni kezdte.
  – Ó, szegénykém. Hát annyira hiányzott Nimby, hogy átváltoztál?…
  A következő percekben a párnába fúrták az arcukat mindhárman, nehogy fölébresszék a másik kettőt. Niala olyan átéléssel sajnálta szegény kislányt…
  Így kezdődött Vanessa napja: Nimby ébresztő csókjával. Aztán jött a rengeteg virág és puszi. Utána pedig a hangszeréhez állhatott és jó félórán át játszhatott szebbnél szebb szendvicseket, a legkülönbözőbb szólamokra, a paradicsomtól a szardellapasztáig, amíg mindenki megkapta a reggelijét. Boldogabb talán csak akkor lehetett volna, ha közben egy fa tetején ülhet.
  Kissyt lenyűgözte az a könnyedség, amivel Vanessa dobálózott az élelmiszerekkel, akárcsak egy zsonglőr a golyókkal. Nem az volt az elbűvölő, hogy tíz másodperc alatt meghámozott egy kemény tojást anélkül, hogy egy darabkát is kitört volna a fehérjéből. Ezt Kissy is meg tudta csinálni. A gyorsaság csak annyiból volt lényeges, hogy emiatt nem maradhatott idő gondolkodni. Vanessa mégis gondolkodott. Fölkapott egy szelet kenyeret, rátett mindenfélét, és már rakta is a tálcára, pillanatok alatt; azzal már kapta is a következő szeletet, esetleg fél zsömlét, és legyártotta a következő szendvicset. Nem volt ideje gondolkodni rajta, hogy milyen legyen a szendvics, de kétségkívül mégis megtette. S még díszíteni is jutott ideje.
  Kissy először egy fél zsömlét evett azzal a szardíniás sajtkrémmel megkenve, amit már ismert. Volt rajta két szelet paradicsom és két szelet tojás, csinosan elrendezve, s a közepén egy petrezselyemlevél. A második szendvicse még ennél is egyszerűbb volt. Vanessa bedobott egy kenyeret a pirítóba, amikor kész lett, azonnal tányérra dobta, végigöntötte valami mártással, ami olvasztott vajat, citromlét és fűszereket tartalmazott, s ott állt készenlétben a főzőlapon; aztán meghintette a kenyeret reszelt sajttal, és kész is volt.
  Vanessa előtt nagy jövő áll a vendéglátóiparban, gondolta Kissy, míg a pirítóst ette; isteni illata volt, és az íze még jobb. Amikor megismerte, csak a legelemibb dolgokra vállalkozott a konyhában. Nem egészen másfél éve. Náluk kezdett tanulgatni, de a képességei csak jóval később kezdtek kibontakozni, amikor Isabelle néni maga mellé vette a konyhába. Még a nyáron történt, hogy Kissy is segített ott egyszer, s akkor mondta a néni, hogy a jó szakácsnő nem attól jó, hogy sok receptet ismer, hanem hogy tudja, mit mivel kombináljon és mi lesz az eredmény. Fantázia kell, mondta Kissy. Ez az, fantázia, mondta a néni. A Terence Hilton olcsó panzió, tehát keveset költhet a konyhára is. Abból a kevésből viszont rengetegfélét lehet csinálni, ha az ember gondolkodik és kísérletezik. Kissy például kevéssel azelőtt egy ötvenért vett egy tucat tojást a hipermarketben, akciósan. A néni bólintott és közölte, hogy egy ötvenből, ha csak a nyersanyagárat számítja, ki tud hozni egy reggelit úgy, hogy a vendég el van ragadtatva, és nem sokallja érte a tíz eurót a számláján. Az is igaz persze, hogy Mario nagy ívben elkerül minden hipermarketet, a panzió csak szerződött szállítóktól vásárol, olyan árakon, amik még Párizsban se számítanának magasnak, hát még a partvidéken. Mario még így is hatalmas összegeket költ arra, hogy…
  Hirtelen bökést érzett az oldalában és fölriadt. – Mi történt?!
  – Üdv közöttünk – vigyorgott rá Martin. – Vanessa harmadszor kérdezi, hogy ennél-e még.
  Kissy rémülten nézett a tányérjára. A tányér üres tekintettel bámult vissza rá.
  – Hol van a…
  – A gasztrointesztinális rendszeredben – vigyorgott Nimby. – Szépen elábrándoztál, s közben jó étvággyal befalatoztad.
  Kissy nevetett. – Egészségemre. Nem, Vanessa, köszönöm, teljesen jóllaktam.

Kilenc óra tájban Georges javasolta, hogy kezdjenek készülődni, mert beviszi őket a városba. Mivel, kérdezte Niala, jogosan, hiszen aligha fértek volna bele bármelyik kocsiba. Az ő két autójuk, Blanchard-éké és a Citroën együtt elég lett volna, de Georges aligha vezethet egyszerre négy kocsit. De ez nem izgatta; vállat vont és azt mondta, vonattal, busszal, felőle akár hajóval is. Úgy öltözzenek, hogy sétát tervez, és jobb helyre is mennek.
  Míg bementek a szobájába, Kissy arra gondolt, hogy hajóval igazán remek lenne Párizsba menni, csak kicsit soká tart, amíg tízezer ásóval fölszerelt rabszolga idetereli a Szajnát. Ezt meg is mondta.
  – Apa mindenre képes, ha örömet akar szerezni nekünk – felelte Niala. – Nem értem, miért tartod lassúnak a módszert. Az ásás sebessége a dobolás sebességétől függ.
  Kissy fülelt, de nem dobolt senki.
  – A római gályákon a dobos, a hortator volt a sebességváltó – folytatta Niala, kicsomagolva egy kék ruhát a táskájából. – Ha gyorsan dobolt, a hajó gyorsan ment; ha lassan, lassan. Ilyen egyszerű.
  Ezzel kibújt a ruhájából.
  – S milyen eljárással oldották meg az erőátvitelt? – érdeklődött Chantal.
  – Korbácsmechanikával – nevetett Niala.
  Nyílt az ajtó és belépett Vanessa, akinek persze az emeleten volt a holmija, de még nem öltözött át.
  – Hé, óvatosan nyitogass – lesett ki Chantal, aki szintén csak bugyiban volt. – A fiúk hol vannak?
  Vanessa rávigyorgott. – Nocsak. Ebben az öltözékben a fiúkat akarod látni? Szívesen idehívom őket, de…
  – Nem! – prüszkölt Chantal. – Épp hogy nem akarom őket látni. – S hozzálátott fölvenni a másik nadrágját, de egy pillanat múlva ő is megdermedt, mint mindenki.
  Vanessa kibontotta a magával hozott fehér valamit, s az egy ruhának bizonyult. Az ágyra fektette, s vetkőzni kezdett, nekik háttal.
  Kissy odalépett az ágyhoz. Egyszerű szabású, kis fehér ruhácska volt, nem túl hosszú szoknyarésszel, kerek kivágással. Minden dísz nélkül. De ruha volt.
  Nialára pillantott, aki ott állt mellette és csillogó szemmel nézte a kishúgát. Vanessa hátranézett rájuk, egy pillanatra összeakadt a tekintete Nialáéval, elvigyorodott és az ablakra nézett.
  – Alig van rajtunk valami – mondta. – Igazán leselkedhetne valamelyik szomszéd. Távcsőre kötött videókamerával.
  – Attól tartok, hogy nem teszik – simogatta meg Kissy a fejét. – Tudom, hogy egy kis verekedés tenné tökéletessé a napodat, de félek, hogy a szomszédaink tisztességes emberek.
  Vanessa szemrehányóan nézett rá és rosszallóan megcsóválta a fejét Kissy tenyere alatt. Kissy mosolygott és arra gondolt, hogy ha ezen múlna ennek a kis bogárnak az öröme, ő kiköltözne egy tengeri kikötőbe, hogy kedvére kiverekedhesse magát.

Ezek után már Chantal se jött nadrágban. Jenniferrel kaptak egy-egy ruhát Kissy készleteiből. Vanessa a sajátjához elővarázsolt egy piros övet és egy fehér hajszalagot.
  Mindenki el volt bűvölve. Vanessa a ruhájáért külön kapott egy-egy puszit a szüleitől és egyet, bár egészen másfélét, Nimbytől. Aztán kisétáltak a kertbe és kinyitották a kaput.
  Ott állt a busz. Az Air France rendes városi busza, hatalmas fehér testén a cég logójával, nyitott ajtókkal, az orránál a sofőrrel, aki jöttükre levette a sapkáját és meghajolt. Az egerek és a szülők csak néztek.
  – Akkor hát szálljunk be – javasolta Georges, a miniegerek pedig megrohamozták a buszt. A két maxiegér és a szülők valamivel lassabban követték őket.
  Vincent, a sofőr kihajtott a sztrádára, és egykettőre Saint-Cloud-ban voltak. Átmentek a hídon, át Boulogne-Billancourt-on, s megint ki a partra. A torony valami gyönyörű volt, ahogy az őszi napsütésben közeledtek hozzá. Aztán a Iéna hídnál Vincent befordult balra, s a torony távolodni kezdett.
  – De hát hová megyünk? – csúszott ki Vanessa száján, hiszen ő tegnap a tornyot rajzolta a levegőbe.
  – Ide – felelte Georges. – Az Eiffel-torony nem akármi, azt ki kell élvezni, és előbb a környékét megnézni. Vagy láttad már közelről a Chaillot-palotát?
  – Nem.
  – Itt az ideje. De úgy gondoltam, hogy nem megyünk be. Arra külön rámenne egy nap. Mostanra elég lesz ez a kis csodavilág.
  Vincent közben szép lassan végighajtott a téren, ahol most is sokan heverésztek a fűben, a szökőkutak mellett, bár nem annyian, mint nyaranta. Kissy eltűnődött, mi lehet itt télen. Nem emlékezett rá, hogy valaha járt volna télen a Chaillot-palotánál.
  – És ki volt az a Chaillot? – kérdezte Vanessa, miután Georges elmesélte a palota történetét. A Chaillot fiatal épület. Napóleon kastélyt akart építeni ide, de nem volt rá ideje. Aztán lett egy rövid életű Trocadéro-palota, s csak a második világháború után építették föl ezt a félkör alakú műremeket.
  – Nem tudom – ismerte be Georges. – Talán az építész. De én nem vagyok idevalósi, nem tudhatok mindent.
  Ekkor már a Szabadság és emberi jogok sétányán ballagtak, vagyis a félkör alakú palota két fele között. Vincent a Trocadéro túlsó szélén tette le őket; megkerülték a teret, aztán továbbmentek a Szajna felé. Állandóan kattogtak a fényképezőgépek és a mobilok, fotózták a palotát, a teret, a tornyot, egymást, a sétálókat, mindent. S eközben áttekintették, hogy van-e közülük, aki idevalósi.
  Nem volt. A négy osztálytárs Neuillyben nevelkedett, Blanche és Niala Beaulieu-ben, Georges Bretagne-ban, Pi Toulonban, Angélique Amiens-ban. Yves bácsi – ezt most tudták meg – Créteilben született, de a környék több városában élt, akárcsak a felesége, aki eredetileg Argenteuilbe való. Amikor Nimby született, Párizsban, a Marais negyedben laktak, de csak pár évig, úgyhogy Nimby már csak franconville-inek érzi magát. Apa a tizedik kerületben született, anya pedig a nyolcadikban – így ők négyen mondhatták magukat fővárosinak Vanessával együtt, akinek irataiban D’Aubissonék találták meg a Laënnec kórház nevét; rue de Sèvres, aránylag nincs is messze.
  Az iratoknak ezt a részét az örökbefogadási eljárásnál szerezték meg, pár héttel az után, aminek ma ünneplik az évfordulóját. Kis híján egy éve tehát. Kissy eltűnődött: vajon nem merült föl az az ötlet, hogy meg kellene keresni a kórházat és kifaggatni a nyilvántartásukat? Talán még Vanessa anyját is meg lehetne találni. De ahogy továbbmentek, le a palota előtti térre, úgy érezte, tudja a választ. Vanessának esze ágában sincs megkeresni a vér szerinti rokonait. Neki már D’Aubissonék a családja, akiket imád, és imádja az otthonát is. Ezzel semmiféle vérségi kapcsolat nem ér föl, és nyilván nem lenne jó ötlet az anyját vagy az apját fölbátorítani, hogy magának követelje.
  A szökőkutak mellett sokan heverésztek plédeken, könyvbe temetkezve; egyetemisták, akik itt találtak alkalmas helyet a tanulásra. Igen, azzal sem ér föl semmiféle vérségi kapcsolat, hogy Pi és Angélique mára félretette a rengeteg tanulnivalóját, pusztán azért, hogy Vanessa öröme teljes legyen. Ami azt illeti, nekik miniegereknek is egyre több a tanulnivalójuk, egyre gyakoribb, hogy valamelyikük hétvégére is hoz magával könyvet és belebújik egy-egy félórára. Ma ők se teszik, mert a kislánynak ünnepnapja…
  Hirtelen észrevett egy tárgyat, ami a levegőben közeledett feléjük borzasztó sebességgel. Csak annyi ideje volt, hogy megállapítsa, nem lehet egerészölyv, és a tárgy már landolt is a hirtelen fölugró Martin kezében. Focilabda, azonosította be Kissy. Ez biztos nem eszik egeret.
  – Rúgd vissza! – kérte egy srác a medence túloldaláról. Martin meg is tette volna, de Vanessa elkérte tőle, földhöz csapta, nézte, ahogy felpattan, aztán megismételte.
  Harmadszor is földhöz vágta a labdát, aztán hirtelen megpördült, és szabályos harci rúgással átröpítette a labdát a világ legszebb tere fölött. A Chaillot-palota csak bámult, akárcsak az egerek és szüleik. Tökéletes rúgás volt, tanítani kellene. Pontosan a közepén találta el a labdát, a cipőtalp elülső részével, így oda irányíthatta, ahová akarta.
  A csapat egy roppantul elégedett Vanessával ment tovább. Ha shindy nincs, testmozgásnak ez is megteszi, főleg mert mindenki gratulált neki, még a labda tulajdonosa is, ahelyett hogy útnak indult volna valahová a messzeségbe, fölkutatni a labdáját. Odakiáltott:
  – Úgy rúgsz, mint a veszedelem. Hol tanultad?
  Vanessa mosolygott és nem mondta meg.
  – Mavasi geri – mondta Nimby kicsit később, amikor elérték a rózsaszínű díszburkolat végét.
  – Tessék? – kérdezte apja.
  – Mavasi geri. Így hívják a karatéban ezt a mi kedvenc rúgásunkat. A tékvandóban pedig dolljó csaginak.
  – És miért ez a kedvencetek?
  – Mert kicsik vagyunk – felelte Nimby. – Ezzel a rúgással nagy erőt lehet kifejteni, és magasra is lehet rúgni. Mindkettő fontos, ha az ellenfél magasabb és erősebb nálunk.
  Kissy megfigyelte a meleg pillantást, amit Vanessa küldött tanítványának.

Ahogy fölsétáltak a hídra, a torony, ami addig csak magas volt, elkezdett iszonyúan magas lenni. Már nem is a torony volt magas, már a négy láb önmagában is.
  – Fantasztikus – suttogta Vanessa, ahogy közeledtek.
  – Még nem láttad ilyen közelről? – kérdezte anya. A kislány megcsóválta a fejét, s közben a szédítő magasságban levő csúcsot bámulta.
  Georges liftes jegyet vett mindannyiuknak, miután tisztázták, hogy senki nem akar lent maradni és mindenkinek van elég bátorsága fölmenni.
  Azzal kezdték, hogy végigjárták a tornyot. Vanessa volt az egyetlen, aki először járt itt, de Nimby és Niala is csak halvány emlékeket őrzött róla, kicsi korukban hozták fel őket valamikor. Egy jó órát sétáltak az első emeleten, mindent megnéztek odabent, közben kimentek az erkélyekre és kigyönyörködték magukat a városban is. Aztán folytatták a másodikon, és végül fölmentek a harmadikra.
  Kissy még soha nem járt a harmadikon. Az elsőn sokszor, a másodikon is jó néhányszor, utoljára alig pár héttel Sheila támadása előtt volt ott egy üzleti vacsorán. De a harmadikon még soha.
  Úgy érezte magát, mint egy madár. Nem is csak a szédületes magasság miatt, hanem mert drótketrecbe zárták. Végül is érthető, ebben a magasságban már nagyon kell vigyázni. A harmadik emelet háromszáztíz méter magasan van a föld fölött. Az egészet rács borítja, azon át lehet kilátni. De még innen is tizennégy méter a torony legcsúcsa, a tévéantenna hegye. Fölfelé nem lehetett látni, a szerkezet takarta.
  Rengeteg képet csináltak a városról, bár igazából innen se látszott belőle több, mint az elsőről, a távolabbi részek elmerültek a homályban. Azért fényképezték, mert az ember nem mindennap csinálhat képeket az Eiffel-torony legfelső emeletéről. Ezért egymásról még több képet csináltak.
  S persze meglátogatták Eiffel mérnököt is. Mindmáig itt van az irodája, háromszáztíz méter magasan a város fölött, s a berendezése nem változott semmit a tizenkilencedik század óta. Épp csak elhelyezték benne Gustave Eiffel és barátja, Thomas Alva Edison viaszmását. Úgy ülnek itt, mint egy űrhajóban, gondolta Kissy. Háromszáztíz méterrel a város fölött.

Kissynek egész idő alatt volt egy olyan gyanúja, hogy itt fognak ebédelni. Már megfigyelte, hogy D’Aubissonék szeretnek különleges dolgokat enni – ha nem egy haute cuisine étteremben, akkor kis házacskáknál fönt a hegyen, ahol inkább provanszálul beszélnek, mint franciául, és titokzatos receptek alapján állítanak elő nagyon finom dolgokat. Ő még nem járt velük ilyen helyen, de Vanessa már igen, és szépeket mesélt.
  Így aztán egy cseppet sem lepődött meg, amikor Georges egy kis figyelmet kért a társaságtól, és meghívott mindenkit a Jules Verne-be. Támadt egy gondolata: ha már úgyis itt vannak, legjobb lesz ott enni.
  – Képtelenség – mondta Yves bácsi. – Foglalás nélkül még két embernek se jut hely, hát még ennyinek.
  – No igen – mondta Georges –, csak nekem ez a gondolatom még tegnap este támadt, és rögtön foglaltam is.
  Kétségtelen, gondolta Kissy, míg besétáltak az étterembe, hogy minden hely közül a Plumail a legemlékezetesebb, azonnal a muszlinruha jut róla eszébe, meg Mohi reménykedő tekintete, hogy egyszer még talán visszajöhet oda. De ami a konyhát illeti, a Jules Verne is kitűnő. Legutóbb, másfél évvel ezelőtt marinált keszeget evett. Most is kérni fog, ha van.
  Volt. Ugyanaz a fogás, francia kaviárral, mimózakörettel és citrommal. Kissy azonnal kiszúrta az étlapon. Lehet, hogy hivatalból a sajtért rajong, de a kedvenc halételeit akkor is mindenhol azonnal beazonosítja.
  – Ez nagyon drága hely – jegyezte meg madame Blanchard, végigpillantva a társaságon. A Trocadéro-teremben foglaltak helyet, lent, a százhuszonöt méteres mélységben a Chaillot-palotát látták.
  – Nem baj – mondta Georges. – Természetesen mindenki a mi vendégünk. Nem mindennap egyéves a lányunk, az ilyesmit meg kell ünnepelni.
  Vanessa vidáman lóbálta a lábát, és éppen úgy csillogott a szeme, mint azon a felvételen a muszlinruhában. S nagyon megcsodálta a vajat, ami az Eiffel-torony lábát formázta, és az étterem emblémája domborodott a tetején. Hát igen, itt van stílus.
  Kissy képtelen volt ellenállni a St. Pierre-nek. Nem bánta, hogy az előétel is hal volt, utána is azt kért. Cukkinivel és padlizsánnal nem volt olyan szenzációs, mint a Plumail-féle kagylóleves, de határozottan jó volt.
  – Nocsak, Chatonék – szólalt meg a feje fölött egy ismerős hang. – Jó napot.
  – Nocsak, La Fontaine úr – mondta apa ugyanazzal a hangsúllyal. – Jó napot.
  A nagydarab férfi nevetett. – Bocsánat – szólt valahova hátra –, két perc és jövök. Köszönöm… Jó, hogy látom magukat – fordult vissza. – Bocsánatot kérek – pillantott a társaság többi részére. – Üzleti ügyben is szeretnék beszélni magával, Chaton úr, de most csak annyit: megtudtam, mi lett az ifjú Delacroix-val.
  Kissy rámosolygott a halra. Pontosan tudta, mi. Az öreg Delacroix feddő szózatot intézett hozzá, aztán két gorilla kicipelte hátra, ott végeztek vele, és elásták a Delacroix-palota kertjében, a zenélő szökőkút tövébe. A kisebbik szökőkúthoz, mert a nagyobbiknál a droglabor bejárata van.
  – Némi kórházi kezelésre szorult – folytatta La Fontaine –, Chaton kisasszony ugyanis úgy dob telefonnal, mint… mint…
  – Mint Vanessa D’Aubisson – segítette ki Vanessa D’Aubisson.
  – Köszönöm, tehát… mint ki?
  – La Fontaine úr – szólalt meg Kissy –, emlékszik, amikor a rókagombákról beszélgettünk?
  – Hogyne.
  – Akkor mondtam, hogy a rókagomba egy vacsorára emlékeztet, ami által egy kislány családra talált. Hát ő az a kislány: Vanessa D’Aubisson. Alapítványunk kigondolója.
  La Fontaine úr nagy tisztelettel bólintott.
  – Mellette pedig – folytatta Kissy –, Antoine Blanchard ül, aki utánanyomozott az IP-címnek és kiderítette Delacroix személyazonosságát. S a többiek is mind az alapítványhoz tartoznak.
  La Fontaine úr csodálkozva fölhúzta a szemöldökét. Georges közbeszólt.
  – Ugyanis ma egy éve, hogy magunkhoz vettük Vanessát. Ezt ünnepeljük. De természetesen nem az önök adományaiból.
  – Meg se fordult a fejemben ilyen gondolat – felelte La Fontaine. – Nos, ha már így együtt vannak, még jobb, hogy hírekkel szolgálhatok. Tehát néhány napot kórházban töltött… elvesztette egypár fogát, és… hogy is mondjam…
  – Nem érdekli többé a női nem? – ragyogott föl Chantal arcán pontosan az a kifejezés, ami Jerryén, amikor kitátja a száját és iszonyút harap Tom farkába.
  – Ennyire nem súlyos – kuncogott La Fontaine –, de hosszabb ideig nem tud gondolni rájuk. Amikor kijött a kórházból, az öreg Delacroix egyenesen a reptérre vitette és fölrakatta egy gépre Ausztráliába. Csak egy cédulát küldött neki, hogy az összes bizonyítékot letétbe helyezte, és nehogy valaha még hírt adjon magáról. Mindig is kemény ember volt az öreg. További szép napot.
  Kis csend ereszkedett a társaságra, mikor La Fontaine elment.
  – Egyszer úgyis meghal az öreg – mondta Yves bácsi.
  – Biztos lehetsz benne, hogy gondolt rá – felelte apa. – Semmi nem változik, csak másvalaki kezében lesznek a bizonyítékok. Az se számít, hogy elévül a dolog. Hisz most se került bíróságra. Françoise, ugye disznó tartalmúakat írt?
  Kissy elvigyorodott. Látta magát La Fontaine úr gépe előtt, amint belenéz a levelekbe, szakértő tekintettel, mint a Jerry Alapítvány Helyszíni Különítményének Tapasztalt Kisegere, és bólintott.
  – Nagyon disznóakat.
  – Hát ez az. Ha ez napvilágot lát, a pasas eláshatja magát. Teremtett lélek nem áll vele szóba.

Georges is ugyanazt a levest ette, mint Kissy, húslevest párolt fejes salátával, fehérrépával és Albuféra mártással, s megállapította, hogy Féraud igazán jól komponál. Pascal Féraud a Jules Verne séfje volt, akiről Georges elmondta, hogy már az Élysée-palotában is dolgozott.
  – Hogy van neked ennyi időd? – kérdezte Yves bácsi. Már mindenki összetegeződött a felnőttek közül. Legfőbb ideje volt, gondolta Kissy, Georges-nak és Yves bácsinak egyszer közös unokáik lesznek.
  – Mennyi időm? – kérdezte Georges.
  – Hogy eligazodsz az haute cuisine-ben, ismered a séfeket, még az élettörténetüket is tudod.
  – Ez igazán egyszerű. A mi munkánk sok várakozással jár. A gépet minden út előtt ellenőrizni kell, de ami ebből a pilótákra hárul, az sokkal kevesebb ideig tart, mint a ki- és berakodás, az utasok mozgása. Így jut időm olvasni. Több társasági magazint járatok. Aztán Beaulieu-ben előbb-utóbb mindenki megfordul, ha nem ott, akkor Saint-Jeanban. Akivel nem találkozom én, azzal találkozik Blanche, Nicole, most már Vanessa is, vagy ha ők nem, akkor valamelyik rokon vagy ismerős. Aztán mennek az infók tovább. Én kicsipegetem belőlük, ami fontos, és felhasználom a munkámban. Az úgynevezett első osztályú utasok nagyra értékelik, ha a kapitány egy-két szóval értésükre adja, hogy tudja, mi újság körülöttük. Növeli fontosságérzetüket. Én többnyire a párizs–nizzai járaton vagyok, ott nagyon sok akad belőlük.
  Kissy hirtelen elkapott egy arckifejezést Yves bácsi arcán, és az volt az érzése, tudja, mit jelent. Végül is ő „csak” egy kisvárosi autószerelő, aki jól keres ugyan, de nem forog ilyen körökben, és itt az asztalnál is csak úgy boldogul, hogy utánozza a többieket. Aztán elkapta Niala szemvillanását, amivel figyelmeztette apját. Igen, Niala is látta azt az arcot.
  Georges zavartalanul beszélt tovább, mint aki semmilyen jelzést nem kapott, eddig is így akart beszélni.
  – Azt hiszem, minden helynek megvannak a maga jó és rossz tulajdonságai. Nálunk a partvidéken csodaszép a táj és egész évben jó az idő – cserében viszont el kell viselnünk a rengeteg idegent, s meg kell mondjam, inkább száz angol focidrukker, mint egy jólnevelt híresség, aki teljesen el van telve magával, és azt hiszi, mindenki csak azért létezik, hogy őt csodálja. Mert azért ilyen is akad.
  Mire a sajttálhoz értek – négyféle érett francia sajtot tartalmazott, és persze az egerek látogatásától függetlenül az étlap részét képezte –, Yves bácsi láthatóan megnyugodott, már nem érezte annyira kisebbrendűnek magát.
  A sajttál nagy sikert aratott, még a Tom és Jerry főcímét is elénekelték a tiszteletére – de az ebéd fénypontja a desszert volt: a toronycsavar. Nimby részletesen ismertette a technológiát, amivel a csavarokat kitermelik a toronyból, kémiai eljárással csokivá alakítják és mogyorófagyival tálalják.
  – S mi tartja össze akkor a tornyot? – érdeklődött Jennifer.
  – Olcsóbb édességek – felelte Nimby –, Mars szelet, Milka csoki, ilyesmik. Mindent fölhasználnak, az M&M’s cukorka kivételével. Azt nagy tételben exportálják ET bolygójára.

Minden tökéletesen sikerült, gondolta Kissy Vanessát figyelve, aki megállt egy pillanatra két fiatalember fölött, akik föl se néztek a kártyacsatájukból. Még az idő is kellemes. Talán valameddig még kitart az indián nyár, talán nem – mindenesetre ezen az ünnepnapon még kitartott. Itt volt mindenki, aki Vanessának fontos, kivéve a beaulieu-ieket, de este még Isabelle néniék is föl fogják köszönteni. Ő még nem tudja, de Niala megsúgta. És láthatta belülről az Eiffel-tornyot. Követte Vanessa tekintetét, aki éppen visszapillantott a toronyra, sokadszor, hiszen távolodóban is érdemes megnézni. Szép emlékei lesznek erről a napról. Megérdemli, hogy végre szert tehessen egypár szép emlékre is.
  Végigsétáltak a Mars-mezőn, nézelődtek, beszélgettek. A katonaiskola előtt megint fényképezkedtek egy sort, most csoportképeket is csináltak, olyanokat is, amiken mindenki rajta van; ezeket Vincent fotózta, aki időközben átjött ide a busszal és már útra készen várta őket. Aztán hosszasan búcsúzkodtak, főleg mert Nimbynek és Vanessának időre volt szüksége, hogy még hosszabban búcsúzkodjanak. A D’Aubisson család nem megy már ki Vincent-nal és a többiekkel Vaucressonba, elmúlt három óra és ötkor indul a gépük. Így még jut idő az otthoni ünneplésre.
  – Isten veled – borult hirtelen a nyakába Nimby, és összevissza csókolta.
  – Hülye – tolta el Kissy nagy nehezen –, ne tőlem búcsúzkodj, én jövök veled. Őt ölelgesd.
  A fiú a mondott irányba nézett és rohant Vanessához. Kissy sóhajtott. Reménytelen eset. A következő pillanatban azonban előkerült Martin, és pontosan ugyanúgy borult a nyakába. Őt már nem tolta el.

– Három hét?! – Apa morcosan pillantott a naptárra. – De Chami úr, az már átnyúlik novemberre!
  – Így van – felelte Ibrahim –, de sajnos akkor sem tudunk mit tenni. Az alapozásnak, a betonozásnak, a falnak három-három napot állni kell, az összesen máris kilenc nap. Nyáron beérném két nappal, de most már nehezebben szárad az anyag.
  – Hát jó – mondta apa. – Elfogadom az ön szaktudását. Nagyobb kérdés, hogy mikor tudnak hozzákezdeni, s persze hogy vannak-e elegen.
  – Most könnyen tudok hozni akárhány embert, az építkezéseinken alig halad a munka. Ha bejön az igazán hideg idő, le is állunk teljesen, csak persze akkor az emberek hazamennek. Nos, ha úgy gondolja, összeszedem néhány barátomat és holnap reggel már jöhetünk is.
  Kissy áldotta a szerencséjét, amiért hazafelé jövet meglátta Ibrahimot az utcán és rögtön hazacipelte. Apa másnap már indult volna vállalkozót keresni: előző nap megjöttek a papírok, minden készen állt, nem akarta halogatni.
  Másnap reggel hétkor tehát betrappolt egy kis földmunkagép, hogy kiássa az alapot. Egy afrikai fiatalember vezette, aki a hajnali félhomályban megszemlélte Ibrahim jelöléseit, bólintott, és gépével beleharapott a földbe.
  – Helyes – mondta Nimby –, a gép már reggelizik. Rajtunk a sor.
  Kissy később sokszor gondolta, milyen jó, hogy éppen szerdán kezdték a munkát. Így itt volt Niala is, aki valahonnan mindig előkerült, ha valakinek a kezében egy pillanatra lelassult a lapát, és az illető rögtön kettőzött sebességre kapcsolt. Ezzel az egész munka alaphangját megadta, és az emberek gyorsabban dolgoztak a többi napon is.
  Hárman lapátoltak délután, hogy a gép által kivájt gödröt formára alakítsák. Találtak hat pénzérmét még a frank idejéből, és egy formátlan fémdarabot, ami Nimby hasztalanul próbált bármilyen gépalkatrésszel azonosítani.
  – Kár, hogy kiástátok – mondta. – Ha a földben marad, akkor a kőzetek természetes körforgásának részévé válik. Valószínűleg lesüllyed a kéreg mélyebb rétegeibe, ahol a nyomás alatt felbomlik és vegyületeket alkot más anyagokkal. Mire megint napvilágot lát, volt-nincs. Így meg szemét lesz belőle.
  – Add ide – mondta Saïd, aki kiásta –, visszatemetem. Mennyi időbe telik, amit mondtál?
  – Nem tudom pontosan, néhány százmillió év lehet.
  – Alig több, mint amennyi idő alatt kiássátok – harsant föl mögöttük Niala vészjósló hangja –, ha folyton leálltok trécselni! Nimby, értesítelek, hogy pár százmillió éven belül az a vasdarab akkor is megsemmisül, ha a szelektív hulladékgyűjtőbe teszed, ugyanis beolvasztják. Még ebben az évmillióban. Kérlek, menj föl az emeletre, Vanessának szüksége van a segítségedre.
  A szónoklat vége Saïdot buzgó lapátolás közben találta, Nimby pedig a végszó hallatán rohant a ház felé.
  Kissy mindezt az emeletről, Vanessa szobájából látta, éppen ott takarítottak ketten; a szoba ablakából pont látszott a gödör hátsó vége.
  – Mihez van nekem szükségem Nimby segítségére? – szólalt meg mellette Vanessa.
  Kissy elgondolkodott.
  – Át tudod ölelni magadat egyedül?
  – Nemigen… – felelte a kislány, s egy pillanat múlva a belépő fiú nyakába ugrott.
  Ezen a napon nem volt gond, tele volt a ház egerekkel – csak a két maxi hiányzott, egyetemi teendők miatt –, de a három hét nagy részében anyának vagy apának itthon kellett maradnia a munkások miatt. Csütörtökön elkészítették az öntőformát az alap számára, pénteken pedig kiöntötték egy nagy betonkeverő kocsiból. Aztán hagytak három napot, hogy megkössön a beton; ebben megint volt egy Jerry-hétvége is, amikor felváltva locsolták a betont. Hétfőn anya maradt otthon és csinálta.
  Kedden jöttek a munkások és kiszedték a formát – amiről Kissy megtudta, hogy zsalunak hívják –, erre is ráment egy egész napjuk. Szerdán pedig jöttek padlót betonozni.
  Alig voltak egerek ezen a szerdai napon. A két maxit lefoglalta az egyetem. A D’Aubisson lányok nem tudtak jönni, kimaradt a szolgálati járat. Maradt hát Chantal, a két fiú és Jennifer, aki bejelentette, hogy már álmából riadva is morzézik, bármikor le tud vizsgázni belőle. Hétvégére megígérték neki.
  Jennifer és Nimby együtt távozott, Tom taxiján. Hazavitték Nimbyt és átvették a számítógépet, amit összerakott Jennifernek. Este telefonált is, hogy üzembe helyezték és remekül működik. Pénteken kimentek a szolgáltató emberei és bekötötték a netet is. Jennifer rögtön belépett a Jerry-hálózatra és kipróbált mindent.
  Három napig megint kötött a beton, szombaton tehát munkásoktól háborítatlanul vizsgáztathatták le Jennifert, aki úgy kopogott velük az asztalon, mint egy távírász. Mindent értett azonnal, mindent gondolkodás nélkül le tudott kopogni és írni is, kapásból tudta az X-kódot. Vanessa jutalmul készített neki egy sajtos szendvicset.
  Másnap jött három ember, köztük Ibrahim, akit nem láttak azóta, hogy megállapodtak, és nekiláttak a falazásnak. Jókora téglablokkokból épült a garázs, de ők csak fölkapták, a helyükre tették őket, és már nyúltak is a következőért. Kissy elismeréssel gondolt Vanessára, aki egy ideig állta Ibrahim karjának erejét.
  Ibrahim kacsintással üdvözölte a kislányt, és azt mondta neki, hogy ma nem szkandereznek, szüksége van az erejére. Vanessa nevetett és azt mondta, nem vette észre, hogy az összecsapásuk különösebben kifárasztotta volna Ibrahimot; nem azt a technikát használta. Miért, kérdezte Abdullah, hogy lehet másképp szkanderezni? Vanessa csak tovább nevetett és azt mondta, nem erre gondolt, de most nem mutatja meg, hogy mire, mert akkor Abdullah nem fog tudni dolgozni.
  Ezt Abdullah meglehetős fejcsóválással fogadta, de nem szólt semmit. Kétszer akkora volt, mint Ibrahim, két ujjal szétmorzsolhatta volna bármelyiküket.
  De ők tudták, hogy pont fordítva állnak az erőviszonyok.

Nimby ebédszünetben közölte Ibrahimmal, hogy jó lesz igyekezni, mert pár nap múlva itt a kocsi, ami a garázsba való. Ibrahim széttárta a karját és azt mondta, nem rajta múlik, a falnak is majd száradni kell. Aztán mentek ebédelni. Az étkezésüket a vállalatuk fizette, s ez olyan napokon is járt nekik, amikor nem dolgoztak – nem a cég jóindulatából, hanem mert mind messze laktak innen, csak így vállalhatták a munkát. Ibrahim például Marokkóban élt, Casablancában, de Nimby nagy meglepetésére még nem látta a filmet. Nem is hallott róla.
  A megjegyzés nyomán mindenfelől kíváncsi egerek bukkantak föl, akik körülvették Nimbyt és a pontos dátumot tudakolták. Mikor, mikor?
  Nimby nem tudott még biztosat mondani, csak annyit, hogy esély van a jövő hétvégére. De legfeljebb hetvenöt százalék.
  Lassan telt az idő odáig. Hétfőn befejezték a falazást. Kedden és szerdán két ács dolgozott a tetőszerkezet elemein, persze lent a földön, hiszen még száradt a habarcs, egy munkás pedig kikövezte a garázshoz vezető utat. Apa rácsos díszkövet vett, amin rések voltak és köztük kinőhetett a fű. Csütörtökön megcsinálták a födémet, az ácsok is elkészültek a lenti munkával. S pénteken nekiláttak a tetőszerkezet fölhúzásának. Egész hétvégén csinálni fogják.
  A munkások már hazamentek, amikor az egerek megérkeztek. Először Piék, akik ezúttal Neuillyn át jöttek és hozták magukkal Jennifert meg Chantalt. Martint nem kellett, ő már az iskolából Vaucressonba jött haza Kissyvel. Aztán a D’Aubisson lányok és Nimby, együtt, mert összetalálkoztak a vonaton. Nimbyt mindenki nagyon megnézte, a táskáját tanulmányozták, Chantal a zsebeit próbálta kikutatni, amire a fiú megadta magát.
  – Jó, jó – emelte föl a kezét –, bevallom, hogy nem hoztam el a mikrobuszt. Van még egy kis teendő, amit apa megpróbál holnap vagy holnapután elvégezni, de aztán már tényleg hozza. Megígérte.
  És másnap délben tényleg elhozta.

Ahogy a mikrobusz begördült a kapun és megállt a saját útján, a saját garázsa előtt, nem látszott rajta semmi különös. Ugyanolyan volt, mint korábban, kivéve a rendszámát, az csakugyan francia volt már, ahogy Nimby megígérte.
  Terített asztal vagyunk az egerészölyveknek, futott át Kissy agyán a gondolat, ahogy elözönlötték az udvart; de inkább csak megszokásból, nem is jutott eszébe, hogy fölnézzen az égre. Sejtette már, hogy Vaucressonban nem is él egerészölyv, különben már biztos fölfedezte volna őket.
  – Hát itt vagyok – nyitotta az ajtót Yves bácsi, és kikászálódott az ülésről. – Mielőtt elfelejtem, az iratok a kesztyűtartóban vannak, régiek is, újak is. A biztosítási papírokat Julie és madame Beaumont írta alá, de fizetni már nektek kell, egyelőre számlát küldettünk erre a címre, aztán majd elrendezitek. No, gyertek.
  A csapat megkerülte a kocsit, Yves bácsi pedig a tolóajtó kilincsére mutatott. Ott volt az első változás: egy négyszögletes rés a kilincs alatt. Nimby megnyomta, a lemez egy darabkája félresiklott, s mögüle apró billentyűzet tűnt elő.
  – Arra gondoltunk – kezdte Nimby –, hogy a kocsinak csak két kulcsa van, mi meg sokan vagyunk. Ezzel bármelyikünk be tud jönni, ha valamire szüksége van. Össze van kapcsolva a központi zárral: ha azt lezárják, ez is bezár. De ha beütitek a születésnapomat: 6130, akkor kinyitja a tolóajtót, de az első ajtók akkor is zárva maradnak.
  Ezzel beütötte a számot és kinyitotta az ajtót.
  Nyomban meglátták a következő változást: a B üléspárt valami hatalmas tömeg foglalta el, amiről csak egy-két pillanatnyi tanulmányozás után derült ki, hogy egy felfordított ülés. Azaz kettő. És a C-n is volt egy.
  – Három ülést kivettünk, de azért elhoztuk azokat is – mondta Nimby, miközben apja föllépett a kocsiba és bontogatni kezdte a szíjakat. – Így is tizenegy ülésünk marad, mi meg csak kilencen vagyunk, bőven van hely.
  Yves bácsi egyenként kiadogatta az üléseket Pinek, aki letette őket az ösvényre. Aztán Yves bácsi kiszállt, ők pedig beözönlöttek a kocsiba.
  A három jobb oldali ülés helyét egy hosszú fémláda foglalta el. A hátsó faltól majdnem a tolóajtóig ért, közte és az ülések között éppen el lehetett menni, és valamivel magasabb volt, mint az ülések ülőrésze. Az oldalán fölfedeztek még egy számzárat, amin Nimby benyomkodta a 6518-as számot. Vanessa születésnapja, állapította meg Kissy magában. A láda teteje feltárult, s az egerek belekukucskáltak.
  Kissy titokban egy megkötözött shindyben reménykedett, de amit látott, sokkal hasznosabb volt. A láda üres volt, és rekeszekre osztották. Nimby kiemelte az egyik lapot két rekesz közül, és megmutatta a láda falain tízcentinként elhelyezett síneket, amikbe a lapokat be lehetett csúsztatni. Egy köteg lap feküdt még a láda fenekén.
  – Ebben elfér minden – magyarázta –, a shindyfogó felszerelésünktől a kirándulásra való tartalék ruháig. Úgy méreteztük, hogy a hűtőláda is beleférjen.
  A láda tetején belülről szegecsek voltak, egyenletes távolságban egymástól. Nimby elmondta, hogy ezek között szíjakat vagy zsinórokat lehet kifeszíteni, amikre holmikat lehet akasztani. A láda elejében, a külső falon pedig volt egy elektromos csatlakozó, rendes hálózati, a kocsi akkumulátorára kötve. A vezeték a padló alatt ment.
  Konnektor kívül is volt, amit a láda felnyitása nélkül lehetett használni; a mobiltöltőknek nagyon jól fog jönni. A hátsó üléspár mögötti kis rakodótér fölött helyezték el. Ide ugyanis kis szekrényt építettek, négy fiókkal, amiket csak félig lehetett kihúzni a láda miatt, de fölfelé is kiemelhetők voltak, egyenként.
  Az egerek teljesen el voltak bűvölve. De még ennél is jobban tetszett nekik a hangrendszer. Ígéretéhez híven Nimby megcsinálta, hogy mindenki mindenkit hallhasson menet közben, még akkor is, amikor százzal robog a kocsi és elég hangos. Az üléstámlákba mikrofon és hangszóró volt építve, egészen kicsi, de jól hallható. Üléspáronként hármat helyeztek el, a két szélén és középen. Mindegyiknek külön gombja volt, ami a mikrofont és a hangszórót együtt kapcsolta. A kábeleket itt is teljesen elrejtették.
  Volt még egy kapcsoló, az ülések hátában: a mennyezeti világítás számára. Négy energiatakarékos izzót építettek be, elég jó fényt adtak. A sofőr feje fölött pedig volt egy főkapcsoló, amivel az egész kocsiban be tudott sötétíteni, ha ezt kívánták a látási viszonyok.
  Más is volt a mennyezeten. Az egész hátsó részen körbefutott egy vékony fémrúd, egy centivel a mennyezet alatt; csak a sarkokon tartották. Ugyanilyen rúd keresztezte a kocsit az A és a C üléssor mögött.
  – Attól óvakodtunk, hogy függönyt is tegyünk rá – mondta Nimby. – Mi pasik vagyunk. De a rudak megvannak, és ki lehet rekeszteni a külvilágot, továbbá két fülkére lehet osztani a hátsó részt.
  – De a fülkék így egyforma nagyok lesznek – mondta Jennifer.
  – Persze.
  – De hát hat lány van és csak három fiú!
  – Ez mindegy. Az a lényeg, hogy ha valaki öltözködni akar, akkor hátul el lehet zárni két sort. Nagyon praktikus, ha bevetés közben derül ki, hogy valakinek álruhát kell öltenie. Pi, kinyitnád a kesztyűtartót?
  Pi, aki a jobb ajtónál állt, kinyitotta a kesztyűtartót és egy dobozt talált benne a kocsi papírjain.
  – GPS – mondta Nimby fölöslegesen, hiszen a dobozon ez világosan látszott. – Nem autóba való, hanem a notebookhoz. A notebookot amúgy is a kocsiba vettük. Ez adja majd ki a jelet a telefonjainkra, amik innentől a notebookon át neteznek és átveszik a GPS-infót is. Csak szoftver kérdése, hogy bármelyik telefon ugyanazt tudja, mint az autós GPS-ek. Az egyik a szélvédő mögött lakik majd; csináltunk hozzá tartót, benne van a dobozban.
  Korábban azt tervezték, mesélte később, hogy fekvőhelyet is csinálnak: a hátsó ülést akarták átalakítani. De sehogyan se lehetett megoldani, hogy egy miniegér kényelmesen elférjen ott, ráadásul a hátsó ajtó használatát is akadályozta volna. Végül úgy döntöttek, hogy inkább majd gumimatracokat tartanak az autóban. A láda tetején ki lehet egyet teríteni, meg akkor van fekvőhelyük odakint, a szabadban is.
  Az egerek sokáig tanulmányozták az átalakított mikrobuszt, és mindenki egyetértett abban, hogy az ötletek zseniálisak. De nekik is voltak gondolataik. Martin azt mondta, célszerű lenne a notebook, a telefonok, a plusz világítás és egyéb dolgok számára egy pótakkut beépíteni, mert ha a kocsié lemerül, nem tudnak elindulni. Chantal javasolta, hogy készítsenek listát azokról a dolgokról, amiknek hasznát vehetik a kocsiban. Jennifer kijelentette, hogy minden kocsi kétszer akkora lesz, ha rátesznek egy vonóhorgot. Pi úgy látta, érdemes lenne tetőcsomagtartót venni. Kissy ehhez hozzátette, hogy vannak autók, amiknek létra vezet a tetejére – a tetőcsomagtartónak így lenne értelme igazán. Este pedig apa megkérdezte, hogy nem lehetne-e az ósdi riasztót valami korszerű biztonságtechnikával helyettesíteni. Ettől Angélique-et szállta meg az ihlet, aki azt mondta, Nimbyék biztosan össze tudnák kötni a notebookot a motorral oly módon, hogy a gép telefonon riasszon, ha illetéktelenek elindítják a kocsit, és telefonos parancsra leállhatna a motor. Ilyen módszerek már vannak, és számítógép van bennük – hát ők már tartanak egy számítógépet a kocsiban, azt nem kellene újra megvenni.

Hétfőn és kedden a munkások befejezték a garázst. Szigetelték, fölrakták a tetőcserepeket, betették az ablakokat és az ajtót, s az utolsó páros, Ibrahim és egy dél-amerikai fiú kitakarította a környéket maguk után. A mikrobuszból kiszerelt üléseket a falba épített létrán fölvitték a kicsiny padlásra, és úgy rendezték el, mint egy ülőgarnitúrát. Aztán Ibrahim kitolatott az utcára, megfordult, betolatott a garázsba, s ünnepélyesen becsukták az ajtót. Kezet ráztak vele meg Martinnel, megsimogatták Suzy fejét, s már ott se voltak. Az anyagi meg törvényes formaságokat majd apa elintézi a cégükkel emailben meg faxon.
  Ez is megvan, gondolta Kissy, míg bementek a házba. A garázs kész, a kocsit hamarosan berendezik minden szükségessel, és bármikor házhoz tudnak majd menni shindyt elhárítani, mint a szellemirtók. Most egy darabig ugyan csak félgőzzel tudnak berendezkedni a kocsiban. A következő két hétvégén Nimby a Béni bázis teljes hardver- és szoftverfelújítását végzi, tehát aki tud, Beaulieu-be megy vele. A maxiegerek nem vállalják, ki se látszanak a könyveik mögül. Jennifer szülei még haboznak, idegenkednek a dologtól, no meg a repülőjegy árától. Chantal hétfőn, fizikaóra alatt összejött Andréval, lehet, hogy nemigen lehet majd elszakítani tőle. Martinnel már megbeszélték, hogy ők mennek, ki fogják bírni, Beaulieu többet is megér.
  A nappaliban Martin átölelte és súgott valamit a fülébe. Kissy elgondolkodott. Persze este hétkor ez nem egészen időszerű, de hát kettesben vannak a házban, nem számítva a két háziállatot. Anyáék még jó ideig nem érnek haza. Úgyhogy bólintott és követte a fiút a hálószoba felé.
  Jó, hogy elmentek a munkások és nem is jönnek vissza többé. Jól elvoltak velük, de jobb, hogy az építkezésnek

VÉGE.

Átölelték egymást az ágy előtt, s ahogy összeért az ajkuk, megszólalt az övükön a shindyriasztás.

---



Benny: egyszer próbáltam járni egy lánnyal kettővel fölöttem, de elhajtott
  Teophil: az nem jó, kisebbet kell választani. a nagyobb lányok szemében te túl kicsi vagy még. én tizenhárom éves koromban a szomszéd tízévessel jártam
  Benny: :)
  Teophil: jó bőr volt, csak kicsit nehéz volt lefektetni, de megérte

A Vilma HQ vezérlőterme megtelt sürgölődő, feszült egerekkel. Négyen voltak: kettő a gépek előtt ült, kettő a billentyűzetek mellett loholt az egérpadon.
  – Svájci az ipse – mondta Kissy –, de szerintem átver. Davosban milyen nyelven beszélnek?
  – Németül – vetette oda Martin, aki közben a szerverekkel vívott csatát. – Azt hiszem.
  Kissy beütötte a CZ parancsot és újra tárcsázta Jean-Pierre-t, de még mindig foglalt volt. Kinyomta és hívta a Gyermekvilágot. Nem vették föl. Odapillantott Martin monitorjára, s látta, hogy nincs változás. Nem jut be. Hívta Jean-Pierre-t, ötödször. Foglalt.
  – Ilyen nincs – tört ki dühösen. – A világ legkorszerűbb shindyelhárító rendszerét építettük ki, és nem mű…
  Nimby hangja szakította félbe.
  – Kissy, telefon! Kissy, tele…
  – Itt vagyok! – csapott a gombra.
  – Mi a helyzet? – jött a fiú hangja némi utcazaj közül.
  – Nimby, semmi nem működik! A Gyermekvilág szervere nem enged be, és senki nem veszi föl a telefont!
  – Van egy másik loginjuk. Írjátok át az URL-ben a script nevét altloginra. Alpha Lima Tango.
  – Átírtam, de így se jó – felelte Martin.
  – Mi az üzenet?
  – Hibás felhasználónév vagy jelszó.
  – Ez baj. Csak a cég tud segíteni, hívjátok a hadnagyot, hogy dörögjön rájuk. A shindy milyen?
  – Szexre tanít egy fiút – mondta Kissy.
  – Már kép is jön – szólt közbe Martin.
  – Mi is megkapjuk? – kérdezte Kissy, de addigra már meg is jött a kép. – Pornó – mondta Kissy a telefonba –, de ez legális. Senki nem gyerek rajta.
  – Mit csinálnak? – érdeklődött Nimby, de Kissy nem volt hajlandó meghallani. Fölkapta Martin telefonját és hívta Jean-Pierre-t.
  A rendőr végre fölvette. Kissy pár gyors mondatban összefoglalta a helyzetet.
  – Ja, lefuttattam a keresést – nézett vissza a saját monitorjára, ahol a CZ parancs eredményablaka látszott. – Megvan a valódi pozíciója. La Défense, place de la Coupole és avenue de la Division Leclerc sarok.
  – Az az Areva-torony – mondta Jean-Pierre. – Nekem most máshol van dolgom, de szólok valakinek. Nem is. Átküldök egy számot, hívjátok föl, segíteni fog. Szia!
  Letette. Fél perc múlva jött egy szám SMS-ben, amire Kissy habozás nélkül rányomott.
  – Tessék – felelte egy férfihang azonnal.
  – Jó napot. Françoise Chaton vagyok a Jerry Alapítványtól. Leblanc hadnagytól kaptam ezt a számot.
  – Mit mondott, hogy hívnak engem?
  – Csak annyit írt, hogy… Microbitumen – olvasta Kissy.
  – Helyes, hallgatom.
  Hideg, szenvtelen hang volt. Kissy röviden összefoglalta, mi történik. A shindy ekkor már vagy féltucat pornóképet küldött a gyereknek. Mint képek teljesen jogszerűek voltak, csak…
  – Hol lehet belépni a szerverre? – kérdezte a férfi.
  Kissy bediktálta az URL-t.
  – Azonosító, jelszó?
  Kissy kénytelen-kelletlen azokat is megmondta. Lehet, hogy ezért majd kap a fejére, de nem volt más választása.
  – Várjon.
  Fél perc néma csend, csak a billentyűzet kattogása.
  – A kliens IP-címe?
  Kissy azt is bediktálta.
  Teljes két perc telt el, mire Microbitumen megint megszólalt, alig néhány pillanattal azután, hogy Martin észlelte Teophil kilépését a chatről.
  – A kliens offline ment. Diktálok egy címet.
  Bemondott egy IP-címet egy portszámmal, amit Martin beírt a böngészőbe, és lejött egy jókora zip.
  – Ezt tudtam szerezni – mondta Microbitumen. – Visszhall!
  És letette.
  Kissy és Martin egymásra nézett.
  – Ki volt ez… vagy mi volt ez?! – kérdezte Kissy.
  – Fogalmam sincs – vont vállat Martin.
  – Én tudom – vigyorgott Nimby a másik telefonban. – Egy hacker!

– Nem volt jobb ötletem – mondta Jean-Pierre néhány órával később, mikor végre előkerült. – Ez a pasas nagyon ügyes, ha be lehet törni az ügyfeletekhez, akkor ő meg tudja csinálni. Találtatok valami használhatót?
  Egyelőre nem lehetett tudni, hogy találtak-e. A tízmegás zipben mindenféle összevissza dolgok voltak Teophil gépéről, a netről letöltött anyagok – Microbitumen alighanem a böngészőjébe tudott betörni. A Gyermekvilág oldalain kívül csak hírlapok voltak, moziműsor, ilyesmik. Nimby kereste az eseménynaplót is, amit a böngésző vezet a meglátogatott oldalakról, de az nem volt meg. A sütik se, amit nagyon sajnált, mert ha a pasas bárhol a weben regisztrált, akkor a sütikből beazonosítható lett volna.
  Egyetlen dolog volt csupán, ami gondolkodóba ejtette őket. Egy kép, amiről nem lehetett tudni, honnan származik. Úgy tűnt, nem áll kapcsolatban semmivel a többi letöltés közül.
  Egy kislány volt rajta, tíz év körüli. Meztelenül állt egy fehér fal előtt, egyenesen a kamerába nézett, és nem volt semmi különös az arcán, amiből az látszana, hogy kényszerítették vagy megalázták volna. Nyugodt, közömbös arckifejezés. Vöröses haja vizesen tapadt, a szeme zöld volt, a bőre világos. Az állán apró anyajegy. Combközépig látszott a képen.
  – Furcsa – mondta Vanessa, amikor átküldték nekik a fotót. Úgy döntöttek, hogy ez nem törvényellenes, hiszen a kép nem pornográf, még ha egy meztelen gyereket ábrázol is. Különben is nekik az ilyesmi munkaeszköz. Egyelőre, jobbat nem tehetvén, a küldött képeket is megtartották, a két utolsót is, amik már kimondottan törvényellenesek voltak. Gyerekpornó. Kissynek viszketni kezdett az ujja a Nimbusz gumiján, ha csak rágondolt.
  – Mi benne a furcsa? – kérdezte Chantal.
  – Nem tudom.
  Ezt tehát megbeszélték: a kép furcsa és kész. A zipet Jean-Pierre odaadta a szakértőknek, hogy szedjenek ki belőle minden használható információt. De persze a Jerry is megindította a maga nyomozását.

Másnap csak virtuálisan gyűlhettek össze a csevegőfelületen, de azért összegyűltek. Most is csak a minik.
  – Már tudom, mi a furcsa a képen – vigyorgott Vanessa a kisablakban. – Nézzétek meg a száját!
  Megnézték. Ugyanolyan szája volt, mint mindenki másnak.
  – Mi van a száján? – kérdezte Chantal, aki szintén nem jött ki Vaucressonba, otthon maradt.
  – Nem, nem – csóválta a fejét Vanessa. – Mi nincs a száján? Mit szoktunk csinálni, amikor fényképeznek minket?
  – Mosolygunk – vágta rá Jennifer, és egyszerre világos lett minden. A kislány a képen nem mosolyog.
  Kissynek az volt az első gondolata, hogy ő se mosolyogna, ha valami perverz disznó meztelenül fotózná, de mire kimondta volna, rájött, hogy ez szamárság. Akkor mosoly helyett egészen más kifejezés lenne az arcán. De ennek a gyereknek olyan sincs. Tökéletes közönnyel néz a kamerába.
  – Oké – mondta Niala. – Dolgozzunk módszeresen. Szedjük listába a kérdéseinket.
  A lista pillanatok alatt elkészült, Nimby alig győzte írni, pedig neki szaladt az ujja leggyorsabban a billentyűzeten.
  1. Vajon Cynthia csinálta a képet, vagy mástól kapta?
  2. Ha ő csinálta, mikor és hol?
  3. Ki Fiona?
  4. Hogyan lehet kideríteni, ki csinálta a képet?
  5. Hogyan lehet megtalálni Fionát?
  Jennifer persze nem értette, minek a shindyt elnevezni Cynthiának, amikor már van nickje, a Teophil. Megmagyarázták neki, hogy egyrészt hagyománytiszteletből, a shindyk általában S-sel vagy C-vel kezdődő női nevet kapnak – csak ekkor tűnt föl nekik, hogy Roger-nak elfelejtettek adni –, másrészt pedig praktikus okból, a fedőnevek arra valók, hogy bárhol beszélhessenek a shindyről, ne kelljen attól tartani, hogy arra jár és fölfigyel a nickjére.
  A képen levő kislánynak Nimby adott nevet, a vörös hajával, ragyogó zöld szemével és világos bőrével emlékeztetett Fiona hercegnőre, még mielőtt Shrek megcsókolta volna. Kelta típus, mondta Nimby, rengeteg van belőle. Akkor egy életen át nyomozhatunk, mondta Jennifer, Amerika, Anglia, Ausztrália egyaránt szóba jöhet. Vagy éppen a szomszéd ház, mondta Nimby, itt is megvan a kelta örökség, Asterix is kelta volt, nem francia.
  Nimby persze átnézte a fotó EXIF címkéjét, amibe a fényképezőgépek mindenféle adatokat írnak, de nem lett okosabb semmivel. A képet október hetedikén, pár perccel éjfél előtt csinálták, helyesebben ez a dátum állt a címkén. Ettől még a gépet bármikor elsüthették, akár évekkel ezelőtt is.

A hétvégén hárman repültek Beaulieu-be, Chantalt és Jennifert a család, a két maxit az egyetem tartotta vissza. A szombat jó részét Nialával töltötték; Vanessa és Nimby jelen volt ugyan, de általában csak két farkinca látszott belőlük, a többi bent volt a szerverekben. Néha kidobáltak egy-egy áramkört, csavart, egyéb cafatot. De estére a Béni bázis két gyenge gépe két nagyobb teljesítményű és egy gyengébb géppé változott. Akkor átvitték őket a melléképület padlására, csatlakoztatták, és aznap már nem foglalkoztak velük.
  Beaulieu novemberben is gyönyörű, állapította meg Kissy, akárcsak tavaly. Persze egyelőre otthon is jó volt az idő, de hamarosan itt a tél. A partvidéken most is ragyogott a nap, és a tenger nem változott semmit a nyár legforróbb napjai óta. De most nem mentek le a partra. Délután kicsit elnyúltak a teraszon, élvezték a jó meleget, a macskamentes biztonságot. Persze fürdőruhában. Jerry is barna, és jól áll neki.
  Azok ketten odabent maradtak, nagy egyetértésben belezték a gépeket, és időnként csókolóztak. Niala becslése szerint az idő ötven százalékában.
  – Csodálom Blanche-t a türelméért – mondta Martin. – A nagynéném úgy retteg minden fiútól, hogy három percnél tovább még nem lehettem kettesben az unokahúgommal.
  – Nem is tudtam, hogy van unokahúgod – mondta Niala.
  – Van, csak Nantes-ban élnek, ritkán találkozunk. Idén még nem is láttam.
  Niala benézett a szobába; Kissy követte a tekintetét. Vanessáék feje nem látszott, a fotel takarta, de semmi nem változott az elmúlt pár percben. A széttépett számítógépek között feküdtek összesimulva, és csókolóztak.
  – Anya nem szívbajos – mondta Niala. – Én is feküdtem már ott, legfeljebb a szétmarcangolt hardverek hiányoztak. A ház más részein is csókolóztam már, jó néhány fiúval. Mármint nem egyszerre. Anya egyszer azt mondta, ettől még nem esett teherbe senki. Vanessa se fog.
  – És ha…
  Kissy csak ennyit mondott, nem folytatta. Hülyeség. Nimby nem nyúlhat Vanessához. Egyetlen ruhadarabot tudna elmozdítani körülbelül húsz százalékban, és hívhatnák a mentőket.
  – Persze – válaszolt Niala, holott ő ki se mondta a kérdést. – Majd igen. De nincs abban semmi rossz.
  – Ezt megmondhatnád Kissynek is – vigyorodott el Martin.
  – Miért, ez itt szerinted ki, George Bush? – bökött Niala Kissyre.
  – Nem, sokkal intelligensebbnek látszik. Viszont…
  – Ne aggódj – szakította félbe Niala. – Ez rátok is vonatkozik. De az időzítés nagyon fontos dolog, és az a lányokon múlik, nem a fiúkon. Ha Vanessa úgy érzi, hogy eljött az ideje, akkor nem lesz benne semmi rossz.
  Martin sóhajtott. Ettől Kissy is. Hát igen, a fiúknak se lehet könnyű. Ők csak annyit értenek az egészből, hogy várni kell, várni, várni.
  A nyári döntés óta valamilyen szinten állandóan foglalkoztatta a kérdés. Hiszen együtt töltöttek már negyvenhét éjszakát. Bármelyiken eltörölhetett volna minden határt. Egy szót se kellett volna szólnia, Martin szavak nélkül is értette volna.
  Megint bepillantott a szobába. Odabent változott a kép, az egyik számítógépházból meredt ki négy nagy, kerek fül. Igen, nekik még könnyű. Beérik annyival, hogy reggeltől estig csókolózzanak.
  De egy vagy két év múlva?…

Jean-Pierre hétfőn este jelentkezett. A szakértői vizsgálat nem tudott többet megállapítani, mint hogy a pasas milyen böngészőt használ, és készítettek egy listát azokról az időpontokról, amikor letöltött valamit, tehát a gépe előtt ült. Ezekkel fölszerelkezve elment az irodaházba tudakozódni. Megtudta, hány cég bérel irodát és hány gépet használnak, mikor van munkaidő és mi a helyzet az IP-címekkel. Az eredmény nem volt valami szívderítő. A letöltések időpontjában mindenütt dolgoztak, és senki nem tudja, hogyan voltak leosztva az IP-címek kedden este. Azt se tudják, hogy öt perccel azelőtt hogy voltak leosztva.
  Az egerek éppen a csevegőn voltak, amikor a hadnagy telefonált; Kissy engedélyt kért és kapott tőle, hogy kitegye a hangját a felületre.
  – Fionának is utána kellene nézni – mondta Vanessa.
  – Kinek?
  – A kislánynak a fotón.
  – Az reménytelen, semmi támpontunk nincsen. Ti adtatok nevet neki?
  – Igen. Van valami, ami furcsa nekem azon a fotón.
  – Nem kellene nézegetnetek.
  – Miért nem? Nekem is olyan van, ha nem tudnád.
  – Elhiszem, de azt a kislányt akarata ellenére fotózták le, és ez visszaélés azzal, hogy…
  Vanessa felrobbant.
  – Idióta! – dörrent a rendőrre. – Az a gyerek talán valahol bezárva sínylődik, borzalmas dolgokat művelnek vele, és te ezzel rágod a fülemet?! Mit érdekli őt, hányan látják azt a fotót, ha ettől esély támad rá, hogy kiszabadul!
  Kis csend a telefonban, hümmögés.
  – Nos hát – mondta végül Jean-Pierre –, végeredményben igazad van. Nem zárhatjuk ki ezt az eshetőséget. Ahogy persze azt sem, hogy a fotó mondjuk tíz éve készült.
  – Volt már tíz évvel ezelőtt digitális fényképezőgép?
  – Miért – szólt közbe Nimby –, egy hagyományos fényképet nem lehet beszkennelni?
  – Ja, de…
  – Szóval – kérdezte a rendőr – mi az, ami furcsa neked a képen?
  – Nemigen tudnám megmondani. Az az érzésem, hogy többet tudnánk, ha rájönnénk, milyen körülmények között készült.
  Azzal búcsúztak el a hadnagytól, hogy mindenki túráztatni fogja az agyát, és várják, hogy újra jelentkezzen a hapsi.

A következő hétvégén Nimby nem repülhetett, de Vanessáék sem: a szolgálati járat is elmaradt. Georges egy telefonbeszélgetésben elmondta a véleményét a sztrájkról.
  – Tudjátok, én alapjában véve nem értek egyet azzal, hogy valaki rákényszerítse az akaratát másvalakire. A sztrájk is ilyen dolog. De az is ilyen, hogy föl akarják emelni a nyugdíjkorhatárt. Ez rossz ötlet. Hatvan év körül az embernek már lassulnak a reflexei, esetleg a tudása is cserben hagyja. Arról nem is beszélve, hogyan tanul meg ilyen idős ember egy új repülőgépet, hisz mire egy gép kikerül a gyárból, már el is avult. Azt is mondhatnám, hogy engem az egész vita nem érint, mert én egy perccel se repülök tovább, mint ameddig biztosnak érzem a kezemet és a fejemet. Ha nem mehetek nyugdíjba, akkor kilépek és csinálok valami mást. De amíg pilóta vagyok, addig választanom kell, hogy kivel értek egyet, és én a többi pilótával tartok. Tehát sztrájkolok, bármennyire elveim ellen való.
  Az egerek elfogadták ezt a véleményt, csak azt viselték nehezen, hogy így nem találkozhatnak. Kissyt kimondottan zavarta, hogy Vanessa már két hete nem szaladgál körülötte. Igaz, Suzy szaladgált három helyett is, de Kissy mégiscsak úgy érezte teljesnek a világot, hogy a kislány ott cincog valahol a közelben.
  Jean-Pierre kérésére Microbitumen írt egy programot, ami be tud törni egy gépre és elhelyezni rajta egy speciális sütit. Letesztelték, aztán Microbitumen megváltoztatta a sütit generáló algoritmust. A programot weben át lehetett meghívni, a célgép IP-jének megadásával. A Cirrust kiokították, hogy ha felismeri Cynthiát, hívja meg a programot a riasztással egyidejűleg. A rendőrségnek már csak annyi dolga lesz, hogy végignézi az irodaház gépeit, melyiken van ott a süti.
  Tökéletes, automata shindycsapda. Akkor is működik, ha se a Jerry, se Microbitumen nem nyúl a gépekhez. Cynthiának újra kell regisztrálnia a Gyermekvilágon, kitörölni minden nyomot a gépéből és teljesen megváltoztatni a magatartását, ha ki akarja kerülni. Minden más esetben a Cumulus felismeri, és már csattan is a csapda.
  De Cynthia nem jelentkezett.
  A Gyermekvilág igen, ámbár nem siették el a dolgot. Egy rövidke levél közölte, hogy a hibát kijavították. Bocsánatot nem kértek.

Kedden se repültek az egerek, ámbár aznap véget ért a pilótasztrájk – a nyugdíjkorhatárt bizony fölemelték –, de mivel nem lehetett biztosat tudni, nem úgy szerveztek. Így megint a felületen ünnepelték Mickey Mouse nyolcvanadik születésnapját. Az ünnepelt is jelen volt, számtalan kép formájában, amiket Nimby gyűjtött össze és nyújtott át a társaságnak. Ezzel avatták föl a csevegőfelület továbbfejlesztett változatát. A képek egyszer csak elkezdtek megjelenni a képernyőjükön, nekik nem kellett tenni hozzá semmit. A sarokban fölfedeztek egy kis Miki egér-ikont, amire rá lehetett kattintani, és megjelent egy kis képkereső. Az ember kiválasztott bármilyen képet a gépéről vagy a netről, letette a felületre, és újabb kattintással megjelent a többiek képernyőjén is. Ha megint rákattintottak, eltűnt, de azért a gép elmentette, méghozzá naponként és óránként szétválogatva, mert ezt az alkotók komoly célokra is szánták. A felületen folytatott beszélgetések írásos részét már eddig is rögzítették; most már a videós részét is, óránkénti bontásban. Ehhez teszi hozzá a program a képeket, komplett információkkal, hogy ki és mikor tette a képernyőre és meddig volt ott. Utólag minden visszajátszható.
  Nagyon tetszett mindenkinek, s rögtön ontani kezdték a javaslatokat. Hogy lehessen a képeket ide-oda mozgatni, kicsinyíteni és nagyítani is, mert megeshet, hogy takarnak valami fontosat. Az alkotók azt mondták, hogy már szerepel a terveikben. Hogy legyen egy külön képtár a legfontosabb képeknek, ne kelljen keresgélni őket. Ezt Nimby azon nyomban, pár perc alatt megcsinálta. Beletette Île-de-France metróhálózatának térképét és Franciaország időjárási térképét, ami persze változik, mindig újat tölt le a gép. Ezt a kettőt gyakran használják. Vanessa pedig nyitott benne egy Cynthia nevű dossziét és beletette Fiona fényképét. Kell a nyomozáshoz, mondta.
  Ők ketten csinálták az egészet. Vanessa már nemcsak adta az ötleteket és tesztelte a programot, de a forráskódba is belenyúlkált. Közel sem értett még mindent, de végül is elég logikus az egész, mondta.
  Pi javasolta, hogy legyen benne whiteboard is. Ó, hogy ez nekik nem jutott eszükbe, mondta Nimby, ő szemlátomást értette ezt a szót. Aztán Pi elmagyarázta nekik is, elterjedt szolgáltatás az ilyen programokban, fehér táblát jelent, amire mindenki tud rajzolni. De náluk az egész képernyő lesz a tábla, mondta Nimby rögtön, mindenhova rajzolhatnak majd.
  A következő napokban minden ötletet megvalósított. Csinált egy dobozt is, amibe bele lehetett dobálni képeket, így nem voltak útban, de a dobozban kéznél voltak. De már nemcsak képek lehettek, hanem bármi, a szöveges dokumentumtól a Youtube-videóig. Később csinált egy címkerendszert, mindenki saját címkéket rakhatott mindenre. Ez nagyon hasznos volt, hiszen ami egyiküknek tetszett, az a másiknak nem annyira, a harmadik meg esetleg még nem is látta.
  Nimby eddig is gyakran hozott nekik mindenfélét a netről, akadt közte morcos képű kiscicától hangversenyfelvételig mindenféle. Mostantól ezeket a dobozba tette, ahol szét lehetett válogatni dátum szerint, típus szerint, a tulajdonos neve szerint, a saját címkék vagy éppen a többiek címkéi szerint, bárhogyan.
  Tényleg megcsinálta a rajzolást is, bár némi időbe telt, csak hétvégén lett kész. A sarokban levő egérke – most már Jerry, nem Mickey, őt jobban szerették – kis menüt adott kattintásra, ahol be lehetett kapcsolni a rajzeszközöket, aztán akár az egész képernyőt telefirkálni színpompás értelmetlenségekkel. Rajzoltak bajuszt a videón levő arcukra, pálcikaemberkéket, kis tájképeket. Aztán Niala egyik nap húzott két függőleges vonalat, keresztben két vízszinteset, és beszélgetés közben kitöltötték a rácsot karikákkal és X-ekkel. Erre Nimby fogta magát és csinált egy új gombot a rajzeszközökhöz, amitől négyzetrács jelent meg a képen, akkora, amekkorát kértek, és játszhattak rajta amőbát. Később már nemcsak azt, Nimby kis figuraképeket szerzett be, amiket tologatni lehetett, és tudtak dámázni vagy akár sakkozni is. Hamarosan már reversizni is, hiszen ők Vanessával ősidők óta azt játszanak, már több száz partin túl vannak, ezért Nimby a korongok forgatását is megcsinálta.
  Persze így kicsit zsúfolt lett volna a képernyő, hisz ha ketten játszanak, azzal a fele-negyede már megtelik, ezért Nimby megoldotta, hogy több képernyőnyi legyen a játszóterük, csak lapozni kellett és volt üres hely.
  De komolyabb célokra is használták. Mindig is szoktak segíteni egymásnak a tanulásban, a legtöbbet Vanessának, de mindenki rászorult néha. A felület régebbi változatát is használták ilyesmire, de az újjal még könnyebb volt, hisz rajzolni is tudtak már. Nimby rengeteg segédanyagot tudott beszerezni a netről, amiket így pillanatok alatt átadhatott nekik.
  A Jerry tagjai tehát vidám klubéletet éltek novemberben. Mindenki örült neki, bár hiányzott nekik a testmozgás – az a fajta testmozgás, amikor az erőteljes kar- és lábmozdulatok az ellenfél testének csapódva érnek véget. Minden hétköznap azt remélték, hogy Cynthia végre belép a chatre, és a rendőrség végigtúrhatja az irodaház összes gépét. De nem lépett be. Kissy sokszor gondolt a Százas aljasságára, hogy pont akkor hagyta abba a chatelést, amikor megcsinálták a tökéletesen rá szabott csapdát. Ha Cynthia is ugyanezt teszi, soha nem bocsátja meg neki.

November utolsó péntekjén végre megint összegyűlhettek Vaucressonban. Teljes létszámban együtt voltak, amire egéremlékezet óta nem volt példa. Kissy úgy érezte, mintha a felfordult világ most billent volna helyre. Egymillió éve is lehet már annak, hogy délutánonként egyedül volt otthon és nem talált benne semmi különöset; rég nem érte már be Suzy és Macska társaságával. Ráadásul anya korán hazaért, és apa is nemsokára itthon lesz. Vanessa, a drága kis bogár úgy ugrott a nyakába, mint aki ezer éve nélkülözte őt; ő kapta az első ölelést, Nimbyt legutoljára hagyta – de aztán egész este nemigen távolodtak el egymástól két centinél messzebb.
  Apa negyedórával az utolsóként érkező D’Aubisson lányok után jött meg, és nagyon különös volt az arca. Egyenesen a nappaliba sietett hozzájuk, még a kabátját sem vette le. Odalépett Nialához és a vállára tette a kezét.
  – Hallgattam a rádiót…
  – Jézusmária, teljesen elfelejtettem! – szakította félbe Niala. – Igen, tudunk róla, ne aggódj, Jean-Jacques bácsi. – Hozzájuk fordult. – Ma lezuhant egy háromszáznyolcvanas.
  Kissy majdnem fölsikoltott. Angélique azt mondta a feje fölött, úristen.
  – Nyugi! Apa jól van. Mire az ilyesmi eljut a sajtóba, apa rég tud róla és szól nekünk. Így tesz, amióta repül. A mai gép Air New Zealand volt. Annyit tudunk, hogy a tengerbe zuhant, de utasok nem voltak, próbarepülés volt. Még keresik őket.
  A hétvégén jókat verekedtek. Szükségük volt már egy rendes edzésre, de az csak ellenféllel volt az igazi. Ha mindenki otthon volt, akkor csak a D’Aubisson lányoknak volt kivel gyakorolniuk; ez meg is látszott Niala szépen javuló teljesítményén.
  Vasárnap este hatkor az egerek a szokásos búcsúzkodás vége felé tartottak. Nimby és Vanessa még egyszer megállt egymással szemközt az előszobában, nézték egymást és nem szóltak semmit. Kissy elnézte őket, inkább csak a szeme sarkából, nehogy észrevegyék. Vanessa gyönyörű volt a héten kapott fehér pulcsijában. Már semmi nem volt meg Mohi ruhái közül, mindent elajándékoztak, de ki is nőtte őket. Ami nem volt ruhaféle, az nagyrészt a panzió padlásán kötött ki ládákba csomagolva, alig valamit tartott magánál.
  Mindez pár pillanat alatt cikázott át Kissy agyán. Chantal a cipőfűzőjével bajlódott mellette, de nem jól látott a félhomályban, ezért villanyt gyújtott. Az előszobát elöntötte a mennyezeti lámpa éles, fehér fénye.
  Két másodpercig senki nem szólt semmit. Kissy később úgy gondolt erre a két másodpercre, mint a második ilyen hosszúságú időtartamra, ami megváltoztatta a történelmet. Az első az volt, amikor Newton szeme előtt leesett az a bizonyos alma.
  Ez a két másodperc egy furcsa hanggal ért véget, ami egyszerre volt horkantás, sikkantás és vakkantás. Aztán Vanessa mindenkit félrelöködve beszáguldott a nappaliba, s egy pillanat alatt eltűnt.
  Az egerek döbbenten néztek egymásra egy pillanatig, aztán utánaeredtek. A gépteremben találták meg, az egyik monitor előtt, amin Fiona arca volt, s Vanessa éppen ránagyított. Mire a többiek is megérkeztek, már csak a jobb szeme látszott. Aztán annak is kiment a képből a széle, s az egész monitort a kislány jobb szembogara töltötte ki.
  Az egerek döbbenten álltak.
  – Nem is zöld a szeme – suttogta Angélique.
  Nem, Fionának szürke szeme volt. A zöld színt a benne visszatükröződő tárgytól kapta.
  – Mi a fene ez? – nézte Pi.
  – Egy öltözőszekrény – felelte Niala. – A kép egy öltözőben készült.
  – Iskola – gondolkodott Angélique.
  – Dehogyis. Hiszen vizes a haja! Ez egy uszoda.
  – De ott úszósapkát használnak…
  – Ugyan, az mindig ereszt – vágott közbe Vanessa türelmetlenül, és lélegzetvételnyi szünet nélkül folytatta. – Hát még mindig nem látjátok?!
  – Mit, mit?! – kérdezték az egerek.
  – Fionát akarata ellenére fotózták le, de nem kényszerítették. Egyáltalán nem tudott róla, hogy fényképezik! Nézzétek a kamerát!
  Az egerek nézték. Nézték volna, de nem látták.
  – Ugye?! – csattant föl Vanessa diadalmasan. – Ha mi nem látjuk, ő se látta. Amikor fölgyulladt a villany, én Vanessákat láttam Nimby szemében. Vakító fehér pulcsis Vanessákat, pont ilyeneket, ni! – s a mellére ütött. Az egerek nevettek. A tükörképei persze hogy pont olyanok, mint ő maga. – A saját kamerám én vagyok, tehát magamat látom tükröződni. Itt – bökött a monitorra – csak egy szekrény van. Tehát a szekrény volt a kamera. A szekrényben volt a kamera!

A Cynthiológiai Konferencia másnap este ült össze a Jerry-felületen. Fizikailag mindenki a saját otthonában volt, kivéve Martint, aki Kissynél, és Angélique-et meg Jean-Pierre-t, akik Pinél voltak. A hadnagy másképp nem tudott volna csatlakozni hozzájuk, hiszen nem volt Jerry-képes számítógépe, Nimby pedig nem szándékozott a hadnagy otthoni vagy pláne az irodai gépének belépési engedélyt adni.
  Az összejövetel Vanessa bevezetőjével kezdődött. Ez még nem volt hosszú.
  – Felfedeztem, hogy Fiona szemében egy öltözőszekrény képe tükröződik. Mivel a haja is vizes, ez kétségkívül egy uszoda öltözője. Nimby csinált olyan képet, amin a két szemben tükröződő kép egyesítve látszik, és kicsit elhomályosította a szemeket. Ezt látjátok most. A feladatunk tehát most az, hogy megtaláljuk ezt az öltözőszekrényt.
  A képről nem derült ki sokkal több részlet, mint Nimby munkája előtt. A szám kicsit jobban látszott a szekrényen. Kétjegyű, az első jegy egyes vagy hetes, a második pedig hatos, nyolcas vagy kilences. Esetleg hármas. És volt egy kopott folt a számtól jobbra és lefelé. Jellegzetes alakú folt, kicsit macskafejre emlékeztetett, de a két füle majdnem átellenben volt egymással.
  – De hol, Vanessa? – kérdezte a rendőr.
  – Nem tudom. Ha tudnám, akkor már meg lenne találva.
  – Ez logikus. De a kép a világ bármely pontján készülhetett, akár évekkel ezelőtt. Nem kutathatjuk át a világ összes uszodáját.
  – Nem is kell. Csak La Défense-ban kell keresni, illetve az irodaháztól számított bizonyos távolságon belül.
  – Hogyhogy? Mit tudsz, amit még nem mondtál el?
  Vanessa megrázta a fejét.
  – Semmit. Csak egy logikus feltevésből indulok ki. Abból, hogy Cynthia reggel, munka előtt elrejtett egy videókamerát az öltözőszekrényben, és munka után érte ment. Akkor pedig…
  – No, várj csak – állította meg Jean-Pierre. – Mire alapozod ezt a feltevést?
  – Lássuk csak – mondta a kislány. – Azt mondtad, hogy a Fionát ábrázoló fotóval eddig még nem találkoztatok a piacon, igaz?
  – Igen, átnézettem a nyilvántartást, és nem szerepel.
  – Mégse vontál le olyan következtetést, hogy eszerint a fotó nemrég készülhetett.
  – Persze hogy nem. Egy-egy fogásnál olyan régi képeket is találunk, hogy meg se próbálkozunk a szereplőik beazonosításával. Hova akarsz kilyukadni?
  – Van egy tippem – felelte Vanessa –, hogy honnan kerülhetett a kép a kezünkbe. A böngésző mindent eltesz, amit megnéznek vele. Cynthia nem sokkal korábban rányomott a képre a böngijében, ami bekerült a cache-be – de amúgy a kép rajta volt a gépén. Ezért nem találtunk semmilyen kapcsolatot a többi letöltéssel. Mert nem is töltötte le; ő maga fotózta.
  Jean-Pierre megvonta a vállát.
  – Persze, ez elképzelhető. De miből gondolod, hogy mostanában?
  – Abból, hogy csak ez az egy jött. Gondolkodjunk csak. A szekrénybe rejtett kamera nem tudja magától, mikor exponáljon. Egyet lehet tenni: állandóan exponálni vele. Tehát igazából videófelvétel készült, aminek egy kivágott kockáját szereztük meg. A leskelődő kivágta a számára értékes kockákat, a többit pedig eldobta. Ha valaki más lett volna az, vagy ha Cynthia már régebben is foglalkozott volna ilyesmivel, akkor felszaporodtak volna a képek. De csak egy volt.
  A rendőr csak a fejét csóválta.
  – Ne haragudj, Vanessa, de ez az egész a levegőben lóg. Seregnyi egyéb magyarázat is lehetséges.
  – Mondj egyet.
  – Kérlek. A felvétel a világ túlsó végén készült évtizedekkel ezelőtt, és hatalmas gyűjtemény van belőlük, de mi nem tudunk róla, mert a készítőjük nem publikálta őket. Viszont a ti Cynthiátok ismeretségben van vele, megnézte a gyűjteményét, és ezt az egyet elkérte, mert ez tetszett neki a legjobban. Ez is van olyan jó, mint a te történeted.
  Vanessának fölcsillant a szeme.
  – Oké, és ha a tiedből indulunk ki, akkor mi a teendő?
  – Mi lenne? Semmi. Nincs kiindulópontunk.
  – No látod! – csapott le a kislány. – Ha az enyémből indulunk ki, akkor már mehetünk is az uszodába.
  De nem tudta meggyőzni. Se ő, se a csapat, mert a sokáig csak kettejük között folyó vitában végül ők is szót kértek. Mindenki Vanessa pártját fogta, de a hadnagynak ez kevés volt. Azt mondta, ilyen bizonytalan feltevésre alapozva nem vonhat el embereket a hasznos munkától. Igazán sajnálja, de akkor se tudná az ötletet egykönnyen elfogadtatni a fölötteseivel, ha ő maga hinne benne.

Ha őszinte akart lenni, Kissynek el kellett ismernie, hogy ő is nehezen hisz Vanessa történetében, és amennyire igen, azt jórészt magára Vanessára alapozza.
  Persze, lehetséges, hogy csakugyan Cynthia csinálta a képet. De nem biztos. Az is lehetséges, hogy egy uszodában, a munkahelye közelében. De ez se biztos. Akár a szabadsága alatt is készülhetett, ezer kilométerre innét. Vagy a korábbi munkahelye közelében. Lehet, hogy még csak egy hete költözött a környékre, amikor elkapták.
  A hadnagy jelenlétében nem adott hangot ezeknek a kétségeinek, csak amikor már magukban voltak. Vanessa azt mondta, ő is tudja, hogy az elmélete nem áll szilárd alapokon, de nem tud jobbat.
  Aztán ott volt a következő kérdés, amit Jean-Pierre is föltett. Ha meg is találnák az uszodát, mire mennek vele? Gondolja, hogy Cynthia mindmáig visszajár leselkedni?
  Vanessa természetesen pontosan ezt gondolta, és ki is mondta.
  Kissy egy teljes napig vívódott, hogy mit tegyen. Mert nem elég hinni Vanessa igazában: ha hisz neki, akkor neki kell állni a kutatásnak.
  Végül döntött. Igazából akkor, amikor másnap kilépett az iskola kapuján.
  Martin vele volt, a másik két lány nem, ilyenkor nem szoktak együtt jönni. Holnap megint egértelen szerda lesz. Kissy ezúttal nem a buszhoz indult, hanem kilépett a járdaszélre és föltartotta a karját. Pár pillanat múlva melléje kanyarodott egy taxi.
  – Gyere, ugorj be – mondta Martinnek. – Jó napot. A boulevard d’Inkermannra legyen szíves.
  – Érdekes gondolat – mondta Martin, ő pedig bólintott. Többet nem is beszéltek az úton. A sofőr kivitte őket a Szajna-partra, ott kerülte meg Neuillyt. Kissy nemigen figyelte a környéket, úgy ismerte, mint a tenyerét. Azon törte a fejét, véghez lehet-e vinni, amit kigondolt. Arra is csak fél füllel figyelt, amikor a sofőr megkérdezte a végcélt, s Martin felelt neki, Pauline Borghése-sarok.
  Tíz percig se tartott az út. Martin átadott három kéteuróst, átvette a visszajárót és a számlát, és fölébresztette őt.
  – Én is bemenjek veled?
  – Mi?… ki?… hogy?…
  Martin türelmesen megkérdezte:
  – Úszni is akarsz, vagy csak megnézed az öltözőt? Mert akkor én nem megyek be veled, fölösleges lenne fizetni.
  – Persze – tért vissza most már a földre –, nem, az csak pénzkidobás lenne. Körülnézek és jövök.
  Úgy is volt. Körülnézett és jött. A fénykép nem itt készült: a neuillyi fürdőközpont öltözője egyáltalán nem hasonlított Fiona uszodájára.
  – Van egy ötletem – mondta, amikor hazaindultak. – Megkeressük az uszodát.
  – Szóval hiszel Vanessa elméletében?
  Kissy megrázta a fejét, és rámosolygott egy apró kiskutyára, akit egy szembejövő gyerek hozott a karjában.
  – Nem, nem az elméletben. Én Vanessában hiszek. Eszembe jutott a Százas-ügy. Meghallottam a pasas hangját, és odavakkantottam két szót, hogy hívja Jean-Pierre-t. Azonnal fölhívta, csatába szólította az egész rendőrséget, és ráuszította azokra a hapsikra az irodában. Miközben még fogalma se volt, hogy én mit hallottam és mennyire vagyok biztos a dolgomban. Ő sem abban bízott, hogy jól hallottam, amit hallottam, hanem bennem, érted?
  Martin bólintott és azt mondta, ő is bízik Vanessában.
  Kissy elmondta az ötletét. Martin az ötletben se bízott jobban, mint az elméletben, de Kissyben igenis bízott.

Az osztály szokott zsivaja szokatlan zsivajjá változott, amikor az első óra után a négy egér kisétált a katedrához. Dubois még bent volt, kérdőn nézett rájuk, de ők megcsóválták a fejüket és a hátuk mögé, az osztályra mutattak. Tökéletesen egyforma mozdulattal, mintha megbeszélték volna – minthogy csakugyan megbeszélték.
  – Úgy – mondta Dubois, a papírjait rendezgetve. – Velük van beszélnivalótok. Én nem hallhatom?
  – Dehogynem – felelték. Azzal sarkon fordultak, és Kissy belekezdett.
  – Srácok… szükségünk van a segítségetekre.
  A zsivaj felerősödött, és sűrűn kihallatszott belőle a „halljuk” szó. Kissy fölemelte a hangját.
  – A Jerry Alapítványnak szüksége van a segítségetekre!
  Az osztály tomboló ricsajban tört ki. Kissy mosolyogva nézte őket vagy fél percig, aztán fölemelte a kezét. A zajt mintha elvágták volna.
  – Oké – mondta, azon igyekezve, hogy komoly legyen. – Tehát egy szekrényt keresünk. Egy öltözőszekrényt, egy uszoda női öltözőjében. Így sajnos a fiúk most nem tudnak segíteni.
  – Miért ne tudnánk? – szólalt meg egy mély hang hátulról, torzítva, de mindenki tudta, hogy Romain az. – Mi is bemegyünk szívesen.
  Natalie hozzávágott egy radírt, és kitört a balhé, de Jennifer elkurjantotta magát, és lecsillapodtak. Dubois csak figyelt, nem avatkozott bele.
  – Szeretném, ha egy kicsit rám figyelnétek – mondta Kissy. – Ígérem, hogy utána mi is segítünk forgatni Romaint a nyárson – az osztály boldogan vigyorgott a kárvallottra –, de előbb ezt beszéljük meg. – Martin föltartotta a telefonját a képpel. – Itt látjátok az öltözőszekrényt. A következő szünetben bemegyünk a titkárságra és csináltatunk annyi nyomtatott példányt, amennyi csak kell. Úgy gondoljuk, hogy La Défense-ban vagy a környékén van az uszoda. Hogy a környék meddig terjed, nem tudjuk. Egy helyet kizárhatunk, a fürdőközpontot az Inkermannon, mert ott jártam. A szekrényt a számáról valamennyire be lehet azonosítani, bár sajnos nem jól olvasható, és van rajta egy jellegzetes alakú kopás. Aki rátalál a szekrényre – itt fölvitte a hangsúlyt és jelentőségteljesen elhallgatott. Az osztály csillogó szemmel figyelt, lélegzet-visszafojtva, ő pedig befejezte: – Akkor mi nagyon örülni fogunk!

Amikor az egerek eldöntötték, hogy segítséget kérnek az osztálytól, legjobb esetben is egy-két vállalkozóra számítottak. Mivel csak a lányok alkalmasak, s közülük három Jerry-tag, nyolc jelölt maradt. Ez nem sok, ezért tovább akartak menni a többi osztályba toborozni, de ezt levették a vállukról. Méghozzá a fiúk, akik Desanges órája alatt körbelevelezték a dolgot, és megállapodtak, hogy ők beszélnek a többi osztállyal.
  Kissy a következő szünetben bement Morgómedvéhez engedélyt kérni a fénykép sokszorosítására. Persze el kellett mondania, miről van szó. Neki elmondott mindent – az osztálynak nem, minden faggatásra csak azt felelték mind a négyen, hogy egy bűnügyben nyomoznak és a nyomozás érdekében nem mondhatnak semmit. De hát Morgómedve alapítványtevő is, neki szabad volt tudnia. Azt mondta, reméli, hogy sikerrel járnak.
  Így vette kezdetét a Lockerbie-hadművelet. Hogy a név kinek jutott eszébe, azt nem lehetett tudni, az ismeretlen névadó elmerült a tömegben. Neki jutott eszébe, hogy az öltözőszekrény angolul locker, s így kezdődik a húsz éve történt légikatasztrófa helyszínének neve is. Kissynek nem nagyon tetszett a névadás, D’Aubissonék miatt, akik az átlagosnál érzékenyebbek a légikatasztrófákra, de az kétségtelen, hogy illeszkedik abba a törekvésükbe, hogy ne lehessen tudni, mi mit jelent. Ezt a kifejezést is nyugodtan használhatják akár a shindy orra előtt is. Azazhogy a shindame előtt, hiszen mint rá kellett döbbenniük, Cynthia kétségkívül nő – másként aligha jutott volna be a női öltözőbe –, s ekkor Jennifer megalkotta a szó nőnemű változatát.
  A hadművelet koordinálását Charles és Maurice vállalta magára. Csináltak egy honlapot egy ingyenes tárhelyen, ami a már ellenőrzött uszodák listáját tartalmazta; aki átvizsgált egy fürdőt, az nekik telefonált, és föltették a listára. Semmilyen egyéb adat nem volt rajta, se magyarázat, hogy mire való. És ha megtalálják a szekrényt, akkor az egészet letörlik.
  A logikus persze az lett volna, hogy La Défense-ban kezdik, aztán sorban jön Nanterre, Courbevoie, Puteaux és a többi szomszéd város, majd egyre táguló körökben haladnak. De ami logikus volt a nyomozás szempontjából, az nem volt célszerű az önkénteseknek, akik hamarosan már a legkülönbözőbb helyeken lakó emberek közül kerültek ki. Aki körül tudott nézni egy adott környéken, az megtette, még akkor is, ha az például a tizedik kerület volt, ahova Cynthia aligha furikázott el munkába menet vagy az ebédszünetben. Persze éppenséggel a szabadnapján is videózgathatott, ezért semmilyen helyet nem zártak ki teljesen.
  Soha senki nem számolta össze, hány önkéntes segített a Jerrynek a nyomozásban. Az osztálybeli fiúk a szünetekben beszéltek más osztályokkal. Azok tagjai megint más osztályokkal, más iskolába járó barátaikkal, alighanem akadtak, akik a szüleikkel is. Talán a neten is szervezkedtek. Kissy első nap átadott néhány digitális példányt a fényképből, aztán már nem kellett, egymás között másolták.
  És mindenki csak ennyit tudott: egy pedofil után nyomoznak. Ez nyilvánvaló volt az alapítvány miatt. Ennél többet nem mondtak senkinek.

Volt néhány óra, alig pár nappal a Lockerbie-hadművelet megkezdése után, amikor azt remélhették, hogy enélkül is célhoz érnek. Kissy legnagyobb örömére Cynthia nem követte el azt az aljasságot, hogy nem jön többé a Gyermekvilágra. Eljött. Csak az időpontot választotta meg szerencsétlenül. Nyolcadikán délelőtt fél tizenegykor, az iskolaidő kellős közepén. Mercier vulkáni kőzeteket mutatott nekik, és arra készült, hogy elmondja, hogyan működnek a tűzhányók, amikor harangzúgás fojtotta bele a szót. Egyszerre három irányból jött, az egymás mellett ülő Kissy és Chantal padjából, Martintől és Jennifertől.
  Az egerek egy tizedmásodpercre megdermedtek, aztán egyszerre csaptak le az övükön pihenő Jerry-telefonra. Két másodperc alatt elnémították a hangot, s azonnal beléptek a szerverre, de már az ebédlőben, ott ültek le. Hogy oda hogyan és főleg mikor kerültek, Kissy képtelen lett volna megmondani, ámbár az ebédlő két folyosónyi távolságra volt az osztályuktól. Valószínűleg a hipertéren át.
  Felosztották a munkát: Martin és Chantal belépett a szerverre, Kissy hívta a hadnagyot, Jennifer pedig készenlétben tartotta a telefonját, hogy elérjék őket.
  Jean-Pierre foglalt volt, valószínűleg már intézkedik. Addig hívta Nimbyt, de ő is foglalt volt. Nyilván belépett a Jerryre, de innen a mobilokról túl bonyolult egymással kommunikálni és a Gyermekvilágot is figyelni egyszerre.
  Jennifernek megcsörrent a telefonja: a Cirrus volt, átirányított hívással.
  – Leblanc – mondta a telefon.
  – Ford – vágta rá Jennifer. – Mit tudsz?
  – Innen semmit, ahol most vagyok. Mit láttok a szerveren?
  – Cynthia egy kislánnyal beszélget – mondta Martin, akinek Jennifer odatartotta a telefont. – Az azonosítás pozitív, kétségkívül ő az, de…
  – De?
  – De ez egy férfi.
  – Biztos?
  – Totálisan. Már megmondta a lánynak, mit szeretne vele csinálni, és teljesen egyetértek vele, én is szívesen…
  Jennifer mérgesen elrántotta előle a telefont.
  – Cynthia nem lehet férfi! – mordult bele.
  – Dehogynem – felelte a hadnagy.
  – De hát nem érted, hogy a női öltözőbe…
  – Én értek mindent. Vanessa egy nagyon aranyos kislány, de ezúttal melléfogott. Azt a képet nem az ügyfelünk csinálta. De elég a szövegből, mi legyen, kilőjük a rakétákat?
  – Várj még – kérte Martin. – Az ügyésznek is kell muníció.
  Kissy elkérte a hadnagyot.
  – Jean-Pierre, figyelj, mi is szeretnénk ott lenni!
  Egy pillanat csend a vonalban.
  – Nem túl jó ötlet, Kissy. Ugye Kissy vagy?
  – Igen, én. Miért nem?
  – Egyrészt iskola van, másrészt az izolálás miatt.
  – Hé, zsarukám! – csattant föl Jennifer igazi amerikai stílusban. – Ez a Jerry bulija! Ezt a vadat mi sebeztük meg, te csak becserkészed, világos?!
  – Erről vitatkozhatnánk, de nem alkalmas az idő. Jó, legyen. Megoldom. Addig ne érjetek a helyszínre és főleg ne próbáljatok meg bemenni, amíg meg nem mondom, hogy milyen jelszóval juthattok át. Egy parancsot teljesítő rendőrrel nem érdemes vitatkozni. Mi legyen, indulhat a tűzijáték?
  – Igen – felelte Martin, aki mostanáig Cynthia beszélgetését olvasta. – A válasz pozitív!

Soha nem kapták el azt az aljas, kártékony férget, aki háromnegyed tizenegykor fölhívta a rendőrséget és bejelentette, hogy bombát helyezett el az Areva-toronyban. Nem is nyomoztak utána. Az egerek sejtették, hogy a hadnagy – vagy inkább a felettesei – valamilyen magas rangú rendőrtiszt, talán minisztériumi tisztviselő jóváhagyását szerezték meg az akcióhoz, másképp nem is lehetett volna. Persze nem most, már akkor, amikor Microbitumen elkészítette a csapdaprogramot.
  Amikor a torony portáján – vagy ki tudja, melyik részén – egy alkalmazott elsápadva hallgatta a rendőrség értesítését a bombariadóról, a négy egér a toronytól pár száz méterre volt egy élelmiszerüzletben. Chantalnak jutott eszébe, hogy az akció egész nap eltarthat, és a toronyból nem lehet csak úgy kiszaladgálni a rendőrkordonon át. Jennifer azt mondta, a rendőrség nem hagyja éhen veszni az embereit, de a mondat végére már rájött, hogy ők nem azok. Hivatalosan semmiképpen. Úgyhogy egy reklámszatyrot megrakodtak mindenfélével, amit ott helyben el lehet fogyasztani, főleg péksüteménnyel és csokival, mert az hűtés nélkül is jól bírja, egy másikba pedig palackokat tettek, meg egy köteg eldobható poharat.
  Tíz perc alatt ott voltak taxival. A Charles de Gaulle-on álltak egy percig, éppen ott, ahonnan láthatták azt a padot, amin Kissy először találkozott Pivel, valamikor a dinoszauruszok idejében; most megmutatta nekik. Aztán kerestek egy üzletet, feltankoltak, s mire kijöttek, már minden tele volt rendőrökkel és tévésekkel.
  Útközben érte őket Vanessa és Nimby hívása, majdnem egyszerre; velük csak virágnyelven beszélhettek a sofőr miatt. Nimby is ellógott az iskolából, mint ők, egy szót se szólva senkinek. Piék viszont szabályszerűen kimentették magukat az egyetemen, halaszthatatlan családi ügy miatt. De még egyikük sem ért oda.
  Jennifer Vanessáék, no meg az utókor kedvéért videózni kezdett, élvezte, hogy annyit filmez, amennyit akar, hiszen nem a telefon szűkös memóriája tárolja, hanem a Jerry szerverei. Chantal fotózott, néha Kissy és Martin is. A toronyból már terelték az embereket kifelé, a La Coupole tér egyszerre megtelt öltönyös urakkal és kosztümös hölgyekkel, akik tanácstalanul tébláboltak egy ideig, aztán a legtöbben elindultak valamerre. Kissy vigyorogva figyelt egy szőke szépséget, aki szemlátomást fázott rövid szoknyájában, és sietve a Total-torony felé vette útját. Hát igen, ők egérlányok mindhárman az időjárásnak megfelelően voltak öltözve, farmernadrág, blúz és kiskabát. Kit érdekel a szépség, ha közben tüdőgyulladást kapunk, szokta mondani anya, aki nagy hidegek idején a legelőkelőbb helyeken tartott összejövetelekre is képes volt vastag kabátban, több réteg ruhát viselve megérkezni. Blanche a másik, aki nagyon ügyel ebből a szempontból az öltözékére, de neki kell is, a meleg délvidéken nevelkedett, könnyen megfázhat, ha…
  – Ott van Jean-Pierre – szólalt meg Chantal hirtelen, amire Kissy fölriadt. Csakugyan ott volt, néhány civil és kétszer annyi egyenruhás társaságában, és mindenki mindenkivel beszélt. Kissy oda akart menni, de megállították.
  – Hagyjátok őket – mondta Jennifer telefonja Niala hangján. – Nem tudni, ki mibe van beavatva az ott levők közül, és a közönség figyelmét se hívjátok föl magatokra.
  Martin már ki is választotta a számot a névjegyzékből, de még várt, mert a hadnagynak éppen telefon volt a fülén. Aztán bólintott és letette, Martin pedig benyomta a gombot.
  – Leblanc.
  – Jerry. Tőled kétszáz méterre vagyunk, tíz óránál.
  – Jó, maradjatok ott, majd kiszólok értetek.
  – Vettük.
  Jean-Pierre letette, és a csoport el is indult a torony felé. Az egerek kényelmesen elhelyezkedtek egy padon és nézték a felfordulást.
  Nimby és a két maxi szinte egyszerre futott be, és alig jutott idejük kiüríteni egy kólásüveget, jött a hívás is.
  – Itt Leblanc. Gyertek a keleti bejárathoz. Az őrségnek mondjátok a következőt: „Athos, Porthos és Aramis keresi D’Artagnan urat.” De minél kisebb feltűnéssel, az ég szerelmére!
  – Értettük!
  A hét elszánt egér átvágott a téren és odasétált a kordonhoz. Marcona rendőrök mindenütt. A bejáratot lehetetlenség volt megközelíteni, hacsak nem teherautóval a tömeg közé rontva.
  – Csak egy menjen – tanácsolta Vanessa. – Mondja meg a jelszót, aztán a rendőrök majd behoznak mindenkit.
  Kissy tehát odasétált a legközelebbi rendőrhöz, aki csípőre tett kézzel figyelte a tömeget, aztán őrá nézett, fölemelte a kezét és mutatta, hogy táguljon onnét.
  – Athos, Porthos és Aramis keresi D’Artagnan urat – cincogta Kissy.
  – Miii?!… – nézett a rendőr vasvillaszemekkel.
  – Athos…
  – Értettem elsőre is – mondta a rendőr. – Hányan vagytok?
  – Heten.
  A rendőr intett egy társának, hogy álljon a helyére, aztán átsétált a kordonon, nyomában Kissyvel és az övéivel. Egykettőre valami előcsarnokfélében találták magukat, ami tele volt rendőrökkel. Kalauzuk eltűnt egy pillanat alatt, alighanem kiment megint. A zűrzavarban egyelőre képtelenek voltak tájékozódni.
  – Kiürítjük az épületet, legyenek szívesek távozni – toppant eléjük egy rendőr.
  – Leblanc hadnagy segítői vagyunk – lépett elő Pi, de a rendőr csak a fejét rázta és beszélt tovább. Egy pillanat múlva megjelent előtte egy mobiltelefon, ami Chantal karjában folytatódott.
  – Itt Leblanc, hall engem?
  – Igen, uram…
  – Engedje hozzám a kisdedeket.
  A rendőr becsukta a száját, kinyitotta és megint becsukta. Mire szólt volna, Angélique megelőzte.
  – Legyen szíves a hadnagy úrhoz kísérni bennünket, nem ismerjük itt a járást.
  – Már elnézést – kérdezte a rendőr –, de kicsodák maguk?
  – Sajnálom – felelte Pi –, erre nem válaszolhatunk. Hajtsa végre a parancsot, legyen szíves.
  – Aligha tehetek mást – dünnyögte a rendőr, és utat vágott nekik a tömegben egy ajtó felé, amiről rövid folyosó nyílt, rajta néhány ajtóval. A rendőr benyitott. – Leblanc hadnagy segítői – jelentette be.
  – Köszönöm – hallatszott a válasz. – Jöjjenek be, maga leléphet. És felejtse el, hogy látta őket.

A kis irodában egy asztal volt, rajta rengeteg tervrajzzal, néhány szék a falakhoz félretolva, és hat férfi. Öt civil, egy egyenruhás.
  – Hogy állnak? – kérdezte egyikük éppen egy mobiltelefontól.
  – Jelentem, tíz percen belül befejezzük a kiürítést.
  – Köszönöm. Jó, ezzel nagyjából megvagyunk – intett az asztal felé –, addig szeretnék megismerkedni ezzel a társasággal.
  A beszélő egy köpcös, kicsit kockafejű ember volt szürke zakóban.
  – Szóval maguknak köszönhetjük ezt a ramazurit? Hát jó. Én Artois főfelügyelő vagyok. Azt most ne játsszuk el, hogy mindenki mindenkinek bemutatkozik, tehát mindenki mondja el egyszer hangosan a nevét.
  Ezt meg is tették, s az egerek megjegyezték a vezérkar többi tagjának nevét. Az egyenruhás Thomas őrnagy volt, a másik három Darcy, Hervé és Frankeur, mindhárman számítástechnikusok. Az egerek is csak vezetékneveket mondtak.
  – Később még csatlakozik hozzánk Briand százados, a tűzszerészek parancsnoka – mondta Artois. – Ők is be vannak avatva; minden kézre szükségünk lesz. Eddig már átnéztük az épület térképeit és fölosztottuk a területet. A tűzszerészekkel együtt harmincöt emberre számíthatunk. De akkor most már héttel több. Negyvennégy emelet, és rengeteg számítógép van benne, elhihetik. Az evakuált emberek laptopjai is itt maradtak, azokra is figyelni kell. A tesztelési eljárást ismerik? Nem, jó, a hadnagy majd megmutatja… Elnézést…
  Megcsörrent a telefonja, fölvette és arrébb sétált vele.
  – Gyertek – hívta őket Jean-Pierre egy notebookhoz, ami az asztal sarkán állt bekapcsolva, és fölmutatott egy pendrive-ot. – Nagyon egyszerű az egész. A pendrive-okon automatikusan indul a spéci tesztprogram. – Bedugta a gépbe, amire a képernyő hirtelen elzöldült, egyetlen mélyzöld felület lett az egész. Jean-Pierre kihúzta a pendrive-ot, és visszatért a rendes kép. – Ha zöld, akkor a gép tiszta. A piros pedig a megjelölt gép. – Rákattintott egy ikonra, és megjelent egy felirat: MEGJELÖLVE. Megint bedugta a pendrive-ot, és a képernyő elvörösödött. – Ennyi az egész. Két baj van: hogy töméntelen gépet kell átvizsgálnunk, és hogy némelyik esetleg nem indítja el a programot, vagy az nem áll le szabályszerűen, ilyenkor intézkedni kell. Az embereink nem értenek a számítógépekhez, örülnünk kell, hogy egyáltalán kaptunk embereket; ezért van itt a három szakember, hogy segítsenek nekik. Tulajdonképpen jó, hogy itt vagytok, ti is tudtok nekik segíteni.
  Pár perccel később jelentették, hogy a kiürítés befejeződött, az összes bejáratot lezárták. Artois bemondta a rádiójába, hogy az első emeleti aulában gyűljenek össze eligazításra.
  Az egerek itt találkoztak a tűzszerészekkel, akik az aulából nyíló egyik helyiségben tették le bombakereső és -hatástalanító felszerelésüket, amit a megtévesztés miatt magukkal kellett hozniuk. Jean-Pierre pedig megtartotta az eligazítást. Az aula egyik oldalát sötétkék egyenruhatömeg töltötte ki, s velük szemben csoportosult a vezérkar az egerekkel.
  – Nos, emberek – kezdte. – Vannak köztünk, akik nem értesültek róla, tehát elmondom: nem bombát keresünk, a riadó csak ürügy volt, hogy zavartalanul kutathassunk. Egy számítógépet keresünk, ami szemmel nem látható módon van megjelölve. A feladat a következő. Végigjárjuk az épületet, és minden számítógépet megvizsgálunk. Mindegyiken lesz egy kis téglalap alakú csatlakozó. – Darcy magasra tartott egy hatalmas papírlapot, amin egy USB-csatlakozó kinagyított képe látszott. – Mindenki kap egy ilyet – mutatta föl Jean-Pierre a pendrive-ját. – Ez beleillik a csatlakozóba. Csak egyféleképpen, ha nem sikerül bedugni, fordítsák meg. Amikor bedugják, a képernyő színt vált. – Megmutatta a pirosat is, a zöldet is, megmondta, melyik mit jelent. – Ha a színt megnézték és zöld, kihúzzák és ellenőrzik, hogy visszatért-e a rendes kép. Ha nem találják a csatlakozót, rádión segítséget kérnek. Ha nem jelenik meg vagy nem tűnik el a szín, segítséget kérnek. Ha kikapcsolt számítógépre akadnak, és tudják, hogyan kell bekapcsolni, akkor is segítséget kérnek, mert egy számítógépet nem szabad egyszerűen a főkapcsoló megnyomásával kikapcsolni. Akkor a következő bekapcsolásnál a gép olyan műveleteket végez, amiről a gazdája látja, hogy valaki a távollétében bekapcsolta a gépét. Ez kellemetlen kérdéseket eredményezne. Akinek segítségre van szüksége, közli a helyzetét, és odamegy valamelyik szakértőnk. A hölgy, ez a négy úr és a gyerekek értenek a számítógépekhez. Utolsó pont: mindenki kap egy emeletet, hozzá térképet, jelöljék be, hogy hol jártak. Ennyi, van kérdés?
  Többen föltartották a kezüket, a hadnagy egyenként mutatott rájuk.
  – Mi a teendő, ha megtaláljuk a piros gépet? – kérdezte az első.
  – Ott marad és közli a helyzetét. Egy szakértő odamegy, ellenőrzi, hogy nem téves riasztás-e; amíg ez tart, addig mindenki folytatja a munkáját. Ha tényleg megtalálta, akkor kap száz euró jutalmat. Maga?
  – Én tudom, hogy kell kikapcsolni egy számítógépet – mondta a második.
  – Akkor csak csinálja bátran. Maga?
  – Én is ugyanezt akartam – mondta a harmadik.
  – Jó, akkor még valaki? Tessék.
  – Uram – kérdezte a negyedik –, mit keresünk voltaképpen?
  A hadnagy a főfelügyelőre nézett, aki bólintott és lépett egyet előre.
  – Amikor azt a gépet ezek a gyerekek megjelölték – kezdte emelt hangon –, a gazdája éppen egy gyereket zaklatott interneten keresztül, és ez már nem az első volt. Gyerekpornót is küldött neki, tehát birtokol. A technika csak azt tette lehetővé, hogy az épületet lokalizáljuk, de a gépet már így kell megkeresnünk.
  Aztán kiosztották a pendrive-okat és a tervrajzokat. Jean-Pierre minden negyedik szintre egy szakértőt osztott be, aki az alatta levő három emeleten segít a többieknek.

Jean-Pierre-nek mindenre van gondja, gondolta Kissy, amikor beszállt a liftbe Frankeurrel, Chantallal és Briand századossal meg egy csomó rendőrrel és tűzszerésszel. A lifteket is úgy indította, hogy minden harmadik emelet gazdája utazzon együtt, így gyorsabban célba érnek. Ő kapta a tizenkettedik emeletet, Chantal a huszonnegyediket, Frankeur a harminchatodikat.
  Soha nem fogja elfelejteni ezt a három órát a hatalmas fekete toronyházban. Sorra járta az irodákat és tárgyalókat, mindent végignézett számítógépek után, aztán benyomta a pendrive-ját, megnézte a zöld színt, kihúzta és ment tovább, áthúzva a térképen azokat a helyiségeket, amiket átkutatott. Időnként kapott egy hívást, ilyenkor megjelölte a térképen a helyiséget, a következő megvizsgálandó gép elé pedig letette jelzésnek a kólásüvegét, és indult a lifthez. Eleinte kikapcsolt gépek miatt hívták, ezeket bekapcsolta, ellenőrizte, aztán megmutatta a rendőrnek, hogyan kell szabályosan kikapcsolni a gépet. A legtöbbször azért keresték, mert nem jelent meg szín, a pendrive automatikus indítása ki volt kapcsolva. Ilyenkor kézzel kellett elindítani a programot. Igyekezett erre is megtanítani a rendőröket, beíratta velük a parancsot kézzel, ez biztosabb volt, mint elindíttatni az Explorert, abban keresgélni, aztán még nyitva felejtik a végén. Néhány gép egyáltalán nem látta a pendrive-ot, sőt különös módon olyan is akadt, aminek nem volt USB-csatlakozója – ezeket feltüntették a tervrajzon és továbbmentek. A negyedik óra ezekkel a gépekkel ment el, amikor már minden más gépet megvizsgáltak és nem került elő a piros. Lefényképezték a képernyőt, hogy mindent ugyanúgy tudjanak visszaállítani, és nekiláttak megkeresni a sütit kézzel. Néha nem volt könnyű, elemi dolgok máshol voltak a gépeken, s ez sok időt elvett.
  Délután negyed ötkor a csapat megint összegyűlt az aulában. Fáradtak és rosszkedvűek voltak. Az egerek üdvözölték órák óta nem látott társaikat és kibontottak két csomag aprósüteményt. Chantal és Angélique körbejárt velük.
  – Akkor most mi legyen? – kérdezte Darcy.
  – Nem tudom – mondta Thomas őrnagy. – Ha minden gépet megnéztek és egyiken se volt rajta…
  Jean-Pierre a tervrajzokat nézte. Az egész épület be volt jelölve.
  – Ugye az nem lehet – nézett az emberekre –, hogy valaki a dolog könnyebbik végét fogta meg és nem nyúlt minden géphez?
  Az emberek a fejüket rázták. Egy tűzszerész előlépett és azt mondta:
  – Hadnagy úr, ha azt nem számítom, hogy nekem is van gyerekem, mert nincs mindegyikünknek, akkor se mondanék le száz euróról. Az azért pénz. De az nem lehet, hogy valahol vannak gépek, amik elkerülték a figyelmünket?
  – De lehet – mondta az őrnagy. – Minden lehet. Mi lenne, ha mindenki újra bejárná a területét?
  – Egy pillanat – szólalt meg Nimby. – Egy notebookot egy fiókban is el lehet rejteni. Bele kellene nézni a fiókokba is.
  – Az egy évszázad – jajdult föl Artois. – És a nagy részük úgyis zárva lesz.
  – Van más választásunk? – nézett rá Thomas.
  – Nincs – sóhajtott a főfelügyelő. – Jól van, járják végig újra, és nézzék meg a fiókokat. De ne mozdítsanak el semmit. És igyekezzenek!

Öt óra után kezdtek visszaszállingózni a rendőrök. Kissy szélvészként rohant végig a tizenkettediken, ő háromnegyed óra alatt végzett. Több száz fiókot húzott ki és szekrényajtót tépett föl, de legalább ötször annyi zárva volt. Egyetlen notebookot talált az egész emeleten, de az is zöld volt.
  Még nem ért vissza mindenki, amikor Artois már döntött.
  – Mindenki térjen vissza az aulába – hirdette ki rádión. – Levonulunk a helyszínről és feloldjuk a zárlatot.
  Aztán odajött a hét csüggedt egérhez meg a kettőhöz a telefonban.
  – Nem szeretek veszíteni – közölte velük –, de nem tehetek mást. Egy ekkora felhőkarcolót nem lehet akármeddig lezárni. Most maguk jönnek. Ha meg tudták jelölni azt a gépet a távolból, akkor beazonosítani is képesek. Találják meg a módját. Gondolkozzanak!

Vanessa szokásos villámgyors mozdulataival díszítette föl a tálakat. A burgonya mellé petrezselyemlevelet rakott, a hal mellé citromkarikát, de úgy, hogy akármelyik étteremben megállnák a helyüket. Pedig csak sült krumpli és sült hal majonézzel meg salátával.
  – Állati – bámult Maszat a tányérjára. – És ez a falatka kiscsaj kódolta az egészet?
  – Vigyázz – szűrte a foga között Shrek –, a gyerek úgy verekszik, mint az öreg isten.
  Maszat vállat vont és a szájába tömött egy kiló krumplit egy nagy szelet hallal.
  – Baró – mondta, amikor lenyelte az egészet. – Essetek még sokszor ilyen bajba.
  Az egerek nevettek és ők is hozzáláttak.
  Rég nem voltak ilyen sokan a konyhában. A csapat teljes létszámban itt töltötte a szerdát, bár Piék csak délelőtt értek ide, de itt voltak. Anyának fontos tárgyalása lett volna, de a partnere lemondta, így itthon maradt. Csak apa hiányzott, viszont itt volt a két szoftverguru, akiket a hétfői kudarc után azért hívtak meg, hogy erősítsék a soraikat. Muszáj volt kitalálni valamit, hogy kiköszörüljék a csorbát.
  – Oké – mondta Shrek hihetetlen mennyiségű sült krumpli után, már lent a gépteremben, ahol előrelátóan nagy készlet süteményt, sajtot, gyümölcsöt és üdítőitalt helyeztek el. – Oké, szóval tekintsük át a szitut – ezzel eltüntetett egy sajtos süteményt. – Egymillió gép van abban a World Trade Centerben, és az egyiken ott figyel a sütitek, de hiába néztétek végig, nem volt meg. A zsernyákok szerint – újabb sütemény – senki nem vitt ki notit, tenyérgépen pedig nem fut a script, jól értem? – Bólogattak. – És a fej lecsekkolta, hogy a gép be is szopta a sütit, nem csak kidobta?
  – Pöpecül – felelte Nimby.
  Maszat elnyelt egy fél narancsot.
  – Szóval a gép tutkesz ott hasít a toronyban?
  – Nem éppen – mondta Nimby, amikor Kissy még csak a szótárazásnál tartott. – Hétfő óta százszor elvihették.
  – Ja. És IP-címek kilőve, mi?
  – Senki nem jegyzi, hogy mikor hova osztják le őket. Sőt mondok rosszabbat. A routereikhez se lehet hozzáférni.
  – Me’?
  – Artois megtiltotta, hogy bármi olyat csináljunk, amitől a toronybeliek közül bárki gyanút foghat. Beleértve a gizdát is.
  A guruk hümmögtek.
  – Na várjunk csak – mondta Shrek. – Ez a főzsaru azért kérdés. Mert csinálni állati sok mindent lehet. Mondjuk fölnyomom a cég szerverét. Csak ha utána behúznak engemet, akkor én azért egy kicsit morcos leszek. Nekem kisshrekjeim vannak odahaza.
  Az egerek vigyorogtak.
  – Egyeztetni kell velük – mondta Nimby.
  – Jó, akkor a másik – ragadott föl Shrek egy darab sajtot. – Ki fog csengetni? Mert ez azért vastag buli, és a ti alapítványotok, már bocsesz…
  – Ne aggódj – mondta Vanessa.
  A két férfi a kislányra meredt, aki a szőnyegen ült Nimby és Niala között, és nem nézett föl rájuk. Elmélyülten babrálta Macska fülecskéit.
  Kis csend, aztán a guruk egymásra néztek.
  – Baró – mondta Maszat. – Úgy főz, mint a jó nagyikám, és pénze is van. Ráérsz holnap? Elveszlek feleségül.
  Vanessa mosolygott és a fejét csóválta, föl se pillantva a fehér szőrméről.
  – Nem menne a dolog – mondta Shrek. – Pont azért, mert ilyen a főztje. Egykettőre kiennéd a vagyonából.
  – Hülye vagy? – nézett rá Maszat. – A pénzéből nyitnánk egy éttermet, amit menő hellyé tehet a tudományával, és dőlne a lé.
  Vanessa fölnézett, egyenesen Maszat szemébe.
  – Idáig rendben van, de mi szükség ehhez rád?
  A gurunak elakadt a szava. Gondterhelten vakarászni kezdte az orrát, és aggodalmasan pislogott a rezzenéstelenül rámeredő jégkék szemekbe. Aztán majdnem a bőréből ugrott ki ijedtében, mert Shrek barátságosan rávert a hátára.
  – Hagyd abba az udvarlást, öreg, mert nem élünk meg. Itt agymunkára van szükség.
  – És azt honnan vegyem – csuklott Maszat méltatlankodva –, ha rám hozod a szívinfarktust?!
  – Bocs, öreg – sajnálta Shrek őszintén –, nem akartam. Évek óta nyomulunk együtt, de sose gondoltam, hogy van szíved. Szóval induljunk ki abból, hogy ott figyel a gépen a süti…

Shrekék fölfaltak egy tonna süteményt és gyümölcsöt, rengeteg sajtot, és hatalmas mennyiségű üres palackot termeltek. Persze az egerek is pusztítottak jócskán. Anya kora délután észrevétlenül elszaladt bevásárolni, hogy ki ne fogyjanak.
  Az ötletek kitalálása és a program megírása sokkal könnyebb volt, mint a tesztelés. Először létrehoztak egy szimulált toronyházat a másik három Jerry-bázis gépeiből, aztán az igazival kezdtek kísérletezni. Egyszerűen betörtek az Areva-torony gépeibe, és mindenféle dolgokat műveltek velük. Maszaték ott helyben írtak egy programot, ami folyamatosan figyeli a torony hálózatát, és monitorozza, hogy milyen gépeket kapcsolnak be az ottaniak. A program minden ottani gépen elhelyez egy számot, amit ID-nek hívtak, és minden gépen más lesz. Ellenőrzi a gépen levő sütiket, és ha megtalálja Microbitumen jelzését, a „piros sütit”, akkor felírja, hogy annak a gépnek mi az ID-je. Naplózza, hogy az egyes gépek mikor léptek be a hálózatra és mikor léptek ki onnan. Sőt azt is, hogy a piros sütis gép milyen webcímekre küld ki kéréseket és milyen emaileket vált. Ez már súlyos kémkedés, de bíztak benne, hogy a rendőrség jóváhagyja.
  Többféleképpen is remélhették, hogy mindez Cynthia fizikai azonosításához vezet majd. Ha szerencséjük van, a levélforgalomból megtudják az emailcímét. Ha nem, mert arról a gépről esetleg nem vált leveleket, akkor a böngészési szokásait tanulmányozhatják, például hogy milyen online klubok tagja és milyen azonosítókkal. A program ugyanis letölti ugyanazokat a weboldalakat, amiket Cynthia, és ha azokon ott áll, hogy „üdvözöljük, kedves Cynthia”, akkor abból már ki lehet indulni, esetleg felszólítani az üzemeltetőket, hogy adják ki a felhasználó adatait.
  Ha pedig ez sem vezet nyomra, akkor ott vannak a belépési időpontok, amiket össze lehet hasonlítani az ott dolgozók munkarendjével. Legvégső esetben valamilyen ürüggyel ki lehet üríttetni az épület egyes részeit, amikor Cynthia online van, és figyelni, hogy kilép-e.
  A program a Nakatomi nevet kapta, kézenfekvő okokból. Hiszen arra szánják, hogy besétáljon egy felhőkarcolóba, és az ott levő gyanútlan emberekkel mindenféle csúnya dolgot műveljen. Niala azért megjegyezte, reméli, hogy Cynthiának nincs kéznél egy Bruce Willis programja.

Kissy olvasta el az emailt, mialatt a többiek a programon dolgoztak. Mosolygott és félretette; csak a guruk távozása után mutatta meg a csapatnak. Ők is jót derültek rajta.

Kedves Eggerek,
  
  utolsónak Pilanatban derülte ki micsinálunk Szilveszterrkor Zürichbele megyünk magunkat Apu Anyu kérdezi mi a Terwetek chátha jönétek Tik isch Zürichbele mijen Ötlet csókoll Elke tiszteletbeli

– Sokkal szebben beszél, mint ahogy ír – állapította meg Nimby.
  – Szerintem írni nemigen tanult franciául – mondta Pi. – Kinek írna? Velünk is mindig videótelefonál.
  Az ötlet egyelőre csak a fontolóra vételig juthatott el. Az előző szilveszteren a csapat külön-külön ünnepelt, mindenki a családjával, illetve Pi és Angélique együtt. Egy közös szilveszter már önmagában is olyasmi, amihez nagyszámú szülői beleegyezés kell – hát még idegen helyen, ráadásul külföldön.
  Vanessa azt mondta, szerinte a szüleik szívesen eljönnek velük – ő szemlátomást elképzelni se tudta, hogy távol legyen tőlük az ünnepen. Niala bólintott, persze hogy szívesen, Blanche kedveli Zürichet, többször járt ott konferenciákon, Georges pedig mindenhol jól érzi magát, ha vele van a családja.
  Martin biztos volt benne, hogy a szülei elengedik, az egerekkel bárhová. Ugyanígy nyilatkozott Nimby is, aki szilveszterkor éppenséggel otthon szokott lenni, de nyaranta már a Jerry előtti korokban is elutazott, általában a testvéreivel.
  Chantal a fejét vakarta és azt mondta, a szülei őt is bárhová elengedik az egerekkel, de nem szilveszterkor és nem külföldre. A kettőből egy még csak-csak, de nem mindkettő egyszerre. Hosszas munka lesz megpuhítani őket.
  Kissy egyszerűbb helyzetben volt, mint a többiek, hiszen az egyik szülője ott volt kéznél, meg se kellett kérdezni, mert hallotta, amikor Chantal a szép csengő hangján felolvasta a levelet. Anya kicsit gondolkodott és azt mondta, megkérdezi apát, nincs-e kedve újévkor svájci sajtot eszegető egérkéket nézni. A svájci sajt kifejezetten föllelkesítette őket, főleg Nimbyt és Vanessát, akik rögtön elhatározták, hogy addigra mindent elolvasnak a svájci sajtokról, és Zürichben megkóstolják valamennyit.
  Csak egy ült ott köztük szótlanul, s a többiek is elcsendesedtek, amikor észrevették.
  – Mennyi esély van? – kérdezte Niala halkan.
  Jennifer megcsóválta a fejét.
  – Reménytelen. Még ha el is engednének, ami kizárt, akkor is… ez rengeteg pénzbe kerül.
  Niala bólintott. Hát igen, gondolta Kissy, ami nekik komoly kiadás, az D’Aubissonéknak nem nagy ügy, Fordéknak viszont megfizethetetlen.
  – Értem – mondta Niala. – Nos, erről majd még beszélünk. Nimby, jó lenne, ha elkezdenél rohangászni és a lányokat ölelgetni, mert hamarosan indulnunk kell. Jennifer, hívnál nekünk taxit?
  Jennifer kicsit meglepve bólintott és elővette a telefonját. – Melyik cégtől?
  Niala megütközve nézett rá.
  – Ha engem otthon megállít egy turista azzal, hogy nem tudok-e egy panziót, akkor szerinted hova küldöm? Talán Jean Cartier-hez?
  Jennifer pislogott.
  – Apát hívjam? De hát…
  – Mi az, hogy de hát? Nekünk taxi kell, ő pedig taxis, hol itt a difi?
  – Te beszélni akarsz vele Zürichről – jelentette ki Jennifer.
  – Persze.
  – Szerintem… jobb lenne, ha előbb én beszélnék vele.
  Niala megrázta a fejét.
  – Nem, nem lenne jobb. Te az ő kis házi egere vagy, aki sok mindent kért már, és ő mint jó apa mindig eldöntötte, hogy megkapja vagy sem. Én más vagyok, én nem akartam pici koromban levenni a szemüvegét, én…
  – Nincs is szemüvege – dünnyögte Jennifer, de Niala nem foglalkozott vele.
  – …én egy idegen vagyok, akire illik odafigyelni. És én nem kérni fogok, hanem javasolni.
  Jennifer megint megcsóválta a fejét.
  – Nem ismered. Megesz téged.
  Niala fölnevetett.
  – Azt elhiszem, hogy megpróbálja. Kezdettől fogva feni ránk a fogát, egy szem Tom a kilenc Jerry között, de nincs esélye… Nimby! Hol van már ez az egér a csókokkal?!
  A nevezett a nappali túlsó sarkában ült egy fotelban, ahogy az elmúlt negyedórában folyamatosan, és jórészt csókolózott. Persze nem egyedül. Most fölnézett és nemet intett.
  – Majd jövök. Új technikát találtam ki; előbb ezzel bújok össze – bökött a vigyorgó Vanessára –, aztán mindenki kap sorban tíz percet. Így kevesebbet kell szaladgálni és elmélyültebben csókolászhatom Chantalt.
  Chantal fölkapta a fejét és kisebbfajta atomrobbanáson esett át.
  – Tudod, kit akarj te elmélyülten csókolászni, mi?!…

Másnap Kissy először is fogadta néhány Lockerbie-önkéntes lelkes szavait, az egyik közölte, hogy a hétvégén Saint-Denis-ben lesz és okvetlenül megnézi az uszodákat is – aztán összefutott egy igencsak megrökönyödött Jenniferrel.
  – Apa reggel közölte, hogy mehetek Zürichbe. – Olyan arccal mondta, mintha arról számolt volna be, hogy Tom a kezén jár.
  – Ez nagyszerű – felelte Kissy. – Már látom az egereket, amint elözönlik Svájcot.
  – De hát hogy lehet ez?!
  Kissy vigyorgott.
  – Ezt hívják a fizikában D’Aubisson-hatásnak. Ha némi időt együtt töltesz eggyel, bármire rá tud beszélni. A szükséges időtartam a jelenlevő D’Aubissonok számával négyzetesen csökken. Biztos lehetsz benne, hogy Niala egymagában is rádumálta volna, hát még Vanessával együtt.
  Pedig éppen fordítva történt a dolog: Vanessa volt az, aki a végső lökést megadta. Niala kiselőadást tartott arról, hogy semmiféle veszélyforrást nem engednek a közelükbe férkőzni, nem mennek korcsolyázni a tó jege alá, nem vesznek részt a bikafuttatáson – már ha kivételesen Zürichben tartanák Pamplona helyett, és pont szilveszterkor –, kétszer is körülnéznek, mielőtt lelépnek a száguldó járművek elé, és egyáltalán mindennel vigyázni fognak. Tom jókat mosolygott a poénokon, de láthatóan nem állt szándékában beleegyezni. Végül Niala fölszólította, hogy indokolja meg. Tom kis hallgatás után azt mondta, hogy ha nincs pénze Zürichbe küldeni a lányát szilveszterre, akkor ez nem a rábeszélésen múlik. Tőlük pedig nem fogadhatja el.
  Akkor szólalt meg Vanessa.
  – Ide hallgass, yankee boy – mondta. – Én tudom, hogy Amerikában egy önérzetes pasi nem fogadhat el ilyesmit másoktól.
  – Szerintem itt is így vannak vele – szúrta közbe Tom.
  – Úgy érted, itt Franciaországban? Igen, szerintem is ez a helyzet. De most nem Amerikában vagyunk és nem is Franciaországban – jelentette ki Vanessa megfellebbezhetetlenül. – És nálunk Kisegérföldön egészen más a szokás. Ezt a szokást Kissy alakította ki másfél évvel ezelőtt a neuillyi konyhájukban. Mert Nialáék meghívtak Beaulieu-be, de nekem nem volt egy vasam se. Én se akartam menni, ha nem tudok a saját pénzemből. Erre Kissy azt mondta: „Hallgass ide, Mohamed. Tudod, hogy nekem Niala a legjobb barátnőm, és aki őt bántja, annak velem gyűlik meg a baja. Már mindent eltervezett, nem dönthetjük össze az álmait. Úgyhogy el kell jönnöd és jól érezned magad. Ami kell hozzá, azt majd megvesszük. Nem érdekes, hogy kinek a pénzéből. Most nem a pénz számít, hanem az, hogy sikerüljön a nyaralás. Világos?”
  Kissy meghatottan hallgatta az elbeszélést. Niala mesélte el, hogy mi történt, de az idézetet Vanessa adta elő. Kissynek az volt az érzése, hogy szóról szóra, hangsúlyról hangsúlyra hallja vissza másfél évvel korábbi szavait. Nem gondolta, hogy a kislány ennyire pontosan megjegyezte őket – hiszen amikor elhangzottak, még nem sejthette, hogy a sorsa fordul meg rajtuk.

Kissy gondterhelten tanulmányozta át a könyvet még egyszer, nagyon gyorsan, mielőtt becsöngetnek. A kémia nem volt az erőssége, és a redoxireakciókat nem volt alkalom megbeszélni a többiekkel – elsősorban Angélique-kel, aki már régen eloszlatta azt a hiedelmüket, hogy a csillagászok azt tanulják, hogy melyik csillag hol van és hogy hívják. Fizikát és kémiát tanulnak rengeteget. Úgyhogy Angélique ezekből tudott segíteni nekik, ahogy például Niala történelemből és földrajzból, ő meg matekból. De erre most nem jutott idő, Angélique lendületesen tanul, Nimby már megjósolta, hogy a záróvizsgára ő építi majd a legszebb csillagot.
  – Hahó! – mondta a könyvlapról a redoxireakció. Kissy visszahahózott, végül is mi sem természetesebb, mint hogy ezek beszélnek is, aztán fölkapta a fejét. Egy lány állt előtte, valamivel idősebb nála, nem ismerte.
  – Te vagy Françoise az alapítványtól?
  Kissy bólintott.
  – Ezt kerestétek?
  S elébe tartott egy mobiltelefont, rajta egy képpel. Az Öltözőszekrény!
  A lány lapozott, s újabb képek jelentek meg, különböző szögekből. Kétségtelenül az volt az. Ott volt a jellegzetes kopott folt, és más részletek is látszottak, ezt nem lehetett az ő képükből előállítani.
  Kissy rávigyorgott a telefon körül röpködő apró angyalkákra, akik meglengették nagy, kerek füleiket és haraptak egyet a sajtjukból. A következő tizedmásodpercben pedig már a folyosó túlsó végén volt, mert arra látta Chantalt. Elébe tartotta a telefonját, rajta a képekkel.
  – Nahát… cin-cin! – mondta a társa. – Honnan szerezted?
  – Egy Anne Perrier nevű lány találta. Az uszodánk Auteuilben van, alig pár kilométerre innen.
  A haditanács iskola után gyűlt össze, telefonon, Kissyék nem akartak addig hazaindulni, amíg meg nem beszélték a többiekkel, hogy odamenjenek-e az uszodába. Piék most is hiányoztak, helyettük viszont ott volt Blanche, aki az utcán találkozott hazainduló lányaival és kíváncsi volt a fejleményekre. Ő adott ötletet, hogy mit tegyenek; Kissynek el kellett ismernie, hogy neki nem jutott eszébe.
  A négy egér tehát egy turbános indiai vezette taxival áthajtott a Bois-n, el a tó és a lóversenypálya mellett, s már ott is voltak. Kissy magában hálát adott, amiért nem például krokodil lett belőlük. Nagy pelyhekben hullott a hó, még a magukfajta szőrös állatkáknak is elkelt a télikabát.
  Chantal megvette a jegyeket, és besétáltak. Az öltözőbe csak hárman mehettek be, de Martinnek nem kellett sokáig várakoznia. A tizennyolcas szekrény pontosan megfelelt a fényképnek.
  Kissy elővette a fényképezőgépét, Chantal és Jennifer pedig megállt kétoldalt és kitárt karral távol tartották a vendégeket, amíg fotózott. Vakuval persze, ami döbbent hangokat váltott ki a nőkből – gyereket nem láttak az öltözőben –, és azt okozta, hogy mikor kifelé indultak, egy fehér köpenyes nővel találkoztak.
  – Mi történik itt?… ki hozott be fényképezőgépet?
  – Mi – lépett oda Chantal, és gyakorlott mozdulattal fölmutatta az igazolványát. – Chantal Vaillant vagyok a Jerry Alapítványtól. Merre találjuk a biztonsági főnököt?
  A nő egy egész másodpercre elnémult, aztán csípőre tette a kezét.
  – Hát ide figyeljetek…
  Chantal legyintett és kimasíroztak. Négyen mentek vissza a recepcióhoz, ahol a változatosság kedvéért Martin mutatta föl az igazolványát. A recepciós nem kérdezett és nem ellenkezett, szó nélkül bólintott és telefonált. Érdekes, gondolta Kissy, hogy ugyanannál a cégnél mennyire másképpen vannak idomítva. Az öltözőbeli nő ekkor érte utol őket és bele akart kezdeni valami lamentálásba, de a recepciós intett, hogy bízza rá. A nő visszavonult.
  A biztonsági főnökhöz egy bajuszos fiatalember kísérte el őket. A főnök is fiatal volt, apró szakállat viselt, kék inget és nyakkendőt. Érdeklődéssel tanulmányozta az asztalára tett igazolványokat.
  – Még sose hallottam Jerry Alapítványról.
  – Igyekszünk távol maradni a reflektorfénytől, Vineuil úr – közölte Chantal. – Ámbár most éppen némi vakuvillogást csináltunk a női öltözőben.
  – Mi a csudának?
  – Ezt a szekrényt fotóztuk – mutatta föl Kissy a fényképezőgépet.
  Vineuil megnézte és kérdőn felhúzta a szemöldökét.
  – Dokumentálni akartuk, hogy csakugyan az önök uszodájában található ez az öltözőszekrény – szólalt meg Martin, és átadta a Fiona szeméről készült nagyítást papíron. A főnök széthajtogatta és megnézte.
  – És ez miért fontos?
  – Mert ebből az öltözőszekrényből készítették ezt a fotót – mutatta föl Jennifer a telefonját, rajta Fiona képével.
  Vineuil roppant izgalomba jött. Pár pillanatig idegesen dobolt ujjával az asztalon, aztán fölpattant és nagy léptekkel róni kezdte a szobát.
  – Ez biztos? – kérdezte.
  – Teljesen – felelte Martin. – A szekrényen látható kopás egyértelmű azonosítójel.
  – De a fotón a szekrény nem is látszik…
  – De – mosolygott Chantal, és fölvette az asztalra dobott papírt. – Ez a kép a kislány szemében látható tükörkép nagyítása.
  Vagy fél percig csend volt, amíg vizuálisan is demonstrálták, amit állítanak.
  – S most mi a teendőm? – kérdezte végül Vineuil.
  – Együttműködni az elkövető kézre kerítésében – vágta rá Martin. – Egyelőre velünk, később a rendőrséggel is.
  – A… – Vineuil a fotó felé intett – a gyermek családja mit szándékozik tenni?
  Kissy magában hálát adott Blanche-nak, aki ezt előre látta.
  – Sajnálom, de nem hatalmaztak fel minket, hogy ezt közöljük – felelte. Tökéletesen igazat mondott, állapította meg magában elégedetten. Tényleg nem hatalmazták fel őket Fiona szülei, akiket nem ismernek.
  – Világos – mondta Vineuil borúsan. – Azt hiszem, beszélnem kell erről az ügyről a főnökeimmel. Esetleg megállapodhatunk egy időpontban?…
  – Természetesen – mondta Chantal. – De szeretnénk ennek az ügynek a végére mielőbb pontot tenni, a közelgő ünnepek miatt is… mit szól tehát a holnap délutánhoz?
  – Délelőtthöz – vágta rá Vineuil.
  – Sajnos mi akkor iskolában leszünk – felelte Martin.
  A biztonsági főnöknek mosoly suhant át az arcán, de csak egy pillanatra.
  – Nos, én igazából úgy gondoltam, hogy az alapítvány felnőtt képviselői jönnének. Mert ugye vannak azok is?…
  – Persze hogy vannak – mondta Chantal. – De az ő nevükben nem tudunk most megállapodni. Azért jöttünk mi, mert mi értünk rá.
  – Világos – mondta Vineuil. – Majd egyeztetünk. Még egy kérdés… az alapítványotok látja el a gyermek szüleinek képviseletét?
  Egy egérként rázták meg a fejüket.
  – Ilyesmivel mi nem foglalkozunk – mondta Jennifer.
  – A mi dolgunk a nyomozás – tette hozzá Martin.
  Kissy még ütött egyet a vason, ahogy Blanche tanácsolta.
  – A szülők majd maguk döntik el, milyen lépéseket tesznek. Nekünk erre csak korlátozottan van ráhatásunk.
  Ezt igazán szépen mondta. És most se hazudott. Nem mondta, hogy van ráhatásuk. Azt mondta, korlátozottan. És ez igaz is. Jelen pillanatban pontosan lehet tudni, mennyire korlátozottan. Nullára!

Piék csak a fejüket vakarták a telefonban, képtelenségnek tűnt, hogy másnap elszabaduljon egyikük. De este, amikor vacsoránál Kissy elmesélte, mi történt, apa azt mondta, van egy üres órája délelőtt. Ő nem képviselheti az alapítványt?
  Az alapszabály nem adott egyértelmű választ, ezért apa felhívta egy jogász barátját. Az a vállát vonogatta. Kissyék se képviselhetik az alapítványt, mondta, mégse kifogásolta senki, amikor megtették.
  Kissy részletes instrukciókat adott, apa pedig azt mondta, engedélyt kér a beszélgetés rögzítésére, mondván, hogy be kell számolnia az alapítványának, de jelentést írni nem lesz ideje. Így is tett, és este hozta a hangfelvételt.

Madame Chambord, az uszoda igazgatója: Mindenekelőtt, monsieur Chaton, megkérdezhetem, milyen tisztséget tölt be ön az alapítványnál?
  Jerry Alapítvány: Az alapítványtevők egyike vagyok, asszonyom.
  Ch: Fel tud mutatni valamilyen megbízólevelet?
  J: Nem, nem éreztem szükségét, hogy ilyet kérjek. Természetesen megértem, ha úgy érzi, hogy enélkül nem tárgyalhatunk. Csakhogy…
  Ch: Igen?
  J: Gyorsan átgondoltam, mikor tudnék legközelebb eljönni. Attól tartok, az idén már nem sikerülne. Önöknek pedig ennél sokkal sürgősebb a dolog.
  Ch: Nekünk?…
  J: Hogyne, madame Chambord. Nagyszámú önkéntes dolgozott azon, hogy megtalálja önöket. Ezek nem tagjai az alapítványnak, így hallgatásra sem kötelezhetők. Őszintén szólva meglep, hogy befelé jövet nem kellett riporterek gyűrűjén átvágnom magam.
  Apa itt megállította a lejátszást és elmondta, hogy a megjegyzés talált, az uszodaiak zavart pillantásokat váltottak. Nem is az igazgatónő folytatta.
  Madame Pirelli, jogtanácsos: Uram, mi nem vállalhatunk felelősséget minden vendégünk cselekedeteiért.
  J: Madame, ha a marketingmenedzser ülne itt az ön helyén, akkor nem kellene elmondanom, hogy az embereket a jogi felelősség egyáltalán nem érdekli. Ha arról értesülnek a híradásokból, hogy önöknél kukkoló fotózza a kislányokat, akkor nem fognak idejönni. Amit pedig most elmondott, az, ne haragudjon, nem ide tartozik. Ha a lefényképezett kislány szülei beperelik magukat, lesz alkalma elmondani a bíróság előtt. De a Jerry Alapítványt nem ez érdekli.
  Ch: Hanem mi érdekli, Chaton úr?
  J: El akarjuk kapni a tettest. Ez önöknek is érdeke, hiszen így már, stílusosan fogalmazva, ő viszi el a balhét.
  P: Meg kell mondanom, Chaton úr, hogy mi semmilyen körülmények között sem fogjuk, ahogy mondta, elvinni a balhét. A közönségnek be kell látnia, hogy nincsenek eszközeink az ilyen visszaélések ellen.
  J: Bizonyára be fogja látni, madame Pirelli, de ha a cég az ön álláspontját teszi magáévá, akkor készüljön fel rá, hogy sok munkája lesz. Lehet, hogy több, mint az úszómesternek.
  Vineuil, biztonsági főnök: Elnézést, hogy közbeszólok, de madame Pirelli talán nincsen egészen tudatában, hol tart napjainkban az úgynevezett fogyasztói öntudat. Ha egyszer kiderül, hogy mi történt nálunk, huszonnégy óra sem kell, hogy elterjedjen a hír az interneten. Még a honlapokat is meg tudom nevezni, hogy hol fognak eszmecseréket folytatni rólunk.
  P: Honnan tudja, hogy hol?
  V: Onnan, hogy amikor véget ér a munkaidőm, akkor én is fogyasztó vagyok, aki nem szeretné, hogy becsapják. Amikor pedig tart a munkaidőm, akkor szeretek értesülni mindenről, ami az üzembiztonságunkat érintheti, akár közvetve is. Mindkettő azt okozza, hogy megkerestem az ilyen fórumokat, és évek óta olvasójuk, hozzászólójuk vagyok.
  Ch: Mit tanácsol tehát?
  V: Azt, hogy vegyük komolyan a fenyegetést. Mert ez fenyegetés, hölgyeim. Ha elterjed a hír, komolyan visszaeshet a forgalmunk, sőt különféle eljárásokat is indíthatnak ellenünk. Márpedig Chaton úr semmit sem tud tenni a hírverés megakadályozására – s az az érzésem, hogy nem is akar.
  J: Jól látja, Vineuil úr. Eszemben sincs. Azt is megmondom nyíltan: ha önök nem lépnek és a hír nem terjed el idejében, akkor elterjesztem én magam.
  P: Akkor hitelrontási pert indítanánk maga…
  V: Amit aztán elvesztenénk, madame Pirelli, de ha nem, az se sokat segítene. Sajnálom, madame Chambord, de Pirelli asszony jogászi látásmódja komoly veszteséget okozhat nekünk. Persze ez nem az én bajom lenne, amíg megkapom a fizetésemet…
  Ch: Egy pillanatra kérem! Már kialakítottam az álláspontomat. Segíteni fogunk az alapítványnak, már ha képesek vagyunk rá. Mert nekem egyelőre elképzelésem sincs, mit tehetnénk.
  J: Nekünk van. Meg kell keresni a kamerát. Nem tudjuk, hogy mikor hozzák be megint, melyik szekrénybe teszik és mennyi időre – semmit sem tudunk. Tehát rendszeresen át kell vizsgálni valamennyi szekrényt. Mindennap, lehetőleg többször is.
  Ch: Ez nagyon nagy munka, Chaton úr.
  J: Így van, asszonyom. De nekem sajnos most már mennem kell. Megbíztak, hogy hagyjam itt az alapítvány telefonszámát. A továbbiakat már velük tudják megbeszélni.

Kissy jól ismerte ezt a tárgyalási módszert. Egy kicsit félvállról veszi az egészet, úgy tesz, mintha a dolog nem lenne annyira fontos neki, mint amilyen valójában. Ezzel teret hagy magának az előrenyomulásra. Most nem volt rá szükség, de máskor apa már eredményesen használta.
  A hangfelvételt a minik együtt hallgatták meg, hiszen kedd este volt, másnap az utolsó szerda karácsony előtt. A maxik is megígérték, hogy reggel kijönnek.
  Kissynek később is emlékezetes maradt ez az este és a következő nap. Nimby ekkor tárta eléjük azt a roppant érdekes matematikai elméletet, ami azóta motoszkált a fejében, amikor Vanessa fölfedezte Fiona szemében a tükröződést. Így adta elő:
  – Vegyünk két egyént, akik egymással szemben ülnek, jó megvilágításban, nyitott szemmel. Jelöljük őket V-vel és N-nel. Most mindketten a saját tükörképüket látják a másik mindkét szemében. Jelöljük V tükörképeit VB-vel és VJ-vel, a bal és jobb szemnek megfelelően. De ha V látja VB-t és VJ-t, akkor azok szemét is látja, ámbár kétségkívül nagyon pici szemük van, de van. Erős nagyításban megfigyelhető, hogy mi tükröződik bennük. Mivel V szemében N tükörképe, NB és NJ látható, V tükörképeinek szemében is láthatónak kell lenniük. VBB és VBJ, valamint VJB és VJJ tehát N-et ábrázolja. De N szemében ott tükröződik V képe, tehát további nagyítással megfigyelhető VBBB, VBBJ, VBJB, VBJJ, VJBB, VJBJ, VJJB és VJJJ, amik mind V-t ábrázolják. – Mindezt egy grafikonnal is illusztrálta a monitoron, fa módjára szerteágazó vonalak rengetegével. – A folyamatnak soha nincs vége, csak a nagyítás mértékét kell növelni, és végtelen számú tükörképet láthatunk. Ezt a jelenséget Blanchard-fának neveztem el, a nagyszerű matematikusról, aki fölfedezte. A tükröződés jelenségét leszámítva hasonlít például a Sierpinski-háromszögre. – Megnyomott egy gombot, s a képernyőn megjelent egy nagy háromszög. – A Sierpinski-háromszög definíciója a következő. Rajzolj egyenlő oldalú háromszöget, aztán kösd össze az oldalak felezőpontjait. Így négy háromszöget kapsz: középen egy üreset és a sarkokban három Sierpinski-háromszöget. Vagyis a definíció saját magát is tartalmazza, így a végtelenségig rajzolhatjuk az egyre kisebb és kisebb háromszögeket.
  Míg mindezt elmondta, a gép fáradhatatlanul rajzolta a háromszög belsejében az egyre kisebb másolatokat. Igazán érdekes minta alakult ki.
  Nimby meghajolt, s az egerek tapsoltak.
  – Azért – szólalt meg Pi a felületen – a te Blanchard-fád nemcsak a tükröződésben különbözik a háromszögtől.
  – Hát miben?
  – Ha a háromszögre ránagyítasz, újabb és újabb háromszögeket látsz, igaz?
  – Persze.
  – De ha ránagyítasz V egyik szemére, akkor nem újabb és újabb V-ket meg N-eket fogsz ám látni. Csak egy óriási nagyítólencsét.
  Az egerek nevettek, Nimby pedig azt mondta, hogy ezt kísérletileg is ellenőriznie kell, úgyhogy most megy és belenéz V szemébe. Meg is tette, de csak rövid időre – aztán már behunyt szemmel csókolóztak.
  Kissy sokszor gondolt már arra, hogy vajon mivel foglalkoznak majd felnőtt korukban. Nimby volt az egyetlen, akiről biztosat vélt tudni: számítástechnikus lesz, talán programozó. De most elbizonytalanodott. Nimby annyi mindennel foglalkozott, annyi minden érdekelte. Például a matematika, olyan kifejezésekkel dobálózott, mint integrál meg mátrix, amikről Kissy legfeljebb sejtette, hogy mit jelentenek, vagy még azt se. Ő egyszerűen csak jó fejszámoló volt. Vagy a csillagászat. Nimby tudta, hogy működik a Nap, hogyan alakult ki, mi volt az ősrobbanás meg egy csomó ilyesmit. Érdekes, hogy Angélique-kel nem tudott ilyesmikről beszélni, hamar kiderült, hogy amit a lány tanul, az Nimbynek sok-sok emelettel van a tudása fölött. Évekig kellene tanulnia, hogy csak egy oldalt is megértsen Angélique könyveiből, de ilyen szinten Nimbyt már nem érdekli a csillagászat. Jól eligazodik a csillagtérképen és tudja jelenségek magyarázatát – neki ez elég.
  Kissy pár perccel a többiek előtt tudta meg, hogy Jennifer milyen jól rajzol. Mert mögötte ült a díványon és figyelte, ahogy lerajzolta Nimbyt mint tudós professzort, amint a Blanchard-fáról mesél nekik. Lám, Jenniferről is kiderült, hogy ért valamihez az iskolai anyagon meg az egértudományokon kívül. A rajz nagy sikert aratott, Nimby le is fotózta, de igazából be kellene szkennelni; Niala majd megcsinálja.
  Nialának viszont rengeteg tudományát ismeri, mégse tudja megtippelni, milyen pályára megy. Az biztos, hogy felsőfokú végzettséget fog szerezni, van hozzá esze is, pénze is. Ez a kettő Vanessának is megvan, csak kérdés, hogy kitartása lesz-e hozzá. Mindketten nagyon sokat tudnak a vendéglátásról, az idegenforgalomról, a konyhaművészetről, de kizárt dolog, hogy erre a pályára menjenek. Kissy legalábbis nem tudta elképzelni. Azt lehet tudni, mi lesz, ha Isabelle néniék visszavonulnak, mert ez már el van döntve: egy ügyvivő fogja vezetni a panziót, akit a tulajdonosok fizetnek és utasítanak. Blanche azt mondta, sok minden változhat a panzióban, de két dolog nem: a mérete és a vendégköre. Egy ki tudja, mekkora szállodát nem tűrne meg az otthonától pár méterre, pöffeszkedő milliárdosokat még kevésbé. Már tart a felújítás, a festők minden szobát hősugárzóval járnak végig, hogy rendesen kiszáradjanak a fogcsikorgató hidegben. Niala így nevezte a plusz öt fokot. Drága mulatság, de sokkal kevesebbe kerül, mint nyáron csinálni és elveszteni többheti bevételt.
  Martinnek valamelyik nap eszébe jutott, hogy nyáron, ha nagy a forgalom, vissza lehetne adni egypár szobát. Nialáék visszamehetnének a villába, közülük pedig néhányan összeköltözhetnének. Például Chantal Jenniferrel. Kissy le merte fogadni, hogy Martin nem Nimbyvel akar összeköltözni, és igaza lett. Persze végül is logikus. Ő se a lányokkal akar, csakis Martinnel – legalábbis a hónap nagy részében. S ki tudja, talán jövő nyárra Nimby már Vanessa mellett alszik. Megpróbálta elképzelni, de mindig az jött ki, hogy a párnán a kislány szőke feje, és a lábánál összegömbölyödve a fiú. Így nem az igazi.
  Néhányszor megpróbálta találgatni, mikor fognak ezek ketten úgy összebújni. Egyrészt ugye két évvel kisebbek náluk, viszont ezen a téren sokkal éretlenebbnek tűnnek, így lehet az a két év több is. Ugyanakkor ott van a D’Aubisson család nyílt és toleráns légköre, azonfelül Vanessának több az élettapasztalata, mint sok tizenhét évesnek. Egyúttal nagyon zárkózott és nem tudja elképzelni, hogy levetkőzzön egy fiú előtt. Az ő felfogásában a szex három részből áll: szex, verés, letartóztatás.
  Mindent egybevetve lehetetlenség volt megmondani, mikor kerülnek ezek ágyba: fél vagy öt év múlva. De alighanem az utóbbihoz közelebb.

Jennifer volt a találkozó nagy meglepetése. Nimby kicsit karikatúraszerű, de nagyon kedves ábrázolása után lerajzolta Angélique-et mint csillagászt, csúcsos varázslósüvegben, kezében a Szaturnusszal, aztán pedig Vanessát. Ő két helyes kis egérfület kapott a feje búbjára, az arca viszont olyan megejtően szépre sikerült, hogy mindenki csodálta.
  – Régóta rajzolsz? – kérdezte Pi.
  – Kicsi korom óta. Versenyt is nyertem vele.
  Ó, hát persze, jutott Kissy eszébe, hiszen az osztály hetekig büszkélkedett vele. De évekkel ezelőtt volt, ő már nem emlékezett rá.

Az uszoda némi vívódás után belement a dologba, a Jerry nagy örömére anélkül, hogy a rendőrséggel konzultálni akartak volna. Így nem tudták meg, hogy Jean-Pierre nem hisz az uszodai kutatás esélyeiben – márpedig ha ő nem hisz, akkor a rendőrség sem. Pi ment el hozzájuk megbeszélni a részleteket. Vállalták, hogy naponta kétszer végignézik a női öltöző szekrényeit és bevilágítanak a szellőzőnyíláson. Ha csillogást látnak, telefonálnak. A szekrényt nem nyitják ki, ellenkezik a szabályzatukkal, és jobb, ha Cynthia maga nyitja ki és veszi ki a kameráját. Ha szerencséjük van, le tudják videózni közben.
  De már nem számítottak rá, hogy az idén elkapják. A munkahelyén talán már most is szabadságon van, mindenesetre az Areva-toronyban azóta se kapcsolták be a piros gépet, bár a megfigyelés több mint egy hete tartott. Artois nem zavartatta magát attól, hogy ez kémkedés, csak annyit mondott, hogy ezt várta tőlük, és már vitte is a programot. Az egerek sose tudták meg, hol helyezték el a toronyban, már ott levő gépre tették vagy bevittek-e egyet, az ottani tesztelést is a rendőrség szakemberei végezték el. A Jerry még értesítést se kap, ha találnak valamit.

Uri, Schwyz és Unterwalden, gondolta Kissy, ahogy odalent vonultak a hófödte hegyláncok egymás után. Mindig ez a három név jutott eszébe Svájcról. Uri, Schwyz és Unterwalden, a három őskanton, amik nyolcszáz éve megkötötték az Örök Szövetséget.
  Vajon mi lehetett a titkuk? A középkori, feudális Európa kellős közepén, ráadásul éppen a millió darabkára szabdalt német birodalomban három terület arra szövetkezik, hogy mindörökké együtt maradnak, és tényleg együtt maradnak minden vihar közepette. Niala karácsony után elmesélte nekik Svájc történelmét, de Kissy amúgy is ismerte már nagy vonalakban. Nyolcszáz éve együtt vannak és mindenki mást csak udvarias távolságtartással kezelnek. Eredetileg németek csinálták az országot, de a franciák, olaszok és rétorománok ugyanolyan természetes részét képezik, és soha nem vesznek össze. Franciaország is soknyelvű, soknemzetiségű ország, és ők állandóan veszekednek. A svájciak miért nem?
  Egyik nap a gyújtogatókról beszéltek, akik autókat borítanak lángba. Ez némi nézeteltérést okozott Vanessa és Nimby között, de szerencsére nem áthidalhatatlant. Az autószerelő fiának persze a szíve vérzett a kocsikért, az egykori utcagyerek viszont az afrikaiak és a többi kisebbség pártjára állt, akiknek nem sok lehetőségük van tiltakozni, hát megragadják azt, amit tudnak: a követ meg a benzines palackot.
  Végül Niala és Pi békítette össze őket. Kijelentették, hogy a tiltakozóknak igazuk van abban, ami bántja őket, Franciaország ugyanúgy nem mentes a rasszizmusból fakadó problémáktól, mint más országok, de nincs igazuk abban, ahogyan tiltakoznak. Az ilyesmi csak újabb ellentéteket szül. Akinek egy vadidegen afrikai felgyújtja a kocsiját, az alighanem igencsak megharagszik az afrikaiakra, és máris eggyel több a rasszista. Mire jó ez?
  Kissynek nagyon tetszett, hogy a két kisegér úgy veszett össze a kocsigyújtogatókon, hogy közben Vanessa végig Nimby ölében ült és időnként adtak egymásnak egy-egy puszit. Nem hagyták, hogy éket verjen közéjük a dolog.
  Megint lepillantott a hegyekre. Igen, ők is olyanok, mint a svájciak, tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett. Uri, Schwyz és Unterwalden, Aargau, Zürich, Vaud és Valais meg a többiek – Vanessa, Nimby és Niala, Kissy, Martin, Pi és Angélique meg a többiek.
  És a svájciak is nagy fontosságot tulajdonítanak a sajtnak!

Elke nem sokat vacakolt, anyának, apának, Yves bácsinak és Julie néninek ugyanúgy a nyakába ugrott, mint a többieknek, akiket már ismert. Jennifert legalább Skype-on látta már, beszélgettek is, de a szülők közül csak Blanche-ékkal találkozott.
  – Gyertek – ragadta meg Chantal kezét, és már vinni akarta –, megmutatom Zürichot. Én már tövestül vagyok svájci, ősrégen jöttük magunkat ide.
  – Mikor? – nevetett Vanessa.
  – Tegnap estekor. És már ettem svájci sajtot. Nagyobb a füleimek?
  Mindenki jól megnézte Elke füleit, és biztosították, hogy gyönyörű szép nagyok.
  – Tiednek is – viszonozta Elke, amit alighanem többes számban kellett érteni. – De nem veszélyik, hoztam gumifegyver svájci macskák ellen. Cynthiát megfogtátok?
  Az egerek mély sóhajjal legyintettek. Nem, Cynthia se a toronyban, se az uszodában nem adott hírt magáról. Jean-Pierre-től kicsikartak egy ígéretet, hogy azonnal telefonál, ha a kémprogram leleplezi a pasast – vagy a nőt, ez még mindig vita tárgya –, és ők is ott lehetnek, már ha idejében odaérnek persze. Remélhetőleg nem szilveszterkor jut eszébe gyerekeket csábítani a neten vagy fotózni az uszodában.
  Karácsony úgy telt, mint máskor. Mindenki a családjával volt, sőt ezúttal Angélique is hazament a szüleihez, Pi pedig az apjához. Kissy már tudta, hogy az elmúlt két karácsonyt együtt töltötték, és elgondolkodott, hogy ez mit jelenthet. Niala egyszer-kétszer már észlelni vélt olyan jeleket, amik arra utaltak, hogy már nem szerelemből vannak együtt, csak azért, mert a megfeszített tanulás mellett nem jönne jól egy szakítás – de azt is mondta, hogy ebben az egy dologban nem bízik az ítélőképességében, nem mer hinni annak, amit látni vél. Túlságosan szép lenne, hogy Piék már a születésnapja előtt szakítsanak.
  Kissy mindenesetre nyitva tartotta a szemét és a fülét. Ez amúgy is fontos a macskák miatt.
  Nyitva volt a szeme azalatt is, amíg a reptérről behajtottak Zürichbe egy bérelt buszon, de sok látnivaló nem volt, itt is csakolyan autópályán mentek, mint bárhol máshol. Elke elolvasgatta a helységneveket, Kloten, Optikon, Oberhusen, Schwamendingen, Oerlikon, Unterstrass, és jókat vigyorgott rajtuk, miközben szakadatlanul csivitelt Jennifernek. Később Jennifer mondta, hogy Elkének nagyon tetszenek az itteni nevek, németül vannak és mégis olyan furcsák.
  A szálloda megosztotta az egereket, bár ez csak fokozatosan derült ki, nem mindenki nyilvánított rögtön véleményt. Vanessának és Nimbynek tetszett, Kissynek és Nialának nem. Martin és Pi úgy érezte, helyenként csakugyan túl modern, viszont egészében véve kellemes. Jennifer és Chantal éppen fordítva, úgy találta, hogy helyenként kellemes, de egészében véve túl modern. Angélique pedig azt mondta, hogy kevesebb design és több otthonosság javítana rajta.
  A szülők közül csak Julie néninek tetszett igazán, Georges-nak és Yves bácsinak egyáltalán nem, a többiek elfogadhatónak találták. A szállodát természetesen Schneiderék választották, éspedig nagyon egyszerű szempont alapján: a Widder volt Zürich legdrágább szállodája. Jennifer azt mondta, meg se meri otthon mondani, hogy hatszáz frankba kerül egy szoba, a szülei egy hétig csuklanának. Négyszáz euró!
  A csillogó-villogó, csupa üveg és fém előcsarnokon csak átsétáltak, bejelentkezni egyáltalán nem kellett, már el volt intézve. A szobáik nem voltak egymás közelében, az épület legkülönbözőbb részeiben helyezték el őket, de Nimby kijelentette, hogy csak egy darab sajtot kell a szobákban hagyni, és bármilyen bonyolult labirintusban odatalálnak. Ami szentigaz. De mondott Nimby mást is.
  – Nagyon egyszerű. Két szoba kell, az egyikbe mennek a fiúk, a másikba a lányok meg én.
  Kissy összenézett Chantallal, aki dühös képet vágott és éppen készült visszavágni, de Elke megelőzte:
  – Akarod velem aludni magadat?
  Nimbynek elakadt a szava. Ő persze tökéletesen megfeledkezett arról, hogy eggyel több lány van.
  – Á – legyintett Elke egy pillanat csend után –, hiábele reménykeded. Én nem aludom veled magamat. Klassz egér vagysz, de nem. Kösz.
  Vanessa rávigyorgott.
  – Egészen biztos?
  – Egészen – nevetett a kislány. – Aludja csak ő teveled. Nekem más fiú tetszje.

Gyorsan eltelt a négy zürichi nap – azaz csak három, hiszen harmincadikán déltájban érkeztek és másodikán déltájban indultak haza. Sokat sétáltak Zürich dimbes-dombos, hangulatos utcáin, a Limmat partján, a tó mellett; benéztek üzletekbe és itt-ott vettek egypár emléktárgyat; néha beültek valahová és haraptak valamit.
  Szilveszter délelőttjén még hógolyóztak is. Azzal kezdődött, hogy Nimby átnyújtott Angélique-nek egy apró hóembert. Talán tíz centi magas lehetett, és nem volt se répaorra, se szeme, de hóember volt.
  – Hát ez mi?
  – Csillagászati tárgyú ajándék: egy fehér törpe.
  Angélique percekig fuldoklott a nevetéstől, elképzelte, amint gőgös képpel elmondja az évfolyamtársainak, hogy neki saját fehér törpéje van, és mutat róla fényképet is.
  – Nekem is van csillagászati tárgyú ajándékom – szólalt meg Vanessa pár méterrel távolabbról. – Meteorbecsapódás!
  És már repült is egy hógolyó, súrolva Nimby fülét és vállon találva Angélique-et, aki gondolkodás nélkül Vanessához vágta a fehér törpét. A következő félórában „ballisztikai tanulmányokat végeztek”, mint Nimby mondta, persze a Jerry-képzésen csiszolt célzótudományukkal, ami alaposan meglepte azt a néhány helybeli gyereket, akik csatlakoztak hozzájuk.
  Este aztán a szálló egyik termében elfoglaltak egy csomó asztalt, ettek-ittak, táncoltak és a többi vendéggel együtt számoltak vissza éjfélkor.

Három óra elmúlt, amikor a fáradt egerek hazatértek szobáikba, amiket még az óévben hagytak el. Kissy kibújt a ruhájából – egyszerű, de nagyon elegáns fehér ruha volt –, Chantalra pillantott, aztán Vanessára, de Vanessa nem volt ott, ahol gondolta. Kissy a másik irányba nézett, de ott csak Nialát és Jennifert látta, akik ugyanebben a pillanatban vették észre.
  – Hol van Vanessa?…
  Niala résnyire kinyitotta az ajtót, kinézett, aztán becsukta az ajtót.
  – A folyosón nincs.
  Jennifer az asztalra rakott telefonokra nézett, de Niala megcsóválta a fejét.
  – Nem, hagyd őket. Újév van. Ráérnek.
  Ezzel le is feküdtek. Kissy perceken belül már aludt, de valamikor hajnalban fölébredt és megnézte Vanessa ágyát a félhomályban. Üres volt.

Tíz órára járt, amikor kimásztak az ágyból és valami ruhát kaptak magukra, hogy Vanessa keresésére induljanak, mert a kislány még mindig nem volt meg. A folyosón találkoztak Annéval, aki döbbenten hallgatta őket.
  – Szent isten, ha valami baja esett…
  – Hogy eshetett volna baja?! – fortyant föl Chantal, aki álmos és éhes volt, ezért ingerlékeny egy kicsit. – Valamerre elsétáltak egy kis romantikára.
  – Tak?…
  – Nyilván Nimbyvel van – mondta Kissy, de Anne nem válaszolhatott, mert feltűnt mellette Niala.
  – Úgy is van. Megtaláltam őket.
  Nem messze tőlük volt egy üres szoba, Nialának az jutott eszébe elsőként – és ott is voltak. Édesdeden aludtak az ágyon, átölelve egymást, takaró nélkül – teljesen felöltözve, csak a cipőjüket dobták le. Kissy mosolyogva szemlélte a két alvó kisegeret, aztán gondosan betakargatták őket.

Már jó ideje nem esett, de a fák alatt hó takart mindent, s az ágakon is akadt a szélvédett részeken.
  Kissy elgondolkodva ült az ablakban és nézte a fákat meg a hóembert a nagy fenyő alatt; nem sok látszott már belőlük a sötétben. Ez rendes, igazi hóember volt, répaorral, kavicsszemekkel, fazékkalappal és seprűvel. A csapat nem kevés munkával építette, még Suzy is segített, legalábbis ott rohangált körülöttük és igyekezett mindenben részt venni. Most Kissy tenyere alatt feküdt és mélyen aludt. Fönt a polcon Macska ült és éppen úgy nézett ki az ablakon, mint Kissy. De ő alighanem még sokkal jobban utálja a kinti világot, Kissy már megfigyelte, hogy fázékony, ilyen időben csak a legszükségesebb teendői miatt megy ki. Suzy nem, ő vígan hempereg a hóban, rohangászik mindenfelé, de ha úgy tartja kedve, akkor a havon vagy a fagyos földön is leül vagy elhever, és föl se tűnik neki, hogy az hideg. Jó a szigetelése. Macskának is vastag bundája van, elvileg nem lenne szabad fáznia. Valószínűleg inkább csak kényeskedik.
  Suzy hirtelen fölpattant és egy szempillantás alatt elvágtázott. Akkor megjött Martin, családi programjuk volt, de megbeszélték, hogy kijön éjszakára. Míg ő belép a kapun és bezárja maga után, azalatt Suzy kirohan a konyhába, kibújik a kisajtón, megkerüli a házat és már körbe is rajongja. Aztán együtt jönnek be.
  Suzy boldog faroklengetéssel rohant be az előszobából, elhíresztelt mindent, amit megtudott a Martinről vett szagmintából, aztán visszarohant. Kissy arra gondolt, vajon ismeri-e Suzy azt a fogalmat, hogy elfáradni.
  – Cin-cin – lépett be Martin, télszagot hozva magával. – Borzasztó, ami kint van. Hát te mit ülsz itt a sötétben?
  – Gondolkodtam – felelte Kissy.
  – No min?
  – Megtaláltam Fionát.

Ezen a napon Kissy egyedül indult haza, mindhárom egértársának más dolga akadt. Már készült hazafelé venni az irányt, de gondolt egyet és inkább kiment Auteuilbe.
  Az uszodában bement az öltözőbe és ráérősen vetkőzni kezdett, közben figyelve a nőket maga körül. Aztán átsétált az öltöző másik részére, ott is járhat Cynthia, és nem akart feltűnést kelteni azzal, hogy nem vetkőzik le egészen és nem megy úszni.
  Több kört csinált, egy jó órát eltöltött az öltözőben, és elhatározta, hogy beszél Vineuiljel az ellenőrzésről, mert senkit nem látott végignézni a szekrényeket – jó lenne, ha komolyabban vennék a dolgot. Aztán egyszer csak megdöbbent. Fél percig úgy meredt az egyik padra, ahogy Macska szokott a madarakra néha.
  Azonnal fölismerte Fionát. Látta már elégszer. Vörös haj, szürke szem, vékony alkat, az állán apró anyajegy.
  Csak két pillanatig gondolkodott, aztán odalépett a kislány mellett álló nőhöz, aki szemlátomást az anyja volt. Akkor érkezhettek, még teljesen föl voltak öltözve.
  – Jó napot, asszonyom. Feltétlenül beszélnem kell önnel.
  – Velem? – nézett rá a nő csodálkozva. Nagyon hasonlított a lányára, vagyis hát a lánya őrá. – Ugyan miről?
  – Kijönne velem egy percre? Feltétlenül mutatnom kell önnek valamit.
  A nő vállat vont. – Jó, ha nem tart soká. Kicsim, mindjárt jövök, addig vetkőzz le.
  Az előcsarnokban Kissy körülnézett, aztán szó nélkül benyitott egy ajtón, ahol a felirat szerint tilos volt belépni. A nő döbbent arccal követte. Kis szolgálati folyosóra jutottak. Kissy becsukta az ajtót.
  – Itt magunkban lehetünk egy percre – mondta, elővéve a telefonját. – Arra kérem, őrizze meg a nyugalmát és gondolkozzék, mielőtt bármit cselekszik. Jó?
  – Egy szót sem értek az egészből…
  – Nem csodálom – mondta Kissy, gyors mozdulatokkal nyomkodva a telefont. – Itt is van. Felismeri ezt az arcot?
  A nő csak egy pillantást vetett a képernyőre.
  – Lefényképezted a lányomat? De hát…
  – Nem én fényképeztem le – rázta meg a fejét Kissy. – Ez a kép csak egy kivágott részlete… ennek a képnek – mutatta fel megint a telefont.
  – Hogy kerül hozzád a lányom meztelen fotója?!…
  Kissy gyakorlott mozdulattal előkapta és fölcsapta az igazolványát.
  – Nagyon jó kérdés, asszonyom. Én Françoise Chaton vagyok a Jerry Alapítványtól. Ezt a fényképet egy pedofil bűnöző számítógépén találtuk. Azt már tudjuk, hol készítették és hogyan, de azt még nem, hogy mikor, miért és főleg hogy ki.
  A nő csak nézett rá döbbenten, Kissy tehát folytatta.
  – A fotót ennek az uszodának az öltözőjében csinálták. Az egyik szekrényben volt elrejtve egy videókamera, ami feltehetően órák hosszat leskelődött a szellőzőnyíláson. Hogy mit vett föl még, azt nem tudjuk. Csak ezt az egy kockát találtuk.
  – Maguk mit keresnek itt? – szólalt meg egy hang. Az egyik úszómester volt, legalábbis Kissy annak gyanította. Hiszen ő még egy centiméter vizet se látott ebben az uszodában. – Ez a hely csak a személyzetnek van fenntartva…
  – Jerry Alapítvány – dugta az orra alá az igazolványát. – Hagyjon minket magunkra!
  A pasas megszeppenve hátrahőkölt és távozott. Kissy elvigyorodott, de csak a második, nem látható fejével. Egy kellően hivatalos külsejű igazolvány és határozott fellépés, és máris meghunyászkodnak az emberek. Talán csak percek múlva fog gyanút, de lehet, hogy akkor sem.
  – Ki látta még… ezt a képet? – kérdezte a nő.
  – Csak mi az alapítványnál, néhány rendőrtiszt és az uszoda vezetői. De nekik nincs róla másolatuk, csak így megmutattuk nekik.
  – Meg aki készítette – mondta a nő.
  – Persze, az is. Illetve szerintünk legalább ketten vannak. A számítógép tulajdonosa férfi, az öltözőbe viszont csak nő juthatott be.
  – És a férfi… nem vallott be semmit?
  – Előbb el kell fogni. Csak azt tudjuk, hol dolgozik, de sok ezren dolgoznak ott, és nem tudjuk, hogy ő melyik.
  – És most mesélj el mindent részletesen – kérte Sylvaine negyedórával később, amikor leültek Bonneau-nál. Madeleine-t nem zavarta, hogy elmaradt az úszás, választott magának sütit és vidáman hozzálátott.
  Kissy tehát elmesélt mindent részletesen. Hogyan figyel az alapítvány gyerekeknek szóló chatoldalakat és hogy akadtak össze az egyiken Cynthiával, akinek a gépén rábukkantak Madeleine fényképére. Elmondta, hogy ők Fionának nevezték a vörös hajáról és zöld szeméről, és hogy egyszer csak kiderült, nem is zöld a szeme, hanem egy öltözőszekrény tükröződik benne. Elmesélte a keresést, hogy az iskolájuk és más iskolák rengeteg gyereke vadászott a szekrényre, anélkül hogy tudták volna, mire kell – ők még Fiona arcát se látták, csak a tükörképet a szemében. Madeleine-nek nagyon tetszett a kép, azt mondta, sose gondolta, hogy ilyen sok látszik a szemében.
  Sylvaine-t jobban fölzaklatta a történet, mint a lányát, ami érthető, a tízéves Madeleine még úgy fogja föl, ha meglesték, hát meglesték, ronda dolog, nem több. Anyjának már több volt a tapasztalata.
  – Azt megtudtam – mesélte Kissy Martinnek –, hogy a fotó egy hétfő délután készült, mert ők olyankor járnak úszni, és alighanem szeptemberben, Madeleine hajának hosszúsága alapján.
  – Madeleine – ízlelgette Martin a nevet. – Ennyit a szép elméletről, hogy kelta típus és az egész angolszász világot bejárhatnánk érte. Erre itt laknak Auteuilben.
  – Hozzá kellene szoknunk, hogy Vanessának mindig igaza van – bólintott Kissy. – Azaz leginkább Jean-Pierre-nek kellene hozzászoknia.
  – Megállapodtatok valamiben?
  – Csak annyiban, hogy kapcsolatban maradunk és egyelőre senki se szól az uszodaiaknak.
  – És a hadnagynak?
  – Neki se. Neki végképp nem. Ő az egész uszodai vonalat mellékvágánynak minősítette – mondta Kissy határozottan –, hát akkor viselje a következményeit. Mi kapjuk el a nőt.

Az utolsó lövés Nathalie torkába fúródott. Nimby elkönyvelte a találatot, ők pedig megnézték a grafikont.
  – Szépen fejlődsz – állapította meg Vanessa, aki persze mindent látott a felületen. – Hamarosan úgy lősz, mint a többiek.
  „A többiek” közé persze nem számította saját magát, hiszen ő mesterlövész volt, sokkal nagyobb távolságról is kilőtte Nathalie szemét vagy a fogát. Jennifer fogakat is rajzolt neki, és több különböző céltáblát a törzsére.
  Chantal fölvette a mágnesbotot és hozzálátott a lövedékek begyűjtéséhez; meglátni könnyű volt őket a szőnyegre terített ócska lepedőn, s a botra erősített erős mágnessel pillanatok alatt besöpörte őket. Amióta Nimby beszerezte ezt a nagy tömeg csapágygolyót, csak ezekkel gyakoroltak, egy lavórban tartották őket a lőtér hátsó részén. Chantal műanyag tányérba szedte őket, aztán visszaöntötte a lavórba.
  Nathalie egy ócska szőnyeg volt a padlásról, valaha fehér lehetett, mostanra sárgás-szürkés volt a színe. Jennifer rajzolta föl rá az alakot, és ő is adott nevet neki. A szőnyegről és a kertet borító hóról eszébe jutott Gilbert Bécaud, az a két sor, hogy „a Vörös tér fehér volt, a hó szőnyeget alkotott”, s a Nathalie dallamát fütyörészve festette meg a figurát.
  A téli lőteret az alagsor legtávolabbi részében, az egykori műhelyben rendezték be. Annak idején szerverteremnek szánták, de a szerverek változatlanul a gépteremben voltak, a műhelyben csak néhány régi bútor volt. A hátsó fal előtt függesztették föl Nathalie-t, csak a felső szélénél fogva, mert akkor a becsapódások hatására kileng egy kicsit és nem lyukad ki. Alatta leterítettek egy másik rossz szőnyeget, hogy a lepotyogó lövedékek ne guruljanak messzire, s arra lepedőt, hogy jól látsszanak. A lőtér fontos kelléke volt egy kampó a folyosó kanyarulatában a mennyezetbe verve – ki tudja, régen milyen célt szolgálhatott –, amire egy piros rongyot akasztottak, amikor gyakorlat folyt a lőtéren, minden arra járót figyelmeztetve. Aki pedig négykézláb jött arra és nem érdekelték a jelképek, annak a műhely csukott ajtaja állta útját.
  – Remekül lősz – dicsérte Nimby Jennifert. – Majd ha találkozunk, megkapod a jutalomcsókokat.
  Jennifer a notebookra sandított.
  – Igen, amint mondtad, remekül lövök. Hát úgy vigyázz.
  Nimby helyén hirtelen megjelent Jerry, amint lesunyt fülekkel, kétségbeesetten reszketve lapul. Jennifer nevetett, és nem törődött Vanessa fenyegetően föltartott mutatóujjával.
  – Hahó, egerek – lépett be Martin, az egyetlen fiú a háznál, aki éppen konyhai ügyeletet vállalt. – Kész a vacsi, hol tartotok?
  – Már lelőttünk mindenkit – mondta Chantal. – Összeszedem a töltényeket és ehetünk.
  – Helyes.
  – Jennifer ma remekelt – újságolta a notebook. – Martin, megcsókolnád helyettem is?
  – Persze, boldogan…
  – Ne merészeld! – sikkantotta Jennifer, és fedezéket keresett a fotel mögött. – Te meg ne hergeld ezt az egeret, mert kiveszem az aksidat!

Ez volt az első eset, hogy Chantal és Jennifer Vaucressonban aludt úgy, hogy másnap iskola volt. Véletlenül alakult így, de senkit nem zavart, még Fordék se aggodalmaskodtak. Elvégre együtt mennek be reggel, négyen végképp nincs mitől vagy kitől félniük.
  Este Jennifer lerajzolta Macskát. A szokott pózában feküdt és roppant morcosan nézett. A feje fölött felhő volt, mint a képregényeken, benne két fél zsömlével, amik közül Jennifer kandikált ki, riadtan lesunyva kis egérfüleit. Imádnivaló volt.
  – Rajzolnod kellene – mondta Niala, amikor megmutatták neki a képet, csak úgy kamerán át, de azért megcsodálhatta.
  – Hisz most rajzoltam – csodálkozott Jennifer.
  – Nem úgy értem. Általában. Sokat kellene rajzolnod és minél többfélét. Ha valakinek tehetsége van, fejlessze. Holnap például Vanessa tehetségét fogjuk fejleszteni.
  – Nocsak – néztek rá kérdően.
  – Zöldségleves – felelte Vanessa nővére helyett. – Isabelle néninek van egy nagyon jó receptje.
  – Jennifer tehetsége nagyon klassz dolog – mondta Nimby. – De Vanessáé… – boldogan csemcsegett és a hasát simogatta.
  S rögtön a hét végén kiderült, hogy Vanessának egyáltalán nem csak a zöldségekhez van tehetsége.

Szombat reggel az egerek beültek a mikrobuszba és befurikáztak a Pigalle-ra. Marcel és néhány társa estére fellépést vállalt egy étteremben, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy nincsenek emberek a kétkezi munkára. Őket kérte meg, hogy segítsenek; persze a benzinjüket kifizeti, de többet nem tud adni. Megköszönték, de a benzin árát majd levonják abból, hogy mindmáig az ő kocsiját használják. Marcel el volt ragadtatva.
  A kétkezi munka azt jelentette, hogy a különteremben el kellett rendezni az asztalokat, helyükre tenni a hangszereket, mikrofonok, erősítők, hangfalak és rengeteg kábel között rendet teremteni, méghozzá úgy, hogy ez működjön is. Marcel és a társa, a gitáros André a kapcsolásokat intézte, szakértő segítségként Nimbyt vették maguk mellé, és kaptak négy segédegeret a kábelek tekergetésére: Kissyt, Jennifert, Chantalt és Martint. A többiek az asztalokat és székeket mozgatták; s Vanessát mint legkisebbet bízták meg annak a jegyzéknek a kezelésével, amin az szerepelt, hogy hányan ülnek majd egy asztalnál és ki mennyire fontos. Középen kap helyet az ifjú pár külön asztalnál, mellettük az örömszülők és egy-egy testvér, s fontossági sorrendben egyre távolabb. Mivelhogy esküvői ebéd lesz, kétszáz vendég, nagy lakoma, élő zene.
  A csapat most se vallott szégyent, minden úgy ment, mintha ezer éve ilyesmit csinálnának. Vanessa és Niala, a két régi vendéglátós pillanatok alatt csinált egy vázlatot az asztalok elhelyezéséről, figyelembe véve a szükséges távolságokat és a terem formáját, aztán csak végre kellett hajtani. Ekkor viszont kiderült, hogy az asztalok nehezebbek, mint gondolták, úgyhogy a két zenész félretette a csatlakozókat és ment asztalt hordani.
  – Ez elromlott – szólalt meg egy hang Kissy háta mögött. Megfordult; Vanessa állt a szintetizátor előtt, óvatosan nyomogatta a billentyűket, és közben olyan arcot vágott, mint Suzy, amikor először látott havat. Kissy mindkettejüket szerette volna megsimogatni – azazhogy Suzynél ezt meg is tette, Vanessának viszont inkább elmagyarázta, hogy a szinti tápja még valamelyik dobozban hever. Inkább sejtette, mint tudta, hogy a szintinek is tápja van, ahogy Nimby hívja a hálózati kábeleket és trafókat.
  – Értem – mondta Vanessa, és ment intézkedni.
  Félórával később, amikor az utolsó székek is a helyükre kerültek, a zenészek már a hangosításnál tartottak. Közben befutott a zenekar két másik tagja, Yvette és Étienne a dobkészlettel, amit az utolsó pillanatban kértek kölcsön.
  – Ez jó – mondta Étienne valami szörnyűséges zörejre, ami előtört a hangszórókból. – Csak féloldalas. – Megint rávert a dobokra, és bólintott. – És be is van rekedve.
  André lerohant hátra és állítgatott valamit egy ismeretlen rendeltetésű dobozon, amibe korábban Kissy dugta bele a csatlakozókat, bár fogalma se volt róla, hogy mit csinál.
  – Ez itt alma – mondta. – Gyerekek, mi van itt?! Kinek adtátok oda már megint?!
  Kissy hirtelen észrevett egy elosztót valamivel távolabb, aminek a kapcsolója le volt kattintva, és mindegyik konnektorjában volt egy dugó. Óvatosan, mintha macska elől bújna, oldalazni kezdett felé.
  – Holtan fekszik? – pillantott Nimby a dobozra csak messziről. – Nagy ügy, addig még tízszer megjavítjuk. Vagy énekelhettek della bella.
  – Mi?! – a négy zenész egyszerre kapta oda a fejét.
  – Nem így mondják, amikor hangszeres kíséret nélkül…
  – A cappella az, te – legyintett André, és megint a doboz fölé hajolt.
  – Úgy is lehet mondani – bólintott Nimby, és odasétált a készülékhez. Egy pillanatra összeakadt a tekintete Kissyével.
  – Oké, hát lássuk. – Szakértő képet vágott és végigtapogatta a dobozt. – Aha, látom már. Ennek a keverőpultnak bizony amaranthus retroflexusa van.
  – Mi a nyavalyája?! – tört ki André.
  – Cssst! Nyugalomra van szüksége. Nyugalomra és szeretetre – emelte föl Nimby az ujját figyelmeztetően. – Simogasd meg.
  André valahol félúton lehetett a hahota és az idegroham között, és nem tudni, mit válaszolt volna, ha meg nem szólal Marcel, aki nagyon jól látta, mire készül Kissy a társa háta mögött.
  – Nyugi, öreg! Tedd, amit a srác mond. Ért a gépekhez, nekem elhiheted.
  André egyikükről a másikukra nézett, és végül fogcsikorgatva megsimogatta a pultot. Kissy megvárta, amíg a tenyere végighalad rajta, s akkor a cipője orrával lenyomta az elosztó kapcsolóját. André döbbenten elkapta a tenyerét, ahogy kigyulladt néhány LED, s a hangszórókból hallható búgás megváltozott.
  – Mi az isten…
  – Ez az, látod – szónokolt Nimby. – A gazda szeretete keltette életre, ez az, amitől minden gép…
  De a gitáros már nem figyelt rá, szemével követte a vezetéket, és észrevette Kissyt, ahogy távolabb iszkol az elosztótól.
  – Hülyék! Azt hiszitek, van erre időnk?!…
  – Csigavér – intette Marcel megint. – Máskor először majd megnézed, hogy be van-e dugva. És most keverj föl, mert még mindig féloldalas az egész.
  – Persze hogy az, itt minden el van állítva – dohogott André, de már szelídebben. – Várj egy percet.
  Kissy közben megkerülte a színpadot és megállt Vanessánál, aki érdeklődve figyelte Marcel ujjait, amint csak úgy, a maga szórakozására lepötyögtet egy dallamot. Ismerős volt, valami menüett, Bach, ha nem téved. Aztán mindenfélét kapcsolgatott.
  – Játssz megint – kérte André, Marcel pedig újra lejátszotta. Most szebben szólt.
  Étienne és Yvette közben valami papírokat tanulmányozott, alighanem a műsort. Yvette most Marcelre nézett.
  – Figyelj csak, ha ennyi hangszeres szám van, akkor én minek vagyok itt?
  A zenekar vezetője széttárta a karját. – Bocs, de azt játszunk, amit rendelnek. – Közben automatikusan lejátszotta a menüettet harmadszor is, mert André megint kérte. – Szolgáltatóipar, tudod.
  – Hallgass ide – mondta Yvette, és a zsebéből egy összehajtott papírköteget vett ki. – Nézd meg ezeket.
  Marcel kilépett a szinti mögül és belenézett a papírokba. Pár másodperc múlva megszólalt a gitáros, aki persze nem nézett föl a pultról.
  – Most lesz jó, játszd újra, Sam!
  Nem mondta hangosan, Étienne is zörgött a dobokkal, Marcel tehát nem hallotta. Kissy már szólni akart neki, amikor mintegy lassított felvételben meglátta, hogy Vanessa odalép a szintihez, ráteszi jobb kezét, és lejátssza a Bach-menüettet, alig akadozva, épp csak kicsit monoton tempóban, egy ujjal pötyögtetve. Kissy csak nézte döbbenten. Ha nem ott áll közvetlenül mellette, el se hitte volna.
  A zenészek semmit se vettek észre, nekik természetes volt, hogy állandóan valami dallam szól. Még Marcelnek se tűnt föl, hogy ő nem játszik és mégis zenél a szinti. Mind a négyen elmerültek a munkájukban.
  Az egerek, akiknek már nem volt dolguk, annál nagyobb elképedéssel indultak Vanessa felé, aki nem nézett fel a billentyűzetről, csak nyomogatta a dallamot. Kissynek fogalma se volt róla, hibázott-e. Nem tudott igazán a zenére figyelni, túlságosan föl volt dúlva.
  Mindent tudott Vanessáról. Tudta, hány receptet és hány japán szót ismer, mikor és kinek ütötte ki először a fogát, mit álmodott éjszaka és kitől tanult gombot varrni. Pontosan tudta, milyen jegyeket kap az iskolában és miért. És most egyszerre, másfél év után kiderül, hogy tud zongorázni?! Miért titkolta mostanáig?

Vanessa csak nézte a köré sereglő egereket, és nem értette, hogy mit nem értenek. Ő csak lejátszotta a dallamot, hiszen Marcel háromszor is megmutatta, hogy kell. Annyira egyszerű volt!
  A zenészek összenéztek, aztán Marcel a szintihez lépett és lejátszott egy másik darabot, később megkérdezték a címét, Bach Musette-je volt. Vanessa szépen utánajátszott két vagy három sort, aztán megállt.
  – Elfelejtettem, hogy van tovább.
  Marcel mosolygott és megmutatta. Vanessa elkezdte játszani, de egy ponton kisiklott, minden átmenet nélkül átkapcsolt a Popcornra. Az első szakaszt elrontotta, de folytatta, és a második már jobb volt. A gyors szólamot játszotta, kicsit lassan és ritmustalanul, de felismerhetően.
  Kissy nem értett semmit. A Popcornt igazán nem mutatta neki senki.
  – Érdekes – mondta Marcel, mikor a kislány befejezte. – Játszottál már hangszeren?
  – Nem én. Eddig hozzá se nyúltam ilyesmihez.
  – Hadd próbáljak ki valamit. Csukd be a szemed.
  Vanessa behunyta a szemét, Marcel pedig leütött egy hangot.
  – Oké, ez mi volt?
  Vanessa kinyitotta a szemét és habozás nélkül leütötte ugyanazt a hangot.
  – Ügyes. A nevét is tudod?
  Vanessa döbbenten nézett föl a férfira.
  – Miért, nevük is van?…
  Aznap már nem kísérleteztek tovább, a zenészeknek készülniük kellett, az étterembeliek is hozzáláttak megteríteni az asztalokat. Az egerek jó játékot kívántak és elköszöntek, de Pi az ajtóból még visszament a bátyjához. Kissy csak azt látta, hogy Marcel élénken bólogat.

– Egy kicsit megállunk Courbevoie-ban – mondta Pi, amikor elindította a mikrobuszt. – Kölcsönkértem Marcel régi szintijét. Egyszerűbb darab, de kísérletezni megteszi.
  – Nahát – mondta Vanessa meghatottan –, nekem?
  – Hát nem is Suzynek!
  Pi úgy képzelte, hogy fölugrik a szintiért és mennek, de a miniegerek közül még senki se látta, hol él Pi és félig-meddig Angélique is. Úgyhogy mind felözönlöttek a lakásba.
  Kicsi volt, de nekik elegendő; egy kis nappali, egy kis hálószoba Piéknek, s egy még kisebb Marcelnek, akinek szintén volt barátnője, de nem hozta ide, a lánynál jobban elfértek. Már tervezte, hogy odaköltözik, de még nem volt ideje elcuccolni.
  A lakás legszembetűnőbb jellegzetessége a rengeteg papír volt. Kis kötegek mindenfelé, a nappali díványán, az egy szem fotelban, az asztalon, sőt az asztal alatt is, s persze könyvek is hasonlóképpen. Látszott, hogy három egyetemista él itt; Kissy megfigyelt szociológiai, atomfizikai és zenei témájúakat is.
  – Itt is van – mondta Pi, előhalászva egy dobozt a szekrényből. – De nem fog ártani, ha kipróbáljuk.
  A kis szinti remekül szólt, Vanessa lejátszotta rajta a menüett elejét.
  – Jól van. Most már lesz min gyakorolnod.
  Vanessa csak nézte a hangszert ragyogó szemekkel, szólni nem tudott. Pi egyszer csak odanyúlt és megsimogatta. Vanessa fölnézett rá boldogan és azt mondta:
  – Köszönöm.
  – Szívesen. Mehetünk?… azaz várj csak. Van itt még valami, már ha megtalálom.
  Böngészni kezdte a könyvespolcot, és csakhamar levett egy kötetet.
  – Ez jól fog jönni – adta át. – Marcelnek ilyenek úgyse kellenek már.
  Vanessa megfogta és kinyitotta a könyvet, s csak nézte bambán, mint aki idegen írást lát. Hiszen az is volt.
  – Persze, még nem tudsz kottát olvasni – állapította meg Pi. – Ne aggódj, ezt is meg lehet tanulni. Azt még nem tudom ugyan, hogy ki tanít meg rá, de…
  – Én – lépett oda Niala. – Én tudok kottát olvasni. De te hogyhogy nem, egy zenész mellett?
  – Csillagot építeni se tudok – vigyorgott Pi Angélique-re, aki csak legyintett és nem mondta, hogy a csillagászok olyat nem csinálnak.

Hamar kiderült, hogy Vanessa nagyon élvezi a zenélést. Fönt a szobájában helyezték el a szintit, ott napközben nem zavar senkit, kedvére kísérletezhet. Nimby többnyire vele volt, de mindenki benézett hozzá időnként.
  Hétfőtől már otthon is volt hangszere. Mikor hazamentek, elmeséltek mindent a szüleiknek, s mire másnap hazaértek az iskolából, Vanessát egy szintetizátor várta a szobájában. Ez is kölcsönzött példány volt, Blanche-ék addig nem akartak sajátot venni, amíg nem tudják, hogy milyen lenne jó neki.
  Niala tehát időnként leült a húgával kottát tanulni. Vanessa gyorsan haladt, ami tanárából nem váltott ki osztatlan lelkesedést.
  – Ha az iskolai anyagot fele ekkora lelkesedéssel tanulnád, máris jobbak lennének a jegyeid.
  – Így meg a hangjegyeim jobbak – nyelvelt Vanessa. – Mit csináljak, ha egyszer ez érdekel, a kémia meg nem?
  – Hát érdeklődj a kémia iránt is – felelte Angélique, hiszen ez a szóváltás is a felületen, a többiek jelenlétében folyt le.
  – De ha egyszer a kémia nem érdekel – mondta Vanessa morcosan. – Van egy piros löttyöm, beleöntök egy kék löttyöt, és kapok egy zöld löttyöt. Nagy dolog. Vagy a másik változat, hogy összeöntök két löttyöt, és az újjáépítés után emléktáblát kapok az épület falán. Unalmas.
  Az egerek nevettek, de Angélique azt mondta, a kémia is tud izgalmas lenni, keríteni fog valami jó könyvet róla.

Kissy sok mindent meg tudott bocsátani egy shindynek, csak azt nem, ha iskolaidőben riasztja. Márpedig Cynthia ezt tette. Csütörtök volt, fényes délelőtt, amikor minden gyerek iskolában van. Ugyan mi ütött Cynthiába, hogy pont ilyenkor kapcsolja be azt a bizonyos gépet? Kivel akar beszélgetni?
  A Cirrus riasztása tizenegy óra kilenc perckor jött, SMS-ben, és a csapat ekkor még nem tett semmit. Minden attól függ, hogy az Areva-toronyban elhelyezett kémprogram lecsap-e a pasasra. Azazhogy a nőre. Mert az öltözőbe csak nő juthatott be. Az egerek szilárdan kitartottak emellett.
  Egy hosszú negyedórába telt, hogy ez kiderüljön. Kissyéknél éppen történelem volt, de csak fél füllel tudott odafigyelni. Minden idegszálával azt a pillanatot várta, amikor megszólal a telefon és ő rohanhat a toronyba. Remélhetőleg jó magasan dolgozik a spiné. Mert hogy kihajítja az ablakon, az biztos!
  Végre kicsengettek. Desanges elbocsátotta népét, ígérve nekik valamit a következő órára. Kissy fütyült rá, hogy mit. Shindyvérre szomjazott.
  A négy egér szótlanul állt a folyosón, várva, mikor szólal meg a telefon. Beaulieu-ben és Franconville-ben most ugyanígy várnak a társaik, s alighanem a két maxi is, ha nem kellett kikapcsolniuk a telefont.
  Csigalassan múlt az idő, ugyanakkor – csodálatos – vészesen közeledett a szünet vége. Szünet alatt simábban ki lehet lógni, mint…
  Végre! Jennifernek megcsörrent a telefonja. A Cirrus segítségével átirányított hívásoknak most a Macskákból az Éjfél volt a csengőhangja, éppen Cynthia miatt. Mert a Cirruson átirányítva várták azt a hívást, ami ennek a macskának a sötét éjszakát fogja jelenteni. Vagyis ezt a hívást. Mert a hadnagyé volt a szám.
  – Ford – kapta föl Jennifer.
  – Leblanc – felelte a rendőr. – Hát úgy néz ki, most meglesz az ügyfeletek.
  – A toronyban van?
  – Reméljük. Most indulok oda.
  – Jövünk mi is! – vágta rá Jennifer, és futásnak eredtek a folyosón.

Martin fogott egy taxit, s addig Chantal kiküldte az értesítést a csapatnak Sophie Marceau aláírással. Nimby rögtön visszaírt, hogy ő is jön. A D’Aubisson lányok üzenetei pillanatokkal később jöttek meg, videót kértek mindenről. A maxik nem jelentkeztek, akkor ki vannak kapcsolva. Kár, erről is lemaradnak szegények.
  Most nem vártak odakint, a fagyos szélben eszükbe se jutott ilyet tenni. Bementek melegedni az aulába. Alig pár perccel előzték meg Jean-Pierre-t, aki a telefonját nyomogatva érkezett.
  – Hát itt vagytok – nézett végig rajtuk. – Megint megléptetek a suliból, mi?
  Az egerek bólintottak. Nem volt mit tagadni. Még egy rendőrnek is nyilvánvaló, hogy ha itt vannak, akkor nem lehetnek egyúttal amott is.
  – No mindegy. Megyek, megkeresem az emberünket. – Jean-Pierre fölemelte a kezét. – Tudom, hogy velem akartok jönni, de én még holnap is szeretnék rendőr maradni, tehát szögezzünk le egy-két dolgot. Én megyek oda és én beszélek a pasassal, aki egyébként se bűnöző, csak potenciális gyanúsított. Majd ha úgy látom jónak, akkor gyanúsítottat csinálok belőle – addig nem. Ti nem lehettek jelen, de ott lehettek a közelben. Mondjuk hallótávolságon belül. Beleszólni nem szabad, kérdezni nem szabad, semmit nem szabad. A rendőrség így működik és kész. Minden világos?
  – Csak kíváncsiságból – pillantott rá Jennifer –: mit csinálnál, ha nem lenne világos?
  A hadnagy fölemelte a telefonját.
  – Hívnék egy osztag rendőrt, hogy rakjanak titeket kocsiba és vigyenek vissza az iskolába, őrizet alatt. Meg kell értened valamit, Jennifer. Vannak szabályok, amiknek engedelmeskednünk kell, akár tetszik, akár nem. Pontosan azért vagyunk itt, mert az emberünk megsértette ezeket a szabályokat. Szóval megállapodtunk?
  – Persze – mondta Jennifer. – Ezek szerint férfi?
  – Igen.
  Az egerek összenéztek.
  – Valami gond van? – kérdezte Jean-Pierre.
  – Semmi – felelték kórusban.

Éppen kiléptek a liftből a huszonharmadikon, amikor Nimby rácsörgött Martinre: itt van a toronyban, hol vannak? Megkérték a hadnagyot, várjon még két percet, s így már hatan sétáltak végig a folyosókon.
  Jean-Pierre bekopogott egy ajtón.
  – Jó napot – mondta. – Alais urat keresem.
  – Pillanatnyilag nincs itt – felelte egy férfi. – Esetleg segíthetek?
  – Nem, köszönöm, magánügyben keresem. Az épületben van?
  – Igen, csak pár percre szaladt ki.
  – Köszönöm.
  – Kérem.
  Jean-Pierre becsukta az ajtót, és vártak.
  – Titkára van? – kérdezte Nimby.
  – Nem, többen vannak egy irodában – mondta a rendőr.
  Vártak.
  – Végül is mi történt? – kérdezte Kissy halkan. – Mivel bukott le?
  – A programotok beszerzett egy csomó infót. A lementett honlapok vezettek nyomra. Beregisztrált pár helyre a saját nevével, és az rajta van az oldalakon. Várjatok, jön valaki.
  A shindy közeledett a folyosón. Kissy biztosra vette, hogy ő az. Alacsony, kopaszodó ember volt, zakóban. Jóképű volt, az ember nem gondolta volna róla, hogy shindy. Tehát az!

Jean-Pierre megvárta, hogy a pasas megálljon az iroda ajtaja előtt.
  – Elnézést – lépett oda. – Ön Alais úr?
  – Igen, én vagyok…
  – Jó napot. Jean-Pierre Leblanc vagyok. Beszélhetnék önnel?
  – Természetesen – nyitotta az ajtót a shindy. – Parancsoljon!
  – Jobb szeretném, ha valahol máshol beszélgetnénk.
  – Semmi akadálya. Kérem, kövessen.
  Kis konferenciateremhez vezette a hadnagyot; az egerek pár lépésről követték őket. A shindy egy-két furcsálkodó pillantást vetett rájuk, de ők csak ballagtak fapofával.
  A két férfi leült bent; az egerek megálltak az ajtóban.
  – Értem – mondta a shindy, amikor Jean-Pierre megmutatta az igazolványát. – Tehát nem üzleti ügyben jött.
  – Nem, nem üzleti ügyben jöttem. Szeretnék föltenni önnek néhány kérdést.
  – Hogyne, csak tessék.
  – Járt ön az interneten egy bizonyos Rose Horgászüzletben?
  – Többször vásároltam ott.
  – És az eBayen?
  – Ott is… de mi a baj ezzel?
  – Kis türelmet. Hány számítógépet használ ön ebben az épületben?
  – Hát… ezt nehéz lenne megmondani. Ahogy éppen szükség van rá, hol itt ülök le, hol ott…
  – Van olyan számítógépe, ami nincs kint egy asztalon?
  – Van egy laptopom, ha erre gondol.
  – Hol tartja?
  – Egy fiókban.
  – Bezárva?
  – Persze. De nem értem…
  Jean-Pierre fölemelte a kezét.
  – Még egy kis türelmet. Ismeri ezt?
  Egy fényképet dobott az asztalra.
  – Nem – nézte a shindy. – Nem ismerem.
  – Biztos benne?
  – Teljesen. Nézze, nekem nincsen gyerekem. A munkám révén sincs dolgom velük. A szomszédaimnak sincsen gyerekük. Annyit találkozom gyerekekkel, hogy elmennek mellettem az utcán.
  – Értem – felelte a hadnagy. – A laptopjához csak maga fér hozzá?
  – Igen.
  – Láthatnám?
  – Hát… – a shindy megvonta a vállát. – Miért ne?
  A rendőr fölkelt és eltette a képet. – Akkor menjünk.
  Az egerek félrehúzódva kiengedték a shindyt, aki csodálkozva nézett végig rajtuk és az irodája felé indult. Jean-Pierre a folyosóra lépve súgott valamit Martinnek, aki a legközelebb volt hozzá, aztán a shindy után eredt.
  – Azt mondta, őszintének tűnik – adta tovább a fiú.
  – Ez baj – mondta Kissy.

Az irodában egy másik pasas is volt, akit Jean-Pierre udvariasan megkért, hogy hagyja magukra őket. A pasas kiment, az egerek pedig besétáltak.
  – Tessék – mondta a shindy, kihúzva egy fiókot. Kivette a laptopot és az asztalra tette.
  – Mikor használta utoljára?
  – Hétfőn. Néha hazaviszek rajta némi munkát, aztán amikor bejövök, átmásolom a nagy gépre. A hétvégén is ezt tettem.
  – Tehát ma még nem volt bekapcsolva?
  – Nem.
  – Ön hol volt tizenegy óra körül?
  – Én?… egy ügyféllel tárgyaltam a cégvezetőnk irodájában. Amikor véget ért a tárgyalás, akkor jöttem vissza és találkoztam önnel. – Idegesen felnevetett. – Most alibit kell igazolnom? Ott volt a cégvezetőnk, még ketten a cégtől, meg az ügyféltől is hárman.
  – Világos – mondta Jean-Pierre, s elgondolkodva szemlélte a notebookot. – Ha szükséges, megkérdezzük őket, de addig is… megengedi? – intett a gép felé.
  – Parancsoljon.
  Jean-Pierre csak a körmét illesztette a gép fedele alá, úgy nyitotta ki. A szokásos Windows-kép fogadta. Kissy elmosolyodott. Amióta létrejött a Jerry-hálózat, nekik minden gépükön Linux futott, egy különleges változat, amit Nimby állított össze magának még a Jerry előtti időkben. Nemrég említette, hogy ideje lesz felújítani, hamarosan hozzákezd. De azért Kissy emlékezett még a Windowsra.
  A hadnagy elővett egy pendrive-ot és bedugta az USB-be. A képernyő egyetlen lángvörös felületté változott. Nagyon piros volt. Tűzpiros. A kiömlő shindyvér vöröse. A pokol lángjainak RGB(255, 0, 0) vöröse, amik byte-onként égetik meg a shindyt!
  – Hát megvagy, kisöreg – dünnyögte a hadnagy a notebooknak. – Alais úr, lenne szíves kihúzni a pendrive-ot és eltenni? Majd később visszaadja, de most szeretném, ha senki sem állíthatná, hogy a pendrive-on volt bármi abból, amit a gépen találunk.
  A shindy hüledezve vállat vont, és elzárta a pendrive-ot a notebook fiókjába. – Rendben van?
  – Köszönöm. És most keresgéljünk egy kicsit. – Jean-Pierre elvett az asztalról egy golyóstollat, kikapcsolta és ütögetni kezdte vele a billentyűket.
  – Elnézést… miért nem kézzel csinálja?
  – Hogy el ne maszatoljam az ujjlenyomatokat, Alais úr. Ha azok nem az önéi, akkor ez elsősorban az ön érdeke.
  – Értem – mondta a shindy. – Azaz nem értek semmit, de nem vitatkozom.
  – Itt is van – mondta Jean-Pierre néhány pillanat múlva. Jennifer, aki kezdettől fogva videózott, megmutatta Fiona képét a notebookon. – A szakértői vizsgálat ki fogja mutatni, hogy ez volt az a számítógép, amellyel több ízben szexuálisan zaklattak gyerekeket az interneten és tiltott pornográf képeket is terjesztettek. A notebookot lefoglalom a vizsgálat céljára. Hallgatom, Alais úr.
  A shindy értetlenül pislogott a fotóra, a rendőrre, az egerekre. Végül kitört:
  – De hát én ilyet nem tettem!
  – Az imént azt mondta, hogy a géphez csak maga fér hozzá. Így volt?
  – Így… de hát…
  Alais tehetetlenül széttárta a karját.
  – Lehet másnak is kulcsa a fiókhoz?
  – Elvileg nem.
  – És gyakorlatilag?
  – Hát… nézze… a kulcsot nem őrzöm széfben. Nem olyan értékes ez a laptop, meg ha már lopni akar valaki, akad itt elég érték… szóval éppenséggel lemásolhatta valaki.
  – Ki tudta, hogy ez a gép itt van a fiókban?
  – Mindenki – vont vállat Alais. – Ügyfelek szeme láttára is kivettem a fiókból nemegyszer.
  – Ki lophatta el a kulcsot, hogy lemásolja?
  – Nem tudom… leginkább a közvetlen munkatársaim valamelyike.
  – Körülbelül hány ember?
  – Öt-hat… talán tíz is… nem tudom!
  Alais leroskadt egy székre. Patakokban folyt róla a víz.
  Jean-Pierre gondolkodott egy pillanatig.
  – Hány emberrel osztja meg ezt az irodát, Alais úr?
  – Eggyel… a kollégámmal, akit kiküldött…
  – Ő hol volt az iménti tárgyalás idején?
  – Itt… vagyis hát honnan tudjam? Velünk nem volt.
  – Hogy hívják?
  – Michaud-nak.
  Jean-Pierre bólintott. – Rendben, akkor kipróbálunk valamit. Szeretném, ha megnyugodna és rendbe hozná a külsejét. Be akarom hívni Michaud urat, de nem akarom, hogy ebben az állapotban lássa önt.
  Alais megtörölte az arcát, megfésülte ritkuló haját és bólintott.
  – Én rendben vagyok. De kérdezhetek most már valamit?
  – Igen, de nem biztos, hogy válaszolok – felelte a hadnagy.
  – Kik ezek a gyerekek?
  – Látja, ez olyan kérdés, amire nem válaszolhatok. Ők se mondhatják meg magának. Akkor megkeresem a kollégáját.
  Jean-Pierre kilépett a folyosóra és körülnézett. Visszafordult.
  – Ne nyúljanak a notebookhoz és ne hagyják el a szobát.
  Azzal becsukta az ajtót.

A kis irodában csend volt abban a több mint három percben, amíg a hadnagy visszaért. A férfi, akit Kissy már nem érzett shindynek, csak ült, nézte őket és nem szólt semmit. Ők se szóltak semmit.
  Martin az ajtóval szemközti falnál állt, a falnak támaszkodva. Kissy az ajtótól balra levő falnak támaszkodott, Chantal a jobbra levőnek. Jennifer a leghátsó sarokból videózott. Nimby pedig az ajtó mellett ácsorgott. Kissynek át is villant az agyán, hogy ugyan miért nem ülnek le, amikor több szék is van a szobában.
  Az ajtó feltárult.
  – Bízom benne, Michaud úr, hogy az ön segítségével megoldjuk a problémát – lépett be Jean-Pierre, nyomában a másik férfival. A shindyvel, döbbent rá Kissy. Ez a shindy!
  Valamivel magasabb volt Alais-nél, szintén jóképű, de nem kopaszodott. Farmernadrág és pulóver volt rajta, akárcsak a rendőrön.
  – Tehát azt kérdezte, mi a probléma – mondta Jean-Pierre, gyors pillantással ellenőrizve, hogy a notebook háttal van nekik. – Nos, vetne egy pillantást erre a gépre? Érdekelne, hogy lát-e a képernyőn valami ismerőset.
  Michaud fürge léptekkel megkerülte az íróasztalt és a képernyőre nézett. Kissy meg mert volna esküdni rá, hogy rándult egyet az arca.
  – Ezen egy fotó van – mondta. – Mi a gond vele?
  – Ismeri?
  – Nem, nem ismerem. De miért akarja tudni?
  Jean-Pierre felmutatta az igazolványát. – Leblanc hadnagy vagyok. Szeretném megkérni, hogy segítsen nekem. Ez Alais úr notebookja. Ön használta már ezt a gépet?
  – Nem, soha. Megvan a sajátom.
  – Tud valakiről Alais úron kívül, aki használta?
  – Nem, de… – Michaud vállat vont – attól még bárki megtehette.
  – Nyilván. Hol volt ön tizenegy és negyed tizenkettő között?
  Michaud hátralépett.
  – Ez kihallgatás, hadnagy úr? Figyelmeztetem, hogy tisztában vagyok a jogaimmal.
  – Nem, uram, ez nem kihallgatás. De ha nem válaszol a kérdésemre, könnyen azzá válhat. Tehát hol volt?
  – A mosdóban – felelte Michaud. – Azt hiszem, éppen oda tartottam, amikor az órám jelezte a tizenegy órát. Kimentem a mosdóba, aztán visszajöttem. Talán tíz percig lehettem ott.
  – Találkozott valakivel?
  – Fogalmam sincs. Folyton elmennek mások az ember mellett, akikről tudomást se vesz.
  – Értem. Nos, mivel önnek így nincsen alibije, szeretném, ha bejönne velem a rendőrségre, hogy levegyük az ujjlenyomatait.
  – De hát miért?!
  – Mert akkor egyértelmű lesz, hogy ezen a gépen rajta vannak-e az ujjlenyomatai vagy sem.
  Michaud egyre idegesebb lett. Megint lépett egyet hátra.
  – Nézze, azt nem mondtam, hogy soha nem értem hozzá. Előfordulhatott, hogy mondjuk arrébb tettem az asztalon.
  – Helyes, éppen ezért nem a külsejéről veszünk mintát, hanem a billentyűkről és a touchpad környékéről. Rendben, Michaud úr?
  – De hát mivel vádol?
  – Lássuk csak – mondta Jean-Pierre. – Megrontás, kiskorú szexuális zaklatása, tiltott pornográf felvételek birtoklása és terjesztése. Mi a véleménye?
  Michaud már remegett az idegességtől. – A véleményem?! – csattant föl. Kissy látta, hogy benyúl a hátsó zsebébe, és ösztönösen előkapta Nimbuszát. – A véleményem?! – Michaud előrántott egy jókora kést és kipattintotta a pengéjét. – Ez a véleményem, ha tudni akarod, zsarukám! – ordította.
  – Tegye azt le – mondta Jean-Pierre hűvösen. – Le van tartóztatva. Dobja el a kést és forduljon a fal felé!
  Már minden egérnek fegyver volt a kezében, de Niala felkiáltott: – Ne lőjetek, eltalálhatjátok egymást! Már megy az erősítés!
  Négy egér és a rendőr állta körül Michaud-t, kartávolságnál valamivel messzebb. Jennifer távolabbról videózott.
  – Dobd el a kést, Michaud – mondta Nimby, és neki is megvillant a kezében egy penge. – Többen vagyunk és gyorsabbak. Csak kilyukasztatnád a bőrödet.
  Kissy szembefordult a shindyvel, így Martin mellett állt. Chantal két lépéssel hátrébb célzott rá.
  – Így – mondta Martin. – Így nem találhatjuk el egymást, csak téged. Acélgolyó van bennük, ilyen közelről akkorát sebez, mint egy ágyú. És három van belőlük, meg a barátom kése. Mi legyen, Michaud?
  Két másodperc néma csend, mindenki állt, kezében fegyverrel.
  – Azt kérdeztem, mi legyen! – csattant föl Martin.
  Michaud lassan leengedte a kezét. A kés a padlóra hullott.
  – Forduljon meg és mindkét kezét tegye a feje fölé – vezényelt a hadnagy. – Gyerünk, mozogjon!

Jean-Pierre maga vitte vissza az egereket Neuillybe. Nimbyt is; őt utána kiviszi Franconville-be. Michaud-t beültették egy rendőrkocsiba, a notebookról pedig még a helyszínen ujjlenyomatot vesznek, aztán viszik szakértőhöz. Alais-től a hadnagy hivatalosan bocsánatot kért a gyanúsításért. Az azt felelte, semmi baj, jó, hogy ilyen gyorsan tisztázódott minden, viszont a gépét minél előbb szeretné visszakapni.
  – Köszönettel tartozom – mondta Jean-Pierre, amikor beszálltak a kocsiba. Savanyú volt az arca. – Azt hiszem, meggyűlt volna a bajom a pasassal, ha nem vagytok ott.
  – Nincs neked fegyvered? – kérdezte Nimby, aki elöl ült.
  – De van. A kapitányságon a fegyverszekrényben.
  – Klassz hely – mondta Chantal epésen.
  Csend lett. Kissy arra gondolt, vajon Michaud leszúrta volna-e a hadnagyot, ha ők nincsenek ott. Valószínűleg igen; teljesen pánikba volt esve. Az ilyenekből lesznek az ámokfutók. Alighanem Alais-t is megöli, aztán rohanni kezd.
  – Szóval mégiscsak hasznosak vagyunk a háznál – szögezte le Nimby, amikor átértek a hídon. – Mi lenne, ha ki is aknáznál minket?
  – Ezt hogy érted?
  – Az uszodában nő járt. Michaud viszont kétséget kizáróan egy hapsi. Akkor tehát ketten vannak. Keresd a nőt!
  Jean-Pierre nevetett és lekanyarodott a de Gaulle-ról.
  – Erről már sokat beszéltünk. Képtelenség ilyen alapon nyomozni.
  Kissy elérkezettnek látta az időt, hogy megszólaljon.
  – És ha én beszéltem vele?
  – A nővel?! – Jean-Pierre alighanem most felugrott volna, ha nem autót vezet éppen.
  – Nem. A kislánnyal a fényképen. Abban az uszodában, amelyikben a kép készült.
  Kis csend volt, amíg a kocsi befordult a sarkon. Jenniferék háza előtt bútorszállító kocsi állt, két ember éppen egy szekrényt emelt rá.
  – Ugye csak ugratsz? – kérdezte a rendőr.
  – Eszemben sincs. Mit gondolsz, mi mit csináltunk, amíg ti ültetek és vártatok, hogy Michaud bekapcsolja azt a gépet? Nyomoztunk, tábornokom! És egy csomó mindent megtudtunk. Próbáltuk elmondani neked, de mindent leszereltél azzal, hogy nincs értelme, nincs értelme. Hát igenis van!
  Jean-Pierre beállt az iskola elé és kiszállt a kocsiból.
  – Gyertek, igyekezzünk.
  Az egerek kisorjáztak és a rendőr mellett átvágtak az udvaron.
  – Jól van – mondta közben a férfi –, beszélek Artois-val. Ő a nyomozás vezetője, neki kell eldöntenie, hogy milyen irányokban indulunk el. De ha Michaud énekelni kezd, akkor úgyis meglesz a nő is. Azt hiszem, a titkárságra kell mennünk.
  Belépett, nyomában az egerekkel.
  – Jó napot – mutatta föl az igazolványát, amit madame Danielis meglepve szemlélt. – Leblanc hadnagy vagyok. Igazolni szeretném ezeknek a gyerekeknek a hiányzását.
  – A hiányzását? – szökött magasba az iskolatitkárnő szemöldöke. – De hisz bejöttek, kettővel is beszéltem közülük – bökött Martin és Jennifer felé.
  – Igen – mondta Martin –, de másfél órája megléptünk.
  – Úgy? – kérdezte jelentőségteljesen madame Danielis. – Szépen vagyunk! Honnan hozta vissza őket, biztos úr?
  – Hadnagy – mondta Jean-Pierre. – A kérdésére nem válaszolhatok, a gyerekek viszont csak dicséretet érdemelnek. Értékes segítséget nyújtottak a nyomozó hatóságnak. Úgyhogy szeretném, ha most írna egy igazolást, amit aláírhatok, aztán nekem mennem kell.
  Madame Danielis úgy eltátotta a száját, hogy Kissynek kedve lett volna odanyúlni és becsukni neki. Nehogy kiessen rajta szegény.

Az egerek vegyes érzelmekkel ballagtak az osztályuk felé. Nagyszerű dolog, hogy elkapták a shindyt, viszont Jean-Pierre még mindig nem hisz nekik. És nem volt verekedés. Pedig Kissy már kinézett magának egy csomó remek célpontot Michaud felszínén.
  – Szerintem Artois nem fog rohanni, hogy beszéljen velünk – mondta ki Martin, amit Kissy is gondolt. – És lehet, hogy nem is lesz rá szüksége. Két rendőr kimegy a pasi lakására, begyűjtik a nőt és kész.
  – A pasinak nincs felesége – mondta Jennifer.
  – Ezt honnan veszed? – kérdezte Chantal.
  – A kislányokhoz vonzódik, nem? Sőt valószínűleg a kisfiúkhoz is. Akkor miért lenne?
  Chantal megcsóválta a fejét.
  – Több sajtot kellene enned, jó vitamindús fajtákat. Sylvie-nek menyasszonya volt Dániában… mármint még mindig ott van, csak már aligha a menyasszonya. A lelkésznek felesége és gyerekei voltak. Ez kapásból két páciensünk, akinek a felnőtt nők is bejönnek.
  – Világos – mondta Jennifer. – Akkor tényleg lehet, hogy ott találják a nőt a lakásán. De ha mégse, akkor van még egy kis időnk, hogy mi találjuk meg.
  – És ha addig se megy az uszodába? – kérdezte Kissy.
  – Megpróbálhatunk más adatok alapján nyomozni.
  – Például?
  – Például hogy kiket hívott föl telefonon.
  Kissy meg akarta kérdezni, hogy azt honnan tudják meg, de Jennifer hirtelen kipenderült a néptelen folyosó közepére és föltartotta mindkét kezét, megmutatta, hogy nincs bennük semmi, mint egy bűvész. Aztán különféle varázsmozdulatokat tett, és hirtelen előhúzott a farzsebéből egy telefont.
  Az egerek döbbenten néztek rá. Ezt a telefont még soha nem látták. Egészen kicsi, összecsukható telefon volt. Jennifer kinyitotta és eléjük tartotta.
  – Íme!
  – Mi… Michaud telefonja?
  – Honnan van ez?
  – Hogy került ez hozzád?
  – Hát az úgy volt – kezdte Jennifer mesélősen –, hogy az én ükanyám nagyanyja egy Dorothy nevű lány volt, aki elég színtelen körülmények között nevelkedett Kansasben. – Igazi amerikai kiejtéssel mondta a neveket. – Egyszer tett egy kirándulást és új barátokra tett szert. Az egyik bádogból volt. És kilenc hónap múlva megszületett az ükanyám anyja, aki félig bádogból volt. Az ükanyám már csak negyedrészben volt bádog, és így tovább. Én már csak hatvannegyed részben vagyok bádogból, de még így is – széttárta a kezét – mit csináljak… vonzom a fémtárgyakat…
  – Hülye!!!
  Kissy képes lett volna elfenekelni. Ellopja a pasas telefonját, aztán mesedélutánt tart nekik az iskola folyosóján.
  Chantal tajtékzott. – Az embernek megáll az esze! Képes voltál lopni egy bűncselekmény helyszínén?
  – Szó sincs róla – szegte föl a fejét Jennifer. – Egyszerűen fölvettem az asztalról és eltettem. Michaud is láthatta volna, ha odanéz.
  – A fal felé kellett fordulnia!
  – Az ő baja. Amúgy Alais látta, hogy elvettem.
  – Alais – legyintett Martin. – Ő valami rendőrpótlékoknak hitt minket.
  – Az meg az ő baja. Jean-Pierre képes lett volna ott hagyni a telefont, de én elhoztam. Majd odaadom neki, de előbb kikeressük belőle a nőt.

Iskola után egyenesen Jenniferhez mentek – ő lakott a legközelebb. A bútorszállítók már elmentek. Az egerek föltrappoltak a lakásba és letelepedtek a nappaliban. Senki nem volt otthon, Inge és Tom dolgozott ilyenkor, Andreas meg messzebb járt iskolába.
  Közben fölhívták a többieket is. Ezúttal már Angélique is elérhető volt; szomorúan hallgatta a híreket.
  – Kár, hogy nem lehettem ott.
  Vanessa és Nimby lelkesen fogadta a hírt, hogy Jennifer elemelte Michaud mobilját; Niala és Angélique már kevésbé rajongott a dologért. De abban egyetértett mindenki, hogy ha már így esett, akkor a telefont ki kell faggatni, mégpedig hamar, mert ha lemerül, nem tudják újra bekapcsolni PIN-kód nélkül.
  A telefont letették az asztalra és fölé tették a webkamerát, hogy mindent lásson. Aztán végignyomogattak mindent. A fényképekkel kezdték, nem sok volt, közömbös tartalmúak, a shindy munkájával függhettek össze. Videó nem is volt a telefonon. Aztán jött a terjedelmes telefonkönyv, egymást váltva felolvastak minden tételt, Nimby pedig leírta. Aztán az SMS-ek következtek, majd a híváslista, a notesz és a naptár.
  Az SMS-eknél gondolkodóba estek. Rengeteg volt belőlük, a többség szemlátomást munkaügyi és családi. Volt felesége vagy barátnője, az SMS-ek szerint mindenképpen: egy Dora nevű nővel váltott sok üzenetet arról, hogy melyikük mikor ér haza, apró bevásárlásokról, ilyesmikről. És voltak jókívánságok, kapottak és küldöttek, karácsony, újév, mindenféle miatt. Ezek szokványos dolgok. De akadtak, amik csak egy számot tartalmaztak. Semmi mást. A másodiknál kezdtek gondolkodni, de Niala azt mondta, először nézzék végig az adatokat, aztán értékeljenek. Morcosan mondta, Nialának kimondottan ízlése ellen volt, hogy így kotorásszanak egy idegen ember magánéletében, még ha az egy gonosztevő is. Kissyre is átragadt ez az érzés, ő is inkább kényszernek érezte, de csinálta, amikor őrá került a sor.
  Amikor az egész telefont átkutatták, Angélique megkönnyebbülten felsóhajtott.
  – Végre. Nagyon utálatos dolog volt.
  Vanessa felfortyant.
  – Gondolod, hogy nekünk nem? Az a dolgunk, hogy elkapjuk ezeket az embereket. Sajnálom, ha rossz hírt kell mondanom, de egy nyomozás körülményei nincsenek tekintettel a nyomozók erkölcsi aggályaira.
  – Jól van, ne edd meg – csitította nővére. – Valójában mind egyformán látjuk a dolgot, csak vannak apró különbségek a látásmódban. Mi úgy érezzük, hogy a disznóság akkor is disznóság, ha azért követjük el, hogy nagyobb disznóságokat előzzünk meg.
  – Hát én meg nem – vágta rá Vanessa –, és mondhatom, kitűnően érzem magamat. Megspórolok egy csomó aggodalmaskodást. Well, ladies and gentlemen, akkor most már gondolkodjunk, jó?
  Hát gondolkodtak. A számos SMS-ek voltak egyedül gyanúsak. Nimby csinált egy listát, hogy milyen számot küldött Michaud és mikor. A címzettet nem kellett a listára írnia, mert mindig ugyanaz volt, AnnemaRie, így írva, nagy R-rel, vezetéknév nélkül.
  Feltűnő volt, hogy soha nem jött válasz, AnnemaRie egyetlen SMS-t sem küldött, vagy azokat Michaud kitörölte. A számos üzenetek mindig délután egy és fél kettő között íródtak. Öt volt belőlük.
  12 – augusztus 8-án.
  15 – szeptember 12-én.
  12 – október 9-én.
  27 – október 23-án.
  16 – november 13-án.
  – Érdekes – jegyezte meg Vanessa –, a szám mindig hárommal vagy néggyel több, mint amilyen napon küldte az üzenetet.
  – Aha – vigyorgott Nimby –, jó megfigyelés. Ha találkozunk, ezért külön kapsz egy puszit.
  Vanessa lelkesen bólogatott.
  Chantal a telefonjáért nyúlt és megnyomta a naptárprogramot.
  – Nicsak, mindegyik pénteken íródott.
  – Remek – derült Nimby –, ez is jó megfigyelés. Ezért majd te kapsz puszit.
  – Oda is doblak Macskának!
  Nimby arcán üdvözült boldogság jelent meg.
  – Lám, milyen jó egér vagy. Súlyt helyezel arra, hogy a csapat házi macskája rendesen táplálkozzék. Ezért öt puszit is megérdemelsz.
  Chantal sóhajtva legyintett. Kissy egyetértett vele, Nimby tényleg reménytelen eset.
  – Szóval – terelte vissza Niala a figyelmüket – mindegyik üzenet pénteki napon kelt és a nap számánál hárommal vagy néggyel nagyobb számot tartalmaz. Föltehetjük, hogy a következő hétfőre vagy keddre utal?
  – Hát persze! – vakkantotta Nimby lelkesen. – Ez nagyon jó, te is kapsz érte puszit!
  – Szerintem – mondta Martin, amikor a nevetés elült –, akármilyen következtetés hangzik el, annak Nimby örülni fog, hogy puszikat osztogathasson.
  – Ez gyenge következtetés – legyintett Nimby –, nem kapsz érte puszit.
  Az egerek percekig a hasukat fogták. Hát persze hogy nem kap, de ha ugyanezt egy lány mondta volna…
  – Idáig oké – terelte vissza a szót most Angélique –, de mi van azokkal a napokkal? Miért küldte el Michaud a dátumokat, és miért ilyen módon?
  – Hát ha tényleg ez a nő az a nő – mondta Jennifer –, akkor ez lehet a fényképezés napja.
  – Várjatok egy kicsit – kapta föl Kissy a telefonját. A névjegyzékhez lapozott. – Mi a dátum, tizenötödike?… kösz… meg is van. Sylvaine? Üdvözlöm. Françoise Chaton a Jerry Alapítványtól. Csak egy gyors kérdés. Meg tudja mondani, hogy szeptemberben melyik hétfőn készülhetett az a fénykép? Elmondom, mi esett hétfőre: elseje, nyolcadika, tizenötödike, huszonkettedike és huszonkilencedike.
  – Várj csak – kérte Sylvaine –, hadd gondolkozzam. Elsején és nyolcadikán nem voltunk uszodában. Tizenötödike… az lehetett. De a másik kettő is. Mindhárom napon ott voltunk.
  – Délelőtt vagy délután?
  – Délelőtt. Csak az idén kezdtünk délután járni, úgy változott a munkám.
  – Értem. Köszönöm, Sylvaine.
  – Szívesen. Segít ez valamit?
  – Talán. Hamarosan jelentkezem, viszontlátásra.
  Letette és az egerekre nézett.
  – Tehát ami Fionát illeti, vagyis Madeleine-t, lehetett tizenötödike is.
  – Muti csak azt a listát – kérte Martin. – Hol az uszoda telefonszáma?

Vineuil kicsit meglepődött a kérdéstől, hogy öt bizonyos napon, hónapokkal ezelőtt volt-e sok gyerek az uszodában, és először fogalma se volt, hogyan szerezhetné meg a választ. De egy óra múlva jelentkezett: igen, azokon a napokon iskolai csoportokat fogadtak. De nemcsak azokon persze.
  – Véletlenül nem tudja – kérdezte Niala –, hogy ezeken a napokon ugyanabból az iskolából jött-e csoport?
  – De tudom. Ugyanabból.
  – Ebből az iskolából más napokon is jött csoport?
  Vineuil utánanézett. Igen, egyszer, decemberben. Meg augusztus előtt is sokszor.
  – És melyik az az iskola?
  Vineuil megmondta. Auteuilben volt, nem messze tőlük.
  – Világos – mondta Pi, aki időközben már hazaért és mindenről tájékozódott. – Az augusztus előtti üzenetek már nincsenek meg, decemberben pedig közbejött valami és nem írt vagy kitörölte. Ha a következtetésetek helytálló, akkor abban az iskolában van valami hírforrása.
  Most ő telefonált, de az iskolában már nem vették föl. Csak annyit kellett volna mondania, hogy madame Michaud-t kéri, és megtudta volna, van-e ott olyan. De akkor majd hívja holnap; ha pont ő veszi föl, akkor elkezd beszélni az eladó házról vagy teherautóról, aztán meg lesz lepve, hogy rossz helyen jár, és elnézést kér.
  De ezt se kellett. Kilenc után telefonált a hadnagy, hogy elmondja, kimentek a pasas lakására és lefoglalták a számítógépét meg minden gyanúsat, így meg tudták kérdezni, van-e felesége Michaud-nak. Csak barátnője volt. Megkérdezték, mivel foglalkozik.
  – Titkárnő egy iskolában – felelte a hadnagy –, miért?

Kissy persze ezen az estén se ment haza, késő volt már utazgatni. Anya nem örült, de jobbnak látta, ha most már ott marad éjszakára, nem mászkál ilyenkor az utcán.
  – De meg tudom védeni magamat – mondta Kissy, hogy félreértés ne legyen.
  – Tudom – felelte anya. – Éppen ezért. Semmi kedvem kártérítést fizetni zokogó özvegyeknek.
  Másnap péntek volt, január tizenhatodika. Negyed kettőkor ezért az egerek elküldték AnnemaRie-nak a tizenkilences számot. De előtte még érdekes hírekre tettek szert. Amikor reggel bekapcsolták a telefonjaikat, Niala üzenete fogadta őket: egy amerikai Airbus kényszerleszállást hajtott végre a Hudson folyó vizén, és senki nem sérült meg. Georges megállás nélkül erről beszél.
  – Emlékeztek a bútorszállító kocsira a házunk előtt? – újságolta Jennifer, amikor beértek a suliba. – Képzeljétek: Roger elköltözött!
  – Nahát – mondta Chantal.
  – Amióta szabadlábon van, alig jött ki a lakásából. Most meg fogja magát és odébb áll.
  – Ne aggódj – vigasztalta Martin –, lesz még alkalmad orrba verni. A bíróságon úgyis találkoztok, és ha rövid büntetést kap, akkor nemsokára kidíszítheted kék foltokkal.

– Az a baj – töprengett Niala –, hogy nem tudjuk, mikor viszi el a kamerát. Mert akkor kellene megfogni, nem akkor, amikor hozza.
  – Valószínűleg munka után megy érte – mondta Pi. – Csak hát nem tudjuk, meddig dolgozik.
  Vanessa hirtelen letette a kanalat és fölkapta a fejét.
  – Jaj, dehogynem. Hiszen tudjuk a telefonszámát! Nimby!
  – Parancs! – ugrott föl kedvese.
  Vanessa rávigyorgott. – Légy szíves, nézd meg a telefonkönyvben.
  Nimby szaladt a webes telefonkönyvhöz. Benne volt. Annemarie Grevin, a Montparnasse-negyedben lakik.
  – Jól van – mondta Vanessa. – Akkor oda kell menni és nyomozni.
  – Mikor? – kérdezte anya, és fordított egyet a húson.
  – Ebéd előtt semmiképp – szimatolt Nimby.
  – Persze hogy nem – értett egyet Niala. – Délután majd odamegyünk.
  – És mit csinálunk? – kérdezte Jennifer.
  – Majd kitaláljuk – felelte Vanessa. – Egyelőre ezt a mártást szeretném tető alá hozni, aztán még saláta is kell.
  Anya nevetett.
  – Látod, ezt sose gondoltam volna.
  – Mit?
  – Hogy ilyen házias leszel. Amikor megismertelek, egészen más voltál.
  Vanessa bólintott.
  – Akkor még mezei egér voltam. De mostanra házi egér vagyok.
  – Ezt szépen mondtad – felelte anya, és letette a villát, ami nekiütődött egy pohárnak.
  – Cisz – vágta rá Vanessa habozás nélkül.
  Anya ránézett, aztán a villára. Fölvette és megkondított vele egy edényt.
  – Ef – vigyorgott rá Vanessa.
  – Állandóan ezt csinálja, amióta megtanítottam neki a hangok neveit – felelte Niala. – Amint hall egy hangot, rámondja a nevét. Ezért tanulja olyan könnyen a zenét. Abszolút hallása van.
  – De hisz csak egy hete kezdtél tanulni.
  – Már egy egész hete – javította ki a kislány. – Tudok kottát olvasni is, csak még sok mindent nem értek belőle.
  – Azokat nem is fogja, amíg én tanítom – tette hozzá Niala. – Az én tudományom idáig tartott.
  – De így is értem a lényeget – folytatta Vanessa, és dalolni kezdett. – Dégéáhácédé gégé, écédééfiszgé gégé, cédécéhááhá céháágé fisz, géáhágé háá.
  – Hogy tudod ezt megjegyezni? – nézett rá Martin elképedve.
  Vanessa szemrehányóan nézett rá.
  – Miért, te nem emlékszel dallamokra?
  – Dehogynem, csak a szöveg…
  – Ej, figyelj. Ez – és kiénekelt egy hangot – egy c. Nem énekelheted d-nek, ha egyszer c.
  – Aha – mosolygott Martin –, neked. Nekem csak egy hang.
  Vanessa vigyorgott és megkóstolta a mártást. Bólintott. – Ez az, most már jó lesz.

Ebéd közben megvitatták a Grevin utáni nyomozást. Különleges ebéd volt, Kissy nem is emlékezett hasonlóra a nyári szüneten kívüli időből: az összes egérrel, valamint anyával és apával együtt ehetett. Apa félórával ebéd előtt ért haza, így volt idő mindenbe beavatni. Az ő ötlete volt az, amit végül elfogadtak. Anya, Kissy nagy meglepetésére, könnyen belement a dologba. Azt mondta, szívesen kipróbálja a munkájuk titkosügynöki részét. De a Jackie Chan-részét nem vállalja.
  Délután tehát a mikrobusz megállt a rue de Cotentin egyik bérháza előtt, fél saroknyira attól, ahol Grevin lakott. Anya itt szállt ki, s határozott léptekkel tartott célja felé. A kapu előtt elment egy fiú mellett, aki egy lámpaoszlopnak támaszkodva elmélyülten olvasott valamit egy telefonon. Nem néztek egymásra, pedig egy asztalnál ebédeltek. Anya belépett a kapun és lehívta a liftet. Közömbösen nézett a liftajtó mellett ácsorgó szőke kislányra, aki éppolyan közömbösen nézett vissza rá, pedig vele is egy asztalnál ebédelt. Anya kinyitotta a liftet és udvariasan előretessékelte a kislányt, aki megrázta a fejét és nem ment. Anya belépett a liftbe és jót vigyorgott fölfelé menet.
  Az egerek és apa a kocsiban meg az épületben élénk figyelemmel hallgatták, amint anya becsönget, aztán kisvártatva kinyitják.
  – Tessék.
  – Jó napot. Madame Clairvaux vagyok az Air France-tól. Annemarie Grevint keresem.
  – Én vagyok.
  Mély alt volt, nem fiatal, ötven is lehetett már. Anya később azt mondta, körülbelül annyinak nézte.
  – Üdvözlöm, asszonyom. Örömmel tájékoztatom, hogy ön nyerteseink között van.
  Csend, aztán: – Mi?!
  – Ön nyert tőlünk egy repülőjegyet. Gratulálok.
  – Repülőjegyet? Hová?!
  – Ahová kívánja. A világ bármely tájára. Oda-vissza, természetesen.
  Megint csend. Anya azt mondta, Grevin olyan bambán nézett, ahogy ő soha nem fog, tekintve, hogy antialkoholista. Grevin is valami hasonló lehet, csak az anti hiányzik az elejéről.
  – Aha – mondta végül. – Klassz. És most mit kell csinálnom?
  – Csupán annyit, hogy válaszol néhány gyors kérdésre. Aztán egy-két hét múlva postán megkapja a jegyeket.
  – Klassz – mondta megint Grevin.
  – Akkor kezdhetjük? Először is az utazási szokásai. Gyakran utazik?
  – Nem.
  – Ült már repülőgépen?
  – Ööö… egyszer.
  – Mivel szeret jobban utazni, vonaton, hajón vagy repülőgépen?
  – Hát… nem tudom. Mindegy.
  – Mi a foglalkozása?
  – Takarítok.
  – Hol dolgozik?
  – A Le Templier-ban.
  – Családja van?
  – Van egy férjem.
  – Köszönöm, ezzel meg is volnánk – mondta anya. – Akkor még egyszer gratulálok, és hamarosan küldjük a jegyet. Viszontlátásra.
  – Viszlát…

– A kérdések felét kihagytad – fogadta Kissy anyát, amikor beszállt a kocsiba.
  – Elég volt így is. Nem válaszolt volna annyi kérdésre. Amit tudni akartunk, megtudtuk. Hogyan tovább?
  – Esetleg vegyétek föl az egereiteket – jött egy hang a telefonból, Vanessáé.
  – Nem erre gondoltam…
  A sarkon túl megálltak és fölvették Nimbyt, aztán Vanessát is. Angélique indított, s elindultak a boulevard Pasteurön.
  – Oda kell mennünk – mondta Niala.
  – Nem lenne jó ajtóstul rontani a házba – mondta Pi. – Nem kérdezhetünk rá nyíltan, hogy mikor dolgozik a nő, mert visszajuthat hozzá.
  – Bízd csak rám – felelte Niala.
  Szépen megkerülték a tömböt és visszajöttek, de most is távolabb álltak meg. Niala és Vanessa kiszállt és elindult az épület felé. Még jól látták őket, amikor Niala szövegelni kezdett. Lendületes mesélésbe fogott, élénken gesztikulálva, valami történetet mondott el Cinziékről. Kissynek fogalma se volt, kik azok, egyáltalán léteznek-e. A történetből édeskeveset értett, mert Nialának hihetetlen sebességgel pergett a nyelve, és olaszul beszélt. Vanessa nevetett és válaszolt neki valamit, szintén olaszul, aztán beléptek az étterembe.
  – Che cosa tu voglia di mangiare? – ez volt az első mondat, amit Kissy megértett, vagy legalábbis úgy tűnt neki, hogy érti. „Mit eszel?”
  – …salsicce e senape… – hallott Vanessa válaszából egy töredéket, ahogy elhúzták a székeket és leültek. Miért akar Vanessa kolbászt enni mustárral, két órával ebéd után?
  – Prego – kurjantotta Niala. Kissy remekül szórakozott.
  – Mit hozhatok? – kérdezte egy női hang.
  – Ennénk meg forró kutyát – mondta Niala valami döbbenetes akcentussal. – Hogy mondják… senape come si chiama in francese?
  – Mustár – felelte Vanessa.
  – Bene, grazie, szóval mustárval és kenyérrel meg kóla, è possibile?
  – Persze, máris hozom.
  Niala megköszönte és követhetetlen sebességgel szövegelt tovább. Pár perc múlva megjött a kajájuk. Niala evés közben is beszélt szakadatlanul, aztán egyszer csak az egész mikrobusz fölrezzent egy éles csattanásra, csörömpölésre és sikításra.
  Niala kétségbeesetten kért bocsánatot, olaszul, tört franciasággal, provanszálul, még némi angolt is vitt bele, nagyon sajnálta, igazán. Aztán:
  – De adjad ide nekem csinálni, én tettem törve, enyém munka is. Prego! Kérek!
  – Nem, az nem úgy megy – felelte a pincérnő. – A vendég nem takarít. Én takarítok. Nem tehetsz róla, baleset volt.
  – Sì, è un balesetto terribile, nagyon sajnálok… de nem nincsen neked takarító benne ristorantében?
  – Csak reggel van, ilyenkor már nincs.
  – Értek. Legközelebb jövök mangiare finom salsicce és töröm delli tányéri reggel, bene?
  – Bene – nevetett a pincérnő –, csak gyere nyugodtan. De a tányért sajnos ki kell fizetni.
  – Naturalmente! Hány órakorig jövjek törömni delli tányéri?

Hát ilyen is csak Nialának juthat eszébe, gondolta Kissy, amikor a csapat a lány vállát veregetve hazaindult. Képes megvenni két virslit mustárral és kólával csak azért, hogy alkalmat adjon takarításra. Képes olasznak kiadni magát csak azért, hogy szenvedélyesen gesztikulálhasson és egy hirtelen mozdulattal lelökhesse a tányérját, amiért aztán ugyancsak fizethet. Kissy biztosan tudta, hogy Niala az egyetlen közülük, aki ezt megcsinálhatta. Nemcsak azért, mert csak ő tud olaszul. Kissy azt is biztosan tudta, hogy ha ő tudna olaszul és megcsinálta volna pontosan ugyanezt, kitört volna a botrány. De Nialának egyszerűen van valami személyes varázsa, amivel meg tudja szelídíteni az embereket.
  Szóval tízig van takarítónő. Ha egy iskolai csoport uszodába megy, azok javában úszkálnak, amikor Grevin legkorábban odamehet a kameráért. Mindenképpen nyitáskor kell beraknia a szekrénybe, másképp semmi értelme – de addig ott kell hagynia, amíg a gyerekek úsznak. Ha valamirevaló felvételeket akar, akkor a kamerának ott kell lennie akkor is, amikor levetkőznek és akkor is, amikor felöltöznek. Grevin tehát nem fog a munkából egyenesen a kameráért menni.
  Ami nagy baj. Mert azt jelenti, hogy bármikor mehet érte, akkortól kezdve, hogy a csoport elmegy, egészen zárásig. Vagyis lehet, hogy fél napig lesben kell állni.

Kissy mérgesen tette le a poharat: lecsöppentette magát kólával. Letörölte, de folt maradt a helyén, úgyhogy elment másik blúzért. Ahogy benyitott a szobájába, megállt.
  Két egér csókolózott odabent. Az ágy és a kisszekrény között álltak összesimulva, és felőlük akár egy macska is jöhetett volna. Kissy lábujjhegyen a ruhásszekrényhez óvakodott, szerzett magának egy blúzt és nesztelenül kiosont. De közben észrevett valamit, ami arra késztette, hogy haladéktalanul megkeresse Nialát. A nappaliban volt, Angélique-kel és anyával beszélgetett. Kissy elhívta az utcai szobába.
  – Mondd csak – kérdezte, miközben kibújt a blúzából –, hol szokott lenni Nimby keze, amikor csókolóznak?
  Barátnője meglepve nézett rá.
  – Miért, most hol van?
  Kissy a saját fenekére tette a kezét kétoldalt. Niala megkönnyebbülten elmosolyodott.
  – A frászt hozod az emberre. Már azt hittem, hogy benyúlt Vanessa nadrágjába vagy ilyesmi.
  – Miért, mit tennél, ha azt csinálta volna?
  – Ugyanazt, amit most teszek. Semmit.
  – Akkor meg nem mindegy?
  Nevettek.
  – Azért nem egészen – mondta Niala. – A fenekét megfogni biztosan hagyja, de ha a nadrágjába akarna nyúlni… nos, nekem jó páran megpróbálkoztak ilyesmivel, csókolózás közben meg anélkül is. Ennek mindig szájonvágás lett a vége. Az utolsó akkorát kapott, hogy kiesett két foga, pedig két évvel nagyobb volt nálam.
  – De hisz te csak Vanessától tanultál meg nagyot ütni.
  – Az igaz. De azt a srácot nem én vertem meg, hanem apa. Méghozzá alaposan.
  Kissy nevetett és belebújt a másik blúzba. Niala sóhajtott.
  – De elhatároztam, hogy a következő, akivel csókolózni fogok, már szabadon nyúlkálhat.
  – Bárhova? – kérdezte Kissy meglepve.
  – Bárhova. És ha valami ruhadarab az útjában lenne, csak vegye le nyugodtan.
  – Hm. Azt hiszem, sejtem, kivel akarsz legközelebb csókolózni.
  Vanessa és Nimby csak egy órával később került elő; Kissy úgy számolta, legalább másfél órát töltöttek kettesben, ha nem kettőt. Ha nem lenne Niala, ő már megőrült volna az idegességtől, hisz Vanessa egészen olyan, mintha a kishúga lenne. De Niala sztoikus nyugalommal nézi őket, és egyáltalán nem aggódik amiatt, hogy mit csinálnak.
  – Hülyeség – mondta rengetegszer. – Egyszer úgyis megtörténik, és úgyis Nimbyvel, senki mással. Ha túljutnak rajta, el fogja mondani, én pedig gratulálni fogok és megkérdezem, milyen volt. Ahogy titeket is, meg én is elmesélem majd. Nem az az érdekes, hány éves az ember, ha biológiailag elég érett már, és kölcsönösen szeretik egymást.
  – Mit csináltál volna – kérdezte egyik nap Jennifer –, ha nem lenne törvényi korhatár, és Pi is szabad lett volna?
  – A megismerkedésünk után hozzáláttam volna, hogy elcsavarjam a fejét – felelte Niala habozás nélkül. – Azt hiszem, egy héten belül fülig belém szeretett volna. Akkor aztán…
  Jennifer nagyot nézett.
  – De hát még tizenhárom se voltál.
  – Az volt a kiindulás, hogy nincsen korhatár, igaz? Akkor mire vártunk volna?
  Igen, Niala így fogja föl. És Kissyt rendszeresen kifaggatja a Martinnel töltött éjszakákról a többiek jelenlétében – elsősorban Vanessa jelenlétében. A kislányt kezdettől fogva érdekelte a dolog, ő meg szívesen mesél róla. De újabban kérdez is, már nem olyan szégyenlős, mint korábban. Nimby hatása lehet. Legutóbb azt kérdezte, nem nehéz-e féken tartani a fiút, hogy ne akarjon többet, mint amit most lehet. Igazából nem is kell féken tartani, ő maga tartja magát a megállapodáshoz és nem próbálkozik.
  – És ha egyszer igen? – kérdezte Vanessa.
  – Akkor… nem tudom. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy verekedjünk az ágyban.
  – Szerintem engedni fogsz neki – mondta Niala. – Mégpedig boldogan.
  Kissy elismerte, hogy ez bizony lehetséges.
  Mindez pár pillanat alatt futott végig az agyán, ahogy meglátta a két csillogó szemű kisegeret, amint bejönnek a nappaliba. Másfél-két óra édes kettesben, gondolta. Nem lehet okuk panaszra.
  Nimby Martinnel kezdett beszélgetni, Vanessa pedig kiballagott a konyhába. Kissy utánament, és ittak egy-egy pohár narancslét.
  – Valakinek nagyon csillog a szeme – mondta Kissy.
  Vanessa komoly arccal bólintott.
  – Szerelmes.
  – Látod, és hogy fogadkoztál, hogy ha valaki udvarolni próbál neked, annak kiütöd a fejét a két füle közül.
  – De nem Nimbynek!
  Kissy nevetett. – Igen? Emlékszel, amikor először próbálkozott? Majdnem széttépted.
  Vanessa döbbenten nézett rá.
  – Amikor fölfedezte, hogy a pénztárcádat a sortodhoz erősítetted. Javasolta, hogy Pi rántsa meg a zsinórt, és ha leszakítja rólad, kapsz tőle egy másikat. Mit gondolsz, ha fiú lettél volna, akkor is le akarja tépni rólad a sortot?
  Vanessa meghökkenve nézte Suzyt, aki a konyha túlsó sarkában szimatolt.
  – Nekem ez eszembe se jutott…
  – Hát pedig így történt.
  A kislány fölkapta a fejét.
  – Gondolod, hogy már akkor tetszettem neki?
  – Hát – mondta Kissy lassan – nem lehetetlen…
  Nem akarta azt mondani, hogy szerinte Nimby akkoriban minden lánnyal ugyanígy viselkedett volna. Akkoriban?! Most is!
  De Vanessa úgy kiolvasta a fejéből, mintha LCD-kijelzőt hordana a homlokán.
  – Ugyan már, az nem érdekes. Persze hogy tetszenek neki más lányok is. Te is egy csinos lány vagy, Niala is… ettől én még tudom, hogy engem szeret.
  Borzasztó, gondolta Kissy. Eddig csak Niala olvasott benne, most már a kicsi is kezdi? Ha kiderül, hogy Nimby orvul installált egy nyilvános szervert az ő gondolatai közé…

Nathalie a szívéhez kapott és elterült a telitalálattól, aznap már sokadszor.
  – Megnyugtat, hogy nem jöttem ki a gyakorlatból – mondta Angélique a grafikonra pillantva. – Egy csillagásznak fontos a verekedés és a céllövés.
  – Nem tudtam, hogy máris harcban állunk idegen bolygóról jött betolakodókkal – lepődött meg Martin.
  – Azokkal nem is. De éjszakai megfigyelésre késő este indul az ember, amikor azért nem a legjobb a közbiztonság.
  – Azt hittem – szólalt meg Nimby –, a csillagászok ma már nappal nézik a csillagokat.
  Jennifer csodálkozva nézett a fiúra.
  – Már hogy néznék nappal, ha egyszer nem látszanak?
  – Nos – felelte ez –, az a helyzet, hogy látszanak. Ugyanis van egy ravasz eljárás, amivel láthatóvá tehetők. Az éjszaka beérkező fényt rávetítik egy speciális anyaggal bevont lemezre, amit különböző vegyszerekkel kezelnek, és a fény maradandó lenyomatot hagy rajta. – Nimby hirtelen felragyogott. – Egy ilyen képet egész könnyen át lehet vinni a másik szobába anélkül, hogy lepotyognának róla a csillagok! Gondoltad volna?
  Jennifer sóhajtott, aztán elővette Nimbuszát és hasbalőtte Nathalie-t. Nimby a szőnyegre, majd a fegyverre pislogott, és hangosan nyelt egyet.
  – Szóval csak azt akartam mondani, hogy a rádiócsillagászatot nappal is lehet csinálni…

Azért hasznos munkát is végeztek a lőgyakorlat és a verekedés mellett. Kidolgozták a módszert Grevin megfigyelésére.
  Az uszodában fognak lesben állni, nem a nő házánál, mert megeshet, hogy akár hajnalok hajnalán már elmegy hazulról. Anya és Angélique nyitásra az uszodánál lesz, bemegy és az előcsarnokban őgyeleg. Ha feltűnik Grevin, anya azonosítja, és ha lehet, le is fényképezik. Megtudják, hogy melyik szekrényt vette ki, és értesítik a többieket.
  Angélique-nek órái lesznek, ezért őt anya beviszi az egyetemre, amint meggyőződtek róla, hogy Grevin bement dolgozni. Anyának viszont tízkor tárgyalása van, ezért mire a nő végez a munkahelyén, ott lesz a négy osztálytárs egér, akik taxival fognak közlekedni, minthogy más megoldás nincs. Mindenhová követik. Ha bemegy az uszodába, a három lány követi az öltözőbe, Martin pedig fellármázza Vineuilt. Az öltözőben akarták elkapni. A szekrény előtt, a kezében a kamerával. Kissy a maga részéről őszintén remélte, hogy azért mégiscsak megfordul egy-két gyerek az uszodában, ha iskolai csoport nem is. Esetleg valami kisebb, aki még nem jár iskolába. Mert az is remek, ha Grevin videóra vesz egypár meztelen nőt, de ha ráadásul kislányokat is, az maga a megtestesült gyönyörűség lenne. Igazi egérálom.
  Martin egyetértett vele, de mintha neki mások lettek volna a szempontjai.
  – A kamerát természetesen el kell venni tőle – jelentette ki –, nehogy megsemmisítse a felvételeket.
  Kissy álmosan bólintott.
  – És mielőtt átadjuk a rendőrségnek, csinálni kell róluk egy másolatot az alapítvány számára. Kell a szakmai kutatásunkhoz.
  Kissy automatikusan bólintott megint, aztán fölnézett. – Miért, milyen kutatnivaló van azon, hogy vetkőznek?
  Martin széttárta a kezét. – Részletesen át kell tanulmányoznunk mindent, ami a pácienseinkkel kapcsolatos. Ha a házkutatásnál előkerül a többi kocka Madeleine-ről, ami…
  – Disznó – háborodott föl Kissy, és majdnem ellökte a fiút, de szerencsére idejében rájött, hogy akkor annak a keze is elmozdulna az ő combjáról. Ezt pedig semmiképp nem akarta. – Nincs azokon a képeken semmi tanulmányozni való, csak az ilyen kéjenc alakoknak, mint te.
  – Pontosan úgy gondoltam, hogy én vállalnám a tanulmányozást.
  – Madeleine pedig gyerek még – folytatta Kissy dühösen, de figyelmének nagy részét az kötötte le, amit a fiú csinált.
  – Hát aztán, mi is azok vagyunk.
  – Amit most művelünk… az nem éppen gyereknek való – suttogta Kissy.
  Martin csak jó félórával később válaszolt, amikor megint magukra húzták a takarót.
  – Korán érő gyerekek vagyunk.
  Kissy bólintott és odafészkelte magát Martinhez.
  – Eszembe se jutott olyasmi – mondta Martin roppant őszintén –, hogy a felvételeken látható hölgyeket tanulmányozzam.
  – Á, kicsit se – dünnyögte Kissy bágyadtan.
  – Persze most, hogy mondod, nem rossz ötlet. Madeleine például alig pár évvel fiatalabb nálam, és igazán vonzó kislány. Összeismertethetnél vele…
  Kissy dühösen ellökte magától a fiút, aki egy pillanat alatt két vállra fektette.
  – Hülye – mondta Kissy a második csók után. – Hányszor akarsz még rászedni ezzel a trükkel? Így egy percet se fogunk aludni egész éjszaka.
  – Miért, eredetileg azt akartál?
  Nem, gondolta Kissy jóval később, amikor megint elnyúltak egymás mellett. Tulajdonképpen egyáltalán nem akart aludni ma éjszaka. Még tizenegy sincs, és még csak négyszer lett Martiné. Magában így nevezte, mert hát valahogy nevezni kellett, ámbár úgy igazából még nem volt az övé, és jó ideig nem is lesz még. Talán a születésnapja után már igen. Egyelőre Martin legcsodálatosabb tulajdonságai között tartja számon, hogy a legforróbb pillanatokban is megőrzi az önkontrollját, és meg sem próbálja túllépni a határt. Sikerülne neki. Ezt Kissy eddig még soha nem mondta ki, csak most, ezen az éjszakán. Martin azt mondta, ezt mindig is tudta. Kissy már az első együtt töltött éjszakájukon úgy elvesztette a fejét – mind a kettőt, gondolta Kissy –, hogy kizárólag rajta, Martinen múlt, hogy mi történik és mi nem történik. Azóta is szinte mindig, legfeljebb akkor nem, ha túl álmosak és megállnak a csókolózásnál.
  – De ha ezt így elmondtad – tette hozzá a fiú –, elmondhatnál még valamit. Eldöntöttél már valamiféle időpontot?
  Kissy megcsóválta a fejét.
  – Nem igazán. A születésnapomon akartam dönteni, mármint tavaly. De akkor kiderült, hogy a dolog nem olyan egyszerű, ahogy gondoltam… én semmit se tudtam azokról a dolgokról, amiket most is csinálunk, meg a többiről, amiket nem csinálunk. Amíg nem próbáltuk ki ezeket…
  – De most már kipróbáltuk – mondta Martin.
  Ki, bólintott Kissy. Alaposan. Rögtön az első éjszakákon úgy, hogy aztán egész nap aludtak.
  – Most azt fontolgatom, hogy a következő születésnapomon döntöm el.
  – Szerintem van célszerűbb időpont is.
  – No mi?
  – Az én születésnapom.
  Kissy elnevette magát.
  – Gondolhattam volna. Mert márciusban születtél, mi? És ha augusztusban születtél volna?
  – Akkor Nimby születésnapját javasoltam volna.
  – Mi köze ehhez… – Kissy nem fejezte be a mondatot. Meg kell végre szoknia a gondolatot, hogy a fiúja egy disznó. Nimby születésnapja lesz a leghamarabb!
  – Disznó – mondta kis szünet után.
  – Én egérnek hittem magamat – felelte Martin. – De tudod mit, akkor igyekszem rászolgálni a disznó névre.
  És hozzá is látott.

– Jézusom – mondta Jennifer, végignézve Kissyn, aki hármat ásított az alatt az idő alatt, amíg a konyhaajtótól eljutott az asztalig. – Úgy nézel ki, mint akit kicentrifugáztak. Aludtál egyáltalán valamit?
  – Néha részletekben – Kissy hatalmasat ásított – egy kicsit.
  – Mit műveltetek?!
  – Majd ha tizennyolc éves leszel, elmondom. – Kissy megint ásított, és célkeresztbe fogott egy nagy pohár kólát az asztalon.
  – Jézusmária – szólalt meg Chantal a háta mögött. – Csak nem…
  Kissy nem figyelt. Belevetette magát a pohárba és néhány karcsapással átúszta. Kicsit lubickolt a közepén, aztán ahogy elfogyott alóla az ital, kisétált a szárazra és letette a poharat.
  – Ez az. Jó hideg volt. Mit kérdeztél?
  – Azt, hogy ugye az éjszaka nem…
  – De kíváncsi valaki – szólalt meg egy hang Chantal háta mögött, és Martin odalépett a barátnőjéhez. – Mindent tudni szeretnél, igaz? Rendben van. Ma este kilenckor találkozunk a lenti hálószobában. Percnyi pontossággal rekonstruáljuk a Kissyvel töltött mai éjszakámat. Én saját magamat alakítom majd, te pedig Kissyt. De ő is ott lesz és segít visszaemlékezni.
  – Súlyos felelőtlenség, hogy nem tartunk itt baseballütőt – sziszegte Chantal pipacspirosan. – Ha még megpróbálsz össze is nyalni, agyoncsaplak. Vanessa olyan kedves kislány, miért nem belőle van kettő?!
  Nevettek, de Chantal idegesen meredt Martinre, aki kitartóan nézte őt, mosolygott és most közelebb is lépett.
  – Mit akarsz?…
  – Gyönyörű – mondta a fiú –, pontosan ilyenre vágytam. – Azzal kinyúlt Chantal felé, de mielőtt az eldönthette volna, hogy üssön, meneküljön vagy sikítson, Martin keze elhaladt a füle mellett, és elvett egy szendvicset az asztalról. – Paradicsomszósz is van rajta, óriási!
  Chantal dühösen fújt egyet, de nem tudott elfojtani egy mosolyt. Azért még a vonaton is dohogott.
  – Borzasztó, hogy ti valamiféle zsákmányállatoknak tekintetek minket – mondta Martinnek. – Az idén már legalább hatszor néztek rám úgy az utcán, mint aki le akar vetkőztetni.
  – Nocsak, nem is mondtad, hogy verekedtél.
  – Nem verekedtem. Továbbmentem. Nem követtek és nem próbálkoztak semmivel, úgyhogy nem volt verekedés.
  – Kár – felelte a fiú meggyőződéssel. – Így kijössz a gyakorlatból. Esetleg fölbérelhetünk pár vagány srácot, mit szólsz hozzá?
  – Grevin – szűrte a foga között Chantal.
  – Parancsolsz, kérlek?
  – Grevin. Majd megverem Grevint és megint edzésben leszek.
  Mintegy végszóra megcsendült Kissy telefonja. Anya számához a Crockett-dalt állította be a Miami Vice-ból.
  – Egerek – kapta föl.
  – Cin-cin – nevetett anya. – Minden a terv szerint megy. Grevin elment az uszodába, lefényképeztük. Követtük a munkahelyére, aztán Angélique-et bevittem a kémcsöveihez.
  – Csillagaihoz – jegyezte meg Jennifer.
  – Kémiaórája lesz – közölte anya. – Mindjárt küldöm a fotókat. Mondiot-val még nem tudtam beszélni, de próbálkozom. Sziasztok!

Grevinnek lenyalt fekete haja volt, kicsit vöröses képe és krumpliorra. Nem volt egy intellektuális jelenség. A palackok miatt, mondta Kissy, azoknak köszönheti a megjelenését. Angélique nem volt szívbajos, lefotózta az öltözőben is, még az is látszott, ahogy beteszi a táskát a szekrénybe. Azt nem lehetett látni, hogy a táskából kikandikál-e egy kamera, de úgyis tettenérik, amikor kiveszi. A szekrény száma nem látszott, csak a szomszéd szekrényé: huszonkilenc. Akkor ez nyilván a harmincas. Pont a sor végén. Ezért tudott Angélique ennyit fotózni, megállt két sorral távolabb és a sor végén kikukucskálva kattogtatott.
  Fél tízkor, franciaóra után a négy egér kivágtatott az iskolából és leintett egy taxit.
  – Cotentin–André Gide sarok – vágódott be Martin a sofőr mellé.
  – De sebesen – tette hozzá Chantal hátulról.
  – Hé, várjunk csak – mondta a sofőr. – Nem kellene nektek most iskolában lennetek?
  – Nem! – dörrentek rá mind a négyen egyszerre. – Indítson!
  – Odaszólok a hadnagynak – szólalt meg egy hang Chantal tenyerében. – Őrizetbe vetetem a hapsit, mert akadályozza a rendőrség munkáját.
  – Sokkal jobb lesz – mondta Martin –, ha…
  De közben már nyomkodta is a telefont.
  – Mondiot – mondta az apró készülék mély hangon.
  – Martin Rochefort. Igazgató úr, már a taxiban ülünk, de a sofőr akadékoskodik…
  – Add át neki.
  – Hallja magát.
  – Jó. Mondiot vagyok, iskolaigazgató. Ezt a négy gyereket fontos közérdekből elengedtem. Lesz szíves elfuvarozni őket?
  A sofőr meglepve igent rebegett és indított.
  – De most aztán húzzon bele – nézett az órájára Jennifer. – Harmincnégy! Tízre ott kell lennünk a Le Templar előtt!
  – Le Templier – felelte a sofőr.
  – Tőlem hívhatják George Washingtonnak is, csak legyünk ott!
  – Ott leszünk – ígérte a sofőr, mialatt a kocsi átvágott az esőben vigasztalan képet nyújtó Bois de Boulogne-on. – Mi az a fontos közérdek?
  – Akarja tudni? – kérdezte Martin.
  – Persze!
  – Hát nem fogja.

A Dauphine-kapunál kanyarodtak a Périphérique-re, aztán bebújtak a föld alá és vissza, La Muette-kapu, de mire magában beazonosította, már a Passy-kapunál jártak. S tovább, alagútba be, felszínre ki. Át a Szajna fölött, az ablaktörlő egyhangú tiktakolása mellett, ami egyfolytában emlékeztette őket a hideg esőre. Szegényke, gondolta egyszer Kissy, ahogy a távolban magasodó Eiffel-toronyra nézett. Százhúsz éve áll kint esőben, hóban, tűző napsütésben. Nem lehet könnyű neki.
  Aztán az jutott eszébe, hogy a torony úgy áll ott, mint valami tengely, ami körül forognak a dolgok. Például most ők. Jókora félkört tesznek meg a Périphérique-en, a középpontban a toronnyal; mekkorát is? Ha jól emlékszik a térképre, a Dauphine-kapu éppen a Mars-mező meghosszabbításában van; igen, így kell lennie, mert előtte a Maillot-kapu van, azt meg nagyon jól ismeri neuillyi lakos korából. Az a Charles de Gaulle, vagyis a Champs-Élysées folytatása. Vagyis valahol tíz óránál hajtottak az óraszámlapra, és valahol délen fognak bemenni a városba. Mire idáig jutott a gondolatmenetben, meg is tették, a sofőr kisorolt a Vanves-kapuhoz. Kissy kíváncsian elővette a telefonjában tárolt térképet, nem ismerte elég jól a városnak ezt a részét.
  Tehát öt óránál, állapította meg. Tíz óránál indultak és most öt óránál járnak. Öt órát utaztak vissza az időben! Grevin még nem lesz bent a munkahelyén, talán még el se indult hazulról.

Amikor az időtaxi megállt az étteremnél, Kissy elégedetlenül állapította meg, hogy a nap állása, a forgalom, minden inkább délelőtti, mint hajnali. És az étterem kétségkívül nyitva volt.
  Úgy döntöttek, hogy Martin megy be egyedül, így kevésbé feltűnő, és Grevin minél kevesebb egérarcot lásson, főleg a lányok közül, akik majd ott lesznek az öltözőben is. Martin megfigyeli, hogy Grevin odabent van, aztán ők továbbvitetik magukat valahová, ahol fedél alatt várhatják ki a tíz órát.
  De nem így lett. Martin két percen belül visszajött, feltépte a kocsiajtót és beugrott.
  – Auteuilbe, de gyorsan! A pincérnő éppen takarít, Grevin ma korábban elment – ezt már nekik mondta. – Siessen, uram!
  – Nyugalom – felelte a sofőr. – A kocsin sajnos nincs magassági kormány. Meg kell várnunk, hogy az előttünk állók elinduljanak.
  – Csigavér – mondta Chantal, bár ő is majd felrobbant a türelmetlenségtől. – Kizárt, hogy egyből odamenjen. Hisz amíg a csoport úszkál… – Aztán önmagának is ellentmondva előkapta a telefonját és nyomkodott rajta párat. – Chantal Vaillant a Jerrytől. Úton vagyunk magukhoz, de elakadtunk. Utána tudna nézni, hogy a harmincas szám mióta van kiadva? Igen, benne van. Ha azóta vissza nem ment érte… Jó.
  Kinyomta a telefont és Kissyre nézett. – Utánanéz a kulcsnak. Mit csináljunk?
  – Ha Grevin már ott járt, akkor mi semmit – mondta Martin. – Akkor már csak Jean-Pierre tud lépni.
  Kissy elhúzta a száját.
  – Szeretném, ha mi kapnánk el.
  – Mindannyian ezt szeretnénk – felelte a fiú. – De a fő az, hogy meglegyen.
  Végre kiértek a Vanves-kapuhoz, a sofőr visszafordult a Bois felé. Kissy látta a tükörben, hogy töpreng, próbálja kitalálni, mi folyhat itt, de nem izgatta magát ezen.
  Vineuil nem jelentkezett, amíg úton voltak, alighanem komplikált dolog kideríteni, mi a helyzet a kulccsal. Az egerek gyorsan felosztották a teendőket. Martin kifizeti a taxit, addig a lányok bemennek a szolgálati bejáraton. Jennifer egyenesen az öltözőbe megy és utánanéz a szekrénynek, Chantal az előcsarnokban őrködik, Kissy pedig az öltöző ajtajánál.
  Könnyű dolga volt vele. Az öltöző ajtajára nagyszerű rálátás nyílt, még egy miniatürizált Grevin se surranhatott be észrevétlen.
  – Jerry a helyén – suttogta az adó-vevőre kapcsolt telefonba.
  – Tintin a helyén – jött Chantal válasza.
  – Törpilla hívja Jerryt – szólalt meg Jennifer hangja. Kissy elvigyorodott. Jennifernek eddig a pillanatig nem volt fedőneve, de nagyon jót talált magának.
  – Jerry Törpillának, vétel!
  – Mackó pozitív. Ismétlem, mackó pozitív. Célobjektum világosan észlelhető. Optikai rögzítést végzek. Vétel.
  No igen, gondolta Kissy. Amerikai lány, a génjeiben hordozza ezt a szöveget. Mi is a címe annak a filmnek, amiben egy repülőgép-anyahajó visszakerül Pearl Harbor idejébe? Ott beszélnek folyton így.
  – Tom hívja Jerryt – szólalt meg Martin. – Vercingetorixnál vagyok, vétel!
  – Jerry Tomnak, vettem.
  – Törpilla Jerrynek, optikai rögzítés kész. Visszavonulok megfigyelési pozícióba.
  Ja igen, Végső visszaszámlálás.
  – Tom Jerrynek, Vercingetorix még nem tudta kideríteni, mi a helyzet a kulccsal.
  – Nem baj, Tom – felelte Kissy –, tudjuk, hogy a célobjektum a helyén van. Törpilla le is fényk… optikailag rögzítette. A Vercingetorix név honnan lett?
  – Kezdőbetű alapján, Jerry.
  Azonnal megszólalt Jennifer:
  – Akkor a célszemély fedőneve Garfield!

Így telt el egy óra. Az egerek vártak és beszélgettek. Tintin néhányszor mintha Garfieldet látta volna bejönni, de mindannyiszor kiderült, hogy tévedett. Tom később eljött Vercingetorix irodájából, mert annak tárgyalása volt, inkább saját őrhelyet foglalt el az előcsarnokban.
  Tizenegy óra kilenc perckor Törpilla éppen viccet mesélt, amikor Tintin félbeszakította:
  – A házibulit Sophie Marceau rendezte! Mindenki készültségbe, Garfield a bejáratnál! Ez nem gyakorlat… akarom mondani, nem tévedés. Fölismerem az arcát. A nyomában jövök majd.
  – Törpilla, fedezékbe! – mondta Jerry. – Ne légy a célobjektum közelében!
  – Vettem, Jerry!
  – Szólok Vercingetorixnak – mondta Tom.
  Fél perccel később Jerry is meglátta Garfieldet. Fekete kabát volt rajta, és pontosan úgy festett, mint Angélique fotóin. Azaz Maci Laci fotóin. Jerry behúzódott egy oszlop mögé és elmélyülten tanulmányozott valamit, ami nem létezett. Nagy, kerek füleit már korábban elrejtette, és vigyázott, hogy ne lássanak nála sajtot, amivel elárulná magát. Ez könnyű volt, mert nem volt nála egy gramm se.
  Garfield elcsörtetett mellette és bement az öltözőbe.
  – Garfield a páncélteremben! – sziszegte Jerry a rádióba, és a célszemély nyomában érkező Tintinnel együtt surrantak utána.

Garfield egyenesen a mackóhoz ment. A zsebébe nyúlt a kulcsért, de nem találta, akkor a másik zsebében kezdett kotorászni. A három egér ezalatt figyelőállást vett föl és feltűnés nélkül videózott.
  Jerry elégedetten állapította meg, hogy több gyerek is van az öltözőben. Egy nő éppen Garfield mögött haladt el egy ötévesforma kislányt vezetve; a gyerek meztelen volt, de csak Jerry és Tintin felvételén lesz rajta, Garfield eltakarta őket a saját kamerája elől. Nem baj, több kiskorú is van itt, akik esetleg elmehettek a szekrény előtt. Persze arról szó se lehet, hogy az alapítvány másolatot csináljon róla kutatási célokra. Elképzelni is nehéz olyan disznó egeret, mint Tom. Csak ne nézegesse az itteni lányokat. Őt nézegesse, Jerryt.
  Volt ideje mindezt végiggondolni, amíg Garfield csigalassúsággal előszedte a kulcsot és kinyitotta a mackót. Aztán kiemelte a táskát.
  – Állj! – csattant föl egy hang a háta mögött. – Annemarie Grevin, ne mozduljon!
  Jennifer közelebb ment hozzá, hogy a kamera mindent lásson. Az ő oldalukról Chantal indult meg egy kamerával, Kissy pedig a blúza kivágásába csíptette a sajátját, hogy mindkét keze szabad legyen. Nimbuszt itt veszélyes lenne használni, Grevin mögött pár méterre nők vannak.
  A shindy döbbenten állt, kezében a táskával, aztán lassan Jennifer felé fordult. Shindy? – gondolta Kissy. Shindesse. Nőnemben.
  – Tegye le a táskát – vezényelte Jennifer. – Szép lassan tegye a padlóra. Gyerünk, mozgás!
  Grevin egy pillanatig tétován állt, aztán megszólalt:
  – Mit akarsz tőlem?
  Remegett a hangja, nagyon be lehetett gazolva. Igaz is, Jennifer shindame-nak mondta a nőnemű shindyt, az is jó.
  – Ki akarom cakkozni a füledet – közölte Jennifer most már tegezve. – Anyukád tudja, hogy kislányokra leselkedsz az öltözőben?
  Grevin a dühtől remegve Jennifer felé lódította a táskát, de a lány könnyedén kitért az útjából. A háta beleütközött egy öltözködő nőbe, amitől elvesztette az egyensúlyát és ösztönösen meg is fordult. Kissy megindult feléjük, de mire odaért, Grevin nekilökte Jennifert a szekrényeknek, a torkát szorongatta és szitokáradatot zúdított rá. Kissy elkapta a kabátját és rántott rajta egyet, de a nő föl se vette. Chantal hátba rúgta, amitől Grevin egy pillanatra nekiesett Jennifernek, aztán viszont még jobban szorította a nyakát.
  – Tűnjetek el innen, vagy megölöm! – rikácsolta.
  Kissy előrántotta fegyverét és tüzelt, de az acélgolyó csak lehullott a vastag télikabátról. Chantalé is.
  – Engedd el vagy fejbelőlek! – üvöltött rá Chantal.
  Jennifer közben egyfolytában próbálkozott kiszabadulni, de hasztalanul. Már csak azon erőlködött, hogy lefejtse a nő ujjait a nyakáról.
  Egyszer csak valami erő félrelökte őket, és ott termett Vineuil, aki megragadta Grevin kabátját hátul a nyakánál, és valósággal leszakította Jenniferről. Grevin további sorsa Kissyt egyelőre nem érdekelte. Chantallal a társukhoz ugrottak és elkapták, mielőtt összeesik.
  Jennifer nem esett össze. Kiköhögte magát, és intett, hogy már jól van. Csak ezután nézték meg, hogy mi van Grevinnel. A nő a szemközti szekrénysornak préselve állt, Vineuil még mindig ugyanúgy fogta. Mellettük ott volt Martin, aki éppen azzal foglalkozott, hogy hátul összekötözze Grevin kezét valami madzaggal.
  – Jól vagy? – kérdezte Vineuil Jennifertől, aki köhögött és bólintott. – Akkor gyerünk innét kifelé!

Vineuil átvonszolta Grevint az előcsarnokon, kétoldalt az árgus szemekkel figyelő egerekkel. Chantal hozta a táskát. Martin kicsit még támogatta Jennifert, aki nem beszélt, csak a szemével intett köszönömöt. Az előcsarnok közepén nagy meglepetésükre szembejött velük Nimby.
  – Hát te? – nézett rá Kissy.
  – Jöttem. Hogy vagy?
  Jennifer csak bólintott, hogy jól.
  Az irodában Vineuil lezuttyantotta a foglyot egy fotelba, aztán bezárta az ajtót és eltette a kulcsot.
  – Nehogy kísérletezni kezdjen. Tessék, ülj le és idd ezt meg.
  Jennifer biccentéssel megköszönte a pohár vizet és kortyolgatni kezdte. A többi négy egér megállt Grevin előtt, aki gyűlölködő tekintettel nézett rájuk.
  Nimby közelebb lépett és lekevert Grevinnek egy pofont. Egy igazi Vanessa-féle, szikrázó pofont, aminek hangját kétszer visszadobták az iroda falai, de addigra már Chantal is leadta a sajátját, amitől megbillent a fotel. Kissy késedelem nélkül odalépett és ütött. Úgy érezte, rég nem ütött ilyen szépen és pontosan, Grevin feje kétszer megfordult a nyaka körül. Egy pillanattal később Martin is rátette a saját pofonját, ami nagyobbat szólt, mint a másik három, és az egész szobában szétrepültek a szikrái.
  Vineuil megkövülten állt Jennifer mellett. Talán beavatkozott volna, de nem volt rá érkezése, a négy csattanás pillanatonként követte egymást. Grevin zúgó fejjel, bambán ült.
  – Muszáj volt ezt? – kérdezte Vineuil kis csend után.
  – Persze – felelte Nimby. – Ezt mindenképpen. Viszont például ezt – azzal bokán rúgta Grevint, aki felordított – egyáltalán nem volt muszáj. Ez már fakultatív.

– Szia – mondta Kissy a telefonba, ami nem volt kihangosítva. – Ide tudnál jönni Auteuilbe? A tóparti uszodába.
  – Kizárt dolog – felelte Jean-Pierre –, rengeteg munkám van.
  – Hát éppen ezért.
  – Miért, mi van?
  – Újdonság… – felelte Kissy titokzatosan.
  – Furcsán beszélsz… van valaki a közelben?
  – Ahogy mondod.
  – Veszélyben vagytok?
  – Egyáltalán nem.
  – Egyedül menjek?
  – Ne, ne.
  – Csak nem pedofilt fogtatok megint?
  – Dehogynem – felelte Kissy méltatlankodva. Mintha ugyan szokásuk lenne mindenféle apróság miatt odaráncigálni a hadnagyot.
  – Világos. Negyedóra múlva ott vagyok néhány emberrel.
  – Oké, szia!

A negyedóra alatt megnézték a kamera tartalmát a saját képernyőjén. Meztelen nők, felnőttek és gyerekek. Kissy úgy érezte, csak egy kiadós sajtos szendvics hiányzik a boldogságához. Vineuil nagyon dühös volt, s közölte Grevinnel, hogy részükről kártérítési perre számíthat. A nő sértődött hallgatásba burkolózott.
  Az egerek kameráin világosan látszott minden fontos: ahogy kiveszi a táskát, ahogy rátámad Jenniferre és ahogy fojtogatja. Vineuil azt mondta, ez gyilkossági kísérlet, ő tanúskodni fog.
  Aztán kopogtak az ajtón. Vineuil már korábban leszólt a recepcióra, hogy ha rendőrök jönnek, kísérjék őket az irodájához.
  A szoba egyszerre megtelt rendőrökkel. A vezetőjük már ismerősként üdvözölte Kissyéket.
  – Artois főfelügyelő – lépett Vineuilhöz.
  – Vineuil, biztonsági főnök – nyújtott kezet a házigazda, aztán a hadnagynak is. – Ez pedig madame Annemarie Grevin.
  – Jó napot, asszonyom – állt meg Artois a fotelbe süppedt alak fölött. – Rosszkedvűnek látszik.
  Grevin nem felelt.
  – Maga is rosszkedvű lenne a helyében – mondta Jennifer. – Már tudja, hogy nem ér haza ebédre… úgy tíz éven belül.
  – Tíz év? – Artois nagyot nézett. – Hát mit tetszettünk elkövetni?
  Kissy majdnem elnevette magát. Pont úgy kérdezte, mint egy jóságos öreg doktor bácsi: „Hát mi a panaszunk?”
  – Kamerával leselkedett a női öltözőben – mondta Martin. – Ő csinálta azt a képet is, amiről sokat beszéltünk Jean-Pierre-rel.
  A hadnagy fölkapta a fejét.
  – Melyiket?
  Megmutatták neki telefonon.
  – Ó, szóval kislányokat fotózunk? – érdeklődött Artois atyai jóindulattal. – Igen illetlen dolog.
  – Más is van – mondta Vineuil. – Amikor a gyerekek megállították, fojtogatni kezdte ezt a lányt. Ha nem állítom le, nem tudom, mi történt volna.
  – Minden videón van – szúrta közbe Nimby.
  – Én pedig tanúskodni fogok – tette hozzá Vineuil.
  Artois morcosan nézett Grevinre.
  – Ez csúnya dolog volt, asszonyom. Nos, nekem mennem kell, de még találkozunk. Önnel, asszonyom, többet is, mint szeretné. Viszontlátásra.
  Artois távozott, s a hadnagy kiadta az utasítást két rendőrnek, hogy bilincseljék meg az őrizetest. A rendőrök bogozgatni kezdték a köteléket a csuklóján.
  – Még meg sem köszöntem – lépett oda Jennifer Vineuilhöz.
  – Ugyan, fölösleges. Jó, hogy mobilon láttuk, mi történik és idejében érkezhettem.
  – Akkor is köszönöm.
  Jennifer Grevinre nézett, akit közben megbilincseltek és egy rendőr fogta a könyökét.
  – Jean-Pierre, mondhatnék még neki valamit?
  A hadnagy bólintott, Jennifer pedig odalépett a nőhöz, aki utálkozva nézett rá. Pár pillanatig nézték egymást, aztán Jennifer megpördült és rúgott. Az orrába. Grevin átrepült a helyiségen és az ajtó mellett a falnak vágódott, aztán egy rendőr karjába zuhant.
  Nagy csend lett. Kissy csak bámult, milyen ügyesen rúg az újonc egerük, de sejtette, hogy Vineuilt és a rendőröket nem ez foglalkoztatja.
  Az a rendőr törte meg a csendet, aki a rúgás előtt a nő könyökét fogta.
  – Az én hibám, hadnagy úr. A gyanúsított nincs jó állapotban, ha jobban vigyázok rá, nem esett volna neki az asztal szélének.
  Jean-Pierre bólintott, közben egyre Jennifert nézve szúrós szemekkel.
  – Egyetértek. A megfenyítését későbbre halasztom. Most leléphetnek. A gyanúsítottat azonnal vigyék orvoshoz.
  – Értettem.
  A rendőrök elmentek, vitték a véres képű Grevint is. Kissy le merte fogadni, hogy Jennifer betörte az orrát, és talán egypár fogától is megszabadította. Úgy kell az ilyennek!
  A hadnagy becsukta az ajtót.
  – Talán jobb, ha Vineuil úr jelenlétében beszéljük ezt meg. Rövid leszek. Ha ilyeneket csináltok, nem sokáig fog tartani az együttműködésünk.
  Az egerek döbbenten néztek a hadnagyra. Ugyan mi baja, gondolta Kissy, a rúgás gyönyörű volt, senki meg nem mondta volna róla, hogy Jennifer még kezdő.
  – Milyen együttműködésünk? – lépett középre Nimby. – Nekem nem tűnt föl, hogy miközöttünk együttműködés lenne. Az egész víztoronyügyet mi oldottuk meg, te csak a végén jöttél a bilinccsel.
  – Víztorony?…
  – Aha! A víztorony egy magas épület, amiben víz van. Itt a víz – Nimby a háta mögé bökött, nyilván a medencékre utalva –, ahol meg a pasit elkaptuk, az volt a torony. Szóval semmilyen együttműködést nem lehetett észlelni. Te sose hitted el, hogy ez a nő létezik. Pénteken azt ígérted, hogy beszélsz Artois-val a nőről. Gyanítom, hogy nem beszéltél. Milyen együttműködést akarsz felbontani?
  A rendőr néhány pillanatig csak hápogott. Ekkor Chantal szólalt meg.
  – Neked, Jean-Pierre Leblanc, ebben az ügyben egyetlen teendőd van és lehet. Szépen megköszönni, hogy leszállítottuk neked az ügyet meg a két csirkefogót is. Michaud-t a mi szoftverünk buktatta le, Grevint szalaggal átkötve kaptad. És ha Jennifer orrba rúgta, akkor mi van? Nem hal bele. De Grevin igenis meg akarta őt ölni. Én ott voltam, tíz centire tőlük, láttam, ahogy fojtogatja. Téged nem láttalak ott, pedig úgy tudtam, hogy te vagy a jó rendőr bácsi, aki megvédi a gyerekeket.
  Chantal elhallgatott, Kissy pedig lélegzetnyi szünetet se hagyva folytatta.
  – Azt már láttuk, hogyan ügyelsz a gyanúsítottak jogaira. És mi van a védtelen gyerekek és szülők jogaival? Elsősorban azokat kellene védelmezned, nem? Tessék, szakítsd meg az együttműködést. De bizonyítékunk csak nekünk van Grevin ellen. Szakítsd meg az együttműködést, és még ma szabadlábra kell helyezned Grevint, mert nincs bizonyítékod. Artois nagyon meg fogja köszönni neked. Grevin esetleg még be is perel jogtalan letartóztatásért, sőt rendőri brutalitásért is, mert arra sincs bizonyítékod, hogy Jennifer rúgta képen.
  – Azonfelül – folytatta Martin – nekünk van tanúnk is. Vagy nem tudom, hogy a kislány, akit levideózott, az micsoda. Tanúsíthatja, hogy sose állt modellt meztelenül. Vagy bármit. De te nem tudod, hogy hívják és hol találod, mert nem voltál hajlandó elhinni, hogy itt él a közelben és meg lehet keresni.
  Csend megint. A hadnagy fújt egyet.
  – Nos, ha mindenki… illetve te még nem szóltál – nézett Jenniferre.
  – Én már megmondtam a magamét Grevinnek.
  – Úgy. Szóval ha mindenki elmondta rólam a véleményét, akkor én csak annyit fűznék hozzá, hogy természetesen tökéletesen igazatok van, ostoba voltam meg minden. Csak egyetlen apróságot szeretnék hozzátenni: azt, hogy ez senkit nem jogosít föl, hogy orrba rúgja a gyanúsítottat. Most pedig, ha mindent megbeszéltünk, nekem rohannom kell vissza. Sajnos ezúttal azt se tudom vállalni, hogy elviszlek titeket, mert az ellenkező irányba kell mennem. A bizonyítékokért még ma jelentkezünk, ha nem én, akkor egy kollégám. A vallomásokat is rögzítjük. És ha megint elkaptok valakit, természetesen szóljatok. Csak félholtra ne verjétek. Vineuil úr, örülök, hogy megismertem. Viszontlátásra, sziasztok.

A rendőr távozása megint csendet hagyott a kis irodában.
  – Menjünk – nézett Chantal az órájára –, Vineuil úrnak sok dolga van, és nekünk is jó lenne egyszer még visszaérni.
  – Eléggé kihoztátok a sodrából – szólalt meg Vineuil, nem is figyelve a lány szavaira.
  Az egerek bólintottak. Igen, kihozták, ez van, majd megnyugszik.
  – Én is rossz néven veszem az értelmetlen erőszakot – folytatta a biztonsági főnök. – Bár persze megértem az indulataitokat.
  – Valóban, Vineuil úr? – kérdezte Chantal epésen. – Szerintem legfeljebb sejti. Közöttünk vannak, akiket már megpróbáltak leteperni olyan alakok, amilyennek ez a féreg kémkedett.
  – Nekem is van egy kislányom – felelte Vineuil. – Még nincs egyéves. Én se szeretnék neki olyan világot, amiben nem mehet ki nyugodtan az utcára. Csak erre nem az a megoldás, hogy orrba rúgunk valakit.
  Kissy fölnevetett.
  – Van nekünk egy amolyan házi ideológusunk, aki tudna most válaszolni magának. Alighanem valami olyasmit, hogy Grevin is kiszabadul egyszer, és nem mindegy, hogy lesz-e még kedve szemétkedni gyerekekkel.
  – Nos, én csak azt tudnám felelni neki – mondta Vineuil hímnemű névmással –, hogy a törvény az önbíráskodást is bünteti.
  – Hölgy az illető – mondta Kissy. – És erre válaszul közölné önnel, hogy ő élete első tizenkét évében nem ért rá azt mérlegelni, hogy mit mond a törvény az önbíráskodásról. Vagy ütött, vagy őt ütötték, nem volt több választása.

Aztán jórészt egyszerre történt mindenféle. Taxit akartak hívni, hogy visszamenjenek az iskolába, de abban a pillanatban telefonált Artois valamelyik embere, mert a főfelügyelő még ma tanúvallomást szeretne tőlük mindkét ügyben. Michaud és Grevin egyelőre két ügynek számít. Még ma, azaz haladéktalanul. A Cirrus Jenniferhez továbbította a hívást, s ezalatt Vineuil megrendelte a taxit. Kikísérte őket a kijáratig, de az előcsarnok közepén megszólalt a mobilja. Artois embere volt, aki tőle is azonnal vallomást akart. Úgyhogy Jennifer fölhívta Tomot, aki a közelben járt, s egyszerre futott be a másik taxival. A másik taxi az volt, amivel jöttek. A sofőr ismerősként üdvözölte őket, de meglepve nézte a szaporulatot, és csodálkozva figyelte, ahogy Jennifer odalép a kollégájához és az átöleli.
  – Hát ez kid neked, Tom?
  – Nem ismered meg Jennifert?
  Útközben Tom elmondta, hogy a kolléga, aki most Kissyt, Chantalt és Martint vitte, régi barátja, és Jenniferrel is találkozott már egy párszor. Utoljára alig két-három éve. Úgyhogy egy ilyen régi barátnak – Jean volt a neve – elmesélték, hogy miért jöttek ide és mi történt. Csak nagyon röviden, mert percek alatt ott voltak a rendőrségen.
  Itt mindenekelőtt elkalauzolták őket egy kis szobába, ahol egy hajszolt ügyintéző patáliát csapott, amiért odaküldenek neki féltucat gyereket szülői kíséret nélkül. Az egerek unottan közölték, hogy nem tartanak igényt szülői kíséretre, viszont vallomást tenni most óhajtanak, ha már iskolaidőben iderángatták őket. Az ügyintéző – civil ruhás pasas volt – gyorsan szétszórta őket különböző helyiségekbe, ők pedig elmondtak mindent a két ügyről. Eltartott egy darabig. Mire végre kikerültek az épületből, már nem volt értelme visszamenni az iskolába, úgyhogy fogtak egy taxit és elmentek Fordékhoz. Vineuil nem volt velük, az ő vallomása rövidebb volt, már rég visszament a munkahelyére.

– Huh – mondta Chantal, amikor beléptek a meleg lakásba és kibújt a kabátjából. – Huh!
  Kissy teljesen egyetértett vele. Egyfolytában esett az eső, méghozzá elég hideg fajta, és a szél is jócskán fújt. Tényleg huh, nem is kicsit.
  Most se volt otthon senki, mint ebben a napszakban általában. Közel fél év alatt az egerek csak kétszer találkoztak Andreasszal, akkor is csak futólag, arra volt jó, hogy fölismerjék, ha találkoznak az utcán. Ingét is elég rég nem látták. Jennifer kiszaladt a konyhába, Kissy egy pillanat múlva már csak egy szekrényből kikandikáló farkincát látott belőle.
  – Fölmelegítselek? – kérdezte Nimby Chantalt barátságosan.
  A lány csak rápillantott.
  – Ne bosszants, egérke. Épp elég dühítő napom volt.
  – Ugyan már – felelte Jennifer, egy tálca aprósüteménnyel beszaladva. – Te nem tehettél róla.
  Azzal kisietett megint.
  – Dehogynem. Ott álltunk melletted, és nem tudtuk leszedni rólad azt az állatot. Nimby, új fegyvereket kell csinálnod, amik átvisznek egy vastag bőrkabátot.
  – Lábon kellett volna rúgni.
  – Szerintem föl se veszi.
  – De ha hátulról térdhajlaton rúgod, biztosan elveszti az egyensúlyát és elengedi az egeret. Képzelj el két erős rúgást mindkét térdhajlatába egyszerre. Biztos lejjebb jött volna egy kicsit…
  Chantal ettől csak még rosszkedvűbb lett. Kissy se örült neki. Ez tényleg működhetett volna, de nekik eszükbe se jutott kipróbálni.
  A rosszkedvüket Jennifer söpörte el, megállva egy tányérral az asztalnál.
  – Most mit lógatjátok az orrotokat? Nem lett semmi bajom. Elkaptuk a shindyt. Fölszámoltuk az első bűnszövetkezetünket. Engem egy kicsit megszorongatott, no és, nagy dolog. Egyetek sajtot. Mindig is tudtuk, hogy van ebben a munkában rizikó is. Vanessa sokkal rosszabbul járt, és ma ő a legboldogabb egér, akit ismerek.
  Nimby fölragyogott. – Úgy látod?
  – Úgy, úgy, nagy fülű Casanova. Ha az a lány belép valahova, le lehet oltani a villanyt, úgy ragyog.

Vanessa és Niala az események egy részének szemtanúja volt, de Vanessa pont a lényegről maradt le. Míg az egerek a shindyre vártak, neki lemerült a telefonja. Mindketten az iskolában voltak, de Niala osztálya most egy másik szárnyban tartózkodott, és a húga nem találta meg. Másik telefonon se érte volna el, bárkitől kér kölcsön egyet, mert a közvetlen szám foglaltat jelzett volna, a Cirrus központi száma meg úgyse enged idegen telefont fölcsatlakozni. Vanessa nem is próbálkozott. Amikor rájött, hogy nem találja meg Nialát, kisebb gombafelhővé változott, aztán visszament az övéihez fizikaórára.
  Mire mindkét beaulieu-i egérlány meglett, az északiak már hazafelé készülődtek Jennifertől. Nimby rajongó pillantásokat vetett Vanessára, és kijelentette, hogy mesterséges lélegeztetésre van szükség.
  – Á – mondta a kislány –, föl kell tenni tölteni. Csak nem értem, hogy merülhetett le ilyen hamar.
  – A mesterséges lélegeztetést neked szántam – felelte Nimby.
  Vanessa mosolygott.
  – Holnap este jövök és lélegeztethetsz, jó? Addig gyakorolj Chantalon.
  Chantalt ez váratlanul érte, éppen az egyik cipőjébe készült belebújni, és majdnem felborult.
  – Már te is kezded?!
  Nimby sugárzó arccal közelíteni kezdett hozzá, Chantal pedig kétségbeesetten keresgélt valamit, amivel kupán vághatja.
  – Hozzám ne nyúlj! Valaki hozzon már egy egérfogót!
  Egyszer csak két erős kar ölelte körül.
  – Majd én megvédelek – mondta Martin olyan kedvesen, amitől Chantal borzadva takarta el az arcát.
  – Úristen! Hát mind egyforma? Eressz el, mert megmondalak Macskának!

Már hazafelé tartottak, amikor Kissy rájött, mi motoszkált a fejében egész nap.
  – Szóval azért értetek oda idejében, mert láttatok mindent – mondta, amikor leszálltak a vonatról.
  – Persze – felelte Martin.
  – A mi kameráinkon át.
  – Úgy van.
  – Mondtam már, hogy disznó vagy?!
  Martin nevetett. – Rémlik valami. De ha én nem vagyok disznó, akkor most egy súlyos sérült feküdne kórházban.
  – Mindenhogyan kiszabadítottuk volna.
  – Tudom, azért mondom. Grevin lett volna a súlyos sérült. Chantal azt mondta, fejbelövi, ha nem engedi el Jennifert.
  – Biztos vagyok benne, hogy meg is tette volna.
  – Nagyon helyesen. – Martin könnyedén átugrott egy tócsát. – Ezt érdemli az ilyen alak.
  – Ne tereld el a figyelmet a leskelődésedről.
  Martin bólintott. – Jó. Figyeljünk a leskelődésre. Hazamegyünk és megint egy jót leskelődök, oké?
  Kissy felsóhajtott. Reménytelen eset. Martin intenzív érdeklődést tanúsít a lányok teste iránt, főleg ha azt minél kevesebb ruha takarja. Viszont kétségkívül a javára szól, hogy elsősorban az ő teste érdekli. Amikor a nyáron meglátta Nialát meztelenül, biztos, hogy legalább fél méterre kidüllesztette a szemeit és apróra memorizált minden részletet. És ha Chantalt vagy Jennifert láthatná, akkor is így tenne. De beéri azzal, hogy nézi őket. Az tény, hogy szoknyapecér fiúja van, viszont miután apróra végigbámult minden végigbámulható lányt, őhozzá tér vissza. Vele csókolózik és vele bújik össze. Lehetne rosszabb is.
  Aztán az jutott eszébe, hogy Martin nem guvasztja a szemét minden lányra. Persze a kicsikre se, de a korukbeliek között is van egy kivétel. Vanessa. Ő csak egérpajtás, harcostárs, kistestvér, minden a világon, de nem zsákmányállat, ahogy Chantal nevezi a lányokat a fiúk szemszögéből. Ha őrá vagy Angélique-re nyitna rá a fürdőszobában, nagyon ráérősen csukná be az ajtót. Ha Vanessára, akkor azt mondaná, bocs, és becsukná. Kissy ezt világosan érezte.
  Talán azért, mert Vanessa még annyira nem nőies? Majdnem teljesen lapos, épp csak némi jelzés van rajta, hogy azért egyszer lesznek mellei is. A csípője nem sokkal gömbölyűbb, mint Nimbyé.
  De nem ettől van a dolog. Kissy ezt is érezte. Vanessa más. Ahogy Niala abban más, hogy ő kérhet minden magyarázat nélkül tízezer eurót bármelyikük szüleitől – Vanessa ebben más. Ő nem lány Martinnek, hanem kistestvér, játszópajtás.
  Ami persze nem jelenti azt, hogy ez így marad akkor is, ha majd Vanessa is formás nagylány lesz.

Jean-Pierre csak szerdán került elő, amikor a csapat teljes létszámban együtt volt; Piék csak délután tudtak kijönni, de ott voltak. Angélique, Vanessa és Niala éppen kivonult a konyhába vacsorát készíteni, amikor Nimby telefonja a hadnagyot jelezte.
  – Hát megvannak a vallomások – mondta. – Most már a részleteket is tudjuk. Michaud felfogadta a nőt, hogy helyezzen el kamerát az uszodában és szállítson filmeket. Alkalmanként egy ötvenest fizetett neki. A kamera bolti dobozát, jótállási papírjait, mindent megtaláltunk a pasas lakásán. Michaud a barátnőjétől szerezte az értesüléseit, aki titkárnő egy iskolában, és megvan az a szokása, hogy folyvást locsog. Mindent elmond, ami az iskolában történik, úgyhogy értesítettem az igazgatóját és páros lábbal rúgta ki. Michaud a szövegből kicsippentette, hogy mikor mennek úszni a gyerekek, és akkor üzent Grevinnek. Hát ennyi a történet.
  – Sylvaine-nel beszéltél? – kérdezte Kissy.
  – Csak telefonon, vallomást még nem tett. Jó, hogy mondod, el kell majd indítani a kártérítési ügyeket, Jenniferét is meg az övéket is. Valaki majd jelentkezik náluk levélben. Apropó Jennifer, Grevin ügyvédje már elkezdett szívózni a testi sértésen, lehet, hogy per lesz belőle. Számítsatok rá. Hát ennyi. Sziasztok!
  Jennifer nem lett nagyon boldog a hírtől.
  – A szüleim meg fognak enni.
  – Inge nem – vágta rá Nimby. – Tom meg fogja próbálni, de mindenhogyan ezt tenné, és úgyse kap el. Láttad a filmet, egy egérrel se bír el, nemhogy kilenccel.
  Jennifer válasz helyett fölnézett a mennyezetre, megcsóválta a fejét és sóhajtott. Niala már megnyugtatóbbat tudott neki mondani.
  – Legrosszabb esetben kártérítést fizetünk. Bőven telik rá a Delacroix-ügy adományaiból.
  – De nem ti rúgtátok orrba, hanem én.
  – Mi rúgtuk orrba – jelentette ki Niala olyan határozottan, hogy Kissy lelki szemei előtt rögtön megjelent a kép, amint előbb Niala, aztán Vanessa rúgja orrba Grevint. – A Jerry mindig jótáll a Jerryért. Különben is, te ott se voltál.
  – Én nem voltam ott? – nézett Jennifer elképedve Nialára, aki beszéd közben szakszerű mozdulatokkal darabolta a húst.
  – Te hát. Ugyan miért rúgna orrba egy takarítónőt Jennifer Grete Hofsteiner Ford iskolás lány? Ezt csakis a Jerry Alapítvány kisegere, a gyerekek védelmezője tehette.
  – Vagy úgy. És Grevin akkor kit ragadott torkon? – kérdezte Jennifer, alighanem arra gondolva, hogy a korábbi kártérítéseket azok kapták, akiket bántottak a shindyk.
  – Jennifer Grete Hofsteiner Fordot – vágta rá Niala. – Amikor minket bántanak, magánemberek vagyunk. Amikor mi bántunk, a Jerry tagjai vagyunk. Ez így működik.

Shrek és Maszat fülig vigyor volt, amikor elmesélték nekik, hogy a programjuk megfogta a shindyt, aki lakat alatt van a bűntársával együtt. Azt mondták, csak szóljanak bármikor, ha segítség kell, ilyen célra kimondottan szeretnek szoftvert fejleszteni.
  Tom már nem volt ilyen boldog, Grevin orra miatt. Amikor megtudták, hogy a nőnek tényleg betört az orra és kiesett egy foga, Tom azt mondta, egyrészt örül, amiért nem kell féltenie a lányát rosszakaratú emberektől, másrészt viszont nem szeretné javítóintézetben látni őt. Az egerek kijelentették, hogy nem fogja, az alapítvány mindent magára vállal, és ügyvéddel is konzultálnak.
  Ez Pi feladata volt, hisz az ő apja az ügyvéd. De Jourdain doktor csütörtökön elérhetetlen volt, csak a titkárnőjével tudott beszélni, aki azt mondta, váratlan komplikációk akadtak. Ez úgy hangzott, mintha Pi apja műtőasztal mellett dolgozott volna, de igazából azt jelentette, hogy az ellenfél olyan érveket vagy bizonyítékokat talált, amikre az ő oldaluk nem volt felkészülve. Ilyenkor Jourdain doktor beásta magát az ügy irataiba és a jogi könyvtárba asszisztenseivel együtt, és addig kutattak, amíg össze nem szedtek minden használhatót. Ilyenkor csak az üggyel kapcsolatban volt szabad zavarni.
  Este hatkor, miután Pi jelentette, hogy apja még mindig dolgozik, Kissy elővette a telefonkönyvet. A neteset persze. Kikereste a számot és egy gombnyomással felhívta.
  – Tessék.
  Megismerte a hangot.
  – Jó estét, doktor úr. Françoise Chaton vagyok. Zavarhatom?
  – Ó! Jó estét, Chaton kisasszony. Sosem zavar! Mit tehetek önért?
  – Jogi tanácsra lenne szükségem.
  – A legnagyobb örömmel!

Masoudi doktor háza még inkább a fák közé rejtőzött, mint az övék: a kaputól a házig vezető ösvény is fák tövében haladt. Vanessa imádná, gondolta Kissy. Beaulieu-ben az egyik kedvenc helye az egyik rokon néni hátsó kertje, ahol valóságos dzsungelen át lehet megközelíteni egy hatalmas tölgyet, aminek a tetejéről egészen Nizzáig ellátni.
  Az ügyvéd a ház bejáratánál várta; magából az épületből nem sokat lehetett látni az esti homályban.
  – Jöjjön csak, jöjjön. Nem fagyott meg? Mi éppen teáztunk, nem fog ártani.
  Kissy megköszönte és kihámozódott ruháiból.
  – Csak így egyedül? Azt gondoltam, aki elhozta, bejön magával.
  Kissy a lábára mutatott.
  – Itt vannak mind a ketten.
  – Gyalog jött? Sötét van már, meg hideg is.
  Kissy mosolygott. – Jól felöltöztem. Orra se bukok, az utca világos…
  Nem folytatta, csak apró grimasszal jelezte, hogy félnie aztán igazán nincs kitől. Az ügyvéd mosolygott és beljebb invitálta.
  A nappali olyanformán nézett ki, ahogy egy jól menő ügyvéd nappalijától várható. Hatalmas könyvespolcok vaskos kötetekkel, láthatóan több nyelven. Sok könyvön fedezett föl arab írást. Többhelyütt szobrocskák, festmények. Középen kényelmes ülőgarnitúra; itt foglaltak helyet. Egy másik ajtón ekkor belépett egy asszony, jókora tálcával.
  – Jó estét – ugrott föl Kissy.
  – Jó estét. Maradjon csak, kedves. Bizonyára jól fog esni egy csésze tea meg némi sütemény.
  Az ügyvéd bemutatta Kissyt mint életmentőjét a hátbalőtt pasas esetében, ő pedig madame Masoudi kérésére megmutatta a Nimbuszt, amivel a lövést leadta. Egy acélgolyót is mutatott, már egy ideje nem hordtak maguknál kavicsot.
  Aztán az ügyvéd felesége magukra hagyta őket, Kissy pedig belekortyolt a teába és elmesélte a Grevin-ügy problémás részét. Aztán az ügy többi részét is, mert az ügyvéd hallatlan érdeklődést tanúsított. Észre se vette, hogy már egy órája beszél.
  – Önök csodálatra méltóak – jelentette ki végül a doktor. – Rendkívül esztelenek, de csodálatra méltóak is. Azazhogy aki csodálatra méltó akar lenni, az nem nélkülözhet bizonyos esztelenséget.
  – Miért mondja ezt, ügyvéd úr?
  – Hogy esztelenek? Mert veszélyes bűnözőkkel szállnak szembe úgy, hogy csak csúzlival vannak fölfegyverezve.
  – Ügyvéd úr tapasztalhatta, hogy ezek mennyire veszélyes csúzlik – mosolygott Kissy.
  – Hogyne, ha az ellenfélnek nincs jobb fegyvere vagy ha meglepetésszerűen támadnak. S amiért csodálatra méltóak, az ugyanez: hogy szembe mernek szállni ezekkel a bűnözőkkel.
  Sokáig maradt, jó két óra hosszat. Kellemesen elbeszélgettek, s az ügyvéd megígérte, hogy utánanéz a dolognak. Ő maga nem tudott válaszolni, hiszen a gazdasági ügyek szakembere volt, de sok barátja van, akik ilyesmikhez értenek.
  Kissy elgondolkodva ballagott haza az utcalámpák fényében. Masoudi doktor javaslatán töprengett, hogy talán nem ártana az alapítványnak egy saját ügyvéd. Eszébe jutott Vanessa dühös kifakadása, amikor apa kifejezte rosszallását Grevin orrba rúgása miatt.
  – Még hogy muszáj volt-e, Jean-Jacques bácsi?! De mennyire hogy muszáj volt! Minden megvert shindyvel letörlesztünk egy kicsit. És mondhatom, még nagyon keveset törlesztettünk. Ha az összes eddigi shindynket agyonvertük volna, akkor se fizettünk volna meg Dutroux vagy Fritzl áldozataiért. És hol van még a többi sok ezer gyerek?!
  Hát, gondolta Kissy, ha Vanessa így látja, akkor igencsak szükségük lesz egy állandó ügyvédre. Ő pedig nem fogja Vanessát leállítani. Addig biztos nem, amíg harcképtelenné nem teszi a shindyt; azután pedig magától is le fog állni. Úgyhogy beszél az egerekkel, és Masoudi doktor segítségével kerítenek egy ügyvédet.
  Kinyitotta a kaput és bement a házba, oldalán a lelkesen ugráló Suzyvel. Mindenesetre, gondolta, a víztoronyügynek mindenképpen

VÉGE.

– Jöhet a következő – dörmögte, és játékosan belebokszolt apa kabátjába.

---