Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




5. UBORKASZEZON

Valamikor,
  mikor álmaink valóra válnak,
  valahogyan
  túl tudjuk élni,
  mikor karjaidban tartasz,
  együtt repülünk,
  te meg én
  együtt megérintjük az eget…

C, aisz, c, g, disz, g, c, dúdolta Vanessa a lejátszóval együtt. Kissy mosolyogva figyelte.
  Nemrég még sejtelme sem volt róla, hogy a Popcornnak ennyiféle feldolgozása létezik. Pedig rengeteg van neki, Nimby az emlékezetes születésnap utáni szombaton elővette a netről összegyűjtött változatokat. Azóta kiválogatták Vanessával a legszebbeket, és mostanában folyton ezek szóltak. Ebben a percben éppen a DJ Bell-féle, aminek szövege is van.
  C, aisz, c, g, disz, g, c, dudorászott Vanessa, miközben gépiesen járt a keze. Szünet. C, d, disz, d, disz, c, d, c, d, aisz, c, aisz, c, aisz, c. Nimby utánaolvasott a neten, a dallam lényegi részét Gershon Kingsley harminc másodperc alatt írta. Egy shindy alatt, mondta Martin. Mi az, hogy egy shindy alatt, kérdezték. Harminc másodperc az az időtartam, felelte Martin, ami alatt a nyugodtan álldogáló shindyt a földön nyöszörögve vonagló shindyvé lehet változtatni.
  Ezen akkor jót vitatkoztak. Vanessa szerint tíz másodperc is bőven elég, az ember leadja azt a bizonyos négy ütést, mire a shindy összeroskad és fetrengeni kezd. Egy ütésre lehet másfél másodpercet számítani, akkor hat másodperc a verés, és még van négy másodperce a shindynek, hogy elterüljön. Martin szerint nem mindegy, hogy a shindy a kezelés után vonaglik vagy fetreng, ő vonaglást mondott, Vanessa viszont fetrengést. Akkor persze fölmerült, hogy mi a különbség a kettő között. Mindketten elterültek a földön vagy egy tucatszor, és bemutatták, hogy mi a különbség szerintük, de sehogy nem értettek egyet. Aztán visszatértek a fő kérdésre, hogy mennyi idő kell a shindy leterítéséhez, egy csomószor megverték egymást, és valaki mérte az időt. De vita lett belőle, hogy mi van, ha a shindy védekezik, mi van, ha azok az ütések nem elegendőek, és így tovább.
  Végül Angélique oldotta meg a problémájukat. Azt mondta, létre kell hozni egy kutatási osztályt, ahol ilyen kérdéseket tanulmányoznak. Nimby rögtön elkezdte tervezni a shindyketrecek biztonsági rendszerét.

Vanessa a Popcorn utolsó hangjaival egyszerre készült el. Fölkelt és a csaphoz vitte a krumplit, közben intett Macskának, és a héjakra mutatott. De Macska nem vette a lapot, pedig igazán össze tudta volna szedni és kidobni. Kissy nem ért rá, a húst felügyelte a tűzön. Vanessa megmosta a krumplit, visszatért az asztalhoz, rosszallóan megcsóválta a fejét és hozzálátott a daraboláshoz.
  – Kicsi még – törte meg a csendet Kissy.
  Vanessa a szeme sarkából végigmérte a kis állatot.
  – Kicsi – bólintott. – De nem is azt kértem, hogy öljön meg egy sárkányt.
  Macska ásított egyet, megmutatva tűhegyes fogait.
  – Hát lehet, hogy azt hamarabb vállalta volna, mint a konyhai munkát.
  Vanessa megint Macskára sandított, aztán kétkedő arccal elmetszette a következő burgonyát.
  Nimby kukucskált be a konyhába.
  – Hahó, lányok. Már farkaséhes vagyok, mikor eszünk?
  – Hát ha olyan éhes vagy, gyere és segíts – nyelvelt vissza Vanessa. – Ott egy halom zöldség, amit még meg kell tisztítani.
  – Jó – felelte Nimby, tett egy lépést az asztal felé, aztán megállt, sarkon fordult és kiment.
  Ők csodálkozva összenéztek.
  Nimby pár pillanat múlva visszajött Chantallal és Martinnel. Helyet mutatott nekik az asztalnál, és mindhárman nekiláttak a zöldségeknek.
  Vanessa elégedetten rámosolygott a krumplira.

Minden megváltozott akkor este, tíz nappal ezelőtt – és mégse változott meg minden. Kissy abban reménykedett, hogy ha megtörik a jég, ha végre ráébrednek az érzéseikre, akkor onnantól egy pár lesznek, mint ők Martinnel vagy Piék. De nem lettek. Vagy legalábbis nem viselkedtek úgy, mint akik egy párnak tekintik magukat. Kissy számtalanszor látott gyengéd összemosolygásokat, s a többiek is beszámoltak ilyenekről. Találkozáskor és búcsúzáskor mindenki láthatott puszit. És Niala kétszer úgy találkozott Vanessával, hogy előzőleg alighanem kettesben lehettek, és húgának igencsak csillogott a szeme.
  Ez volt minden. Vanessa nem beszélt se Kissynek, se másnak a dologról, de nem is tett úgy, mintha nem lenne kettejük között semmi.
  Kissynek eszébe jutott az az időszak, éppen egy évvel ezelőtt, amikor Mohi állandóan náluk lógott, de senki nem tudott róla semmit. Azt még csak gyanították, hogy kerüli az iskolát – de hát mit tehettek volna ellene –, mert olyan korán érkezett, hogy nem jutott volna ideje suli után utazni. Megvárta, hogy Kissy hazaérjen és akkor jött. De arról sejtelmük se volt, hogyan él, amíg Pi rá nem kérdezett. A világon mindenről lehetett vele beszélgetni, kivéve önmagát.
  Vanessa zárkózottsága érdekes ellentétet jelenthetett a D’Aubissonok nyílt őszinteségével, de amikor rákérdezett erre Nialánál, az csak a fejét csóválta. Soha semmi problémát nem okozott, hogy Vanessa nem szeret önmagáról beszélni. Persze mindig akad olyan ember, aki ha gyereket lát, múlhatatlan szükségét érzi megkérdezni: „és mi leszel, ha nagy leszel”, de ezek tőle, Nialától se kapnak mást egy vállrándításnál vagy – ha olyan kedve van – egy hülye válasznál, hogy felnőtt, vagy hogy bukott panamai diktátor, esetleg utcaseprő-helyettes. Sose tűnt neki különösnek, hogy Vanessa ugyanígy reagál, hisz mi mást is tehetne, tízezer gyerekből egy ha akad, aki ennyi idős korára szilárdan eltökélte, mi akar lenni, és az se tudhatja, sikerülni fog-e.
  Amióta megfigyelték, hogy Vanessa és Nimby szerelmesek egymásba, azóta már jobban látszana, hogy Vanessa mennyire zárkózott – ha nem az lenne a helyzet, hogy egy bimbózó szerelemről a főszereplők sose beszélnek, hiszen nincsenek is tudatában, hogy mi folyik.
  Csak most, ebben a tíz napban, amikor már ők maguk is világosan tudták, mi történik, s azt is, hogy az egész csapat tudja – csak most lett szembeszökő, hogy Vanessa mennyire hallgat. Meg persze Nimby is.
  Kissy csak napokkal a születésnap után, egy Skype-beszélgetésben tudta meg, kinek sikerült rávennie Vanessát, hogy ruhát vegyen. Jeanne volt az. Vagy egy hónappal korábban, amikor Vanessa előállt a családi ebédre vonatkozó kívánságával, Jeanne megkérdezte, hogy mit vesz föl. Amit máskor, felelte Vanessa csodálkozva, hogy ez egyáltalán kérdés. Jeanne a fejét csóválta és azt mondta, egy ilyen szép lányhoz ruha illik, főleg ilyen jeles napon, a családjával töltött első születésnapján. Vanessa nem lett volna önmaga, ha azonnal beleegyezik. De Jeanne másodszor is elmondta, aztán harmadszor… és Vanessa egyszer csak azt mondta: jól van, akkor legyen ruha.
  Blanche-sal és Nialával hármasban mentek ruhát venni, de nem találtak semmit, ami igazán tetszett volna. Akkor Blanche bevitte őket Nizzába és végignéztek még két üzletet. Végül megvették az almazöld zsorzsettet, ami nagyon tetszett Vanessának, és megvarrták a ruhát.
  – Ha láttad volna, hogy csillogott az arca, amikor először belebújt – mesélte Niala. – Később, kettesben anya azt mondta, akármennyire próbál fiú lenni, kislány ez mégiscsak.

A csapat egyesült ereje hamar legyőzte a zöldségeket, kiterítve feküdt mind, ahogy Nimby mondta. Fölkelt, kiszórta a szemetet – ha már Macska nem csinálta meg –, aztán megkérdezte, mit segítsenek még.
  A választ Nialától kapta, aki ebben a pillanatban érkezett meg a bevásárlásból.
  – Vedd át a tűzhelyet, hogy Kissy mehessen. A postás vár a kapuban.
  Kissy kiment és átvette a postát. Egy kazal apának, egy kazal anyának és egy az alapítványnak.
  A levél felolvasásával Chantalt bízták meg. Nimby javasolta, mert neki szépen csengő hangja van, gyönyörűség hallgatni.
  Kissy Vanessára sandított. A kislány vidáman mosolyogva ült a helyén, egy cseppet sem zavarta, hogy a fiúja egy másik lánynak udvarol. (A fiúja? Nagy kérdés, hogy az-e már, gondolta Kissy.)
  – Ez nagyon hasznos lesz – mondta Chantal, végigfutva a levélen. – Alapítványoknak extra árengedményt adnak. A csoportos kedvezményt is igénybe vehetjük.
  – Mihez? – kérdezte a csapat kórusban.
  Chantal elnevette magát és az asztalra dobta a levelet.
  – Külföldieket tanítanak franciára.
  A csapat nevetett.
  – Ó, dé jo – mondta Nimby valami képtelen akcentussal –, én mindig vágyni mégtánul fránciá és ném ésni áldozátul gonosz fránciá mácskáknák!
  A csapat még jobban nevetett, Vanessa pedig hirtelen fölugrott, a hűtőhöz szaladt, a sajttartóból kivett egy darabka Grand Cru ementálit és odavitte Nimbynek. Az megszimatolta, mint egy kisegér, és Vanessára nézett.
  – Cin-cin?
  – Biztonságos – felelte Vanessa komolyan.
  Nimby bekapta a sajtot, némi rágcsálással megette, aztán rámosolygott Vanessára.
  – Cin-cin! – mondta lelkesen.
  A csapat még jobban nevetett, azok ketten pedig, az általános vidámságra oda sem figyelve, csak álltak és nézték egymást.

Ezen a szerdai napon is nélkülözték Piéket, mint nemegyszer az utóbbi időben; néhány hétvégét is kihagytak a tanulás miatt. Vanessa ebéd közben azt mondta, ő sose fog egyetemre menni, ha a vizsgaidőszak ennyire meghülyíti az embert. Sőt, egyáltalán nem szándékozik a minimálisnál több időt vesztegetni tanulásra. Élvezni akarja az életet, jókat enni, játszani, elgyönyörködni a fák lombjában és a lábánál fetrengő shindy nyöszörgésében…
  Csak idáig mondhatta, mert a csapat felét éppen falattal a szájában találta az utolsó tétel, és félrenyeltek nevettükben. Vanessa olyan ábrándos arccal mondta a shindynyöszörgést, mintha a természet valamelyik csodálatos, a költőktől ezerszer megénekelt szépsége lenne.
  Így aztán a felsorolás nem folytatódott, pedig Kissy rettentően szerette volna tudni, hogy a csókolózás benne lett volna-e. Nem valószínű. Odagondolta volna, de csak kimondatlanul.
  Ebben a pillanatban megszólalt A profi zenéje. A kisegerek megdermedtek, aztán egyszerre kaptak a telefonjuk után.
  – Én vagyok ügyeletben – mondta Martin, és benyomta a telefont.
  – A Gyermekvilág nyílt csatornáján a 4566-os felhasználó gyanús – morzézta a Cirrus. – Tizenkét éves lány, tizenöt éves lány és negyvenéves férfi is volt már. Most randira hívta a 2281-es felhasználót, kora és neme ismeretlen.
  – Kérdezd meg, esett-e szó szexről – javasolta Niala.
  Martin bólintott és SMS-írásra kapcsolt.
  – UZ UP CX AU DEFF – írta, és elküldte a szervernek.
  – Mi se vagyunk egészen normálisak – jegyezte meg Chantal. – Távközléssel érintkezünk a húsz lépésre levő szerverrel.
  – Ingyen van – vont vállat Nimby. – És így sokkal coolabb.
  Megint csörgött a telefon.
  – Igen – morzézta. – A 4566-os felhasználó szexről is beszélt, május 26-án a 4759-essel, akinek neme és kora ismeretlen.
  – Mit beszéltek róla? – érdeklődött Nimby.
  – CQ AU DEFF UP CX – írta Martin. Amióta az X-kódot kibővítették a C-táblával, vagyis a szervernek szóló utasításokkal és az azokhoz tartozó fontosabb szavakkal, remekül el lehetett társalogni a Cirrusszal. Nemcsak SMS-ben persze. Shrekék pillanatok alatt betették az utasításértelmezőt, amihez Nimby írt egy konvertálási táblázatot, és innentől a gép előtt ülve se kellett a menüket bökdösni. Az ember beírta, hogy CU, aztán egy AU-val bevezetett felhasználói sorszámot, és a Cirrus azonnal közölte a felhasználó összes adatát. CM és egy felhasználói sorszám, és máris megkapták az IP-cím alapján kinyomozott postai címet. Nagyon gyors, SMS-ben pedig hihetetlenül kényelmes.
  Harmadszor is csörgött a Cirrus.
  – 4566: Nekem kettő. 4759: Milyen neműek? 4566: Két lány.
  Martin fújt egyet és bontotta a vonalat.
  – Hülye Cumulus. Ez egy családi account. Ez a papa, máskor meg a két lánya chatelt. Szexről, mi? Beszélhetnél vele, Nimby.
  Persze, értette meg Kissy is. De quel sexe sont ils, kérdezte a chatpartner, „milyen neműek” – a Cumulus viszont csak a sex három betűjét fogta föl, és rögtön gyanakodni kezdett.
  – Könnyű azt mondani – felelte Nimby. – Ha túl engedékeny a szűrő, igazi shindységek is átcsúszhatnak rajta. Ha túl szigorú, sok lesz a vakriasztás. Sajnos nincs elég shindynk, akiken tesztelhetnénk. Fogjatok el vagy féltucatot, rakjatok laptopokat a ketreceikbe, akkor majd jobbak lesznek a szűrőink.

Egy csomó őrre lesz szükség, az épület méreteitől függ, hogy mennyire. Kellenek biztonsági berendezések, meg persze a laptopok a ketrecekbe. Úgyhogy nem lesz olcsó mulatság. És kell egy PR-menedzser.
  – Az minek? – kérdezték.
  – Well – mondta Nimby –, valakinek fogadnia kell a shindyvédő szervezetek küldöttségeit és végigkalauzolni őket az intézeten, hogy lássák, nem kínozzuk a shindyket.
  Vanessa fölkapta a fejét és meglepve nézett a fiúra.
  – Shindyvédő szervezetek is vannak? – kérdezte Chantal.
  – Előbb-utóbb lesznek. Állatvédő szervezetek se voltak mindig. Csak akkor jöttek létre, amikor az emberek fölfedezték, hogy némelyek bántják az állatokat, még meg is ölik őket, aztán megsütik – Nimby nagyot nyelt – olajban, gombával, egy kis petrezselyemmel, hozzá burgonya és…
  – Most ebédeltél – szakította félbe Niala nevetve.
  Ekkor megszólalt Vanessa:
  – De Nimby… miért kellene nekünk bemutatni, hogy nem kínozzuk a shindyket?
  – Hogy jó sajtónk legyen – vágta rá Nimby. – Két garnitúra shindyt fogunk tartani. Az egyiket láthatják az újságírók. Azokat nem bántjuk.
  Vanessa megkönnyebbülten fölsóhajtott.
  – Már majdnem megijedtem.
  – Ne aggódj – nyugtatta meg a fiú. – Shindyt verni nagyszerű dolog, egyikünk se mondana le róla.
  – Ó, igen – sóhajtott Martin. – Az a finom, omlós shindyorr, amint kilapul az ember ökle alatt…
  Kissy együtt nevetett a csapattal. Mintha ugyan Martin valaha is orron ütött volna egy shindyt. Vagy bárkit igaziból.
  Ami azt illeti, a csapatból csak Vanessa, azazhogy Mohi vert shindyt eddig, Sheilát. Persze ő is orrba vágta a kamionban. Sylvie-t még Vanessa se üthette meg, csak dobni tudott. Ja, és volt még a verekedés a nagyobbik Joachim fiúval, ott ő csak hárítgatott, aztán Chantal verte puhára. A fiúk eddig még hozzá se nyúltak teremtett lélekhez.
  Ezt meg is mondta.
  – Hát igen – mondta Nimby –, nincs mindenkinek olyan szerencséje, hogy atomrobbanást előzhessen meg.
  – ???…
  – Nos – vette föl Nimby a tudományos arckifejezését –, köztudott, hogy ha két test atomjai egyazon időpontban a térnek egyugyanazon pontjában tartózkodnak, akkor fantasztikus erejű atomrobbanás következik be. Ezt nem szeretnénk, ezért az egyik testet arrébb helyezzük a térben, például fizikai behatással. Akár olyan erős fizikai behatással, amitől a test formája is megváltozik.
  – És piros folyadék távozik belőle, valamint hanghatás hallható? – csillant föl Vanessa szeme.
  – Pontosan!
  Kissy imádta ezeket az ebéd utáni lustálkodásokat. A kisegerek összegyűltek a nappaliban, elnyújtóztak a kanapékon és fotelekben, néha ittak egy kortyot az asztalon álló üdítőkből, és beszélgettek. Nagyrészt hülyeségeket.
  – Ütünk még orrokat mi is, ne félj – mondta Niala, mikor csitult a vidámság. – Csak meg kell várni, hogy a megfelelő orr pont a mi öklünk előtt legyen, aztán durr bele!
  – Tényleg – mondta Chantal –, azt a hátbalőtt pasit nem is számoltad, Kissy.
  – Nem is volt shindy – felelte ő.
  – Joachim se.
  – Ja, tényleg.
  – Hát az se lenne rossz – ábrándozott Vanessa megint. – Persze messzebbről, hogy célozni is kelljen, de elég közel ahhoz, hogy lapos legyen a nózija.
  – Jézusom – szisszent föl Chantal –, orrba akarod lőni?!
  – Szó sincs róla. Azt a harmadik bolygó felszínébe veri bele zuhantában.
  – Ezt pont úgy mondtad, mintha Nimby lennél – nevetett rá Niala.
  – Tehetséges tanítvány vagyok – vigyorgott Vanessa.
  – Tökéletes pár vagytok – mondta Martin.
  Kis csend lett.
  Martin fölkapta a fejét.
  – Úristen… nem létezik, hogy ezt én mondtam…
  – Ugyan – nevetett Vanessa. – Nincsen semmi baj.
  – Én nem akartam tapinta…
  – Maradj már! – torkolta le a kislány, és egyenesen Nimbyre nézett. – Úgy van, ahogy mondod: tökéletes pár vagyunk…

Tá tátáti titi ti tátitá, csipogott föl a telefon. Vanessa csinálta nemrég ezt a csengőhangot midiszerkesztővel, azt morzézza, hogy email, de olyan hangon, mint a xilofon. A Cirrus felügyeli az alapítványi postafiókot, és ha a csapat valamelyik tagja ír, esetleg valamelyik partnercég vagy a rendőrség, akkor továbbítja az ügyeletes telefonjára.
  Martin fölvette az asztalról a készüléket és rányomott a levélre.
  – Nocsak – mondta. – Chantal, olvasd már föl!
  – Mert nekem szépen csengő hangom van? – vette át Chantal a telefont.
  – Igen, és a délelőtti levélnél nem élvezhettük.
  – „Kedves kisegerek! Remélem, nem késtünk el és még nincs betáblázva a nyaratok. A miénk mostanra alakult ki. Sajnos az idén nem tudunk Franciaországba utazni, de Elkével nagyon szeretnénk viszontlátni titeket. Ezért arra gondoltunk, hogy az egész csapatot meghívnánk magunkhoz augusztus első két hetére. A szükséges formaságokat majd elintézzük, a költségekre pedig ne legyen gondotok. Üdvözlettel: Anne Schneider.”
  – Nahát – mondta Vanessa.
  – Nahát – mondta Nimby is.
  – Nahát – bólintott Kissy.

Két nappal később, pénteken bebizonyosodott, hogy Vanessa és Nimby csakugyan tökéletes pár.
  Franconville-ben készültek tölteni a hétvégét, s mivel Kissy iskolájában aznap korábban ért véget a tanítás, Vanessával ketten már előbb odamentek. Martinnek családi kötelezettségei voltak, Chantal pedig lelkesen tárgyalt valamit egy sráccal a párhuzamos osztályból. Kissy tudta, hogy Vanessa kint vár a kapu előtt, úgy beszélték meg, hogy ő már haza se megy Vaucressonba, egyenesen Neuillyből indulnak Nimbyékhez. És tudta azt is, hogy Vanessa egyetlen okból vár odakint. Hiába menne most Franconville-be, Nimby még jó ideig nem szabadul a suliból. Úgyhogy Kissy nem várt Chantalra, intett neki és ment.
  Vanessa csakugyan odakint várt, de nem az utcán, hanem az udvaron. És láthatóan nem unatkozott.
  – Jól jegyezd meg, amit mondtam – hallotta Kissy a szavait közeledtében. – Én a helyedben föl is írnám a szobám falára. No szia.
  Ezzel otthagyta a fiút, akihez szavait intézte, és vidám mosollyal csatlakozott Kissyhez, aki homlokráncolva pillantott vissza. Egy nagydarab srác volt, szenvedő arckifejezéssel; az áruházi biztonsági őrnek volt ilyen a képe, emlékezett vissza Kissy. Az a pasas ki is esett a fejéből, amikor két nappal korábban összeszámolta Vanessa áldozatait.
  – Bántottad? – kérdezte.
  – Ó, csak egy kicsikét – nevetett Vanessa, és vissza se pillantott a nála két fejjel magasabb fickóra. – Rossz, neveletlen fiúcska, ezért egy csöppet megfenyítettem.
  Útközben elmesélte. Páciense – nem, nem áldozata, javította ki Kissy szakkifejezését, ő csak segíteni akar, amikor üt – egy másik fiúval együtt egy barna bőrű diákot zaklatott. Talán arab lehetett, vagy indiai, Vanessa nemigen tanulmányozta. Lökdösték, a haját cibálták és röhögtek. Ő csak odament, megveregette a vállukat, s amikor megfordultak, kicsit megütötte őket. Éppen csak hogy. Aztán mondott nekik pár keresetlen szót a rasszizmus ártalmairól, például hogy a faji megkülönböztetés gyomorbántalmakat okoz, mint éppen most.
  Kissy nevetett és fél kézzel magához ölelte ezt a kis… minek is nevezze? Kis lovagot, például, de ez hülyén hangzik, Kissy nem emlékezett rá, hogy a lovag szónak lenne nőnemű változata. Lánylovag?
  – Á – vont vállat a kislány, mikor elmondta neki, mire gondolt –, nem vagyok én lovag. Beérem a szerény Az Emberiség Megmentője címmel, té-em.
  – Mi az, hogy té-em? – törölgette Kissy a szemét.
  – Trade mark, bejegyzett védjegy.

Vanessa tehát aznapra már kiverekedhette magát – nem rajta múlt, hogy megint ütnie kellett.
  Blanchard úr nem sokkal korábban kibérelt egy kis műhelyt Franconville szélén, ott épített át egy csomó teherautót egy cégnek. Kijöttek ide, amíg a csapat többi része befut, körülnézni. Még a vezetőfülkékbe is fölmásztak, Blanchard úr megmondta, hogy csak azokon a kocsikon dolgoznak, amik bent állnak a műhelyben, a kint parkolók majd később jönnek.
  Kissy egy ideig elnézte a kutyát. Sose gondolta, hogy ilyesmi teherautóban is van. Talán az előző sofőr itt felejtette, vagy talán baleset érte és nem jött vissza érte? Helyes kis kutya volt, világosbarna, fehér tappancsokkal és sötétbarna fülekkel. Kissy közelebb mászott és leoperálta a tükörről, amin függeszkedett a karikájánál fogva. Majd megkérdezi, megtarthatja-e.
  Ahogy zsebre tette, észrevette a banditákat.
  Ez a szó jutott eszébe, talán azért, mert itt fönt a teher vezetőfülkéjében olyan magasan érezte magát, mint egy repülőgépen. A vadászpilóták hívják banditának az ellenséges gépeket, úgy mondják, két bandita hat óránál.
  Most négy banditát látott tizenegy óránál, úgy ötven méterre. Lakli kamaszok voltak, közelebb a húszhoz, mint a tizenöthöz, és egyáltalán nem bizalomgerjesztőek. Kettőnek tarajos volt a frizurája, egy mostani divat szerint, amire Kissy csak megvetéssel nézett. A másik kettő majdnem kopasz. És mind a négynek fekete bőrszerkója volt. Úgy látszik, ez nem megy ki a divatból, Kissy nemrég látott egy nyolcvanas évekbeli filmet, ott is ilyen cuccokban jártak a vagány pofák.
  Persze őtőle járhattak volna akárhogy, ha békén hagyják a társait. A négy bandita azonban éppen ővelük foglalkozott. Vanessa és Nimby körül járkáltak körbe-körbe, és bizonyára megjegyzéseket tettek. Közben gúnyosan röhögtek.
  Kissy felsóhajtott. Ezek ma este fájó tagjaik borogatásával lesznek elfoglalva, csak mert egy kis szórakozásra támadt kedvük. De négyen vannak és elég nagyok, Vanessának meggyűlhet velük a baja. Nimby meg még sose verekedett igaziból. Jobb lesz, ha segít nekik.
  Már indult volna, amikor észrevette, hogy Nimbynek mozog a szája.
  Furcsán mozgott, föl-le, mintha rágna valamit. Kissy hirtelen ráébredt, hogy Nimby szájmozgással morzézik. Álltak egymással szemben, ügyet se vetve a négy ürgére, és a szájukat mozgatva megbeszélték a stratégiát.
  – …magasra – olvasta le Kissy. – Csak simán gyomorba meg tökön.
  Nyilván azt mondta, hogy nem kell magasra támadni, az egyik tarajos elég langaléta volt.
  Vanessa bólintott, és alighanem válaszolt is, de az ő arcát Kissy nem láthatta.
  Átmászott a másik ülésre, jobb, ha azon az oldalon száll ki. Halkan kinyitotta az ajtót, lábával megkereste a fölhágót és leugrott. Az ugrás nem sikerült tökéletesen, elesett, ezért inkább áthengeredett a fején, hogy tompítsa az ütést. Aztán föltápászkodott és a teher elejéhez ment kukucskálni. Nem szalad oda, már eldöntötte. Ha odamegy, nem ketten lesznek négy ellen, hanem hárman, de ha a verekedés közben jelenik meg váratlanul, hattal is felér majd.
  Innen már a felcsattanó röhögést is hallotta, de a szavakat nem értette. Több szó nem is volt. Az egyik kopasz megmarkolta Nimby vállát, aki odanyúlt és lelökte volna, de nem tudta, túl erős volt a szorítás. Ekkor megfogta a kezet, aminek tulajdonosa feljajdult.
  Vanessa abban a pillanatban oldalra lendült és gyomron vágta a másik kopaszt, aki hátratántorodott, az első kopasszal egyidőben, akit Nimby hátrarúgva bokán talált, aztán megpördült és tökön rúgott. Kissy még soha nem látta Nimbyt ilyen gyorsan és pontosan támadni, döbbenten nézte, ahogy Nimby tornacipőjének talpa becsapódik a legfájdalmasabb ponton, s a kopasz felhördülve hátratántorodik.
  A következő pillanatban Kissy hálát adott a lélekjelenlétéért, amiért előkapta a telefonját és videózni kezdett. Már Nimby támadásáért is kár lett volna, ha nem sikerül megörökíteni, de ami ekkor következett, az igazi kincs lesz az archívumukban. A hosszú tarajos Vanessa felé ütött, de a kislány könnyedén arrébb lépett, fölemelte a kezét, ami telibe találta a fickó állát; aztán olyan hihetetlen gyorsasággal pördült meg, amit Kissy el sem tudott képzelni. Az egyik pillanatban még a tarajos állába ütköző kezet látta, a másik pillanatban pedig már Vanessa lába vágódott a srác hasába. A kettő között teljes fordulat, de követhetetlen sebességgel.
  A hosszú úgy repült hátrafelé, mint akit eldobtak. A feje beleütközött az egyik teher motorházába – a kondulásról Kissy megállapította, hogy vagy a motorház, vagy a hosszú feje üres belül –, azzal elterült a kocsi előtt a földön.
  Nimby megcsodálta a lány mutatványát, aztán a negyedik fickóhoz fordult. Kissy riadtan látta, hogy Nimbynek hiányzik a szemüvege. A kisebbik tarajosnak azonban esze ágában se volt verekedni, ahogy a két kopasznak se. Hárman háromfelé iszkoltak.
  – Állj csak meg, öcsi – mondta Kissy, és kilépett a tarajos elé. Az megtorpant, és rémülten bámult rá. Azaz persze nem őrá, hanem a kibiztosított Nimbusz–1-es feketén ásító csövébe. A Nimbuszoknak nem volt ugyan csöve, de a tarajos arckifejezésén ez nem sokat változtatott.
  Kissy mosolygott. – Hát milyen barát az ilyen? Menj vissza és harcolj!
  A tarajos bizonytalanul megrázta a fejét és körülnézett.
  – Pont te sértetlenül úsznád meg? Ezt igazán nem hagyhatom.
  A tarajos megfordult és rohanni kezdett. Kissy elengedte a Nimbusz gumiját és eltette a fegyvert. A tarajos ordítása már csak messziről hallatszott. Pár napig nem lesz kedve leülni, nevetett Kissy, és odaballagott a társaihoz.

Nimby morcosan nézegette a szemüvegét. Akkor eshetett le, amikor megrúgta az emberét. Az egyik szára letört és mindkét lencse meg volt karcolódva.
  – Mennyire látsz nélküle? – nézett rá Kissy ijedten.
  – Tűrhetően. Pár méterrel távolabb már nem éles a kép, de azért nem tévedek el.
  – Van tartalék szemed? – kérdezte Vanessa.
  – Persze, otthon van.
  A hosszú tarajos prüszkölve tért magához, amikor a képébe csapódott egy vödör víz. A szája vérzett, de még nem vette észre. Rémülten bámulta a fölötte állókat. Az előbb még csak két gyerek volt, most viszont már három, és három overallos férfi, egyik óriásibb, mint a másik. Az egyik lenyúlt és megragadta a tarajos mellén a fekete bőrszerkót. A karja olyan vastag volt, mint a tarajos combja.
  – Nem vagy szimpatikus – sziszegte a tarajos arcába, miután fölemelte magához, mint egy pelyhet. – Beszemtelenkedtél a parkolómba és zaklattad az én védtelen kis csemetéimet. Csúnya dolog. Most lecsavarom az orrodat.
  Meg is ragadta az orrát, mint aki le akarja szedni, de nem tett benne akkora kárt, amekkorát a tarajos üvöltött.
  Nimby közben benyúlt a tarajos farzsebébe és kivette a tárcáját. – Elkérhetem, apa?
  – Tessék. – Blanchard úr elengedte a srácot, aki nagyot puffant a földön, és megint beverte a fejét a teherkocsiba.
  – Kösz. Szóval némi kár esett a szemüvegemben – mutatta föl Nimby a halott műszert –, úgyhogy kárpótoltam magamat, ha nincs ellene kifogásod. – Fölmutatta a tárcát is, aztán zsebre tette mindkettőt. – Most pedig szeretnék neked elmagyarázni valamit. – Leguggolt a nyöszörgő tarajos elé, és bal kézzel az arcára mutatott. – Légy szíves, üsd meg az arcomat.
  A tarajos rámeredt és gondolkodás nélkül odavágott. A keze csak Nimby karját érte, de ezt észre se vette, mert ugyanabban a pillanatban rázuhant egy iszonyatos pofon. Kissy boldogan sóhajtott. Gyönyörű pofon volt, aranyló szikrákkal, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
  – Nem tudom, ennyiből érthető-e – mondta Nimby. – Esetleg próbáld újra.
  A srác rémülten rázta a fejét.
  – Jól van – mosolygott Nimby. – Tehát a tanulság a következő. Ha megpróbálsz hozzányúlni ilyenekhez, mint mi, az fáj. Sose lehet tudni, hogy a fejed fájdul meg tőle – ezzel homlokon ütötte, amitől a feje megint hozzákondult a teherhez – vagy a gyomrod – és behúzott neki. És azt se feledd – állt föl Nimby nyugodtan –, hogy senkin se látszik, mekkorát üt vagy rúg. Nem volna kedved elhagyni a helyszínt?
  Nem kellett kétszer mondani. Támolyogva bár, de elpárolgott a fickó.

Kissy sose kérdezte meg, mivel szórakozott a négy figura, mielőtt szétütöttek közöttük. Az volt az érzése, hogy Vanessáék örülnek neki, hogy nem volt fültanú. Talán valami gyengéd pillanatot vettek észre kettejük között, és ezen kezdtek poénkodni.
  Blanchard úr ráparancsolt Victorra, az egyik munkására, hogy vigye haza a gyerekeket, mert nem akar több meglepetést. Vanessa megmagyarázta neki, hogy mindössze egyetlen ember volt a történelemben, aki őrajta megpróbált bosszút állni, és az is nagyon megbánta; de Blanchard úr csak bólintott és azt mondta, nem is akar többet.
  – Mi lett azzal az eggyel? – kérdezte Victor, amikor beszálltak a kocsiba.
  Vanessa mosolygott.
  – Mostanra biztos tud már járni. Lassan másfél éve volt. Néha kártyáztunk a srácokkal a téren, és egy krapek nagyon nyert. Kifigyeltem, hogyan csal és lelepleztem. Akkor csak pár pofon volt, de a krapek berágott és meglesett egyik este. Meg akart verni… de valahogy úgy adódott, hogy kiesett a kocsiútra.
  – És elütötték? – vigyorodott el Victor hatalmas szájával.
  – El. Méghozzá egy teherautó. A sofőr hívta a mentőket… azok szimatról megmondták, hogy a pofa részeg, úgyhogy engem senki se gondolt másnak, mint arra járó gyereknek, aki ilyen szörnyűséget látott, szegény.
  Victor mennydörgő hahotában tört ki, ami majdnem kivitte a kiskocsi tetejét. S már otthon is voltak. Victor nem szállt ki, alighanem örült, hogy egyszer sikerült bepréselnie magát a járműbe.
  Kissy nemigen látott még ekkora darab embert. Százkilencvenhét centi magas volt, és a súlya is megvolt hozzá. Volt rajta zsír is bőven, de az izmaira se panaszkodhatott. Kissy még néhány hete a rendes műhelyben látta, hogy fölkap és arrébb tesz egy szerszámokkal teli acélszekrényt, olyan magasat, mint Nimby. Később odament és kíváncsiságból megpróbálta megmozdítani a szekrényt. Mintha oda lett volna betonozva.
  – Hát ti? – nyílt az egyik utcai ablak és Angélique nézett ki rajta. – Már éppen hívni akartunk, hogy merre vagytok.
  – Csak tornásztunk egy kicsit – nevetett Vanessa. – De már jövünk is. Szia, Victor, kösz a fuvart!

– Fantasztikusak voltatok – állapította meg Pi, amikor a csapat végignézte Kissy videóját. – Sose gondoltam volna, hogy ilyen gyorsak vagytok.
  – Egy kis adrenalin és jó légzéstechnika – mondta Vanessa. – Ti is meg tudjátok csinálni, csak még nem próbáltátok.
  A hétvége hátralevő része már eseménytelenül telt. A kisegerek elkezdtek németül tanulni, hogy ne csak a Schneider házaspár társaságában boldoguljanak Németországban, no meg hogy Elkével is szót értsenek. Ezen a hétvégén főleg a netről vadászták össze, amit a német nyelvről meg lehetett tudni; leginkább elemi udvariassági kifejezéseket és a nyaralásnál hasznosítható szavakat. A nyelvtannal nem sokat akartak vacakolni. Mint Nimby kifejtette, a kérem, pohár és víz szavak egymás után minden nyelvtan nélkül a világ minden nyelvén egy pohár vizet jövedelmeznek, kivéve a sivatagi nyelvjárásokat. Ott is lehetséges, vitatta Chantal, csak a válaszban föl kell ismerni a várni, megérkezni és oázis szavakat.
  – Ó, az ördögbe – mondta Kissy este, amikor ki akart bújni a nadrágjából.
  – Mondd inkább: „a shindy vigye el” – tanította Vanessa. – Mi a baj?
  – Elfelejtettem a kutyát – vette ki zsebéből a kulcstartót.
  – Hát ez?
  – A teherautóban találtam. Meg akartam kérdezni, megtarthatom-e.
  – Majd megkérdezed – mondta Chantal.
  – Meg – bólintott, és az ajtó melletti asztalkára tette a kutyát.
  – Mit akarsz vele? – kérdezte Niala.
  – Például őrizheti a kulcsaimat. Azért kutya.
  – Macska nem fog örülni – mondta Vanessa homlokráncolva, míg belebújt a pizsamájába.
  Niala nevetett. – Nem hiszem, hogy baja lenne kulcstartókkal.
  – Különben is – mondta Kissy –, Macska egyedül van, mi meg nyolcan egerek. A többség szava dönt. Márpedig a kutyák jóban vannak az egerekkel.
  Niala megállt az öltözésben. – Ezt honnan veszed?
  – Természetesen a Tom és Jerryből – felelte Kissy magától értetődően.
  – Aha – mondta Niala. – Nos, én voltam már szemtanúja egér és kutya találkozásának, és meg kell mondanom, onnantól az egér családja feketében járt. De elismerem, hogy a mi szempontunkból Tom és Jerry hitelesebb forrás.
  Reggel Kissy megmutatta a kulcstartót Blanchard úrnak, aki csak rápillantott és annyit mondott, se a régi tulajt nem fogja érdekelni, se az újat, nem is tudnak róla, tartsa csak meg. Kissy tehát rátette a kapu és a ház kulcsát meg a kabalakulcsot; D’Aubissonék mindig tartottak egy kis kulcsot a kulcstartóikon, hogy az vigyázzon az egész kulcstartóra, és ő is eltanulta. Vanessa hozott neki egy régi lakatkulcsot. A kulcstartót Nimby első látásra elnevezte Cöveknek, a nagydarab bulldog után, aki Jerry védelmében a legkülönbözőbb alakúra szokta püfölni Tomot.
  – Így lesz célszerű – mondta. – Te duplán Jerry vagy, mert az alapítványt is így hívják meg a fedőneved is ez. Úgyhogy akármilyen Tommal találkozol, csak rá kell uszítanod a kulcstartódat.
  Martin emlékeztette, hogy az ő fedőneve Tom, és nem szeretne Kissy kulcstartójával viaskodni ahelyett, hogy.
  Csend.
  – Ahelyett, hogy?… – kérdezte Jerry gyanakodva.
  – Ha elteszed a kulcstartódat, megmondom – nevetett Tom.
  Jerry ránézett Cövekre, megcsörgette a kulcsokat, és orrát felhúzva kisétált, pontosan úgy, ahogy Macska szokta. Magában pedig elhatározta, hogy egy bizonyos éjszakán majd kiteszi Cöveket a szobából, nehogy elpüfölje Martint, amiért hozzányúl. Mert akkor ők nem Tom és Jerry lesznek, hanem két szerelmes.

– Hamarosan betöltöd a tizennégyet – mondta Niala.
  Kissy szórakozottan bólintott és a lombsátrat nézte a fejük fölött. A teraszon heverésztek, a diófa árnyékában. Vanessa a teraszról szokott átmászni a fára és vissza, de most ott ült mellettük.
  Ő is imádta ezt a helyet, nemcsak Vanessa. A D’Aubisson-villa és a panzió körül minden zöld és aranyszínű, de vannak helyek, ahol még zöldebb és aranyszínűbb. Ez a hely is…
  – Nem gondolkodtál még a dolgon? Ilyen döntést nem hoz az ember percek alatt.
  Kissy ekkor értette meg, miről beszél a barátnője. Elkapta tekintetét a levelekről és ránézett.
  – Jaj, ne csináld már – nevetett Niala. – Macska néz folyton ilyen morcosan. Ugye nem azt a hülyeséget akarod mondani, amire gondolok?
  Kissy sóhajtott. De igen, pontosan azt a hülyeséget szerette volna mondani, de így inkább nem mondja. Niala úgyis csak azt felelné, hogy Vanessa már éppen elég érett a témához.
  Sóhajtott. Aztán harmadszor is.
  – Aha – mondta Vanessa. – Mikor?
  Kissynek elkerekedtek a szemei, de Niala megrázta a fejét.
  – Nem, ezek nem „minél hamarabb” sóhajok voltak, hanem „fogalmam sincs, mit feleljek” sóhajok.
  – Vagy úgy – mondta Vanessa komolyan, amire mindhárman elnevették magukat.
  – Nem, tényleg nem tudom – csóválta Kissy a fejét. – Martin nagyszerű srác, és bolondulok érte. De ágyba bújni… talán még nem.
  Hirtelen eszébe jutott valami.
  – Niala… figyelj csak…
  – Figyelek.
  – Ha nem kellene a törvénytől tartanod… ha Pi nem lenne felnőtt, vagy alacsonyabban lenne a korhatár… akkor mit tennél?
  – Most, nem egész tizennégy évesen?
  – Igen.
  – Ha emlékszel, valamikor azt mondtam, hogy tizenöt-tizenhat éves korom előtt amúgy se akartam volna.
  – Igen, emlékszem… de be is tartanád?
  Niala határozatlan arccal nézte az egyik faágat.
  – Nem tudom. Azt hiszem, igen, de… Nézzétek, én imádom Angélique-et, nagyszerű lány, de ha büntetlenül megtehetném, akkor már lecsaptam volna a srácot a kezéről. Mert őt meg még jobban imádom.
  Kis csend ült a teraszon. A diófa egyik ágán megjelent Macska Négy, és komoly, óvatos képpel mászott fölfelé.
  – Egyszer majd – szólalt meg Niala vontatottan –, ha még akkor is együtt lesznek, lesz egy kellemetlen beszélgetésem Angélique-kel. Lehet, hogy ez a barátságunkba fog kerülni… az is lehet, hogy itthagy minket, kilép az egerek közül. Mindkettőt nagyon sajnálnám. De nemigen lesz más választásom. Egy év múlva le kell ülnöm vele és megmondanom neki.
  Hallgattak. Macska Négy kitartóan mászott fölfelé.
  – Meddig akarjátok még ezt csinálni? – kérdezte Vanessa.
  – Mit? – hökkentek meg.
  – Hogy kínosan ügyeltek rá, nehogy kérdezzetek tőlem valamit.
  Kissy és Niala egymásra nézett, és elnevették magukat.
  – Igazad van – mondta Niala. – Ami azt illeti, éppen te jártál a fejemben.
  – Tudom – bólintott Vanessa. – Másodosztályú gondolatolvasó varázslat.
  Niala nevetett. – És mit gondoltam rólad?
  Vanessa megrázta a fejét.
  – Csak másodosztályú!
  Nevettek. Macska Négynek ezalatt lecsúszott a lába az ágról és csüngve maradt ég és föld között. Egy pillanatig rémülten kapaszkodott, aztán odakiáltott nekik:
  – Miau!
  – És akkor mi van? – kérdezte Vanessa szigorúan. – Én kértem, hogy mássz oda föl? Oldd meg!
  Macska Négy némi kalimpálással elérte az ágat és biztonságos helyzetbe tornázta magát.
  – Miau – sóhajtotta megkönnyebbülten.
  – No látod – mondta Vanessa.
  Jót nevettek megint. Igen, gondolta, ha mástól hallja, akkor is tudná, hogy csak Vanessa lehet, aki így beszél a macskákkal. Mintha az alkalmazottai lennének, akiktől nem fogad el panaszt olyasmivel kapcsolatban, amiért nem ő a felelős – ha nem tetszik valami, forduljanak a szakszervezethez vagy mondjanak föl. Talán ez összefügg azzal, hogy Macska szívében egyeduralkodó? Már Pivel sincs annyira jóban, mint kicsi korában, Vanessa viszont még ölbe is veheti. Tőle, Kissytől legfeljebb simogatást fogad el nagy kegyesen, ha éppen úgy tartja kedve. Lehet, hogy többre tartaná, ha úgy beszélne vele, mint a cselédlányával? Már késő változtatni, ha holnap otthon azt mondaná: „nem érdekel a nyávogásod, oldd meg a problémáidat, tőlem egerészést is vállalhatsz bérmunkában”, akkor Macska csak nézne rá nagy szemekkel, sértődötten, aztán magasra tartott farokkal kivonulna.
  – Dehogyis – mondta Vanessa, amikor elmesélte nekik az egész gondolatmenetet. – Megmagyarázná, hogy nem teheti, ő a Jerry Alapítvány macskája, nem nyúlhat egerekhez.
  – Gondolod?
  – Biztos. Okos kislány, csak nem látszik rajta, mert a bájos pofika láttán mindenki azt hiszi, hogy kettőig se tud számolni.
  Kissy elnézte egy kicsit Vanessa bájos pofikáját. Milyen sokat változott október óta… akkor egy riadt kis vadóc volt, akinek az a fontos, hogy ne kerüljön senkinek az útjába – most meg, ahogy itt hever a nyugágyon, édes magabiztossággal nézi a világot, és nem fél többé semmitől.
  – Még mindig Macskáról beszélsz… vagy inkább saját magadról? – kérdezte végül. – Hiszen te is éppen elég bájos vagy, hogy azt hihessék, nem tudsz semmit.
  – Á – legyintett Vanessa –, sehol se vagyok Macskához képest. A kandúrok buknak a selymes fehér bundára és a kecsesen forgatható fülecskékre…
  – Hát ha nekem hosszú bajszom lenne – nevetett föl Kissy –, Martin kiszaladna a világból!
  Macska Négy megfordult és visszaindult a fa törzséhez.
  – Egyébként igazad van – mondta Niala. – Tényleg kínosan ügyelünk rá, nehogy kérdezzünk tőled valamit.
  – S miért? – érdeklődött húga.
  – Mert gyávák vagyunk. Nem merünk egyenes kérdéseket neked szegezni, nehogy futnunk kelljen az életünkért.
  Vanessa mosolyogva megnézte tenyere élét, ezt a veszedelmes fegyvert, aztán váratlanul kirukkolt a válasszal.
  – Igazából nincsen semmi különös.
  – Mi az, hogy…
  – Úgy értem – folytatta Vanessa sietve –, hogy nagyon jól elvagyunk, meg minden… de semmi több. Vagyis hát szoktunk néha… csókolózni…
  – Ez nagyszerű – mondta Niala, gyengéden rámosolyogva testvérére. – Nimby remek srác. Régóta reménykedtem benne, hogy egyszer ti ketten…
  – Úristen, de hülye vagy! – csattant föl Vanessa olyan hirtelen, hogy mindketten összerezzentek. A kislány felpattant és már lépett is föl a terasz korlátjára. – Ha víziló lennél, érteném, de ti állítólag fára mászásra termett faj vagytok!
  Kissyben ekkor tudatosult a fa irányából érkező kétségbeesett nyávogás, de Macska Négyet nem látta sehol. Niala már fölállt, úgy kereste, Kissy követte a példáját, így fedezte föl. Macska Négy egyetlen manccsal csimpaszkodva lógott egy ágon, és segítségért kiabált. Vanessa egy majom ügyességével végigkúszott az ágon, aztán megállt az állatka fölött és lenézett.
  Macska Négy fölnézett rá.
  – Miau – mondta panaszosan.
  – Ilyen hülye macskát még életemben nem láttam – ripakodott rá Vanessa. – Hát még fára mászni se tudsz? – Lenyúlt, fölemelte, magasra tartotta, úgy mosta meg a fejét. – Levetítsem neked a Cliffhangert, hogy végre tanulj valamit? Vagy hozzam el a nagynénédet Vaucressonból? Macskának hívják, és ő is macska, mint te. – Kissy majdnem fölnevetett, mert hát mi más lehetne egy macska nagynénje, mint macska, de egy hangot sem akart elszalasztani a szónoklatból. – De ő büszke a macskaságára és sose rimánkodna segítségért; nem is kell neki, mert ő tud fára mászni, és nem fél a magasságtól, mint te, népednek szégyene. Úgyhogy először is kikezelem a tériszonyodat. Emlékszel még, hogyan kell talpra esni, vagy aludtál azon az órán? – Kitartotta az állatkát a négyméteres mélység fölé. – Felkészültél? Rajta!
  Míg a cicus előírásosan talpára esett a fűbe és elrohant, Kissy arra gondolt: egy igazi Jerry-cica most kinyitott volna egy ejtőernyőt, méltóságteljesen aláereszkedik, aztán visszamászik a fára és lelöki Vanessát bosszúból.

– Képes voltál ledobni das Katz a fáról? – csodálkozott Martin.
  – Natürlich – felelte Vanessa. – Szigorúan kell fogni őket, különben az ember fejére nőnek. Hogy van németül a szigorú?
  Nimby előkapta a telefonját, amiben már lapult egy elektronikus szótár.
  – Rigorös, majdnem úgy, mint franciául.
  – Danke. És a fa?
  – Der Baum – kereste ki Nimby.
  Vanessa azonnal lefordította Jerry-németre. – Kösz. Szóval das Katzokat rigorös kell fogni, akár das Baumról is ledobom őket, ha ezzel móresre taníthatom. Már ekkora koruktól – mutatott vagy öt centit két keze között – szent meggyőződésük, hogy a világ őértük van, és minket azért teremtett das Gott, hogy őket kiszolgáljuk. Le kell törni a szarvukat.
  Egy pillanatra elhallgatott.
  – Másrészt viszont nekik is hasznukra válik, ha nem kell a fán kapaszkodva segítségért sivalkodniuk. Én csak tudom. Engem is ledobtak das Baumról, amikor kleine voltam, nem hagyták, hogy csak sivalkodjak.
  Kissynek könny szökött a szemébe, amikor látta, hogy Nimby fél karral magához öleli Vanessát, aki a fiú vállára hajtja a fejét.
  A kertben ültek, éppen németórához készültek, amikor Vanessa elmondta esetüket Macska Néggyel.
  – Mi legyen? – kérdezte Pi, a mai óra anyagára gondolva.
  – Die Familie – vágta rá Kissy gondolkodás nélkül, nem is ügyelt rá, hogy semlegesnemben mondja, Jerry-németül. Megszavazták, hogy nem kínlódnak a nemek memorizálásával, mindent semlegesnemben fognak mondani. Nevessenek csak rajtuk a németek, nem baj az.
  Ahogy nézte Vanessát és Nimbyt, ahogy mindenki szeme láttára összesimulnak, az jutott eszébe: ők voltaképpen egy család. Mindenkit összeköt a többiekkel valamilyen családi-rokoni szál, még ha nem is hivatalos. Őt Vanessa a nővérének tekinti, annak a nyolc röpke napnak az emlékére, amikor a szülei gyámságot vállaltak fölötte. Niala viszont a törvény előtt is a testvére. Nimby pedig a szerelmese, ahogy Nialának Pi, még ha nem is tud róla. Angélique-et pedig Pihez kapcsolja szerelmi szál. Martint őhozzá. Chantal az egyetlen kakukktojás, de majd esetleg testvérévé fogadja, és akkor egyetlen családot alkotnak valamennyien. De ez ráér, mert Pi és Angélique még nem tudhat róla.

Így telt az iskolaév legvége és így kezdődött a vakáció. Szinte észrevétlenül ért véget a tanítás, mert az életük csak annyit változott, hogy attól fogva állandóan együtt lehettek. Eleinte Vaucressonban, aztán lementek Beaulieu-be. De ugyanúgy folyt az életük. Verekedtek, gyakorolták a különféle Jerry-technikákat, németül tanultak.
  Még Vaucressonban történt, hogy reggeli közben eszükbe jutott az előző nyár, előkerült néhány tavalyi fotó, köztük egy, amin a mikrobusz fölkaptat a saint-jeani hegyoldalon, s volánja mögül Niala ruhája sárgállik.
  Niala elgondolkodott, és reggeli után kihívta a csapatot a garázsba. Sem apa, sem anya nem volt otthon, ilyenkor a Citroënt be szokták tenni.
  A kulcs benne volt, Pi egyszer letette valahol a házban és félórát keresték, azóta mindig benne hagyja, ha a kapun belül áll itt vagy Nimbyéknél.
  Niala beült jobbra, aztán kinyitotta a túlsó ajtót és intett neki.
  – Gyere, Kissy, szállj be!
  Ő megfogta az ajtót és megállt.
  – Mit akarsz?
  – Hogy beleülj az autóba. Gyere már!
  – Csak nem vezetni akarod tanítani? – kérdezte Angélique.
  – De, pontosan azt.
  – Miért te… és miért Kissyt?
  – Mert nekem jutott eszembe, és mert valakivel el kell kezdeni. A többiekre is sor kerül.
  Kissy hátralépett.
  – Kezdje Martin!
  – Nem jó – jelentette ki Niala –, az elsőnek lánynak kell lennie.
  Olyan magától értetődően mondta, hogy senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, miért; ellentmondani meg végképp nem.
  – Rendben van – sóhajtotta, és beült a kocsiba. Az ajtókat nyitva hagyták. Ahogy Niala bólintására rátette a kezét a kormányra, rögtön kinőtt a második feje. Már rég nem használta. Most a második fejének le volt hunyva a szeme, és a fehér Citroënt látta maga előtt a konyhabútorba fúródni, alóla kisegerek lábai meredtek elő. Föl se tűnt neki, hogy köztük és a konyha között az éléskamra van.
  – Három pedál van a lábadnál – mondta Niala. – Kuplung, fék, gáz. Balra van a kuplung. Tedd rá a lábad és nyomd le.
  Rátette, lenyomta. Nem volt könnyű.
  – Oké. Elengedheted. Csak hogy érezd a mozgását. Most a féket. Az a középső. Jól van, és most a gázt. Jobboldalt.
  Kissy riadtan megrázta mindkét fejét.
  – Gyáva egér vagy! – feddte meg Niala. – Gyújtás nélkül nem indul el!
  Kissy lenyomta hát a gázpedált is, remélve, hogy ha Niala rosszul tudná, Pi vagy Angélique idejekorán figyelmezteti. De a kocsi meg se moccant.
  – Jól van. Most próbáld ki a sebváltót. Ez itt. Most üresben van. Taposs a kuplungra és told balra előre. Ez az egyes. Hátra, kettesbe. Most előre és jobbra, az a hármas. Ne feledd közben a kuplungot.
  – Az mire kell? – kérdezte fújtatva. Nem volt könnyű a kuplungot nyomni és közben rángatni a váltót.
  – A sebességváltóban különböző méretű fogaskerekekre viszed át a forgást, így változtatod a sebességet. De amikor másik fogaskereket raksz oda, előzőleg szét kell választani a két kereket, különben összezúzod a fogaikat. Álló helyzetben igazából nem kell, de muszáj megszoknod, hogy kuplungolj. Ha sokat váltasz kuplung nélkül, utána kicseréltetheted az egész hóbelevancot.
  – Értem – dörmögte Kissy, és betette hátramenetbe is.
  – Oké. Tedd vissza üresbe és engedd föl a kuplungot.
  Kissy megkönnyebbülten hátradőlt.
  – Most pihenhet kicsit a lábad. Itt a bal kezednél van az index – mutatta Niala. – Húzd fölfelé: ez az index jobbra. Most lefelé, ez az index balra. Mikor kell indexelni?
  – Hát kanyarodáskor – felelte Kissy.
  – Csodákat. Azt nem kell jelezni, hogy kanyarodsz, azt mindenki látja, mert nem vagy átlátszó. Azt kell jelezni, hogy kanyarodni fogsz. Mégpedig jó előre, hogy a többieknek legyen idejük észlelni a jelet és aszerint irányítani a saját járműveiket. Most pedig lássunk egy kis kormánytekergetést.
  Kissy szófogadóan tekergetett. Már nem is volt olyan félelmetes az egész.
  – Helyes. Végül pedig… váltó üresben, pedálokhoz ne nyúlj… add rá a gyújtást.
  Tévedett, mégiscsak félelmetes.
  Niala sóhajtott és kivette a kulcsot. A végét az egyik ujjának nyomta és ide-oda forgatta.
  – Bent a kormányoszlopban egy palack van. Amikor elfordítod a kulcsot, a vége megdörzsöli a palack oldalát. Ez fölébreszti a palackban lakó apró dzsinneket, és forgatni kezdik a motort. De az autó ettől még nem mozdul, mert üresben van, a motor szabadon forog. Tessék, próbáld ki – nyomta a kezébe a kulcsot.
  Kissy mosolyogva átvette, bedugta a zárba és elszántan elfordította volna, de nem mozdult.
  – A másik irányba – mondta Niala.
  Kissy elfordította a kulcsot. Az autó csendesen duruzsolni kezdett. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha életet lehelt volna bele. Amikor visszafordította a kulcsot, s a kocsi elhallgatott, mintha aludni küldte volna.
  – Hát ez volt az első lecke – mondta Niala. – Ismerkedés az autó kezelőszerveivel.

Délelőtt mindannyian átestek ezen az ismerkedésen, ebéd után pedig következhetett az autó elindítása című lecke. Míg Angélique megfordította a kocsit, Kissy megkérdezte, hogy voltaképpen miért kellett az első tanulónak lánynak lennie.
  – Hogy bátorságot öntsön a fiúkba – felelte Niala.
  A csapat nevetett, csak Martin és Nimby nézett morcosan.
  Angélique betolatott a garázsba; innen a kapuig szaladgálhatnak majd.
  – Oké – mondta Niala. – Most már te leszel az oktató, Pi.
  – Én?! – nézett az meglepve.
  – Te. A mozgó autóval már nem lehet viccelni, azt villámgyorsan meg kell állítani. A kezdők még lassan reagálnak. Te magasabb is vagy, erősebb is, könnyebben elkapod a kormányt vagy akár rálépsz a fékre.
  A férfi kétkedve nézett rá, de ez Nialát nem zavarta.
  – Tudod, hogy én ellenzem ezt az egész vezetési oktatást.
  Ez így is volt, a délelőtti részét még nem bánta, de amikor Niala kijelentette, hogy délután elindítják a kocsit, az egyáltalán nem tetszett neki. Persze leszavazták, mint már annyiszor.
  – Annál inkább te légy az oktató – vágta rá Niala magától értetődően, és bemászott hátulra. – Én a tanácsadó leszek.
  – Jól van hát – mondta Pi megadóan, amikor elfoglalta a helyét Kissy mellett. – Akkor először elméletben. Ráadod a gyújtást… ezt most még ne… lenyomod a kuplungot és berakod egyesbe. Aztán lassan fölengeded a kuplungot és ugyanakkor lassan benyomod a gázt. – Pi a két kezével mutatta, ahogy a két pedál egyszerre mozog ellentétes irányban. – Próbáld meg.
  Kissy megpróbálta, és sikerült. Pi már valamivel nyugodtabban folytatta, alighanem tehetségesnek találta és már kevésbé tartott tőle, hogy áttörik a kaput és ledöntik a szemközti házat.
  – Párszor próbálgasd. De most már jelezd is, hogy el fogsz indulni, tedd ki az indexet balra, mintha utcán lennénk.
  – Mikor?
  – Még a legelején, hogy később ne legyen rá gondod. Gyújtás után.
  – Gyújtás, index balra, kuplung be, egyesbe, kuplung föl és gáz be – sorolta ő, és közben csinálta is mindet, a gyújtás kivételével.
  – Oké – mondta Niala néhány ismétlés után –, akkor lássuk a gyakorlatban. Mit kell még csinálni, mielőtt valóban elindulnánk?
  – Becsatolni magunkat és nagy összegű életbiztosítást kötni – vágta rá Kissy.
  – Elég lesz, ha becsukjuk az ajtókat – nevetett Pi.
  Ezt megtették. Kissy még egyszer végignézett a műszereken. Pedálok, sebváltó, a szélvédő mögött Vanessa, Nimby és Angélique, gyújtáskapcsoló, kormány, index… A tekintete visszavándorolt a szélvédőre.
  – És el kell takarítani ezt a töméntelen egeret az útból! – kiabálta ki az ablakon.
  Azok nevettek és fedezékbe vonultak.
  Kissy Pire nézett, aztán a tükörben Nialára, majd megint Pire.
  – Rajta hát – biztatta ez.
  Kissy nagy levegőt vett, elfordította a kulcsot, de amint meghallotta a motor berregését, visszafordította. A motor meglepetten elhallgatott.
  – Nem jó – rázta meg a fejét Kissy. – Mielőtt megmozdulunk, azt is meg kell tanítanotok, hogyan kell megállítani. A kapuig már nem lesz idő rá.
  Pi megvakarta a fejét. Niala ugyanezt tette.
  – Igazad van – állapították meg egyszerre.
  A következő öt percben a kocsi leállítását gyakorolták. Váltó üresbe – kuplung! –, gáz föl, fék be, aztán gyújtás ki, amikor megállt az autó.
  – Akkor lássuk – mondta Kissy elszántan. – Becsatolom magam, ez már megvan. Becsukom az ajtót, ez is megvan. – Fölemelte a hangját. – Eltakarítom az egereket az útból! – Nimbyék eszük nélkül iszkoltak. – Helyes. Gyújtás… index… kuplung… egyesbe… kuplung föl és gáz!
  A kocsi hirtelen meglódult, de mielőtt ideje lett volna halálra rémülni, ugrott egyet és megállt. Kissy döbbenten nézett a volánra; hogy miért pont arra, nemigen tudta volna megmondani.
  – Megfojtottad – szólalt meg Pi. – Túl gyorsan engedted föl a kuplungot. Ne aggódj, velem is megesik. Próbáld újra.
  Másodszor is ugyanez történt, de harmadjára a Citroën nekilódult, és a kapu rohanni kezdett feléjük. Kissy rémülten meredt rá, remélve, hogy a becsapódás előtt valaki lefékezi a kaput, aztán rájött, hogy az a valaki csak ő lehet. Ösztönösen fölkapta lábát a gázról és teljes erejéből belelépett a fékbe. A kocsi hatalmasat zökkent és megállt.
  – Nem tetted üresbe, de az nem tragédia – hallotta Pi hangját. – Majd legközelebb finomabban fékezel. De miért nem hajtottál ki a garázsból?
  Kissy fölemelte a fejét és körülnézett. Első sikeres autóútja nem lehetett hosszabb négy méternél. Éppen félig értek ki a garázsból.

– Milyen érdekes – mondta Vanessa, s egy ügyes nyalintással megakadályozta, hogy a kezére csöppenjen a vanília. Aztán a csokit is megrendszabályozta a másik oldalon. – Annyi bűnözőt láttam már, orrba is vertem néhányat… és még soha nem láttam autótolvajt munka közben.
  Az egerek nevettek.
  – Hát – mondta Martin –, valahogy majd csak elviseled.
  – Már nem kell elviselni tovább – rázta fejét Vanessa.
  Csak bambultak rá évtizedeken át, aztán Niala fölfogta.
  – Hol van az autótolvaj?!
  – Amoda át – intett a kislány a fejével –, Pierre Serrault kocsiját próbálja rövidre zárni.
  Niala elnevette magát.
  – Pont azt? Szerencsétlen. Mi legyen, megvered?
  Vanessa nyalt egyet és megrázta a fejét.
  – Én nem érek rá. Te már megetted a fagyidat, verd meg te.
  Niala nevetett és összeborzolta húga haját.
  – Igazán önzetlen testvér vagy – mondta már indulóban. – Nekem adod az első autótolvajodat…
  Következő szavai már a Jerry-telefonból hallatszottak, ami persze föl is vett mindent.
  – Nem indul? – állt meg a kocsi mellett. Kissy kicsit nyugtalanul látta, hogy egy nyurga suhanc ül az álomszép, nyitott piros Merciben. Ez tudhat verekedni, és ha odacsap, Nialát csak akkor látják megint, amikor kiengedik a kórházból. – Szívesen segítek, ha akarja.
  – Ööö… – a srác csak habogott valamit.
  – Ugyan már – nevetett Niala –, az apám autószerelő, mindent tudok a kocsikról. Nyissa föl a motorházat, egy perc alatt megmondom, mi a baj.
  A srác tétován kikászálódott a kocsiból, persze az ajtón mászott át, hisz kulcsa nem volt. De nem akarózott a motorház felé indulnia. Nyilván ahhoz is kulcs kell, gondolta Kissy, de az is lehet, hogy fogalma sincs, kell-e hozzá, és nem mer találgatni.
  – Ó, nézze csak – kiáltott föl Niala hirtelen, és a visszapillantóra mutatott. A muki követte a tekintetét, s egy szempillantás múlva arccal belevágódott az ajtóba. – Szent ég, rosszul van?! – esett kétségbe Niala, amint a srác ordítva és az orrát fogva tántorgott a kocsi mellett. – Vigyázzon, el ne veszítse az egyensúlyát! – Azzal kirántotta alóla a lábát, amitől a lakli fenékre ült. – Üljön le egy kicsit, pihenjen! – Niala segített kényelmesen nekitámaszkodni a kocsi oldalának, ami épp hogy be nem horpadt, amikor nekidöndült a srác feje. Ezt biztos a múltkori franconville-i kaland ihlette nála, gondolta Kissy; hiszen elmesélték az egereknek az egészet.
  Niala helyet foglalt a muki mellett.
  – Amíg pihen, elmondom, mi a kocsi baja, én ugyanis olyan szuperül értek az autókhoz, hogy csukott motorházzal is meg tudom mondani. Motorhiba. Abszolút totális motorhiba, Pierre tréleren vitte be Jean-Marie-hoz, fölboncolták, aztán telefonáltak a cégnek alkatrészért. Az alkatrész késik, a szervizben kellett a hely, kitolták ide a parkolóba. Három napja itt áll. Ha el tudja indítani, nagyon jól jár, Pierre biztos kifizeti azt a pénzt, amit Jean-Marie kapott volna, Jean-Marie pedig alkalmazta volna varázslójának. Én ezt nem tenném a maga helyében.
  A srác éppen föl akart kelni, de erre a mondatra megdermedt.
  – M-m-mi…
  – Tudja, Pierre kicsit rigolyás. Rendes pasi, csak van pár bogara, például szereti ismerni azokat, akik beülnek az autójába. És nekem is vannak fura szokásaim, például szeretem a régi és az új barátaimat összeismertetni. Nem bánja? Most, hogy ilyen jól elbeszélgettünk, arra gondoltam, hogy bemutatnám pár jó barátomnak innen az őrsről. Igazán nem szeretném rabolni az idejét, legfeljebb két év.

Niala udvarias lány volt.
  – Csak ön után, uram – mutatta az irányt. – Én idevalósi vagyok, maga pedig nem. Az elsőbbség a vendégé.
  Az autótolvaj fájó testrészeit tapogatva feltápászkodott és bizonytalanul tett pár lépést.
  – Ne aggódjon – nyugtatta meg Niala. – Jó kondiban vagyok, lépést tudok tartani magával akkor is, ha siet. De ha lemaradnék, az se gond – Niala keze villant egyet, és megjelent benne egy töltött Nimbusz. – Ezzel rá tudok paskolni a vállára, hogy megvárjon. – Hirtelen negyvenöt fokos fordulatot tett, mint egy akcióhős, és elsütötte a fegyvert. A szerviz bejáratánál álló öreg Opel egyik ablaka szilánkokra robbant, a dörrenés felért egy puskalövéssel. A szerviz ajtajában azonnal megjelent egy nagydarab ember, de mielőtt fölfedezte volna a kárt, Vanessa már oda is lépett hozzá.
  – Szia, Jean-Marie. Beszélgessünk.
  S gyengéden visszatolta a szerelőt a műhelybe.
  Az autótolvaj ezalatt Niala világoskék sortját bámulta, aminek zsebében pihent a Nimbusz. A lány vidáman az útra mutatott, bohókás mozdulattal, mintha legalábbis táncba hívná a másikat. A lakli lehorgasztott fejjel megindult. Az egerek kicsit lemaradva követték őket.
  Kissynek nagyon tetszett Niala tolvajfogó stílusa. Éppen olyan, mint maga Niala, üde, szellemes és választékos. Már az is, hogy magázza, holott ilyen korú srácokat sose szoktak. A humora pedig szédületes. Az egész lány az. Kissy magában megfogadta, hogy ő is így fog beszélni a következő rossz fiúval, akit elkap. Aztán pedig azt, hogy egy év múlva, ha Niala bevallja érzelmeit Pinek és a srác nem értékeli, hát ő személyesen durrantja le.
  Már látták az őrszobát, amikor Vanessa futva utolérte őket.
  – Mi lett? – kérdezte Nimby.
  – Minden oké – fújt egyet a kislány, azzal már ki is pihente magát –, elmondtam neki, hogy mi történt, és hogy mi fizetjük az ablakot.
  – Az ala… – kezdte Angélique, de nem folytatta.
  – Fenét. Niala D’Aubisson megengedheti magának, hogy a saját pénzéből lőjön szét egy autóablakot. Jean-Marie majd hozza a számlát, nincs erről mit beszélni.
  Azok ketten ekkor léptek be az őrszobára, úgyhogy hegyezni kezdték a fülüket. A Jerry-telefon továbbra is közvetített.
  – Szia, Solange – hallatszott Niala hangja. – A kis Manitu bent van?
  – Persze – felelte egy női hang elmosódottabban, aztán kérdezett valamit, de azt már nem hallották.
  Benyitottak az őrszobára. Portaszerűen elhelyezett íróasztalnál ült egy lány, s a folyosón még látták Nialát bandukolni a tolvaj mögött.
  – Sziasztok – mondta a lány.
  – Szia, Solange – felelték ők kórusban.
  Solange nevetett. – Nicole-lal jöttetek? Ott megy. Mi folyik itt, mondjátok?
  Mintegy válaszképpen megszólalt a telefonból Niala hangja:
  – Üdv a dolgozó tömegeknek. Bocs, hogy föltartalak, de el kellett kísérnem ezt az urat. Pierre Serrault-t keresi.
  Meglepett férfihang: – Itt az őrszobán?!
  – Jaj, dehogyis. A kocsijában kereste, de hát Pierre nem volt ott, úgyhogy arra gondolt, a kocsi biztos tudja, hol a gazdája, csak el kell indítani és odaviszi. Szegény feje nem tudhatta, hogy a kocsi három napja betegen fekszik és mit se tud Pierre-ről. Úgyhogy megkönyörültem rajta és idekalauzoltam, egyrészt hogy bemutassam nektek, másrészt mert a hely arra is alkalmas, hogy Pierre-t idekéressük s a kívánt találkozást megejtsük.
  A férfihang nevetett, csakúgy, mint Solange meg ők.
  – Értem. Nos, esetleg foglaljatok helyet. Üdvözlöm nálunk, fiatalember. Én Lejeune hadnagy vagyok. Kihez van szerencsém?
  – Én… én… – dadogta a lakli. Kissynek eszébe jutott, hogy még egyetlen szót se hallott tőle, az is lehet, hogy beszédhibás.
  – Igen?
  – Én… Santi… Domenico Santi vagyok… én nem értem… miért hoztak ide… én nem csináltam semmit…
  – Hozták?! – méltatlankodott Niala. – Mintha bizony megragadtam és idecipeltem volna. Furcsán fogalmaz, Santi úr.
  – Kérem… ez a lány… orrba vágott… nekilökött egy autónak…
  Éles zaj, Niala alighanem hátralökte a székét és felugrott.
  – Santi úr! Ez a legarcátlanabb… én nem is találok szavakat a viselkedésére! Hát tehetek én arról, hogy megszédült és nekiesett az autónak? Én csak segíteni akartam magának, de maga megint megszédült és az autóba ütötte a fejét, így ni!
  Éles csattanás, tompa robaj és egy ordítás. Solange elképedve meredt a telefonra. A legközelebbi szobából kidugta a fejét egy rendőr.
  – Jó, hogy mindjárt azt nem állítja, hogy így megrúgtam!
  Az üvöltés visszhangzott a folyosón. Egyre több rendőr és civil ruhás jelent meg az ajtókban. Solange magyarázni kezdett az egyiknek.
  – Felháborító a viselkedése – jelentette ki Niala. – Nem is maradok itt tovább.
  – Én se – hallottak egy elfúló nyögést. Aztán a tolvaj kiabálni kezdett. – Nem tarthatnak itt! Nincs ellenem bizonyítékuk! Nem csináltam…
  A mondat félbeszakadt, s hirtelen dermesztő csend lett. Másodpercek múlva szólalt meg Niala hangja:
  – Maga visszaélt a jóindulatommal és a hadnagy vendégszeretetével. Ha még fél percig csendben lenne, én távoznék, aztán azt csinál, amit akar. Oké?
  Csend. Santi alighanem csak bólintással mert válaszolni.
  – Úgy hát. Szóval, Philippe, délután otthon vagyunk, ha gondolod, esetleg beugorhatnál. Rég nem dumáltunk. Ja igen, ugye tudod, hogy tavaly óta hobbink a fényképezés? Rengeteg képet csinálunk, szívesen megmutatnánk egypár tucatot mondjuk a maiakból. Persze emailben is elküldjük szívesen. Most viszont mennem kell. Szia, Philippe. A viszontlátásra, Santi úr.
  Csend, csak az ajtónyitás hangja. Alighanem egyik hímnemű se tudott megszólalni. A folyosó vége felé meglátták Nialát, amint visszadugja a fejét az ajtón.
  – Ja igen. Santi úr, ha van egy kis ideje… azaz mit beszélek, most rengeteg ideje lesz… gondolkodjon el azokon a szavaimon, amiket a magántulajdon tiszteletéről mondottam. Viszlát – az Úr vigyázzon önre, meg a foglárok.
  Az ajtó becsukódott, s Niala szép nyugodtan odasétált hozzájuk a rendőrök tekinteteinek kereszttüzében. Megállt Solange íróasztala előtt, végignézett a rendőrökön, aztán a húgára szegezte a tekintetét.
  – Tudod, kicsi Vanessa, azért van ennyi bűnözés, mert a rend őrei folyosókon álldogálnak és ingyencirkuszt bámulnak. És nem lehet mit tenni. Ha én most elkiáltom magamat: „rendőrök, mars vissza dolgozni”, akkor se kapom meg a főnökük fizetését, csak a hangszálaimat koptattam. Úgyhogy minek fárasszam magam? A világ züllött marad.
  S ezzel indulni akart, egy öregember lemondásával, de egy hang megakasztotta.
  – Nicole!
  Az egyik ajtóból jött; tulajdonosában Kissy fölismerte Beaulieu rendőrkapitányát.
  Niala meg se fordult.
  – Mi van, Lucas?
  – Mondták már neked, mennyire egészségtelen dolog szemtelenkedni a rendőrökkel?
  Niala fölnevetett.
  – Persze hogy mondták – felelte, és lassan megfordult. Farkasszemet nézett a férfival. – Emlékszem, Isabelle néni csak a minap mondta: „Vigyázz, kislányom, Lucas-val, veszedelmes ember az. Két perc alatt fölhabzsol egy hatalmas tortát, aztán veled kiabál a vendég.” Hát ezért nem szemtelenkedem én a rendőrökkel…
  A rendőrkapitány elvörösödött, amire az egész őrszoba nevetésben tört ki. Niala kétoldalt megcsippentette sortja szélét és kecses pukedlit mutatott be. A rendőrök tapsa mellett léptek ki az utcára.

Lejeune nem jött el délután, de eleget tett a baráti meghívásnak álcázott kívánságnak, hogy otthon hallgassa ki őket: elküldte két rendőrét. Ezúttal nő volt az egyik, de nem Solange, hanem egy Marie Boulet nevű közrendőr. A fényképeket is magukkal vitték, amiket az egerek csináltak a kocsiban ülő Santiról.
  Addigra már telefonált Pierre Serrault és megköszönte, ámbár a lopás persze sehogy se sikerült volna, de Niala nélkül a tolvaj szabadon elsétál. Niala azt felelte, igazán szívesen megveri Pierre bármelyik autótolvaját, és meghívta másnap ebédre.
  Öt perccel Pierre előtt telefonált Jean-Marie, és kifejezte reményét, hogy a következő csirkefogónál nem a felesége kínai vázáját használják szemléltetőeszköznek. A számla borsosabb lesz a vártnál, mert a nimbuszlövedék az ablakot átütve becsapódott a túloldalon az ajtóba, leszedte a festéket, az egész ajtót újra kell dukkózni. A szilánkok kitakarítása se lesz olcsó. Niala azt mondta, örül, hogy a Laval gyerek jó munkát végzett, és meghívta Jean-Marie-t másnap ebédre.
  Félórával korábban ugyanis telefonált a rendőrkapitány, Blanche-sal beszélt, és közölte, hogy Niala súlyosan megsértette őt. Az egész őrszoba előtt említette föl azt a régi esetet a tortával. Ő ezért elégtételt vár. Pisztoly vagy kard, érdeklődött Blanche. Malac, felelte Lucas, Isabelle néni receptje szerint. Meglátom, mit tehetek, mondta Blanche, senki nem röfög az óljainkban. Nem baj, mondta Lucas, küldök én malacot, csak készítsétek el.
  Így aztán, amikor háromnegyed órával később megérkezett a két rendőr, már négyen is be voltak szervezve másnap ebédre: Lucas, Pierre, Jean-Marie és a malac. Ötödiknek meghívták Lejeune hadnagyot.
  A malac estefelé érkezett, Anne Perrin hozta kosárban. A városlakó egerek átmentek a panzióba megnézni, akadt köztük, aki még sose látott eleven malacot, de csalódniuk kellett: az állat rég nem élt már, Anne szerint Bourridonék már előző nap levágták. Az egerek így beérték azzal, hogy meghúzták a farkát és sok sikert kívántak neki másnapra.

Kissy Isabelle nénit figyelte, míg ők elvonultak a kisasztal előtt, amin a malac feküdt egy tálcán, sorban meghúzták a farkát és elmondták jókívánságaikat. A néni Anne Perrinnel beszélgetett, amikor ők megérkeztek malacnézőbe. Többször odanézett az egerekre, míg azok farkat huzigáltak.
  Kissy úgy látta, Isabelle néni inkább mosolyog az ilyen bolondériáikon, de kétségtelen, hogy nagyon szereti őket. Isabelle néninek Niala volt a kedvenc pótunokája, mert Mathieu bácsiék lent laknak a városban, hetente egyszer-kétszer találkoznak, Niala meg naponta tízszer átlép a panzióba mindenféle apróságok miatt. Niala sose volt magányos, a kiterjedt rokonság legközelebb lakó részében is tucatszám voltak gyerekek, köztük vele egykorú lányok is – de senkivel nem volt azelőtt ilyen barátságban, mint velük, hogy sülve-főve együtt vannak, iskolaidőben Niala hetente kétszer elrepült miattuk Párizsba; és hát ők hozták Vanessát. Niala elmesélte, hogy amikor fölmerült az örökbefogadás gondolata, azonnal megkérdezték Isabelle nénit is. Senki mást, csak őt, mindenki mással a tényt közölték.
  – Mohit?! – csapta össze a kezét a néni; a Vanessa név ezen a beszélgetésen el se hangzott. – De hát ez nagyszerű gondolat, kislányom! Az a szegény kis bogár olyan egyedül van a világon, mint az ujjam. S hogy ideillett első perctől miközénk; még provanszálul is úgy csivitel, mint az itteni gyerekek. Mikor hozzátok?!
  Ez Niala fordítása, mert a néni a partvidék nyelvén beszélt; ámbár mostanra Kissy is megért mindent, ha beszélni nem is tud tökéletesen.
  Isabelle néninek ma már két kedvenc pótunokája van. Hamar megszokta a névváltoztatást – végül is a nickek számára idegen világ, a Vanessa sokkal ismerősebb név –, és éppúgy kényezteti a kislányt, mint a nagyobbikat. Még jobban, hisz gyakran elhangzott, hogy „mikor evett szegény kis árva egy igazi jó…” vagy „vegyétek csak meg neki, legyen szegény kis bogárnak egy rendes…”; csak a mondatok vége változott. Kissy biztos volt benne, hogy Vanessa mindenki mástól visszautasította volna az ilyen szeretetet, őt ne sajnálja senki. Isabelle nénitől elfogadta. A néni ilyen és kész.
  Isabelle néni Vanessára sugárzó szeretetéből nekik is jutott, a néni egy percig sem feledkezett meg róla, hogy nélkülük a kislány soha nem került volna el Beaulieu-be. Kissy sose gondolta volna, hogy egy panziótulajdonos szeretetének mennyi gyakorlati haszna van. A néni még a télen kijelentette, hogy a szobák az övéik, nem adja ki őket senki másnak. Ezt azt jelentette, hogy jóval kevesebb holmit kellett hurcolászniuk: bármit otthagyhattak a panzióban, legközelebb is ott találták. A néni főztjét pedig nagyon dicsérték a közönséges szállóvendégek is, akik mit se tudtak róla, hogy a család mennyivel jobbat kap. Nem mintha a néni sajnált volna a vendégektől bármit, de ha nekik is azt főzi, amit a családnak, sokkal többe került volna. A panzió konyhája jó volt, de olcsó.
  Ekkor belépett Mario, az egyik szekrényből kivett egy dobozt és távozott, ezzel magára terelve Kissy gondolatait.
  Marióval alig volt kapcsolatuk. Napjainak jókora részét az tette ki, hogy a panzió ügyeit intézte, főleg bevásárlásokat és vendégszerzést. A Côte d’Azur dugig van kisebb-nagyobb szálláshelyekkel, amik egymás elől kapkodják el a vendéget, csak az él meg, aki vagy nagyon híres, vagy nagyon ügyes. Mario nagyon ügyes kellett hogy legyen, mert híres nem volt sem ő, sem a Terence Hilton.
  Néhányszor azért megesett, hogy Mario is leült egy kicsit, főleg a télen. Ilyenkor tudtak vele beszélgetni, és sok érdekes dolog derült ki.
  Mario egy ravasz üzletember, egy öreg halász és egy idegenvezető tulajdonságait egyesítette. Mindent tudott a környék nevezetességeiről, a monacói kaszinótól a legkisebb pizzériáig. Mindent tudott a tengerről is; egy uszonydarabkából megmondta, milyen halhoz tartozik, az hol él, hogyan lehet megfigyelni, halászni, elkészíteni, avagy hol lehet megvenni a parti üzletekben, piacokon. Meg tudott különféle varázsszavakat, amiket egy-egy vendéglátóhelyen a pincér vagy pultos fülébe kellett súgni, és engedményt kapott az ember. Ezeket nyakra-főre osztogatta a panzió vendégeinek, akik nagyon örültek a megtakarításnak; azt már nem tudták, hogy ezek a partvidék legnagyobb haszonkulccsal menő helyei, ahol az engedmény mellé még százalékot is tudtak adni Mariónak a közvetítésért, és nyereségesek maradtak.
  De segített Mario úgy is, hogy nem származott belőle haszna, ha csak az nem, hogy a vendég jól érezte magát és máskor is visszatért vagy barátainak is ajánlotta a panziót. Mario mindig tudta, hány órakor kel a nap, honnan lehet megnézni és mennyi idő alatt lehet odaérni. Tudta, mi a teendő, ha valaki elveszíti az útlevelét vagy a mobilját. Tudta, hogyan lehet a leggyorsabban elintézni a jegyvásárlást, akár repülni kívánt a vendég, akár hajóra ülni, de leginkább vonatra vagy távolsági buszra. Tudta, hogyan lehet abszurd időpontokban bébitápszert vagy szívgyógyszert beszerezni.
  A panzió ügyeinek intézése tekintélyes részben a vendégek ügyeinek intézését is jelentette. Az egerek megtudták Mariótól, hogy a Terence Hilton legjobb vendégei között sokan vannak olyanok, akiket a partvidék nagy, előkelő szállodái nem látnak szívesen: a kelet-európaiak, közel-keletiek, észak-afrikaiak, abból is a szegényebb réteg, akik többnyire soha nem jönnek vissza, mert csak életükben egyszer engedhetik meg maguknak, hogy eljöjjenek a Côte d’Azurre. Nem jönnek vissza, de otthon mindenkinek elmesélnek mindent, ami történt velük, s ha barátaik közt bárki akad, aki el tud jönni, az biztosan a panziót választja. Ugyanakkor ezek az emberek kis igényűek, örülnek, hogy eljutottak ide és megfizethető szállást találtak; ezen felül a legkisebb apróságért is hálásak. Mario, akinek feladata érintkezni a vendégekkel, Európa és környékének minden nyelvén beszél valamicskét, s hihetetlen örömet szerez a vendégnek, amikor anyanyelvén köszönti.
  Egy ilyen esetnek Kissy is szemtanúja volt, éppen aznap, amikor ideköltöztek. Két középkorú nő jelentkezett be, fekete hajúak, barna bőrűek, Kissy spanyoloknak nézte őket. De Mario egész más nyelven üdvözölte őket, amire a nők nagyot néztek, visszakérdeztek, alighanem valami olyasmit, hogy hát maga beszéli-e a nyelvünket, és váltottak még egypár mondatot, mire Mario kifogyott a nyelvtudásából és sűrű bocsánatkérések mellett átváltott franciára. Mint kiderült, a nők románok voltak, és csakugyan nagyon meg voltak döbbenve. Az egyik azt mondta, már franciául, hogy náluk a franciát tanítják az iskolában, de hogy itt meg a románt tanítanák, azt sose gondolta. Aztán…
  – Kissy, ébredj – mondta mellette egy hang.
  Fölkapta a fejét. Chantal állt előtte és kutatóan nézett rá.
  – De elábrándoztál! Én Martin helyében gyanakodni kezdenék. Nem akarod elbúcsúztatni a malacot? Már mindenki huzigált neki.
  Kissy bólintott, kétszer is, és odalépett az asztalhoz.
  – Hát szia, kismalac – nézett le az állatkára. – Remélem, ízleni fogsz, kérlek, igyekezz jól átsülni és beinni a fűszereket meg a töltelék ízét. Isabelle nénitől nem kell félni, nagyszerű szakácsnő, csak ne ellenkezz vele és egykettőre el leszel készítve. És ne feledd a disznók ősi jelszavát: röf!
  Ezzel ünnepélyesen meghúzta a malac farkát, hátralépett és fejet hajtott előtte, ahogy a politikusok szokták koszorúzásokon.
  Az egereknek nagyon tetszett a beszéd, de még Isabelle néninek és Anne Perrinnek is. A malacot kivéve mindenki megtapsolta.

Martin kijelentette, hogy a malac azért sikerült olyan jól, mert Kissy a lelkére beszélt. A többieknek eszébe se jutott kérni, hogy jól igya be a fűszereket.
  Az ebéd is jól sikerült. Pierre megint elmondta, mennyire örül, hogy ők ott voltak; hiszen jöhetett volna a tolvaj akkor is, amikor működőképes a kocsi. Az is lehet, hogy ha rájön, mi a helyzet, akkor elmegy és visszajön pár nap múlva, szervizelés után. Jean-Marie gondolkodóba esett, nem kellene-e őriztetni a parkolót. A két rendőrnek egyszerre jutott eszébe egy kilépett kollégájuk, aki biztonsági céget alapított, megadták a telefonszámát.
  És mind a négyen megállapították, hogy a Jerry félelmetes társaság. Valamennyire már tudták mindannyian, Lucas és a hadnagy látta Vanessát verekedni a rendőrökkel, s mind a négyen tudtak a tavalyi kalandjukról.
  Lucas egyébként hírt hozott Hendriksenről: szeptemberben végre bíróság elé áll, az ügyészség minden vádat fenntart, ő pedig egyedül Elke elrablását ismeri be. Azt is tagadja, hogy földhöz vágta Vanessát, pedig két kamera is szépen fölvette, hogy mi történt. Georges azt mondta, beszélni fog az ügyészséggel a testi sértés vádjáról, és persze a kártérítési perét is szakavatott ügyvédnek adja.
  Martinnek erről eszébe jutott, hogy talán az alapítványnak is jól jönne egy ügyvéd, mert némelyik páciens esetleg bepereli őket. De Niala azt felelte, az alapítványt biztosan nem, hiszen nem is tudnak a létezéséről. Santi is csak őt perelheti, vagyis a szüleit.
  Később Nialának eszébe jutott, hogy ugye Jean-Marie fivére itthon van ezekben a hetekben? Igen, felelte a szerelő, miért?
  – Szeretném kölcsönkérni a gyárát – felelte Niala.
  Ez a közlés mindenkit meglepett. Kissy lelki szemei előtt rögtön fölrémlett egy hatalmas szerelőcsarnok bonyolult ipari robotokkal, a futószalag mellett overallos emberekkel, akik a fehér köpenyben, műanyag sisakban sétálgató kisegerek útmutatása alapján gyártják a… mit is? Hát az biztos, hogy valami rémületes dolgot, aminek láttán a shindyk hanyatt-homlok menekülnek, az is lehet, hogy soha be sem kell vetni, már a híre is elég, hogy valamennyien emigráljanak Ausztráliába…
  – Miért, mit akarsz gyártani? – csodálkozott Jean-Marie.
  Niala mosolyogva megrázta a fejét.
  – Csak a hátsó udvarra van szükségem. Jó nagy, sík terület, és el van zárva a forgalomtól.
  Kissy azonnal megértette. Szóval csodafegyver nem lesz, viszont nem jönnek ki a gyakorlatból. Ez jó gondolat Nialától, Vaucressonban az utcájuk végén, az erdőszélen van egy építkezés, előtte jókora üres területtel, ott gyakoroltak pár napig, de a munkások állandóan bámulták őket meg nevettek rajtuk, egészen addig, amíg Vanessa oda nem ment hozzájuk, amikor ebédeltek.
  – Nem szeretem, ha nevetnek rajtam – közölte zordonan, minden bevezetés nélkül.
  A munkások még jobban nevettek, erre Vanessa kivett egy tízeuróst a tárcájából, leült a padjukra, az asztalra könyökölt, alkarját föltartva, a bal kezével meg az asztalra vágta a bankjegyet.
  A munkások összenéztek. Jó erőben levő fiatalemberek voltak, húszan, a csapat fele afrikai, egyharmada talán arab; Kissynek nem voltak faji előítéletei, de egy évvel ezelőtt a közelükbe se mert volna menni, és most is ügyelt, hogy egyikük se kerülhessen a hátába. Ők nyilván nem féltek saját maguktól, de tudták, hogy veszedelmes kinézetük van, s akkor idejön egy kislány Tom és Jerry képével díszített pólóban…
  Végül aztán a Vanessával szemben ülő munkás elhatározta magát. A csapatában a kisebbek közé számított, amúgy középtermetű volt, harmincon túl. Arab lehetett, párnapos szakálla és átizzadt trikója sok fizikai munkáról tanúskodott, attól pedig megerősödik az ember. Csak úgy próbaképpen odanyúlt és két ujjal megnyomta a lány tenyerét. Vanessa nem állt ellen, hagyta.
  – Csináld rendesen vagy add föl – mordult a férfira.
  Az arab nevetett és megfogta a kezét, letámasztva a saját könyökét is.
  – Van valakinek egy tízese? – kérdezte. – Nehogy panaszra legyen oka a kisasszonynak.
  Valahonnét odarepült két öteurós, az arab pedig elfordította Vanessa karját, úgy negyvenöt fokig. Ott megállt a mozdulat. Az arab teljes három percig kísérletezett, de csak néhányszor nyert pár fokot, amit a kislány lassan visszavett.
  Az asztalnál síri csönd volt. Ők nem biztatták Vanessát, eszükbe se jutott ilyesmi, a munkások meg még nem tértek magukhoz a döbbenettől, hogy a gyerek egyáltalán ellen tud állni.
  – Jesszusom – szólalt meg végül valaki.
  Kissy látta, hogy az arab nem ad bele mindent, és tudta, hogy Vanessának az első pillanattól kezdve teljes erőből kell harcolnia – de azt is tudta, hogy nagyon jól gazdálkodik az erejével, és nem lehet leolvasni róla, vannak-e még tartalékai. Őt már rég legyőzte volna az arab, nemcsak azért, mert nem olyan erős, hanem mert nem tudta volna eltitkolni, mennyit használt föl az erejéből.
  Végül az arab megelégelte a kudarcot és mozgósította minden tartalékát. Vanessa keze elindult lefelé, előbb lassan, aztán túlment az ellenállás határán és nagyot csattant az asztalon. A kislány majdnem ráesett a padra. De mosolyogva állt föl, odatolta a tízeuróst az arab elé, és kezet nyújtott neki.
  – Gratulálok. Erős férfi vagy. Én nem vagyok igazán jó szkanderben – mondta, mialatt az arab gyanakodva kezet fogott vele –, viszont annál jobban tudok verekedni. – Már vészjósló volt a mosolya. – S mint mondtam, nem szeretem, ha nevetnek rajtam.
  Visszamentek a kocsihoz és egy kicsit megmozgatták a tagjaikat. A munkások az ebédidő végéig nézték a hihetetlenül gyors ütéseket és rúgásokat, és azontúl messzire elkerülték az egereket.

Vendégeik lenyűgözve hallgatták az elbeszélést.
  – Hát nem vagy semmi – állapította meg Jean-Marie. – Kimondottan örülök, hogy most elhagyott az erőd és a gyorsaságod.
  Értetlenül néztek rá. Az autószerelő az asztalra mutatott, amin már nem volt a malacból, sütemény, gyümölcs és sajt sorakozott rajta, meg palackok és poharak.
  – Tele gyomorral te se…
  Vanessának összeszűkült a szeme, amire a szerelő a mondat közepén, nagyon gyorsan témát váltott.
  – …szóval nem hiszem, hogy jó ötlet autót vezetnetek.
  – Miért ne lenne? – kérdezte Nimby. – Én hatszáznál tartok és nem volt balesetem.
  Jean-Marie meghökkent. – Hatszáz kilo… ja, értem, hatszáz méternél, igaz?
  Nimby lezseren vállat vont.
  – Ez is hatszáz, az is hatszáz.
  Nevettek. Kissy közben Jean-Marie-t figyelte, akinek pillantása visszatért Vanessához. Farkasszemet néztek.
  „Ha akarom, széttéplek” – mondta a kislány tekintete.
  „Tudom – felelte a férfi tekintete. – Édes kis kölyök vagy, egyszer valaki nagyon jól jár veled.”

A gyilkos most Nimby felé fordította a fegyvert. A fiú fedezéket keresett, de a nyílt réten nem volt hova rejtőzni. A fegyver eldördült, s Nimby elterült Chantal mellett.
  A gyilkos megcsóválta a fejét és keresztbe tette a lábát.
  – Teljesen rossz – jelentette ki. – Egyedül Nialának hittem el valamelyest, a többiek rosszabb színészek, mint… nem is tudom…
  – Mint Ruf Hawk – segített Nimby.
  – Az ki?
  – Harrisonnál van, A technicolor időgépben. A pocsék színész mintapéldánya.
  – Hát akkor ő – bólintott Angélique.
  Pierre Serrault említette a malacsült fölött, hogy hamarosan forgatnak néhány jelenetet egy akciófilmhez; ő filmes volt, a gyártásnál dolgozott. Azt mondta, kellene pár statiszta, akiket a rossz fiúk lelőnek, gyerekek is, ők sokat sportolnak, biztos össze tudnának úgy esni.
  Két nappal később kiderült, hogy a forgatás akkor lesz, amikor ők Németországban vannak, de a lövöldözést még párszor megismételték. Martin ötlete volt, hogy kerülhetnek ők még fegyveres konfliktusba is, megeshet, hogy halottnak kell tettetniük magukat, hogy aztán amikor a shindy föléjük hajol, fölugorjanak és egyetlen mozdulattal shindytörmelékké alakítsák.
  Senki nem gondolta, hogy ennek lenne gyakorlati haszna, de jól eljátszottak vele, és ez volt a fontos.
  Jól eltöltötték az időt a gyárudvaron is. Hatalmas terület volt, jórészt kitaposott fűvel borítva, s csak néha jelent meg rajta egy teherautó, hogy letegyen vagy fölvegyen egy konténert. Őrájuk senki nem is hederített, a gyárkapuban megmutatták az engedélyüket, harmadszorra már csak intett a portás, hogy mehetnek. Két kocsival jártak ki, egy Renault-val és egy Toyotával; Niala kérte őket kölcsön, mondta, hogy kiktől, de Kissynek semmit se mondtak a nevek. A kocsikat egész nyárra kapták, a gazdáik elutaztak, a panzió garázsában áll majd mindkettő, míg ők Németországban lesznek. Georges ígéretéhez híven utánanézett mikrobusznak, de nem jött még össze, gyenge volt a fölhozatal. De nem is bánták, ezeket a kisebb kocsikat könnyen elvezették, a mikrobusszal nehezebb lett volna; jól emlékeztek, milyen nehéz volt Nialának a hegyi utakon azzal a dög nagy kocsival. Ekkoriban megint szervizben volt, bár nem folyamatosan, időnként elkérhették volna, de jól elvoltak így.
  Angélique-nek nagyon meggyűlt a baja a Côte d’Azur hullámvasútszerű útjaival, nem volt még elég tapasztalt sofőr, úgyhogy a legtöbb szakaszon csak negyvennel ment, volt, ahol még kevesebbel, és hatvan fölé soha nem volt hajlandó menni. Többször megesett, hogy a csigalassan haladó autó mellé odalépett egy rendőr, tisztelgett és megkérdezte, szolgálhat-e útbaigazítással. De az is megesett, hogy egy-egy jól öltözött úr ajánlotta föl segítségét a mademoiselle-nek, aztán savanyú képpel nézett utánuk, meghallva a visszautasítást és meglátva a gyerekeket a kocsiban.
  Az első alkalommal, amikor elindultak a gyárba – Nizza átellenes szélén volt –, ahogy leértek a hegyről, Niala kitalálta, mit kell tenniük, és rögtön hívta is a másik kocsit. Adó-vevő módba kapcsoltak egy-egy telefont, és a sofőrök közelébe tették őket. Pi félpercnyire haladt Angélique előtt, és mondta, hogy milyen kanyarok, táblák, forgalmi akadályok következnek. A módszer bevált, ettől fogva így közlekedtek.
  Minden harmadik-negyedik délelőtt kimentek a gyárba és gyakoroltak. Nem mintha bármilyen praktikus célt szolgált volna a dolog, hiszen amikor majd igaziból vezetni tanulnak, elölről kell kezdeniük az egészet – egyszerűen élvezték, hogy a kezük alatt megy az autó, engedelmeskedik az akaratuknak, azt csinálja, amit kívánnak tőle.
  Persze szigorú biztonsági rendszabályok voltak. Egyszerre csak egy kocsi mozoghatott, ha a gyerekek – Nimby egyik nap kitalált szavával a miniegerek – egyike vezette. A másik a gyárépület mellett várakozott. A pályán tilos volt mászkálni, az álló kocsitól legfeljebb egy méterre volt szabad eltávolodni. Ha valaki be akart szállni az éppen mozgó kocsiba, akkor rádión odaszólt, a kocsi odajött a közelbe, de csak akkor volt szabad elindulni felé, amikor a vezető leállította a motort és engedélyt adott. Vezetni pedig csak úgy volt szabad, hogy egy maxiegér, azaz Pi vagy Angélique ott ült a sofőr mellett, és ha mondott valamit, szót kellett fogadni. Párszor Georges is eljött velük maxiegérnek, egyszer pedig Blanche-nak is sikerült időt szakítania, többször nem, mindig délelőtt dolgozott, a gyárba pedig akkor mehettek.
  Aztán végre megjöttek a szüleik. Nem egyszerre, először a Blanchard házaspár, aztán anyáék, majd Rochefort-ék és Vaillant-ék együtt, és senki nem maradhatott pár napnál tovább. Pi apja nem akart jönni, Angélique szülei se ugráltak a dologért.
  Ange néni csak tizenkilencedikén érkezett, ő volt a születésnapi meglepetés. Kétszeresen is: amiért eljött, és mert kiderült, hogy velük utazik Németországba. Az egerek eltátották a szájukat, amikor megmutatta nekik Schneiderék meghívását. Ami azt illeti, nemcsak miattuk megy, barátai élnek Észak-Németországban, akiket meg kíván látogatni.
  Az egerek nagyon örültek, de a legjobban Angélique.
  – Kicsit tartottam ettől az úttól – vallotta be. – Schneiderék nem lehetnek ott mindenütt, és idegenben mégis más. De Ange nénivel az oldalamon…
  – Lehetséges lenne – kérdezte Niala –, hogy valami olyasmi jár a fejedben, ami összefügg a tagság életkorával, és vízszintesen tíz betű, az eleje „felel”, a vége pedig „ség”?
  – Igen – nevetett a másik –, és a hiányzó betűket a keresztező sorok nélkül is megmondom neked.
  Niala megcsóválta a fejét.
  – Felejtsd el. Értünk nem kell, nem lehet és nem is érdemes felelősséget vállalni. Ha Vanessa betör egy autóablakot, kifizeti a saját pénzéből. Ha leesik a fáról, senkit nem fog érdekelni, hogy ki vigyázott vagy nem vigyázott rá, mert úgysincs földi hatalom, ami megakadályozhatná abban, hogy fölmásszon.
  – De van – mondta Nimby, aki valamivel odébb éppen leült Vanessa mellé. – Ha így csinálok.
  Azzal átkarolta a kislány derekát. Kissy lenyűgözve nézte, ahogy Vanessa ráhajtja fejét a fiú vállára és lehunyja a szemét. Ilyen nyíltan nagyon ritkán mutatták ki az érzéseiket.
  Egy egész percig csend volt, mindenki a szerelmesekben gyönyörködött. Aztán Vanessa nagyon halkan megszólalt, anélkül hogy megmozdult vagy a szemét kinyitotta volna.
  – Bámuljatok csak, ingyen van.
  Erre mindenkinek hirtelen máshol támadt néznivalója.
  – Szóval – folytatta Niala –, nem vagyunk már kiskölykök. Elvégre tizenöt éves leszek.
  – Háromszázhatvanöt nap múlva – bólintott Pi.
  – Ugyan, dehogy – nézett a lány az órára. – Este hét van, már csak háromszázhatvannégy nap és tizenkét óra.

Reggel nyolckor, amikor átadták virágaikat, Niala elmondta nekik, hogy késtek egy órát, ő már megszületett. Reggel hétkor, kérdezték az egerek; úgy bizony, felelte Blanche, fél éjszaka nem hagyta őt aludni. Kissy rögtön megmondta, hogy ő bizony hagyta a sajátját, este tízkor született. Chantal délután kettőkor, de a lista nem folytatódott, mert Niala észrevette Vanessa arcán az igyekezetet, hogy el ne szomorodjon, és átölelte.
  – Csacsikám – mondta szeretettel –, hiszen mindannyian tudjuk, hogy te mikor születtél.
  A kislány értetlenül nézett rá.
  – Tizenhat óra huszonegy perckor.
  Beletelt egypár pillanatba, míg Vanessa megértette; akkor elmosolyodott, egészen fölragyogott az arca. Kissy mélyet sóhajtott. A D’Aubisson család négy tagján kívül egyedül ő volt ott abban a megrázó és gyönyörűséges pillanatban, amikor Vanessa megszületett, s mindig szeretett visszagondolni rá. Megesett, hogy egy-egy fárasztó iskolai nap végén visszagondolt arra az októberi délutánra, és máris felvidult kicsit. Nemcsak a tűzijáték emléke hatott rá így, de ez volt a kedvence.

Másnap, vasárnap tartották a szülinapi ünnepséget. Niala figyelmeztette Vanessát, hogy idén nem kell muszlinruha, semmi felhajtás nem kell, elég egypár puszi. Azonnal kapott egyet balról és egyet jobbról, nevetett és ment volna a dolgára, de akkor Nimby megkérdezte, hogy ő se vegyen-e szmokingot, elég-e egypár puszi tőle is. Hát jó, felelte Niala, és odatartotta az arcát. Aztán jött oda őhozzá is, Kissy mit tehetett, hagyta magát megpuszilni, Nimby pedig lelkendezve szaladt Chantalhoz is, hogy felhajtás helyett megpuszilja, körbekergette a nappaliban, mert Chantal megmakacsolta magát, neki most nincsen születésnapja, Nimby meg azt felelte, hogy Nialának és Kissynek se ma van, csak ma tartják, amire Chantal azt felelte, ő nem ma tartja, és ha hagyja magát csókolgatni, akkor Nimby mindennap születésnapot fog ünnepelni. Az egerek óriásiakat nevettek, Nimby pedig megállt, azt mondta, remek ötlet, és ment felköszönteni Nialát. Kissy gyorsan átment a panzióba az újabb pusziáradat elől.
  Félóra múlva Blanche mindenkit összetrombitált a villa nappalijába. A szoba egyik végét kiürítették, és mindenki arra fordulva ült a padlón, a felnőttek székeken. Ott volt Ange néni, a szüleik, ott volt Isabelle néni is. Kissy gyorsan helyet foglalt, gyanítva, hogy hiába kérdezne bármit. Ez lehetett a jel, mert föltárult a dolgozószoba ajtaja, és beszaladt két egér.
  Teljesen egérszerűek voltak. Az egyiken fehér póló és fehér nadrág, a másikon rövid fehér ruhácska. Fehér zokni, fehér cipő, a fejükön pedig kis fehér sapka, rajta kerek, fehér egérfülekkel. Az arcukon nem változtattak semmit. Kissy sose látott még ilyen kedves egereket.
  Az egerek kiperdültek a közönség elé, és megszólaltak. A csapatnak leesett az álla. Nem a saját hangjukon beszéltek.
  – A mezei… – kezdte Vanessa.
  – …a házi… – folytatta Nimby.
  – …és a laboratóriumi…
  – …egerek…
  – …köszöntik…
  – …a Jerry…
  – …Alapítvány…
  – …egereit!
  Fantasztikus volt. Kissy még soha nem hallott ilyen hangot, nem is tudta, mihez hasonlítsa. Egész vékony volt mindkettejük hangja, mint valami kicsi állatkáké egy rajzfilmből. És kétségkívül a szájukból jött. A csapat eltátotta a száját és hahotázott.
  Aztán valahonnan megszólalt a zene, és a két egér táncra perdült. A Popcorn dallamára, akárcsak az előző születésnapon, de most a gyors szólamra. Villámgyorsasággal. Nem ölelték át egymást, hanem kézen fogva táncoltak, valami akrobatikus rockra emlékeztető dolgot, fantasztikus ügyesen.
  A közönség csak ámult.
  Mikor a szám véget ért, az egérpár megint kilépett középre.
  – Éljenek… – kezdte Vanessa ugyanazon a cincogó hangon.
  – …az egerek… – folytatta Nimby.
  – …és a shindyk…
  – …reszkessenek! – fejezték be kórusban, azzal Nimby fél térdre ereszkedett, Vanessa ráült a térdére, és föltartott kézzel fogadták a tapsot.
  Kissy szívből éljenzett a többiekkel.
  Elsőként Ange néni jutott szóhoz, amikor csitult a zsivaj.
  – De hát hogyan csináltátok?
  – Sokat gyakoroltunk – nevetett Vanessa. Még mindig ugyanazon a cincogó hangon.
  Chantal és Niala közelebb óvakodott, szemügyre vették, hol van elrejtve a hangtorzító szerkezet.
  – Hogy csinálod ezt a hangot? – kérdezte Niala.
  – Miért, mi van a hangjával? – cincogta Nimby. A közönség dőlt a nevetéstől.
  Valahonnét előbukkant egy piros lufi. Blanche tartotta Niala elé.
  – Tessék. Oldozd ki a száját és szívj egyet belőle.
  – Minek?
  – Csak csináld!
  Niala kioldotta a lufit, és nagyot lélegzett a kiáramló levegőből.
  – Jó, megcsináltam, és most…
  A mondat félbemaradt. Niala döbbenten hallotta, hogy ő is cincog.

Nimby ezen a cincogó hangon tartott kiselőadást nekik a hélium hangszálakra gyakorolt hatásáról. A lelkükre kötötte, hogy csakis lufiból szívjanak, sose a lufitöltő palackjából, mert a túlnyomás alatt belélegzett hélium agyembóliát okoz. Ellenállhatatlanul mulatságos volt a tudományos szavakat ilyen kisegérhangon hallgatni.
  Niala is, ő is ragaszkodott hozzá, hogy hagyják magukon az egérjelmezt, végül is nem annyira jelmezszerű, csak egy fura sapka, meg hogy minden fehér rajtuk. Farkuk se volt, akadályozta volna őket a táncban. És különben is, mondta Niala, kétméteres répával a fejünkön is sétálhatnánk – ez itt a Côte d’Azur.
  Vanessa persze átlátott rajtuk, mint mindig. Nem mondta, de látszott rajta, pontosan tudja, hogy nem Nimby jelmezviselete a fontos, hanem az övé, és az se lenne az, ha nadrág volna rajta. De hát, gondolta Kissy, csak ő maga tehet a dologról. Ha több mint egy év alatt nem ez lenne a harmadik alkalom, hogy ruhában látják, nem menne csodaszámba.
  Gyalog ballagtak le a hegyről, most nem Nizzába mentek, csak ide a La Réserve-be; ez is különleges hely, érdemes volt kipróbálni. Az egerek még nem ismerték, csak Niala, meg Vanessa is járt itt párszor, de a főztjükből még nem evett.
  A nagyobb társaságra való tekintettel most nem volt egységes menü, mindenki maga rendelt. Kissy rögtön lecsapott a rókagombára, a Plumail-vacsora óta nem ehetett belőle, pedig tervezte, hogy megtanulja, de hát még nem jött össze.
  Az étterem után kimentek a partra, kicsit nézni a tengert. A szülők egy része este hazautazik, aztán már nem is találkoznak egy hónapig.
  Kissy elnézte a hullámokat, s arra gondolt: hát igen, így tökéletes az élet. Itt van mellette mindenki, akit szeret – Macska kivételével, ő otthon maradt, madame Faubourg naponta megeteti; de ugyan minek hiányozna, amikor egész nap csak morcol –, a nap szépen süt, a tengernek tengerillata van, remek kaját ettek… mi kell még a boldogsághoz?
  Rögtön meg is felelt magának. Egyetlen dolog hiányzik a tökéletes boldogsághoz, de abban most egy ideig nem lehet része. Pedig olyan finom dolog, amikor fölnéz az emberre a véres orrú, könyörgő tekintetű shindy.

– Boldog születésnapot – mondta Niala.
  Kissy sóhajtott. Ez nem felköszöntés volt, azok már reggel megvoltak. Most pedig esteledett már.
  – Kösz.
  – Boldog születésnapot – mondta Vanessa.
  – Kösz – felelte savanyúan.
  – Boldog születésnapot – ismételték azok ketten egyszerre.
  – Hagyjátok már abba!
  – Szóval? – kérdezte Vanessa.
  Kissy megint sóhajtott. A korláthoz lépett és rátámaszkodott az ágra, ami benyúlt a teraszra.
  Odalent Blanche éppen kilépett az ajtón és a panzió felé indult, Mouchi társaságában, aki pár lépés után elszakadt tőle, az egyik fa tövében lelapult és mozdulatlanul figyelni kezdett valamit, amit Kissy nem láthatott. Talán egér, néha akad, de ritkán, Isabelle néni makulátlan panziójának még a közelébe se jöhet rágcsáló; csak ők nyolcan kaptak fölmentést. Patkány ősidők óta nincs. A kertben sok a levelibéka, de azok Mouchit nem érdeklik, legfeljebb a kölyköket, amíg meg nem nyalnak egyet. A sündisznó se a szívük csücske.
  Jó lenne igazi egérként élni. Nem itt, a panzió túl veszélyes, inkább fönt a nagy hegytetőkön, az erdőben, ahol nincsenek macskák. Egy kis meleg lyukban élni egy fa tövében, magvakat meg gyümölcsöket enni, éjszakánként hatalmas sajtokról álmodni… és nem hozni döntéseket.
  Persze elmondta a lányoknak is. Vanessának tetszett az ötlet, főleg ha biztos, hogy nincsenek macskák az erdőben. Niala is mosolygott, de azt mondta:
  – Sajnos nincs mit tenni, csak alapítványi tagságunk szempontjából lettünk egerek. A döntéseket bizony meg kell hozni.
  Martin nem várta úgy ezt a napot, mint ő, mert nem tud róla, hogy Kissy ma döntést fog hozni… legalábbis döntést hozott róla, hogy döntést fog hozni. Martin nem fogja körömrágva várni, hogy ő mit dönt. Ez jó. Ha tudna róla, hogy ma van a Döntés Napja, már reggeltől izgulna, no meg drukkolna, hogy az a döntés szülessen, amit ő szeretne… és nem kérdés, hogy az mi. De mivel nem tud róla, estig lehetett halogatni… azazhogy…
  Kissy hirtelen rálelt a megoldásra. Ha estig lehetett halogatni, akkor várhat az a döntés még egy kicsit. Amíg tanácsot kér olyantól, akinek már van némi tapasztalata.

Két vizuális kapcsolat tíz óránál, egy tizenkét óránál és egy két óránál, összegezte Kissy, és nagyon figyelt. A Gamma és Delta kapcsolatok lassan haladnak zéró-nyolc-zéró irányban, Alfa és Béta nem végez helyváltoztatást. Már negyedórája figyelte az Alfa objektumot, de nem sikerült megközelítési manővert végeznie. Most a Bétával folytat akusztikus információcserét.
  Hoppá! A Béta objektum semlegesítődött, remote connection jelzést kapott.
  – D’Aubisson, tessék – mondta. – Szia, Michelle, mondjad!
  Elnézést kérőn Alfára nézett és tett egy lépést zéró-kilenc-zéró irányba, távolodva tőle. Kissy habozás nélkül elvégezte a megközelítési manővert és karon fogta Alfát.
  – Gyere csak…
  Bementek a dolgozószobába. Kissy egy pillanatig várt, időbe telt, hogy összeszedje a gondolatait. Az Alfa objektum félreérthetett valamit, mert aggodalmasan kérdezte:
  – Te jó ég, mi történt?
  – Nos… izé…
  – Úgy nézel rám, mint aki azt hiszi, hogy elárultam a titkainkat a shindyknek.
  Kissy elnevette magát. – Vagy a macskáknak!
  Ez jó volt, ettől kicsit megnyugodott.
  – Nem, nem erről van szó. Segítségre van szükségem.
  – Gyere, üljünk le – mondta Angélique, és helyet mutatott neki maga mellett a pamlagon. – Halljuk.
  – Szóval… én elhatároztam, hogy a tizennegyedik születésnapomon eldöntök valamit.
  – És?
  – És még mindig tart a születésnapom – mosolyodott el Kissy.
  Angélique egy pillanatig várt, aztán megkérdezte:
  – Mit akartál eldönteni?
  Kissy habozott. Hirtelen kinőtt a második feje, aminek ezúttal csukva volt a szeme, és Nialát látta maga előtt, amint habozás nélkül megmond bárkinek bármit. Aztán Vanessát, amint kinyitja a kezét, és a kiscica alázuhan, egy pillanatra még lentről is látta, ahogy a valóságban nem, a macsek a farkával kormányzott és szélbe fordította a füleit.
  Az első feje fölnézett Angélique-re és kirukkolt vele.
  – Hogy mikor legyünk egymáséi Martinnel.
  Angélique-nek egy picit nyitva maradt a szája. Aztán azt mondta: – Ó.
  Kissy bólintott.
  Csend volt egy pillanatig, aztán Angélique megkérdezte:
  – Tulajdonképpen… hol tartotok most?
  Kissy pislogott.
  – Hogy érted azt, hogy hol tartunk?
  – Hát… én csak azt tudom, amit látok. Csókolózni néha látlak benneteket, de… ágyban voltatok már?
  Kissy meghökkent.
  – De hát éppen azt mondom, hogy most kellene eldöntenem, mikor…
  Angélique várt egy kicsit a mondat végére, aztán, hogy az nem jött, befejezte ő.
  – Hogy mikor add oda magadat Martinnek. De én azt kérdeztem, hogy ágyban voltatok-e már.
  Kissy második feje most jött rá hirtelen, hogy barátnője idegen nyelven beszél.
  Angélique elmagyarázta neki, hogy az ágyban többféle dolgot is lehet csinálni, nemcsak azt az egy bizonyosat. Halványan rémlett neki, hogy Niala említést tett ilyesmiről, valamelyik esti skype-os beszélgetésükön, de nem mentek bele részletekbe, aztán kiesett a fejéből az egész. Niala se hozta szóba, alighanem azt hitte, hogy ezt Kissy is rég tudja.
  Hát nem tudta. Ahogy hallgatta Angélique-et hamar tűzpirossá váló fülekkel, belátta, hogy ő még kislány. Gyerek. Az ilyen dolgokat biztosan minden felnőtt tudja, s amikor megkérdezte, a válasz az volt, igen, mindegyik, kivéve talán a katolikus papokat. Azoknak hivatalból nem szabad tudni.
  Kissy sose gondolkodott azon, hogy a fiúk hogyan juthatnak el a testi gyönyörhöz, mármint azon az egy módon kívül, amit ismert és amiről már tegnap döntést akart hozni. Azt tudta, hogy egy lánynak nem okvetlenül kell hozzá fiú is, éspedig nem Nialától – önállóan fedezte föl még jóval kisebb korában. Most, hogy megtudta, magától értetődőnek tűnt, hogy a fiúkról se feledkezett meg az evolúció, de negyedórával ezelőttig eszébe se jutott föltenni magának a kérdést. Most a kérdéssel együtt megkapta a választ is, és hozzá újabb kérdést újabb válasszal: nem, egy fiú és egy lány nemcsak egyféle dolgot csinálhat egymással, és ha egyszer vízszintes helyzetbe kerülnek valahol, az nem azt jelenti, hogy vagy védekeznek, vagy hamarosan hárman lesznek. Mert egy csomó mindenfélét lehet csinálni, amik nem járnak a teherbe esés veszélyével, ugyanakkor – Angélique szerint – nagyon kellemesek és vétek lenne kihagyni őket.
  Egyik nap hallották, hogy egy vendég dicséri Isabelle néni spenótját, s akkor Niala azt mondta, őt a spenót a legkevésbé sem vonzza, de aki evett belőle, annak elhiszi, hogy jó. Kissy most ezt a gondolatmenetet próbálta követni. Amit Angélique elmondott, annak egy része inkább taszítóan hangzott, de Kissy arra gondolt: ha Angélique, aki már kipróbálta ezeket, azt mondja, hogy kellemesek, akkor biztos úgy is van. Ettől még nem muszáj mindet ki is próbálni; Niala se kóstolta meg a spenótot.
  Ekkor már fölengedett kissé, és vissza is kérdezett, elmagyaráztatott bizonyos részleteket. Többször is rákérdezett, biztosan úgy van-e, ahogy értette, nem mintha kételkedett volna lassan sötétrózsaszínűre fakuló füleiben, csak nehéz volt felfogni. Ő mindig egyféleképpen képzelte el, úgy, ahogy akkor voltak, amikor csókolózás közben elkapta őket a szenvedély: ő hanyatt, Martin pedig fölötte. Most viszont végtelen lehetőségek tárultak elé, amiknek egy része taszította ugyan, más része viszont kimondottan ingerelte.
  Az eredeti dilemmája könnyen megoldódott: nem, szó se lehet arról, hogy a kapcsolatukat a legkomolyabb szintig elmélyítsék, amíg ki nem próbálták ezeket az egyéb dolgokat is, hisz némelyiket mintha kimondottan a hozzá hasonlóan tapasztalatlan, gyáva fiatal lányok kedvéért találták volna ki. Csakhogy lett helyette új dilemma, nem is egy. Az, hogy ezeket a dolgokat mikor kezdjék; hogy mit tegyen, ha Martin azokat is szeretné, amik neki nem tetszenek; és hogy miképpen fogja megoldani azt az alapfeltételt, ami mindegyikhez kell. Mert a széles repertoárban semmi, egyáltalán semmi nem akadt, amit felöltözve lehetett volna csinálni. Ha pedig arra gondol, hogy meglátják egymást ruha nélkül, akkor pipacspirosra gyullad mind a négy füle.

Délután elkapta Nialát, kicipelte az utcára, ahol nem jártak egerek, és még ott is körülnézett.
  – Hallgatlak, Ricardo – mondta Niala.
  – Mi az, hogy…
  – Álnév, a konspiráció kedvéért – mondta Niala rettenetes komolyan. – Ha ismerős jön erre, nem figyel ránk, mert két olasz turista vagyunk.
  Kissy rögtön látta, milyen tökéletes álcázást választott a barátnője. Csak apró részletkérdéseket hagyott nyitva, például hogy miből látszik, hogy ők álcázva vannak, de ezek ráérnek.
  Lesétáltak a hegyről, s közben Kissy elmondta Giuseppének, amit Sergiótól megtudott. Giuseppe csillogó szemekkel, de részvétteli arccal hallgatta.
  – Szegénykém – mondta végül. – Sose gondoltam, hogy te ezekről nem tudsz semmit. Különben rég elmondtam volna.
  – És te honnan tudod mindezt?
  Kissy pontosan tudta, hogy Nialát még egyetlen fiú se láthatta meztelenül, csókolózni is jobban szeretett a kertben vagy a teraszon, mint a szobájában, ahol a fiú nagyobb erejével esetleg fölébe kerekedhet. Ma, a Jerry-kiképzés birtokában persze ez már nem probléma, de Niala egy éve nem csókolózott senkivel, túlságosan szerelmes volt Pibe.
  – Csacsikám, a könyvespolcon ott vannak a szexológiai tankönyvek, már tízéves koromra valamennyit kiolvastam. Anyáék soha nem féltettek semmilyen tudástól, a kérdéseimre is mindig válaszoltak. Az egyetlen, amit kértek, az volt, hogy anya fogászati könyveit tőlük kérjem el, mert a legfelső polcon tartotta, és nem akarták, hogy fölmásszak.
  Kissy elgondolkodott ezeken az óriási különbségeken. Az ő szülei kétségbe is esnének, ha ilyen könyveket olvasna, de nem kell tisztes távolságot tartania a polcoktól, mert ilyen könyvük nincsen otthon. Ki fogja olvasni D’Aubissonék teljes készletét.
  Erről eszébe jutott valami.
  – Szerinted Vanessa olvasta már azokat a könyveket?
  Niala lebiggyesztett szájjal gondolkodott egy pillanatig.
  – Nem hiszem. Ritkán látni könyvet a kezében. Jó ötlet amúgy, szólni fogok neki róluk.
  Kissy bólintott. Niala fürkészőn nézett rá. Kérdezni akart valamit, de megállította őket egy férfi. Olaszul beszélt, Kissy elég sokat megértett belőle; egy pizzériát keresett. Niala pergő nyelvvel igazította útba, Kissy a bonyolult magyarázatból fölfogta, hogy a turista nem általában egy pizzériát keres – egymás hegyén-hátán sorakoztak –, hanem egy bizonyos pizzériát. De az útbaigazítást már nem tudta követni, túl gyors volt és túl keveset értett. Végül egy grazie-pregóval elköszöntek, Niala gondolkodás nélkül Kissyhez fordult és beszélt tovább ugyanúgy.
  – Nem lehetne franciául? – kérte Kissy.
  Niala lestoppolt, meghökkent és átváltott franciára.
  – Bocs, nem vettem észre. Szóval azt mondtam, hogy tökéletes az álcánk, ez a hapsi is olaszoknak nézett minket.
  Kissy együtt nevetett vele, és nem mondta, hogy az olaszok máskor is anyanyelvükön szólítják meg őket, ahogy más helybelieket is, hiszen szinte mindenki tud olaszul. Ezt Niala is ugyanolyan jól tudta.
  – Szóval mit fogsz csinálni?
  Kissy lehajtotta fejét és gondolkodott.
  – Nem tudom – mondta végül.

– De tudom – mondta negyedórával később. Közben továbbsétáltak, benéztek egy-két üzletbe, vettek pár holmit. Már hazafelé tartottak, amikor összeakadtak Anne Perrinnel. Váltottak pár szót, s Anne megkérdezte:
   – Nicole, nem tudod, Blanche dolgozik még a jövő héten?
  Ekkor mondta Kissy: „De tudom”, csendesen, csak úgy magának. Niala nem vett róla tudomást, válaszolt a kérdésre, nem, anyja a jövő héten már nem dolgozik, elsején elutaznak Georges szüleihez. Csak később, amikor elbúcsúztak, nézett rá és húzta föl kérdőn a szemöldökét.
  – Hogy döntöttél?
  Kissy bólintott. A másik feje is. Már jó ideje vitáztak egymással, és mostanra jutottak végre egyezségre.
  Volt egy csomó napirendi pont. A legfontosabb az MML. Mindkét feje egyetértett abban, hogy az ellenszenves műveleteket nem szabad engedélyezni, de a maradékot tekintve két pártra oszlottak. Az egyik feje határozottan kirekesztett a Megengedhető Műveletek Listájából egy nem ellenszenveset, olyat, ami határozottan vonzó volt, csak el tudott képzelni romantikusabbat is annál, hogy első szerelmes éjszakájuk betetőzéséül esemény utáni tablettáért rohangáljanak. A másik feje viszont úgy érvelt, hogy ha elkapja őket a szenvedély, akkor nem biztos, hogy megálljt tudnak parancsolni maguknak, tehát célszerűbb, ha már vacsorára megeszi azt a tablettát. Ha viszont így tesz, ugyan mi akadálya lenne, hogy…
  Itt azonban Kissy erkölcsös feje kijelentette, hogy erről szó se lehet, éspedig egyáltalán nem azért, mert a tabletta nem életbiztosítás. Ez márpedig még nem időszerű és kész!
  De a züllött feje csak nevetett. Talán bizony azért szeretett bele Martinbe, mert időszerű volt? Ugyan. A szerelem nem számításra épül, nem alkalmazkodik előre kijelölt szabályokhoz, csak megy a maga feje – vagy fejei – után, és mindig mindent azonnal akar.
  A lista végül úgy állt össze, ahogy az erkölcsös feje akarta. Kissy megkötötte magát: márpedig a határt nem lépik át.
  A napirenden az is szerepelt – muszáj volt neki –, hogy mi történik, ha minden elhatározás csődöt mond, és reggel arra ébred, hogy mégiscsak átlépték a határt. Az erkölcsös feje csak annyit tudott mondani, hogy akkor már nincs mit tenni, a züllött viszont vigyorgott és azt mondta: legfeljebb a többiek nélkülük reggeliznek. Esetleg nélkülük is ebédelnek!
  Kissy tehát bólintott, és azt mondta:
  – Kipróbáljuk.
  Nialának fölcsillant a szeme.
  – Mikor?
  – Éjszaka!
  – Ma éjszaka?
  – Hát… azt még nem tudom.
  Niala elnevette magát.
  – Nagyon határozott vagy. Végül is van valami, amit már egyértelműen eldöntöttél?
  Kissy bólintott.
  – Van. Ki fogjuk próbálni… amint megtudtam, hogy Martin mit tud.
  Niala nem kérdezte, hogy miről.
  – Oké. Hazamegyünk, megkérdezed, és már csak az estét kell megvárni.
  – Eszeden vagy?! Hogy kérdezhetném én ezt meg Martintől?!
  Niala megállt és csípőre tette a kezét.
  – Te nem vagy magadnál. Csinálni hajlandó lennél, de beszélni róla nem?
  Kissy zavartan megvonta a vállát.
  – Hát… ez is más, meg az is más.
  Niala sóhajtott.
  – Akkor mi lesz?
  – Fogalmam sincs.
  Hát persze hogy Niala oldotta meg a problémát. Minden problémájukat a D’Aubisson nővérek szokták megoldani – a kisebbik azokat, amikhez verekedni kell, a nagyobbik az összes többit.
  Niala kijelentette, hogy ha Kissy, aki végeredményben ágyba akar bújni vele, nem vállalja, hogy beszéljen Martinnel, hát ő igazán nem vállalkozik rá. Egyetlen sráccal se tárgyalna szívesen ilyen dolgokról, azazhogy egy van éppen, de majd csak egy év múlva. Chantal se vállalta, és Vanessa is elzárkózott. Úgyhogy megkezdődött a Láncreakció hadművelet. Niala dolgozta ki. Kissy beszélt Angélique-kel, Angélique beszélt Pivel és Pi beszélt Martinnel. Az eredményt Pi elmondta Angélique-nek, Angélique pedig Kissynek.
  Az derült ki, hogy Martin legalább annyira tájékozott, mint Kissy lett most, Angélique magyarázata után.
  – Akkor hogyan tovább? – kérdezte Chantal.
  – Akkor hogyan tovább? – kérdezte Niala is.
  Kissy Vanessára meredt, aki alighanem ugyanezt akarta kérdezni, de gyorsan lenyelte.
  – Hát jó… beszélek vele.

Martint a panzióban találta meg; Nimbyvel a hátsó ajtóban álltak és aggodalmasan néztek kifelé, mint akik az esőt kémlelik.
  – Hát ti? – lépett oda.
  Martin kézen fogta és behúzta a házba. – Jobb, ha vigyázol. Láttunk egy furcsa madarat.
  – Mifélét?
  – Hasonlított egy egerészölyvre.
  Kissy kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Aztán újra kinyitotta mégis.
  – Szamarak vagytok. A kertben hemzsegnek a macskák, azoktól nem féltek?
  – Tudod – mondta Nimby –, azok a mi macskáink.
  – Világos – nevetett Kissy. – Mondd, Nimby, megtennéd, hogy valami ölyvmentes útvonalon…
  – Elpárolgok? – fejezte be a fiú a mondatot. – Persze.
  Azzal kilépett a kertbe, és nyugodt léptekkel a villa felé vette az irányt, föl se nézve az égre. Kissy elismerően bólintott. Bátor egér.
  Aztán egymásra néztek.
  – Szóval – kezdte Kissy – beszéltél Pivel.
  Martin bólintott. – Számtalanszor, amióta ismerjük egymást. Márminthogy – folytatta nagyon gyorsan, látva Kissy szeme villanását –, most egy órája is beszéltem vele.
  – Miről? – kérdezte Kissy halkan.
  – Nagyon érdekes dolgokról.
  – Konkré…
  – Konkrétan szívesen megmutatom. Gyere.
  Azzal karon fogta Kissyt, aki nevetett és nem ment.
  – Nem megyek, de ezek szerint érted, miről beszélek.
  – Én értem, de ha nem jössz…
  – De, jövök… csak nem most. Éjszaka… ha te is akarod.

Később már sosem tudott tisztán visszaemlékezni július utolsó hetére. A nappalok jórészt ásítozással teltek, s többször megesett, hogy délig aludtak, aztán délután is ledőltek pár órára. Később rájöttek, hogy éjszaka kellett volna aludniuk és nappal csinálni azt, amit éjjel csináltak – ha alvás közben senki nem zavarta őket, aközben se zavarta volna. De így alakult ki, s nekik kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint az alvásrendjüket visszaállítani. Végül aztán indulás előtti éjjel aludtak egy nagyot, és egész kipihenten indultak.
  Nagyon könnyű volt Martinnel megbeszélni, hogy mi az, amire vállalkozik és mi az, amire nem. Sokkal könnyebb volt, mint gondolta. Martin azonnal értett mindent, és megnyugtatta, hogy minden rendben lesz. Ráfért, mert azért egy kicsit be volt gyulladva. De hamar elmúltak a félelmei. Valamivel azután, hogy először átölelték egymást ruha nélkül a két összetolt ágyon.
  Soha nem lépték át a határokat, amiket az első megbeszélésen Kissy megszabott. Ha Martin vissza akart volna élni a helyzettel, nem lett volna nehéz dolga, őneki még arra se lett volna ereje, hogy nemet mondjon. De Martinnek ilyesmi eszébe se jutott. S nagy könnyebbség volt, hogy nem kell aggódniuk. Persze bármikor szólhattak volna Nialának, vagy akár egyenesen Blanche-nak, aki szerzett volna tablettát vagy bármit, ami ifjabb Martin Rochefort ellen kell. (Ifjabb Kissy Chaton ellen, vitatta Kissy.) De így nem kellett ilyesmi.
  Azon kívül, ami éjszakánként történt, egy csomó újdonságot kellett megszoknia. Például reggelenként felöltözni. Kicsi kora óta minden reggel felöltözött, volt hát benne gyakorlata, de még sose csinálta úgy, hogy egy fiú nézte közben. Vagyis hogy egymást nézték közben, mert hát ő se csukta be a szemét. Izgalmas dolog volt.
  Első nap Niala kihívta a teraszra és apróra beszámoltatta, mit csináltak, hogy csinálták, milyen volt. De ott volt Chantal és Vanessa is, Kissy pedig tiltakozott, ehhez azért talán Vanessa mégiscsak túl kicsi. Niala leszamarazta, Vanessa évek óta közeli kapcsolatban áll felnőtt pasik szóban forgó testtájaival. Ő maga nem, vitatta Kissy, csak a cipőtalpa.
  De aztán persze beadta a derekát és elmondott mindent részletesen. A lányoknak nagyon csillogott a szemük, Vanessának is, Chantal pedig sóhajtott és sokadszor is elmondta, muszáj lesz növeszteni magának egy ilyen srácot.
  Niala is sóhajtott és azt mondta, jó lenne már egy évvel öregebbnek lenni.

A kieli repülőtér ismeretlen dzsungelében eltévedt egércsapat rossz kapun át lép ki az utcára és nem találkozik Schneiderékkel. Buszra szállnak és kiutaznak hozzájuk, de a nyelvi nehézségek miatt rossz helyen lyukadnak ki. Egy barátságos német fölajánlja segítségét, de kiderül róla, hogy shindy, sajnos csak akkor, amikor bezárja őket egy pincébe. Szerencsére a pincében egerek is élnek, akik részint nemzeti szolidaritásból, részint tizenhat kiló sajt ígéretére kapcsolatba lépnek a kieli rendőrség pincéjében élő egerekkel…
  Ilyen történeteket költöttek a repülőgépen, főleg Nimby és Vanessa vezetésével, akik külön élvezték a mese képtelenségeit. Ha marslakókat vagy antigravitációs járműveket írtak volna bele, az se lett volna nagyobb lehetetlenség, mint az a feltételezés, hogy őket be lehet zárni holmi pincébe.
  A tizenhat kiló sajt egy amerikai filmből, a Kutyák és macskákból származott, amit egyik este nézett meg a csapat, nem kis kárörömmel. Jó volt látni, hogy a macskák pórul járnak, hizlalta kisegér önérzetüket. Ebben a filmben ígér alkut a főgonosz macska az egereknek, nekik adva Ausztráliát és ráadásul tizenhat kiló sajtot. A film után a csapat megbeszélte, hogy ha a macskák megszerzik a világuralmat, az nekik nem lett volna jó; a tizenhat kiló sajton sok millió egér osztozott volna, a panzió hűtőjében pedig mindig van ennyi – Ausztráliával meg mit tudtak volna kezdeni? Ők francia egerek, nem valók a sivatagba, ráadásul az ausztrál őslakos egerek két méter magasak, és a farkukra támaszkodva akkorákat rúgnak, mint húsz Vanessa. Megállapodtak, hogy alkalomadtán elmennek egy állatkertbe és megnézik a kétméteres egereket, addig viszont kikeresték Tom és Jerry terjedelmes életművéből azt a részt, ahol Jerryt meglátogatja egy kenguru, aki pont olyan, mint Jerry, csak sokkal nagyobb, és a frászt hozza Tomra. Később, útközben még jó pár filmet megnéztek, és megállapították, hogy jól választottak maguknak névadót, Jerry éppolyan életveszélyes, mint ők, Tom minden alkalommal a rövidebbet húzza.
  A notebookot közvetlenül indulás előtt vették Nizzában, az alapítványi kasszából. Már régóta szó volt róla, hogy kellene egy nagy teljesítményű hordozható gép. Ez pontosan megfelelt a céljaiknak, rádión át szerverként szolgálhatott a telefonjaikhoz, gyors vezeték nélküli neten át tarthatta a kapcsolatot a Jerryvel, szép volt a képe és kicsi volt. Ráadásul nem is drága.
  Hordtáskát is vettek hozzá, de hamar eldöntötték, hogy nem abban fogják tartani. A repülőtér előtt álltak, a csomagjaikat leltározták, amikor egy motoros lefékezett a járdánál, alig tíz méterre tőlük kikapta egy pasas kezéből a notebook hordtáskáját, és már indult is.
  A motor felbőgése elnyomta az áldozat felháborodott kiáltását, de nem tette észrevétlenné, ami történt. Ők is látták, más járókelők is, és legfőképpen két rendőr, akik rohantak a kocsijukhoz. Aztán irányt váltottak, mert a tolvaj egyszer csak felbukott a motorral, óriásit bukfencezett az aszfalton és kis híján egy szembejövő Porsche alá került, ami áttért az ő oldalára, hogy kikerülje az úton átszánkázó motort. Aztán lefékezett és két ember ugrott ki belőle, a tolvajhoz futottak segíteni.
  – Szent ég! – kiáltott föl Ange néni. – Ekkorát esni éppen a rendőrök előtt…
  – Az hagyján – mondta Blanche epésen. – Rablásból élni veszélyes. De itt tömegszerencsétlenség is lehetett volna!
  – Szerencsére nem lett – csillapította férje, és fölemelte hangját. – Biztosan egy felverődő kavics lyukasztotta ki a kerekét vagy ütötte meg valahol.
  A tekintete közben Vanessát kereste, aki igyekezett felszívódni az egerek sűrűjében.

Félórával később, amikor a szolgálati járat befutott, már senki nem vesztegette az időt felverődő kavicsokra.
  – Te is vigyázz magadra, kicsim – guggolt le Blanche Vanessához úgy, mint egy kisgyerekhez, miután Nialának már szavát vette, hogy vigyáz magára. – Fogadj szót a nővérednek és Piéknek, meg persze Ange néninek.
  – Ennyi mindenkinek? – nevetett a kislány. – Ange néninek miért?
  – Mert ő a kuratóriumi elnök.
  Vanessa kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Hát igen, ilyen tekintéllyel nem lehet vitatkozni.
  – Ne verj meg németeket, amíg esély van rá, hogy a probléma tolmáccsal is megoldható – intette Blanche –, és ne lövöldözz mozgó járművekre.
  Vanessa bűntudatosan lehajtotta fejét, de anyja átölelte.
  – Én tudom, hogy jó kislány leszel – mondta –, ezért nem is intelek azzal, hogy odaadlak a német macskáknak.
  Vanessából kipukkant a nevetés.
  – Adj csak oda nekik, ha akarsz, másnap könyörögni fognak, hogy vegyél vissza.
  Ez valószínű volt, s a gépen, ahogy a notebookon nézték Tom és Jerry egyik DVD-jét, Kissy már biztosan tudta, hogy Vanessa olyan zsákmány, akiben semmiféle macska nem lelné örömét – de shindy sem. Mert amit Jerry tud, azt ő is tudja. És nemcsak Vanessa tudja, hanem ők mindannyian.

Nem tévedtek el a kieli reptéren. Nem is lett volna idejük rá. Amint kiléptek a beszállófolyosóról, Elke a nyakukba borult, sorra ölelte őket, és megállás nélkül csacsogott.
  – Sziasztok, sziasztok! Végre itt vagytok! Jól utaztatok? Megvertetek valakit?…
  Az egerek bambán álltak, átvették és viszonozták a rengeteg puszit, de a szöveggel nem tudtak mit kezdeni. Niala tért elsőnek magához. Mikor Elke éppen az ő nyakába ugrott, elkapta, kicsit eltartotta magától és jól megnézte.
  – Hát te megtanultál franciául?
  – Hát meg! – vigyorgott Elke. – Ez nektek meglepetés. Louise kisasszony rengeteget dolgozt velem. Csak azért, hogy veletek csevi… csive…
  Gondterhelten elhallgatott.
  – Cseverészni – segítette ki Vanessa.
  – Ez az! Kösz! Cseverészni tudjak. Gyertek, ott várnak anyuék.
  A Schneider házaspár kicsit távolabb várta meg, hogy kislányuk kiörömködje magát. Nem voltak egyedül: bemutatták két fiukat, a huszonkét éves Alexandert és a tizenkilenc éves Heinrichet, valamint egy nagybajuszú, őszes férfit, Schultze urat, aki rögtön gondjaiba vette a csomagokat.
  Kissy titokban alaposan megnézte a fiúkat. Egyáltalán nem voltak olyanok, mint a filmekben a németek, magasak, szőkék és kék szeműek. Persze mitől is lennének szőkék, a szüleik se azok, Schneider úr barna, idén már láthatóan őszülni kezd, Schneider asszony pedig vörösesbarna hajú. Még Elkének van köztük a legvilágosabb haja, kicsit szőkésbarnába hajlik. A fiúk is barnák. A legidősebb nem jött el, ő már nem él a szüleivel, messze is lakik, Berlinben praktizál, sebészorvos.
  – Karácsonykor megférjesedik és én jövőre nagybácsi leszek, klassz, mi? – kérdezte Elke már a kocsiban.
  – Nagynéni – nevettek az egerek.
  – Na hiszen, ti beszéltek? Emlékszem az első találkozásunkat, ahogy Kissy beszélt németül. Nektek szabad volt mindenből fiút csinálni, csak nekem nem?!
  Erre nemigen volt mit felelni. Az egerek egyszerűsített németóráikra gondoltak és inkább a mellettük elsuhanó utcákat nézték.

A kocsinál meglepetés érte őket. Egy fehér Ford minibusz volt, éppen őrájuk szabott kapacitással: a kilenc francia és az öt német tizennégyet tett ki, és a kocsiban tizennégy hely volt. Öt német, mert Alexander nem tartott velük, neki vissza kellett mennie dolgozni. Grafikus egy könyvkiadóban.
  De a meglepetés csak útközben jött.
  – Mi a véleményük a kocsiról? – kérdezte Schneider úr, amikor Schultze úr fölhajtott a sztrádára.
  Az egerek bólogattak, a vállukat vonogatták – mi lehet a véleményük a kocsiról? Kereke van, gurul, nem kell nekik ennél több.
  – Csak azért kérdezem – folytatta házigazdájuk –, mert az alapítványnak szánom, amikor hazautaznak.
  Csend. Az egerek egymásra néztek, aztán a padlóra, majd Schneider úrra, aki mosolygott.
  – Tudják, mostanában elég jól megy az üzlet. De a magasabb bevétel több adót is jelent, én meg akkor már inkább maguknak adom, nem a kormánynak. Némi átcsoportosításokkal megoldottuk, hogy ez az autó mint adomány lejöjjön az adóalapból, innentől már egyszerű. Schultze úr már készül a párizsi útra, jól mondom?
  – Dehogy, Schneider úr – mondta a sofőr elég rossz francia kiejtéssel. – Csak ezer kilométer… nem kell arra készülni.
  – Ez igaz. Schultze úr korábban kamiont vezetett minálunk, neki ez nem távolság. Á, nézzék csak, helyi nevezetességeinkhez értünk!
  Az autópálya hídra szaladt föl, ami széles folyót ívelt át.
  – Ez a Prinz-Heinrich-Brücke, vagyis Heinrich herceg híd – magyarázta Heinrich apja tolmácsolásában. – Már iskolába jártam, amikor még mindig azt hittem, hogy apa összeköttetései révén rólam neveztette el.
  A társaság jót nevetett.
  – És Alexanderről mi van elnevezve? – kérdezte Ange néni.
  – Ein gross Platz in Berlin – mondta Nimby, mielőtt bárki szólhatott volna.
  – Aha – derült Schneider úr –, ein großer Platz, Alexanderplatz. De azt bizony nem tudom, hogy Gerdről mi van elnevezve.
  – Gerd Müller – vágta rá Schultze úr, amin mindenki jót nevetett, azok is, akik csak magyarázat után tudták meg, hogy az egy világhírű focista volt a hetvenes években.
  – A másik nevezetesség – folytatta Schneider úr – a víz volt, amin a híd átvezet. Kieli-csatornának hívják, és Kielt az Elbával, vagyis az Északi-tengert a Keletivel köti össze, száz kilométer hosszan. Nagyon forgalmas, minden évben sok ezer hajó halad végig rajta. Gyorsabb és biztonságosabb, mint megkerülni Dániát. Keresel valamit, Vanessa?
  – Hegyeket – dörmögte a kislány, kutatóan figyelve a távolba.
  – Hát sajnos hegyekkel nem szolgálhatunk – sóhajtott Schneider úr. – Ez a vidék olyan lapos, mint egy asztal. Viszont van egy fjordunk, ha érdekel.
  – Fjord, hegyek nélkül?
  – Igen, a Kieli-fjord, a város ennek a partján épült. Azt hiszem, ez Európa legdélibb fjordja.

Nagy fjord volt, Henri egyik nap lemérte nekik a Google-ban: a fjord kapujától, a bülki világítótoronytól a Hörnig tizenhét kilométer légvonalban. És sehol egyetlen hegy. Nimby elmondta nekik, hogy keletkeztek a fjordok, a jégkorszak idején a jég megtöltötte a völgyeket, aztán beszakította a völgyet a tengertől elválasztó földsávot – hát ezt itt aligha tudta megcsinálni.
  Vanessának mégse volt oka panaszra, mert a hegyeknél sokkal jobban szerette a fákat, azokból pedig volt bőven. Schneiderék egy Kronshagen nevű helyen laktak, Kiel nyugati szélén. A kocsi kiszaladt velük a városból, s egyre vidékiesebb házak között futott, aztán már jórészt rétek és erdősávok váltakoztak, míg végül lekanyarodtak egy mellékútra és befordultak egy ház elé, ami hirtelen bukkant ki egy erdős folt mögül.
  Hát itt nem lesz kérdés, hogy hol férnek el, gondolta Kissy, ahogy végignézett a házon. Óriási volt, kastélynak is beillett volna. Földszint és emelet, mindkettőn vagy húsz ablak, és arrébb még melléképületek. Utóbbiakból később többet is találtak a ház mögött.
  Az első öt percben megismerkedtek mindenkivel, aki fontos volt a Schneider-háznál; a ház előtt gyűltek össze az ő fogadásukra. A legkönnyebben Louise kisasszonnyal, Elke nevelőnőjével értettek szót, aki egy éve volt mellette, azóta, amióta hazatértek a veszedelmes nyaralásból és Elke kijelentette, hogy meg akar tanulni franciául. A kisasszony huszonöt éves volt, és ki sem mozdult Franciaországból, amíg ki nem közvetítették Schneiderékhez. A nevében az e-t nem volt szabad kiejteni. Ezt Elke mondta, s az egerek nem értették, úgyhogy megmagyarázta.
  – A kisasszony francia, ezért e nélkül kell mondani. Ha német volna, kellene kimondani az e-t is, Fräulein Louis-e. Ez a különbözőség. Én német vagyok, Elk-e, de ha lennék francia, akkor csak Elk.
  Az egerek vigyorogtak és nem szóltak semmit.
  Aztán ott volt Ilse és Grete, a két szobalány, Frau Schultze, a szakácsnő – a sofőr felesége –, valamint Wolf, Rolf és Pygi, a biztonsági személyzet. Egyikük se tudott franciául, de a három nővel nem lehet gond, amikor ennyi tolmácsjelölt akad, a biztonságiakhoz pedig akármilyen nyelven lehetett szólni, ugyanúgy reagáltak. Vigyorogtak és csóválták a farkukat. Wolf és Rolf testvérek voltak, két jól fejlett rottweiler, Pygi pedig német juhász. Az egerek némelyike – Angélique, Chantal… és hát Kissy is – tartózkodóan nézett rájuk, de a D’Aubisson lányok azonnal úgy mentek oda, mint akik nem is tudják elképzelni, hogy egy kutya veszélyes lehet. Letérdeltek eléjük, körbeszaglásztatták magukat, és a következő pillanatban már egymás nyakába borultak a három hatalmas ragadozóval. Ez Kissyt meglehetősen zavarta, mert tudta, hogy két percen belül követnie kell a példájukat. Onnan, ahol állt, tisztelettudó távolságból, jól látta Pygi barátságos mosolyát, és azt is, hogy mekkora fogai vannak. Két falásra megeszi a patkányt, tippelte meg Kissy, egy egér tehát a fél fogára sem elegendő.
  Két dologban tévedett. Nem kellett két percen belül összebarátkoznia a testőrökkel, mert a lányok után Pi és Ange néni ment oda, aztán Nimby és Martin. Jó ideig eltartott, míg kiörömködték magukat – a három kutya mindenkit úgy fogadott, mintha régi bajtársak lennének, akik minimálisan együtt fociztak a bajnokságban, együtt harcoltak Vietnamban, mindkét világháborúban, Napóleon seregében és persze együtt is vikingeskedtek a sarkvidéki szigeteken. Vanessa és Niala ebben tökéletes partner volt, világosan érzékelni lehetett, mennyire örülnek, hogy annyi év után viszontlátják a három kutyát, akikkel amúgy mindennap együtt voltak az elmúlt években. A többiek egyszerűen csak örültek a találkozásnak, részükről a szerencse.
  Aztán, jó pár perc múlva, őrá is sor került. Niala egy pillantással fölmérte a helyzetet, mint mindig, és csak őt hívta, egyedül.
  – Gyere, Kissy. Már ebédeltek, és nagyon barátságosak.
  Kissy tehát ment. Azonnal megjelent a feje fölött egy repülő csészealj, s az űrlények miniatürizáló sugarat bocsátottak rá. Mire odaért Pygihez, úgy két centi magas lehetett. De a kutyát ez nem zavarta. Barátságosan megszaglászta a kezét, meg is nyalta, átvett egypár simogatást és nyakveregetést, s ezzel a barátság megköttetett. A testvérekkel hasonlóképpen. Rolfot nem zavarta, hogy Kissy csak öt centi magas, és Wolfot sem, hogy csak tíz. Amikor mindhárom kutyával megismerkedett, az űrlények tovaröppentek, s ő visszanőhetett a rendes méretére.
  Míg megmosta a kezét a ház előtti terecskén álló medencében, azon tűnődött, ugyan mi volt olyan riasztó ebben a három szőrös jószágban. Persze hogy nagyok a fogaik, öröklődik a családban. És különben is, a kutya az egér legjobb barátja, Tom és Jerry-filmek serege bizonyítja.
  A másik dolog, amiben tévedett: Pygi nem ette meg a patkányt, se két, se több falásra. Ez pár nappal később derült ki, amikor elkapott egyet az istállóban, alig egy méterre Kissytől. Elég nagy, ronda képű bestia volt, Kissy örült, hogy nem rokonok. Pygi fölkapta, kettőt rázott rajta, aztán céltudatosan kisietett az ajtón. A patkány már élettelenül lógott a szájában.
  – Viszi a lóház mögöttbe – magyarázta Elke. – Arra vannak tanítva, hogy a Rattékat oda kell vinni, Herr Schultze utána beledobja szemétre. Hogy mondják franciául?
  – Patkánynak.
  – Nem azt. A szemetet, ami gazdaságban születik. Megölöd a disznót és nem eszel meg minden részét, levágsz növényeket, ilyesmik.
  – Veszélyes hulladék?
  – Lehet.
  Schneiderék persze nem tartottak disznót. A kutyákon kívül csak a lovak képviselték az állatvilágot. Amikor Kissy először meglátta őket, rögtön tudta, hogy ezekre ők márpedig föl fognak ülni.

Németországi napjaik csendesen teltek, nagyjából hasonlóan a beaulieu-iekhez, csak itt nem volt tengerpart és hegymászás. Azaz tengerpart persze volt, de itt északon azért másmilyen. A kieli kikötő egyébként se strandolásra volt kitalálva, a hajók birodalma volt. Amikor először mentek be a városba, hogy megnézzék a kikötőt, Kissynek eszébe jutott Elke egyik mondata, még otthon, mármint Beaulieu-ben, még Brigitte fordította: „Azt mondja, ő a tengernél lakik, ahol sokkal nagyobb hajók járnak, úgyhogy neki ne magyarázzon a tengerről.” Jaj, dehogy, ezt még az utcán mondta Alainnek, akkor az elzásziak tolmácsoltak.
  Hát tényleg nagyobbak a hajók. Az utasszállítók némelyike is óriási, de azok persze a Côte d’Azurön járva se kisebbek – a teherhajók pedig még hatalmasabbak. Körbeautózták a nagy öblöt, amiből egy csomó kisebb nyílt, egészen szögletesek, és némelyikben éppen rakodtak is.
  – No, hadd halljam, mi a baj? – kérdezte Schneider úr a kikötőben, elkapva egy arckifejezést Vanessán, amit Kissy nem látott, másfelé nézett.
  – Semmi… – vont vállat a kislány, aztán mégis folytatta. – Csak ez az egész… annyira mesterséges…
  Niala rosszallóan elhúzta a száját, de Schneider úr bólintott.
  – Az. Itt a fjord belsejében egy talpalatnyi érintetlen tengerpart sincsen. De tudod, én úgy vagyok vele, hogy Kiel csak egy pont a térképen. Valahol ki kell kötni ennek a rengeteg hajónak, és vannak azért természetes állapotban megmaradt vidékek Németországban, elég sokfelé.
  Vanessa ettől kicsit földerült.
  Megnézték a csatornát is, először fentről, a Heinrichről elnevezett hídról, de akkor a fiút már Henrinak szólították.
  – Figyeljétek magatokat ide – mondta első este Elke tolmácsolásán keresztül, amikor már a negyedik vagy ötödik egér küzdött meg a nevével –, hogy mondják a nevemet franciául?
  Az egerek nem tudták beazonosítani, Louise kisasszony mondta meg.
  – Akkor mondjatok Henrit. Ti se mind használjátok saját neveteket, én is meg fogom érteni.
  Aztán megnézték hajóról is. Vendéglátóik kibéreltek egy kis jachtot, kapitánnyal együtt, mert a csatornában csak szakértő tudott navigálni. Egyik reggel elindultak, s késő délutánra végighaladtak a csatornán. Kellemes út volt. A táj lassan vonult kétoldalt hátrafelé, rendszertelen időközökben szembejött egy-egy irdatlan hajó, a parton autók szaladgáltak, máshol gépek dolgoztak a földeken. Ők pedig a fedélzeten heverésztek, hűtött italokat ittak, és élvezték a semmittevést.
  Meg azt is, amint Nimby megjegyezte, hogy itt nincsen se shindy, se macska.

Megnézték Brunsbüttelt a vízről, az Elbát – folyó létére hatalmas volt –, aztán kiszaladtak a tengerre és onnan is megszemlélték a partokat. Schultze úr Brunsbüttelben várta őket a mikrobusszal, búcsút vettek a kapitánytól és hazarobogtak.
  Három tengert is láttak pár napon belül, gondolta Kissy már útközben. Vanessa elégedett lehetne, már megfigyelte rajta, hogy rajong a tengerért – de valószínűbb, hogy az Északi- és a Keleti-tenger neki csak egy-egy víz, sőt mondjuk Mentonnál már a Földközi se több. Csakis Beaulieu-nél, vagy talán Nizzától Èze-ig létezik Vanessa számára tenger, és a hegyek meg a fák is csak ott hegyek meg fák. Bár a fákat mindennél jobban szereti, lehet, hogy azoknál nem baj, ha máshol vannak, csak legyenek.
  Másnap megerősítést nyert ez az érzése, amikor kisétált a ház melletti erdősáv felé, és egyszer csak zenét hallott. A Popcorn szólt valahonnan, úgyhogy rögtön Vanessát vagy Nimbyt kezdte keresni, de leginkább mind a kettőt. Egy percbe is beletelt, mire fölfedezte őket, mert lent keresgélt, pedig fönt voltak, egy nagy fán ültek összesimulva. Vanessa Nimby mellére hajtotta a fejét, s valahonnét, alighanem a zsebükből szólt a dal.
  Kissy megfordult és visszalopakodott a házhoz, reménykedve, hogy amíg biztos távolba ér, addig nem jön arra egerészölyv. Az életét nem féltette, egy pillanat alatt lepuffantja, de a csatazaj fölriasztaná azt a kettőt a fán.

Hamar eltelt a két hét. Gyorsan és eseménytelenül; az egerek ízléséhez mérten túlságosan is eseménytelenül, de Schneider úr – azazhogy Johann, mert időközben összetegeződtek – azt mondta, ne legyenek telhetetlenek, máskor folyamatosan zuhognak rájuk az események, egyáltalán nem árt ez a kis uborkaszezon, ami alatt fel tudnak töltődni.
  Összecsapásuk csak egy volt, de igazából csak nézők lehettek benne. Kronshagen központjában sétáltak, velük volt Louise kisasszony és Pygi is, amikor szembejött egy fiatalember. Barátságtalanul nézett Louise kisasszonyra és magyarázni kezdett neki valamit.
  – Azt mondja, nem működ jól a gép, amit apától megvett – fordította Elke. – Kisasszony mondja, hívja telefonra, neki semmi köze hozzá. Karl mondja, beszélt már a céggel sokszor, de elkergetőzik, és…
  Itt a fordítás félbemaradt, mert a fiatalember Elkéhez fordult, és rövid szóváltásba keveredtek. Két mondat után Karl egyet lépett a kislány felé, és fölemelte a hangját.
  – Harrrrr!
  A közbeszólást mindenki világosan értette, pedig egy harmadik nyelven hangzott el. Pygi szilárdan megvetette a lábát közvetlenül Elke mellett, és egészen fölgyűrődött az orra, ahogy megmutatta ragyogó tépőfogait.
  – Sie fressen dich an – mondta Elke mosolyogva, természetes hangon, mint aki azt jelenti be, hogy este lemegy a nap. Az egerek is sejtették a jelentését: „Megesz téged.”
  Pygi előrelépett és azt mondta:
  – Most azonnal hordd el innen az irhád, különben a véreddel mosom föl az utcát. És ne merj még egyszer a gazdáim közelébe jönni. MOZGÁS!
  Ez a tömör kutyanyelven csak egy hosszan elnyújtott morgás és egy bömbölő „vau!” volt, de németek és franciák ugyanúgy fordították le magukban. Elke rögtön meg is dicsérte Pygit, összevissza simogatta, a mellét és nyakát veregette, mintha legalábbis az életét mentette volna meg. A kislánynál ülve nem sokkal alacsonyabb kutya boldogan fogadta a dicséretet, és elégedetten nézett a sietve távolodó ellenség után, egyúttal ellenőrizve, hogy nem próbál-e visszatérni.
  Hát igen, gondolta Kissy. Egy kutya egyetlen vakkantással elriaszt egy efféle mukit. Nekik meg kellett volna verniük, mert csak akkor tudja meg, hogy velük nem szabad kikezdeni. Pygin azonnal látja mindenki, egy vadidegen is, mert mindenki tudja, hogy egy ekkora kutyának egy fegyvertelen ember nem ellenség. Nekik egereknek se, de rajtuk ez nem látszik és róluk nem tudják. Ezért kell annyit verekedniük.
  Pygi, Rolf és Wolf egyébként a kisujját se mozdította Elke védelmében, amikor a ház mögötti gyepen tanítgatták verekedni, és jó pár tucatszor meg is ütötték. A három kutya ott ugrált körülöttük, labdáztak az éppen nem harcoló egerekkel, rohantak egy-egy eldobott bot után, és föl se tűnt nekik, hogy imádott gazdijukat éppen verik. Kissy gyanította, hogy a kutyák csak kinevetnék, ha értenének emberül, és elmagyarázhatná nekik, amit gondol. Fölvilágosítanák, hogy egy kutya sokkal jobban ismeri egy ember szándékait, mint egy másik ember, és világosan látja rajta, hogy nem akar valóságosan ütni. Kissy sejtette, hogy ha a kutyák is járnának moziba, egyetlen akciófilm se számíthatna bevételre tőlük, mert pontosan látnák, hogy a végsőkig menő élet-halál harc csak pontosan megkoreografált színészi játék, és amikor Steven Seagal végre kitöri a főgonosz nyakát, azt azzal a tudattal teszi, hogy utána együtt söröznek majd a filmgyár büféjében. Senki nem lehet olyan jó színész, hogy egy kutyát átejtsen. Ami nagy szerencse, mert ha akár csak egyikük bedől és hozzálát megvédeni Elkét, akkor nekik befellegzett, kutyakaja lesz belőlük, nyers egércomb rottweiler módra.

Egyébként Johann még aznap este íratott Karlnak egy levelet, közölve, hogy a cége minden kötelezettségének eleget tett vele szemben, ha ez sem elég, perelje be, viszont ha még egyszer a családja bármelyik tagjához, a vendégeihez, az alkalmazottaihoz vagy akár a kerítésén ülő verébhez agresszívan közeledik, akkor ő fogja beperelni, de úgy, hogy megnézheti magát. Mindezt telefonon mondta el a titkárának, aki fontos ember volt a cégnél, de Kissyék sose találkoztak vele – nem szokott idejönni, főleg ilyenkor nem, amikor a főnöke szabadságon van.
  Karl jól vette az akadályt. Másnap jött egy bocsánatkérő levél. Azt írta, elragadtatta magát, nagyon sajnálja, és természetesen ezentúl csak a céggel fog tárgyalni, hivatalos úton. A levél Elkének volt címezve és őt szólította meg, kérve, hogy mondja el mindezt az apjának.
  – Persze – vigyorgott Vanessa. – Mert tudja, hogy máskor is fogtok még találkozni az utcán, és ha te ellenséges hullámokat sugárzol felé, akkor Pygi a bőrével együtt szedi le a nadrágját.
  – De a fiúk is – tette hozzá Chantal. – Pygi azóta elmondott nekik mindent, még személyleírást is adott a fickóról.
  Ez valószínűen hangzott. Kissy arra gondolt, ha Pygi ott lett volna tavaly Beaulieu-ben, Sylvie az életben be nem ülteti Elkét a kocsijába. Eszébe se jutott volna megpróbálkozni vele, de ha mégis, Pygi ízekre tépi, anélkül hogy különösebben megerőltetné magát.
  De hát Pygi nem volt ott, itthon volt tavaly nyáron. A fiúk is, de ők akkor még kicsik voltak, pár hetesek, és kizárólag a kaja meg az alvás érdekelte őket. Egyébként ugyanonnan kapták a nevüket, ahonnan Pygi, Konrad Lorenz egyik könyvéből.
  – Osztrák tudós volt – világosította föl Nimby az egereket, akiknek bizonytalanság ült az arcán. – Nobel-díjat kapott a kutyák származásának felkutatásáért, aztán egy tanítványa kimutatta, hogy tévedett. Lorenz azt mondta, jé, tényleg tévedtem.
  – És visszaadta a Nobel-díjat? – kérdezte Niala.
  – Nobel-díjat nem adunk vissza – felelte Nimby olyan hangon, mint akit már többször felszólítottak, hogy adja vissza a Nobel-díját.
  – Igen – mosolygott Johann –, én is ismerem ezt a legendát. Csak hát Lorenz nem a kutyák származásáért kapta a Nobel-díjat, hanem viselkedéstudományi kutatásaiért. A kutya származásában tényleg tévedett, de nem volt miért visszaadnia a Nobel-díjat.

Persze hogy fölültek a lovakra. Elkének saját lova volt, rendes nagy ló, nem póni, Stellának hívták és sötétbarna volt. És voltak még ketten, Linda és Sonja.
  – Volt lóbácsi is – mesélte Elke –, de már megpusztult régen, én nem is visszaemlékszem rá.
  – Csődör – mosolygott Pi.
  – Micsináltál? – nézett rá Elke riadtan.
  – Semmit. Így hívják a fiú lovakat franciául.
  Mint kiderült, az egerek közül csak ketten ültek eddig lovon, Niala és Kissy, de gyakorlott lovasnak csak Niala számított. Kissy egy kezén meg tudta számolni, hányszor ült lóháton, Niala viszont régebben gyakori vendég volt egy villefranche-i lovardában, amit az egyik rokona vezetett – aztán a kedvenc lova kiöregedett, eladták, Niala azóta nemigen lovagolt. De most úgy ugrott föl Lindára a szükséges ismerkedés után, mint aki mindennap ezt csinálja.
  Ange néni korára való tekintettel fölmentést kapott, de a többiek mind kipróbálták. Ezúttal Chantal volt a legügyesebb, már a második nap úgy ülte meg a lovat, mint Kissy.
  – Ügyes lós vagy – dicsérte meg Elke. – Kissy is. De Niala mintha nőtte volna magát bele az ülőbe.
  – Nyereg – tanította Martin.
  Többször is lovagoltak – illetve lóztak, ahogy Elke mondta – a két hét alatt. De morzéztak is, Elkével gyakorolták a Jerry-morzét, és sütöttek kukoricát nyárson, tábortűz mellett. Nagyon finom volt.
  És csináltak más dolgokat is, de azokat nem csapatosan. Amikor beköltöztek, Martin fölvetette, hogy nekik igazából egyetlen szoba is elég volna, és egy pillanatra, ami azt illeti, Kissyben is fölmerült a gondolat, hogy miért ne. Beaulieu-ben az utolsó napokban igazán csak egy szobát használtak, bár nem mindig ugyanazt. De úgy érezte, hogy ezt inkább nem mondja el Schneideréknek. Valószínűleg nem örülnének neki, már csak Elke miatt sem. Jobb az úgy, hogy hivatalosan külön szobában alszanak… aztán úgyse ellenőrzi őket senki. Úgyhogy nem kértek közös szobát.
  Később rájött, hogy lesz a két hétben egy időszak, amikor nem szeretne Martin mellett aludni. Majd egyszer, ha már egészen egymáséi lesznek, akkor már biztos nem zavarja, de most még nem.
  Azért elég piros volt a füle, amikor egyik nap megmondta Martinnek, hogy aznap nem alhatnak együtt, és a következő pár nap sem. És eléggé tartott tőle, hogy Martin meg fogja kérdezni, miért nem. Meg is kérdezte. Kissynek még pirosabb lett a füle, mind a négy, mert közben előkerült valahonnan a második feje, aki csak ennyit mondott:
  – Most még nem szeretném. Később már nem fog zavarni, de… akkor is lesz néhány nap minden hónapban, amikor csak alszunk.
  Martin azt mondta, érti, és kis tűnődés után hozzátette:
  – Ha én lennék Nimby, most biztosan azt mondanám, semmi gond, elalszom én Chantal mellett is.
  Kissy elnevette magát, ahogy megjelent előtte Chantal képe, amikor Nimbynek ezt a szövegét hallgatja.
  – Persze. Emlékszel, mennyire fontos volt neki megmenteni Chantal életét, az enyémet, Nialáét, mindegy, csak lány legyen és ne Vanessa?
  – A szájból szájba lélegeztetés?
  – Hát az is ilyen volt. Vanessa mellett soha nem akart aludni, de énmellém is bemászott volna, Niala mellé is… és hogy lekonyult a füle, amikor Pamacstól megtudta, hogy szájba nem is lélegeztetnek, csak orrba…
  – De Vanessa miért maradt ki mindig?
  – Hát mert már akkor is szerelmes volt bele – felelte Kissy.
  Martin elgondolkodva bólintott.
  – Van ízlése. Vanessa nagyszerű lány. Mi mind jól választottunk itt a csapatban. Csak Chantalnak meg Nialának kellene valaki.
  Kissy nem javította ki, hogy Chantalnak meg Angélique-nek, mert Niala holtbiztos megszerzi Pit. Ráér megtudni.

Angélique-nek támadt az az ötlete, hogy tulajdonképpen miért repüljenek ők haza, aztán Schultze úr vigye el a mikrobuszt, utána meg repüljön vissza. Minek ennyit röpködni, amikor a csapatból három embernek van jogosítványa, szárnya meg senkinek?
  A miniegereknek tetszett az ötlet, de Niala azt mondta, csak a sofőrjelöltek véleménye számít, aki nem vezet, az persze hogy könnyedén végigüli. Pi azt mondta, részéről rendben van. Ange néni húzta a száját, nem nagyon szeretett ismeretlen útvonalon vezetni, de azt mondta, ha akarják, vállalja. Végül abban maradtak, hogy ő lesz a tartalék, ha a másik kettő kifárad, ő veszi át.
  Schneiderék összeszedtek egy csomó szíjat és kötözőanyagot, ezekkel rögzítve föltornyozták a poggyászt a jobb oldali három meg a leghátsó dupla ülésen. Maradt három dupla ülés a miniknek és elöl három a maxiknak. A tolóajtónál még letettek egy jókora hűtőládát enni-innivalóval megrakva; eddig Schneideréknél szolgált, de nekik adták. Anne azt mondta, egyszerűbb egy másikat venni, mint bajlódni a visszajuttatásával, és különben is, ennél sokkal többel tartoznak ők a csapatnak.
  A láda eléggé útban volt, de Nimby azt mondta, később esetleg kivehetik a C3-as ülést és a helyére kerülhet. Pi azt felelte, nem lehet, a kábel onnan nem ér el a szivargyújtóig, meg bele is botlanának, amire Nimby csak a fejét csóválta és azt mondta, összesen egyvalaki van, akiről nem feltételezi, hogy meg tud hosszabbítani egy kábelt. Pi két háromszögletű fület mutatott a feje fölött, amire Nimby bólintott. Ekkor azonban Chantal kijelentette, hogy ő a maga részéről egyáltalán nem ért a forrasztáshoz. Nimby csodálkozva ránézett.
  – Ki beszélt itt… ó, már értem. Te még a régi technikát ismered, amikor forrasztással hosszabbították a kábeleket?
  – Miért, most hogy csinálják?
  – Várj, megtanítalak. – Nimby előkerített egy vezetéket. – Tessék egy kábeldarab, amit forrasztás nélkül meghosszabbítunk. Így fogd meg, a két végénél.
  Chantal átvette, megfogta. Eléggé gyanakvó kifejezés ült az arcán.
  – Jól van, csak vigyázz, hogy semmibe ne akadjon bele – igazította meg Nimby egy helyen. – Jól nézd meg mindkét végét. Oké, most ereszd el. – A kábel a földre hullott. – És máris indulhatsz a műszaki boltba.
  Chantal a kábelre nézett, aztán Nimbyre, aki gyorsan menekülőre fogta. Chantal végigkergette a fél udvaron, aztán legyintett és visszaballagott.
  Tíz másodperc múlva előkerült Nimby, és ugyanonnan folytatta.
  – A kábelt elég könnyen elrejtjük a padló vagy a mennyezeti kárpit alá. Az ülésrögzítőkhöz pedig a ládát is lehet rögzíteni. Vagy akár a ketrechez.
  – Mihez? – kapták föl a fejüket.
  – Ja igen. Azt gondoltam, hogy a D3-as ülést is ki lehetne venni, és rakni a helyére egy shindyketrecet. Előfordulhat, hogy egy shindyt úgy ejtünk el, hogy nincs mód rendőrkézre adni.
  – Persze – mondta Vanessa –, ha netán az Antarktisz kellős közepén akadnánk össze vele.
  – Hát a közepén pont nem gond – vigyorgott rá Nimby –, mert ott van az Amundsen–Scott bázis, azon rendőr is akad.
  Vanessa visszavigyorgott rá, s egy pillanat múlva Kissy már érezte, hogy zsugorodik. Ez nem zavarta a rakodásban, hiszen az autó, a csomagok, az egész udvar és minden rajta levő együtt zsugorodott vele, csak azok ketten maradtak ugyanakkorák, mint voltak. Kissy elnézte őket, ahogy belevesznek egymás tekintetébe, és sóhajtott. Ha soha egyetlen shindyt se kaptak volna el, akkor se lett volna hiába a sok szervezkedésük. Ez hozta össze ezt a két nagyszerű kölyköt. A gyerekeik a Jerry és az Alapítvány neveket kaphatják majd.
  – Fülükig vannak belezúgva – susogta egy hang a bal könyökénél.
  – Igen – felelte Kissy halkan.
  – Tik is vagytok belezúgva fülükötökig – folytatta Elke. Ő ránézett, a kislány pedig cinkosan kacsintott. – Én tudom ám, hogy alusztátok magatokat egy szobában éjszaka – közölte bizalmasan. – De nem szóljam ám senkinek!
  – Biztos? – mosolygott Kissy.
  – Persze, szamár. Mindenki tudta rögtön, csak azt hiszik, én nem tudom.

Az ülések számozása is Nimby találmánya volt. A sofőrülés volt az A1-es, innen jobbra nőttek a számok, hátrafelé pedig a betűk, egészen E3-ig. Az A sorban a kettes-hármas, a többiben az egyes-kettes volt dupla ülés. B3-as ülés nem volt, annak a helyén volt a tolóajtó előtti kis tér, és most a hűtőláda.
  Nimbynek az tetszett nagyon, hogy az utastér minden pontjára el lehet jutni kiszállás nélkül.
  – Ez nagyon fontos a mi szakmánkban – jelentette ki olyan arccal, mint egy öreg szakember, aki világéletében shindyvadászattal kereste kenyerét. – Üldözés közben nem lehet kiszállni, hogy átülhess máshová.
  – És miért kellene átülni? – érdeklődött Johann.
  – Például mert a célpont balról van, viszont a csapat mesterlövésze a jobb oldali fegyvereknél ül. Ajánlott irodalom: Csillagok háborúja, Memphis Belle.
  Schneiderék már régóta tudták, hogy ők jól ismernek ilyen régi filmeket, hát nem lepődtek meg. Johann is csak annyit mondott, hogy így már teljesen világos.
  Azért Kissynek az is megfordult a fejében – de nem mondta ki, túlságosan fantasztikusnak érezte a gondolatot –, hogy az átjárható belső tér azért is jó, mert könnyen átadhatnak egymásnak dolgokat vagy leülhetnek valakivel beszélgetni, anélkül hogy ajtót kellene nyitni, amitől bejön a kinti forró levegő. Vagy épp télen a hideg.
  – Az jó dolog, mesterlövészet ültetni shindy autója felől – nevetett Elke. – Vanessa tudja széjjelnimbuszolni kerekegumiakat. Shindy áshatja gödröt magának, mellé kövöt, belefeküd, virággal a kezében.
  Az egerek nevettek. Igen, Tom csinált így egyszer, amikor azt hitte, hogy Cövek pillanatokon belül ott lesz, hogy megruházza. Erről Kissynek rögtön eszébe jutott az ő Cövekje, a kis kulcstartós kutya. Otthon van, madame Faubourg-nál, azzal jár be megetetni Macskát. Jó, hogy nem hozta el a kulcsait, nem kellett aggódni, hogy éjszaka rátámad Martinre az ő védelmében. A kutyák is félreértenek néha dolgokat, és Martin csak egy apró, védtelen kisegér.
  Elkének részletes információi voltak Vanessa célzótudományáról, mert lövészetet is tartottak, négyszer is ebben a két hétben, nem szabad kijönni a gyakorlatból. Vanessa átlaga már huszonnyolc milliméter, száz lövésből. Nimby köztük a leggyengébb lövő, de az övé is csak száztíz. Vanessa azt mondta, ha egy embert a törzse közepén céloz meg, akkor akár mellé is lőhet ennyit, úgy is elfekteti. De végtagra célozni Nimbynek nem szabad.
  Persze Elke is kipróbálta, és hamar elérte a százhetvenes átlagot. Vanessa azt mondta, ha sokat gyakorol, remek céllövő válhat belőle.
  – Jó – mondta Elke –, majd külditek a rajzot és Schultze úr építi nekem Nimbuszot. Sokat gyakorolom magamat, aztán jövőre én lövöm le a Vanessára megtámadó shindyt.
  – Hülyeség – mondta Nimby. – Hagyunk itt neked egyet.
  – Shindyt?
  – Nem! Egy Nimbuszt. Otthon van még bőven.
  De csak most, csomagoláskor kapta meg. Rövid tanácskozás után Vanessa húzta elő az oldalfegyverét. Neki van rá szüksége a legkevésbé, hisz puszta kézzel is könnyűszerrel megvédi magát.
  – Tessék, kisöreg – nyújtotta át. A csövénél fogva kellett volna, de hát csövük nincsen a Nimbuszoknak. – Vigyázz rá, és a körülötted levőkre. Sose feledd, hogy mi mindig csak céltáblára lövünk vele. És ha bajba kerülsz, akkor se ezt használd, hanem az igazi fegyveredet.
  – Az mi az? – nézett föl Elke a Nimbusz csodálatából.
  Vanessa összehúzott szemmel nézett rá, aztán kicsit fölhúzta az orrát, kimutatta a fogait és morogni kezdett.
  Elke megcsodálta, és vigyorogva bólogatott.
  – Értem. Igazad van. A srácok szétszedik akárkit, aki csúnyán nézdegél. De lőni azért meggyakoroljam, ugye? És verekszeni is meg a morzét?
  – Feltétlenül – mondta Vanessa szeretettel. – Most már tiszteletbeli kisegér vagy.

A Google útvonalkeresője szerint Kronshagenből Vaucressonba kereken ezer kilométer. Az első szakaszt Pi vezeti, neki nagyobb a rutinja, mint Angélique-nek, és könnyebben alkalmazkodik, mint Ange néni, jobb lesz, ha ő tapasztalja ki a kocsi rigolyáit. Az útvonalért viszont végig Nimby felelős, úgyhogy kigyűjtött a netről minden tudnivalót, rátette a notebookra is meg a telefonjára is, de a legfontosabb adatokat ki is nyomtatta.
  Schultze úr csak közvetlenül indulás előtt vitte ki a hűtőládát, amibe Ilse és Grete az éléskamra hűvösében rakodott bele. A csapat ezalatt búcsúzkodott.
  – Ne búsulj – vigasztalta Angélique Elkét, aki eléggé le volt konyulva –, találkozunk mi még sokszor.
  – Persze – felelte a kislány –, csak mikor…
  Tőle búcsúztak el utoljára. A személyzettel elég volt egy-egy kézfogás és auf Wiedersehen, a kutyákkal egy-egy ölelés, a házaspártól és a két fiútól pedig együtt köszöntek el, Louise kisasszony tolmácsolt, de nem is beszéltek sokat. Elkével többet, ő mindegyiküknek egyenként a nyakába borult.
  Aztán beszálltak, becsukták az ajtókat, elhelyezkedtek, és Pi elfordította a kulcsot. Reggel kilenc óra volt.
  Elhaladtak az istálló – Elke franciaságával a lóház – előtt, búcsúpillantást vetve rá, aztán megkerülték a lakóházat. Maguktól a lovaktól már előző este búcsút vettek. Pygi, Rolf, Wolf és Elke díszkíséretet adott a birtok kapujáig, ahol még kikiabáltak pár szót az ablakon. Elke egészen addig integetett, amíg még látta a kocsit. A kutyák nem integettek, de azért ők úgy tekintették.

Először bementek Kielbe, vagyis csak a körgyűrűig, onnan fordultak rá a 215-ös autópályára. Ha minden jól megy, Hamburgig meg sem állnak.
  Minden jól ment, egy óra alatt megtették a száz kilométert. Pi nem akarta jobban meghajtani a kocsit, amíg össze nem szoknak.
  Hamburgban Nimby jelezte, hol lehet még utoljára lehajtani a sztrádáról, mielőtt bebújik a föld alá. Pi kivitte őket a csomóponton át, aztán keresett egy helyet, ahol kiszálltak és megmozgatták a tagjaikat.
  Nimby gondoskodott róla, hogy útközben is tudjanak beszélgetni. Négy mobilt kapcsolt adó-vevőre, mind a négy üléssorban volt egy. Ha lemerülnek, ott a többi, és volt egy csomó tartalék akkuja. Jól jött, mert a robogó autóban azért elég nagy volt a zaj, az előttük vagy mögöttük ülővel még csak-csak értették egymást, de több soron át már semmiképpen. Nimby azt mondta, mobilokat csak most használnak, később már lesz az autónak saját kommunikációs rendszere. Elvégre mikrofont is, hangszórót is, drótot is árulnak a szaküzletben.
  Pár perc után megint beszálltak – most Angélique vette át. Pi helyet cserélt vele, egyébként mindenki maradt a helyén: az A3-ason Ange néni, a B sorban Chantal és Niala, a C-ben Vanessa és Nimby, a D-ben ők Martinnel.
  Angélique visszakanyarodott a sztrádára, aztán be az alagútba. Sokáig voltak odalent, Nimby azt mondta, fél Hamburg alatt átmennek, s csak a folyó egyik szigetén jönnek föl ismét. Az Elbát már ismerősként üdvözölték a hajókirándulásról: az út jó darabig a part közelében futott, aztán átmentek egy hídon; Nimby megmondta, hogy balról a Rugenberger Hafen van, jobbról meg a Waltershofer Hafen. A Hafen persze kikötő, és csakugyan azok voltak, ugyanolyanok, mint a Kieli-fjord meg Brunsbüttel, óriási hajókkal, darukkal, szorgos munkával mindenütt.
  Kissy egy csöppet sem bánta, hogy hamarosan nem látja már ezeket a kikötőket. Kétségkívül nagyon fontosak, ő maga is bizonyára rengeteg árut megevett meg használ abból, ami ezeken a hajókon utazik, de ha nem muszáj, akkor ő nem jönne ide. Túl zajosak, koszosak, gépiesek.
  Aztán autópálya-csomópont, utána erdősáv, ami mögött néha vasúti kocsikat láttak, de csak Nimby légifotójából tudták meg, hogy egy hatalmas pályaudvar van ott.
  Átvágtak egy erdős dombvidéken, aztán végeláthatatlan síkság következett, apró városkákkal, falvakkal, körülöttük mindenfelé szántóföldekkel. Itt már szívesebben nézelődött. Ez a vidék sokkal tetszetősebb volt, mint Kiel vagy Hamburg, itt akár el is tudna lenni hosszabban.
  Brémába persze nem mentek be, a sztráda messze a városon kívül vitt. Nem is a város felé tértek le, hanem az ellenkező irányba, jobbra, itt hamarosan valami ipartelepekhez értek. Befordultak egy mellékutcába és megálltak. Negyed tizenkettő volt.
  Mindenekelőtt megszavazták, hogy Angélique nagyon jól vezet, semmivel se rosszabbul, mint bármelyik régi pilóta.
  Ange néni magától ajánlotta föl, hogy vezet a következő szakaszon. Azt mondta, végül is a sztrádán igazán nem sokat számít, hogy ismeri-e a vidéket.
  Háromnegyed egy előtt pár perccel elérték az osnabrücki leágazást, egy Wallenhorst nevű városkánál. Itt a néni lehajtott jobbra, és pillanatokon belül letette őket egy étterem előtt.

Rendelni bonyolultabb volt, mint eljutni idáig. A pincérnő semmilyen nyelven nem értett a sajátján kívül, az étlap is csak németül volt meg, munkába vették a két hétig szinte nem is használt szótárprogramot. De amikor kijött az ebédjük, megállapították, hogy a szakács teljesen egy nyelvet beszél a műszereivel, mert az ételben minden a helyén volt.
  Ebéd után sétáltak egyet a városban, hogy lemozogják a kalóriákat. Kettőkor Pi lenyomta a pedálokat és visszavitte őket a sztrádára. Most dupla szakaszt vállalt, hogy hamarabb túljussanak a Ruhr-vidéken. Meg is nyomta a gázt, még nem volt fél négy, amikor megálltak Köln egyik külvárosában, miután elrobogtak Münster, Dortmund, Wuppertal mellett.
  Elég meleg volt odakinn, az emberek a homlokukat törölgették, úgyhogy nem nyitottak ajtót; egész idő alatt ment a légkondi, amit Schultze úr külön a kedvükért kitisztíttatott, nagyon kellemes idő volt a kocsiban. Pi tehát kimászott hátra, Angélique átült a helyére, Pi pedig bekecmergett az ülésére. Ange néni a mutatvány láttán meg is jegyezte, hogy ő a maga részéről erre nem vállalkozik.
  Most Angélique is hosszabb szakaszt csinált, ő vitte át őket Belgiumba, és csak Daussoulx-nál, Namur mellett állt meg negyed hatkor. Azt mondta, még vígan elvezetne a maradék úton, de miért fossza meg Ange nénit a szórakozástól. A néni nevetett, lemászott, a túloldalon fölmászott, s már indultak is tovább.
  Így Ange néninek jutott a dicsőség, hogy hazai földre vigye őket. Ennek örömére elénekelték a himnuszt – nem a nemzetit, hanem a Tom és Jerry főcímzenéjét, de legalább olyan ünnepélyesen.
  Fél nyolc előtt megálltak Roye-ban, hogy Pi visszavegye a kormányt.
  – Utolsó váltás – jelentette be. – Most már csak otthon állunk meg, ha semmi nem jön közbe. Kilenc körül, ahogy terveztük.
  – Nem igazság – mondta Angélique. – Neked eggyel több szakasz jut.
  – Visszafelé bepótolhatod – vigasztalta Pi.
  Angélique rémülten nézett rá.
  – Micsoda, te visszafelé is akarsz jönni?!
  Az egerek nevettek, s a mikrobusz nekivágott az útnak.
  Százhúsz kilométerrel később, amikor beértek az ismerős házak közé, Kissy arra gondolt: hát eddig tartott a németországi nyaralás. Még van két hetük Vaucressonban, aztán kezdődik az iskola. Talán ősszel már shindyt is fognak megint, talán most már az uborkaszezonnak is

VÉGE.

Odafészkelte magát Martin mellére, és eljövendő shindyverésekre gondolt.