Gyerekszoba. Az íróasztalon számítógép. Fölötte a falon tábla, rajta felirat: AZ ÖN GYERMEKE. A gép előtt szőke kislány ül. Ír. Közelről látjuk a monitort.
AzÖnGyermeke: Jó ötlet. Hol találkozzunk?
EgyMásikGyermek: Ismered a pizzériát…
Távolabbról látjuk a monitort, de ez már nem ugyanaz. Másik típusú monitor, a fal mintája is más. A monitor fölött tábla, rajta felirat: VALAHOL A VILÁGHÁLÓN. Míg a monitor távolodik, olvashatók a betűk:
EgyMásikGyermek: Ismered a pizzériát a sarkon, ahol pálmafák vannak?
AzÖnGyermeke: Persze! Tíz perc múlva jó?
Már a kezeket is látjuk, amint leírják a választ: Igen! Nagy férfikezek. A gép előtt magas, középkorú férfi ül. Feláll és kifelé indul.
A kamera megint ráközelít a monitorra, aztán ismét távolodik, de ez megint AZ ÖN GYERMEKE felirat alatti monitor. A szőke kislány feláll és kifelé indul.
A kamera ismét ráközelít és újra távolodni kezd. Ez már egy harmadik monitor egy harmadik szobában. A falon tábla: A JERRY ALAPÍTVÁNY FŐHADISZÁLLÁSA. A gép előtt egy fiú ül. Figyelmesen olvassa a beszélgetést, aztán feláll és kimegy.
Snitt. Utcasarok, pálmafák, kis pizzéria. A férfi álldogál, várakozik.
Balról bejön a szőke kislány. Mindenfelé nézelődik, keres valakit. Továbbhalad. A férfi odalép mögé és megfogja a fenekét. A kislány rémülten megfordul, sikoltani akar, de a férfi a szájára teszi a kezét.
A férfi háta mögött megjelenik a fiú. Megveregeti a férfi vállát.
A férfi elengedi a kislányt és megfordul. A fiú megpördül és magasra emelt lábbal hasba rúgja a férfit. Amikor a fiú lába a férfi hasához ér, hirtelen snitt. A fiú ugyanúgy áll, vízszintesen kinyújtott lábbal, a kislány is mozdulatlanul, rémülten, de a férfi a földön fekszik.
A fiú odalép hozzá és fölé hajol, de közben hirtelen snitt, és a hajoló mozdulatot a fiú helyén termő rendőr fejezi be. Megbilincseli a férfit, és talpra segíti. Elvezeti.
A kamera ráközelít a pizzéria egyik asztalára, amin egy monitor áll. Egy chatablakban jelennek meg sorban a feliratok:
ÖNÖK A JERRY ALAPÍTVÁNY PROPAGANDAFILMJÉT LÁTTÁK.
SZEREPLŐK:
KISLÁNY – VANESSA D’AUBISSON
FÉRFI – LUIGI LENTINI
FIÚ – MARTIN ROCHEFORT
RENDŐR – ALAIN LAURENT
KAMERA: PIERRE JOURDAIN
ÍRTA, SZERKESZTETTE ÉS RENDEZTE A JERRY ALAPÍTVÁNY CSAPATA.
BEAULIEU-SUR-MER VÁROS RENDŐRSÉGÉNEK ÉRTÉKES SEGÍTSÉGÉVEL.
Az egérmutató rászalad a jobb felső sarokban levő piros gombra, és a kép elsötétül.
Kissy nem nézte a filmet, látta elégszer. Az arcokat figyelte. Közülük is leginkább a két legfontosabbat, a főnököt és a főgurut.
A főnök – monsieur Dorléac – talán harmincéves, jókedvű, sportos fazon. Nem is öltöny van rajta, hanem vászonnadrág és póló. De Kissy biztosan tudta, hogy a könnyedség mögött rámenős üzletember rejtőzik, aki mindent egy szempont szerint vizsgál: hogy mennyi hasznot hoz.
A főguru nem néz ki gurunak. Kissy úgy képzelt el egy gurut, amilyen Shrek és Maszat, vérprofi számítástechnikusnak, aki folyékonyan olvas hexakódban, de örökké szakadt, pecsétes ruhákban jár és nemigen tudja megkülönböztetni a színházat a villamostól, mert nem szerepelnek a Unicode táblában. Amikor a költözés után Shrekék náluk ettek, Maszat úgy nézett a közönséges, hétköznapi húslevesre, mint Mohi, amikor Plumailnél vacsoráztak. Ez a guru egész másmilyen volt. Szürke öltöny, kék ing, nyitott nyakkal, kifogástalan hajviselet, ápolt megjelenés. Kissy mindennek nézte volna, csak főgurunak nem, de hát így mutatták be, vagyis hogy fejlesztési vezetőt mondtak vagy mit. Messier-nek hívják, Angélique rögtön rámondta, hogy úgy, mint egy híres csillagászt.
Jelen volt még valami marketingfőnök, még két emberke, akiknek a bemutatkozásnál nem értette sem a nevét, sem a tisztségét, meg a titkárnő.
– Talán csodálkoznak – mondta monsieur Dorléac még az elején –, hogy ennyien összejöttünk, de nálunk az a szokás, hogy együtt hozzuk a döntéseket. Demokratikus cég vagyunk.
Kissy egészen biztosra vette, hogy a cég nagy-nagy demokratikussága addig terjed, hogy mindenki elmondhatja a véleményét, mielőtt a főnök dönt. Valahogy ezt olvasta ki az arcokból. De majd meglátjuk, gondolta.
Az előadás háromnegyed óra hosszat tartott. Pi kezdte az alapítvány céljaival, bemutatta a hivatalos papírokat meg mindent, amit kellett. Aztán jött ő, beszámolt a korábbi eseteikről, a laptopon megmutatta az újságcikkeket és az ítéleteket. Sheila már ül, jó darabig ülve is marad. Tíz évet kapott, amiért megtámadta Mohit, és a bíró világosan értésükre adta, hogy a maga részéről az utolsó betűig elhiszi a Kissy megtámadásáról szóló történetet is, de nem adhat érte még tíz évet, mert nincs bebizonyítva. Odáig jutottak, hogy Sheila nem tudott alibit igazolni arra az időre, amikor megtámadta őt. Kissy ezért kártérítést sem kapott, de Vanessa igen, tízezer eurót, de nem abból a pénzből, amit Sheilának kell kifizetnie. Ezt Kissy furcsának találta, de a törvény szerint a tettes az államnak fizet, az állam pedig egészen más forrásokból kárpótolja az áldozatot. Sheila büntetése százötvenezer euró, már rég szabad lesz, amikor még mindig törleszti. És ráadásul meg kellett tudnia, hogy ha nem távközlés útján hálózza be Mohit, akkor megússza hét évvel és százezer euróval.
Charlotte, avagy Lax ügyében jóval gyorsabban megvolt az ítélet. A lille-i pasas elismerte bűnösségét és megbánást tanúsított, úgyhogy megúszta három év felfüggesztettel, de rengeteg mindent megtiltottak neki. Tilos gyerekekkel érintkeznie, különösen Chantallal, tilos olyan helyekre mennie, ahol sok gyerek van, tilos interneteznie… ördög tudja, mi mindent nem szabad neki.
Sylvie ügye nemzetközi bonyodalom lett, még az első tárgyalás időpontját sem tudják. Jelenleg Nizzában ül és hetente ír egy beadványt a francia bíróságnak, a dánnak, a németnek… aztán azok persze nekiállnak lelevelezni egymással az egészet. Vanessa már fölvetette, hogy bemegy a börtönbe és megveri, de Georges azt mondta, sokkal jobb ez így. Amíg Hendriksen lehetetlenné teszi a tárgyalás megindítását, addig csak ül, ül, ül… ítélet nélkül. Élvezze. Schneider úr csillagászati összegre perelte be, de ezt az ügyet felfüggesztették a büntetőper lezárásáig. Novemberben aztán Georges is beadott egy kártérítési keresetet mint Vanessa törvényes képviselője, pusztán azért, mint mondta, hogy elszórakoztassa vele Hendriksent. Hát nagyon szórakoztató lesz neki, ha még Mohi sérülése miatt is fizethet.
Mindezeket Kissy mesélte el a Kölyökklub egybegyűlt vezetőségének, néhány beaulieu-i fényképet is mutatva a laptopon. Schneiderék rendszeresen küldik a fejleményeket, és megengedték nekik, hogy a személyes adatok eltávolítása után felhasználják a papírokat.
De a klubosoknak nem a shindytörténetek tetszettek a legjobban. Az árva kislány története érdekelte őket leginkább, aki az ő Kölyökklubjuk segítségével találta meg új, szerető szüleit. Messier részletekre is rákérdezett, annyira kíváncsi volt, és azt kérte, hadd nézze meg a filmet még egyszer, most, hogy ilyen sokat megtudtak a főszereplőről. Azt is megkérdezték, kik a többiek és milyen segítséget adott a beaulieu-i rendőrség – Kissy pedig elmesélte, hogy a shindyt a D’Aubisson család panziójának mindenese játssza, az alapítványi harcost az osztálytársa, aki persze csakugyan alapítványi harcos, a rendőrség pedig megengedte, hogy a rendőrt egy valódi rendőr alakítsa, valódi egyenruhában. Az a rendőr volt, aki a nyáron körbeautózott velük a városon, Schneideréket keresve.
Aztán csak átadták a szót Nimbynek, aki bemutatta a Cumulus működését, demonstrálta is a Kölyökklub éppen folyó életével.
– Kérem, figyeljék meg Martinelli felhasználót – mondta. – Hatodik érzékem azt súgja, hogy van valami a füle mögött. Magánbeszélgetésre invitálom, és a Cumulus is jelen lesz láthatatlan üzemmódban.
A beszélgetés gyorsan eljutott a végkifejletig. Nimby, aki Fehér Felhő álnéven szerepelt, privát ablakba hívta Martinellit, aki a kérdésre azt felelte, hogy tizenegy éves. Nimby ekkor megmutatta Martinelli adatlapját a Cirrusban: egy millishindyt emelkedett a hazugságfaktora, mert a nyilvánoson tizenkettőnek mondta magát.
– Ezt nem tekintjük súlyos hazugságnak – magyarázta Nimby. – Aki például tizenegy és fél éves, az hol tizenegynek mondja magát, hol tizenkettőnek. De ha nagyobb az eltérés…
Fehér Felhő: biztos, hogy nem tizennégy vagy?
Martinelli: de, ha neked úgy szimpatikusabb, akkor tizennégy vagyok.
– Íme – mutatta Nimby az adatlapot –, most már egy centishindyt ugrott a mutató. Ez már nem lehet kerekítési pontatlanság. Mint látják, a program kilistázza a felhasználó által megadott életkorokat, születési évre átszámítva, hogy az idő múlásával értékelhetőek maradjanak. Egy egyszerű keresés megmutatja, hogy… íme… BenjaMini tartja a rekordot, aki 1992-től 2000-ig hatféle különböző időpontban született. De sose feledjük: hazudni nem bűn, a hazugság senkit se tesz shindyvé. Térjünk vissza Martinellihez.
Fehér Felhő: én lány vagyok, és te?
Martinelli: én fiú.
– Nézzék csak – lapozott vissza Nimby a másik böngiablakba –: ez bizony első osztályú hazugság. Vagy ez, vagy az, amikor három nappal ezelőtt lánynak mondta magát. Ha akkor éppen online lettünk volna, mi is emlékezhetnénk, hogy mit mondott, már ha meg tudunk jegyezni ennyi felhasználót… pontosan erre van a Cumulus.
– Elnézést – szólt közbe a marketinges. – Te is hazudtál az imént, lánynak mondtad magad. Ezt nem jegyzi föl a program?
– Ó, dehogynem. De ez az account, amit használok, rajta van a program fehér listáján, úgyhogy soha nem riaszt miatta. Ezzel a nickkel én annyit hazudtam és annyi malacságot írtam már le a program tesztelése miatt, hogy ha nem lennék a fehér listán, a Cumulus már tízszer lecsukatott volna.
Derültség.
– De Martinelli nincs a fehér listán – folytatta Nimby. – És ez lesz a veszte.
Fehér Felhő: mihez lenne kedved?
Martinelli: arra gondoltam, hogy letepernélek
– No nézd csak – örült meg Nimby –, hát nem ászt húztunk első osztásra?…
Nem folytathatta, megszólalt a mobilja.
– Elnézést… biztos valami sürgős… – mentegetőzött Nimby, de rögtön kihangosítva vette föl és egyáltalán nem szólt bele.
– Itt a Cirrus beszél – mondta férfihangon a telefon. – Shindyt észleltünk. A nickje Martinelli. Földrajzi helyzete: Martin szobájában, a számítógép előtt ül és mogyorót eszik. Üzenet vége.
A klubosok jót mulattak, de Messier megkérdezte:
– Az világos, hogy egy előre fölvett üzenetet le tud játszani, de beszédszintetizátor is van benne? Éles helyzetben nincsenek meg az adatok előre.
– Nem, Messier úr, egyelőre nincs benne – mondta Nimby. – Viszont SMS-t is tud küldeni, vagy le is tudja morzézni az üzenetet.
Azt nem mondták el a klubosoknak, hogy saját morzéjuk van. Ahhoz senkinek semmi köze. Egyébként a rendes morzét már alig használják, mármint azt, amikor a szavakat végig ki kell betűzni. Mindent X-kódban mondanak. UV EU IC UM YG YP, gyere Chantalhoz vasárnap ebédre. A Cirrus is tud így üzenni, Shrekék tettek bele morzefordítót, aztán Nimby kicserélte a táblázatot a nemzetköziről a Jerryre és az X-re. Kitűnően telefonál morzéban, úgy csinálták meg, hogy nemcsak a hang hossza, hanem a magassága is más, a vonal mélyebb, a pont magasabb. Már az is benne van, hogy riasztás nélkül, azonnal vagy időzítve küldjön SMS-t vagy telefonáljon. Az ember belép a Cirrusba, magnóra mond vagy leír egy üzenetet, és amikor akarja, a Cirrus továbbítja oda, ahova kell. Üzenetrögzítőnek is használják néha, Niala majdnem mindennap. Amikor az ember reggel bekapcsolja a telefont, megszólal belőle Niala hangja, és mond valami vidámat aznapra, például egy viccet. Mert a telefon automatikusan bejelentkezik a Cirrusra, az üzenet pedig bejelentkezéskor kézbesítendőre lett beállítva. Pi inkább aznapi teendőket szokott belemondani, leginkább az egyetemmel kapcsolatosakat saját magának, de így ők is hallják és tudják, hogy alakul Pi programja.
Vanessa és Nimby sose hagy üzenetet a saját hangján. Ők találták ki az X-kódot, ők azt használják. Egyre bonyolultabb dolgokat csipog reggelenként a Cirrus, a többiek üzenetei után. Néha ravasz vicceket is csinálnak, egyik nap például ezt morzézta a Cirrus: II AL ON AF AN. Ebből az II a feladót jelenti, vagyis Vanessát, de a többinek semmi értelme. Angélique méltatlankodott is délután, hogy mi az a „vörös hajú virágágyás nő kislány”, mert ő még a táblázatot is elővette, hátha ő emlékszik rosszul, amire Vanessa ártatlan képpel visszakérdezett: ki mondta, hogy X-kódban kell olvasni? Közönséges morze volt, úgy kellett érteni, ALON AFAN, vagyis allons enfants, „gyerünk, gyerekek”, a himnusz első két szava.
A bemutató kétségkívül tetszett a klubosoknak, mindenki mosolygott, barátságos volt. Csak hát ezek üzletemberek, ezeket a haszon érdekli. Persze nem mulasztották el kidomborítani a dolog üzleti oldalát. A Jerryvel való együttműködés nem hoz hasznot – viszont megóv esetleges károktól. A Sheila-ügyben a Kölyökklub némi presztízsveszteséget szenvedett el, nem sokat, mert nem volt igazán jelentősége, hogy melyik az a chatszolgáltató, amelyiknél a dolog lezajlott – de hát itt mindkét sértett a Jerry tagja, akik nagyon sokat köszönhetnek a Kölyökklubnak, nem akarták belekeverni. A Lax-üggyel ugyanez volt a helyzet. De egy Jerryn kívüli szülő esetleg bepereli őket.
Erre válaszolt az egyik kisfőnök, amikor véget ért a bemutató és eljött a döntés ideje. Terjengősen beszélt és sima szavakkal, az első pillanattól világos volt, hogy a Jerry nagyon tetszik neki, személy szerint igazán szimpatizál velük, csakhogy. Az volt a lényeg, hogy a cég policyjában le van írva, hogy nem vállalnak felelősséget a felhasználóikért. Ők nem perelhetők és kész.
Pi szót kért és megkérdezte, hogy ez előfordult-e már. Micsoda, kérdezte a kisfőnök. Hogy beperelték önöket, és a policyra hivatkozva megnyerték az ügyet. A kisfőnök nem válaszolt, de fancsali arcán látszott, hogy nincs megtörtént eset, amire alapozva biztos lehetne az igazában.
Ekkor szót kért a marketingfőnök és látszólag az ő oldalukon állva fejtegetni kezdte, hogy természetesen a felhasználókat elriaszthatja tőlük, ha valakit ilyenféle támadás ér és ezt megtudják. De ahogy beszélt, abban ott volt, hogy se abban nem hisz, hogy az ilyen támadások számottevő gyakorisággal fordulnának elő, se abban, hogy a felhasználók tudomást szereznének róla. Kissy kiolvasta a szavak mögül a valódi közlendőt. „Ezer évben egyszer történnek ilyen disznóságok, és a többi látogatónk úgyse fogja soha megtudni.”
Hallgatta a szót egymásnak adogató főnököket, és már értette, miért jöttek össze ennyien. Mert így megmutathatják, hogy ők testületileg megvizsgálták a problémát, igazán alaposan tájékozódtak és körültekintően hozták meg azt a döntést, hogy szó se lehet róla!
De megfigyelt még valamit. Madame Robin, a titkárnő nem szólt hozzá. Nyilván nem volt szabad neki. Csak ült oldalt, senki nem figyelt rá, nem volt semmi dolga – Kissy nem is értette, minek rángatták ide –, és az arcáról világosan le lehetett olvasni, hogy nem ért egyet a főnökeivel. Nyilván azért nem ügyelt az arcára, mert úgyse figyelt rá oda senki. Meg mert ebben a nagy demokráciában az ő véleménye úgyse érdekel senkit, akár ellenvéleménye is lehet.
Kissy döntésre jutott. Illedelmesen föltartotta kezét, jelezve, hogy szólni kíván, és megvárta, hogy a soron levő főnök bevégezze mondókáját.
– Csak annyit szeretnék – mondta, mikor az arcok feléje fordultak –, hogy ideje lenne megkérdezni madame Robint is. Az ő álláspontját még nem hallottuk, de én kíváncsi vagyok rá.
Csend. A főnökök láthatóan meghökkentek. Fejlett demokráciájuk nem jutott el odáig, hogy a titkárnőnek is lehet véleménye, de nem volt ötletük, hogy mondják ezt meg udvariasan. Kissy remekül szórakozott.
– Nos – találta meg a főnök a hangját –, végül is… igazad van. Madame Robin, hallgatjuk önt.
Madame Robin kicsit elfogódottan kezdett bele, szemlátomást nem volt hozzászokva, hogy a véleményét kérdezik, de belekezdett.
– Én… nem tudok hozzászólni a dolog jogi részéhez. Nem az én dolgom. Én csak azt tudom mondani, amit én gondolok. Végül is ez a cég a gyerekekről szól. Belőlük élünk. Miért ne tennénk azért, hogy megvédjük őket? Ha az ügyvéd úr azt mondja, hogy nem vagyunk perelhetők… biztos úgy van. De nem azért kellene ezt megcsinálni, mert ha baj lesz, akkor perelhetők vagyunk. Hanem hogy megvédjük a gyerekeket. Nekem is van két gyerekem. Maholnap interneteznek. Persze kipróbálnák a klubot is, elsőnek azt… de ha nálunk ilyen szörnyűségek történnek, akkor én bizony ide nem engedem őket. De máshova sem. Hát… ezt tudom én mondani.
Persze madame Robin szavai önmagukban még nem fordították volna meg a vezetőség véleményét. De utána a marketingfőnök hümmögve és az orrát dörzsölgetve azt mondta:
– Hát lehet, hogy nem leszek ezzel népszerű, de én hajlamos vagyok úgy tekinteni Robin asszony szavait, mint egyfajta szülők körében végzett közvélemény-kutatást. Szóval…
A vezetők igent mondtak. A Kölyökklub és a Jerry Alapítvány képviselői megállapodást írtak alá a bűnüldözés érdekében való együttműködésről.
Elnézte a két lányt, amint a számítógép előtt ülnek és nézik a monitort. Az egyik a széken ült, a másik a billentyűzet mellett az asztalon.
– Látod? – beszélt neki Chantal. – Ez a Gyermekvilág, ez pedig a Kölyökklub. Itt user módban fut a Cumulus, de emitt már szerver módban. Úgyhogy itt már a magánbeszélgetéseket is figyelhetjük majd… hé, hova mész? Most tanulhattál volna valamit.
Macska végigsétált az asztalon és bekukucskált a könyvespolcra. Elegendőnek találhatta a helyet, mert átlépett a polcra és nyugodtan továbbment a könyvek előtti pár centis sávon, ügyet se vetve a mellette tátongó mélységre.
Idelent csak egy polcnyi könyvet tartottak: egypár programozástechnikai művet, egy szakácskönyvet, amiből kajaötleteket szoktak meríteni, egy-két kallódó regényt, ami valakinek a kezében volt, aztán itt rakta le, meg az alapítvány iratait tartalmazó jókora dossziét. Ez jobban kilógott, és nem volt hely előtte. Macska odaért, nézelődött, megszagolta a dossziét. Zsákutca.
– Várj – lépett oda Kissy, és fölemelte a dossziét. – Mehetsz.
Macska peckesen továbblépdelt.
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és berobbant rajta Martin. Macska megrettent, majdnem leesett a polcról, aztán sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Felháborodottan meredt a fiúra, aki nem is vette észre, mit okozott.
– Sziasztok – rakott le egy jókora szatyrot. – Hoztam némi kaját meg egy hírt. Á, Chaton kisasszony, ön olyan ismerős nekem. Nem találkoztunk már valahol?
– Jaj de lökött vagy – nevetett Kissy. – Ilyet nem kérdezhetsz, amikor már néven szólítottál!
– Muszáj volt, hogy tudni lehessen, rád gondolok és nem Vaillant kisasszonyra vagy D’Aubisson kisasszonyra.
Mindenki Macskára nézett, aki dühösen meredt rájuk a polc széléről.
– Ő is D’Aubisson? – kérdezte Chantal.
– Nyilván. Náluk született.
Chantal elgondolkodva nézett Macskára.
– És ha Kissy gyereke netán Beaulieu-ben születik, akkor őt is D’Aubissonnak fogják hívni? – érdeklődött.
– Ha Niala kis dobozban hozza el, akkor igen – felelte Martin. – Egyébként Rochefort-nak.
– Hé! – kapta föl a fejét Kissy. – Ki mondta, hogy tíz év múlva mi még együtt leszünk?
Martin ránézett, ő pedig érezte, hogy olvadni kezd. Ezt érezheti egy tábla csoki a napon.
– Öt év múlva – mondta Martin valami imádnivaló hangon.
Kissy beharapta az ajkát, próbált keménynek látszani.
– Hát jó. Hat év múlva.
– Ez a beszéd – felelte Martin. – Akkor tehát gyerekről még hat évig ne essék szó. Milyen szerencse, hogy a korszerű fogamzásgátlási módszerek mellett…
Hirtelen elkapta őt és megcsókolta, ő pedig viszonozta, bár alig bírt a nevethetnékjével. Aztán megérezte a díványt a hátának nyomódni, de nem is bánta. Kényelmesebb így, hogy nem kell tartania a testsúlyát, az ember jobban tud figyelni a csókolózásra, és könnyebb megszabadulni a fölösleges ruhadaraboktól, mint… hé, mi van?
Martin egyszer csak eltávolodott tőle, és fölfedezte a helyén Chantalt.
– Mit… mit művelsz?!
– Amire megkértél – felelte a másik szigorúan. – Döntsétek el végre, ágyba bújtok-e vagy sem, mert már harmadszor választalak szét titeket.
Kissy zavartan felült és ellenőrizte, hogy minden gombja rendesen be van-e gombolva. Hát még ha Chantal tudná, hogy Niala milyen helyzetben választotta szét őket…
Másodikára virradó éjszaka történt. A csapat már lefeküdt, csak ők beszélgettek még Martinnel hármasban, azazhogy Macska nem beszélgetett, az ő ölében aludt. Sok mindenről beszélgettek… egy csomó minden akadt közte, amiről ő soha az életben nem gondolta volna, hogy képes egy fiúval beszélni. De hát Martin nem egy fiú, Martin a fiú, az ő fiúja már fél éve. És Niala határozottan megmondta, hogy ezeket a dolgokat muszáj megbeszélni két embernek, előbb vagy utóbb, ha komolyan gondolják. Persze nem azért kerültek szóba, mert Niala ezt mondta, csak úgy egyszerűen szóba kerültek. Még Nialának is igencsak csillogott a szeme, amikor másnap elmondta neki.
Aztán fölkeltek – a nappaliban ültek – és kivitték Macskát a konyhába. Kissy sose fogja elfelejteni, ahogy letette a kis kosárkájába. Nem ébredt föl, csak a fülecskéjét billentette meg álmában. Kissynek olyan érzése támadt, hogy be kellene takarni, de hát nincs takarója, nincs is rá szüksége.
Mintha megbeszélték volna, a kosártól nem visszafelé indultak, hanem a lépcsőhöz. Kissy nem emlékezett rá, hogyan mentek le a lépcsőn, át az edzőtermen és be a hálószobába. Az egyik pillanatban még Macska fölé hajolt, a másikban pedig Niala hajolt kettejük fölé, és elég bosszúsnak látszott. A két pillanat között merő zűrzavar.
Nialát persze nem az hozta ki a sodrából, ahogyan találta őket, Nialát valószínűleg az se döbbentené meg, ha anyaszült meztelenek lettek volna – amiről szó sincs, ámbár tagadhatatlan, hogy egypár ruhadarabjuk már hiányzott. Nem. Niala azért haragudott, mert szét kellett rebbentenie őket. Hát nem is volt hálás feladat, Martin majdnem megütötte, de szerencsére az utolsó pillanatban észbe kapott. Fölugrott, az ablakhoz ment és felrántotta. A csípős éjszakai levegő egykettőre észre térítette őket.
– Szent ég – mondta később Martin –, sose bocsátottam volna meg magamnak.
– Remélem is – mondta Niala szárazon.
Megállapodtak, hogy nem szólnak a dologról senkinek, és ezentúl jobban vigyáznak. A megállapodás első részét sikerült is betartani…
– Halljuk a hírt – mondta Chantal morcosan.
– Ja igen. Szóval odajött hozzám és megkérdezte: „Ugye te jóban vagy Chantal Vaillant-nal?” Mondtam, igen. „Jár valakivel?” Mondtam, nem. „Szerinted járna velem?” Mondtam, honnét tudjam? „Megkérdeznéd?” Mondtam, meg. Hát ez történt.
Chantal nem értékelte a művészi előadásmódot, ami a lényeg elhagyásával állt elő. Kitört:
– De hát kiről van szó?!
– Mit kapok, ha elárulom? – sandított Martin.
– Életben hagylak!
– Kihagyhatatlan ajánlat. Nos, az illetőnek ugyanaz a családneve, mint jó Angélique-ünknek, bár aligha rokonok.
Chantal kicsit meglepve vonta össze a szemöldökét. Kissy is.
Végül is, gondolta, Paul Clément helyes srác. Az ember fülig szerelmesen is járhat nyitott szemmel, ezt Niala szokta mondani, és Kissy nyitott szemmel járt. Paulnak szőke haja van, gitározik és tud oroszul, mert a nagymamája orosz. Kissy bármikor szívesen járt volna vele, mielőtt összejöttek Martinnel.
– Well, Watson – mondta Chantal olyan hangon, mint Sherlock abban a filmben, amit valamikor láttak –, hát mondd meg neki, hogy lehet szó a dologról.
Ez volt az új év eddigi legfontosabb eseménye. Chantal járni kezdett Paullal. Vaucressonba és Franconville-be nem hozta ki, Beaulieu-be pláne nem, egyelőre megmaradtak a suliba és hazakísérésnél.
Georges még decemberben elintézte, hogy a csapat fölkerüljön egy-egy szolgálati járatra. Ritkán sikerült megszervezni, mert csak akkor működött a dolog, ha pénteken suli után volt még idő elérni a gépet, és vasárnap volt egy másik visszafelé. Nemegyszer előfordult, hogy mehettek volna, de visszajárat csak hétfőn volt, jegyet kellett volna venniük a rendes gépre. Erre pedig nem költhetik az alapítvány pénzét.
A Jerry Alapítványt november végén jegyezték be. Az alapítványtevők megválasztották a kuratóriumot, ami egészen egyszerűen azt jelentette, hogy megbeszélték, kinek van közülük érkezése részt venni az üléseken, persze távközléssel. Ange néni, Blanche, madame Blanchard, monsieur Rochefort és monsieur Vaillant lett a kuratórium. Ange nénit választották elnöknek. Évente kétszer tartanak rendes ülést, rendkívülit pedig amikor kell. Egyet rögtön kellett tartani, amin összeállt a kuratórium és létrehozta az ügyvezető bizottságot. Így hívják hivatalosan a kisegerek csapatát, ügyvezető bizottságnak, az alakuló ülés óta papíron is léteznek. És van költségvetésük.
Az alakuló üléssel végre hozzáférhetővé vált az alapítványtevők tizenkilencezer eurója. Először is kifizették az adósságaikat, Pinek az okostelefonokat, Nimbyéknek és Nialáéknak a bokszzsákokat és egyéb sportfelszerelést, apáéknak pedig Shrekék tiszteletdíját. Az alapítvány bankszámlája az alakuló ülés végére hatezer euróval lett könnyebb.
A Nimbusz–1-eseket nem fizették ki, Niala elintézte egy vállvonással. Végül is nem nagy összeg, darabjáért egy eurót fizetett a vállalkozónak, vagyis Françoise Laval tizennégy éves öccsének, aki értett a famunkákhoz, és a tervrajz félperces tanulmányozása után könnyűszerrel gyártotta őket. Az első sorozat egy tucatból állt, ha netán eltörnének, legyen tartalék, de nem törtek el. Kitűnően működtek, Vanessa személyesen próbált ki minden darabot még a műhelyben, hulladék fadarabokkal lődözött a szemétkosárra, és csak akkor fogadta el a fegyvert, amikor a fadarab a kiszemelt helyen találta el a szemetest.
Hamarosan meglett az első vadászeredménye is. Egy kóbor macska jó ideje hadban állt Mouchiékkal, próbálta megszerezni a kajájukat, abajgatta a kicsiket. Irigyelte tőlük a kényelmes szállást és a jó kosztot. Egy délután Vanessa a teraszra kilépve azt látta, hogy Macska Három – Kissy Macskájának testvére – az almafa egyik ágának végén hasal, öt méter magasban, a kóbor pedig fenyegetően kúszik feléje az ágon.
Vanessa nem sokat teketóriázott. Előkapta Nimbusz–1-esét, betöltött egyet a zsebében hordott apró kavicsokból és belelőtt az ágba, pontosan a kóbor alatt. Az meghökkent, lenézett, aztán Vanessára, amikor az rákiáltott.
– Ez volt a figyelmeztető lövés! Hagyd békén a gyereket és tűnj el innen!
Amikor mindezt elmesélte, Vanessa megesküdött Martin sült krumplijára, hogy a kóbor kandúr megvonta a vállát. Továbbindult a riadt Macska Három felé, úgyhogy Vanessa betárazta a következő kavicsot és megcélozta. A combját, mert ott nem tehet kárt benne, ámbár biztos volt benne, hogy a kóbornak nem lesz mersze följelenteni őt az állatvédőknél. Túl sok volt a rovásán.
A kavics persze talált. A kóbor felüvöltött és lezuhant, Vanessa tisztán látta, hogy még a levegőben elkezd rohanni. Egykettőre a külső falnál termett és fölvágtatott rajta, mint egy légy, csak akkor esett majdnem le, amikor közvetlenül mellette a falnak csapódott a harmadik lövedék.
Többé nem jelentkezett, Vanessa arra tippelt, hogy meg sem állt a vasútállomásig.
Csináltak tagsági igazolványt is. Nimby tervezte, két lapból állt, az egyikre az alapítvány logója került, a másikra a tulajdonos neve, fényképe és az igazolvány sorszáma. Egy papírlapra kinyomtatott hármat, kivágta őket és minden lapot ráragasztott két réteg kartonra. Ezután betette apja kis laminálógépébe, és kapott két csinosan műanyagba burkolt kártyát minden igazolványhoz. Egy piros műbőr lapból kivágott egy kicsivel nagyobb darabot, mint a két kártya, és ráragasztotta őket a belső oldalára. Így kis piros fedelű igazolványok keletkeztek, amiket ki lehetett nyitni, és belül ott volt a két lap. Ez hatásosabb, mint egy kártyát fölmutatni.
Kissy jót vigyorgott az ötleten, amikor Nimby elmondta. Nemigen hitte, hogy ők ezeket az igazolványokat föl fogják mutatni bárhol is. A shindykre nem ezzel hatnak, másnak meg mindegy, hogy ők kicsodák.
Az igazolványok sorszámai tipikusan Nimby-féle módszerrel készültek. Chantal javasolta, hogy a már megszokott számokat használják, a panzióbeli szobáik számát – azóta is mindig ugyanazokban a szobákban laktak, amikor egy-egy hétvégét Beaulieu-ben töltöttek –, de Nimby azt mondta, nem jó ötlet, az egyjegyű számokból az ellenség megsejti, hogy hányan vannak. Ez olyan képtelen válasz volt, hogy vita nélkül elfogadták. Hiszen éppen az ellenség sose fogja látni az igazolványokat, nem kell tudnia a nevüket, és neki úgyis az számít, hogy hányan vannak ott körülötte, ütésre emelt kézzel.
Úgyhogy a Nimby-sorszámok kerültek az igazolványokra. Ezek úgy keletkeztek, hogy beírta a nicket egy szövegdobozba, és a saját gyártású programocska egyből adta a sorszámot. A program – Nimby magyarázata szerint – átírta a nicket Jerry-morzéba, de pontok helyett nullákat tett, vonalak helyett egyeseket, és minden betű elé egy kettest. Aztán az egészet áttette hármas számrendszerből – az első változatban – tizenhatosba. Azért abba, mert nem akart nagyon hosszú számokat se.
Így az ő nickjének öt betűjéből egy tizennyolc jegyű számsor lett: 210002020012001211. Ezt átszámítva tizenhatosba kijött 1207F669, ez került volna az igazolványára, ha ekkor elkészítik. Nimbyére 10C04E0F. Pi nickje csak három jegyre jött ki, ezt Nimby kevesellte, ezért inkább Pierre-t írt helyette, ezzel már jó nagy lett a sorszám, ADDC6C1F, hiszen a szám mérete a morzekód hosszától függ, és a két R betű négy-négy jegyet számít, a P is hármat. Angélique huszonkilenc jegyű számát viszont a program nem tudta már áttenni tizenhatosba, mert Nimby a PHP beépített függvényét használta, és az nem tud ekkorát, az eredmény nem lehet nyolc jegynél hosszabb. Úgyhogy az Angie-t választotta, bár sose használja ezt a becenevet. Ez már jócskán kifért, 97D998.
Vanessa kipróbálta a programot a Mohival és a Mohameddel, sőt a teljes nevével is, de hát az már ötvennyolc számjegyet adott, persze hogy nem fért ki. Aztán kiderült, hogy a sima Vanessa se fér ki, erre Nimby nekiült és átalakította a programot, beletett valami BC aritmetikát, hogy akármilyen hosszú számokkal boldoguljon, és a Vanessa név tízjegyűnek bizonyult. Erre Nimby azt mondta, jó, akkor használjunk nagyobb alapot: harminchatos számrendszert. Így Vanessa nyolc jegyre jött ki, 7A7E9X80. Angélique kilencre, jó sok betűvel, GVEF00WY7.
– Igazán nem akartam okvetetlenkedni – kérdezte Angélique, amikor megkapta a sorszámát –, de mire jó ez az egész?
– Nagyon egyszerű – felelte Nimby. – Az algoritmus ismerete nélkül lehetetlen ilyen kódokat előállítani. Egy hamis igazolványt tehát könnyedén felismerünk a számáról.
– Miért, mi van abban könnyen felismerhető, hogy ABC999XYZ?
Nimby nem válaszolt, beírt egy programsort, amiben ott állt ez a kód is. Aztán elindította, és megjelent egy számsor.
– Tessék a kódod hármas számrendszerben – mutatta. – Egyessel kezdődik, holott kettessel kellene. Nézd a ketteseket: egy csomó helyen van belőlük kettő egymás után, holott minden kettes után egy morzebetűnek kell állnia, egyesekből és nullákból. Nézd meg itt és itt, két kettes között öt másmilyen jegy áll, pedig a morzekódok legfeljebb négy jelből állnak. Szóval ebből semmilyen értelmes szöveg nem fog kijönni.
Angélique elképedve hallgatta a magyarázatot.
– Fantasztikus. Sose gondoltam volna.
Kissy a maga részéről egy másik kérdést is föl tudott volna tenni, de nem szólt. Azt a kérdést, hogy ugyan minek ez az egész, amikor egytől egyig személyesen ismerik egymást.
De ez mellékes volt. Az a lényeg, hogy jót játszottak vele, és még inkább az áttérés a harminchatos számrendszerre. Angélique nevéről előbb derült ki, hogy nem fér ki, mint Vanessáéról, de Nimby csak a kislány nevénél döntött úgy, hogy alapot változtat. Angélique-ét inkább lerövidítette. És az arc, amivel Nimby beírta a szövegdobozba, hogy Vanessa…
Hát igen, az emberek sokszor nem oda néznek, ahova kellene. Most az egész csapat a képernyőt figyelte – könnyű volt, Nimby jó nagy betűket használt, hogy messzebbről is olvasható legyen –, pedig nem az volt a fontos, hogy miből milyen kód jön ki. Az, hogy Nimby milyen arccal írta be Vanessa nevét, meg hogy Vanessának hogy csillogott a szeme, amikor Nimby megmutatta, hogy az Angélique által kiötlött kód nem rejthet valódi szöveget. Az volt az arcán: „Zseniális!”, de nem az ötlet, hanem Nimby. Egyszer majd azt fogja jelenteni ez az arc: „Az én Nimbym zseniális!”
Most még nem az ő Nimbyje. De csak idő kérdése.
A télen nem akadt se shindy, se egyéb kaland. December végén a kisebbik Joachim megint verekedésbe keveredett, úgyhogy Mondiot megint beszélt a szüleivel, mint amikor Chantallal megverték a bátyját – de ez a verekedés a kicsik emeletén történt, ők csak utólag hallottak róla. Így a nagyobbik se jelentkezett. Január elején betörtek Nimbyék egyik szomszédjához, de hétköznap délelőtt, amikor ők mind iskolában voltak. A betörőket elfogták, de a rendőrség és nem a kisegerek. Beaulieu-ben zátonyra futott és az oldalára fordult egy motorcsónak, de nem a D’Aubisson lányok szaladtak menteni. Ott se voltak, és nem is kellett menteni. A gazdája kiúszott száz métert a partra, hazament, átöltözött, beevezett a motorosért, amit addigra az emelkedő vízállás szépen leemelt a zátonyról, átült bele, hozzákötötte az evezős csónakot és hazapöfögött. Martin azt mondta, a világ tele van izgalmas dolgokkal, de mindegyik valaki mással történik.
– Hála az égnek – mondta erre Vanessa.
Chantal megértőn rámosolygott. – Neked aztán már kijutott az izgalmakból, igaz-e, kicsim?
Vanessa bólintott, és egy csapásra megeredt a nyelve. Addig alig beszélt a régi életéről, most meg egy óra hosszat mesélt. Vaucressonban voltak, a nappaliban, január közepén.
Kissy csak ült, hallgatta a történeteket, és hálát adott a vakszerencsének, amiért kivezette a kislányt abból az őrült világból. Tulajdonképpen Millet-ék voltak az első megmentői, mert akármilyenek is voltak, legalább egy nyugalmas kisvárosban éltek. Akiknél azelőtt volt, azok a Montmartre-on laktak, de annak a züllött részében, ahol tíz járókelő közül négy bűnöző volt, három drogos, esetleg mind a kettő. Vanessa azért maradt ki mindenből, mert még kicsi volt, hét-nyolc-kilenc éves.
Azazhogy – mindenből azért ő se maradt ki. Volt egy kamaszbanda, ami azzal az ősrégi technikával csinált betöréseket, hogy egy gyerek bemászik az ablakon és kinyitja az ajtót. Háromszor Vanessa volt ez a gyerek, akkor nem így hívták, csúfneve volt, de olyan utálattal mondta, hogy nem kérdezték meg, mi volt a csúfnév. A harmadik betörésnél pontosan lejátszódott a Twist Olivér-beli eset: bent a házban elkapták. Egy nagydarab pasas volt, a szájára tette a kezét, hogy ne sikoltson, és megkérdezte, hogy betörni jött-e. Bólintott. Kint vannak-e a társai, akiket be akar engedni. Bólintott. Akkor a pasas azt mondta, ha beengedi őket és nem szól nekik semmit, akkor hagyja elpárologni és később nem emlékszik rá, hogy ő is ott volt. Boldogan beleegyezett. Beengedte a srácokat és elszelelt, de persze így is megtudta, mi történt. A pasas péppé verte a négy srácot, nem ám olyan szelíden, mint ő Sheilát, azokból nem lett ember többé, már csak koldusnak voltak jók. De megúszta, mert elfogadták, hogy önvédelem volt. Vanessa egy hétig reszketett, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy ő is ott volt, aztán nem bírta tovább, bevallotta a nevelőanyjának. Ezzel az erővel ott is maradhattál volna, felelte az asszony, annyi történt volna, hogy a rendőrök jól megpofoznak, összeszidnak, aztán hazahoznak, mert még nem vagy büntethető.
Többé nem lehetett bevenni ilyen bulikba. Hónapokkal később egy másik banda zsebeléshez akarta használni, forgalmas helyen egy gyerek hirtelen elájul, az emberek odaszaladnak segíteni, és a tolongásban nem figyelnek a táskájukra. Visszautasította őket, erre megfenyegették, hogy megverik. Akkor belement, sétálni kezdett az utcán, és a rendőrőrszoba előtt összeesett. Két rendőr fölemelte, bevitték, inni adtak neki. Tíz perc múlva kijött megkérdezni a fiúkat, hogy miért nem zsebelnek már, de a színüket se látta.
Ezen jót nevettek, de azért ott volt bennük, hogy ezt Vanessa csak most, évek múlva fogja föl ilyen vidáman. Akkor alighanem úgy járt-kelt az utcán, hogy bármikor bosszút állhatnak rajta.
Takada-szenszej Millet-ék utcájában lakott, így őt már akkor ismerte meg, amikor Paray-be került. A Montmartre-on csak a nyelve és a lába védte meg, de azzal se rúgott, hanem futott. Futott rendőrök elől, akik okkal vagy ok nélkül üldözték, futott bűnözők elől, akiknek arra a pár centre fájt a foga, amit csak sejtettek az ő zsebében – ámbár a mai eszével Vanessa gyanította, hogy némelyik mást is akarhatott, de akkor erre nem is gondolt. És futott olyanok elől, akik semmit sem akartak tőle, talán észre se vették, de ijesztőek voltak és ő félt tőlük.
Amikor Vanessa kifogyott a történetekből, csend ereszkedett a kisegerekre. Senki se tudott mit mondani.
– Azt hiszem – szólalt meg végül Pi, jó pár perc után –, nagyon szerencsés volt az a pillanat, amikor beadtad a pályázatot.
– Milyen pályá… ja, a számítógépre? – Vanessa megrázta a fejét. – Nem én voltam. A suli pályázott, én akkor tudtam meg az egészet, amikor kihirdették, hogy tíz hátrányos helyzetű gyerek gépet és netelőfizetést nyert otthonra. És fölolvasták a neveket. Csak hápogni tudtam.
– Hogy csináltad? – érdeklődött Nimby.
Vanessa lelkesen hápogott. Nevettek – Kissynek pedig összevillant a szeme Nialával. Mindketten látták, ahogy azok egymásra néznek, aztán elkapják a tekintetüket.
Kissy később elgondolkodott Vanessa életének nagy változásán. Biztos, hogy a montmartre-i években ő is olyan volt, mint más utcagyerekek, durva és erőszakos. Millet-ék jelentették az ugródeszkát a civilizált életbe, de még mellettük is főleg az öklével kellett boldogulnia, nem válhatott belőle szelíd kislány, aki jól fésülten megy az iskolába. A legnagyobb különbséget alighanem az jelentette, hogy ott valamivel többet járt iskolába. S végül az iskola lökte tovább ezzel a pályázattal, egy olyan különös, véletlen eseménysor felé, amire senki se számíthatott.
Az első és legfontosabb véletlen az volt, hogy rátalált a Kölyökklubra, mégpedig abban az időszakban, amikor ők is. A második véletlen volt Sheila. Megeshetett volna, hogy akár Mohi, akár Kissy, akár Sheila egy másik chatoldalt választ, és máris elmarad a nagy kaland. Vagy az is megtörténhetett volna, hogy Mohi éppen azon a bizonyos napon nem lép be a klubba, hanem például focizni megy, és kimarad az egészből. Rengeteget veszítettek volna, nélküle a Jerry nem lenne az, ami. Azazhogy egyáltalán létre se jött volna, hiszen éppen Mohinak támadt az az ötlete még a legeslegelső franconville-i találkozón, hogy üldözni kell a shindyket. De ennél is fontosabb, hogy ha nincs online azon a délutánon, akkor nem ismerik meg, nem lesz tagja a csapatuknak és nem indul el a nagy változás felé.
A következő szerencsés véletlen alighanem az a kutyaeset az amerikai rokonnál, vagy a rokon üzletfelénél, már nem emlékszik. Annak köszönhetik a beaulieu-i nyaralást. Biztos lett volna enélkül is, de máskor, tehát másképpen. Az is lehet, hogy tavaly el se jutnak Nialáékhoz, csak idén nyáron, és akkor teljesen más lett volna minden.
Mert ott volt a következő szerencsés véletlen: hogy éppen D’Aubissonék hívták meg a csapatot. Mert lehettek volna mondjuk Lavalék is, akik bizonyára nagyon barátságosak lettek volna velük, de eszükbe se jutott volna örökbe fogadni. Márpedig ha Niala nem kavarodik meg a nyáron és nem kezd motoszkálni benne tudat alatt, hogy Mohinak náluk lenne a helye, akkor Millet aljassága után a kisegerek egy ideig kézről kézre adják, aztán mehet az intézetbe vagy csövezni.
Aztán ott volt még Monte-Carlo. Első véletlen: hogy D’Aubissonék pont a Côte-d’Azurön élnek. Lakhatnának mondjuk Deauville-ban is, az is klassz hely, de onnan az ember nem ugrik el Monacóba. Második véletlen: a döbbenetes rulettnyeremény, kétszer egymás után magányos számra, miközben másodjára nem is akart tenni, csak Pi figyelmetlenül szedte föl a zsetonokat. Harmincas és huszonhetes. És ebből lett az a meseszép ruha, amivel Mohi – Kissy biztos volt benne – végképp rabul ejtette a D’Aubisson család szívét, főleg Blanche-ét. Azóta százszor is megnézte a felvételt. Tisztán hallható Blanche hangja, amint azt mondja: „Elbűvölő.” Biztos, hogy a ruha nélkül is örökbe fogadták volna, akkor is, ha a Niala választotta blúzban és nadrágban megy velük. De száz dolgot mutatott meg nekik Mohi azon az estén.
Megmutatta, hogy tud gyönyörű lenni. Aznap este ő volt a legszebb lány az egész csillogó partvidéken. Megmutatta, hogy van ízlése; elvégre ő választotta a ruhát. Megmutatta, hogy tud egy ilyen ruhát viselni is – mert nem könnyű, ezt ő jól tudja, de Mohinak mintha vele született érzéke lenne hozzá. Megmutatta, hogy ért a drámai hatáskeltéshez és fantasztikusan jól konspirál. Még azt is megcsinálta, hogy kelletlen arccal bevitte a blúzt és a nadrágot a fürdőszobába, miközben a muszlinruha szépen összecsavarva ott rejtőzött az övtáskájában, övvel, hajpánttal, cipőkkel, fehérneművel együtt. Az előrelátásáról is tanúbizonyságot tett, amikor olyan anyagot választott, ami nem gyűrődik, elhozhatta az övtáskában. Kissynek egy Mel Gibson-film jutott eszébe, amikor egy vagyont érő pókerparti végén felhúzza azt az egyetlen lapot, ami eldönti a játszma sorsát, és amikor megnézi, egy pillanatra lesújtott arcot vág, hogy a közönség felhörrenjen: veszített. Aztán az asztalra dobja a lapot, és az a nyerő kártya. Ilyet csinált Mohi, amikor fölvette a székről a Niala választotta ruhákat; a közönség már azt hitte, hogy veszített, aztán az asztalra dobta a muszlinruhát. Mindez nem maradt hatástalan, belopta vele magát Blanche-ék szívébe, és megmutatta, hogy nagyon is odaillik közéjük, bármennyire más a közeg, ahonnan jött.
A következő véletlen eseménysorozat: Sylvie. Hogy pont meglátták a strandon, annyi ember között, és gyanút fogtak. Hogy Françoise pont megtalálta a fészer kulcsát, sőt hogy pont azt bérelte ki, amelyiknek a lány ismeri a kulcsát. Hogy pont aznap mentek föl a hegyre. S végül hogy Sylvie-nek sikerült kitörni a fészerből, hogy nem botlott meg a küszöbnél, hogy Mohi volt az, aki utolérte, és hogy pont úgy esett, hogy beverje a fejét.
Ez a tömérdek véletlen vezetett Mohi agyrázkódásához, ami úgyszintén fontos szerepet játszott sorsának alakulásában. Anya mondta már évekkel ezelőtt, hogy az ember akkor szeret meg igazán egy gyereket, amikor aggódik érte. Neki először csak egy kisbabája volt, értékes, újszerű holmi, de nem több – amíg pár hónapos korában meg nem betegedett. Súlyosan, élet-halál között lebegett, anya így élte meg, pedig csak egy kis hőemelkedés volt.
Blanche egy történelmi korszakon át ült a beteg Mohi mellett a kórházban. Ráadásul orvos, ha nem is ez a szakterülete, pontosan tudja, milyen veszélyei vannak az efféle sérülésnek. Hát hogyne aggódott volna. És az aggódásból születik a szeretet.
Tulajdonképpen két szemétládának köszönhető, hogy Mohi hányatott kis élete lezárult, s megszülethetett Vanessa. De aligha fog nekik bárki is köszönetet mondani.
Azért igazából nem is bánták, hogy a télen nem akadt új shindyjük. Jobb az ilyesmi nyáron, amikor nem fagy az ember karikába leselkedés közben, és vékony nadrágban meg könnyű cipőben sokkal könnyebb a shindyt úgy fültövön rúgni, hogy háromszor körbepörögjön a feje.
Ez a gyengéd megfogalmazás persze Vanessától származott, aki január vége felé már igencsak szomjazta a shindyvért. A bokszzsákoknak volt mit kiállniuk, főleg a beaulieu-inek, amit a panzió egyik melléképületében állítottak föl, de a vaucressoninak és a franconville-inek is.
Azért verekedhetett rajtuk kívül másokkal is, január második hétvégéjén, amikor összetűzésük volt a rendőrséggel.
Maga Vanessa jelentette be. Megállt a terem közepén – hatalmas edzőterem volt, nem olyan kicsike, mint az övék –, és kihirdette: – Most pedig összetűzésem lesz a rendőrséggel. Rengeteg mindent követtem el, de csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó nyilatkozni. Ahhoz viszont előbb le kell tartóztatniuk. Rajta!
A rendőrök nevettek és szép sorban megverekedtek vele. Nyolcat padlóra küldött, négyen viszont legyőzték. Fantasztikus eredmény az erőviszonyokhoz képest. És persze ezek nem átlagrendőrök voltak, hanem Nizza, Villefranche, Beaulieu és környékük legjobb harcművészei.
Mostanra sikerült megszervezni azt a bemutatót, amit Mohi még a nyáron ígért meg Dubois őrmesternek félig komolyan. Az őrmester is ott volt, csak a nézők között persze, de nagyon sokat tanult, mint mondta. Mert Vanessa tudományos előadást is tartott. A rendőrcsapat legjobbját használva szemléltető eszköznek, részletes magyarázatokkal bemutatta, hogyan verekszik egy felnőttel. Az embernek tudnia kell, mik az előnyei s mik a hátrányai. Az ő előnyei: a kisebb testmagassága és a gyorsabb mozgása. A hátrányai: a kisebb testmagassága és ereje.
A magasságkülönbség akkor hátrány, amikor támad: magasra kell ütni és rúgni, ami nem könnyű. Viszont előny, amikor védekezik: az ellenfél csak a fejét tudja könnyen elérni, minden máshoz mélyre kell hajolnia, a fejét meg az ember könnyen megvédi.
Bemutatta azt a trükköt is, amit a kisegerek együtt fejlesztettek ki, és a favágás nevet adták neki. Főleg magas férfiaknál lehet hasznos. A gyerek nagyon magasra rúg egyet, az egyenesen álló férfi mellére vagy akár arcára, ha eléri, de ehhez olyan magasra kell emelnie a lábát, hogy hanyatt esik. A férfi közelebb lép, ekkor a gyerek megfordul, fejjel a férfi felé, és kirántja alóla a lábát. Ez nagyon nehéz, hiszen a férfi talpát annak teljes súlya tapasztja a földhöz, ráadásul nagyon gyorsan kell csinálni, mert ha rájön, hogy a gyerek mit akar, akkor belerúg vagy rálép. De meg lehet csinálni, és ha sikerül, akkor a gyerek nyert. De nagyon nyert, mert ennek gerinc- vagy koponyaalapi törés is lehet a vége. Egy Vanessa méretű gyereknek hanyattesni nem nagy dolog, főleg ha számít rá. Egy magas férfinak életveszélyes.
Erről is beszélgettek, nem is egyszer. Persze borzasztó lenne megölni valakit, nemhogy saját kezűleg, még úgy is, ha magától esik el. De a kisegerek sose támadnak, csak védekeznek vagy más gyerekeket védenek meg. Aki összeakad velük, maga kereste a bajt. És igazán nem babra megy a játék. Elolvastak mindent, amit az ismert esetekről tudni lehetett, Dutroux áldozatairól, Natascha Kampusch szenvedéseiről – és eldöntötték, hogy ők nem fognak így járni, de más gyerek se, akinek a sorsába beleszólásuk van.
Igen, Vanessát egy véletlensorozat sodorta oda, ahol most van. De ő is megtett mindent, hogy segítsen a véletlennek.
Amióta néhány hetenként megfordulnak Beaulieu-ben, sokat hallanak Vanessáról az ottaniaktól. És csak jót. Kissy leginkább az öregek véleményéből szűrte le, hogy Vanessa közszeretetnek örvend, mert az ő tetszésüket egy gyerek nem egykönnyen nyeri meg. Egyik alkalommal például Parmentier úrral futott össze, aki annak idején Vanessa vizsgaanyaga volt Nialánál. Egyfelé vitt az útjuk, elbeszélgettek. Gyakorlatilag végig Vanessáról, hiszen ő volt az újdonság, a különlegesség. Az öregúr – Kissy nem emlékezett a keresztnevére – kerek perec azt mondta:
– Rendes gyerek ez a ti Vanessátok. Amikor hallottam, milyen élete volt, gyanakodtam kicsit, megmondom őszintén. Az ilyen gyerekek romlottak már, nem tisztelnek semmit, csak a baj van velük. Hát ez nem ilyen gyerek. Kedves, udvarias. Rá szoktam nézni a házra most, hogy Marie odavan, de nincs mit beleszólnom. A kislány mindent elintéz. Nem tudom, hol szokta a munkát, Blanche mondta, hogy nem olyan helyen élt, ahol hozzászoktatták volna, de úgy még nem ment el a kapum előtt, ha kint voltam éppen és csináltam valamit, hogy meg ne kérdezte volna, ne segítsen. – Kissy ezt úgy értelmezte, hogy iskolából jövet, mert odafelé nyilván nem ért rá. De lehet, hogy reggel az öregúr mást szokott csinálni, nem a kertben dolgozik. – Úgyhogy én azt mondom, jó, hogy idekerült.
Mindezt persze nem így mondta az öreg, ez Kissy hevenyészett fordítása. Mert Parmentier úr valami olyan kiejtéssel beszélt, amit még az átlagos provanszálnál is nehezebb volt megérteni, neki legalábbis. Vanessának nem, jó párszor előfordult, hogy összeakadtak az öreggel, és vidáman elbeszélgetett vele, úgy pergett a nyelve, mintha világéletében így beszélt volna. Kissy csak a fejét kapkodta, ilyenkor Vanessa beszédéből se értett többet, mint az öregúréból.
Egy másik, akinek Kissy odafigyelt a véleményére, Vanessa osztályfőnöke volt. Madame Darcynak hívták. Igazán közelről szemlélhette Vanessát, mert nemcsak vezette az osztályt és matematikát meg fizikát tanított, hanem a panzió mellett lakott és persze rokona volt Blanche-nak. Vanessa el is magyarázta, hogy milyen rokona, de túl bonyolult volt. Nyáron nem találkoztak vele, külföldön volt, de azóta összeismerkedtek, és csupa jót mondott Vanessáról.
A tanulmányi eredményeiről persze nem. De egyetért az igazgatóval, az idei jegyein nem érdemes sokat töprengeni, olyanok lesznek, amilyenek. A félévi értékelése mindenesetre csapnivaló lett, olyannyira, hogy az igazgató fölvetette, hogy kihagyhatna egy évet. Azalatt utolérné magát és már könnyebben boldogulna. De amikor ezt javasolta, akkor pár napig nem ért rá, aztán Blanche konferenciára jött Párizsba, végül abban maradtak, hogy a januárt még kivárják, aztán összeülnek és megbeszélik.
D’Aubissonék, az igazgató és az osztályfőnök január harmincegyedikén, csütörtökön ültek össze, hogy megbeszéljék Vanessa továbbhaladását. Ezért Niala, aki éppen akkor ügyeletes volt a Cirruson, átkapcsolta a riasztásokat Kissyhez.
Kissy éppen bevásárolt, a csapat náluk lesz a hétvégén, két napra szokta elosztani a bevásárlást, hogy ne kelljen annyit cipelni.
A pénztárnál volt éppen, amikor megszólalt a telefon. Belmondo egyik filmjének, A profinak a zenéje. Ez a Cirrus. Gondolkodás nélkül kihangosítóval vette föl, úgyse ért belőle senki semmit.
A pénztárosnő és a többi vevő értetlenül bámult a lányra, akinek eszeveszetten csipog a telefonja, ő pedig a vásárolt holmik rakosgatása közben egyszer csak falfehér lesz, és szélsebesen kezd járni a keze.
Alig várta, hogy kikerüljön a pénztárból. Mindent bedobált a táskájába és kivágtatott, a kocsit is odabent hagyta, pedig mindig rendesen visszaviszi a helyére. Majd valaki kiveszi belőle az érmét, őt nem érdekelte. Nem állhatott le az üzletnél vacakolni a telefonnal, csupa fagyasztott holmit vett. Hazarohant, a garázson át ment be a házba, a táska tartalmát két markolással benyomta a mélyhűtőbe, azzal le a Jerry-terembe. A gép egy gombnyomásra feléledt, s ő rohant a szerverre.
– Françoise? – jött egy hang az ajtóból.
Odakapta a fejét, de csak egy pillanatra. – Nahát, anya, te már itthon vagy?
– Hamarabb szabadultam. Mi történt? Úgy vágtázol, mint egy megvadult paripa.
– Shindynk van, anya! A pénztárnál hívott a Cirrus… rettenetes dolgokat mondott. Három kiloshindy pár perc alatt!
– Lehet, hogy csak programhiba.
– Kizárt dolog, Maszaték tudják, hogy ekkora hibát nem csinálhatnak, az életükkel fizetnének érte.
Anya nevetett.
– Akkor értékelési hiba. Hiszen tudod, hogy még tesztelés alatt van a rendszer.
– Nem, anya. Nézd, itt az adatlap. Egy csomó faktor az egekbe ugrott. Hol van a tele…
De már a kezében is volt, ott lógott az övén. Benyomta a kettest és várt.
– Nimby, három kiloshindynk van! – szólt bele köszönés nélkül, amint meghallotta a fiú hangját.
– Nocsak!
Nimby hangja némi utcazaj közül jött, hallhatóan éppen mászkál valahol.
– Be tudsz lépni?
– Nyilván. Mi a száma?
– Charlie India Echo November.
– Vettem, Charlie India Echo November. Pillanat.
– Ez mi volt? – kérdezte anya.
– A felhasználó sorszáma – mutatta a képernyőn a 3950-es számot. – Nemrég kitaláltuk, hogy a számokat is lehet betűkkel kódolni, így egyértelműbb, mint a rövid számnevek, főleg telefonban. Egytől kilencig az ábécé első kilenc betűje, N pedig a nulla.
– Ötletes…
– Szent merevlemez! – csattant föl Nimby a telefonban. – Ez borzalmas. Kissy, szupershindynk van! Azonnal riassz mindenkit! Te hol vagy?
– Vilmánál. És te?
– Sajnos messze Fréditől. Titátá, tá, titá, titátiti. Azt hiszem, fölhívom Három-tizennégyet, értem tud-e jönni. Szerintem itt jár a közelben. Apával jöttem, de neki még dolga van. Házibuli, vége.
– Sophie Marceau, vége – felelte Kissy, és letette. Kattintott párat a Cirrus képernyőjén, és a riasztás azonnal kiment minden kisegérnek.
A Jerry Alapítvány és a Százas harca január harmincegyedikén, tizenhét óra huszonöt perckor kezdődött. Ekkor csörrent meg Kissy telefonja. Alig húsz perccel később hívta Nimbyt, és még nem volt tizenhét ötven, amikor a többiek is megkapták a riasztást.
Nimby a Pont Neuf tövében sétálgatott.
Niala és Vanessa az iskolában ült, az igazgatói irodában. Egyszerre szólalt meg a telefonjukból A profi zenéje, egyszerre nyúltak oda, hogy elhallgattassák, aztán összenéztek. Egy szemvillanással megbeszélték. Niala a piros gombot nyomta meg, Vanessa viszont a kihangosítót. Döbbenten hallgatták a csipogást. Az igazgató és az osztályfőnök nemkülönben, csak egész más okból. A D’Aubisson házaspár türelmesen várakozott. Ők nem értették olyan jól a Jerry-morzét, ez túl gyors volt nekik.
Amikor véget ért az üzenet, a lányok néhány kézmozdulattal megbeszélték, hogy ott a csapat többi része, ők amúgy is messze vannak, szépen befejezik a megbeszélést. Vanessa tehát benyomta a telefonon a négyest, és amikor Kissy fölvette, elmondta neki ugyanezt. Élőszóval, de X-kódban, csupa Indiával meg Alphával. Aztán letette és rámosolygott a két döbbent pedagógusra:
– Folytathatjuk.
Pi éppen hazaindult a Descartes-ról, amikor befutott a Cirrus hívása. Mielőtt eldönthette volna, mit tegyen, megint csörgött a telefon, Nimby kérdezte, hol van.
– Az Odéonnál – felelte.
– El tudsz jönni értem? A Pont Neufnél vagyok a túlparton.
– Megoldom – dünnyögte Pi, és kacskaringózni kezdett a belváros egyirányú utcáinak szövevényében.
Angélique nem értesült semmiről. Gyakorlaton volt a csillagvizsgálóban, ahol ki kellett kapcsolnia a telefonját.
Martin az anyját kísérte el bevásárolni. Amikor meghallgatta az üzenetet, fölhívta Kissyt, de foglalt volt, éppen akkor beszélt Vanessával. Kicsit várt, hogy újra próbálkozhasson.
Chantalnak Paullal volt találkája a házuk közelében. Éppen odaért a fiúhoz, még köszönésre se jutott idejük, amikor megszólalt a telefon. Akárcsak a beaulieu-iek, ők is más-más okból hallgatták döbbenten a csipogást. Aztán Chantal is hívta Kissyt, de foglalt volt. Pi is. Chantal dühösen meredt a telefonra, aztán leült egy padra, helyet mutatott Paulnak maga mellett, és belépett a Cirrusra.
Negyedórán belül együtt volt a csapat öt tagja, ha csak virtuálisan is. Pi hazavitte Nimbyt magához, Martin és Chantal Neuilly két pontjáról csatlakozott. A Vilma HQ-n Kissy próbált minél többfelé figyelni egyszerre. Anya próbált neki segíteni, de nem értett a rendszerükhöz, menet közben tanulta.
A 3950-es felhasználó a Nero nicket használta. Húsz percig folytatott magánbeszélgetést a 3066-ossal, aki Trixie néven lépett be. Trixie csak pár hete járt a klubba, tizenkét éves lánynak mondta magát, és még nem kapott rossz pontokat a Cumulustól. Nero tizennégy éves fiú volt, de ezt egy pillanatig se hitték el.
A beszélgetés negyedik percében kezdtek gyűlni Nero pontjai. Nimby kiemelte a beszélgetést a programozók titkosított logjából. Nero elég rámenősen szóba hozta a szexet, faggatta Trixie-t mindenféléről. Amikor megtudta, hogy Trixie jár valakivel, rögtön nekiállt rádumálni, hogy bújjon ágyba a fiúval, és csináljanak képeket. Meg is mutatta, hogy milyeneket, küldött neki nyolc képet. Azt nem lehetett tudni, hogy mi van a képeken, mert a Cumulus a felhasználók egymásnak küldött file-jait nem kapja meg, csak a nevüket látja. A nevek csupa számjegyből álltak, így ez nem adott támpontot. De Nimby kijelentette, hogy a képekkel kapcsolatban csak egy kérdés van nyitva, az, hogy felnőtteket vagy gyerekeket ábrázolnak. Előbbi esetben csak megrontás történt, az is csak akkor, ha Trixie tényleg gyerek; utóbbiban sokkal súlyosabb a helyzet. Mert a képek szereplői holtbiztos nem sakkoznak.
A következő lépés Nero lenyomozása volt. Nimby nagy meglepetésére egy görögországi szerverről érkezett.
Már azon tanakodtak, hogyan lépjenek kapcsolatba a görög rendőrséggel, amikor megint riasztott a Cirrus, alig egy órával az első után. Ismét a 3950-es felhasználó, de most Porto néven, egészen más IP-címről. Nimby lenyomozta – Olaszországban volt!
– Hamis IP-címet használ – állapította meg Nimby. – Akárhol lehet. Így soha nem kapjuk el.
Ezúttal egy Benji nevű tizenhárom éves fiút próbált rávenni, hogy feküdjön le a barátnőjével és csináljanak képeket. Pénzt is ígért értük; nyilván Trixie-nek is ígért volna, de az kilépett. Benji nem reagált az ajánlatra, Nimby ellenőrizte – ő is kilépett. Pár perc után a 3950-es is rájöhetett erre, mert távozott.
Ekkor jelentkezett be a Béni HQ, teljes létszámban, Blanche-ék is ott voltak, tudni akarták, mi történt. Chantal foglalta nekik össze. Ő időközben hazament, de Pault se hagyta faképnél, a fiú is ment vele.
– 3950? – kérdezte Niala.
– Igen, Charlie India Echo November.
– Vagyis cien, mint spanyolul a száz – mondta Niala. – Igen, már én is látom. Ejha! Százas barátunk szép pontszámot hozott össze!
Így kapta meg a Százas a fedőnevét. Jó pár fedőnév keletkezett az utóbbi időben, például a három bázis is kapott, a kezdőbetűjük alapján. Franconville, Beaulieu, Vaucresson – Frédi, Béni, Vilma. A csapat tagjainak is lett fedőneve. Pi és Nimby lett Asterix és Obelix, egy magas pasi meg egy alacsony. Az ő fedőneve Jerry, mert ő adta ezt a nevet az alapítványnak, és Martin ennek megfelelően Tom. Vanessa és Niala: Pif és Hercules. Chantal Tintin, Angélique pedig Maci Laci. Ange néninek két fedőneve van. Az egyik Joss, ez mint magánembert jelöli, A profi után, ahol Belmondónak Joss Beaumont volt a neve – Ange néni is Beaumont, így kapta. A másik fedőnév George Bush, illetve a mindenkori amerikai elnök neve, ez jelöli a mindenkori kuratóriumi elnököt.
Azt még nem nagyon lehetett tudni, hogy a fedőneveket mikor és mire fogják használni, de jó, ha vannak. Egyelőre a három bázisét használták leginkább.
Blanchard úr hamarosan végzett üzleti ügyeivel és hazafelé menet fölvette Nimbyt. Addigra döntésre jutottak: Pi felhívta Messier urat. A Kölyökklub guruja teljesen ledöbbent a Százas miatt, de amiatt is, hogy a Jerry archiválja a beszélgetéseket, holott megmondták, hogy nem teszik.
– Csak hibakeresési célból archiváltunk, Messier úr – mondta Pi –, de örüljön neki, hogy megtettük. A Százas feltehetően két gyereket zaklatott ma önöknél. Ha csak egy szülő odanézett a képernyőre a megfelelő pillanatban, akkor ön még ma este számíthat rendőri megkeresésre, pár héten belül polgári perre vagy mindkettőre. És mivel önök nem archiválnak, csak a mi logunk segítségével bizonyíthatja, hogy a cég nem tehetett a dologról. Együttműködünk, Messier úr?
Csend, aztán egy sóhaj a telefonban. Kissy vigyorgott.
– Mit akarnak, mit tegyek? – kérdezte végül a guru.
– Először is – vágta rá Niala – tudnunk kell, hogy mi volt a képeken. Archiválják önök a felhasználók egymásnak küldött képeit?
– Nem – mondta Messier. – Pontosabban van egy puffertár a szerveren, ahonnan egy ideig még visszanyerhető. Hogy meddig, az attól függ, hogy mennyi adatot küldenek. Most mindenesetre kikapcsoltam a file-küldési szolgáltatást, innentől nem íródik a puffer. De szükségem van a küldés pontos időpontjára.
Pi átküldte neki az adatokat. Jó pár perc múlva szólalt meg Messier hangja. Alig talált szavakat dühében.
– Ez… ez a legfelháborítóbb…
– Valami konkrétabb? – kérdezte Niala.
– Nem vagyok hajlandó megmondani.
A következő megszólaló hangján érződött, hogy a jól ismert vanessai vigyor ül az arcán.
– Azért valami infót mégis, ha lenne szíves, Messier úr! Pornográf tartalmúak?
– Igen!
– Gyerekek vannak rajtuk?
– Igen!
– És felnőttek is?
– Igen!
– No, idáig már legalább eljutottunk – nyugtázta Vanessa.
– A következő kérdés – szólalt meg Nimby, aki ekkor az autóban ült –, hogy mi legyen a képekkel.
– Át kell adnom őket a rendőrségnek – mondta Messier letörten.
– Egyetértek – felelte Pi. – És feljelentést kell tennie ismeretlen tettes ellen, gyermekpornográfia terjesztése miatt.
Így kezdődött harcuk a Százas ellen. De a shindy három napig nem jelentkezett.
Shreknek és Maszatnak semmilyen ötlete nem volt, hogy miképpen juthatnának hozzá a Százas valódi IP-címéhez.
– Valamit pedig ki kell találnunk – mondta Jean-Pierre. – Gondolkodjatok!
– Nem egyszerű ez, főnököm – rázta a fejét Maszat, ki tudja, hol levő otthonában. – Az anonim IP-proxynak dunsztja sincsen, hogy ki honnan jön. Azért anonim. Szólhatsz a kínaiaknak, hogy keressék meg a proxy gizdáját, de ha azok esetleg meg is teszik, akkor sincs belőle vajas kenyered. A gizda széttárja a mancsát, nem tudom, mondja, persze azt is kínaiul, és ezzel lejátszottál.
– Akkor is ki kell találnunk valamit – vetette hátra magát Jean-Pierre dühösen a székében.
– Öreg – mondta Shrek –, ha csak krumplid van otthon, ne akarj hambucit csinálni. Azt nézd inkább, hogy a krumplival mihez tudsz kezdeni.
– Megsüthetem – csúszott ki Kissy száján.
– Ez az – bólintott Shrek. – A kislány kész konyhatündér. Szóval a krumpliból kell kiindulni. Mármost ugye jelen esetben a krumplit mi szállítottuk Maszattal.
– Fenét – mondta Jacques. – Nem a ti szoftveretek a krumpli, hanem a Százast tartalmazó infóközeg. Az a nyersanyag.
– Jó – vágta rá Jean-Pierre türelmetlenül –, hát legyen az a krumpli, bánom is én. De mire megyünk ezzel?
– Csigavér, tábornokom – mondta Maszat.
– Már kértelek, hogy ne szólíts tábornoknak.
– Szóval, tábornokom – folytatta Maszat, ügyet sem vetve a közbeszólásra –, adott a szitu. Fószer belép szerverre, van róla egy értéktelen sütink, egy éppoly értéktelen IP-címünk és ami még lejön a protin. Első körben nézzük meg, mit tudunk ebből kihozni. Például jó lenne kicsippenteni fószert, mielőtt letámadja új gyereket. Értem? Nézzétek meg a proti doksiját.
Kissynek elkalandoztak a gondolatai, ő nem nyitotta ki a HTTP protokoll dokumentációját. A négy férfit nézte a Skype-on.
Jean-Pierre Leblanc volt a számítástechnikus rendőr hadnagy, aki a lille-i esetnél kijött Franconville-be és intézkedett. Alig öt percet töltött ott, megnézte a bizonyítékot, kitette pendrive-ra, szólt a járőröknek, hogy leléphetnek, és már csak az ajtóból intett vissza.
Most, a Százas-ügyben már nem sietett ennyire. Vasárnap délelőtt volt, de Jacques telefonjára azonnal berohant az irodájába és összehívta ezt a meddőnek tűnő tanácskozást.
Jacques a Kölyökklub főguruja, eddig Messier úrnak szólították, csak ezen a tanácskozáson tegeződtek össze. Ő is a saját irodájában volt.
Maszatnak és Shreknek nem volt irodája, ők mindketten a lakásukból skype-oltak. Egy szóval sem kifogásolták a dolgot, pedig mondhatták volna, hogy ők egy szoftvercég, akik kaptak egy megrendelést, az árut leszállították, az ellenértéket megkapták, az adóbevallásukban majd feltüntetik, ennél többet nem tehetnek. Nem. Itt ülnek és agyalnak velük, már egy órája.
A kisegerek Vaucressonban töltötték a hétvégét, a szokásos felkészülési programmal. Aztán befutott a Százas, megint új nickről, sőt új regisztrációval, nem is a 3950-es felhasználó volt, hanem a 3987-es. Charlie India Hotel Golf. Semmilyen azonosító nem volt, amiről tudni lehetett volna, hogy ő az, csak a tevékenységéről. Egy tizenegy éves lányt akart rádumálni, hogy a szomszéd fiúval csináljanak magukról képeket, és küldött neki hatot. Jean-Pierre semmit se volt hajlandó mondani a képek tartalmáról, csak annyit jegyzett meg, hogy egy csoport utánajár, kik lehetnek rajtuk, hátha ezen a vonalon eljutnak valamerre. Úgyse fognak, gondolta Kissy. A Százas nem hülye, hogy a szomszédja gyerekeit ábrázoló képeket küldözgessen.
Kissy hallatlanul büszke volt magukra. A Százas elfogására indított hadjárat kiindulópontja az ő Cirrusuk. Vasárnap délután Maszat belépett egy rendőrségi szerverre és installált még egy példányt. Jean-Pierre semmit sem akart a véletlenre bízni, hiába van a Jerrynek három különböző városban szervere, ezek mégiscsak közönséges otthoni számítógépek, még szünetmentes áramforrásra sincsenek kötve. Nimby közölte, hogy ez csak holnapig van így, holnap megveszi a tápokat. Jean-Pierre azt mondta, jó, de ő akkor is akar egy Cirrust a rendőrség egyik jól bebiztosított gépére. Persze Maszat a Cumulust is fölrakta, a két program csak együtt működőképes. Arra számítanak, hogy a Százas legközelebb is teljesen új, nulla pontos felhasználóként lép be, ezért betettek egy külön figyelőmodult az ilyenekre. Aki egészen új felhasználóként csatlakozik, azt ez a modul figyeli majd. Ha az első session, vagyis kölyökklubi tartózkodás alatt privát ablakba hív valakit, a modul fölteszi a gyanúsak listájára. Ha bárki, aki ezen a listán van, utalást tesz a szexre, a modul azonnal riaszt, holott a Cumulus rendes értékelésében az illető még csak egy-két centishindys libidófaktorra tett szert. Ha képet is küld egy ilyen gyanús, a modul szintén riaszt.
A riasztás módja is speciális. Nemcsak a rendes Jerry-telefon megy ki, hanem a Kölyökklub szervere és Jean-Pierre mobilja is kap értesítést. A rendőr persze nem morzét, csak egy néma hívást, de betette a számot a telefonba, és ha onnan hívják, tudja, mi az ábra.
A Kölyökklub szerverére Jacques írt egy külön programot. A Cirrusnak le kell töltenie egy külön erre a célra bevezetett webcímet, amiben szerepel a gyanús felhasználó nickje és IP-címe. Ha ezt a címet kérik tőle, akkor a klub gépe letiltja az illetőnél a képküldést. A képeket elfogadja, de nem továbbítja a címzettnek. A Százas majd bosszankodik a szerver működésképtelensége miatt és valószínűleg kilép. A képeket persze a szerver kimenti és emailben elküldi a gyermekvédelmi osztály egyik századosának, aki megnézi őket, és ha tényleg szexképek, akkor beteszi a Százas dossziéjába.
De ez még csak az első lépés. A Cirrusnak egy további riasztást is kell küldenie, de ehhez Jean-Pierre előbb elbúcsúzott tőlük és kocsiba ült.
Este kilenckor csengett a mobil, ők éppen vacsoráztak. Négyesben, anya egyik kolléganője jött át, megbeszélni a parti részleteit, és ott maradt vacsorára. A kisegerek már egy órája hazamentek.
Kicsit megkésve rendezik a házszentelőt, de csak mostanra adódott olyan hétvége, hogy apa is, anya is meg a meghívandók legfontosabbjai is ráérnek. Jövő szombaton, ha minden jól megy.
Automatikusan kihangosítva vette föl, már ráállt a keze.
– Szia, itt Jean-Pierre.
– Szia, mondd!
– Van egy helyszínem, ahova ki kell mennem. Be tudnál tenni pár adatot a Cirrusba?
– Persze, magnóra beszélsz, mondd csak!
– A címet majd átküldöm SMS-ben. Az a lényeg, hogy ha a Százas-modul beriaszt, akkor meg kell hívni a hamis IP-vel paraméterként. Beszéltem az Orange-zsal, összedobtak egy kis programot. Ha elindítod, leköveti neked az ipsét, valami spéci eljárással. Állítólag a localhostig visszamegy.
– Teszteltétek? – kérdezte Kissy.
– Hogy teszteltük volna a Százas nélkül?
– Hülye vagy, tábornokom – fortyant föl Kissy. Tényleg mérges volt, hiszen ez a világ legegyszerűbb dolga. – Regeljetek be ugyanahhoz az IP-álcázóhoz és követtessétek le magatokat. Állítólag ti vagytok a profik, én mondjam meg?
Csend a telefonban. Aztán kényszeredetten:
– Szemtelen vagy, de van mire szemtelennek lenned. Jó, odacsörgök a fejnek, de nem tudom, mikor csinálja meg. Egyelőre bízzunk benne, hogy érti a dolgát, úgyhogy etesd meg a Cirrusszal, jó?
– Jó, csak előbb magamat is megetetem. Ma már úgyse fog betoppanni.
– Világos. Szia!
– Szia – tette le Kissy a telefont. Ahogy vissza akarta tenni az övére, akkor figyelt föl Yvette arcára. A nő olyan döbbenettel ült vele szemben, hogy majdnem elnevette magát.
– Semmi gond, Yvette – mondta anya. – A lányom még vacsora közben is dolgozik; azt hiszem, tőlünk örökölte.
– Dolgozik… – suttogta Yvette. – Mit?
– Shindyre vadászik – felelte apa a legtermészetesebb hangon.
Erre már tényleg elnevették magukat. Apa úgy mondta, mintha a shindyvadászat a tizenévesek legközismertebb elfoglaltsága volna, olyan, aminek okvetlenül mindenki hallotta hírét.
Márpedig Kissy shindyre vadászik – mondta magában vacsora után, amikor lement a Jerry-terembe, hogy beprogramozza az Orange riasztását. Közben eszébe jutott pár dolog; az egyik miatt rögtön föl is hívta Jean-Pierre-t. Azt akarta tudni, vajon a cég akkor is le tudja-e követni a pasast, ha egy másik szolgáltatón keresztül csatlakozik. Nyilvánvalóan nem, felelte a rendőr – most már jobban ráért, hazafelé tartott –, de kezdetnek ez is megteszi, már holnap nekilát beszélni a többi szolgáltatóval. A módszer ugyanis az, hogy amikor megjön a hír, hogy online van a Százas, akkor a szerver kiküld egy csomagot a kapott IP-címre, amit ugye a titkosítószerver átirányít a Százas valódi IP-jére, hogy megkaphassa. Ha a Százas az ő előfizetőjük, akkor a csomag meg fog jelenni bejövőként, valamelyik előfizetőnek címezve – és az a Százas. Ha egy másik szolgáltatónál van, akkor megkapja a csomagot, amivel a gépe nem tud majd mit kezdeni, hiszen nem része semmilyen adatfolyamnak, és egyszerűen eldobja. A Százas nem vesz észre semmit az egészből.
Kissy igazán jónak találta az ötletet, de volt egy olyan érzése, hogy nem fog működni. Nemigen tudta volna megmondani, hogy miért, nem is szólt róla a hadnagynak, épp csak úgy érezte, hogy nem működik majd.
A másik gondolat, ami eszébe jutott, az volt, hogy végeredményben ő maga is letesztelheti az Orange-féle trükköt. Letitkosíttatja az IP-címét, odaadja a programnak és kész.
Némi időbe telt titkosítót találnia, fogalma se volt, hogyan keresse, de talált egyet. Már a használati utasítást olvasgatta, amikor rájött: dehogyis tesztelheti le ő ezt a programot. Jean-Pierre egy szót se szólt arról, hogy mi történik, ha valaki meghívja ezt a címet. Valószínű, hogy az Orange szervere riasztja a cég biztonsági szolgálatát és a rendőrséget. Ezt nem kockáztathatja meg. Úgyhogy nem regisztrált a címtitkosítóra, csak eltette a linkjét, ha később kellene.
Kicsit ült még a gép előtt. Persze, érti már, miért érzi ilyen furcsán magát. Ez a terem mindig tele volt kisegerekkel, amióta csak berendezték. Nemigen szokott egyedül lejárni, ott van a szobájában a rendes gépe, ha a többiek nincsenek itt, azt használja. Nem is tudja, miért jött le most.
Körbepillantott. A szoba sokat változott a beköltözés óta. Az ajtó mellett hosszú asztal három géppel, Nimby egyelőre ennyit hozott, de legalább hatot akar. A gépeket ő maga rakja össze használt alkatrészekből, amiket az ócskapiacon vesz a zsebpénzéből, az alapítványtól nem kér egy centet se. Megengedheti magának, legutóbb azzal dicsekedett, hogy a Frédi bázis új gépe száz euróból megvolt. Persze özönvíz előtti konstrukciók, de a net megy rajtuk.
Az asztal mellett jobbról egy fotel, egy asztalka, még egy fotel, és a sarokban a könyvespolc. Az alsó polcán kosár van, ha Macska esetleg itt akar időzni. Az ajtóval szemközti fal mentén egy öreg dívány, a sarokban egy üres virágállvány, ami azért áll ott, mert máshol nem volt neki hely. Mellette még egy öreg dívány, aztán egy kanapé. Ülőbútorokra van a legnagyobb szükség, ha az egész csapat lejön ide, gép csak egy részüknek jut, de munka sincs sokkal több, a maradék ül és beszélget. Esetleg játszanak, az asztalon most is ott a kis doboz táblákkal és figurákkal többféle játékhoz. Elmosolyodott. Vanessa és Nimby nem ezt használja, ők programmal játszanak reversit, nyár óta több száz partit játszottak, most Vanessa vezet egy kicsivel, de tulajdonképpen fej fej mellett haladnak. Annyira összeillenek…
Lehunyta a szemét, és azonnal megjelent Vanessa, amint odalép Nimbyhez és átölelik egymást. Annyiszor elképzelte, a legkülönbözőbb helyeken, időpontokban és szituációkban, hogy olyan könnyen felidézi, mint egy valóban látott képet. Pedig még nem volt mit látnia, Nialával úgy olvasnak Vanessában, de Nimbyben is, mint a nyitott könyvben, és pontosan tudják, hogy még mindig nem történt közöttük semmi. Talán egyetlen változás van: gyakoribbak az összemosolygások, a gyengéd pillantások. A múlt héten fölvetette, hogy amíg a medence nem használható, eljárhatnának uszodába, az erőnlét miatt, az edzésben tart egy csomó izmot. Ez így is van – de volt mögötte egy hátsó gondolat. Ha sikerülne megszervezni, hogy az île-de-france-i és a beaulieu-i kisegerek együtt járjanak uszodába, akkor azok ketten gyakran látnák egymást fürdőruhában. A nyáron állandóan úgy voltak, de akkor még nem számított annyira. Most már, amikor fülig szerelmesek egymásba, egészen más a helyzet.
Elpirult. Eszébe jutott a januári uszodalátogatás az osztállyal, annak is az a pillanata, amikor megérezte magán Bernard tekintetét. Martin is észrevette és odament a sráchoz. Mondott neki valamit, amire Bernard elsomfordált.
– Mit mondtál neki? – kérdezte, amikor Martin visszament hozzá.
– Azt, hogy tökéletesen érthető, hogy lekívánja rólad ezt a fürdőruhát, de amikor leveszed, én leszek ott és nem ő.
Kissy majdnem beleesett a vízbe.
– Komolyan ezt mondtad neki?
– A legkomolyabban, nem jól tettem?
Kissy először meg akarta pofozni, de kár a fáradságért, Martin előző nap úgy ütötte meg tízszer egymás után, hogy Kissynek hárítani se volt ideje, pedig nagyon jó verekedő. Nem pofozta meg. Inkább azt kérdezte:
– Elment az eszed? Hogy lehetnél ott a lányöltözőben?
– Gondoltam, kifelé menet a válladra dobsz és letakarsz a törülköződdel. Észre se vennének.
Ezen muszáj volt nevetni, akkora képtelenség volt. De megállta komoly arccal.
– Lehetetlen. Amikor leteszlek, leesik a törülköző és kiderül minden.
– Ez baj – mondta Martin. – Tudod mit? Egyáltalán be se menjünk az öltözőbe. Odabent nem fogunk hiányozni, nem tartanak névsorolvasást. Idekint meg akkor nem lesz senki.
Úszás után persze bementek mindketten a saját öltözőjükbe, ahogy kell. De az kétségtelen, hogy Martin nagyon szeretné őt rávenni, hogy előtte öltözzön át. Nem is lenne probléma, hiszen szereti Martint, ez természetes dolog egy kapcsolatban. Csakhogy ha ezt megtenné, pontosan tudja, hogy csak a vetkőzésig jutna el, felöltözni már nem tudna. Martin se hagyná, meg… ő maga se lenne rá képes. És tény, hogy vannak dolgok, amik természetesek egy kapcsolatban, de tizenhárom és fél évesen még nem.
De azért jó, hogy még mindig a régi iskolájába jár. Mit számít a vonatozás, ha egész nap együtt lehet Martinnel? Ez az uszodai élmény is kimaradt volna. Mind a két uszodai élmény. Mert az se volt mindennapi, ahogy Bernard bámulta őt. Majd kiesett a szeme.
Ez azért klassz dolog.
A Gyermekvilág igazgatójához Chantal kísérte el Pit és Nimbyt. Kissy nem tartott velük, beteget ápolt.
Sajátos betegápolás volt. Semmit se kellett csinálni, ami a beteg gyógyulását szolgálta, és a kényelme érdekében se sokat. Kétszer főzött kávét és egyszer csinált pár szendvicset, amit együtt ettek meg. A délután többi részében könyvekért és dossziékért szaladgált a ház különböző pontjai között, jó párszor betelefonált a céghez mindenféle anyagokért, sőt táblázatokat is szerkesztett. Apa keze nem sérült meg, de csak kettő volt belőlük, és ha itthon akart dolgozni, titkárnő nélkül kellett boldogulnia. Ha eljön a titkárnője, akkor bent háromszorosára halmozódik a munka.
De Kissy szívesen segített, azzal a feltétellel, hogy apa az idén már nem esik le sehonnan. El is törhette volna valamijét, örülhet, hogy megúszta egy bokaficammal. Ez nem olyan kis rándulás, mint Pié volt a nyáron, egy hétig biztos nem mozdulhat.
Anya persze pont ezen a napon utazott el Dijonba. Mire az igazgatóhelyettes hazahozta apát, anya rég tárgyalt már, nem zavarták meg, ráér utána.
Apa nem csinált nagy ügyet a sérüléséből. Előfordul az ilyesmi egy építkezésen, az ember nem néz minden lépésnél a lába elé. Hisz munkája van, amit el kell végezni. Még mindig jobban járt, mint a korábbi cégénél az egyik kisfőnök, aki egy beruházásnál legurult egy lépcsőn, és olyasmijét törte el, ami jobban fájt neki, mintha keze-lába lett volna.
– A gerincét? – kérdezte Kissy részvéttel.
– Nem – hunyorított apa. – A Rolex óráját, amire hallatlanul büszke volt. Úgy járkált utána, mint a megtestesült szerencsétlenség. Mint aki elvesztette az igaz szívszerelmét.
Kissy jót nevetett, de az utolsó mondatra fölébredt benne egy gondolat.
– Apa?… – szólalt meg hirtelen.
– Tessék.
– Én… szóval… úgy gondolom, előbb-utóbb el kellene látogatnunk egy bútorboltba.
– Miért, mit szeretnél venni? – tette le apa az egyik papírt és emelt föl egy másikat.
– Egy új ágyat magamnak.
– Értem. Részemről nincs akadálya, most a lábam miatt nem kísérhetlek el, máskor időm nincs rá, de gondolom, elsősorban az anyagi támogatásomra van szükséged.
Kissy habozott, de csak egy pillanatig.
– Nemcsak arra.
– Hanem?
Felugrott és járkálni kezdett, hogy levezesse a zavarát. Egyszer muszáj már beszélniük ilyen dolgokról!
– Az ágyat – durálta neki magát – azért kell kicserélni, mert kicsi. Nem elég széles. Egy embernek elég, de kettőnek…
Apa ekkor tette le a papírjait. Fölemelte a tekintetét és ránézett.
– Ne nézz így rám, apa – mondta Kissy morcosan. – Nézd… mi Martinnel nagyon szeretjük egymást, de… még semmi olyasmi… nem történt. – Nagy levegőt vett és elszántan folytatta. – Még egy jó darabig nem is fog, de előbb-utóbb eljön az ideje. Nem akarok akkor kapkodni. Azt akarom, hogy minden adott legyen. Értesz?
Apa lassan bólintott.
– Értelek – mondta. – Hogyne értenélek. De megengedsz egy-két kérdést?
Kissynek csak bólintani volt ereje.
– Mit jelent az, hogy előbb-utóbb eljön az ideje?
Kifújta a levegőt; észre se vette, hogy idáig bent tartotta.
– Nem tudom – felelte. – A tizennegyedik születésnapom előtt semmiképpen. Lehet, hogy még a tizenötödik előtt sem. Majd… amikor úgy érzem, hogy itt az idő. Előbb nem.
De később sem, gondolta hozzá, ám ezt nem mondta ki. Ha egyszer majd úgy érzi, hogy itt az idő, akkor aznap, nem a következő nap. Őszintén reméli, hogy amikor megérzi, akkor Martin éppen itt lesz mellette. Mert akkor már nem akar várni egy percet sem!
– Világos – felelte apa. – Hanem… az ágyon kívül is lesz még ilyen – halványan elmosolyodott – technikai jellegű gondotok.
Kissy egyszerre megnyugodott. Ismerte ezt a félmosolyt. Ha ezt látja és apa így beszél, akkor nagy baj már nem lehet.
– ?…
– Nos, én nem nagyon figyelhettem ezt meg, de úgy tudom, hogy amikor Martin itt alszik, akkor a többiek is. Vagyis a te szobádban még négy lány.
– Csak három – nevetett Kissy. – Angélique Pivel alszik a garázs fölött, eszünkben sincs szétválasztani őket. Macska meg a konyhai kosarában. De a többiek nem jelentenek problémát, ott a másik emeleti hálószoba. Épp azért választottuk ezt a házat, mert jó nagy.
– Rendben, három – egyezett bele apa.
– Ők nem lesznek gond – mosolygott Kissy. – Egyszerűen szólok nekik, hogy aznap aludjanak máshol.
– De milyen ürüggyel?
Kissy meglepve nézett apára, aztán kicsit kihúzta magát.
– Semmilyen ürügyre nincsen szükségem. Az igazat fogom nekik mondani.
– Hát persze – mondta Kissy, elnézve a fák fölött. – Ez a legegyszerűbb: megmondani mindent úgy, ahogy van. Csak azért veletek még mindig könnyebb, mint apáékkal.
– Idővel belejössz – nyugtatta meg Niala. – Máris óriási lépést tettél, sokkal nagyobbat, mint elsőre gondoltam volna. Főleg az lep meg, hogy éppen apáddal beszéltél. Pedig ő egy pasi.
Kissy nevetett. Tudta, mire gondol a barátnője. Arra a beszélgetésre még nyár elején, amikor ráébresztette, hogy mindenkinek pasi az apja, de attól még meg lehet vele tárgyalni dolgokat.
– Igen… kicsit azért engem is meglep. De valahogy adta magát a dolog. És könnyebb volt, mint gondoltam… leszámítva azt az egy pillanatot, amikor megmondtam, hogy hány személyre van az ágy méretezve.
– Milyen képet vágott?
– Hát… afféle „nahát, miből lesz a cserebogár” kifejezés volt az arcán. De én összeszedtem minden önérzetemet és úgy beszéltem vele, mint te a szüleiddel. Vagy legalábbis megpróbáltam.
Kopogtak, aztán Vanessa dugta be a fejét az ajtón.
– Verni fogom – közölte tömören.
Kissy sóhajtott. – Már megint összekülönböztetek? Gyere, Niala, békítsük ki őket.
Vanessa ekkor kezdte meg ápolónői szolgálatának negyvenötödik vagy ötvenedik percét, de már megszámlálhatatlanul sokszor veszett össze páciensével. Először természetesen azon, hogy ő lesz az ápolónője. Amint megérkeztek és megtudta, mi történt, kijelentette, hogy itt marad, amíg apa fel nem gyógyul. Ő fogja ápolni.
– Szó se lehet róla – háborodott föl apa.
– De bizony hogy szó van róla. Sőt már történik is. Ettől a perctől én ápollak és kész.
– Ugyan miért? – kérdezte anya. – Miért éppen te?
Vanessa számolni kezdett az ujjain.
– Egy: mert mindenki más tanul vagy dolgozik, én meg úgyis halasztok egy évet. Majd Niala hétvégén elhozza a tankönyveimet, némi ruhát, ami kell. Kettő: mert mindenről tudom, hol van a házban, így ezerszer többet érek, mint bármilyen fizetett segítség. Három…
Itt elakadt. A jelenlevők vagy öt másodpercig vártak a folytatásra, aztán anyának leesett a tantusz. Neki a leggyorsabban. Odalépett a kislányhoz és leguggolt elé, ahogy a kicsi gyerekekkel szokták. Még a vállára is rátette a kezét.
– Vanessa… hallgass ide… százszor megmondtuk, nem tartozol nekünk semmivel azért az egy hétért. Bajban voltál, mi segítettünk, mert ez a felnőttek dolga, ha egy gyerek bajba kerül. Nem azért, hogy megháláld.
Vanessa melegen csillogó szemekkel, barátságos mosollyal nézte anyát vagy tíz másodpercnyi szeretetteljes csenden át.
– Hülyeség, Marie néni – közölte aztán anélkül, hogy bármit változott volna az arca. – Nem azért segítettetek, mert „egy gyerek” került bajba. A világon töméntelen gyerek van bajban, de ti nekem segítettetek és nem másnak. És nem is azért segítettetek, mert ez a felnőtt dolga. Rengeteg felnőtt él a világon, de én csak rátok számíthattam, arra a bizonyos húsz emberre. Mert fölismertétek, hogy milyen nagyszerű, okos, kedves, szeretnivaló kis emberpéldány vagyok.
– És szerény – súgott neki Nimby.
– Meg szerény is, kösz – Vanessa nem pillantott a fiúra, anyát nézte kitartóan, és nem törődött a társaságon végighullámzó derültséggel. – Egy hétig ti voltatok a szüleim. Azt nem is említem, hogy fedelet adtatok a fejem fölé, ennem adtatok, bár ez is fontos. Csak azt, hogy megvédtetek az árvaháztól. Komolyan úgy gondolod, hogy túlzás ezt azzal viszonozni, hogy egyikőtöket ápolom néhány napig? És különben is – folytatta, mielőtt anya válaszolhatott volna –, Jean-Jacques bácsi otthagyta értem a londoni gépet, aminek nagyon nem örültek a cégénél. Az a legkevesebb, hogy meghálálom neki. Mert értem még soha senki nem kockáztatta az állását. Ami azt illeti, énértem még soha senki nem kockáztatott semmit. Jean-Jacques bácsi volt az első. Úgyhogy én fogom ápolni; vita lezárva.
Anya szólni se tudott, csak átölelte. Ahogy nézte őket, Kissy ráébredt, hogy igazából ők a második családja. Neki is van már kistestvére: Vanessa az.
De az ápolás nem ment zökkenőmentesen. Vanessának az volt az elképzelése, hogy a betegnek az az első, hogy meggyógyuljon, és nem akarta belátni, hogy némi papírmunka elvégzése nem akadályozza ezt. Csak Kissynek sikerült meggyőznie. Aztán jöttek az újabb nézeteltérések, mindenféle apróságokon – ilyen volt az is, amikor Vanessa bekopogott hozzájuk azzal, hogy verni fogja. De apa szemlátomást képtelen volt megharagudni Vanessára, úgy nézett rá, mint Macskára, amikor fölmászott valahova, ahova nem kellett volna, vagy hozzányúlt valamihez, ami nem kiscicáknak való. Ki tudna haragudni egy ilyen édes kis plüssjátékra?
Vanessa kis szónoklata apát is meghatotta. Egyik alkalommal, amikor a kislány nem volt a közelben, azt mondta:
– Azt hiszem, lett még egy lányom. Ez a szegény kis jószág élete végéig hálás lesz azért a kis semmiségért, amit az ősszel tettünk.
Kissy rámosolygott. – Bogár.
– Tessék?
– Szegény kis bogár, így mondják. Egyébként én is ugyanezt gondoltam. Kistestvérem született.
Este a csapat hazautazott, de a kis bogár maradt. Kissy elnézte, ahogy békésen alszik a sarokba tett matracon, s arra gondolt, vajon hány családra fog szert tenni végül is. Mert három biztos van, hiszen Blanchard-ék is vállalták volna, és egy napon, ha minden jól megy, éppúgy a lányuknak érezhetik majd, mint Blanche-ék. Sőt négy. Mert ha, Isten ne adja, úgy hozná a sors, Isabelle néniék is fölnevelik. Vagy öt is? Egyik hétvégén jártak Luigiéknél, a felesége tíz szóból kilencet olaszul mond, de Vanessa úgy megérti, mintha nem Párizsban gyerekeskedett volna, hanem Rómában. S persze mindent megtalál a konyhájukban.
Mindenhol azonnal otthon van. Kissy csak csodálni tudta.
Pénteken megjött a Gyermekvilág igazgatójának válasza: örömmel működnek együtt a Jerry Alapítvánnyal. Chantalék elmondták, hogy eléggé húzta a száját, úgyhogy az ő rábeszélésüket még Jean-Pierre is megtámogatta, csütörtökre bejelentkezett hozzá és megvilágított pár dolgot. Alighanem figyelmeztette, mennyi kellemetlensége lehet, ha egy gyereket molesztálnak náluk, és kiderül, hogy elutasították a felkínált ellenszert.
Hétfő előtt már nem lehetett installálni náluk a Cumulust, a rendszergazdájuk furcsa élőlény volt, pénteken kora délután letette a billentyűzetet és hétfő reggelig elérhetetlen volt. Kissy gyanította, hogy ha ez idő alatt leállna a szerverük, akkor hétfő reggelig úgy is maradna, nem számít. Persze ők nagy cég, a Gyermekvilág csak egyike a kevésbé fontos szolgáltatásaiknak, ezért nem zavartatja magát a guru. A fontosak miatt alighanem hamarabb ugrik.
Pénteken megint összegyűltek a kisegerek, Vaucressonban természetesen, hisz Vanessa most nem mozdulhat innen. De hétfőn vagy kedden apa talán már járni fog. Niala mindenesetre úgy hozott ruhát a húgának, hogy tovább is maradhasson, ha kell vagy ha akar. Elvégre nincs hozzájuk láncolva. Tudják, hogy itt jó helyen van, és bármikor fölugorhat egy gépre.
Tankönyvet Niala nem hozott. Azt mondta, hogy Georges nem enged föl a gépére megrakott öszvéreket, és szó se lehet arról, hogy Vanessa bármelyik városban kibújjon a tanulás alól azzal, hogy a másikban vannak a könyvei. Úgyhogy szétosztotta a könyveket a szükséges hardverrel fölszerelt barátai között, és két nap alatt beszkennelték az összeset. A képeket kirakta egy DVD-re, amit átadott – Nimbynek, mert ő rögtön lecsapott rá és fölmásolta a Vilma szerverre. Így már a lemezt se kell magánál tartania, a Jerry-hálózat bármelyik gépénél tud tanulni.
S lehet, hogy a hálózat bővülni fog. Angélique beszélgetett a szüleivel mindenfélékről, és eszükbe jutott, hogy végül is náluk is van gyors netkapcsolat, van egy szobájuk, ahol senkit nem zavar a gépzúgás, akár náluk is el lehetne helyezni egy szervert. Ez lenne az ötödik, hiszen van egy virtuális szerverük a rendőrségnél, ami talán akkor is megmaradhat, ha majd elfogják a Százast. Jean-Pierre azt mondta, megpróbálja meggyőzni a főnökét. Időközben a rendőrségi szervernek is lett fedőneve: a flic (zsaru) szóból a Flipper nevet kapta. A tervezett amiens-i szervernek még nem volt neve, de gép se, amit odavigyenek. Nimby azt mondta, kerít majd egyet.
Később majd persze tartalék szervereket is beállítanak, igazából mindhárom bázisra legalább kettő kellene, de ez ráér. A terjeszkedés fontosabb.
A Százas nem jelentkezett, pedig Jean-Pierre beizzította a Neuföt és a Freet is, gyakorlatilag semmi esélye nem volt a pasasnak. Talán megsejtette. Viszont lenyomozták a gyerekeket, akiknek képeket küldött, és szakszerű segítséget fognak kapni. A rendőr nem mondott többet, és értették, hogy nem is mondhat.
Aznap, amikor apa először ment megint dolgozni, Macska újabb nagy lépést tett a felnőtté válás útján. Niala mondta, hogy az első sikeres vadászat olyan a ragadozóknál, mint az embereknél az első igazi vizsga vagy jól sikerült randi.
Macska ragadozói érdemeit – legalábbis Vanessa szerint – nem csökkentette, hogy a zsákmány egyáltalán nem élt már. Anya halat vett vacsorára, nem egészet persze, hanem előhűtött szeleteket, de hazafelé valamivel megnyomta a dobozt, ezért kibontotta, hogy megnézze, nem sérült-e meg. Fölemelte a legfelső szeletet, de jeges volt, kicsúszott a kezéből és leesett a padlóra. Abban a pillanatban ott termett Macska, szabályos tigrisugrással rávetette magát, aztán rémülten fölkiáltott – nyilván nem számított rá, hogy a zsákmány lefagyasztja az orrocskáját. Ezt védekezésnek fogta föl, ezért megmutatta apró, de tűhegyes fogait, fölpúposította a hátát, és Vanessa szerint egy ócica nyelvű csatakiáltást hallatott. Ezután egy erőteljes csapással elkábította az ellenséget, de az is lehet, hogy ez már a kivégzés volt. Végül odatelepedett mellé, egyik mancsával leszorította és kiharapott egy darabot.
– Jó étvágyat – mondta anya kicsit morcosan a hal miatt, de a mutatvány láthatóan neki is tetszett. – Legalább nem vész kárba. Viszont ma kevesebbet adjatok neki.
– Jó – mondta Vanessa. – De ügyes volt, nem?
– De – mondta apa, aki éppen kávézott indulás előtt. – Igazán ügyes, a halnak esélye se volt.
– Ne cikizd, Jean-Jacques bácsi. Neki ez olyan volt, mint egy igazi zsákmányállat. Nem kezdhette rögtön bivallyal.
– Rendben van – mondta apa, és elmosta a csészét meg a kanalat. – Nem cikizem. De örülnék, ha bivalyra később se vadászna; nehezen magyaráznám meg a szomszédoknak.
Közben Macska is elfogyasztotta zsákmányát, és ő is szépen elmosogatott: tisztára nyalta a konyhakövet a hal helyén. Végül elégedett képpel távozott.
Apát kikísérték az előszobáig, ahol Kissy kapott egy puszit, aztán apa magához vonta Vanessát és megcsókolta a feje búbját.
– Köszönöm a szakszerű ápolást, kislányom.
Vanessa válaszolni akart, de egy szót se tudott szólni. Mire apa elengedte, csupa könny volt a szeme.
Kissy átkarolta a vállát, s visszaballagtak a konyhába.
Az idő telt, és a Százas továbbra sem hallatott magáról. Jean-Pierre azt mondta, nem szabad türelmetlennek lenniük. A bűnüldözés hosszadalmas munka, csak a filmekben van úgy, hogy füstölgő gumikkal száguldanak a bűnözők nyomában. Igazából az idő legnagyobb részében csak ülnek és várnak. Egy bűncselekményt nem elég akkor, az elkövetésekor megúszni. Ez az, amit sok bűnöző nem vesz figyelembe. Bármikor le lehet bukni, akár évek múlva is. Itt van Natascha Kampusch elrablójának esete, aki eredetileg se lehetett kiegyensúlyozott, de nyolc évig rettegnie kellett, hogy kiderül minden. Nem csoda, hogy a vonat elé ugrott, amikor a lány megszökött.
Nem biztos, mondta Jean-Pierre, hogy a Százas abba a csapdába esik majd bele, amit a Jerryvel állítottak. Bizonyára nemcsak a kölyökchaten osztogatott az illegális képekből, hanem hasonszőrűekkel is kapcsolatban áll – hiszen valahonnan be kellett szereznie a képeket. Bármikor lebukhat valaki, akitől el lehet jutni a Százashoz.
De azért a kisegerek remélték, hogy az ő programjuk fogja el a gazembert. Ez minden kétkedőt egyszer s mindenkorra meggyőzne a program és az alapítvány értékeiről. A Százas lenne az első, akit a Cumulus–Cirrus páros fog el, s méghozzá egy igen veszélyes shindy. Két gyereket már molesztált, a képek megszerzésével is bűnözött, és amikor rátalálnak, megint egy gyereket fog majd molesztálni.
Meg is tette, de hetek teltek bele. Ők éppen a Beaulieu fölötti hegyekben túráztak, amikor riasztott a Cirrus. Leültek, benyomták a telefonokat és figyelték a beszélgetést. A Cirrus azt is jelentette, hogy Jean-Pierre és a szolgáltatók is vették a riasztást.
Minden úgy zajlott le, mint korábban. A Százas most a Claudius nevet használta, úgy látszik, kedveli a római császárokat. Képeket küldött beszélgetőtársának, és rá akarta bírni, hogy feküdjön le valakivel – de a beszélgetés nagyon rövid volt, a kislány kilépett. Igazából Jacques szakította meg a kapcsolatot, hogy a gyerek minél kevesebbet kapjon ebből. A Százas elégedetlen lehetett, mert online maradt és újabb áldozatra vadászott.
– Én leszek a következő! – mondta Vanessa. – Innen is be tudunk jelentkezni.
– Oké – bólintott Nimby. – Én hívom Jacques-ot. – Beszéd közben előkapta a rendes telefonját. – Szia, Nimby vagyok. Láttuk, mi történt. Figyelj, Vanessa belép és megpróbálja csőbe húzni. Mi?… várj csak! Vanessa, mi lesz a nicked?
– Jo13!
– Hallom – jött a guru hangja, Nimby közelebb tartotta és ki is hangosította. – Akkor téged nem lőlek le. Megpróbálhatnál randit kérni tőle, az hátha tovább tart. Minél több időt kellene adni a bemérésére.
– Majd csak lassan fogok tudni gépelni – felelte Vanessa, aki közben regisztrálta a nicket a Cirrus gyors regisztrálójával, és már bent is volt a klubban.
De nem jött össze. A Százas megszólított egy nicket, aki nem válaszolt, erre kilépett.
Csak ültek és mérgelődtek, de még nem túlságosan, mert azért volt némi esély, hogy mostanra sikerült bemérni. Pi fölhívta Jean-Pierre-t, de foglalt volt. Így hát eltették a telefonokat és folytatták az utat.
Kissy imádta ezeket a hegyi túrákat. Kedvére mozoghatott, és minden mozdulatnak megvolt az értelme, a vidék újabb és újabb részletei tárultak elé. Ilyenkor még jobb is, mint nyáron, amikor – hogy is mondta Nimby?… „A test kisebb, a testhőnek jobban kitett belső szervek viszont nagyobb hőtáguláson mennek át, így a test burka kicsinek bizonyul a szervek tárolására, ezért ideiglenesen külső elhelyezést nyer az a szerv, ami erre egyedül alkalmas: a nyelv.”
Imádta Nimbynek ezeket a tudományos magyarázatait, de szembetűnő volt, hogy Vanessa még jobban imádja. Persze csak annak, aki tudott olvasni a sorok között. Vanessa semmit sem mutatott ki az érzéseiből, éppen ez árulkodott. A nyelvkilógás magyarázatára szinte oda se figyelt, csak üldögélt és a nadrágzsebe szegélyét babrálta. Kissy már észrevette, hogy ha valamit babrál a kezével, miközben látszólag oda se hederít a világra, akkor minden idegszálával figyel, de nem akarja, hogy meglássék rajta.
Amikor leültek Jacques bácsi szőlőjében, Kissy elnézte Vanessát, amint kinyitja a házat és bemegy. S eszébe jutott Mohi aggodalmas arca, amikor Niala ugyanezzel a magától értetődő mozdulattal benyitott a kapun: „És ha megjön a tulaj?”
Alig több mint fél éve ennek. Jól tette, hogy megvált a nickjétől és a valódi keresztnevét kezdte használni. Mert akkorát változott az élete, hogy azt ennél kevesebbel nem is lehet kifejezni. Mint az indiánok. Amikor az indián megszületik, kap egy nevet, mondjuk… mondjuk Síró Darabka, ördög tudja, mit. Aztán amikor szaladgálni kezd, elnevezik mondjuk Rohangáló Egérnek. Amikor elejti az első bölényt vagy amit a törzsben el kell ejteni, akkor megkapja a rendes nevét, például Bátor Tomahawk.
Vanessa kihozta a ponyvát és odanyújtotta neki az egyik végét, hogy segítsen leteríteni.
– Kösz, törzsfőnököm – vette át Kissy.
Vanessa egy pillanatig meglepve nézett rá, aztán elmosolyodott és elindult a másik véggel. Kissy tudta, hogy barátnője ebből a megszólításból pontosan összerakta, mi járt az ő fejében.
Nem sok időt akart tölteni a boltban. Apa kérte meg, hogy ugorjon be memóriakártyáért, és itt vehette meg a leggyorsabban. Nimby csak másnap este tudott volna hozni, és apának hamarabb kell. Ahogy a pénztár felé tartott, egy ősz hajú, öltönyös úr mellett haladt el, aki egy nőnek mutatott valamit.
– Nézd – mondta –, ezzel a kedvezménnyel igazán nem drága.
Kissy elhaladtában odapillantott a táblácskára, nem is olvasta el, ment tovább.
Öt lépést is megtett már, amikor valami csengő szólalt meg a fejében. Lefékezett és visszament az idős úrhoz és a nőhöz. Egy digitális fényképezőgépet tanulmányoztak. Kissy szemügyre vette a táblát, amire az előbb csak odapillantott.
– Érdekes – dörmögte.
A fényképezőgép négyszázötven euróba került volna, de most akciósan harminc százalék engedménnyel hirdették. Kissynek megvillant a szeme. Elővette a telefonját és gondosan lefényképezte a táblát.
Az ősz úr és a fiatal nő homlokráncolva nézett rá.
– Valami gond van, kislány? – kérdezte a nő. – Segíthetünk valamiben?
– Köszönöm, nem – felelte Kissy. – Inkább én önöknek. Meg akarják venni ezt a gépet?
– Fontolgatjuk – mondta a férfi.
– És mennyit szándékoznak érte fizetni?
Azok ketten összenéztek, aztán a táblára. Háromszázhatvan euró. A férfi értette meg először, miről lehet szó, Kissy látta rajta, hogy fejben számol. Hamar elkészült vele.
– Elnézést – mondta. Visszatette a gépet a polcra és tett pár lépést, hogy odalásson a pénztárhoz. – Asszonyom, a főnök bent van?
– A főnök? – kérdezte a pénztárosnő.
– A főnök, asszonyom. Szeretnék beszélni vele.
– Máris jelzek neki.
– Köszönöm – mondta az ősz úr, és visszajött hozzájuk. Barátságosan nézett Kissyre. – Jó szeme van, kisasszony – mondta.
– Kösz – mosolygott Kissy.
A főnök pillanatok alatt megjelent.
– Nahát, ügyvéd úr, ön itt? Megtisztel vele! Parancsoljon velem, miben segíthetek? Jó napot kívánok – pillantott a másik két jelenlevőre is.
– Jó napot, uram – felelte az ügyvéd. – Akadna egy zsebszámológépe?
– Rengetegfélét tartunk, mi a kívánsága?
– Egy olyan, ami nincs becsomagolva.
A főnök meglepve húzott elő egyet a zsebéből, és nyújtotta volna, de követte az ügyvéd tekintetét. Megszemlélte a táblát, aztán kicsit értetlenül nyomogatni kezdte a gépet. Kissy furcsállotta, hogy a számok alapos megnézése nem elég, még a gépre is szüksége van, amikor ő már egy gyors pillantással is átlátott mindent.
– Hoppá – mondta a főnök.
– Hoppá – bólintott az ügyvéd.
– Bocsánatot kérek – tette el a főnök a számológépet. – Rögtön kicseréltetem a táblát és felelősségre vonom a készítőjét. A fényképezőgép ára természetesen háromszáztizenöt euró. Csak számolási hibáról lehetett szó, ügyvéd úr, biztosíthatom…
Az ügyvéd elunhatta a szóáradatot.
– Mit fizetett azért a gépért, uram? – mutatott a zseb felé, ahova a főnök a számológépet tette.
– Ezért, uram? – a főnök ismét előkapta a készüléket. – Semmit, szóróajándék a beszállítóktól…
– Akkor adjon egyet a táblás emberének – vágta rá az ügyvéd, és kosarába tette a fényképezőgépet. – Viszontlátásra.
Kint az ügyvéd puszival búcsúzott a nőtől, aki egy parkoló autóhoz indult. Az idős férfi elismerően nézett Kissyre.
– Magának jó szeme van, és keresett nekem negyvenöt eurót – mondta.
– Semmiség – felelte Kissy.
– Lehet – bólintott az ügyvéd. – De én nem szeretek adósa maradni senkinek. Lássuk csak. Készpénzt nyilván nem fogad el. – Nem kérdezte, állította, Kissynek sejtelme sem volt, hogy miért. – Mit szólna egy ebédmeghíváshoz a hét végén? Becses szüleivel együtt, ez magától értetődik. – Belső zsebéből tárcát vett elő, abból névjegyet, s ezt átnyújtotta Kissynek, aki zavartan elvette. – Feltétlenül elvárom önöket. Örülök, hogy megismertem.
Udvariasan bólintott és otthagyta.
– Csak azt nem értem – mondta Kissy, amikor otthon elmesélte az esetet –, hogy „készpénzt nyilván nem fogad el”. Hogy ezt hogy érthette…
Anya meghökkenten nézett rá a szendvicse fölött.
– Bolond vagy, kislányom? Képzeld el, hogy a nyílt utcán átveszel egy csomó pénzt egy férfi kezéből! Pont te nem érted, aki cukrosbácsikra vadászol?!
Kissy letette a kést.
– Ó, de hülye vagyok.
– Nem szállok vitába az önértékeléseddel – nevetett anya. – Mutasd azt a névjegyet.
Kissy kihalászta a kártyát a zsebéből és odaadta.
– Dr. Saïd Masoudi – olvasta anya. – Arab név.
– Az arcáról meg nem mondtam volna – mondta Kissy. – Sem a beszédéről.
– Nekem ismerős valahonnan a neve – töprengett anya a névjegyet forgatva. – De nem tudom, honnan.
– Elmegyünk hozzá?
– Szó sincs róla. Azért hívott meg, mert udvarias volt, és nem azért, mert pont velünk akar ebédelni. Egyébként is te a hétvégeket, ha nem csal az emlékezetem, egértársaiddal szoktad tölteni. Á, igen, az egerekről jut eszembe. Kérlek, beszélj valamikor Vanessával. A hálóingem szegélye félig le van tépve.
Kissy értetlenül nézett anyára.
– És gondolod, hogy ő tépte le?
Anya sóhajtott.
– Tényleg megárthatott neked a tavasz, kislányom. Pontosan tudom, hogy ki tépte le, mert csak egyvalaki van, akiről feltételezek ilyesmit. És Vanessa ért vele szót a legjobban.
– Aha – mondta Kissy. – Értem.
Macska nem tagadta, hogy ő tépte le a hálóing szegélyét, de nem is ismerte el. Csak ült bambán, hallgatta Kissy szemrehányó szavait, a hálóingre oda se nézett, csak amikor odatartotta az orra elé. Akkor megszagolta, aztán ásított egyet és elballagott.
– Hát jó – szólt utána Kissy. – Majd Vanessának bevallod. Addig szabadlábon védekezhetsz.
A gép előtt ült és a matekleckéjéhez keresett infókat, amikor megjelent a Százas. Azonnal ráismert a fölényes vigyoráról és a kezében tartott illegális pornóképekről. Ráadásul egy százeuróst viselt a ruhája zsebén, mint valami névtáblát. Az asztal szélén ült és a lábát lóbálta.
– Ideje, hogy ágyba bújj Martinnel, nem gondolod?
– Nem! – csattant föl Kissy. – Majd én eldöntöm, hogy mikor van itt az ideje. Neked pedig börtönben a helyed!
– Ugyan, sose kaptok el. Az IP-címem titkosítása bombabiztos.
Kissy óvatosan a farzsebébe nyúlt. A Százas levette a ruhájáról a bankjegyet, odaadta a pénztárosnak, aki betette a gépbe és odanyújtotta a terminált. A Százas beütötte a PIN-kódját, két eladó pedig odatolt egy ágyat.
– Tessék – mondta a Százas. – Már kezdhetitek is. Hol van Martin?
– Itt van! – kiáltott föl Kissy, és kirántotta Nimbusz–1-esét a zsebéből. A másik kezében már ott volt Martin, egy szempillantás alatt betöltötte és kilőtte. Martin mellberúgta a Százast, aki elterült a földön. Martin fölé hajolt, de közben átváltozott Jean-Pierre-é. Azonnal megbilincselte.
– Minden, amit mond, felhasználható ön ellen – mondta Luigi hangján, aztán bocsánatkérően föltartotta jobb kezét. – Csak még egy kérdés, uram! – mondta furcsán hunyorogva üvegszemével. Összeszedte a képeket és gyűrött ballonkabátja zsebébe gyömöszölte, előzőleg Delete-et nyomva mindegyikre.
A Százas ezt használta ki. Amíg Columbo az OK gombra kattintgatott, ő felült és előhúzott egy billentyűzetet. Pár gombnyomással megváltoztatta az IP-címét, aztán győzedelmes mosollyal fölkelt és kifelé indult.
A szobaajtóban találkozott össze Vanessával. A kislány szigorú arccal állt, szétvetett lábbal, két keze lazán lógott a csípője mellett. Hirtelen mindkét pisztolytáskájából előrántotta Macskát, aki ócica nyelvű csatakiáltást hallatott és ráugrott a Százasra, de a shindynek volt még ideje elkapni Kissyt és maga elé rántani. Kissy érezte, ahogy a borzalmas macskafogak a vállába mélyednek, már az egész fedélzet víz alatt volt, Roy Scheider még egyszer támadott az oxigénpalackkal, de Macska újra belemart Kissy vállába, sőt már kiáltott is.
– Kissy! Kissy! Ébredj már!
Kissy erőlködve Macska felé fordította a fejét. De Vanessa volt ott, az ő vállát markolta és rázta.
– Kedvelem azt a krapekot – dörmögte Vanessa.
– Scheidert? – Kissy visszaigazította a lecsúszni akaró omlettet a kenyerére, és bekapta.
– Aha. Nem volt semmi, ahogy elintézte azt a cápát.
– Az nem Richard Dreyfuss volt?
– Nem. Dreyfusst még előtte megette a cápa.
– Világos. Ez a tojás valami isteni, ilyet még soha nem csináltál.
– Kösz – mondta Vanessa. – Nemrég tanultam.
– Blanche-tól?
A kislány megrázta fejét. – Geneviève nénitől… te nem ismered. Isabelle néni barátnője.
Kissy bólintott, tényleg nem ismeri. Elvette a tányérról a következő szendvicset. Ezen nem volt az omlettből, Vanessa zöldféléket tett rá, finoman megcitromozta és meghintette reszelt sajttal. Míg ő evett, magának is csinált egyet. Kissy lenyűgözve figyelte, ahogy jár a keze. Szinte oda se nézett arra, amit csinált.
– Tulajdonképpen miért ráztál föl? Még meg se kérdeztem.
– Nyivákoltál.
– Mit csináltam?…
– Nyivákoltál – felelte Vanessa, és csukott szájjal apró, vékony hangocskákat hallatott. – Mint egy kiskutya, amikor álmában csahol. De az egy ragadozó, annál nem lehet tudni, hogy ő kerget vagy őt kergetik. Te nem vagy ragadozó, így biztos voltam benne, hogy téged kergetnek.
Kissy sóhajtott és megcsóválta a fejét. Kortyolt egyet a narancsléből.
– De hogy pont Macska…
– És ráadásul én uszítottam rád.
– Á, te a Százast akartad elintézni, ő rántott maga elé.
Vanessa letette elé a következő tojásos szendvicset. – Még álmodban is ott vagyok és védelmezlek – mondta mosolyogva. – Te pedig engem.
– ?…
– Én azt álmodtam, hogy befordulok egy utcába, és mindenféle alakok támadnak rám. Kettőt le is terítettem, de a harmadik rám ugrott hátulról és ledöntött a földre. Moccanni se tudtam, egy böhöm állat feküdt a hátamon. De aztán egyszer csak benyúlt egy kéz, kihúzott a kocsi alól, mert akkor már teherautó alatt lapultam, és te voltál az. Továbbmentünk és kiértünk egy virágos rétre. A többiek is ott voltak, sétáltunk, szagolgattuk a virágokat… szóval engem nem akartak széttépni.
Kissy mosolygott és fél kézzel magához ölelte, de csak egy pillanatra, hogy ne akadályozza a szakácskodásban.
– Hiszen te azt álmodtad meg, ami tavaly történt veled, csak rövidített formában.
Vanessa eltűnődött ezen, amíg megcsinálta a következő szendvicset, felvágottal, sajttal és vagy ötféle zöld növénnyel.
– Martinnel nem szoktál mostanában álmodni? Tudod, mire gondolok.
Kissy elmosolyodott.
– Ó, dehogynem. Valamelyik nap az ágyból ugrottunk ki valami shindy miatt, és hát… előtte történt egy és más.
– Védekeztetek? – kérdezte Vanessa olyan komolyan, hogy Kissy biztosan félrenyelt volna, ha nem nyeli le a falatot az előző pillanatban.
– Jaj, ne csináld. Odáig azért nem jutottunk. Szerintem nem is fogunk, amíg igazából meg nem történik a dolog.
– Nialával megtörtént.
– Tessék?
Vanessa komoly arccal bólintott és töltött még a kólából. A narancsleves pohár félig volt.
– Niala tegnapra virradóra odaadta magát Pinek. Álmában, természetesen. Azt mondta, a telefonjaink még kicsik a részletekhez, úgyhogy azokat majd élőszóban.
– Nahát – méltatlankodott Kissy. – És én erről miért nem tudok?
– Mert azóta még nem voltunk kettesben. Azalatt hívott, amíg itt volt a doki.
Kissy kortyolt a teájából. Unta a teát, de parancsba kapta, hogy sok teát igyon, hát itta. Viszont az is igaz, hogy Vanessa olyan teát főz, hogy már holnap nyithatna egy teázót. Ezerszer inkább az ő teája, mint bárki másé. Kivéve nyilván Isabelle nénit, mert ezt tőle tanulta.
Ez volt a nagyszerű ebben a betegségben. Vanessa. Miután apát megápolta, másfél hetet tölthetett velük – ebből egyetlen hétvége jutott Beaulieu-nek és az új családjának –, aztán folytathatta az ápolónősködést ővele. Csodálatosan csinálta. Kissy soha, egyetlenegyszer sem ébredt úgy a két hét alatt, hogy Vanessa ne ült volna ott mellette és ne hozta volna azonnal, amire szüksége van, akármelyik órája volt a napnak. A kezdeti időkben, amikor még magas láza volt, anya és apa felváltva vett ki egy-egy napot, hogy kéznél legyenek, ha valami baj van. Akkoriban gyakran ült anya vagy apa is az ágya szélén, de Vanessa akkor is mindig itt volt a közelben.
Amióta jobban van, anyáék megint rendesen dolgoznak, csak annyi a különbség, hogy mindkettejüknél van egy Jerry-telefon is, amit kizárólag akkor szabad hívni, ha neki rosszabbra fordul az állapota. Azt semmilyen tárgyalás kedvéért nem kapcsolják ki. De nem lesz rá szükség. Már jól van, csak gyenge még, folyton lecsukódik a szeme.
Most már csak Vanessa ugrál körülötte, mint egy kiskutya. Chantal mindennap eljön suli után, segít pár órát, szüneti napokon pedig itt gyűlik össze a csapat, a lányok együtt helyettesítik Vanessát, aki ilyenkor alszik egy nagyot, aztán társadalmi életet él a többiekkel. Egyébként ketten vannak egymásnak, mint öreg grófnő a komornájával.
A doki nem mondta meg, milyen vírust szedett össze. Azt mondta, ne foglalkozzanak vele, a neve lényegtelen, az számít, hogy milyen antibiotikumra rezisztens és milyenre nem. Ezt meghatározta, aztán fölírt egy bogyót, amitől úgy alszik, mint akit fejbevertek, meg egy csomó vitamint. Eleinte még naponta jött, most már ritkábban.
Ő nem vitatkozott Vanessával, hogy miért ápolná, amikor vannak szülei, meg hogy nem tartozik neki semmivel. Mire kiderült, hogy van valami baja, már beszélni se tudott a láztól, és csak ketten voltak itthon, anya és Vanessa. Hogy ők vitatkoztak-e, nem tudja, de nem is valószínű, ilyen betegségnél huszonnégy órás felügyeletre van szükség, anyának munkája is van, minden kéz jól jött.
Így Vanessával töltötte ezeket a napokat. Vanessa ágyba hozta neki a reggelit, meg az ebédet és a vacsorát is persze, de hozta vele a sajátját is, és együtt ettek. Ebédet anya főzött, meg párszor Angélique, Vanessa még nem érezte magát képesnek egy komplett ebédre, meg nem is ért rá a konyhában szöszmötölni. Sőt tegnapelőtt Pi főzött levest, azt mondta, Franciaország a konyhaművészet hazája, egy igazi francia tud főzni, neki is valósággal a vérében van a szakácskodás. Azért kezdett Angélique-től főzni tanulni három héttel ezelőtt, hogy ezt állíthassa.
Míg ő betegeskedett, Angélique rádumálta a szüleit, hogy vegyenek neki egy kocsit. Clément-ék autóba ültek, idejöttek a lányukhoz, beültették a volán mögé: lássuk, mit tudsz. Angélique hazavitte őket Amiens-ba, ahol egy szomszédnak volt eladó kocsija. Elvitték egy próbaútra, a kocsi tíz kilométer után lerohadt. A szomszédnak lila volt a feje, de Angélique ráadásul még barátságosan meg is kérte, hogy vigye haza, mert neki másnap órái vannak, és az ő csotrogánya miatt jött ide. A szomszéd mit tehetett, hazavitte a rendes kocsijával.
Angélique-nek tehát egyelőre csak biciklije van, de azt mondja, ez se rossz, feleannyi kerékre kell ügyelni, és nincs se kuplung, se index.
Nimby összehaverkodott egy PC-bontó tulajával Franconville-ben, időnként bejár hozzá gépeket szétcincálni, nagyon élvezi. És ha talál valamit, akkor jutányos áron az övé, vagyis az alapítványé. Már kicserélt egy-egy alaplapot a Frédi és a Vilma bázison, és hozott egy doboz öt és fél hüvelykes floppylemezt. Ő még nem is látott ilyet, Nimby mondta, hogy akkor voltak használatban, amikor ők születtek, vagy valamivel előbb.
A Százas is feltűnt egyszer, a szolgáltatók a nyomába eredtek, de nem tudták elkapni. Az előző alkalommal, amikor ők Beaulieu-ben voltak, a Free le tudta nyomozni előfizetőinek hatvan százalékát, és azok között nem volt a Százas; most a maradékot is átrostálták, és ott se volt. Úgyhogy azt már biztosra vehették, hogy nem a Free-nél csatlakozik. A Neuf és az Orange más eljárással dolgozott, ők nem tudtak százalékadatokat mondani.
Amikor belépett az aulába, azonnal mellette termett Jennifer és Paulette, egy másodperc múlva Angélique és Isabelle is. Sorban átölelték és gratuláltak neki.
– Végre! – mondták. Angélique-től kapott egy piros virágot is, persze papírból hajtogatva, Angélique folyton ilyeneket csinál.
– Romaaaaaain! – rikkantotta Paulette. – Ide gyertek, megjött Françoise!
Mire elért az osztályukhoz vezető folyosóra, már a fél osztály körülötte tolongott, pedig általában csak az utolsó métereken válnak külön a tömeg többi részétől. Próbálta csillapítani őket, végül is még egy hónapot se hiányzott, és nem agytumora volt, csak egy közönséges vírusfertőzése. De az osztállyal nem lehetett bírni. Amikor az ajtóhoz értek, Martin megállította őt, elvette tőle Angélique papírvirágját, és roppant gonddal a hajába tűzte. Csodálatosan festhet. Bár még mindig jobb, mintha átemelte volna a küszöbön, ahogy Romain csinálta egyszer Jenniferrel.
Nagyjából odáig jutottak, hogy elmondhatta, jól van és köszöni a rengeteg képeslapot, csokit meg mindent, amikor belépett Dubois. Az osztály iszkolt a helyére. Ő nem sietett, valahogy eszébe se jutott, hogy sietnie kellene.
– Jó reggelt – mondta Dubois. – Neked is, Chaton, bár látom, hogy még nem ébredtél föl. Ha volnál szíves igyekezni.
– De, fölébredtem – vetette oda Kissy csak úgy félvállról, miközben elfordult, hogy a helyére menjen.
– Hm! – hallotta a háta mögül. Ismerős hang volt, ha ezt hallották Dubois-tól, akkor minden rosszra el lehetett készülni. De Kissyt ez nem érdekelte.
A hétvégén végre-valahára rendesen edzhetett, Vanessa határozottan állította, hogy hallotta a bokszzsákot kegyelemért könyörögni. Szombat este a D’Aubisson család három nőtagja valami mesebeli vacsorát alkotott, töltött halat ráksalátával, pedig ilyen kajákat általában csak Beaulieu-ben esznek, de most Blanche is el tudott jönni egész hétvégére. Vasárnap délután Martin hosszasan sorolgatta, hogy fogják hívni a gyerekeiket, bolondabbnál bolondabb neveket talált ki, és közben fokozatosan értésére adta, hogy igazából nem a gyerekek érdeklik, hanem a létrehozásukhoz szükséges eljárás. Szerencsére ott volt Niala, aki szétválasztotta őket, és figyelmeztette Martint, hogy otthon a macskákhoz hideg vízzel telt vödröt szokott használni, ha nem bírnak magukkal. Erre ők Martinnel egyszerre néztek apa kedvenc kanapéjára maguk alatt, és egymás félmondatait folytatva képzelték el, ahogy apa birokra kel Nialával a leöntött kanapé miatt, apa vaskos dossziékkal támad, Niala csőre töltött halat vet be, és addig nevettek, amíg már levegőt se kaptak.
Búcsúzkodáskor Kissy kapott egy olyan ölelést Vanessától, hogy könnybe lábadt a szeme, és magában megfogadta, hogy aki erre a kis gyöngyszemre görbén néz, azon ő bemutatja a Halálos fegyver sorozat legbrutálisabb jeleneteit. Két perccel később pedig Nimbyvel kapcsolatban fogadta meg ugyanezt, amikor elkapta egy pillantását, amivel Vanessára nézett. Gyönyörű pillantás volt, ha egyszer végre Vanessa szemtől szembe kap egy ilyet, akkor tanúi lehetnek a legromantikusabb jelenetnek Vaucresson történetében.
Legvégül pedig este tizenegykor, amikor apa hazaért, hozott neki egy csodaszép vegyes virágcsokrot, gratulált a felgyógyulásához és azt mondta, anyával nekilátnak a szervezésnek, hogy idén mindhárman együtt nyaralhassanak a kisegerekkel.
Az élet tehát csodaszép. Mit bánja ő, ha egy kis hülye Dubois jelentőségteljes hümmögést hallat?
Dubois hümmögéseit veszedelmes feleltetések szokták követni. De Kissy nem izgatta magát miatta. Ha felelteti, hát felelteti. Ha olyat kérdez, amit nem tud, hát legfeljebb bezúg. És akkor mi van?
Persze hogy feleltette.
– Nos hát, Chaton, volnál kedves kijönni a táblához? Szeretnék hallani valamit a százalékszámításról.
Kissy kisétált a táblához, s közben eszébe jutott az a sátáni vigyor, amit Macska arcán látott a héten, amikor lesből, figyelmeztetés nélkül megtámadta és leterítette apa egyik papucsát. De ő vigyázott, nehogy a vigyor kiüljön az arcára. Csak belül volt.
Megállt a katedra mellett és nagy levegőt vett.
– Kedves tanár úr! Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen és az Óperenciás-tengeren innen, egy vállalat bérszámfejtő osztályának számológépében éldegélt a százalékszámítás.
Az osztályból ekkor robbant ki a röhögés. Még Dubois is elmosolyodott, aztán fölemelte a kezét.
– Igen, és nyilván volt neki három fia. Ez itt azonban egy matematikaóra, és nem értettem ennyire nagy általánosságban, hogy „valamit” szeretnék hallani a százalékszámításról.
Kissy csettintett az ujjával.
– Ej, milyen kár, pedig az én változatomat meg is lehetett volna filmesíteni. – Dubois szigorúan nézett az osztályra, de nem sok haszna volt. – Hát lássuk csak, minek örülne vajon a tanár úr. Szereti a csokit?
A tanárt váratlanul érte a kérdés, egy pillanatig csak nézett rá, aztán vörösödni kezdett a feje.
– Chaton!
– De tanár úr, én százalékot akarok számítani, csak tudnom kell hozzá, hogy szereti-e a csokit. Nagyon egyszerű kérdés. Szereti vagy nem szereti?
– És ha szeretem? – kérdezte a tanár vészjóslóan.
Kissy kézbe vette a krétát.
– Nos tehát, míg beteg voltam, rengeteg csokit kaptam, de szerencsére le tudom mozogni. Volt közte egy, ami egy húszba került. – Fölírta a táblára: 1,20. – De tegyük fel, hogy a tanár úrnak szerencséje van és tíz százalék kedvezménnyel meg tudja venni. Mennyit fizet a csokiért?
Fölírta a szám után, hogy × 10%, és a tanárra sandított, aki már sokkal kevésbé volt vörös.
– Persze tíz százaléknál nem számolgat senki – folytatta Kissy –, ránézésre is tudjuk, hogy egy húsznak a tíz százaléka tizenkét cent, tehát ennyi a kedvezmény. Egy húszból tizenkettő az egy euró és nyolc cent, ennyit fizet a tanár úr.
Közben felírt mindent, aztán húzott egy elválasztóvonalat.
– De mi van, ha a kedvezmény például… mondjon egy számot, tanár úr!
– Tizenhét – mondta Dubois.
– Köszönöm, tehát tizenhét százalék. Most már nem ússzuk meg számolgatás nélkül. Kétféleképpen csinálhatjuk. Megtehetjük, hogy a tizenhét százalékot számítjuk ki, de akkor a kedvezmény összegét kapjuk meg, amit még ki kell vonni az eredeti árból. Vagy kiszámolhatjuk a nyolcvanhárom százalékot, hiszen ha száz százalékból tizenhetet nem kell kifizetni, akkor nyolcvanhármat igen; így egyből a kedvezményes árat kapjuk meg, de nem derül ki, hogy mennyi volt a megtakarítás.
Dubois szigorú arcot vágott, de Kissy látta rajta, hogy nagyon meg van elégedve. Tehát folytatta.
– Maga a százalékszámítás egyszerű dolog. Egy százalék egy századrészt jelent, tehát tizenhét százalék ennek a tizenhétszeresét. Ez még fejben is könnyebb, mint 0,17-dal szorozni. – Letette a krétát és az osztály felé fordult. Szédítő sebességgel hadarta: – Százhúsz cent századrésze egy egész két tized cent. Tizenhétszer egy az tizenhét, tizenhétszer két tized az tizenhét egyötöde, tizenhétben az öt megvan háromszor és marad kettő, kettőbenazötmegvan nullaegésznégyszer, akinemhiszi, számoljonutána! – Lassított. – Tizenhét meg három egész négy az húsz egész négy tized cent, ennyi a kedvezmény. Százhúsz centből húsz egész négy az százból négy tized, vagyis kilencvenkilenc egész hat tized cent, a gyakorlatban nyilván egy kerek euró. De mire ezt végigszámoltuk, a szemközti boltban már húsz százalék a kedvezmény!
Meghajolt, az osztály boldogan hahotázva megtapsolta, és Dubois leplezetlen jóindulattal mosolygott.
Az iskolában könnyebb volt hétfőn és kedden, mint otthon. Nem is gondolta, hogy ennyire hiányozni fog Vanessa.
Apa balesete óta alig váltak el egymástól, az utóbbi két hétben pedig nemigen töltött félóránál hosszabb időt Vanessa nélkül ébren. Valósággal hozzánőtt már, az ápolója volt, a jobb és a bal keze, a barátnője, a kistestvére, minden. Ezen a héten pedig egyáltalán nem fognak találkozni, D’Aubissonék is akarnak belőle valamennyit, és csak hétvégén lehetnek együtt igazán. Szerdán se jöhetnek, sztrájkolnak a repülésirányítók, de Georges nem bánja, egyet is ért a követeléseikkel meg legalább egy kicsit pihen is. Úgyhogy szerdán teniszezni mennek hármasban, Georges ezer éve nem teniszezett, Vanessa meg azt se tudja, mi fán terem.
Vigyázott, hogy megőrizze a pókerarcát és ne vegye észre Nimby reakcióját, amikor megtudta, hogy egy hétig nem látják egymást. Valósággal lekonyult a füle, mint Tomnak vagy Jerrynek, amikor pórul járnak. Martin viszont úgy csinált, mint aki nagyon örül, mondta, hogy minél kevesebben vannak, annál több idejük lesz egymásra. Majd éppen elhiszi neki, hogy örül a D’Aubisson testvérek távollétének, amikor Martin is minden alkalommal a bőréből ugrik ki, mikor látja, hogy az egykori kis árva vadóc milyen gyorsasággal válik ügyes, okos, talpraesett kislánnyá. És Nialát is nagyon szereti, Kissy akár féltékeny is lehetne, ha nem tudná, hogy Martin fülig bele van esve, és a többi egérlányban csak a barátot látja.
Jövő héten Vanessa megint tovább marad, kedden jön Nialával és csak vasárnap megy haza, hogy csütörtök-pénteken segíthessen a házszentelőt előkészíteni. Anyával megígértették, hogy ő már nem betegszik meg, tehát mindenképpen meglesz a parti.
Ahogy a vonat beért Vaucressonba, az jutott eszébe: ha a Google nemcsak térképet csinálna, hanem élőben figyelné a világot, akkor a vonatot most látni lehetne a neten. De amint ő leszáll, eltűnne az utcákon, hiszen az embereket nem lehet kivenni. Pedig milyen jól jönne a bűnüldözésben.
Leszállt és átment a téren. A túloldalon, valamivel a kereszteződés előtt ismerős arcot pillantott meg. Az ügyvéd, Masoudi doktor. Jó névmemóriája volt, meg egy ilyen ritka nevet nem is felejt el az ember. Kicsit zavarban volt, ahogy közeledtek egymáshoz, az ügyvéd bizonyára megkérdezi, miért nem jöttek el ebédre.
Az ügyvéd azonban nem ismerte föl.
Furcsa volt a viselkedése. Csak állt, nézte a közeledő Kissyt olyan arccal, mint aki nem is látja, és alighanem a mögötte álló pasast hallgatta. A pasas egészen közel állt mögötte, és valamit mondott, mert mozgott a szája. Kissynek furcsán ismerős volt, pedig még csak egyszer találkozott az ügyvéddel, és akkor semmilyen pasas nem volt vele. Mégis mintha már látta volna őket…
Úgy elmerült a töprengésben, hogy köszönni is elfelejtett, két méterrel túlment már rajtuk, amikor rájött. Félig megfordult, hogy visszamenjen, s akkor döbbent rá, mi volt neki ismerős.
Nem a szereplők. A szitu! Valaki áll, mint egy bálvány, és közvetlenül, szorosan mögötte egy másik, aki beszél. Hogyne látta volna ezt a helyzetet, százezer akciófilmben látta már. A fiatal pasas fegyvert nyom az ügyvéd hátába!
Kissy csak utólag állapította meg elégedetten, mennyire vérévé vált már a Jerry. Másvalaki elszaladt volna és hívja a rendőrséget, vagy nem is hívja, csak elszalad. Neki eszébe se jutott egyik sem.
Belépett egy kapualjba és letette a táskáját. Aztán kisandított. Azok ketten még ugyanúgy álltak, a hapsi szövegelt. Jól teszi, hosszú ideig most beszélhet utoljára szabadlábon.
Lássuk csak. A bal keze a teste mellett lóg, tehát a jobban van a fegyver. Lehet pisztoly is, de ilyen közelről a késsel is lehet nagyon gyorsan szúrni, tehát a jobb karját kell megbénítani.
Kissy kilépett a kapualjból.
A környéken mindenki megállt útjában, amikor az ordítás megreszkettette az ablakokat. A hang irányában egy fiatalembert pillantottak meg, aki egy idősebb férfi előtt fetrengett a járdán és üvöltött.
Kissy elszánt arccal állt ott, újratöltött Nimbuszát a mukira irányítva, de belül igencsak föl volt zaklatva.
Még soha nem lőttek emberre, sem ő, sem a többiek. A kísérletek valamennyire megmutatták a Nimbuszok erejét, de hogy emberre milyen hatással van, nem lehetett tudni. Vízzel töltött műanyag palackokat ötven méterről is ki tudtak vele lyukasztani, ez pedig csak három méter volt, és jól ki is húzta a gumit. Hát ilyen hatással van az emberre.
A másik dolog, ami fölzaklatta, a fegyver volt, ami azonnal előkerült, amint a pasi elvágódott. Egy valódi pisztoly. Kissy milliónyi pisztolyt látott már a tévében, sose gondolta volna, hogy egy igazitól így megijed. De nem mutatta. Ő a Jerry Alapítvány kisegere, és nem fél semmitől.
Az ügyvéd tért magához elsőként. Lehajolt a fegyverért, de csak a cső legvégét fogta meg, máshol hozzá sem ért. Nagyon okos.
– Mit ordít? – szólalt meg Masoudi doktor kicsit rekedten, de a hangja nem remegett. – Az előbb nagyobb legény volt! – Közelebb lépett és a lábával megfordította a pasast. Csurom vér volt az inge háta. Kissy kezdte úgy érezni, hogy talán nem kellett volna annyira kihúzni a gumit.
Az ügyvéd megkerülte a támadót és odajött hozzá.
– Ezzel lőtte lapockán? – nézett a csúzlira.
– Ezzel – engedte Kissy vissza a gumit. – Lehet, hogy túl erőset kapott.
– Sose sajnálja ezt az alakot. Ismerem. Majd felhív és elmondom, kicsoda, de most menjen!
– Hová? – nézett föl rá csodálkozva.
– Jobb, ha nem keveredik bele. Majd azt mondom a rendőrségnek, hogy egy erre járó gyerek lőtte meg, a nevét nem tudom, nyomozzák ki, ha tudják.
Kissy elmosolyodott. Hát hiszen belekeveredett ő már egy csomó ügybe. Sheila sokért nem adná, ha bosszút állhatna rajta. De hirtelen eszébe jutott Az ügyfél, amiben egy gyerek csak beszáll egy ügyvéd kocsijába, és onnantól a maffia vadászik rá.
Bólintott az ügyvédnek, fölkapta a táskáját és elpárolgott.
A Százas következő látogatása akkor történt, amikor a Jerry hiányos csapata a vacsoraasztalnál ült Franconville-ben. Nemcsak a D’Aubisson lányokat kellett nélkülözniük, hanem Pit is, akinek egész nap egyetemi ügyeket kellett intéznie, estére meg már nem jött ki hozzájuk.
Amikor a riasztás befutott, ők megnézték a telefonokat, aztán ettek tovább. Semmi értelme nem lett volna belépni és a nyomába eredni, ezt már korábban megbeszélték. A Százas ellen egyetlen eszköznek van értelme, a szolgáltatók nyomozóprogramjának. Illetve most megtudták, hogy van még egy eszköz, de az sem az övék. Félóra múlva telefonált a guru.
– Kitaláltam valamit – újságolta. – Amikor a Cirrus riasztott, a gyereket kidobtam a szerverről, ahogy szoktam – de most beléptem helyette én. A Százas észre se vette a cserét. „Jól” elcseverésztünk.
– Ez jó – örült Nimby. – Eredmény?
– Öt percig volt online a riasztás után. Őszintén remélem, hogy most végre elkapják, mert nem nagyon hiszem, hogy ennél hosszabb időre bent lehet tartani.
– Pedig muszáj – mondta Chantal. – Rengeteg az előfizető.
– Igen, de ez csak a Free-nél volt fontos. A Neuf és az Orange algoritmusánál nagyjából mindegy, hogy tízmillió vagy ötvenmillió között kell megtalálni.
Chantal hirtelen fölkapta a fejét.
– Várj csak!…
– No mi az?
Chantal gondolkodott egy kicsit.
– Jacques, figyelj ide… én nem sokat értek a számítástechnikához, lehet, hogy hülyeséget mondok, de hadd mondjam el.
– Persze, mondd csak. Egyébként te melyik vagy?
– Jaj, bocs. Chantal vagyok. Velem még nem nagyon beszéltél.
– Jobb későn, mint soha. Szia, Chantal, szóval mit találtál ki?
Kissy meglepve hallotta, hogy barátnőjének számítástechnikai ötlete van, ez tényleg nem az ő asztala. Annál klasszabb lenne, ha mégis valami használhatót gondolna ki.
– Oké – kezdte. – Tehát nagyjából mindegy, hogy hány millió között kell keresni, ugyanannyi időbe telik. És ha csak pár tízezer lenne?
– Hát… számottevően gyorsabb lenne.
– Remek. Akkor így kell csinálni. Fel kell osztani a területet.
– Hogyan?
Chantal jó negyedóráig magyarázott, mire Jacques teljes mélységében megértette az ötletet. Még aznap éjjel írt belőle egy ajánlást, amit rögtön elküldött a két szolgáltató illetékes szoftvereseinek. Reggel, amikor kézbe vették, már ott volt Jean-Pierre levele is, amiben arra kéri őket, hogy a nyomozás érdekében a lehető leggyorsabban valósítsák meg az ötletet.
Az ötlet a Vaillant–Messier-fa, röviden VM-fa nevet kapta. Alapvetően Chantal munkája volt, de Jacques rengeteg ügyes apróságot tett hozzá.
Amikor befut a riasztás, mindkét cégnél egy-egy gép kapja meg, ami azután kapacitásának jókora részét arra fordítja, hogy figyeli az online levő felhasználók hatalmas tömegét, melyiknél jön vissza a Százasnak kiküldött jelzőcsomag. Ha nem lenne sok millió felhasználó, sokkal könnyebb lenne. Tehát föl kell osztani a felhasználókat. A Százast kereső programot sok-sok szerverre föl kell tenni, és a szolgáltató IP-címtartományát megfelelően föl kell osztani közöttük, hogy mindegyiknek csak egy-egy területet kelljen vizsgálnia.
A Jerry-hálózat gépeinek nagyon kevés dolguk van, és semmi sincs közte, ami jelentőségében a Százashoz mérhető. Amikor meglátják a Százast, a négy Jerry-bázis mindegyike riaszt egy-egy garnitúra szervert mindkét szolgáltatónál. Ezek továbbadják a riasztást azoknak a belső szervereknek, amiket a Jerry kívülről nem tud elérni. Így a lehető legrövidebb időn belül szétküldték a jelet, és minden címtartomány felelős gépe hozzáláthat a vadászathoz.
Az Orange-nak két napra, a Neufnek másfélre volt szüksége a hálózat kialakításához, ekkor küldték meg a terjedelmes listát a riasztandó szerverekről. Jean-Pierre ötven darabot kapott, mert a Flipper csak „albérlő” egy nagyon elfoglalt rendőrségi szerveren; a maradék háromszázat Nimby elosztotta Frédi, Béni és Vilma között.
Pénteken megtartották az első próbát. Jean-Pierre bement egy találomra kiválasztott netcaféba valahol a belvárosban, és megkérte a tulajt, hogy egy gépen oldja föl neki azt a rengeteg korlátozást, amit az ilyen helyeken alkalmaznak. Rendőrigazolvánnyal a kezében könnyen meg tudta győzni. Akkor csinált magának egy titkos IP-címet, aztán belépett a Kölyökklubba, és Jerry nicknek privát üzenetben elküldte a 100-as számot.
A napló szerint a Cumulus tizenhárom óra negyven perc húsz másodperckor látta meg a jelszót. A szolgáltatók naplója szerint huszonkét másodperckor futott be az első riasztás a Béni szervertől az Orange nizzai szerverére, és negyvenötkor az utolsó, Vilmától Rouenba, szintén az Orange-hoz. Vagyis a Jerry gépei huszonhárom másodperc alatt végeztek a feladatukkal.
A Neuf ötvenhétkor, az Orange negyvenegy perc nyolc másodperckor izzította be a riadólánc utolsó szerverét. Vagyis mindössze negyvenhat másodperc alatt egész Franciaországban folyt a kutatás. Az igaz, hogy csak az európai részén, a tengerentúli területeken egyelőre nem keresték a Százast. Akkor már valószínűbb, hogy Európa egy másik országában van.
A jóval kisebb munkával csakugyan hamar végeztek a szerverek: a leggyorsabbak húsz másodperc alatt visszaadták a nullát, ami azt jelentette, hogy összes kliensüket megnézték és tisztának találták. A leglassúbbaknak egy perc is kellett, de ez még mindig jó időnek számított, hiszen két percig nem nehéz online tartani a Százast. A próba szempontjából ezért az utolsó szerver visszatérési ideje, negyvenegy perc ötven másodperc volt a fontos, nem pedig az, hogy Jean-Pierre-t már negyvenegy háromkor lefülelték.
A második próbát este fél nyolckor tartották, csúcsterhelés mellett. A jelet most egyszerűen Nimby adta meg a saját gépéről. Eredmény: az utolsó szerver három perc és tíz másodperc alatt végzett.
Másnap, szombaton Maszat felhívta Skype-on a Jerryt, és bejelentette:
– Írtam egy elizát.
A kisegerek egymásra néztek. Kissy arra gondolt, hogy Maszat végeredményben eddig se volt teljesen normális. De szerencsére nem szólt semmit, mert a következő pillanatban Nimbynek fölcsillant a szeme.
– Elizát a Százas ellen?
Maszat bólintott. – Naná. Csoffadt, az igaz, de pöpecül a fószerre van kihegyezve. Vesszek meg, ha nincs legalább öt perc, míg rávakul a tutkóra. Főleg hogy fakezű.
Kissyt ezúttal cserbenhagyta a korábbiakban kialakult maszati nyelvtudása. De kivételesen Nimby se értett mindent.
– Hogyhogy fakezű?
– Öreg, a csóka kölykökkel vartyol a csatin. A kölykök nem gépelnek úgy, mint a veszett fene, logice az eliza se teheti. Két tapi között egytizedtől fél másodperc random szünet, fószer addig látja, hogy a gyerek tájpingol és szépen várakozik. Értem?
Föl is installálták az elizát, ehhez külön érintkezésbe léptek Jacques-kal is. Míg a két guru dolgozott, Nimby elmagyarázta nekik, mi az az eliza. Több mint negyven éve írták az elsőt, és azóta rengeteg született. Általában pszichiátert utánoznak, kérdezgetik a felhasználót, és a válaszaikat használják föl a következő kérdéshez. Ha az ember tudja, hogy egy elizával beszél, akkor pillanatok alatt értelmetlenségbe kergetheti, erre Nimby rögtön talált példát a Wikipédiában. Egy képernyőfotót mutattak, angolul volt, de könnyű volt lefordítani:
– Én vagyok a pszichoterapeuta. Kérlek, mondd el a problémáidat.
– Borzasztóan fáj a fejem.
– Talán orvosdoktorhoz kellene fordulnod, én pszichiáter vagyok.
– Oké, ezt fogom tenni.
– Fel tudod ezt dolgozni?
– Miről beszélsz? Nem, nem tudom feldolgozni. Viszlát.
– Miért mondod ezt?
– Mert csak képtelenségeket beszélsz!
– Miért hiszed azt, hogy csak képtelenségeket beszélek?
– Mert nincs semmi értelme.
– Esetleg vannak terveid, hogy mitévő légy ezzel.
És ez így folyhatott a végtelenségig; de aki nem tudja, hogy egy elizával beszél, az jó néhány üzenetváltásig tévedésben maradhat. S ha ráadásul még lassan is ír a program, ahogy Maszat mondta, akkor elégnek kell lennie az időnek.
Ez az eliza persze kimondottan a Százashoz készült. Akkor kell elindulnia, amikor megjön a riasztás: ahogy Jean-Pierre csinálta, az igazi gyereket kidobják a képből, és az eliza lép a helyére, teljesen automatikusan. Az eliza már tudni fogja, hogy a Százas küldött-e képeket vagy még nem; ha már igen, akkor arról fog vele beszélni, hogy nem tudja megnyitni, nem jelennek meg, ilyesmik. És húzza az időt.
Minden együtt volt hát – ebből a kitűnő, testre szabott csapdából nem menekülhetett.
Kissy soha nem bocsátotta meg a Százasnak, hogy éppen most, amikor ezt a nagyszerű hálózatot kiépítették, a Jerry, a klub, a rendőrség, a szolgáltatók, de még Maszat is rengeteget dolgozott azon, hogy a csapda tökéletes legyen – éppen most döntött úgy, hogy nem jön a Kölyökklubba soha többé.
Mint oly sok minden, az is némi vitát kavart, hogy a kisegerek milyen minőségben szerepeljenek a házszentelőn. Niala egyik skype-os beszélgetésükön magától értetődő dologként jegyezte meg, hogy ők fognak segíteni; csakhogy ezt anya is hallotta, aki nyomban elkérte a mikrofont és közölte Nialával, hogy szó se lehet róla. A lánya barátai csak vendégként lehetnek jelen, nem személyzetként. Majd fölvesznek két pincért, bőven elég lesz.
Niala persze nem hagyta magát, rámutatott családjának vendéglátós tapasztalataira, megemlítette, hogy a hétvégén egy turistacsoport rendezvényt tartott a panzióban, és Vanessa tervezte meg a tálalást és a dekorációt. A fizikai megvalósításra persze fölvettek három embert, de az észbeli részét ő csinálta egyedül. Mario csak akkor nézte meg, amikor már kész volt, de addigra már úgyse számított, nem lett volna idő másikat csinálni, ha nem jó. De jó volt.
A vita többször újrakezdődött, váltott szereplőkkel. Az egerek közül Vanessa és Angélique is érvelt, az ellenzéket pedig apa is képviselte.
Végül köztes megállapodás született. Az előkészítést anyáék szívesen rájuk bízták, nekik úgyis rengeteg dolguk van, de a partin már csak vendégként lehetnek jelen. Anya ki is nyilatkoztatta:
– A partin egyetlen konyhában vagy vendégek körül sürgölődő egeret sem akarok látni. Aki nem fogad szót, odaadom Macskának!
Niala rögtön kijelentette, hogy mukkanás nélkül engedelmeskedik, mert nagyon meg lett félemlítve. Retteg Macska fogaitól, amik még a főtt tésztát is átharapják. Helyes, mondta anya, örül, hogy egerek veszik körül és nem például tigrisek. Azokra nehezebb lenne hatni.
Szerdán tehát edzés előtt bevásárolni mentek, aztán verekedtek egy kicsit. Morzézni már csak ritkán szoktak, olyan gyakorlatuk volt benne, hogy nem szorult frissítésre. Csütörtökön és pénteken pedig, míg ő iskolában volt, Vanessa szendvicseket és hidegtálakat gyártott. Meleg étel nem is lesz, ez nem vacsora, hanem svédasztalos parti. Ami csak frissen jó, azt szombat délután csinálták meg, aztán ünnepi díszt öltöttek és várták a vendégeket.
Apa cége régóta kapcsolatban állt egy étteremmel, amely háznál is vállalt pincérszolgálatot, ők küldtek egy fiút és egy lányt, akik jóval a parti előtt ott voltak, megismerkedtek a ház beosztásával és a készletek hollétével, egyenruhát öltöttek és már sürögtek, amikor megjöttek az első vendégek: anya legközelebbi munkatársai, Jean és Claire. Aztán sorban befutottak mind. Vagyis biztos nem mind, egy ilyen partira ritkán jönnek el a meghívottak mind egy szálig, de akiket Kissy ismert és számon tartott, azok ott voltak. Ali és Bertrand is, Blanchard úr két embere, akik segítettek a költözésben.
De jöttek olyanok is, akikre sose gondolt volna. Már javában tartott a parti, amikor a nappali közepén fölfedezett egy ismerős fejet. Egy pillanatig meglepve állt, aztán odaóvakodott.
– Ügyvéd úr?…
Masoudi doktor lenézett.
– Nocsak, maga az? Nem gondoltam, hogy itt futunk össze. A műszaki bolt miatt még tartozom magának egy ebéddel, ne feledje. A másik dolog miatt… amiatt sokkal többel tartozom.
– De hát hogy kerül maga ide?
Az idős úr homlokráncolva nézett rá.
– Furcsa kérdés. Szabályos meghívással. Maga talán nem? Csak úgy erre járt ebben a gyönyörű ruhában és beugrott?
Kissy elpirult a dicsérettől, aztán megrázta a fejét.
– Nem. Engem ide nem hívott meg senki.
Masoudi doktornak magasra emelkedett a szemöldöke.
– Tehát maga Chaton úr lánya? De hát ez nagyszerű!
Kissy pislogott.
– Honnan ismeri apát?
A konyhán át kisétáltak a kertbe. Sok vendég volt itt is, de a fák között szinte maguk lehettek.
– Én gazdasági ügyekkel foglalkozom – mondta az ügyvéd. – Az édesapja cége régi ügyfelem, nagyon sok szerződéskötésüknél, peres ügyüknél működtem közre. Sokszor tárgyaltam az édesapjával is… legalább öt éve ismerem.
– Akkor ezért volt a neve ismerős anyának – állapította meg Kissy.
– Minden bizonnyal. Ennyi idő alatt hallhatta már, és elég jellegzetes név. Az ősszel tisztelt édesapja egy tárgyalásunk alkalmával futólag megjegyezte, hogy családjával költöznek. Megkérdeztem, hol laktak és hová költöznek, és meglepetéssel értesültem, hogy Vaucressonba, ahol magam is élek. Tájékoztattam erről; ő persze ugyanúgy nem tudta, hogy én hol lakom. Kiderült, hogy szomszédok leszünk.
Kissy meglepve pislogott. Már ismerte a szomszédokat, ha találkoztak, üdvözölték egymást, váltottak néhány szót. Meg is hívták őket, az egyiket mintha látta is volna az imént.
– Hol lakik ön?
– Ott – mutatott a férfi a kert vége felé. – A Suger utcában, pontosan a maguk kertjét lezáró fal túlsó oldalán.
Kissynek leesett az álla.
– Meg is állapodtunk, hogy meglátogatjuk majd egymást, de azóta erre nem került sor. Elfoglalt emberek vagyunk. Meghívást azonban kaptam édesapjától, úgy is, mint régi ügyfelemtől és úgy is, mint szomszédomtól. De az élet újabb meglepetést tartogatott. Titokzatos megmentőm, aki kétszer is segített rajtam, nem más, mint monsieur Chaton leánya.
Kissy nevetett. – Semmiség. De azt ígérte, elmondja, ki volt a pisztolyos alak.
– Ó, igen. Szegény fejét kirúgták a munkahelyéről. Minden sajnálatomat bírja, de tény, hogy ő volt a hibás. Beperelte a munkaadót, akinek én voltam az ügyvédje. Vesztett. Nem látta be, hogy mindenről ő tehet, megfenyegetett, de hát az ilyesmi nem szokott komoly lenni. Most se volt az igazán, csak szövegelt mindenfélét a hátamba nyomott fegyverrel, de hogy végül is mit akart elérni, az nem derült ki – hála a maga közbelépésének. De erős bennem a vélekedés, hogy maga végeredményben az életemet mentette meg.
– Ugyan, ügyvéd úr. Más is megtette volna.
– Talán igen. De maga tette meg, én pedig a lekötelezettje vagyok.
– De hát hogyhogy nem meséltél erről semmit?
– Véletlenül, anya. Akkor nem találkoztunk, aztán folyton volt valami. A parti, a Százas… elfelejtettem.
Anya megcsóválta fejét és eltette az elmosott macskatányért.
– Hát nem vagy mindennapi szerzet, kislányom. Hátba csúzlizol egy fegyveres ámokfutót, aztán egyszerűen megfeledkezel róla. Az egereidnek elmondtad?
– Nekik igen. Bocs.
Kissy körbepillantott a konyhában, van-e még valami elrendezni való, de nem volt. A pincérek mindent rendbe tettek Vanessa irányításával. Nekik csak annyi dolguk volt, hogy megetették Macskát, aki a vendégek távozásakor bejelentette, hogy borzasztóan éhes. Be is falt egy jókora adag macskakaját, ivott rá egy hatalmas korsó – körülbelül két deci – tejet, aztán kigömbölyödött hassal bemászott a kosarába és elaludt.
A következő hetekre Kissy sose tudott részletesen visszaemlékezni. Csöndesek, eseménytelenek voltak. Shindyjük nem akadt; a Százas is felszívódott. Martinnel megvoltak remekül, a szokásos nehézséggel: mindketten ugyanazt akarták, csak Martin minél hamarabb, ő meg csak majd egyszer. De Martin csodálatos volt, nem sürgette, nem türelmetlenkedett, és nem is keresett más lányt. Angélique már nem keresett eladó kocsit, Blanchard úr közölte, hogy bízza rá, ő elintézi. Chantal rövid együtt járás után szakított Paullal – nem illettek össze, Pault nem érdekelte a Jerry, őt meg a motorozás. Nimby egy hétvégén kiment Piékkel Angélique szüleihez és beüzemelte a Jerry-hálózat következő szerverét; természetesen Clémentine lett a neve, hiszen ez beleillett a rajzfilmes névsorba, Foxi Maxi szokta dúdolni ezt a countrynótát. Clémentine egy öreg Pentium volt, egy félreeső kamrácskában kapott helyet, és úgy volt megcsinálva, hogy áramkimaradás után magától elinduljon és működjön. Kipróbálták, monsieur Clément kihúzta a szünetmentesből, visszadugta, és Clémentine három percen belül bejelentkezett a hálózatra.
A házszentelő után, mikor lefekvéshez készülődtek, apa tekintete megpihent Vanessán, és megkérdezte, hogy ha ez a kislány az idő egyharmadát vagy talán a felét is itt tölti, akkor miért alszik egy matracon Kissynél. Erre senki nem tudott mást felelni, mint „csak”, ezért másnaptól saját szobája lett náluk. Kissy kérdezte meg, melyiket szeretné, és előre tudta, mi lesz a válasz.
– A kert felőlit – mondta a kislány, és ragyogott a szeme. – Persze az utca felől is vannak fák, de…
Ettől kezdve az emeleti belső hálószoba Vanessa szobája volt. Onnan sokkal több fát láthatott és sokkal közelebbről, mint bármelyik másik szobából. Persze Beaulieu-vel ez sem versenyezhetett, ők mindössze huszonnégy fát mondhatnak magukénak, ott meg a villa telkén van kilenc, a panzióén húsz, és ott a rengeteg egymásba nyíló kert, amikbe Vanessának szabad bejárása van. Anélkül hogy kilépne az utcára, kétszázharmincnyolc fát látogathat meg. Megszámolta.
De azért ebben a szobában is jól érezte magát. Kissy kinyomtatott egy-egy portrét Blanche-ról, Georges-ról, Nialáról, Isabelle néniről, Marióról, Jeanne-ról és Luigiről, és körberakta a falakon. Vanessa nem szólt semmit, de amikor a csapat két hét múlva Beaulieu-ben járt, az ottani szobájában Kissy a saját arcát meg apáét és anyáét találta a falon. Válaszul kinyomtatta az összes kisegeret és kirakta őket a vaucressoni szobában – valamiképpen úgy esett, hogy az ággyal szembe pont Nimby került. Természetesen legközelebb már Beaulieu-ben is teljes portrétár díszítette a szobát; itt Nimby nem volt szemben az ággyal, mert azon a falon polcok voltak. Az ágy fölött kapott helyet.
Kissynek minden erejére szüksége volt, hogy ki ne üljön az arcára a gondolat: ezek ketten még nemhogy egy ujjal, de egy pillantással se nyúltak egymáshoz, de Vanessa máris Nimby alatt fekszik…
– És ha átvérzik? – kérdezte Martin.
– Jó kérdés – bólintott Pamacs. – Ha átvérzik, és még mindig nincsenek itt a mentők vagy nem tudjuk orvoshoz vinni, akkor újabb kötést rakunk rá. Nyomókötést lebontani soha nem szabad, mert azalatt újabb vérveszteség léphet föl. Jó kötést csináltál, Kissy, egyáltalán nem vérzik már.
– Fáj – panaszolta Nimby.
– Persze hogy fáj – értett egyet Pamacs. – Súlyosan megsérült a karod, a megrongálódott képletek fájnak. Most már, hogy a vérzést elállítottuk, a fájdalommal is foglalkozhatunk. Mindjárt kapsz gyógyszert.
Nimby felfortyant.
– Majd inkább te kapsz egy ortofaciális rúgást, Pamacs! Szabadíts ki, lefonnyad a karom!
Az orvos nevetett és két vágással leszedte a nyomókötést.
– Ilyet soha ne csináljatok éles helyzetben. Ha egyszer rajta van és használ, örüljetek neki, és eszetekbe ne jusson megnézni, hogy a kötés alatt vérzik-e még. Biztos, hogy vérzik, és lehet, hogy másodszorra nem sikerül bekötözni. Azt hiszem, ma már mindenki kötözött, ideje továbblépnünk. Mai anyagnak az áramütést szántam.
Az egerek biggyesztették a szájukat.
– Verekedés közben nemigen fordul elő ilyesmi – mondta Chantal.
– Kivéve, ha nekirúgod a shindyt egy szigeteletlen vezetéknek – felelte Nimby.
– Akkor örülök, hogy ott van és nem bolygatom – vágta rá Chantal.
– Csendet kérek – emelte föl a kezét Pamacs. – Úgy emlékszem, megegyeztünk, hogy még a legaljasabb gonosztevőnek is jár az elsősegély. Azonkívül pedig vagy elsősegélyt tanultok, vagy semmit. Fél anyagot nincs értelme. Tehát lesztek szívesek rám figyelni?
Az egerek odaadóan figyeltek.
– Köszönöm. Az áramütésnek két fajtája van, de mi csak az egyikkel foglalkozunk: a háztartási váltóárammal.
– Mi a másik? – kérdezte Vanessa.
Pamacs a mennyezetre mutatott.
– A villámcsapás és a magas feszültségű távvezeték. Ezek olyan súlyos sérüléssel járnak, hogy ha egyáltalán lehet még segíteni, akkor is csak jól felszerelt, magasan képzett szakembereknek van esélyük rá. Tehát a háztartási váltóáram…
– Konnektorba nem nyúlok! – rémült meg Nimby. A csapat jót nevetett.
Az elsősegélynyújtó tanfolyam többük ötlete volt. Shrek adta az első lökést, amikor az eliza kapcsán beszélgettek, továbbfejlesztési lehetőségeket tervezgettek; Nimbynek volt egy olyan gondolata, hogy jó lenne csinálni egy általános elizát, ami bármilyen shindyvel el tud beszélgetni, nemcsak a Százassal, és átveheti a gyerek helyét, megkímélve azt a sokktól. Akkor említette Shrek valami félmondattal, hogy Maszat bátyja orvos, elsősegélynyújtó tanfolyamokat tart. Akkor ez nem érdekelt senkit, csak jó félórával később, amikor Chantal orrbavágást ígért Nimbynek – már megint az ágyába akart mászni –, akkor mondta Martin, hogy megkérdezi Maszat bátyját, hogy kell elsősegélyezni az orrbavágást, aztán ütheti nyugodtan. Nimby tiltakozott, neki ez a módszer egyáltalán nem tetszik, és inkább lemond arról, hogy bebújjon Chantal ágyába – jó lesz kettejüknek az övében is. Chantal csak fölkelt nagy komótosan, olyan mozdulatokkal, mint Bud Spencer, és Nimbyt nézve kitartóan azt javasolta Martinnek, érdeklődjön Maszat bátyjánál a behódoltatás gyógykezeléséről is. Vanessa figyelmeztette, hogy az orvosin nem tanítják a Jerry-szaknyelvet, Niala pedig azt javasolta Chantalnak, oldja meg a Nimbyvel való problémáját úgy, mint Alexék az anyakocáét. Hogy oldották meg, kérdezte Nimby. Elég fűszeresen, felelte Niala, de nagyon jó kolbász lett, és a sonka is kimondottan jól sikerült. Erre Martin elvigyorodott és megkérdezte, vajon ezek után Maszat bátyja tudott volna-e elsősegélyt adni a kocának?
Aztán megint nem esett szó a dologról vagy egy órán át, csak amikor Angélique a verekedés végeztével leroskadt az edzőterem falainál sorba állított pamlagokra és azt nyögte, most aztán jól jönne Maszat bátyja az elsősegéllyel. S ekkor, mintha karmester vezényelte volna őket, mindenkinek egyszerre jutott eszébe: nekik tulajdonképpen nagyon jól jönne egy elsősegélynyújtó tanfolyam.
Megszervezték, egy órába sem telt. Maszat bátyja, Pamacs szívesen elvállalta őket, méghozzá nem is drágán, mert a számlát az alapítvány nevére állíthatta ki, így a pénz egy részét adójóváírássá változtathatta.
Nimby rögtön az elején terveket kezdett szövögetni a tananyag egyik részét illetően. Feltétlenül meg akarja tanulni nagyon alaposan, hogy ha szükség lenne rá, megmenthesse Chantalt. Esetleg Nialát.
A két lány összenézett.
– Ha arról van szó, amire gondolok… – kezdte Chantal, és a derekára csúszott a keze, ahol kis tokban hordta Nimbusz–1-esét.
Nimby követte a mozdulatot, és nagyot nyelt.
– Persze – mondta sietve. – Persze hogy arról, amire gondolsz. A bokaficam helyes rögzítése, hát persze!
– Mindjárt gondoltam – mondta Chantal nyomatékkal, amiből érteni lehetett: „szerencséd”. A fegyver a tokban maradt, és Nimby föllélegzett.
Tíz perc sem telt bele, és újra rákezdte, de csak azután, hogy Chantal kiment zuhanyozni.
– Alaposan el kell sajátítanunk a tananyagot, mert életet menthet. Ha például Chantal nem tudna úszni, most szörnyű veszedelemben forogna.
A zuhany alatt, akarta kérdezni Kissy, de aztán nem tette, és a többiek sem.
– Vagy akár Kissy – folytatta a fiú. – Folyton járunk Beaulieu-be, bármikor beleeshet abba a hatalmas nagy vízbe, és akkor mi lesz? Valakinek ki kell mentenie, de az nem elég, szükség lehet mesterséges lélegeztetésre is. Muszáj alaposan kitanulnunk.
Akkor kerestek Nialával egy nyugalmas zugot, ahol végre kinevethették magukat. Nimby, aki minden lányt szíves örömest újraélesztene, az egy szem Vanessa kivételével. Őérte nem aggódik. Niala már Tomhoz és Jerryhez imádkozott, történjen végre valami, amitől kibukik Nimbyből, hogy őt voltaképpen kizárólag Vanessa miatt érdekli a szájból szájba lélegeztetés!
Kissy elgondolkodva ült a Vilma kettes előtt, de nem a képernyőt nézte. Már mindent kiolvasott, amit tudni lehet a Százasról: a gyerekekkel folytatott beszélgetéseket, a Cumulus értékeléseit, a három netszolgáltató jelentéseit, a gyermekvédelmis százados feljegyzését a küldött képekről – mindent. Érezte, hogy hiába teszi, mert a Százas nem fog visszatérni. Május ötödike volt, két hete színét se látták. A Százas nem hülye. Beteges, perverz állat, de nem hülye. Akármennyi energiát fektetett abba, hogy utolérhetetlen legyen, nem fog a végtelenségig visszajárni, amikor ennyire képtelen elérni a célját. A gyerekek nagyon hamar eltűnnek a netről, amikor beszélni kezd velük – még ha nem is fog gyanút, hogy a rendőrség keze lehet a dologban, akkor is elunja a dolgot és máshol keres sikerélményt. Kissy csak remélte, hogy ez nem az lesz, hogy megtámad valami IRL gyereket.
Megfordult a székével és a trófeagyűjteményre nézett. Ott lenne a Százas helye, azon a papírlapon, a többi shindy neve alatt. A hátbalőtt pasast nem írták föl, az nem ér, hiába volt nagyon veszélyes. Masoudi doktor szerint, de apa szerint is, az ilyenek kerülnek be az esti híradókba. Van egy ember, akit a balsorsáért hibáztat, azt lelövi, aztán bekattan és válogatás nélkül lődözi az embereket, míg végül végez magával, Kissy pedig megnézi a híradót és azt mondja: ezzel kellett volna kezdeni. Vagy éppen fordítva, lepuffant egy csomó vétlen embert, hogy eljusson ahhoz, akit meg akar ölni, azt is lelövi és akkor végez magával. Most az első eset lett volna, az ügyvéd nyitja meg a sort, ha ő rögvest az elején hátba nem csúzlizza a fickót.
De hát ez más szakterület, a trófeák közé ugyanúgy nem kerülhet föl, mint az idősebb Joachim. A Százasnak kellene ott lennie. Nickkel, valódi névvel, az elkövetett rémtettekkel, az elfogás dátumával és az ítélettel. Még Cindy is szebben van dokumentálva, pedig nem tudják a valódi nevét és nincs ítélet se, de ott van a dátum, amikor elriasztották a klub látogatásától.
Fölnézett a Jerry-tablóra. Az persze hiánytalan, és gyönyörű. Vanessa és Nimby három napig dolgozott rajta. Hatalmas kartonlap aranyozott kerettel, közepén a kisegerek arcképei ábécérendben, mellettük elég hely, hogy később újak is fölkerülhessenek; lejjebb Ange néni mint kuratóriumi elnök, alatta a többi alapítványtevő – még Elke is –, legalul pedig a jelszó. Sophie Marceau tizennégy évesen, vidám mosollyal A házibuli egyik képkockájáról. A legtetején pedig az alapítvány neve aranybetűkkel, a kerek fülű O betűk helyén egy-egy vigyori Jerry-portréval.
Az jutott eszébe most, ahogy a tablót nézegette, hogy föl kellene tenni alkalmi és rendszeres segítőiket is, esetleg egy másik tablóra, partnereink vagy hasonló címmel. Jean-Pierre-t, Jacques-ot, Luigit és Alaint a propagandafilmért, a két chatklub meg a három netszolgáltató logóját…
Nagyszerű apparátust hoztak létre. Töméntelen shindyt fognak még, ebben Kissy biztos volt. Csak ezt az egyet nem tudják elkapni sehogy se. Ő pedig a Százast akarta. A Százas kikészített bundájára akart lépni reggel, amikor fölkel az ágyából.
A kikészített bundát persze Nimby találta ki. Többen próbálták ellene vetni, hogy a shindy nem medve, és a Százasnak talán nincs is bundája, de a kifejezés megmaradt, és csakhamar mindenki úgy gondolta, hogy akár az ágya előtt, akár a falon szívesen látná.
Később, amikor a bundát leterítették a Frédi bázis nagytermében – dicsőségük emlékéül Niala szőnyegre másoltatott egy százeuróst –, Kissy arra gondolt, milyen sokszor sietett segítségükre a vakvéletlen. A csapat egymásra találását, Mohi Vanessává alakulását s még sok mindent köszönhetnek a puszta szerencsének – hát ilyen volt a cergyi látogatás is. Mert megeshetett volna, hogy apának egy másik napon van ott dolga, vagy hogy neki éppen halaszthatatlan elintéznivalói vannak Frédinél és ott marad. Soha nem derült volna ki, milyen lehetőséget szalasztanak el.
Szerda délután volt, hat óra körül, amikor apa hívta: úton van Cergybe, meg kell néznie egy beruházást, és ha van kedvük, vele tarthatnak – tíz perc múlva ér Franconville-be, fölveheti, és aztán ő viszi őket haza.
Ők akkor már szedelőzködtek. Piék el is mentek, mostanában kevés idejük volt a Jerryre, gőzerővel tanultak. Niala is indulni készült. Vanessa ezen a héten vele van, majd vasárnap megy haza. Úgyhogy már nem csináltak semmi különöset, eszerint válaszolt apának: szívesen elkísérik.
Apa nem jött be a mellékutcákra, ők mentek ki elé a Flunch étteremhez. Sietniük kellett, apa így is előbb ért oda, de nem volt sürgős, azt beszélte meg az ottaniakkal, hogy hét előtt érkezik. Háromnegyed előtt álltak be a parkolóba.
A beruházás valami gyártelep volt, mindenfelé kisebb-nagyobb munkagépek rohangásztak, de arra a részre nekik nem volt szabad belépni. Apának az irodaépületben volt megbeszélnivalója. Tíz perc, legfeljebb tizenöt, aztán mehetnek. Ők addig az irodaépület teraszán sétáltak, nézték a mindenfelé szaladgáló embereket és gépeket.
Sietős ez az átépítés, mindennap este kilencig dolgoznak. Kissy elnézte a lenti nyüzsit, s arra gondolt… de a következő pillanatban mindenestül ki is röppent a fejéből, hogy mire gondolt.
– Aztán igyekezz vele, mert én a héten már nem jövök!… Jó. Csak ne feledd, hogy Brutus is bűbájos mosollyal nézte Caesart, zsebében a bicskájával.
Kissy megdermedt. Áthajolt a korláton, a lentieket figyelte, aztán megpördült és Vanessa nevét kiáltotta. A kislány odaszaladt; Kissy csak két szót mondott neki, és rohantak le a lépcsőn.
Az építkezés egész vezérkara szívinfarktust kaphatott, amikor kivágódott az ajtó és berobbant Kissy. De nem törődött velük.
– Apa! – toppant elé. – Itt van a Százas!
– Mi?… kislá…
– Erre most nem érünk rá – akasztotta meg a szavait. – Vanessa most hívja Jean-Pierre-t. Szükség lesz egy csomó adatra az itt dolgozókról. Hol vannak a nyilvántartások?!
Apa nem jutott szóhoz. Az igazgató igen. Legalábbis Kissy gyanította, hogy az élemedett pasas a tekintélyes megjelenésével és a lila nyakával az igazgató lehet.
– Ki innen! – dörögte.
Kissy odalépett hozzá és az orra elé dugta az igazolványát, pontosan úgy ütve föl a két lapot, ahogy annak idején Nimby mutatta.
– Françoise Chaton vagyok a Jerry Alapítványtól. Egy veszedelmes bűnözőt üldözünk. – Eltette az igazolványt és sarkon fordult, nem hagyva időt az igazgatónak, hogy reagáljon. – Az imént hallottam telefonálni – lépett vissza apához. – Meg kell találnunk!
Némi kavarodás támadt. Nagyon gyors mondatfoszlányok követték egymást, egy se volt befejezve. Az igazgató és apa kezdte.
– Semmi keresnivalója…
– Hallgasson ide…
– Nekünk nincs időnk…
– Hónapok óta üldözik…
– Ez nem játszótér…
– Három szolgáltató…
Itt az igazgató kifulladt. Egy másik, fiatalabb vette át a stafétabotot.
– Chaton úr, mondja, hogy gondolja…
– Meghallgatna végre?…
– A gyerekek játékai igazán nem…
– Monsieur Guyon, ez nem…
– Csend legyen! – harsant föl hirtelen Jean-Pierre hangja olyan erővel, hogy nem a felszólítás hatására hallgattak el, hanem ijedtükben. – Itt a rendőrség beszél – bömbölte a teljes hangerőre állított telefon Vanessa kezében, aki lassan besétált, magasra tartva a készüléket. – Most mindenki rám fog figyelni. Rendben?!
– Rendőrök fognak érkezni perceken belül – harsogta a telefon. – Habozás nélkül letartóztatnak bárkit, aki akadályozza a munkánkat. A hangzavar is akadályoz, ezért mostantól csak az beszél, akit én kérdezek. Kérem a készülékhez a legmagasabb beosztásút a jelenlevők közül.
Az igazgató összeharapta az ajkát, odalépett Vanessához és a telefonért nyúlt. A kislány megrázta a fejét.
– Beszéljen csak – mondta.
– Itt vagyok – fújt az igazgató. – A nevem Oscar Laforet, és a beruházási osztály vezetője vagyok. Ott ki beszél?
– Jean-Pierre Leblanc rendőr hadnagy az informatikai ügyosztálytól. Jó napot. Úton vagyok magukhoz, hamarosan megérkezem, de már előbb ott lesznek a helyiek. Hálás lennék, ha valaki odakalauzolná őket, ahol maguk most vannak.
Az egyik pasas előlépett. – Én… lemegyek eléjük, Oscar.
– Köszönöm – felelte egyszerre Jean-Pierre és Laforet. – Most pedig – folytatta a hadnagy – beszélnem kell Chaton kisasszonnyal, négyszemközt.
Kissy csak belül vigyorgott, amint átvette a telefont és besétált egy belső irodába, aminek az ajtaját valaki becsukta mögötte.
– Magunk vagyunk, Jean-Pierre – mondta.
– Oké. Akkor most tudni szeretném, mi történt. Vanessának fogalma se volt, miért fújunk riadót, annyit mondott, hogy te tudod az okát, ő nem, de én azonnal mozgósítsak mindent. Tehát?
Kissy most már kívül is vigyorgott, de csak a másik fejével, ami épp jókor került elő, így volt mivel vigyorognia. A beszélő feje komoly maradt. A másik feje közben elismerően meg is csóválta magát, amiért Vanessa az ő egyetlen szavára megfújja a csatakürtöket, bár fogalma sincsen semmiről. Neki még le se esett, hogy itt a rendőrségre lesz szükség, amikor a hadnagy már feléjük robogott.
– Röviden: hallottam a Százast beszélni. Telefonálni. Azt mondta: „Csak ne feledd, hogy Brutus is bűbájos mosollyal nézte Caesart, zsebében a bicskájával.”
– Ez a szöveg ismerős – mondta Jean-Pierre.
– Persze. Benne van a Százas legelső rögzített beszélgetésében.
– De ugye – a rendőr hangjában érződött az aggodalom – nem erre alapozod, hogy őt hallottad?
– Dehogynem. Ez bőven elég.
– Jézusom…
– Várj, tábornokom! Gondold végig. Ez egy nagyon eredeti, különleges duma. Biztos, hogy ő találta ki. Olvasd újra a logot, látni fogod, hogy ott, abban a szituban pattant ki a fejéből. Érezni lehet. Ha azóta el is mondta egy-két embernek, azok nemigen terjesztik, mert nem olyan, mint egy vicc vagy akár egy tagline, amit terjeszteni szoktak. Ez helyzetérzékeny köpés, ezt csak a szerzője használja.
– Adja az ég, hogy igazad legyen…
– Igazam van. Biztos lehetsz benne. Az első shindymet is egy ilyen benyögéssel azonosítottam.
Amikor kilépett az irodából, a helyi rendőrök már ott voltak. Ketten, két civil ruhás.
– Ő az – mutatott rá Vanessa.
– Szervusz – lépett közelebb az egyik, idősebb, köpcös. – Tatreaux törzsőrmester a cergyi kapitányságról. Ő Chirac őrmester – mutatott a fiatalabbra.
– Chaton a Jerry Alapítványtól – rázott kezet Kissy mindkettővel.
– Mi történt tulajdonképpen? – kérdezte Tatreaux.
– Hónapok óta üldözünk egy pedofil bűnözőt. A bűnlajstroma most nem érdekes. Az a lényeg, hogy itt van az építkezésen.
– A személyleírása?
– Sose láttuk.
– Hát akkor mit tudunk róla? – vonta föl a szemöldökét Tatreaux.
– Én hallottam a hangját.
– Mikor?
– Úgy tíz perce.
– Telefonon?
– Nem. A teraszról néztem le, odalent ment el és telefonon beszélt valakivel. Őbelőle nem láttam semmit.
– És biztos, hogy ő volt?
– Biztos, de ez most ráér. Leblanc hadnagy hitt nekem, ennyi elég?
– Hát jó. Az öltözéke?
– Sárga kezeslábas, amilyet itt mindenki hord, és sárga műanyagsisak.
– Hányan hordanak itt ilyet, uram? – nézett Tatreaux Laforet-ra.
– Úgy kétszázan lehetnek, akik most itt vannak – felelte az osztályvezető fancsali képpel.
– Szükségünk lesz a névsorukra – mondta Chirac. – Név, lakcím, születési év… a korát nem tudtad megállapítani? – nézett Kissyre.
– Fiatal – élénkült meg ő. – Húsz és harminc között.
– Akkor egyelőre ezekre koncentrálunk – mondta Chirac. – Kitől kapom meg a listát? – nézett körül.
– A személyzetis már nincs bent – mondta Laforet –, de hozzáférünk a számítógépéhez. Jöjjön velem.
Chiracék elmentek.
– Fölismernéd a hangot? – kérdezte Tatreaux.
– Igen – mondta Kissy. – Feltétlenül.
A fiatalember bambán nézett a papírlapra.
– Olvassa már – morogta Tatreaux.
– „A milady vad tekintettel meredt rá. »Utolsó gazember – sziszegte –, megtudtad a titkomat, ezért meghalsz!« D’Artagnan alig tudott…”
Kissy a srác háta mögött megcsóválta a fejét.
– Jó, elég, köszönjük – mondta Jean-Pierre. – A következőt kérem!
– Nem felelek meg? – kérdezte a fiú, visszaadva a papírlapot.
– Sajnálom, nem ilyen típust keresünk. Viszlát!
És jött a következő.
Kissy sose tudta meg, föltették-e magukban a kérdést, vajon miért jöttek éppen ide és éppen most a filmesek, hogy szinkronhangot találjanak egy fiatal színésznek, aki a forgatás közepén elvesztette a hangját. Szerencsére senki nem kérdezte meg, ki a színész és hogyan vesztette el a hangját, neki fogalma se volt, mit felelhettek volna. Jean-Pierre később azt mondta, ő felkészült rá, a saját nevét mondta volna, és azt, hogy baleset érte a forgatáson. Akkor ilyen apróságokkal nem foglalkoztak, éppen elég kínlódás volt kitalálni a fedősztorit, kihirdetni a szereplőválogatást és megszervezni mindent. Egy üres raktárhelyiséget kaptak, ott gyűltek össze, Jean-Pierre volt a rendező, a cergyi rendőrök meg a kisegerek filmesek lettek, gyerekszínészek, akik együtt dolgoznak a fiatal színésszel, számít a véleményük. Ezt viszont meg is kellett mondaniuk az egyiknek, mert rákérdezett.
– Nem ismer meg? – kérdezte Niala egy világsztár mosolyával. – Sandrine Bourridon vagyok, nem látta a filmjeimet?
Kissy magában vigyorogva visszagondolt az igazi Sandrine Bourridonra, akinek valamelyik hétvégén ő adta vissza a csörgőjét, mert kiesett a babakocsiból.
A cégtől egy Édouard nevű fiatalember volt jelen, ő tartotta a kapcsolatot a művezetőkkel, akiknek a szitkozódása időnként kihallatszott az adó-vevőből. Őket persze nem avatták be, ők is a filmes sztorit kapták.
Apa gépelt le villámgyorsan egy regényrészletet, nem is hasonlít az eredetire, de Dumas szelleme bizonyára megbocsátja. Amikor végre összeállt minden, akkor toppant be Niala és Nimby. Együtt jöttek, Niala elbeszélgette az időt madame Blanchard-ral, így ott volt még, amikor Nimby megkapta a drótot Vanessától. A többieket is hívta, de azok tényleg messze jártak már.
Este kilencig dolgoznak, este kilencig dolgoznak, ez kattogott folyton Kissy fülében. Fél nyolc volt már, mire nekiláttak a válogatásnak, és ha kilencig nem találják meg, nemigen lehet itt tartani az embereket. Száznegyvenen vannak a huszonéves korcsoportban. Másfél óra alatt jó, ha ötvenet-hatvanat át tudnak rostálni.
Nyolc óra ötvennégy perc volt.
– Neve? – kérdezte Édouard.
– Joseph Lucas.
Mindenki látta, ahogy a pasas háta mögött Kissy fölkapja a fejét.
– Olvassa fel, legyen szíves – nyomta a kezébe Jean-Pierre a már erősen megviselt szöveget.
– Kérem. „A milady vad tekintettel meredt rá. »Utolsó gazember – sziszegte –, megtudtad a titkomat, ezért meghalsz!« D’Artagnan alig tudott kitérni a tőr elől, megpróbált bűbájos mosollyal nézni a miladyre, mialatt a zsebében keresgélte a bicskáját. »Te áruló Brutus!«, kiabálta a milady. »Csak ne feledd Aramist«…” Mondják, mi ez a marhaság?
– Nem tetszik? – állt föl Kissy. Lucas megfordult és ránézett. Ő odasétált és átnyújtott egy másik papírlapot. – Akkor olvasd inkább ezt.
A Százas kinyomtatott beszélgetése volt az egyik gyerekkel. Az arc, amivel a férfi a papírra meredt, mindenki számára világos helyzetet teremtett.
Jean-Pierre elindult feléjük.
– Leblanc hadnagy vagyok a rendőrségtől. Letartóztatom.
A kisegerek diadalmasan nézték, ahogy a Százas kezén kattan a bilincs.
– Igazán lehetett volna nála egy túlélőkés vagy vadásztőr – mondta Vanessa már az autóban, és sóhajtott.
– Miért? – kérdezte apa.
– Egy ugrással elérhette volna Kissyt – csillant föl a kislány szeme –, maga elé ránthatta volna és a torkához nyomhatta volna a kést.
– Jézusom – mondta apa.
– Hát igen – bólintott Kissy álmodozva –, élmény lett volna a lába közé vágni a könyökömet, ugyanabban a pillanatban, amikor a mellébe csapódik három nimbuszlövedék.
– Úgy esett volna össze, mint kártyavár a majomketrecben – nevetett Niala. – És zuhantában alighanem beveri az egyik veséjét Kissy cipőjébe.
– Én szemüveges vagyok – mondta Nimby. – Igazán nem róható fel bűnömül, ha odaszaladtomban véletlenül rálépek a kezére. Aztán véletlenül a másikra is.
– Persze hogy nem – mondta Vanessa. – Abban a tolongásban még az is megeshet, hogy hiába látok én kitűnően, valaki meglök és kirúgom a helyéről a pasas orrát.
– Kibírhatatlanok vagytok! – tört ki apa, s a kocsi nevetéssel telve érkezett meg Franconville-be.
Mielőtt kiszállt, Nimby átnyúlt Vanessa fölött és megsimogatta Kissy mindkét fülét. Már mozgott a kocsi, amikor ő még mindig csak nézett megrökönyödve.
– Hát ezt miért csinálta?…
– Miért – kacagott Vanessa –, hát nem a füleddel fogtad el a Százast?
Május hetedikén, több mint negyedéves nyomozás után a Jerry Alapítvány elfogta a Százast. Másnap a lapoknak tele kellett volna lenniük a hírrel – de nem voltak. Rövid cikkekben beszámoltak róla, hogy a cergyi rendőrség letartóztatott egy huszonhat éves építőmunkást, akit internetes gyermekmolesztálással és tiltott pornográf felvételek birtoklásával vádolnak. A sajtó csak Tatreaux-ék felettesét, Duval kapitányt nevezte nevén, aki ott se volt.
De az újságolvasók ezt nem tudták. Ahogy azt sem, hogy Duval kapitány csütörtökön jutalomra javasolta két emberét, szombat délelőtt pedig mindhárman ott ültek Jean-Pierre főnökének párizsi irodájában. Jean-Pierre is ott volt. Ott volt Jacques Messier, ott volt Ange néni mint kuratóriumi elnök, ott volt a Jerry teljes csapata, és ott volt a Százas. Niala tett le egy zöld bankjegyet az asztalra, mondván, hogy a főszereplőnek illik legalább jelképesen ott lennie, de utána visszakéri. Erre persze Duvalnak és a házigazda Beauregard kapitánynak el kellett magyarázni, hogyan kapta fedőnevét a Százas.
Ange néni nagyon örült, amikor megtudta, mi mindent találtak a Százas lakásán a házkutatáskor. Nem aludt volna nyugodtan a gyerekek miatt, ha ők is ott vannak a cikkekben. A Százas törheti majd a fejét – rengeteg szabadideje lesz –, hogy kik voltak azok a gyerekek a raktárban. Már az első kihallgatáson is megkérdezte Duvaltól, de az kihasználta, hogy nem volt ott, hát csak visszakérdezett: miféle gyerekek? De ugyanezt fogja hallani mindenkitől. A tárgyaláson a kisegerek nem lesznek jelen, a Százas ellen az informatikai ügyosztály gyűjtött bizonyítékokat, a Kölyökklub segített, és kész.
Beauregard mindazonáltal roppant elégedett volt a Jerryvel. Nélkülük semmire se jutottak volna, mondta. Szeretné prolongálni az együttműködésüket. Pontosan még nem tudja, hogyan, ez a felettesein is múlik, ezért a közeljövőben megszervezne egy találkozót a Jerry és egy vagy több magas rangú rendőrtiszt között, de még nem tudja, hogy kik lesznek azok.
A Jerry is elégedett volt a rendőrséggel. Ezt a szóvivőjük mondta.
– Sokat segített, hogy Jean-Pierre azonnal vette a lapot és rájuk dörgött a telefonban. Enélkül perceken belül kidobtak volna minket.
– Utána eléggé fájlalták volna az orrocskájukat – jegyezte meg Vanessa.
– Ez igaz. Nagyon jó, hogy a rendőrség teljes mellszélességgel kiállt mellettünk és úgy ugráltatták az ottaniakat, mint egy igazi nyomozásnál.
– Mert igazi nyomozás volt – mondta Duval határozottan. – Nem kellett ehhez csoda. A rendőrség mindig is a civilek segítségével dolgozott. Nélkülük alig boldogulnánk.
Hétfőn este Kissy SMS-t kapott. Martine pozitív. Minden OK. Niala. Elvigyorodott és kitörölte. Niala két hete szervezte ezt a találkozót – most hát végre sikerült, Martine igent mondott. De nem szólt róla senkinek.
Ahogy arról sem, hol járt, amikor az SMS-t kapta. A Luxembourg-palota közelében, egy kis étteremben volt találkozója Takada-szenszejjel. Sült csirkét ettek rizzsel és tojásrántottával, ez hasonlított egy japán ételre, és a végén a szenszej nem engedte őt fizetni. Kissy elfogadta, elvégre a szenszej is teljesítette az ő kívánságát.
Hazafelé a metrón kapta az SMS-t. Mosolygott: lám csak, mindkettőjüknek ugyanakkor sikerült megvalósítani a tervüket.
Vanessa ezen a héten is náluk volt, ezért otthon azt mondta, hazafelé jövet összefutott madame Dimitrivel, anya régi barátnőjével és a két iskoláskorú fiával. Elbeszélgették az időt, be is ültek egy étterembe, ezért jött ilyen későn.
Nagyszerű dolog, ha az embernek ilyen szülei vannak. Apa is, anya is ott volt, amikor ezt elmondta, és egyikük se szólt semmit. Csak amikor Vanessa fürödni ment, akkor kérdezték meg, hogy mire akarta őket figyelmeztetni madame Dimitrivel, aki átváltozott anya barátnőjévé, holott egy régebbi főnöke volt és nem kedvelték egymást, meg a két fiával, akik vadonatújonnan jöhettek létre csoda folytán, hisz madame Dimitri most hatvanéves és gyermektelen.
Akkor elmondta nekik a lényeget. De csak Takada-szenszejt. Martine még előttük is titok.
Pénteken a csapat gépre ült és Nizzába repült, majd kivételesen taxikkal hajtott Beaulieu-be, mert Mathieu bácsi mikrobusza szervizben volt. Georges már többször mondta, hogy ha ilyen gyakran járnak náluk, akkor venni fog egy saját mikrobuszt. Most is elmondta, megtoldva azzal, hogy a jövő héten lesz ideje utánanézni.
Anyáék hosszan búcsúzkodtak Vanessától, aki a következő hetet otthon tölti, még szerdán se fognak találkozni, mert ők mindketten üzleti úton lesznek, egy hétig nem látják egymást. Kapott egy csomó jókívánságot és puszit, az ajándékot majd Kissy adja oda vasárnap.
Szombat reggel bevonatoztak a villefranche-i halpiacra. Az egész csapat elkísérte Pit, látni akarták, ahogy megveszi első komoly kajájának hozzávalóit. Pi nagy gonddal tanulmányozta az árusok kínálatát, meghallgatta a tanácsokat, mint például hogy az öreg Jeantól ne vegyen, mert tíz éve egyszer romlott halat adott. Ez a tanács az öreg Jean füle hallatára hangzott el, aki majdnem fölrobbant tőle, és fennhangon kezdte szidalmazni Nialát, mondván, hogy az nem ő volt, hanem a semmirekellő bátyja, és vele is csak egyszer fordult elő. Kissy percekig bámult, amíg rájött, hogy ezek játszanak. Niala később elmondta, hogy Jeannak sose volt bátyja, s ezt a játékot eredetileg Isabelle néni kezdte vele. A murénát végül tőle vették.
De voltak tényleg hasznos tanácsok is, amiket csak olyantól lehet kapni, aki tenger mellett nőtt fel. Kissy szerette a halat és pontosan tudta, mire kell figyelni, amikor megveszi – de ennek a tudásának itt semmi hasznát nem vette. Nem lehetett elolvasni a szavatossági időt a dobozon, és nem lehetett kiszámolni, hogy akkorra várhatóan elfogy-e. Nem lehetett ellenőrizni, hogy a mirelit csomagolás sértetlen-e, és nincs-e túlfagyasztva. Itt nem volt szavatossági idő, sőt nem volt doboz se. Itt csak halak voltak, meg másféle tengeri élőlények, többféle, mint amennyit Kissy meg tudott nevezni. Számolgatni kezdte, hányfélét ismer föl közülük, de lassan nőttek a számok: a legtöbb nem is emlékeztetett a dobozok szép színes képeire. Azok többnyire már feldolgozott halakat mutattak.
Niala nevetett a problémáján és azt mondta, ők is gyakran esznek készételt, mert a panzió többek között attól olcsó, hogy a konyháján nem használnak drága élelmiszereket, otthon meg többnyire nincs idő főzőcskézni. De azért a friss halnak nincs párja, ő mindig is jobban szerette. Szegény mongolok.
Ezt Niala csak úgy odavetette a mondat végére, és ment langusztát nézni. Kissy fél percig töprengett, hogy miféle mongolok, mire rájött, hogy Mongólia nagyon távol fekszik mindenféle tengertől, ott aligha esznek ilyesmit.
Logikus volt a gondolat, hogy amikor Pi először főz közönség előtt, ráadásul ünnepi alkalommal – közös megegyezéssel úgy döntöttek, hogy Vanessa születésnapja két napig tart –, akkor egy igazi délfrancia ételt készítsen. A bouillabaisse szülővárosa Marseille, ami nincs messze Toulontól, Pi szülővárosától – de persze itt keleten is jól ismerik, Provence minden részén elterjedt. Eredetileg a neve is provanszálul van, bolhabaissa, de ugyanazt jelenti, amit franciául: forralni-hűteni, mert először nagyon föl kell hevíteni, aztán egyenként, alacsonyabb hőmérsékleten tenni bele a hozzávalókat.
A főzés igazi látványosság volt, de meg is érdemelték az után a látványosság után, amit ők nyújtottak a vonaton a rengeteg hűtőtáskával. Pi harci díszt öltött, szakácssapkát és kötényt, de itt ez nem a szakácskodó férfiak szokásos hűhója volt, hanem előírás, a panzió konyháján Isabelle néni is beöltözik. Sőt semmilyen élelemhez nem nyúl puszta kézzel.
Kissy magában hálát adott a nyílt neveltetéséért, hogy a szülei már kicsi korában ahhoz szoktatták: bármilyen csúf alapanyagból készülhet finom kaja. A skorpióhal és a szerzeteshal például hihetetlenül ronda volt. Kissy örült, hogy már nem élnek, mert feltehetően a modoruk se lenne szebb. A szerzeteshal valószínűleg ocsmányságokat mondana a nagy fekete szájával, a skorpióhal pedig…
– Bocsánat – motyogta, és félreállt az ajtóból. Luigi csak némi kenyérért jött, nyilván a vendégeknek. Kissy elnézte, ahogy kiveszi a zárt tartóból, tányérra rakja, a tányért tálcára teszi, az egészet letakarja tiszta ruhával, és elsiet. Tökéletes kiszolgálás. Luigi is az első perctől kezdve Mohi tanítója volt, akárcsak D’Aubissonék vagy Isabelle néni, anélkül hogy tudtak volna róla. Mohi már a neuillyi lakásban is úgy terített, mint egy étteremben – azóta, Vanessaként pedig csak fejlődött. Egy sajtos szendvicset is úgy készít el, úgy díszít és úgy tálal föl, mintha delikát különlegesség volna, és… jé, tényleg. Luigi és Vanessa pontosan ugyanolyan automatikus mozdulatokkal csinálja, nemtörődöm természetességgel. Mint amikor valaki belép egy félhomályos szobába és gondolkodás nélkül felkattintja a villanyt.
Azért Pi mégiscsak úgy főzött, mint egy férfi. Látványosan. Körberakta magát a fűszerekkel és zöldségekkel: fokhagyma, édeskömény, sáfrány, cayenne-i bors, póréhagyma, zeller, burgonya, miegyéb, és úgy játszott rajtuk, mint valami zongorán. Mindent maga csinált, mondván, hogy a jó szakácsnak nem rangján aluli a krumplipucolás; egészen addig, amíg Niala tudtára nem adta, mikor fognak enni, ha csak két kéz dolgozik. Akkor elfogadta a segítséget.
A halleves remekül sikerült – mindenki dicsérte. Pi úgy méretezte, hogy bőven elég legyen, és ez be is jött: rengeteget ettek, és így is maradt a panzió vendégeinek. Kissynek főleg a languszta ízlett, Pi igazán ügyesen választott, és gondosan fűszerezett, igazi művészi érzékkel. Egyhangúlag úgy döntöttek, hogy ha pszichológusnak nem válik be, szakácsnak bármikor elmehet.
Vasárnap, gondolta Kissy, amikor kibújt az ágyból és kipillantott a panzió kertjébe. Május tizennyolcadika. Hét óra van, kilencre minden a feje tetején fog állni. Alighanem ma is szaladgál majd annyit, mint más vasárnapokon, pedig ma nincs edzés.
Vanessával a fürdőszobában találkozott. Felköszöntötte és azt kívánta neki, teljesüljön minden kívánsága.
– Már teljesült – felelte a kislány komolyan.
Bár teljesült volna, gondolta Kissy, a Nimbyről szóló kívánságaidat még meg se fogalmaztad. De hangosan nem mondta ki. Rámosolygott.
– Hét hónappal ezelőtt?
Vanessa csillogó szemekkel bólintott.
– Hét hónappal és hat nappal ezelőtt. Voltaképpen az is születésnapom.
– Hát tarts ezentúl kettőt.
A kislány elgondolkodott, aztán megint bólintott és azt mondta, jó.
Aztán jöttek sorban a többiek puszikkal és jókívánságokkal, Niala, Chantal, Martin, Nimby, persze ez utóbbiak már nem a fürdőszobában. Kissy nagyon figyelt, amikor Vanessa átvette Nimbytől a puszikat, és meg volt elégedve azzal, amit látott. Nimby nem ölelte át Vanessát, csak könnyed mozdulattal, alig érintve átkarolta, és mindkét oldalról arcon csókolta. Mintha hirtelen kinyitottak volna egy tetőablakot, hogy szabadon beáradjon a délfrancia májusi napfény – ez jutott Kissy eszébe, amikor látta a ragyogást Vanessa arcán. Maga is meglepődött rajta. Niala, amikor pár perccel később elmondta neki, azt mondta, sose tudta, hogy költő.
– Nem is vagyok – mosolygott a kert felé, ahol a többiek eltűntek. – Csak annyira csodálatosak…
Kilenc órakor Niala elrendelte a másodfokú születésnapi készültséget. Erről Vanessának is szabad, sőt muszáj volt tudnia, mert ez egy különleges rendszabályt jelentett. Senki nem léphet a panzió konyhájába, mert ott készülnek a születésnapi meglepetések, és nem szabad, hogy Vanessa leolvassa a menüt az arcukról vagy megszimatolja a ruhájukról. Vanessa kételkedett benne, hogy ő ilyesmire képes, de a szabály maradt. Megkérdezték, mikor volt az első fok, amire csodálkozó arcot kaptak, s azt a választ, hogy tegnap egész nap.
Fél tizenegyig társasjátékoztak a kertben, Vanessa persze véletlenül mindig Nimby mellett ült. Tíz harminckor csipogott a telefon, és Niala kihirdette a harmadfokú születésnapi készültséget. Mindenki öltse fel ünnepi díszét, mert tizenegykor kezdődik a fogadás.
Vanessa a saját szobájában öltözött, Niala utasítására, mondván, hogy szörnyű nagy titkokat akarnak megbeszélni. A kislány nevetett és ment, alighanem azt gyanítva, hogy ez csak átverés, semmilyen titkok nincsenek.
Voltak.
– Törpilla jelentett – újságolta Niala, amikor bementek a szobájába. – Flintstone-ék és Pebblesék az M szektorban.
– Hófehérke? – kérdezte Chantal.
– Velük van, természetesen. A sógun és az Eiffel-torony az imént érkezett. Arsène Lupin gondoskodik a kényelmükről.
– Ki az az Arsène Lupin? – kérdezte Chantal, aki a konspiráció egy részéről lemaradt, mert azt ketten beszélték meg.
Niala elmutogatta neki morzéval, hogy Françoise Laval.
– Ja igen, és Mozart az utolsó pillanatban elhozta… – Niala megakadt és elnevette magát. – Hát igen, neki nem adtunk fedőnevet, nem gondoltuk, hogy itt lesz. De Titititá örülni fog neki.
– És mi van… Martine-nal? – kérdezte Kissy, de még a fedőnevet is csak suttogva mondta ki.
– Az ki? – kérdezte Chantal.
– Cousteau már beszélt vele. A kék zónán át közelít. Plutó kutya fogja kalauzolni.
– Pontosan érkezik? – kérdezte Kissy. – Nem lenne jó, ha csak állnánk ott megfürödve.
– Légy nyugodt. Már az első megbeszélésen megállapodtunk az időzítésben. Tudja, hogy őhozzá igazítottuk az egészet.
– De hát kiről beszéltek? – tört ki Chantal.
Ránéztek, aztán egymásra, és elnevették magukat.
– Azt még neked se mondjuk meg!
Tíz óra ötvenkor az egércsapat kivonult a D’Aubisson-villából és átsétált a panzió ebédlőjébe, ahol már együtt volt a vendégsereg. Vanessa kívánsága egy igazi nagy, családi ebéd volt, az egész rokonsággal, vagyis hát aki közülük elérhető. De aligha sejtette, hogy csak elvétve lesz, aki nem tud eljönni. Ott volt az összes nagynéni, nagybácsi, sógor, másod- és harmadunokatestvér… vagy legalábbis Kissynek úgy tűnt. Érkezésükkor, őket magukat nem számítva, huszonheten voltak jelen, és Kissynek nem jutott eszébe senki, akinek ott lett volna a helye és nem volt ott. A jelenlevők feléről fogalma se volt, hogy milyen rokona lett Vanessának, s jó néhányan akadtak, akiket még soha nem is látott.
Niala egyenesen egy idős párhoz ment, átölelte és megpuszilta őket. Mintha Georges ült volna ott hatvanévesen. Akkor ők a nagyszülők valahonnan messziről, találta ki Kissy, akiket ő még nem is ismer, Vanessa is csak egyszer találkozott velük, novemberben odautaztak bemutatni őt.
A meglepetésvendégek közül senki se volt jelen, az M szektorban, vagyis Marie néni házában voltak. Maga Marie néni itt volt, nehogy Vanessa gyanút fogjon, a vendégekről Françoise Laval gondoskodott. Kissy Marie néniről se nagyon tudta, hogy kije Blanche-nak, csak azt, hogy Vanessa az ő házának viselte gondját fél évig, illetve amennyit itthon töltött belőle; a többi időben valamelyik rokon lány helyettesítette. A néniből Kissy legjobban a fürdőszobáját ismerte.
Elhelyezkedtek a négy asztalsor egyikénél. A fiúkon sötét nadrág, ing, nyakkendő, őrajtuk ruha. Ő egy nagyszerű barackszínű ruhát talált Villefranche-ban, színre olyat, mint a tavalyi, de egész más fazonban. Jól áll neki ez a szín. Ez egész biztos, Martin és Niala is mondta, akik mindketten szakértők a maguk módján.
Niala hirtelen hangosan megszólalt:
– Jönnek!
Rejtély, honnan tudta, amikor mindenki, aki élt és mozgott, vagy itt volt, vagy az M szektorban, vagy Vanessával.
– Honnan tudod? – kérdezte az egyik néni. Vagy unokatestvér, ördög tudja, ki.
Niala mosolygott.
– A két kertben mindenfelé macskák ülnek a fákon, terepszínű öltözékben, kis zászlókkal fölszerelve.
A vendégek nevettek, Kissy pedig azon kapta magát, hogy majdnem elhiszi. Mouchi és a cicái nagyon okosak, Niala pedig mindent elér, amit akar.
Tíz óra ötvenöt. Nialának fölcsipogott a telefonja. Csak rápillantott és kinyomta.
– Megjött Martine – sóhajtott boldogan.
– Jaj de jó – lélegzett föl ő is. Igen, Niala tényleg mindent elér, amit akar.
– Az ki? – kérdezte Nimby.
– Majd megtudod!
Aztán nyílt az ajtó, s belépett az ünnepelt a szüleivel.
Blanche-nak gyengéden meg kellett tolnia, mert csak állt ott, nézte a tiszteletére összegyűlt vendégsereget, akik tapsoltak és éljeneztek. Valahogy bebotorkált középre, s csak állt könnyes szemmel, nézte az arcokat és ragyogott.
Kissy nem tudta levenni róla a szemét, de nem baj, Niala előrelátóan helyezte el a kamerákat, majd megnézik Nimby reakcióját később. Érdemes lesz. Vanessa gyönyörű volt az almazöld ruhájában, amit eddig csak Blanche és Niala látott rajta. Ez már nem bolti ruha, úgy varrták neki valami isteni zsorzsettből, virágdíszes övvel a saját anyagából. Persze nem is lehet egy lapon említeni az emlékezetes muszlinruhával, de más a cél is, ebben csak gyönyörű akart lenni, abban viszont lélegzetelállító.
S ahogy a helyes kis csatot fölfedezte barátnője hajában, Kissy hirtelen rájött, hogy Vanessának már rég nem az a rövid Mohamed-haja van, amivel megismerte; csak hát állandóan látja, nem tűnt fel neki. Vállig érő, csodaszép aranyszőke haja van.
Georges fölemelte a kezét, hogy csendet kér.
– Az a helyzet – szólalt meg hangosan –, hogy van még két vendégünk.
Azzal kinyílt az ajtó Vanessával szemközt, és belépett anya és apa. A kislány döbbenten nézte pótszüleit, akiktől úgy vált el Vaucressonban alig másfél napja, hogy egy hétig nem találkoznak. Aztán a nyakukba ugrott és összevissza csókolta őket.
– Bocsánat, rosszul számoltam – mondta Georges, amikor apáék elindultak a Kissy mellett fenntartott helyükre. – Most van még kettő.
Vanessa könnyes szemmel nevetett és boldogan ölelte át második számú pótszüleit. Ők lesznek az apósod és anyósod, gondolta Kissy, ha el nem szúrjátok, de akkor laposra verlek mindkettőtöket.
– Elnézést – sütötte le Georges a szemét, mint egy lány –, szóval… még van kettő.
Vanessa kacagott, aztán elfehéredve bámult a közeledőkre, s amíg odaértek, villámgyorsan megtörölte a szemét és egészen megváltoztatta a testtartását.
Takada-szenszej és a lánya megállt Vanessával szemben – előírásos távolságra, gyanította Kissy –, s mindhárman meghajoltak. A szenszej azzal a hagyományos japán kőarccal mondott valamit, Kissyhez nem sok jutott el a zajban, a rokonok alighanem találgatták, kik ezek és kik voltak az előzők. De Vanessa válasza tisztán hallatszott, Niala pont akkor emelte föl a kezét, hogy csendet kér.
– Dómo arigato gozaimasita, szenszej-szama – felelte Mohi. Azaz Vanessa. De Kissy egy pillanatra mégis mintha a régi kis Mohit látta volna viszont. Mélyen meghajolt, és csak akkor egyenesedett föl, amikor a két japán is meghajolt és kiegyenesedett.
Aztán besétált Ange néni, kis kosárban hozva Macskát, hogy ők is ketten legyenek. Az állatka rémülten kapkodta a fejét minden irányba, még sose látott ennyi embert egyszerre. Vanessa megcsókolta Ange nénit, aztán kivette Macskát a kosárból és átölelte.
– Hát te is eljöttél, cicus?
Macska nem szólt semmit, csak rendkívül morcosan nézett.
Aztán – Georges ígérete szerint utolsónak – megjött Marcel és Gaëtan. Utóbbi volt az, akire nem számítottak, hát nem volt fedőneve se, de Vanessa csakugyan nagyon örült neki is.
Aztán elfogytak a meglepetésvendégek. Az ajtó most már csukva maradt. De Vanessa nem hitte el ilyen könnyen.
– Ugye – nézett szüleire – nincs több… leülhetek?
Azok nevettek és bólogattak, de állva maradtak a helyükön. Kissy elkapta a mozdulatot, ahogy Niala megnyom egy gombot a már fél perce előkészítve tartott telefonon, az asztal rejtekében.
Kopogtak, és nyílt az ajtó. Csinos, barna hajú fiatal nő kukucskált be, sötétkék ruhában.
– Jó helyen járok… itt van a parti?
Kissy kíváncsian figyelte Vanessát. Vajon felismeri?…
A teremben vágni lehetett a csendet. Azok ketten álltak egymással szemben és nézték egymást. Martine arcán komolykodó „no, tudod-e, ki vagyok?” mosoly. A kis Vanessáén az értetlenséget lassan, fokozatosan váltotta fel a felismerés és a hitetlenség valami keveréke.
– De… én… te… maga… az nem lehet…
Valahonnan előkerült egy csodálatos rózsacsokor, amit Blanche könnyed mozdulattal kisebbik lánya karjára fektetett. Az megnézte, fölkuncogott és átnyújtotta.
– Isten éltesse… boldog születésnapot!
Míg a döbbent vendég átvette a virágot és megölelték egymást, Blanche szólt két szót a hallgatósághoz.
– A hölgy voltaképpen az ünnepelt keresztanyja, bár csak két hete tudja, hogy létezik. Aznap, amikor megszületett, valaki a kórházban keresett egy filmsztárt névadónak, akinek ugyanaznap van a születésnapja. Ő Vanessa Guedj, aki Martine-t alakította A nagy út című filmben. A családnevét pedig Richard Bohringer-ről kapta, aki sajnos nem tudott eljönni, de elküldte gratulációját.
A két születésnapos Vanessa helyet foglalt a díszhelyen – és most már igazán kezdődhetett a családi ebéd!
Hát, gondolta Kissy, ez igazán nem volt átlagos születésnap. Átlagos első születésnap. Ő a sajátjára nem is emlékszik.
Öt óra volt, a vendégek nagy része már hazament. Vanessa Guedj már az ebédről távozott, hisz neki programja van a saját születésnapja miatt, de úgy tűnt, jól összebarátkoztak. Takada-szenszejnek is hamar mennie kellett. A legtovább a helybeliek némelyike maradt, meg azok, akik majd az egerekkel együtt, a szolgálati járaton utaznak haza. Az útjuk el van intézve.
Kissy az egyik kerti asztalnál ült, néha kortyolt egyet a narancsléből, és szórakozottan vakargatta Macska füle tövét. Szegény akkora rémületbe esett, amikor egy idegen helyen találta magát, hogy még ezt is megengedte. Pedig hát itt született, csak nem emlékszik rá.
Vanessa nem ült le, ide-oda járkált és beszélgetett a vendégekkel; most éppen a nagyszüleivel, azok nem is mennek ma haza, több napra jöttek.
– Azt hiszem, jól sikerült – szólalt meg apa.
Kissy bólintott.
– Szerintem is – mondta anya.
– Úgy ragyog, mint egy ezerwattos villanykörte – állapította meg Martin elégedetten.
Kissy bólintott. Neki az volt az érzése, hogy valami még esedékes ezen a születésnapon. Mintha történt volna valami, amikor a vendégek sorban gratuláltak neki. Nem minden vendégnél, csak az egyiknél. Mintha az a puszi másmilyen lett volna, mint szokott.
Hét órakor már csak azok voltak, akik velük együtt utaznak vagy itt maradnak. Az asztalok is átrendeződtek, a felnőttek két összetolt asztalnál ültek és beszélgettek, a gyerekek meg két másiknál és ők is beszélgettek. A zene még szólt, bár Marcel már ott ült a többiekkel és a süteménnyel foglalkozott – de amíg játszott, diktafon volt csatlakoztatva a szintire és fölvette az egész műsort. Most az játszotta vissza.
Kissy a géppel együtt dúdolta a Popcornt és a táncoló Vanessát nézte. Mindenkivel táncolt, a felnőttekkel is, de egy ideje már csak Nimbyvel. A Popcorn Marcel ötlete volt, igazán illik kisegerekhez a rövid, vékony hangjaival, meg azok is szeretik a pattogatott kukoricát – de az eredetire alighanem csak valódi kisegerek tudnának táncolni, kétlábúaknak túl gyors. Marcel is csak egyszer játszotta le úgy, aztán változtatott, a háttérben maradó lassú szólamra tette a nagyobb hangsúlyt, a gyors pedig mögötte szólt kíséretként. Így igazi lassú szám lett belőle, Martinnel összesimulva táncoltak rá, s Kissy ekkor értette meg, hogy a Popcorn igazából szerelmes dal, mindig is az volt. És ha kisegerekről szól, akkor is szerelmes kisegerekről.
De ők most már nem táncoltak, csak Vanessáék. Sokadszor. Marcelnek rengetegszer meg kellett ismételnie a Popcornt, minden második szám az volt, és a diktafon hűségesen visszajátszotta. Ahogy nézte azokat ketten, Kissy eldöntötte, hogy a felvételt elteszik a csapat emlékei közé, ahol a nyaralási fényképek és hasonlók vannak.
Nyolc óra. Nemsokára indulniuk kell, a gép kilenckor fölszáll, de senki sem sietett. Vanessa és Nimby talán ezer éve forog már a Popcorn dallamára, senki se foglalkozik velük – csak Niala meg ő figyeli minden mozdulatukat.
Aztán végre meglátták, ahogy Vanessa kicsit fölemeli a fejét, Nimby is mozdul egyet, és lassan egymásra talál az ajkuk.
Nialával egyszerre sóhajtottak föl.
Akkor hát, gondolta Kissy, ez is megtörtént végre. Rettegett, hogy ez a két mulya nagy boldogságában elmulaszt odafigyelni arra, hogy mitől is olyan boldogok tulajdonképpen; de hát nem mulasztották el. Jó, hogy a gép későn indul, nem kell megmagyarázni senkinek, hogy mindenképpen itt kell maradniuk, még akkor is, ha holnap nem tudnak iskolába menni; maradniuk kell, amíg ezek ketten végre-valahára megcsókolják egymást.
A csók hosszú volt, Vanessáék rég elfelejtették, hogy nincsenek is kettesben, Kissy pedig arra gondolt: ez nemcsak a születésnapi ünnepség betetőzése, ez egy korszak
Innentől valami egészen új kezdődik.