I remember jolie demoiselle, the last summer, nous, la tour Eiffel.
I remember comme tu étais belle, so beautiful with your sac Chanel.
Sur les ponts de la Seine, let’s do it again, again, again, again,
You gave me a rendez-vous, what is it? what is it?
  
Je le chercher à toi, dans les rues, je ne suis pas venir car tu ne l’es plus.
Je le regarde partout, where are you? My heart is bleeding, Oh I miss you!
L’amour à la française, let’s do it again, again, again, again,
You gave me a rendez-vous…

Nem volt könnyű dal a kétnyelvű szöveggel, a bonyolult, ugráló dallammal és az összetett ritmussal, de megbirkóztak vele. Duettben egy Jacques nevű langaléta fiatalemberrel, akivel Kissy azelőtt jó, ha tíz mondatot váltott, bár rokonok voltak, valami bonyolult módon, Jacques nevelt fia volt Isabelle néni egyik unokatestvérének, de lehet, hogy annak is csak a sógorának, és éppúgy nem állt vérrokonságban a Claudelekkel, mint maga Kissy. De itt a színpadnak kinevezett pár lépésnyi területen csak az számított, hogy jól tud énekelni és a hangja jól harmonizál Kissyével. Kissy igyekezett maximális művészi átéléssel szerepelni, még szerelmesen is nézett a srácra, ezt legalább tudta, hogy kell, látta abban a filmben, amiből az előtte levő dalt énekelték. Kissy kezdte, egyedül.

I’ve been living with a shadow overhead,
I’ve been sleeping with a cloud above my bed,
I’ve been lonely for so long,
Trapped in the past,
I just can’t seem to move on!

Aztán jött a fiú, még Hugh Grant gesztusait is utánozta.

I’ve been hiding all my hopes and dreams away,
Just in case I ever need ’em again someday,
I’ve been setting aside time,
To clear a little space in the corners of my mind!

Majd ketten együtt.

All I wanna do is find a way back into love.
I can’t make it through without a way back into love.

Ezt viszont nagyon könnyű volt énekelni, az ember csak elengedte a hangját és hagyta, hogy a zene és a szöveg vezesse. Persze nem tudták kívülről egyiket se, két táblagép volt előttük kis állványokon, azokról olvasták, Nimby lapozott nekik távirányítással, és ő kereste ki mindig a következő dal szövegét, miután a közönség megállapodott, hogy mi legyen az.
  Ez a két dal véletlenül kapcsolódott is őhozzájuk és egymáshoz. Az évszámban. 2007-ben jelent meg mindkettő, a Les Fatals Picards dala az eurovíziós dalfesztiválon, a film pedig Hollywoodban, ugyanabban az évben, amikor ők egymásra találtak, nyaralni mentek, kinőtt a fülük és létrejött az alapítvány. Életük legjelentősebb éve, megérdemli, hogy tisztelegjenek előtte egypár dallal.
  Váratlanul érte őket a felkérés, hogy jöjjenek el az újévi zenés összejövetelre. „Nézőnek, de szabad szerepelni is.” Kissy még sosem járt ebben a házban, a villa utcájának túloldali végén, fönt a hegyen, bár a háziakat ismerte látásból, köszöntek, ha találkoztak. Sose hallott róla, hogy náluk január elseje délutánján mindig zenélnek, táncolnak és énekelnek, van úgy, hogy a partvidék tucatnyi városából jönnek barátok és rokonok. Egér eddig még sose volt köztük, Niala megfordult itt kisebb korában egyszer-kétszer, nézőként persze, de akkor még a füle is kicsi volt, nemcsak ő maga. Most eljöttek mind, és hát persze hogy azzal fogadták őket, ne aggódjanak, a macska lent alszik a pincében.

De nem az volt a különös, hogy ő ki mert állni énekelni egy csomó alig vagy egyáltalán nem ismert ember elé. Ott voltak az egértársai, a szülei, még egypár kisfülű, otthonosan érezte magát. Egy alig ismert sráccal duettet énekelni – nem nagy dolog, nem akartak versenyen indulni vagy fellépni a tévében. Énekelni pedig tud, a hangja is szép, Nialáék ezt már elmagyarázták neki és fölfogta.
  Nem, a meglepetést nem ő szerezte. Már megint Vanessa.
  Még öt perce se lehetett, hogy Izzy elkezdte a tanítást, de Vanessa máris olyan tehetséggel utánozta, hogy Kissy már csak őt nézte, és nem volt ezzel egyedül. Ekkor értette meg biztosan, hogy Vanessa mindenben zseniális, és ha egyszer elkeverednek egy atomerőműbe, akkor ő hasítja majd a legszebb atomot. Ebben a meggyőződésében az sem ingatta meg, amikor később ő maga is megpróbálta, és Izzy határozottan kijelentette, hogy jól csinálja.
  Vanessát már jóval korábban fölkérték, hogy lépjen be a zenekarba, és nem mondhatta, hogy nem játszik idegenek előtt, hiszen mindenkit ismert a teremben. Azt mondta helyette, hogy nem játszik ő olyan jól. Erre a zenekar vezetője, egy Frédo nevű kövérkés férfi kijelentette, hogy ők se, például Lucas utoljára húsz éve fogott gitárt a kezébe, és mégis játszani fognak. Vanessa sóhajtott, halkan megjegyezte: – Az ám, csak amúgy Lucas hegedül egy szimfonikus zenekarban – és ment játszani. A saját Tyrosán, amit eredetileg azzal kértek kölcsön, hogy a kis Marie-Thérèse fog rajta játszani, és játszott is, Vanessával fölváltva.
  Akkor is éppen Marie-Thérèse játszott, amikor Izzy föllépett, Vanessa ráért őt nézni, és teljesen el volt bűvölve. Kissy látta rajta, hogy rabul ejti a látvány, teljes joggal, Izzy csakugyan nagyon szépen táncolt – de nem ezért. Vanessa soha nem látott még ír táncot.
  – Mikor láttam volna? Amikor kisebb voltam, a rendőrök elől rohangáltam. Négy éve meg a shindyk után rohangálok.
  Az emberek nevettek, Thomas bácsi, a házigazda pedig kijelentette, hogy most úgyis szünet következik, a vendégek harapjanak valamit és öblítsék le, a színpadot pedig átmenetileg kinevezi Izzy tánctanfolyamának helyszínévé.
  Az első szemeszter húsz percig tartott, az évfolyam hat tanulóból állt: két rokon lány, egy rokon fiú, Vanessa és a zsebek, akik nyilván akkor is jelentkeznének, ha oroszlánszelídítést vagy holdraszállást tanulhatnának. Mind a hatan ügyesek voltak, de az első tíz perc arra ment el, hogy képesek legyenek függőleges testtel, mereven a törzsük mellett tartott karral táncolni, és az óra végére se ment mindegyiküknek hiba nélkül. Csak Vanessának, aki néhány perc után ugyanúgy rakosgatta egymás mögé és lendítette a lábát behajlított térddel, akárcsak maga Izzy. Neki inkább az esett nehezére, hogy ne akarjon túl gyorsan mozogni, a Jerry-kiképzés arra kondicionálta őket, hogy hihetetlenül gyorsak legyenek, és ez Vanessának mindig is nagyon jól ment – de hát ez tánc, itt nem rúg vissza senki, ahogy Izzy magyarázta, itt ütemre kell lépni. A zsebek valamivel könnyebben tudták lelassítani higanygőz mozgásukat, a mugli tanítványok pedig inkább lassúbbak voltak a kelleténél.
  Izzy francia volt, de évekig élt Írországban a szüleivel, ott tanulta, az egyik tanára személyesen Michael Flatley volt – koncertfelvételekről. És éppen olyan hosszú, vörös lobonca volt, mint a Flatley-lányoknak.
  Vanessa haja nem volt vörös és nem is göndör lobonc, de éppen elég hosszú volt. Kissy elbámult, amikor Niala összefogta neki lófarokba, hogy tudjon táncolni. A mikrónak egész más lett így az arca, ahogy ide-oda billegett lábujjhegyen.
  Kissy még mindig föl tudta idézni azt a fiús kis vadócot, akit egykor látott. De csak azért, mert voltak róla fényképek bőven és emlékezett is rá. Már semmi hasonlóság nem volt Mohi és Vanessa között.

A táblagépeket, amiket a koncerten súgógépnek használtak, az alapítvány kapta karácsonyra. Valamilyen bonyolult üzlet részei voltak, a partnerek megajándékozták egymást mindenféle jelentéktelen aprósággal, mármint a beruházás méretéhez képest persze, és a Jean-Claude-nak járó ajándék átváltozott az alapítvány ajándékává, húsz darab csúcskategóriás táblagéppé. Nem nagyok, de sokat tudnak, és persze fut rajtuk a Jerry-felület. Ez külön program volt huszonhetedikén, a mikrók összetrombitálták a csapatot és tíz kisfülűt, mindenkinek a kezébe nyomtak egy gépet, s mindenki egyszerre rakta föl a rendszert. A felület biztonsági rendszere nem bonyolult, de mégis feltörhetetlen, mert semmilyen biztonsági protokollal nem kompatibilis. Először le kellett tölteni a programot a szerverről, persze jó trükkösen, mert a link nagyon egyszerű ugyan, csak nem tölt. Egy letöltési kódszámot is meg kell adni, amit Nimby generált mindenkinek, egy nagy monitoron jelentek meg a kis- és nagyfülűek nevei a kódszámokkal együtt. Ezek csak háromjegyűek, mert az igazi biztonságot az jelenti, hogy valakinek már bent kell lennie a felületen és kódszámot generálni, ami öt perc múlva le is jár. Amikor ezt megadták, lejött a program, fölrakta magát, automatikusan becsatlakozott, mindent megcsinált, és föltett néhány kérdést a beállításokról, ezekhez kellett valaki, aki válaszol a gépnek. Nimby elnézést kért, amiért még nem valósította meg azt a tervét, hogy a beállításokat csomagban lehessen kiválasztani, aszerint, hogy az új gép egéré lesz, kisfülűé vagy általános célú, akkor az egyetlen kérdés lett volna. De majd meglesz az is.
  Amikor a beállítások megvoltak, akkor következett a hiperszuper biztonsági ellenőrzés, ami igazából azért van, mert a mikrók még nem tudták kiválasztani, hogy a különféle technológiák közül melyiket alkalmazzák, és egymás után négyféle zárat kell fölnyitni. Az első egy kilencjegyű számmal működik, a második hat betűvel, de azok némelyike görög betű is lehet, olyan billentyűzet jelenik meg a képernyőn, amin azok is vannak. A harmadik megint betűkre nyílik, hat és tizenkettő között akármennyi lehet, az utolsó pedig nyolcjegyű, betűk és számok vegyesen. Néhány hónap múlva, ígérte Nimby, már csak egy ellenőrzés lesz, de igazán nem számítottak arra, hogy egyszerre húsz gépre kell fölrakni a rendszert. Arra készültek csak, hogy valaki hozzájut valami infóhoz a Jerry-rendszer működéséről, és megpróbálja föltenni a saját gépecskéjére, az ő tudtuk nélkül.
  A gépeket a kis- és nagyfülűek kapják, néhány darabot pedig a D’Aubisson-villában, a panzió személyzeti részén, Marie néninél és más rokonoknál helyeznek el, akik így majd be tudnak kapcsolódni az alapítvány életébe. A munkájába nem, a programban nagyon szigorúan meg vannak határozva a hozzáférési jogosultságok, és a rokonok gépei csak általános hozzáférést kapnak. Vagyis megnézhetik például a film- és zenegyűjteményüket, de a Cumulus adatbázisát nem látják, sőt a felületnek is csak azokat az oldalait, amiken nincsen ilyen adat.
  Ange néni is kap egyet. Asztali gépre sose tudták rábeszélni, a nappalija kicsi és tele van emléktárgyakkal, egészen föl kellett volna fordítani, hogy egy gépet elhelyezzen. De ezt a könyvnyi méretűt csak leteszi az asztalra vagy bárhová, ezt elfogadta. Majd elviszik neki az egyiket.
  Egyre több és több kisfülű csatlakozik most már elektronikusan is a Jerry mindennapjaihoz. Már alig vannak, akik még mindig csak hagyományos eszközökkel érintkeznek velük: Pi apja és nagyapja, Angélique szülei – bár ha Clémentine-t átvinnék valamelyik szobába és tennének rá egy monitort, egeret, billentyűzetet, nekik se lenne gond –, Mondiot, Nimby és Elke testvérei, meg persze Niala és Vanessa kiterjedt rokonságának nagy része.
  Hamarosan a D’Aubisson nagyszülők se lesznek már elvágva tőlük – ők még nem tudnak róla, de nemsokára visznek nekik egy gépet. Sőt Vanessa vér szerinti nagyszüleinek és a nagybácsinak is, valamint a korábbi vér szerinti nagyszülőknek Angoulême-be, akik persze nem annyira Vanessával akarnak majd beszélni, inkább Jean-Frannal és Françoise-zal, akik csakugyan a leszármazottaik. Ezek a gépek már nem a Jean-Claude-tól kapott húszból kerülnek ki, Nimby fogja megvenni őket északon, fölrakják rájuk a felületet és mehetnek.
  Némi vitát keltett, hogy honnan kerüljön ki ezeknek a gépeknek az ára. Négy hipermodern csúcsgép nem kis pénz. Öt. Niala találta ki, hogy kapjon egyet Pascal is, aki az anyjával maradt, szétköltöztek nem sokkal azután, hogy a konzorcium megvette a gyárat. A házban Juliette maradt Pascallal, Jean-Pierre kivett egy kis bútorozott szobát a gyár közelében, egyelőre jól elvan ott. Illetve az ünnepek alatt persze náluk a panzióban. A válóper lezárása után egy csomó pénzt visszakap majd abból, amit a gyárért kifizettek: Juliette megtarthatja a házat, de a felét ki kell fizetnie. Jean-Pierre ezt követeli, és jó ügyvédje van. Nem a Jerrytől kapta, de jó. Niala tehát kitalálta, hogy Pascalnak is adjanak egy gépet, hogy tudja tartani a kapcsolatot az apjával meg a vér szerinti unokatestvéreivel. A többes számot megnyomta. Pedig hát vér szerint kizárólag Vanessa Pascal unokatestvére.
  A vitát Mario indította egy helyeslő bólintással, mondván, a nagyszülőkkel, rokonokkal való kapcsolattartás remek ötlet, a konzorcium fizeti a gépeket. Erre Nimby vállat vont és ráfelelte, ugyan már, ők fizetik a Jerry kasszájából. Mario azt mondta, ezek nem shindyüldözéshez kellenek, nem fedezheti a költségeket az alapítvány. Ez is a Jerry infrastruktúráját bővíti, felelte Nimby. Végül Vanessa döntötte el a vitát azzal, hogy felezzék el, az érvelőkészségüket pedig tartogassák akkorra, amikor majd egy serpenyőben találják magukat, és föléjük hajol egy cica, szakácssapkában.
  – Aligha hiszem, hogy velem ilyesmi előfordulhat – mosolygott a dédnagybácsi.
  Vanessa ránézett, nagy, csillogó, hidegkék szemekkel.
  – Hát persze hogy nem. A Jerry egerei minden körülmények között meg fognak védelmezni téged.

A Jerry Alapítvány tehát azzal zárja az óévet és kezdi a kétezer-tizenkettes esztendőt, hogy rokonok, barátok és üzletfelek újabb sorát kapcsolja be privát hálózatába. Mert mindenki kisegér, akit a rossz emberek bántanak, meg különben is, minél többen vannak, annál jobban szórakoznak.
  Effélékről is szó esett, amikor Kissy felugrott Ange nénihez a táblagéppel.
  – Eszembe jutott az első találkozásunk – mondta a néni. – Lassan öt éve. Gondoltad volna?
  – Még azt se, hogy Sheilát még aznap este hűvösre juttatjuk – nevetett Kissy. – Igen, egyet s mást összehoztunk azóta.
  – Jól sikerült kis csapat lettetek. Sokszor megrémítenek a vállalkozásaitok, de nagy örömömre mindig a shindyk húzzák a rövidebbet.
  Kissy kihúzta magát ültében, két mutatóujját a füle mögé tette és megbillegette őket. Ange néni mosolygott.
  – Vanessa, illetve még Mohi nagyon szigorúan ránk parancsolt, hogy a shindyknek sosem szabad győzniük. Azt még csak-csak megkockáztathatom, hogy egy shindy elkap, megerőszakol és megesz krumplival, de utána még Vanessa haragjával is szembenézni… no nem. Inkább én eszem meg a shindyt krumplival.
  – Vanessa – bólogatott a néni lassan. – Ő a legnagyobb csoda köztetek.
  – Köztünk – helyesbített Kissy. – Ange néni is közénk tartozik.
  – Rendben, köztünk. Ő indult a legmélyebbről, ő futotta be a legmeredekebb pályát. Sokszor gondolok rá, vajon mi lesz belőle végül. Persze nemcsak őrá vagyok kíváncsi, de ti többiek nem vagytok olyan rejtélyesek.
  Kissy bólogatott.
  – Vanessa tényleg egy misztikum. Ülünk egymás mellett, én azon töröm a fejem, hogy ő mire gondolhat, ő pedig vidáman olvasgat a gondolataimban.
  – Igen, mert kiváló emberismerete van. Ez egy adottság; gondolom, kiskorában egy csomó ember fordult meg az életében, és fontos volt, hogy rájöjjön, nem akarnak-e valami rosszat. Figyelte őket, megfejtette a viselkedésüket, így alakulhatott ki.
  – Nialának is kiváló emberismerete van.
  – Neki máshonnan. Ti alighanem tőlük tanultátok.
  – Miért… nekünk is kiváló emberismeretünk van?
  – Hát remélem, mert kell a munkátokhoz.
  Kissy mosolygott és megint megbillegette füleit.

Macska tűnődve üldögélt a macskás polcon és billegette a füleit. Kissy néha fölpillantott rá, nem azért, hogy szemmel tartsa mint ragadozót, de Françoise-zal éppen róla beszéltek.
  – Anya nem nagyon értette – mesélte a zseb –, de hát nálatok meg Vanessáéknál sem esznek meg minket. Ők a mi macskáink. Akkor miért ne lehetne nekem is?
  – Részemről nincs akadálya. Ha Véronique beleegyezett, akkor csak Macskával kell megbeszélned.
  – Hiszen ő is hallja. Mit szól hozzá?
  Kissy megint fölnézett Macskára, akit a zseb nem láthatott, mert ha odafordítja a kamerát, akkor egymást nem látják, és a kábelt is át kell rendezni; éppen töltötte ezt a netbookot. Nimbyék egyszerű rendszert találtak ki a hálózat rengeteg gépének feltöltésére: ha valamelyikben a kritikus szint alá megy az aksi, a klienslistában megjelenik egy piros lámpa, és a Jerry-felület központi kapcsolótábláján is látszik. Bárki jár legközelebb arra, föl tudja tenni a gépet. De ez csak a mozgóknál kell, mert a géptermek helyhez kötött gépei állandóan be vannak dugva.
  – Semmit.
  – Ez valószínűleg helyeslés. Hátha ad nekem tavasszal egy kölyköt. Mit gondolsz, kivel hozzuk össze?
  – Hé, egérke, macskatenyészetet mégse nyithatunk. Majd ha megtetszik neki egy macskasrác, lesznek kölykök megint. Addig légy türelemmel. Illetve keress más edzőpartnert.
  – Nos… amíg Macska teherbe nem esik…
  – Felőlem a fára is nyugodtan fölkergetheted – mondta Kissy nagylelkűen.
  Françoise csettintett a nyelvével, Kissy pedig újra fölnézett Macskára, aki éppen hozzálátott a mosakodáshoz. Rendben. Macska a fán, kisegér a fa tövében. Csaholó kisegér a fa…
  Ekkor a szíve kiugrott a helyéből, pattant egyet a földön és begurult az asztal alá, de Kissy már a Cirrus izgatott csipogására figyelt.
  .. .- .. ..-. .-- ..-- - ... - .-.. ..-. ..-- .-- ... .. ... -.-. ... -.-
  – Hűha – mondta Françoise, Kissy pedig rábólintott. Szex és gyerekrablás, még szép, hogy hűha! A Jerry-felületen már egyetlen kattintással, illetve érintéssel meg lehetett kapni az aktuális riasztás összes adatát, a telefonok csipogásával egyidejűleg megjelent egy piros gomb a képernyők bal alsó sarkában. Kissy megnyomta, nyilván Françoise is.
  A DNCA sorszámú, vagyis 4031-es facebookos szál a Felicia csoporthoz tartozott, egy fotó volt rajta. Hat év körüli kislány fürdőruhában a strandon, Kissy hirtelen nem emlékezett a nevére, de megvan az adatbázisban. A hozzászólást Krapulax néven írták. Kissy lekonyuló fülekkel olvasta.
  Klassz fürdőruci, de ha én csináltam volna a fotót, egyből elkaptalak volna és lehúzom rólad.
  Kissy sóhajtott. Szexista és pedofil, kétségtelenül. De a Cirrus megint túlzásba vitte az aggódást, persze nem érti a feltételes módot meg az egész helyzetet, csak az elkapást érti és gyerekrablásra asszociál.
  – Mit gondolsz – szólalt meg Françoise –, érdeklik valamivel nagyobbak is?
  Kissy hallotta a hangjában a mohóságot, és valami olyasmit akart felelni, hogy… de Elke megelőzte.
  – Ezt nem. Ez megeszi csak ovisokat. Kell mártani bele késet és irány börtön mögé!
  – De egérke – felelte Françoise meglepően józanul –, az ürge semmi törvénytelent nem csinált.
  – Még nem!
  Kissy sóhajtott és megigazította a zsebében a bicskáját. Nagyon mocorgott már. Krapulax persze megérdemel egy alapos verést, de a zsebek is legalább ennyire ingerlik az egeret. És kedd van, még három nap, míg elkaphatja a farkincájukat.
  Az az igazi, amikor sikoltoznak.
  Kissy döbbenten nézte az újabb üzenetet. Tom Wemblie-nek hívták a szerzőjét, és ő se szerepelt a Cumulus adatbázisában, akárcsak Krapulax. A Cumulus Facebook-olvasója kékkel húzta alá a nevét, vagyis nem tud róla semmit.
  – Mikor? – kérdezte Françoise.
  – Mit mikor? – kapta föl a fejét Kissy.
  – Mikor sikoltoznak?
  – Csütörtökön – vágta rá Elke. – Délután hatkor. Hülye kérdezés, egérke. Hát amikor shindy letépje róluk úszóruhát, aztán viszi őket sütőbele, krumplival.
  – Az a cica – felelte a másik zseb. – A shindy egészen mást akar, miután letépte róluk a fürdőruhát.
  – Shindy is lehet cica – közölte Elke vaslogikával.
  Aha, az tényleg nagyszerű – írta Krapulax.
  – Lehet. De ezek nem cicák.
  – Honnét tudsz? Láttál belőlük semmit is? „Az interneten senki se tudja, hogy kutya vagy.” Persze kutya nem íri shindységekt, az rendes állat, de macskájak elég nagy disznó, arról telik.
  – Attól kitelik.
  – Lehet úgy is mondani. Jaj, nem is mesélek. Jötte utánam utcán cica most hazafelé. Egész végig két Strassensarokra követte kicsi egéret. És kicsi egér nem félte semmit is, marschieren nyugodt lépkekvel, és cica nem meri rátámadi kisegéret!
  – Milyen cica volt?
  – Cirmosas.
  Kissy csak fél füllel figyelt a zsebek beszélgetésére, bár az a fél fül elég nagy volt. A két shindyt próbálta lenyomozni. Biztos volt benne, hogy már valami rossz fát tettek a tűzre, vagy éppen most terveznek valamit. Mert nem volt több üzenet. Tehát magánbeszélgetésbe vonultak. Eszmét cserélnek a hét legízletesebb gyerekeiről, fotókkal!
  De persze semmilyen adathoz nem tudott hozzájutni, mindkét shindy teljesen anonim volt, nem is rég regisztráltak. Krapulax egy hónapja, Tom Wemblie másfél. Nem raktak föl publikus képet semmiről, nem volt publikus posztjuk, nem voltak publikus ismerőseik. És a Facebookon át nem tudnak IP-címet szerezni. Elakadt.
  – Nem olyan nagy gond – vélte Martin, aki közben szintén bejelentkezett. – Voltaképpen semmi adatunk. Még egy kis Charlie Papa sincsen.
  Martin ez idő alatt az utcán baktatott, nem beszélhetett szabadon.
  – Viszont szeretik Uniform Golf Alpha Novem…
  Kissy elharapta a mondatot. Rájött, hogy Martintől csak egyféle választ várhat a kislányok vetkőztetésére.
  – Aha, én is. Este majd…
  – Este majd hozzád vágom Macskát! – csattant föl Kissy mérgesen, amitől a két kislány meglepve nézett rá a képernyőről; ők mostanáig egymással dumáltak, nem figyeltek ide. Szerencsére.
  – Az klassz lehet – cincogta Françoise –, vérszomjas cicákkal dobálózni. Mi is jöhetünk?

Este Kissy nem vágta Macskát Martinhez, aki nem kísérletezett azzal a vetkőztetéssel. Majd később – ámbár Macska nem is volt kéznél, valahol a házban aludt az egyik búvóhelyén. Ők pedig dobálózás helyett összegyűltek a felületen és tanakodtak.
  – Csak azt tehetjük, hogy fölvesszük őket a figyelőlistára – mondta Pi –, illetve ezt a rendszer már megtette magától. Meg amit Nimby tett már máshol, megszólíthatjuk őket.
  – Egyetértek – bólintott Nimby –, már van is rá tervem. Strandolós shindy leszek, akinek az a hobbija, hogy a strandon lehúzza a fürdőruhát őrizetlenül hagyott kicsikről, aztán elvegyül a tömegben.
  – Miért pont ez? – kérdezte Chantal.
  – Egyrészt mert zárva vannak a strandok, uszodában pedig ennek nincsen sok terepe. Másrészt viszonylag ártalmatlan dolog, nem akarnám őket elriasztani valamilyen elvadult szatírról szóló történettel, ha ők netán szelídebb kedélyűek. Azonfelül pedig a telefonom háttérképe ma pont egy fürdőruhás lány.
  Senki sem kérdezte meg, kicsoda. Nimby persze megnézi a fürdőruhás meg mindenféle lányokat mindenütt, de kifejezetten nézegetni csak az egyiküket szokta, tizenkét éves koruk óta. És a telefonján naponta változik a háttérkép, de mind Vanessát ábrázolja. Néha fürdőruhában, máskor teljesen felöltözve. Csupaszon soha, mert a telefont bárki láthatja. De Vanessa már régebben elárulta nekik egérlányoknak, hogy Nimbynek van róla képe meztelenül is, nem is egy.
  Kissy úgy döntött, nem kérdezi meg, hogy Vanessának is van-e Nimbyről. Illetlenség volna.
  – És neked őróla? – kérdezte abban a pillanatban.
  Vanessa fölkacagott és bólintott.
  – Hogyne lenne. Sőt együtt is lefényképezkedtünk már meztelenül.
  Kissynek több se kellett: egyszerűen ellopta az ötletet. De Martinnek nem mondta meg, hogy kitől van.
  Hirtelen fölkapta a fejét.
  – Ez jó lesz – mondta Nimby éppen. – Kis átfogalmazással elküldöm mindkét barátunknak, még ma este. Hiszen ha a gép előtt ülök és shindyskedem, egyszerre találok rá mindkettejükre, de nem másolgatom az üzenetet, hanem leírom kétszer, kicsit másképp.
  – Helyes a cincogás – felelte Jennifer. – Ha válaszolnak, rá kell vennünk őket, hogy adjanak valami lenyomozható adatot. A legjobb lenne becsalni őket a Fokhagymára.
  – Van egy alternatív ötletünk is – mondta Vanessa az asztalán álló egyik plüssegeret babrálva. – Nincs mindenkinek Tor-böngije, sokan azt se tudják, mi fán terem. Ahhoz nagyon óvatosnak kell lenni, hogy az ember ilyesmiket keresgéljen. Az óvatlanok viszont simán rákattintanak linkekre. Tehát lehetne egy-két linkünk, amiket megosztanánk shindykkel, nézzék, milyen klassz gyerekfotókat találtunk. A link mögött viszont a Cirrus van, ami rögzíti az IP-címüket.
  – Remek – vágta rá Elke. – Akkor csinálni kell fotókákat szexi kislányróla, vagyis én. Ráér, ha csak reggel indulom magamat Párizsbele?
  Kissy vigyorgott. Pontosan tudta, miért nem vesz hirtelenjében Elke tudomást Françoise-ról, aki semmivel sem kevésbé szexi. Mert ő már itt van, és ha őt fotózzák, akkor neki, Elkének nem kell idejönnie.
  – Egyáltalán nem gondoltam valódi fotókat fölrakni – felelte a mikró.
  – Pedig szükség lesz rájuk – mondta Nimby. – Ha csak hibaüzenet jön vagy ilyesmi, gyanút foghatnak. De annyira nem sürgős. A hétvégén csinálunk néhány sorozatot rólatok, jó? Hozhattok fürdőruhát, bár a shindyknek jó lesz anélkül is.
  – És neked a füled nélkül?! – csattant föl Françoise. – A késemet is viszem!
  – Csigavér, egérkék – felelte Vanessa, akinek pedig sokkal több oka lett volna Nimby vérét kívánni. – Nem fotózunk le senkit és nem bántunk egérfüleket. A netről fogunk beszerezni fényképeket, rákeresünk olyasmikre, hogy gyerek fürdőruhában.
  – Ezt rám bízhatod – mondta Nimby –, van ízlésem a fiatal nőneműek szépsége terén.
  Vanessa olyan kedvesen mosolygott az egerére, hogy Kissy önkéntelenül arra gondolt: lám, a srác egy bókkal kibulizta, hogy ő keresgélhessen fürdőruhás kislányokat.
  – Nagyszerű, egérke – mosolygott Vanessa tovább, de a tekintetében ott volt az a csillogás, amitől Kissynek összekoccant a foga –, örülök, hogy értesz hozzá. De aztán jól nézd meg, hogy tényleg szépek legyenek!
  Kissy sóhajtott. Értette. Ha Nimby túl sokáig nézegeti a kislányokat, a hétvégén már cipősdobozban temetik a kertben.

A két shindyvel indított magánbeszélgetéseknél csendes riasztást állítottak be – ha válaszolnak, biztosan csupa olyasmit írnak majd, amitől a Cirrus elsikítja magát, de egyelőre nem valószínű, hogy ebből bármi lényeges kerekedne ki. Ráérnek elolvasni. És rá is értek, mert Krapulax első üzeneteiben semmi különös nem volt, átlagos ismerkedő duma; annyi volt benne a speciális, hogy szavát vette Nimbynek, hogy nem zsaru. Nimby az óraközi szünetekben felelgetett neki, többszörös áttétellel: Krapulax üzeneteit a Cirrus írásban, de morzéban kódolva továbbította a Jerry rendes üzenőfelületére, az elején a szokásos azonosítókkal, Nimby szintén írott morzéban válaszolt, amit a Cirrus áttett rendes ábécébe, aztán a Facebook-gatewayen keresztül mobileszközről érkező üzenetként küldte el. Tökéletes őszinteséggel állt a válaszban, hogy Nimby nem zsaru. Tényleg nem.
  A másik pasas egyelőre nem válaszolt.
  Kissy, mint sok év óta majdnem minden óraközi szünetben, kémia után is elővette a telefonját és benézett a felületre. Két új üzenetváltást talált Krapulaxszal, de ezeknek se volt még jelentőségük; Nimby elmondta, hogy a munkahelyén van, és csak időnként tud ránézni a mobiljára, amikor mások nem látják. Ami színigaz volt, annyi eltéréssel, hogy az osztály nagy kivetítőjén is folyhatott volna a beszélgetés, akkor se értett volna senki egy árva kukkot se. A shindy kérdésére adott válasza viszont száz százalékban igaz volt: idegenek nem férnek hozzá, titkosítva van. És tényleg. Valamelyik nap Jeannette otthon hagyta a telefonját és megkérte őket, adjanak kölcsön egyet, amíg hazaszól. Kissy is automatikusan nyújtotta a sajátját, amire Jeannette nevetett, Stéphanie-ét vette el, Kissynek pedig azt mondta, ugye nem hiszi, hogy közönséges földlakók elboldogulnának az ő telefonjával. Muglik, gondolta Kissy, de ezt nem mondta ki.
  A beszélgetés a következő szünetre kicsit megélénkült. Nimby azt írta nekik, némelyik üzenetére félórás késleltetést rak – milyen jó, hogy a Cirrus ezt is tudja –, hogy ne mindig pont az iskolai órák ritmusában kövessék egymást. Mialatt Kissy földrajzon volt, Krapulax részletes leírást küldött a vágyairól, amire válaszul Nimby rögtön a szünet első percében megírta a sajátjait – vagyis elküldte a leírást, amit Vanessával még előző este készítettek és eltettek a Cirrus üzenettárolójába. Kettő volt belőle, azonos tartalommal, de más megfogalmazásban, a két shindy számára, akik esetleg máskor is beszélnek és hátha összehasonlítják, elvégre paranoiásnak kell lenniük. Ha valóban shindyk.
  Nagyszerűen egymásra találtak. Mindketten a vetkőztetős fajta shindykhez tartoztak, vagyis arról ábrándoztak, hogy valami nyilvános, de elhagyatott helyen találkoznak egy gyerekkel és levetkőztethetik, de itt filmszakadás volt, egyikük se vitte tovább a tervezgetést. Ők azért nem, mert előbb látni akarták, hogy milyen típusú shindykkel van dolguk. Különbség volt viszont, hogy Krapulax kedvencei a tíz év körüliek voltak, Nimby – illetve Michel Toulemonde, most éppen így hívták ezt az accountot – viszont a tizenkét éveseket preferálta. És ő nem nyilatkozott arról, hogy már elkövetett-e bármit valóban, Krapulax viszont elbeszélő múltban fogalmazott, úgy lehetett érteni, hogy igen. A részleteket később kell majd kiszedni belőle.
  Egyáltalán nem lehetett sejteni, hogy ez valaha összejön-e. De utolsó óra előtt Kissy már vibráló fülekkel olvashatta Krapulax beszámolóját egy esetről, amikor egy erdőszélen levetkőztetett egy piros ruhás kislányt, és itt nem volt filmszakadás, elmesélte a folytatást is. Nem merte megerőszakolni, nehogy azonosítsák, de alaposan kihasználta a helyzetet.
  Nimby utasította a Cirrust, hogy a szöveg rendes ábécével írt változatát küldje el Castelli emailcímére. Félóra múlva ott volt a válasz, amit a Cirrus lelkesen belemorzézott Kissy matekórájának kellős közepébe:
  „No mi van, megtaláltátok a chartres-i szatírt?”

Kissy úgy ugrott föl a hangos csipogásra, mint egy rugós játék kisegér. Aztán meg is állt. Castelli most nem vár tőlük azonnali telefonhívást, különben ő maga kezdeményezte volna. Nem kell sietni. Az üzenetet az egész csapat veszi.
  Az osztály dermedten várta, hogy mi lesz. Nem úgy a tanár. Elsejétől új matektanárjuk volt, Jacques Rostand, de ők csak Cyranónak hívták. Talán mert nem volt benne semmi cyranós. Ő még nem volt tanúja Kissy rendszertelenül bekövetkező riasztásainak. Először rászólt Kissyre, valamit magyarázott is, de ő nem figyelt, az üzenetet hallgatta, ami még tartott, amikor Cyrano odaszáguldott hozzá és szövegelni kezdett. Kissy továbbra is az üzenetre koncentrált. Nagy fülei észlelték több osztálytársa hangját, amint a tanárral beszélnek, de a szavaik nem jutottak el a tudatáig.
  – Igen? – nézett körül, amikor a Cirrus elhallgatott.
  A tanár dühösen fújt egyet.
  – Elmondaná, hogy mi volt ez?
  – Egy üzenet, tanár úr…
  – Üzenet! És mégis miféle üzenet?
  – Sajnálom, de nincs jogom válaszolni magának – felelte Kissy annak a kisegérnek a nyugalmával, aki tudja, hogy a cicának túl vastag a mancsa, nem fér be az egérlyukon.
  – Tessék?!
  – Az üzenet tartalmáról nem adhatok felvilágosítást – közölte Kissy lassan, tagoltan. Közben felkészült a harcra.
  – S ki tiltotta meg?
  – Hát… – Kissy zavarba jött, mert senki nem mondta neki konkrétan, hogy erről az üzenetről nem beszélhet – voltaképpen senki, de…
  – Akkor halljam, mi állt benne!
  – …de a nyomozás érdekei teljes titoktartást kívánnak.
  – Miféle nyomozás?
  – Erre nem válaszolhatok.
  – Úgy. Hát az iskola rendjének is megvannak az érdekei. Kérem azt a telefont.
  Kissy lassan megcsóválta a fejét.
  – Nem adhatja oda – szólalt meg Stéphane –, mert mindig elérhetőnek kell lennie, ha jönne egy riasztás.
  – Riasztás – mondta a tanár fagyos gúnnyal. – Talán magát hívják a tűzoltók helyett?
  – Ezt próbáltuk elmagyarázni az előbb – felelte Jean ingerülten. – Pedofil bűnözőkre vadásznak.
  – Bűnözőkre. Hát a rendőrségről hallottak-e már?
  – Ők másképpen csinálják – felelte Kissy. – Nekünk is megvannak a magunk módszerei.
  – Értem. – Cyrano elindult vissza az asztalához. – Most majd alkalma lesz megismerkedni velük, mert följelentem az iskola működésének megzavarásáért. Ez ugyanis közintézmény, Chaton, ha nem vette volna észre.
  – Nyugodtan – felelte Kissy. – Tudja mit, javasolok egy rendőrt, akinél megteheti a feljelentését. Castelli felügyelő, nizzai kapitányság.
  – Miért éppen Nizza?
  – Mert ő küldte az iménti üzenetet.
  A tanár nem hitte el.

– Nos – mondta madame Deseille –, olyan valóban előfordult már, hogy idehozott egy rendőrt.
  – Igazán? – érdeklődött Cyrano.
  – Egy csomagot adott madame Montefiorinak, hogy tegye be a páncélba. Amikor kérdőre vontam, csak annyit volt hajlandó mondani, hogy bűncselekménnyel kapcsolatos és a rendőrségre tartozik… és a kívánságomra idehívott egy rendőrtisztet.
  – S mi volt a csomagban?
  – Azt mindmáig nem tudom. A rendőr beszélt vele, aztán annyit mondott nekem, hogy Chaton igazat mond, és távozott.
  – Igazolta magát?
  – Hogyne.
  Kissy szótlanul hallgatta a beszélgetést, közben pedig egy másikat olvasott a telefonján. Nimby nagyon okosan, finoman közelített, apránként faggatta ki a pasast. Legnagyobbrészt arról beszélt, hogy ő mikre vágyik gyerekekkel, Krapulax ezekre válaszolt.
  – És azelőtt is rendszeresen előfordult, hogy így megzavarta az órát?
  – Igen.
  – Nem – pillantott föl Kissy. – Rendszertelenül fordul elő.
  S visszatemetkezett az olvasmányába.
  – Mit olvas, mialatt mi magáról beszélünk? – kérdezte Cyrano.
  – Sajnos nincs jogom válaszolni magának.
  – Ki írja ezeket a kódolt üzeneteket?
  – Sajnos nincs jogom válaszolni magának.
  – Hogy érti azt, hogy „nincs joga”?
  Kissy fölnézett, egyenesen a tanár szemébe.
  – Monsieur Rostand. Jelenleg egy veszélyes bűnöző után nyomozunk. A rendőrség már bekapcsolódott az ügybe. Ezekben az üzenetekben a nyomozás részét képező, bizalmas adatok vannak. Azért vannak kódolva, hogy senki ne férhessen hozzájuk. Én nem vagyok rendőr és nem tettem esküt a titoktartásra, fogalmam sincs, hogy mit csinálnak velem, ha bármit kiadok magának – biztos nem köszönik meg, de engem nem ez érdekel. Hanem hogy ha az adatok nyilvánosságra kerülnek, akkor ez a bűnöző megúszhatja büntetlenül. Ez érdekel. Ezért nincsen jogom válaszolni magának.
  A tanár hümmögött.
  – Mit tenne, ha felkérném, hogy szolgáltasson erre valami bizonyítékot is?
  Kissy válasz helyett kopogni kezdett a telefonon, anélkül hogy ránézett volna, Cyrano szemébe nézett és azt kívánta, bárcsak kék szeme volna. Elindította a telefonprogramot, belépett a keresőbe és lekopogta az első négy betűt. A telefon csipogásokkal válaszolt mindenre. Kissy utolsó kopogásaira válaszul megszólalt a csengetés búgása. Azonnal felvették.
  – Bouriant tábornok irodája – mondta egy női hang.
  – Jó napot – felelte Kissy. – Kissy Chaton vagyok a Jerry Alapítványtól. Beszélhetek a tábornok úrral?
  – Milyen ügyben keresi?
  – Jelszó: Centauri.
  – Megadná a számát?
  – A tábornok úr már tudja a számunkat.
  – Feljegyzem, hogy visszahívást kérnek. Lenne szíves a nevét még egyszer?
  – Chaton, C-H-A-T-O-N.
  – Köszönöm. Visszhall.
  – Köszönöm – felelte Kissy, és letette. – Ennyit tudtam tenni pillanatnyilag, monsieur Rostand… hacsak nem kívánja, hogy fölhívjam Lemire ezredest is.
  – Ez egy igazi tábornok? – kérdezte Cyrano kis szünet után.
  – A legigazibb. Ha látta volna, milyen főtiszti nyugalommal fogadta, amikor arra tért haza, hogy porrá zúztuk a gyönyörű verandáját és megkéselt banditák hevernek mindenfelé…

De a tábornok helyett a titkárnő telefonált órákkal később, amikor már az összes egér otthon volt, Cyrano pedig szavát vette Kissynek, hogy hoz neki valami bizonyítékot mindarra, amit összehordott. Még nem tudtak a problémájával foglalkozni, Krapulax kötötte le a figyelmüket.
  – Jó estét, Irène Duclos vagyok, Bouriant tábornok titkárnője. Madame Chatont keresem.
  – Madame Kit?… – hökkent meg Kissy.
  – Téged, te mamlasz – felelte Vanessa.
  – Nem Jerry Alapítvány? – tudakolta a telefon.
  – Jaj, dehogynem… én vagyok Chaton, de csak mademoiselle.
  – Elnézést. Sajnos a tábornok úr azzal bízott meg, hogy mondjam le a megbeszéléseit. Igazán sajnálom.
  – Adj be a vonalba – kérte Vanessa. Kissy lenyomta a gombokat. – Jó estét, Duclos kisasszony, megismeri a hangomat?
  – Ööö… nem. Kivel beszélek?
  – Gondoljon erősen üvegszilánkokra. Sok-sok üvegszilánkra.
  – Jaj, Vanessa, te vagy az?
  – Én, és nehezményezem, hogy nem jegyezte meg az alapítványunk nevét, Duclos kisasszony. Kénytelen lesz átjönni egy forró csokira, s amíg azt megeszi, egyfolytában ismételgetem.
  – Nagyon kedves meghívás, el is megyek, ha tudok. Mit tehetek értetek?
  – Tömör leszek. Szükségem van egy papírra, amin Michel bácsi kijelenti, hogy á ő egy tábornok, bé ismeri Kissyt, cé Kissy egy fontos nyomozáson dolgozik, dé az ezzel kapcsolatos összes információ titkos. Holnap reggelre szeretném.
  – Lehetetlen, Vanessa. A tábornok úr külföldre utazott… illetve… csak az ő aláírása jó?
  – Tőlem lehet a belügyminiszter is, csak pecsét is legyen rajta.
  – Megpróbálom, Vanessa. Futárral küldethetem, ha kapok egy címet.
  – Egyenruhás futár lesz?
  – Persze, motoros rendőr.
  – Helyes, akkor címezze Cyrano tanár úrnak a Suger iskolába, Vaucresson.
  Kissyből kipukkant a nevetés.
  – Nem Cyrano! Az igazi neve Jacques Rostand!

Castelli még délután elküldte a chartres-i szatír teljes aktáját. A kislány vallomása, vizsgálati jegyzőkönyv, orvosi látlelet, fantomkép a tettesről, újságcikkek. Az ügy referense Hélène Rosier nyomozó, chartres-i kapitányság, telefon, fax, email. Castelli nem ismerte sem a nyomozót, sem az ügyet, hiszen több száz kilométerre tőle történt – és két évvel ezelőtt. Yvette La Salle kilencéves volt, amikor a szatír molesztálta, ma tizenegy. Az ügyet a számítógép találta Krapulax elbeszélése alapján. Azt, hogy Yvette piros ruhát viselt, rajta és az anyján kívül csak három rendőr tudta – és a tettes. A sajtót ebbe nem avatták be, egyike volt az olyan körülményeknek, amikkel meg lehet fogni az elkövetőt. A gyanúsított belezavarodik a sok-sok hazugságba, kérdésbe, válaszba, és egyszer csak elmond valamit, amit csak a tettes tud.
  Az alapítvány figyelemmel kísérte a szakirodalmat, főleg filmen, és jól emlékeztek az olyan esetekre, amikor a fotóművész egy pillanat alatt rájön, hogy Columbo hamisította meg a bizonyítékot, az eredeti fénykép sajnos megsemmisült – nem semmisült meg, mondja diadalmasan, ez a típusú gép megőriz egy másolatot, és lekapja a polcról azt a fényképezőgépet, amit a tettes használt a gyilkosság színhelyén, és ő soha nem láthatott… volna.
  Aha, tényleg csinos volt benne, nem is akartam elszakítani. Ha szakadt ruhában megy haza, fölfigyelnek rá, főleg hogy piros. Ezen a mondaton bukott le a chartres-i szatír. A gép megtalálta a piros ruhát a nyilvántartásban. Már csak az embert kellett megtalálni Krapulax neve mögött. Rosier nyomozó időközben nyugdíjba ment, ezért Castelli elkérte az ügyet és megkereste a Facebookot, hogy adják ki az adatokat. De persze időbe telik, amíg reagálnak.
  És nagy kérdés, hogy akkor mi lesz. Mert a Jerry le merte volna fogadni, hogy Krapulax olyan telefont használ, ami nem névre szól, vagy valaki egész máséra, és a GPS semmiképp sincs rajta bekapcsolva. Legfeljebb a cellaadatokat tudja megadni a Facebook, de minden cellában ezrével hemzsegnek az emberek.
  – Már nem élünk a kétezres években, tábornokom – mondta Nimby olyan hangon, mintha azok az évek századokkal ezelőtt tűntek volna tova. – Valaha nagyon egyszerű volt. Tudtad az IP-címet, hát megtudtál mindent. Ma ezer módja van, hogy az ember elbújjon.
  – Tudom, de annak is ezer módja van, hogy megtaláljuk. No, mennem kell. Jó volt veletek dumálni, srácok. Sziasztok.
  Castelli kilépett, a Jerry pedig felkészült Krapulax fölkutatására.
  – A Fokhagymára mindenképpen megpróbáljuk becsalni – mondta Vanessa –, de megcsináljuk a Toron kívüli fürdőruhás oldalt is. Ez Nimby feladata lesz.
  – És ki kell dolgoznunk egy fizikai csapdát – bólintott Jennifer.
  – Benne kis tüskösegér Mézescsuporokkal?! – ragyogott föl Elke szeme.
  – Anélkül aligha – nevetett rá Jennifer.
  – Jó. Kell piros ruha, mint korábbi kislánynak, hozzá fölveszek legszebb mosolyomot és legnagyobb füleimeket. Szia, nagymama, miért ilyen nagyok neked szemjeidek? Hogy jobban téged megnézhetjelek! Miért ilyen nagyok neked füleidek? Hogy hallok téged jobban! Miért ilyen lapos neked orrod és vérező?! De hisz nem is. Akkor majd most!
  – Chartres – mondta Niala. – Hadd látom. Hol is van az a hely, ahol Masoudi doktor barátja kölcsönadott volna egy házat?
  – Étréchy – kereste ki Nimby villámgyorsan az archívumból, és már nézte is a térképet. – Chartres-ból hatvan-egynéhány kilométer a sztrádán.
  – Ez kell nekünk, egérkék. Szervezzünk csapdát abba a házba.
  – De hisz a kulcsot meg mindent rég visszaadtunk – felelte Kissy.
  – Ez mellékes, hiszen úgyis engedélyt kell kérnünk – mondta Niala. – Ha megkapjuk, kulcs is lesz hozzá. Milyen jó, hogy az igazgatód szóba hozta azt a borítékot, arról jutott eszembe, hogy Chartres közelében kell lennie. Kissy, valamikor majd beszélj az ügyvéd úrral, légy szíves.
  – Vedd föl hozzá a legszebb füleidet – tanácsolta Françoise.

Reggel Kissy már az aulában összeakadt Cyranóval, aki melléje szegődött, barátságosan üdvözölte és megtudakolta, mit remélhet a kívánsága teljesítéséről.
  – Időbe telik, tanár úr, de meglesz – baktatott Kissy az osztálya felé.
  – Sajnos a türelem sose volt nagy erényem.
  – Szegény ember – mondta Kissy részvéttel. – Sok nehéz órát élhet át.
  S nyugodtan továbbhaladt, otthagyva az elképedten megtorpanó férfit. Csak második óra után látta viszont; Cyrano kereste meg, egy papírlapot tartott a kezében.
  – Óra közben hívtak ki, hogy egy motoros rendőr keres. Ezt kaptam tőle. Elég sajátos.
  Kissy igyekezett úgy tenni, mintha a vigyor arcberendezésének normális részét képezte volna, de érezte, hogy nem sok sikerrel.
  – Kissy Chaton az maga?
  – Én – rebbent meg Kissy füle. Madame Duclos-nak senki se szólt, hogy neki nem ez a hivatalos neve.
  – S ki ez a százados?
  – Fogalmam sincs – vallotta be Kissy büszkén. Egy vadidegen rendőrtiszt az ő néhány szavára – meg Duclos asszonyéra – kiadott egy pecsétes papírt arról, hogy ő a jók csapatában játszik. – Nyilván a tábornok urat helyettesíti.
  – Nyilván – bólintott Cyrano elgondolkozva. – Mit is mondott, hogy hívják azt a felügyelőt?
  – Castelli.
  – Értem – felelte Cyrano, és még bizonyára mondott volna valamit, de csengettek. – Hát jó.
  Aznap már nem találkoztak. Este hívta föl őket Castelli azzal, hogy egy tanár kereste az irodájában, mert egy diákja állítólag együtt nyomoz vele.
  – Mire te? – kérdezte Vanessa.
  – Elmondtam neki, hogy vagy egy tucat diák van az alapítványban, akikkel együtt dolgozom.
  – Mire ő?
  – Azt mondta, hogy a nyomozásunk zavarja az óráit. Ezt sajnáltam, de volt már úgy, hogy életveszélybe került gyerekeket tudtunk azért megmenteni, mert ti bármikor elérhetőek vagytok, ezért én nem tartok nagy kárnak egypár matekórát. Nem örült, de ez az ő gondja. No, erről eleget beszéltünk, halljuk, ti mit végeztetek.
  – Krapulaxszal nem jutottunk előbbre – kezdte Nimby –, csak pár mondatot váltottunk, aztán valami dolga volt. De elkészült a fürdőrucis gyűjtemény, akarod látni?
  – Kösz, elvagyok nélküle. És azt mondtátok, hogy újabb csapdát terveztek?
  – Igen – felelte Kissy, hiszen ezt a részét ő intézte. – Már folyik a házkölcsönzés szervezése.
  – Nem bíztok a fürdőruhás kislányokban meg a hagymás oldalatokban?
  – De. Fokhagyma, egyébként. De minél több vasat kell a tűzben tartani.
  – Értem. Hogyan indul be a csapda?
  – Hát gyerekrablással, mint Senlis-ban. Gyerekek nélkül minek menne oda?
  – Engem és Françoise – kottyant bele Elke.
  De mégse rabolnak majd gyereket. Ezúttal Georges-tól jött az ötlet: vigyenek magukkal olyan gyerekeket, akik önként mennek. Láttak már, sőt pofoztak is olyan gyereket, aki pénzért hajlandó lett volna shindyvel. Használják föl az ötletet.
  Az alapítvány megszavazta. Ha sikerül megszerezni a szükséges engedélyeket a háztulajdonostól és a rendőrségtől, és ha Krapulax rááll a dologra, akkor nem rabolják el Elkét és Françoise-t, hanem fizetnek nekik.
  A két kislány azonnal megszabta a tarifát. Fejenként egy letéphető shindyfülért bármire hajlandók.

Nimby nemrég beszerzett egy nagy halom színes filctollat, lemosható tintával, meg rengeteg tarka hűtőmágnest, főleg betűket és számokat, de egérfigurák is akadtak köztük, és kis mágneses képkeretek, amikbe bármilyen fotót be lehetett rakni. Meg persze sok olyan is, aminek nem vették hasznát, alpesi táj meg focilabda. Mindhárom főhadiszállásra jutott belőlük; a Jerry-felület üzenőfala persze kétségtelenül praktikusabbnak bizonyult, hiszen címzetteket lehetett megadni, rengetegféle riasztást beállítani, dokumentumok sokaságát csatolni – de azért megesett, hogy ezt is használták. Most is. Pénteken a mindenfelől összesereglő kisegerek mágneses jelzést találtak a konyhai hűtőn. Françoise kezdte elsőként tanulmányozni, mert az elsők között érkezett és mert az üzenet két képkerettel kezdődött, amikben a saját arcát és Elkéét találta. Aztán egy olló alakú hűtőmágnes következett, majd két kis kockamágnes, amik alá egy-egy szál szürke fonal volt becsíptetve.
  Persze hogy Françoise nem lett volna önmaga, ha nem veszi észre azonnal, ahogy belép a konyhába – azt is észreveszi, ha Macskának új frizurája van. És még szép, hogy megfejtette. Pár perc múlva már jött is az üdítős palackokkal, amikért a konyhába ment, és megkérdezte:
  – Miért kell Elkének meg nekem lenyisszantani a farkincánkat?
  – Mert azt mondtátok, hogy két shindyfülért bármire hajlandók vagytok – felelte Kissy szigorúan.
  – Sokallod vagy kevesled? Kevésnek nem tarthatod, Krapulaxnak úgysincsen több füle.
  – Nem erről van szó. Ti csak ne legyetek hajlandók bármire.
  A kislány csípőre tette a kezét.
  – És ha jóképű?!
  Kissynek eszébe jutott Senlis, Masszív és a féltucat kisegér–shindy keverék. Sóhajtott.

Szombat reggelre lehűlt az idő, párás, nyúlós lett a levegő. Vanessa reggel egy darabig csípőre tett kézzel nézte az ablakból, aztán azt mondta:
  – Hát jó. Ezzel nincs mit tenni. Sajtleves, milánói makaróni, sült alma.
  Kissy bambán nézett utána, amint a mikró besétál a konyhába – reggelit készíteni, hiszen előbb az következik. Aztán gyorsan elindult ő is, hiszen a konyhába van beosztva, de ekkor megszólalt a telefonja. Solange volt, azt tudakolta, ráérnek-e, mert elhozná a pasiját bemutatni.
  – Mikor? – dugta ki Vanessa a fejét az ajtón.
  – Kora délután… még nem tudom pontosan.
  – Kettőkor ebédelünk, addigra legyetek itt – adta utasításba a kislány, és visszament.
  – De hát mi nem ebédre… persze, tudom, Vanessával őrültség vitatkozni. Jó, ott leszünk és köszönjük.
  Kissy elégedetten ment segíteni.
  – Nocsak, Krapulax – mondta Nimby pár perccel később, amikor Kissy már mély átéléssel szeletelte a paradicsomot.
  – Mit ír? – tudakolta.
  – Csak kérdezi, nem vagyok-e online. Az vagyok?
  – Persze, miért ne?
  Nimby jóváhagyólag cincogott egyet, s a délelőtt hátralevő részében végig a shindyvel diskurált. Éppen reggeliztek, amikor sikerült eljutniuk a fürdőruhás lányokig. Krapulax küldte az első linket, Nimby pedig elégedetten kattintott rá.
  – Így már nem foghat gyanút, amikor válaszul megkapja a mi linkünket. A képeit pedig eltesszük csalinak egy későbbi shindy számára.
  – Charlie Papa? – tudakolta Françoise tele szájjal.
  – Dehogyis. Teljesen normális Alpha Novemberek. – Nimby csettintett a nyelvével, Vanessa keze pedig elindult az asztalon fekvő konyhakés felé. – Úgy értettem, nagyszerű, hogy ilyen sok hasznos képet kaptunk.
  – Reméltem is – felelte a mikró. – Elküldöd a linket?
  – Majd később. Egy igazi shindy nem válaszol egyből, alaposabban átnézi a képeket. Addig elmesélhetnéd, hogyan készült ez a szendvics és miért volt ilyen kicsi.
  Vanessa mosolygott és készített neki még egyet.
  Pár órával később a csapat megint a konyhában volt és szorgoskodott. Isabelle néni szigorú szabályainak megfelelő öltözékben, mint mindig. Teljes létszámban, mert az ebéden is dolgoztak, Krapulaxon is, meg Solange-ékat is várták, ezért Nimby kirakott hat táblagépet a konyha és a nappali különböző pontjaira, amikről Elke nézett rájuk, ő pedig mindenféle irányokból láthatta őket. Kissyt például zöldségtisztítás közben.
  – Ez nagyon így vacak, hogy nem tudok segítek nektek – jelentette ki. – Hogy lehet, hogy kisegérek bárkit bármire tudunk beszélni, csak nekem nem szüleimeket, költözzük Franciaország bele magunkat? Most tudnék fölragad késet és gyilkoljam répákokat, így meg csak tudom biztatok Kissyt – hirtelen dalolni kezdett valami ismeretlen nyelven, elmélyített hangon – eej, úhnyem! eej, úhnyem!
  Néhány egér elnevette magát, de Kissy azok között volt, akik értetlenül néztek a képernyőre.
  – Ez a volgai hajóvontatók dala – magyarázta Niala. – Annyit jelent, hogy hórukk.
  – Miért kell vontatni a hajókat? – kérdezte Vanessa; úgy látszik, orosz szakértőjük egyetlen hajóvontatóval se találkozott a panzióban.
  – Már nem kell, de régen nem volt motor, és árral szemben a bárkák nem tudtak úszni. Úgyhogy kötéllel vontatták őket a partról. Répát tisztítani könnyebb. Zsebike, hisz látod, nekünk se jut mindenkinek munka.
  – Zsebike mindig talál munkákokat. Ha mást nem, megdögönyöz kiskuuuu… Fognak mindjárt ám csöngetni.
  Kissy értetlenül nézett a képre, alighanem többen is. Nimby vigyorogva kelt föl.
  – Ja, elfelejtettem szólni. A biztonsági kamerákat rácsatlakoztattam a Jerryre, Elke most a kapu elé is lát.
  S ment beengedni Solange-ékat. Bocsánatot kértek, amiért korábban jöttek, de Solange-nak régebbről volt egy ígérete Kissytől, hogy egyszer láthatja Vanessát főzni, sőt kuktáskodhat is. Kissy nem emlékezett ilyesféle ígéretre, de Vanessa bólintott, persze hogy láthatja, és felkockázhatja a zöldséget.
  Nem sok értelme lett volna a hagyományos vendégfogadás ceremóniáival kísérletezni ott, ahol Vanessa éppen konyhatündérkedik.
  Solange pasiját Jérôme-nak hívták. Jérôme Tarassov. Átlagos külsejű, barátságos pasi volt, Kissyben valami olyanféle benyomást keltett, mint aki nagyon hálás valamiért, de nem tudja, hogyan fejezze ki. Persze. Amíg ők össze nem kerültek, a Jerry tartotta el Solange-ot, és azzal a pénzzel mindmáig tartozik, mert még mindig nem beszélték meg, mi legyen vele. Az eredeti megállapodás szerint Solange csak akkor fizeti vissza, amikor már keres – de még mindig nem keres.
  Amíg a sajtleves készült, beszélgettek, dolgoztak, sírdogáltak a fokhagyma fölött. Vanessa talált munkát Jérôme-nak is, aki nem szeretett volna tétlenül ülni, és kijelentette, hogy remekül ért a milánói szószhoz.
  – Akkor csak csináld – mondta a mikró, és megrendelte Angélique-től a gombát, vörös- és fokhagymát, olajat, gépsonkát, sűrített paradicsomot. A fűszertartót is megmutatta a férfinak, és elővett egy tekercs alufóliát. – Ideje dolgozni az almán is, egérkék.
  Jérôme üzletember volt, beruházásokkal foglalkozott, és – ez most derült ki – anyáékat is ismerte. Egyikük cégével sem volt közös üzlete, egy-két konferencián futottak össze.
  És volt két gyereke. A fiú tizenöt lesz, a lány tizenhárom. Solange meg tizennyolc.
  – No igen… ebből akár lehetnének gondok. De azt hiszem, összeszoktunk. Persze nem az anyjuknak tekintik Solange-ot, hanem a barátnőjüknek, de ez is rendben van. Voltaképpen ezért jöttünk.
  Az egerek sorban átváltoztak nagyfülű kérdőjelekké, farkincával.
  – Igen – mosolygott Solange. – Meg szeretnénk hívni titeket a gyerekek iskolájába.

– De hisz van nekünk sajátja – cincogta Elke. – Mindenkinek, csak maxiknak persze nem.
  – Nem tanulni – felelte Solange. – Előadást tartani.
  – Szent merevlemez, miről? – döbbent meg Nimby.
  – Arról, amit csináltok. Nézzétek. Jérôme volt felesége tanárnő abban az iskolában, ahova a gyerekeik is járnak. Meséltem rólatok a gyerekeknek is, neki is, és kíváncsiak rátok. És főképp szeretnék megismertetni a gyerekeket a munkátokkal, ahogy vadásztok a bűnözőkre…
  – …hogy megtanulják – folytatta Vanessa –, hogy milyenek a shindyk, mit akarnak, hogyan lehet fölismerni őket, védekezni ellenük…
  – Pontosan – bólogattak azok mindketten.
  – De hisz ez remek ötlet – mondta egyszerre töméntelen kisegér.
  – Örülök, hogy így látjátok – söpörte Jérôme fazékba a felszeletelt gombát. – Mindig is fontosnak tartottuk a volt feleségemmel, hogy a gyerekeket fölkészítsük az élet veszélyeire. Nem foghatjuk mindig a kezüket.
  – De nem lehet ez az előadás megtartsátok – riadt meg Elke.
  – Miért, mi baj? – nézett föl Solange.
  – Az, hogy ő nincsen itt – felelte Kissy.
  – Ez az! Vörös hajú nordnémet zsebike nem vanna ott, ha tartsátok előadásat.
  Niala leszamarazta.
  – Szamár. Az iskolába ugyanúgy el tudunk vinni gépen, mint ide a konyhába.
  – Szamárnak is nagyok vannak fülkéi, az nem baj. De hogyan megmutatom gépen shindy lába közé rúgások, célbalöv, késdobál, shindyet orrbarúg, krumplival föltálal?
  – Ilyet mi nem tervezünk… – kezdte Solange.
  – Márpedig shindy köret nélkül nem jó. Hiszjed ezt el kicsi zsebikének.
  – Rendben. Elhiszem. De mi arra gondoltunk, hogy ti csak beszélnétek a munkátokról, gyakorlati demonstrációt nem készülünk tartani.
  – Hát márpedig legkíváncsiabbak gyerekek lesznek csakis a gyakorlati Demonstration, ezt is elhiszheted kicsi zsebikének. Legcélszerűebb előtte egypár shindyet megfogjunk lesz, használni mint olyan baba, akit mérnökek beültetnek autóba, autó nekirohan falnak reccs, babát kiveszik és eltemet, és következő autó lehet megint biztonságosabb. Mikor legyen a Demonstration? Akkorig nekünk shindyeket kell megfogunk. Vagy börtönből kölcsönkérni persze.
  Kissy képzeletét teljesen rabul ejtette a gondolat, hogy az autógyári tesztbabát a törésteszt után eltemetik. Honnan szed ez a gyerek ilyeneket?
  – Nem tudom, mikor tarthatjuk meg, Elke. – Solange-nak sikerült kiválasztania az érdemleges kérdést a csapongó képzelettel előadott szóáradatból. – Még meg kell szervezni, időpontot találni, nyilván olyat, ami nektek is megfelel…
  – Gondolom, néhány hét múlva – mondta Jérôme. – Még azt is ki kell találni, hogy mit fogtok mondani.
  – Ami történt – felelte Vanessa magabiztosan. – Nincs azon mit előre kitalálni. Bemegyünk, elmondjuk, hogy mi a helyzet a shindykkel és hogy kell szakszerűen kicselezni a cicát, kicseréljük a sajtossüti-receptjeinket és kész. Mazsola, túró, citromlé, dióbél kell, meg fahéj, egérke! Ja, kristálycukor is. Egy osztag földarabolja a dióbelet és összekeveri cukorral, a másik mazsolás-citromos túrót készít. Én előkészítem az almákat, igyekezzetek, bármikor megjöhet a cica!
  – Az miért baj? – lepődött meg Jérôme.
  Solange nevetett.
  – Mert akkor nekik iszkolni kell az egérlyukba…

– Kész, fegyvert vállhoz!
  Kissy fegyelmezetten bekattintotta a závárt és a vállára billentette a puskáját. Jennifer és Pi végigment a termen és kicserélte a lőlapokat.
  – Kizárt dolog, hogy ez ne érdekelné a gyerekeket – mondta Niala. – Bár nem hiszem, hogy nekik is tarthatnánk ilyen bemutatót. Túl kockázatos. De beszélhetünk róla.
  – Milyen gyakran van céllövészet? – kérdezte Jérôme.
  – Nem elég gyakran – felelte Vanessa. – Szinte mindenkinek romlottak az eredményei, csak Kissynek és Nimbynek nem. De nekik se javultak.
  – Figyelem! – vezényelt Françoise. – Tüzeléshez készülj!
  Kissy élesítette a fegyvert, a szemével megcélozta a lőtér túlsó végében lógó papírlapot, a puska mozdulatlanul pihent a vállán.
  – Tűz!
  Kissy keze meglendült, a puska irányba fordult és már lőtt is. A papírlap meglibbent a találattól. A kereszt egyik szárát találta el, legfeljebb egy centire a középponttól. Jóváhagyólag bólintott, leengedte a fegyvert, várt. Amikor a papírlap irányba fordult, megint keresztüllőtte. Mégse hagyhatja szenvedni.
  – Csakugyan ennyire fontos a célbalövés? – kérdezte Jérôme, miután Kissy harmadikként egy telitalálatot is bevitt.
  – Ennyire – felelte tizenegy tagú egérkórus.
  – Megesett már, hogy fegyveres banditákat kellett ártalmatlanná tennünk – tette hozzá Niala. – Két alkalommal csak egerek voltak a helyszínen, egyszer mások is, köztük a szüleink meg egy csapat rendőr.
  – De mi szedtük le az ipsét – folytatta Vanessa lélegzetnyi szünet nélkül –, mert a rendőröknek éles fegyver volt a kezében, és azzal háromszor is meggondolják, mielőtt lőnek. Nekünk meg csak csúzli. Úgyhogy mi lőttünk.
  – Súlyosan megsérült? – kérdezte Jérôme részvéttel.
  – Azt nem tudjuk – vont vállat a mikró –, az minket már nem érdekel. Nem volt kötelező odamenni és gyereket rabolni, ha megtette, viselje a következményeit.
  – Kemény lány vagy.
  Vanessa bólintott. Kissy vigyorgott, aztán lehúzta a maszkját, fölkapta a puskát és célzás nélkül szíven lőtte a következő papírlapot.

– Ó, te drága ciicamiica, csak tudnám, hogy merre jársz – dúdolta Kissy, és befordult a sarkon –, nagy a füüled, nagy a foogad, s a bokorban énrám vársz.
  Összeráncolta a homlokát. Hát rímelni rímel éppen, de költő nem lesz belőle, az biztos. Nem ő lesz az az egérbárd, aki…
  – Chaton kisasszony?
  Fölkapta a fejét. A hang az útról jött, ahol egy kocsi volánja mögül Masoudi doktor nézett rá, majd elmosolyodott.
  – Igen, maga az. Nem voltam biztos benne hátulról.
  Kissy hátrébb tolta a kapucniját. – Emiatt nem látszanak a nagy füleim.
  – Ahogy mondja – nevetett az ügyvéd. – Jöjjön, szálljon be, ne fagyoskodjék.
  – De én a hipermarketbe megyek, nem haza.
  – Az sincs messzebb, no jöjjön!
  Kissy megkerülte a kocsit, beugrott és elégedetten megmozgatta gombszerű orrocskáját.
  – Itt csakugyan melegebb van. Köszönöm, hogy elvisz.
  – Ezerszer többel tartozom én magának. Az is jelentéktelen részlet, amit most intéztem el, már készültem magát felhívni, de nem jutott érkezésem. Miután meghallgattam az üzenetét, érintkezésbe léptem Djaballah barátommal. Minden el van intézve, a kulcs, a szükséges iratok otthon vannak. Mikor mennek?
  – Azt… azt még nem tudom – Kissy kicsit zavarba jött –, a páciensünk néhány napja nem hallat magáról, és nélküle nem tudunk szervezni.
  – Semmi gond. Djaballah barátom külföldön van és még jó ideig nem tér haza. Legalább két hónapig nem lesz szüksége a házra.
  – Remélem, annál jóval hamarabb oda tudjuk csalni az emberünket – mondta Kissy. – Ügyvéd urat bizonyára nem kell külön kérnem a titoktartásra.
  – Ez magától értetődik, kedves kisasszony. Mondhatni, a fejem zsong mások titkaitól, amiknek nem szabad onnan kikerülniük.
  – Akkor jó. Nos, egy régóta körözött egyént sikerült azonosítanunk netes beszélgetőpartnerünkben, akire hét év vár, ha elkapjuk.
  – Értem. Nem ma volt, amikor büntetőjogot tanultam, de ha jól emlékszem, akkor ez kiskorú elleni szexuális támadás volt, nemi erőszak nélkül.
  – Nagyon jól emlékszik, ügyvéd úr.
  Megérkeztek. Kissy megköszönte a fuvart és kiszállt. Masoudi szintén kiszállt és vele tartott.
  – No de…
  – Csak nem gondolta, hogy most magára hagyom? Idefelé csak fagyoskodott, hazafelé még cipekedni is fog.
  – De hát önnek rengeteg dolga van.
  – Hogyne. Ebből következően bármit csinálok, kétszáz másik ügynek várnia kell. Hát most majd kétszázegy ügy fog várni.
  Ezzel az ügyvéd befordult a bevásárlókocsik tárolójába és előkeresett egy érmét.

– Elsősorban az a kérdés, hogy hol tartotok az emberünkkel.
  – Délután újra beszéltünk. Határozottan rajta van az ötleten, hogy szedjünk föl egy önkéntest és lépjünk a tettek mezejére gyerekszexileg. Szerencsére elég gyáva ahhoz, hogy egyedül ne kezdjen bele, de mivel én ugye ismerek olyan helyeket, ahol vállalkozó kedvű kiscsajok szoktak megfordulni, engem szívesen követ.
  – Hm. Remélem, nem futunk megint árnyékra és nem bizonyul a shindyd kommandós őrnagynak.
  – Szó se lehet róla. Másodszorra már minimum ezredest akarunk fogni.
  Kissy fölkuncogott. A szeme a munkáján volt, de az egyik fülét rajta tartotta Castelli és Nimby párbeszédén – szerencsére az az egy is elég nagy volt. Még egyszer szemrevételezte a tálcát és jóváhagyólag bólintott.
  – Értem. Úgy néz ki, sikerül megoldani, hogy veletek tarthassak; leginkább azért, mert beadtam a feletteseimnek, hogy én tudlak benneteket a leginkább féken tartani. Úgyhogy ha agyonveritek az ügyfelünket, nekik okoztok csalódást.
  – Á, nem gond – cincogott bele Françoise. – Mi is beszéltünk a feletteseinkkel, és azt mondtuk nekik, hogy téged meg mi tudunk a legjobban féken tartani.

Szépen elterveztek mindent. A két alapvető kellék: egy vállalkozó kedvű kiscsaj és egy kégli. Nimby azt írta Krapulaxnak, van egy háza nem messze Párizstól, ott senki nem fogja zavarni őket. Lányt pedig szerez, illetve igazából már szerzett is. Megtette az ajánlatot és a kiscsaj ráállt, sőt azt mondta, hozza a barátnőjét is. Ezért a pénzért ő is benne lesz.
  Muszáj volt ezt mondani, mert Krapulax türelmetlenkedett, és attól tartottak, hogy ő szed föl vagy rabol el egy gyereket. Nimby ezért ajánlatot tett a zsebeknek.
  – Eljöttök velem és Krapulaxszal egy vad hétvégére?
  – Mi az hogy! – vágta rá Françoise.
  – Mennyiért?
  – Négyért – felelte Elke. – Tökön, gyomorjába, orrondilapít, tarkón csap.
  Nimby ezt valamilyen átszámítási kulccsal áttette készpénzre és közölte a shindyvel, hogy a két kislány fejenként egy ötösért eljön egész hétvégére, és nekik mindegy, hogy hány pasi. Ámbár még csak tízévesek és szerinte még sose voltak férfival – ő biztos benne, hogy csak a szája járt, amikor azzal kérkedett, hogy miket művelt már pasikkal az ágyban, illetve kocsik hátsó ülésén.
  – Melyikünk kérkedett ilyesmivel? – tudakolta Françoise.
  – Ha apád kérdezi, akkor Elke. Ha Johann kérdezi, akkor te. De már nem fogtok kikapni, hiszen két éve volt az egész.
  – ?!…
  – Nem akkor voltatok tízévesek?
  – Lehet több is – felelte Elke –, tizenháromok leszünk nemsoká, elég baj az.
  – No miért? – kérdezte Blanche, aki szintén vonalban volt éppen.
  – Shindyzsákmány korszakból lassan kinövjük magunkat. Sylvie például, ugye, nyolcéves kicsi egéret rabolt el engem.
  – Nem is voltál még egér – felelte Blanche.
  – Mindenki egér, akit a rossz emberek bántanak – vágta rá sokszólamú cincogás.
  – Ja igen, persze.
  – Szóval nyolcéveset. Ha most lenne rajta szabadláb, vajon akarna rablani el megint? Sokkal kevésbé vagyok gyerekebb, mint akkor.
  Azt te csak hiszed, gondolta Kissy szeretettel.
  – Ez benne borzasztó, shindységben. Pi három éve Nialável. Nimby négy a mikroegérvel. Te Georges-zsal miótától is?
  – Huszonöt éve élünk együtt.
  – Tessék, mennyi sok. De shindy? Képzeljesz el régi világot. Shindy veszi virágstrauß, bekopog, kisztihand hároméves Fräulein, ülik családdal körbeasztalt, Gugelhupf eszik, vesz kalapt, kisztihand megint, el. Négy-öt ilyen randi és Fräulein már három és fél, akkor már neki nem is érdekes. Szex pedig nuku esküvő előtt. No, ezért rabolik ma shindyk gyerekekt egyből el inkább.
  Elképesztő, gondolta Kissy, és megtörölte a szemét. Ez a tízdekás kisegér pár mondatban megvilágította a pedofil gyerekrablások társadalmi hátterét. Tudományos kutatóhoz illő logikával. Remélhetőleg soha nem lesz belőle tudományos kutató.
  – Hé, várjunk csak – mondta Françoise, amikor elült a nevetés. – Azt mondtad, huszonöt éve?
  Blanche bólintott.
  – Annyi az, akárhogy számolom.
  – Ezüstlakodalom!
  Kissynek hátracsapódtak a fülei.
  Blanche pár pillanatig gondolkodott, aztán elismerte.
  – Szentigaz.
  – És mikor van?
  – Május huszonnegyedikén – vágta rá Blanche két lánya fél másodperccel gyorsabban, mint ő maga.
  – Hoppá – mondta Elke. – C-c-c. Szóval jött gyerek egész hat nappal előtte esküvőnek, mi?
  Dőltek a nevetéstől, Vanessa is, de Kissy látta, hogy a szívfénye most is fölparázslik.
  – Rendeznünk kell valamit – jelentette ki Françoise.
  – Nem szoktunk nagy fölhajtást csinálni – felelte Blanche. – Persze… a huszonötödik azért mégiscsak különleges.
  – Egérbuli – jelentette ki Elke. – Lesz az milyen nap… Donnerstag?! Miért nem esküsztétek hétvégekor magatokat?
  – Jaj, drágám. Vasárnap esküdtünk.
  – Van ide írva pedig egész más. De nem gond, alles in Ordnung, Belmondo is megmondta. Vanessa születi magát Freitag, tehát előttenapkor összegyűl minden kisegér, beborít Vanessát virágokval füliiig, aztán nagy monstre egérbuli egész héten, végén ünnepészet házassági évfordulóról. Remek ötlet, rohanok megbeszél anyuékat!
  Fölpattant, kivágtatott, a Jerry tagjai Franciaország-szerte hallották a sikoltást, ahogy fékez a folyosón. Éppen olyan gyorsan jött vissza; Kissy gyanította, hogy a cipője talpa még füstölög.
  – De hisz ők még itthon se nem is nincsenek. Majd később. De még ma, kell villámjerrygyorsan megszervez mindent, már csak négy hónap!

Kissy még egyszer körülnézett, ellenőrizte, hogy a madame Faubourg-nak szóló feljegyzések a szokásos helyen vannak, aztán bezárta a házat, élesítette a riasztót és átiramodott a kerten. Egyedül voltak Martinnel, aki a kapuban várta, a háziállatok már Yves bácsiéknál vannak, egész hétvégén ott lesznek. Suzy őket is imádja, és így együtt lehet a fiával, Macskának meg mindegy, úgyis egyformán sértődött mindenütt.
  A sofőr türelmesen várt rájuk a volán mögött, keresztrejtvényt fejtett. A csomagokat már berakták.
  A két egér beült hátulra. A sofőr hátranézett. Civilben volt, s az autón se volt jelzés, de azért ez egy rendőrségi kocsi, a sofőr pedig nyomozó.
  – Mehetünk?
  – Mehetünk – felelték; s ezzel megkezdődött az utazás, aminek a végén egy hatalmas sajtos pizza ígérete várja őket.
  De egyelőre csak annyira jutottak, hogy álltak egy végeláthatatlan kocsisor legvégén és vártak. A sofőrök egymásnak adták tovább az infót: két kamion keresztbe fordult előttük, már mentik őket. A három sávból kettő tele volt. A belső sáv üres, és az is maradt, a hátuk mögött a közlekedésiek lezárták ezt a szakaszt.
  – Nincs valami rendőrtrükkje ilyen esetekre? – kérdezte Kissy, amikor már tíz perce álltak mozdulatlanul.
  – Hát nem nagyon. Kirakhatom a szirénát és elroboghatok a többiek mellett, aztán állhatunk a mentési terület előtt ugyanúgy. De ahhoz, hogy magukat elfuvarozzam, aligha kapnék engedélyt szirénázásra.
  Kissy sóhajtott és irigykedve nézte az ellenkező irányba vígan szaladó kocsikat. Aztán összemosódott előtte a kép, a kocsik homályosak, hullámosak lettek. Martinre nézett, de a fiú bal füle nem változott semmit. Ő a másik oldalon nézett ki éppen.
  – No tessék, még esik is – mondta a sofőr. – Remélem, nem babonásak.
  – Csak ha fekete macskát látunk – felelte Martin –, vagy bármilyen egyéb színűt.
  – Ja igen, mert maguk egerek. Hát sajtot nem hoztam magammal.
  – Mi hoztunk… azazhogy persze hátul van mindenünk a csomagtartóban.
  A mikrobusszal kellett volna jönni, gondolta Kissy. Akkor a csomagok most itt lennének az utastérben. És akkor azt Angélique vagy Pi vezette volna, vagyis előbb még meg kellett volna várni, hogy leszálljon a gépük, aztán még kijöttek volna értük Vaucressonba, aztán még elmentek volna mindenfelé a többiekért, és ha rátették volna a kereküket erre a sztrádaszakaszra, az csak több óra múlva következett volna be, amikor már rég elvontatták a szerencsétlenül járt kamionokat, és az eső is elállt! Ehelyett itt ülnek egy jelöletlen rendőrkocsiban egy jelöletlen rendőrrel, és ömlik az eső.
  Másfél óra múlva szabadultak ki a dugóból. Addigra már mindkettejüknek eléggé le volt konyulva a füle.

Délig még senki nem sejtette, hogy ma indulniuk kell. De akkor jött egy üzenet Krapulaxtól, azt írta, el kell utaznia a jövő héten, hosszabb időre, és ha a hétvégén nem tudják megcsinálni a bulit, akkor hónapokig nem lesz mód rá. Márpedig ő gyereket akar, úgyhogy útközben majd megáll valahol, ahol nem ismerik föl, és elkap egyet.
  Tizenegy ötven volt, amikor ezt Nimby elolvasta. Azonnal riasztotta a Centaurit, azaz Castellit és az egereket. A döntés percek alatt megszületett, egyelőre a felügyelő nélkül: meg kell csinálni a balhét, most a hétvégén, nem szabad várni semmire. Vanessa hazaszólt – hisz mindannyian iskolában voltak –, átszervezte a programot, mert rendesen csak később indultak volna, előbb elmennek Blanche egyik barátnőjéhez. Ez most ugrott, suli után hazamennek, becsomagolnak és irány a reptér. Elke őrült cincogásba kezdett a szüleivel, akiknek szintén volt programjuk a hétvégére, történetesen este színházba készültek az egerükkel, de az most körbe-körbe rohangászott a nappaliban és arról cincogott, hogy neki muszáj ott lenni és laposra verni Krapulaxot. Ezalatt Nimbynek időpontot kellett fixálni a shindyvel, de Castelli még mindig nem hívta vissza őket. Végül Krapulax döntötte el a dolgot. Ma este akarta.
  Egy óra volt, amikor ezt megbeszélték. Még mind iskolában voltak, az egy szem Elke kivételével, akinek kimaradt egy órája és hazavágtatott, hogy beszéljen a szüleivel. Szerencsére otthon voltak. Már éppen megkapta az engedélyt és indult vissza a suliba, amikor megtudta, hogy már ma este. Az utcáról fordult vissza, Johann akkor tette le a telefont, már megrendelte a repülőjegyeket.
  Egy óra öt perckor a Jerry Alapítvány vészhelyzeti készültséget rendelt el.
  – Vészhelyzeti készültség, emberek – közölte Vanessa az iskola folyosójáról. – Ez nem gyakorlat! Mindenki hagyja abba, amit csinál, irány haza, csomagolni, de egész hétvégére, mert még bárhogy alakulhat! Cesarét pedig elő kell keríteni, a föld alól is!
  Háromszor próbálta, de mindig foglalt volt. Akkor fölhívta Bouriant tábornokot, de nem lehetett elérni, aztán Lemire ezredest, akit szintén nem. Erre fölhívta Touzeau-t, ők is hallották.
  – Lucas, szia, de jó, hogy megvagy, azonnal elő kell kerítenünk Cesarét. Castellit!
  – Vanessa?
  – Ja, én vagyok, igen.
  – Mi történt?
  – Shindyvészhelyzet, hadd ne mondjam el most az egészet, nagyon gyorsan kell cselekednünk. El tudod érni?
  – Megpróbálom.
  Sikerült neki, fölhívta a nizzai kapitányságot és rászólt valakire, hogy robogjon oda Castellihez, akárhol is van. Öt perc múlva a felügyelő hívta őket. Nem örült, amikor megtudta, hogy estére randijuk van, de mozgósította, akiket korábban már beszervezett. Gépre ül és jön.
  Négy órakor az alapítvány és a rendőrség összegyűlt a Harminchatoson. A rendőrök ott voltak, az egerek – csak nyolcan. Elke a gépen ült az apjával, Kissyék a normandiai sztrádán egyhelyben.
  – Jól van, induljunk – mondta Castelli.
  – És velünk mi lesz?! – jajdult föl Kissy.
  – Azt nem tudom, sajnálom, de mennünk kell, egy óra az út és még be is kell rendezkednünk. Gyertek utánunk, ha kiszabadultok.
  Kissy most örült igazán, hogy rendőrségi kocsiban ül. Egy taxis hisztizni kezdett volna, hogy most még kibumlizhat Étréchybe, a rendőr meg csak sóhajtott és a saint-cloud-i hídnál lekanyarodott a partra. Valamivel hat előtt értek oda, szakadó esőben, a házból nem is láttak semmit a sötétben. Már várták őket.
  – Jó estét – hajolt be egy esőkabátos férfi. – Nyissa ki a csomagtartót, kolléga, bevisszük a holmijukat. Jöjjenek.
  Kezet fogtak a rendőrrel, kiugrottak és besurrantak a házba. A rendőr nem jött velük, megy vissza Párizsba.
  Bent meleg volt, világosság, és bár a többiek is csak alig egy órája értek ide, máris mintha minden Vanessa keze nyomát viselte volna.

Tágas ház volt, négy hálószoba, négy fürdőszoba, de nem sok keleties volt a berendezésében. Szép szőnyegek voltak mindenfelé, olyan szépek, hogy Castelli gondolkodóba esett, nem kellene-e föltekerni és biztonságba helyezni őket, mert értékesek is lehetnek. Végül a legegyszerűbb megoldást választotta, fölhívta a tulajdonost és megkérdezte. Djaballah úr elárulta, hogy a szőnyegek valóban nem tucatáruk, de olyan értéket azért mégse képviselnek. Ha le kell puffantani egypár banditát, akkor le kell, ez van, majd kitisztítják. Djaballah úr persze nem tudta, hogy csak egyetlen shindyt várnak. A bútorok és a függönyök is nagyon szépek, ízlésesek voltak, de az sem olyan érték, ami miatt aggódni kellene.
  Valójában nem változtattak semmin, mégis olyan vanessás lett már minden, mire Kissyék megérkeztek. Illetve egy helyen változtattak, az egyik szobából főhadiszállást csináltak, de az is Castelli műve volt. Rendesen dolgozószoba volt, ágy nem volt benne, csak egy íróasztal, egy ülőgarnitúra és rengeteg könyv. A bútorokat szépen fölemelték és valamivel arrébb tették le, egészen összetolva, így lett hely egy sor összehajtható tábori széknek. Vanessa ezalatt a közelben se volt, de máris az ő szelleme beszélt Castelliből, aki úgy adott parancsot a bútorok fölemelésére, hogy közölte: letépi a fülüket, ha csúsztatni merik a bútort a szép szőnyegen.
  – Bűnbarlangunk még nincsen – számolt be róla Françoise, miután összepuszilkodtak –, ez a mikrofülű nem akar csinálni.
  – Milyen fülű vagyok? – lepődött meg Castelli.
  – Mikrofülű! Egyáltalán nincsen említésre méltó füled, főleg mert nem akarsz bűnbarlangot.
  – Már elmondtam, hogy erre nincsen semmi szükség.
  – Nem érted a lényeget. Azért jöttünk, hogy a fizetett hancúrozás ürügyén a két shindy úgy megerőszakoljon mindkettőnket, ahogy tizenkét centis testmagasságon alul még senkit a történelemben. Egyrészt ehhez kell a bűnbarlang. Másrészt ez itt, mint tudod, nem Djaballah úr háza, aki nem is létezik, ez a shindynk saját háza. Teljesen kizárt, hogy disznóólat akarjon belőle csinálni, ráadásul akkor minden tele lesz vérmintákkal, amikor elvágott torokkal fetrengünk a földön. A bűnbarlangban mindent le kell takarni nejlonokkal, méghozzá duplán, mert lyukat téphetek rajta, amíg végvonaglok. Alig két óra és itt az emberünk! Muszáj nagyon gyorsan megcsinálni azt a bűnbarlangot!
  Castelli kávét kortyolgatott és jókat mulatott a szenvedélyes előadáson. Kissy próbált ugyan segíteni neki, egy jól célzott szemvillanással feltárni előtte a zsebegér pszichiátriai kórképét, de a felügyelő nem szorult rá.
  – Arra az esetre, ha bármikor a jövőben elkapnátok egy magányos pedofilt, amikor nincs jelen rendőr, elmondom, hogy a világ összes nejlonja se segít. Ha valakinek egy szobában elvágod a torkát, egymilliárd DNS-molekulát szabadítasz ki, amik közül néhány millió mindenképpen ott marad. Kicsúsznak a nejlon széle mellett, amikor föltekered, rátapadnak a ruhádra és onnan a kocsira vagy bárhová. Elég egyet megtalálnunk, és a dutyiban kötsz ki.
  Françoise megrázta a fejét, barna lófarka röpködött utána.
  – A Jerry nem nyiszál torkokat. Ha kell, bármekkora sebet örömmel ejtünk a shindyn – persze ha választani lehet, akkor minél nagyobbat –, de nejlonra nincsen szükségünk, mert utána átadjuk az illetőt a rendőrségnek és büszkén mutatjuk meg a sebeit. Hűha, bizonyítékzacskót hoztál?!
  Castelli összeráncolta a szemöldökét.
  – Mi a csodának?
  – Hát miben vigyük be a shindy lenyisszantott testrészeit?
  Kissy arra gondolt: és Elke még meg sem érkezett.

Elke hétkor ért oda az apjával, bérelt kocsin, amit betettek a garázsba; egy van már ott, de Castelli szerint a shindy úgyse fog benézni oda. Johann azt mondta, ha már így alakult, akkor nem fognak vadászat után rögtön hazarepülni, az azért mégiscsak túlzás lenne, egyetlen pasi kedvéért idejönni; nem, hanem akkor ő a hétvégén meglátogatja néhány ismerősét Párizsban és lefolytat egy-két üzleti megbeszélést. Elke addig visszanövesztheti velük a füleit, amik annyi sokat zsugorodtak a távollét alatt.
  – Nem, Johann – felelte Vanessa –, nem Krapulax kedvéért jöttünk ide, hanem tucatnyi vagy ki tudja, hány gyerek kedvéért, akikkel a közeljövőben találkozhat.
  – Ebben igazad van – felelt a férfi –, de az időnket csak ő foglalja majd le, és ha őt elkaptuk, akkor nincs több teendőnk.
  – De van.
  – No mi?
  – Krapulax után desszertként egy óriási sajtos pizzát ígértem a csapatnak.
  – Mikor?
  – Mielőtt elindultunk.
  – Nem, úgy értem, mikor lesz a pizza?
  – Terveim szerint betesszük Krapulaxot a sok kicsi bizonyítékzacskóba, összecsomagolunk, hazamegyünk és máris.
  – Jól hangzik, főleg ha te készíted.
  Kissy jól látta, hogy a mikró fölragyog.
  – Én, hogyne. Nimby már megvett mindent, az éléskamra tele van. Csak annyi a dolgunk, hogy két osztagot alakítunk, az egyik besurran, amíg a másik eltereli a cica…
  – Itt Ménard, jelentkezem – szólalt meg a rádió. Vanessa elharapta a mondatot. Feszülten nézték az asztalon álló készüléket. Ménard az őr volt a padláson.
  – Hallgatom – felelte Castelli.
  – Felügyelő úr, valami nincs rendjén a szemközti házban. A pasas… elég durván veszekszenek, már többször megütötte a nőt.
  – Nem a mi dolgunk, Ménard.
  – Szerintem rosszabbra fog fordulni, uram.
  – Maradj csak, megnézem – mondta Vanessa, s már ki is surrant a szobából. Persze villámgyorsan mozog, másodperceken belül már beszélt is a telefonban.
  – Hé, Jacques, azt nem mondtad, hogy többen is vannak. – Jellemző, gondolta Kissy, most látják ezeket a rendőröket életükben először, de Vanessa már a keresztnevüket is tudja. – Az ott egy gyerek?
  – Nem tudom, csak a cipőjét látom.
  – Igen, de az egy gyerekcipő. Egy karika brie-t rá, hogy a pasas öt percen belül letépi a ruhát a nőről és megerőszakolja, agyonveri vagy mindkettőt. És van rá egy reblochonom, hogy utána a gyerek következik, kivéve persze, ha az anyjával szimultán.
  – Mindig sajtokban szoktatok fogadni? – érdeklődött Castelli.
  – Csak ha nagy tétre megy. Gyerünk!
  Kissy és Niala esze nélkül ugrott föl és rohant az előszobába, így is alig előzték meg a mikrót, aki szélsebesen robogott le a lépcsőn és száguldott az ajtó felé, de elébe álltak.
  – Kabát, sapka! – csattant föl Kissy. Tudta, hogy egy pillanaton belül elszáll egy Asterix-pofontól, pedig az Nimby fedőneve, nem Vanessáé, de nem bánta, a kislány nem mehet ki a szakadó esőbe egy szál blúzban. A mikró szeme szikrát szórt, de lekapta a kabátját a fogasról, s mire Kissy is belebújt a sajátjába, ő már kint rohant. Ők ketten utána, bár igazából nem kabát kellett volna, hanem szemüveg, uszony és palack.
  A kerítés kétrészes volt, egy alacsony fal volt az alja, amire könnyedén fölléptek, s már át is ugrották a felső részt. Vanessa nekivágódott az ajtónak és hármat berrentett a csengőn, aztán megverte az ajtót. Kissy megállt mellette, rápillantott az ajtóra és látta, hogy a kislány miért nem próbálta betörni. Ezt legfeljebb tankkal.
  Itt legalább védve voltak az esőtől, az ajtó fölött volt egy kis tető.
  – Úgyse hallja, részeg – mondta Vanessa saját magának. – Egy egér menjen föl, tudni akarom, mi zajlik odabent!
  – Vettem – felelte Nimby, s neki is csak pillanatok kellettek, amíg megint megszólalt. Kissy közben visszapillantott Djaballah doktor házára. Teljes sötétség volt mindenütt, mindent gondosan befüggönyöztek, nem lehet bekukucskálni és megnézni, hogy a shindy miket művel a két szerencsétlen, kiszolgáltatott kislánnyal. – Tényleg dulakodnak, de gyereket nem látok.
  Vagy hogy miket művel a két kislány a szakasznyi szerencsétlen, kiszolgáltatott rendőrrel.
  – Van egy asztal fölborítva, amögé bújt be. A cipője kilátszik.
  – Aha, megvan. Most is ott van. Bumm! A pasas falhoz vágta a nőt, csupa vér az arca!
  – Átmegyünk – mondta Castelli. – Maguk négyen velem jönnek. Maga hívja a mentőket!
  Niala közben kilépett a tető alól és fölnézett.
  – A földszinti ablakok is jól meg vannak erősítve. Ide nem elég egypár egértrükk.
  Kissy is fölnézett. A ház előtt mindent megvilágított az emeleti ablak, ami mögött a verekedés zajlott, de innen lentről persze nem látott be.
  Ekkor valaki félretolta, s Castelli máris döngetni kezdte az ajtót és nyomkodni a csengőt.
  – Rendőrség! Azonnal nyissák ki!
  – Ez nem fog menni – jegyezte meg Niala.
  Castelli tovább döngette az ajtót. Hirtelen fölcsattant Nimby hangja:
  – India Kilo Echo Delta!
  Kissy megiramodott jobbra, s abban a pillanatban csattant valami az emeleti ablakon. Megint. A harmadik csattanásra az ablakon sugárirányú törések jelentek meg, a negyediknél egy nagy darab kiesett az ablakból, be a szobába. Az eső dörején át meghallották a benti ordítozást, aztán egy másféle üvöltést.
  – Ez kész. Egy darabig nem nyúl a késéhez. Mert Nimby papa is tud ám lőni.

Amikor visszakeveredtek Djaballah úr konyhájába – itt volt kövezett padló, itt vetkőztek le, csavarni lehetett belőlük a vizet –, Castelli azt mondta, szerencsére a ballisztikai vizsgálatnál egyértelmű lesz, hogy nem rendőrségi fegyverből lőttek, mert az emberölési kísérlet lett volna. Csúzliból azért mégse. Persze jogos védelem, de vizsgálat nélkül akkor se úszták volna meg. Ménard már videózott Nimby telefonjával, a felvételen látható, hogy a pasas kétszer falhoz csapja a nő fejét, aztán kést ránt. Nimby ekkor lőtte le. A vállába kapta, a földön fetrengve ordított, amikor a langaléta Fourrier rendőr fölemelte Vanessát, a vállára állította, a kislány pedig egy letört ággal kiverte a helyéből az ablak egyik nagy darabját, hogy be tudjon mászni. Csak egy pillantást vetett a szobában levőkre, lerohant a földszintre és kinyitotta az ajtót.
  Mire a mentők megjöttek, a rendőrök már csináltak egy halom fényképet, Niala pedig ellenőrizte a nő életfunkcióit. Majd lesz egy koponyacétéje, az orvos szerint, aztán majd meglátják. A pasast rendőrkocsival vitték kórházba, a vállát majd megröntgenezik, de nagy baja nem lehet, csak a bőrét sértette föl a golyó. Valamint nagyon-nagyon részeg.
  Kissy a gyerekkel akart foglalkozni, de Vanessa már a lépcsőn fölfelé futva közölte, hogy a gyerek nem érdekes, nincsen lába. És tényleg nem volt neki, egyáltalán teste sem. Csak egy gazdátlan gyerekcipő hevert a feldöntött asztal mögött. Castelli elküldött két rendőrt, hogy keressék meg a gyereket. A mentőorvos már magához térítette a nőt, amikor az egyik rendőr visszajött azzal, hogy nincs meg a gyerek, átkutattak mindent, a gyerekszoba üres.
  – A kód neve Merkúr – szólalt meg Niala, és letérdelt a nő mellé. – Asszonyom, tud már beszélni?
  – Nem – felelte az orvos. – Ne próbáljon beszélni, lehet, hogy eltörött az állkapcsa. Majd a röntgen után.
  – Rendben. Madame, kérem, ne beszéljen, csak jelezzen. Ha érti, amit mondok, bólintson.
  A nő bólintott.
  – Jól van. Ugye van egy gyereke?
  Bólintás.
  – Itt volt a házban, amikor ez az egész elkezdődött?
  A nő lassan megcsóválta a fejét.
  – Tudja, hogy hol van?
  Bólintás.
  – Veszélyben van?
  Fejcsóválás.
  – Netán a nagyszüleinél van?
  Bólintás.
  – Rendben – egyenesedett föl Niala. – Köszönöm, madame.
  – Hozzatok valami vízálló ponyvát – mondta közben a húga egy rendőrnek. – Abroszt a konyhából vagy bármit, amit ráteríthetünk, amíg kiviszik.
  – És egy kabátot a pasasnak – fordult Kissy egy másik rendőrhöz. – Meg ne fázzon szegény.
  Minden oka megvolt, hogy ezt mondja, a pasason csak mackónadrág és atlétatrikó volt, s a törött ablakon sarkvidéki hideg áradt be. A nőre már terítettek egy vastag plédet.
  Egy rendőr ott maradt a házban, miután eljöttek. Le kellene pecsételni a házat, lezárni sárga helyszínelő szalaggal, de ha Krapulax ideér és véletlenül arra néz, azonnal eltűnik. Majd ha megfogták. Még van esélyük. Háromnegyed nyolc volt, amikor a mentő elment a nővel, a rendőrkocsi meg a pasassal, ők pedig visszarohantak a Centauri bázisára, azaz Djaballah úrhoz. Ahogy kimásztak a vizes holmikból, Chantal és Jennifer beterelte őket a dolgozószobába, ami csodálatosan meleg és száraz hely volt, és forró tea gőzölgött az asztalon.

– Elképesztőek vagytok – mondta az egyik rendőr, amikor már a teájukat kortyolgatták. Chantalék az ügyvéd teafőzőjét használták, az ő poharaival, mert minden más módon csak fölöslegesen késlekedtek volna. Chantal azt mondta, tea ellen Djaballah úrnak nemigen lehet kifogása, Jennifer pedig azt, hogy az sem érdekli, ha a bagdadi kalifa átkozza el érte, ezt a teát márpedig meg fogja főzni. – Tényleg elképesztőek. Az egyik szétlövi az ablakot, lepuffantja a pasast… a másik bemászik a szilánkok között…
  – Te is ugyanezt tetted volna – felelte Vanessa nyugodtan. Másik blúz volt rajta, a kabátjába befolyt az eső, ahogy az ablakban ágaskodott.
  – De mi rendőrök vagyunk, ez a munkánk.
  – C-c-c – mondta Elke. – Nem azért, hogy okozzam sértődéset, de nem rohantátok magatokat segíteni, amíg mi nem.
  – Az én hibám – bólintott Castelli. – Nem jól ítéltem meg a kis családi veszekedés súlyosságát. Benne lesz a jelentésemben.
  – Elég gyorsan eszkalálódott a helyzet – mondta Nimby. – Nem tudhattad. És nem láttál ki az ablakon. Gyerekek, mindjárt nyolc óra, nem kellene munkához látni?
  – Mire gondolsz? – kérdezte Castelli, Kissy pedig látta, hogy Vanessa keze lassan a derekára csúszik.
  – Szerintem ideje megágyazni, levetkőztetni a zsebeket, effélék. Krapulax bármikor beállíthat, és még egyáltalán nincsenek megerőszakolva. A shindy előtt nem hivatkozhatunk arra, hogy nem értünk rá, mert a szomszédba mentünk rendfenntartani.
  A kislányok fölpattantak és lelkes kurjongatással átrohantak a szomszéd szobába. Mintha ugyanabban a másodpercben már jöttek is volna vissza, meztelenül, azaz testszínű kezeslábasban, ugyanolyan színű, kemény cipőcskében. Kézben hozták a szúrós nadrágokat, karjukra vetve a köntösüket. A rendőrök nagyot néztek.
  – Jó, mi? – vigyorgott Elke. – Csupasz gyerek a köpeny alatt. Shindynek akkor muszáj megfog, tapogózik, és tüskös nadrágka nagyon fáj.
  – Rajzszögek? – mustrálta Castelli. – Hogy jutott eszetekbe?
  – Nem tehettük ki őket a veszélynek, hogy kárt tesznek bennük – felelte Niala –, és a shindy is nehezebben védekezik, ha a kezét már összeszurkálta.
  – Mondom én, hogy elképesztőek – mondta az iménti rendőr.
  – És még hogy tudnak verekedni is – tette hozzá egy másik. – Az egyik barátom látta őket a déli parton.
  – Ez baj – mondta Françoise. – Általában arra törekszünk, hogy ne lássanak minket, és főleg ne tudják meg, merre van az egérlyuk.
  Nyolc előtt két perccel a zsebek vad párharcba kezdtek. Françoise nyert kővel olló ellen, ő nyithat majd ajtót. De a tüskös nadrágot mindketten fölvették. Magukon is tartották fél kilencig. Akkor vették csak le.
  – Hogy tud ennyit késni?! – csattant föl Françoise. – Nekünk már félholtan kellene hevernünk és kegyelemért könyörögnünk!
  – Kegyelemt egy kisegér nem könyörgi soha – sziszegte Elke elszántan.
  – Az most mindegy. Cesare! Hol vagy?!
  A felügyelő a másik szobában telefonált éppen. – Mi a baj?
  – Ha kilencig nem jön meg a shindynk, nem várunk tovább – jelentette ki a zseb ellentmondást nem tűrően. – Be kell vinned minket a szomszédhoz a kórházba.
  Castelli elmosolyodott.
  – Kíváncsi lennék, a szüleid hogy bírnak veled.
  – Sehogy – a kislány büszkén fölszegte gombszerű orrocskáját. – Egérdolgokban meg se próbálnak hatni rám, tudják, hogy hiába.
  Kilenckor azonban nem a szomszédhoz indultak, hanem a konyhába. Kicsomagolták az elemózsiát és a Djaballah úréval semmiképp sem keverhető étkészletet, és lógó fülekkel elkészítették, aztán megették a vacsorájukat. Tudták, hogy ha a shindy egy órát késett azok után, hogy már az este nyolcba is csak nehezen akart belemenni, túl későnek tartotta, akkor valami tökéletesen félresiklott. Talán inába szállt a bátorsága. Talán soha nem is akart eljönni, csak játszadozott velük.
  Nimbynek jutott eszébe vacsora közben, amiről csak hetekkel később vált bizonyossá, hogy az az igazság.
  – Lehet, hogy eljött – mondta, és beleharapott a szendvicsébe. Megrágta, lenyelte. – Sietett, hogy minél előbb rávethesse magát a zsebekre. De ömlik az eső és talaj menti fagyok is lehetnek. Nem az útviszonyoknak megfelelően vezetett, és most már egyáltalán nem fázik, elfoglalta a helyét odalent az egyik szurkos üstben.
  Nem, a shindy nem halt meg, de tényleg kicsúszott az útról Chartres és Étréchy között, és amikor Nimby ezeket mondta, alighanem a műtőben volt. Másnap, amikor a nyomozók megtalálták, kómában feküdt az intenzíven. Ő volt az egyetlen, akit a közelben aznap este autóbaleset ért, ezért a rendőrök levették a DNS-mintáját, amit néhány hét múlva pozitív eredménnyel kaptak vissza. Mert a chartres-i szatírnak igenis megvolt a DNS-mintája. Amikor az eredmény meglett, kértek róla fotót a feleségétől, és megmutatták a kislánynak, akit annak idején molesztált. Tíz közül választotta ki, gondolkodás nélkül.
  De Krapulax kómában volt még mindig, és az orvosa szerint kétséges volt, hogy valaha magához tér-e.
  Amikor megtudták, hogy a shindyjük már este hétkor összetörte magát, egy egérként jelentették ki: ha akkor este tudták volna, akkor is ott maradnak éjszakára, sőt akkor aztán végképp ott maradnak. Mert ami odakint tombolt aznap éjjel, abba őrültség lett volna kimenni, akkor is, ha nyilvánvaló, hogy ilyenkor egyetlen cica sem leskel a fáról.
  Az éjszakát a nappaliban töltötték, senkinek nem volt kedve elvonulni külön szobákba és hallgatni a vihar őrjöngését. Lerakták a matracaikat, ledőltek és várták a reggelt. Néha szundítottak egy kicsit, máskor beszélgettek. Többször is fölkeltek, éjjel kettőkor szendvicseket ettek, aztán hatkor megint. Akkor kezdett alábbhagyni a vihar.
  Reggel nyolckor Castelli parancsot adott valakinek, hogy nézzenek utána az autóbaleseteknek. Tízkor érkezett a jelentés a kómás férfiról, ők pedig összecsomagoltak és elindultak hazafelé. Bár még nem tudhatták biztosan, hogy az ott Krapulax – de sejtették.
  – Ez van, egérkék – mondta Niala. – Azt a nőt kiszabadítottuk, mielőtt a pasas agyonverte volna, ezért megérte.

Majdnem dél volt, mire hazaértek Franconville-be egy rendőrségi mikrobusszal. Az úton is bóbiskoltak valamicskét, aránylag frissek voltak.
  – Azonnal megtámadjuk a konyhát – rendelkezett Vanessa. – Mindenki figyelje a többieket. Ha valakinek zsugorodni kezd a füle, gyorsan sajtot kell etetni vele.
  – Bolond – mondta Angélique. – Hiszen reggelire is ettünk sajtot.
  – Igen? – pillantott rá a mikró olyan kétkedve, mintha nem ő készítette volna. – Én már nem is emlékszem.
  De ebben a pillanatban Nimby kinyitotta a kaput, és a konyha elleni inváziójuknak útját állta a két kutya, akiknek okvetlenül és haladéktalanul az összes egeret agyba-főbe kellett ölelgetniük és nyalogatniuk, Johannt is persze, és ha a rendőr közben el nem hajt, ő se maradt volna ki. Meglepetésükre ezúttal még Macska is kijött elébük, bár az ő részéről az örömkitörés elmaradt. Megszemlélte az érkezőket, ide-oda forgatva nagy füleit, és amikor fölkapták a csomagokat és befelé indultak, Vanessa mellé szegődött.
  – Aha – mondta a kislány. – Értem. Szóval akarsz tőlem valamit. Ettől ez a nagy szeretet.
  A konyhában érintetlenül találták a macskakajás tányért, de a magyarázat is megvolt rá: csukva volt az ajtó. Amikor kinyitották, Macska besietett, megszaglászta a tányért és hozzálátott.
  – Anya véletlenül becsukhatta – állapította meg Nimby.
  – Dehogy csuktam be – felelte Julie néni a telefonban. – Én is tudom, hogy Macska nem tudja kinyitni. Akkor valaki járt a házban.
  – Nem járt – mondta Nimby. – A riasztó élesítve volt, amikor megjöttünk, és nem jelzett.
  – Akkor nem tudom.
  – De én igen – szólalt meg Martin. – Nézzétek csak.
  Nézték. Martin behajtotta a konyhaajtót tízcentis résre és elengedte. Az ajtó lassan elkezdett becsukódni, s vagy fél perc után bekattant a zárja.
  – Világos – állapította meg Nimby. – Az ajtó megvetemedett, becsukódik magától, és túl könnyen zár. A kutyák nem éhesek, mert ők megették a kajájukat, amikor kitálaltad, anya, de Macska persze nem óhajtott közösködni velük, valahol kint sziesztázott, csak akkor jött be, amikor már elmentél. És csukva találta az ajtót. Föl kell szerelnünk egy rejtett kamerát, legközelebb látni akarom a csalódott képét!
  – Utálatos vagy – nevetett Françoise. – Szegény Macska mostanáig éhezett.
  – Foghatott volna kint madarat. Te mit tennél, egérke, ha véletlenül kizárnának a konyhából?
  – Úgy érted, hogy kimennék a kertbe sajtra vadászni?
  – Lám csak, tudod te – bólintott a fiú olyan természetességgel, hogy a zsebek egymásra néztek, kirohantak a kertbe, és csak tíz perc múlva jöttek vissza azzal, hogy átkutattak mindent, de vadon élő sajtot nem találtak.
  – Mert már mindet összefogdostuk és ott vannak bent – mutatott Vanessa a sütőre, ahol már készültek a négysajtos pizzák. Mascarpone, mozzarella, parmezán és gruyère volt rajtuk, bazsalikommal, oreganóval, kakukkfűvel, borssal ízesítve. Négy darab, szép nagy példányok. Saláta is volt, és narancslé csipkebogyóteával és mézzel ízesítve. Fölfaltak mindent, mint a kiéhezett, vad egerek, aztán Johann elment az üzleti ügyeit intézni, ők pedig szétgurultak, mint egy szakadt gyöngysor, és átaludták majdnem az egész hétvégét, legalábbis Vanessa ezt állította, amikor két órával később a teraszra kergette őket. De annyi képzelt shindyt vertek ott meg, hogy az már majdnem fölért az igazi Krapulaxszal.

A konyhaajtót nem tudták megcsinálni, Pi és Nimby levette, körbenézte, próbálkoztak a zsanérokkal, de nem láttak módot a megjavítására. Úgyhogy visszatették és egy fakockát tettek a küszöbhöz, hogy megakassza. Hétfőn majd valaki utánanéz új ajtónak.
  A fakocka a padlásról került elő, ahol Nimby az utóbbi hetekben kis asztalosműhelyt rendezett be, egyetlen céllal: oszlopokat és pöcköket tervezni.
  – Igazából nem ez a fontos – magyarázta, amíg ők körbesurrantak mindenütt és megszaglásztak mindent, mint a kiskutyák –, hanem az osztó, de azt még alaposabban ki kell dolgozni.
  – Az mit csinál? – kérdezte Johann, aki nemrég jött meg a városból és most velük tartott.
  – Nos, az osztó valami ilyesmi – emelt föl Nimby egy falapot, amin bonyolult, labirintusszerű, színpompás rajz volt. – Ez fönt van az oszlopok tetejénél. Lentről a liftek folyamatosan szállítják a golyókat, amik ezeken a piros körökön lépnek az osztóra. A kék satírozás korlátokat jelent, amik a golyókat szétosztják az oszlopokhoz, amiket a zöld körök jeleznek. A trükk nem a szétosztás, hanem az időzítés. A sárga útvonalon haladó golyók egyetlen hangjegyet sem szólaltatnak meg. Arra szolgálnak, hogy a barnával jelölt pontokon megakasszák a hangjegyekhez vezető piros út forgalmát. Ezek tengelyen forgó kis faelemek. – Kikeresett az asztalon egy kis fakorongot, fölmutatta. – Ilyesfélék. A golyók ezekkel a kiálló lapocskákkal fordítják el őket, de csak a sárga úton. A piros úton a golyók más szögben érkeznek és nem tudják elfordítani a lapokat, hanem azok megállítják őket. Amikor a sárga úton a megfelelő számú golyó elhaladt, az akadály elhárul és a piros úton adott számú golyó el tud haladni. Vagyis a mozgás szakaszos lesz, ahogy a lejátszás üteme kívánja.
  – Döbbenet – cincogta Kissy.
  – Aha, agyaltunk rajta egy ideig – nevetett Vanessa. – De ez a lap igazából csak vázlat. A végleges osztó sokkal nagyobb lesz, és valószínűleg több részből áll majd.
  Johann az asztalon fekvő elemeket, fadarabkákat tanulmányozta.
  – No és a kopogást hogyan küszöbölitek ki, amikor a golyók hozzáütődnek a mindenféle korlátokhoz és forgórészekhez?
  – Sehogy. A gépnek lesz egy halk alapzaja, ami kíséretként is felfogható. Aki stúdióminőségű hangzást akar, játssza le a dalt a telefonján.
  – Világos. És mikor lesz kész?
  – Hát még némi időbe beletelik – bólintott Nimby. – Michelnek is idő kell a megfelelő hangzású és golyóterelési együtthatójú lemezekhez, nekünk a tervezéshez, aztán összerakni.
  – Ez pedig a gyűjtő – emelt föl Vanessa egy széles, lapos kartondobozt. – Az igazi persze fából lesz. Ebben gyűlnek össze a gép alján leguruló golyók. Az alja ferde, ezért mindig a liftek emelőkanalaihoz gurulnak, aztán azok fölviszik őket megint. Ilyenekből állnak a liftek. – Letette a dobozt és fölmutatott egy drótból hajlított valamit. Volt egy hurkos része, abba beletett egy golyót. – Ez emeli föl, ez a vége pedig csatlakozik a többi kanálhoz és láncot képez.
  – Nagyon ügyes – nézegette Johann. – Hol fogjátok fölállítani?
  – A panzió melléképületében.
  – Schau mal, Papa – mondta Elke, és nekifogott elmagyarázni, hogy ilyen sincsen Németországban, megint eggyel több ok, hogy ideköltözzenek. Kissy olyan pontosan tudta, mintha értette volna.
  – Valamit nem értek – mustrálta Martin az emelőt. – Oké, ez fölemeli a golyókat, de ha azok benne vannak a dobozban, hol nyúl alájuk?
  – Jó kérdés, egérke – bólintott Nimby. – Több megoldáson gondolkodunk. Az egyik az, hogy lyuk van a doboz alján, ezen át jön föl a lánc. A golyók itt nem eshetnek ki, hiszen a lánc ott van a lyukban. Viszont ha a golyók átgurulhatnak a lyuk másik oldalára, akkor azokat a lánc nem fogja fölemelni. Egy másik megoldás az, hogy az oldalfalon nyitunk lyukat, és itt kivezetünk egy kis sínt, amin a golyók kisétálnak a szabadba, mint egy uszodai ugródeszkán – de mielőtt a mélybe vetnék magukat, ott van a lift és fölviszi őket.
  Még megnézték a golyókat is, mert már azok is megvoltak, vagy egy tucatnyi zacskóval, mindegyikben másféle színűek.
  – Sokkal kevesebb is elég lesz – mondta Nimby –, de egy haveromnak volt mindenféléje, ami már nem kellett neki, hát ezeket megvettem egyben. A maradékot majd belelövöldözzük shindykbe.
  Françoise csettintett a nyelvével.
  – Esetleg cserélgetni lehetne őket – mondta Martin. – Klassz lehet, ha mondjuk zöld golyók keringenek a gépben, és egyszer csak pirosak kezdenek szétömleni benne.
  – Persze. Várjunk csak. Lehetne például több gyűjtőnk, más-más színű golyókkal, és egy kapcsolóval lehetne váltani köztük.
  – Összekeverednek – felelte Vanessa.
  – Össze hát, de akkor kiborítod és szétválogatod őket. Amíg még nem keveredtek össze, addig viszont megvan a színhatás.
  – Akkor öt gyűjtő kell – mondta Chantal. – Külön a kék, fehér, piros, fekete és sárga golyóknak, és úgy adagoljuk őket, hogy a francia és a német nemzeti színek jöjjenek ki.
  Kissynek megrebbent a füle. Már látta lelki szemeivel, amint a díszegyenruhás egérgárda sorfalat áll a gép két oldalán és tiszteleg neki.
  – Hat – bólintott Vanessa. – Zöld is kell az olasz színekhez.
  Sárga egyenruha, rokformintával, a rangjelzések ementáliszínű csillagok, a sapkarózsán áthúzott shindy, sajtkoszorúval.
  – Meg lehet oldani – mondta Nimby. – A gyűjtők akkor nem közvetlenül érintkeznek a liftekkel, hanem sínrendszer van köztük, és az oda vezető utat gyűjtőnként lehet nyitni-csukni.
  – Nizzának milyen a zászlaja? – kérdezte Françoise.
  – Fehér alapon kék hullámok – felelte Vanessa –, azon zöld hegyek, rajtuk egy piros sas. Provence-nak pedig sárga-piros csíkos.
  – Lehet róla szó – mondta Nimby –, de a sast nem vállalom.
  – És az occitán csillagot? – vigyorgott rá az egere, Kissy pedig bólintott magában. Vanessa ezeket is tudja, választott hazájának összes jelképeit, színeit. No persze, majd pont ezeket nem. Legalábbis Alpes-Maritimes megyében biztos, hogy az összes hegyet névről ismeri már. A fákról nem is beszélve.
  – Fehér golyóak kellenek – mondta ekkor Elke –, barnák meg sárgák. Fehér alapon barna Jerry sárga sajtot esz. Ez a mi zászlajunk.

Szombat délután jelentkezett Solange: jövő héten megtarthatnák a dolgot, csütörtökön vagy pénteken beférne.
  – No igen – felelte Pi. – Éppen csak amikor az embergyerekek suliban vannak, akkor az egérgyerekek is.
  – Ööö… erre nem gondoltunk…
  – Persze hogy nem – felelte Vanessa. – Mindig az egér dolga, hogy mindenre gondoljon. Ez a munkamegosztás, amely évezredek alatt alakult ki a falusi ember és a környezete között. A ló húzta a szekeret, a baromfi tojta a tojást, a tehén tejet adott, a disznó növesztette a szalonnát, az ember készítette a sajtot, a kutya vigyázott mindenkire, és a macska pihente ki a fáradalmakat mindezek helyett. Az egér pedig időnként kijött a lyukból, begyűjtötte a többiek munkájának gyümölcsét, főleg persze a sajtot, és közben arra is ügyelt, hogy rá ne lépjenek. De szalonnát is vételezett, és időnként írt egy-egy cédulát az embernek, ha például túl sós volt a sajt vagy ha más egerektől azt hallotta, hogy most jó áron lehet eladni a paradicsomot.
  Kissy látta szeme előtt a régi, hagyományos majorságot, ahol a parasztok dolgoznak, az egér pedig dirigál, és nagyon tetszett neki.
  – Te szemtelenkedsz velem – nevetett a telefon. – Szóval mi legyen?
  – Szerintem tegyük péntekre. Aznap mi úgyis eljönnénk suli után, hát akkor kivételesen már suli előtt gépre ülünk és kihagyjuk a tanítást. Sajnos a kémiát muszáj lesz bepótolnom, abból gyenge vagyok. De lesz földrajz is, az erős oldala mindannyiunknak, hisz mindenfelé rohangászunk a cica elől.
  A telefon sóhajtott.
  – És engedik, hogy kihagyjátok?
  – Ki állíthatna meg minket, ha még a cicának sem sikerült?
  Solange megköszönte, beszélni fog az illetékesekkel.

Kissy rosszalló sóhajjal nézett föl a vigasztalan égboltra, és jobban a fejébe húzta egérfüles sapkáját, amíg átvágott a kerten. Fázott a füle. Ennek anatómiai oka van, Nimby egyszer elmagyarázta nekik. A sarkvidéki állatoknak mind kicsi fülük van, jegesmedve, sarki róka, sarki nyúl… a nyúlnak nem éppen kicsike, de a többi nyúlénál mégis kisebb. Mert ott az a fontos, hogy minél kisebb testfelületet érjen a hideg, és a fülek különösen veszélyesek ebből a szempontból, mert a bőr alatt futó erekben lehűl a vér, aztán az szétmegy az egész testben és hűti az állatot.
  Ők pedig nem sarkvidéki egerek, ezért aztán a fülük kedvére lehet akkora, amekkora csak akar. Viszont ez nagyon zavaró, amikor a sarkvidék jön el hozzájuk.
  Nimby mutatott nekik sivatagi rókát is. Az a forró sivatagban él, ahol a nagy fülek éppen a test túlmelegedése ellen hatásosak, no meg azokkal meghallja, ha a homokban apró, ehető állatok neszeznek. Ezért aztán a sivatagi rókának óriási nagy füle van. Hatalmas, világrekorder füle! Külön-külön mind a kettő nagyjából akkora, mint a feje. Gyönyörű állat, de csak képen szabad szemlélni, mert az étrendje… hát, jobb, ha csak fölfegyverkezve találkoznak vele. A sivatagi róka a legkisebb kutyaféle a világon, de azért egy-másfél kilót ő is megnyom, és aki nála kisebb, az nincsen tőle biztonságban.
  Besurrant a garázsba, óvatosan körülnézve. Mert az igaz, hogy sivatagi róka nincsen errefelé, és ha lenne is, már megfagyott volna, viszont sarki róka éppenséggel akadhat, most éppen neki való idő van, és ami azt illeti, ő se veti meg az egeret. Már csak irigységből sem, amiért annak nagyobb a füle, mint az övé.
  De Nimbyék garázsában semmilyen róka nem volt, sőt ennél hétköznapibb és éppolyan veszélyes állat sem. Az bent aludt az egyik fotelban összegömbölyödve. Kissy bement a garázs hátsó falánál álló szekrényhez, kihúzta a fiókokat, keresgélt. Hamar megtalálta a lapos, piros dobozt, kinyitotta. Forrasztópáka, szemlátomást, mindenféle apró kellékkel. Visszacsukta, kiment, lezárta a garázst, és hirtelen, egyik pillanatról a másikra döbbent rá, mi a teendő, míg a garázsajtó csukódását várta.
  – Őserdő – közölte, amikor fönt a padláson átadta a dobozt Nimbynek.
  – Nem, ez forrasztópáka.
  – Nem ez az. Nekünk kell az őserdő.
  – Minek?
  – Mert a sivatagban is meleg van, de minden tele van rókákkal.
  – Az a muris kiskutya az irdalatlan szörnyelmetes nagy, gyönyörű fülkéivel – rikkantotta Elke boldogan. – Csúcs!
  – Az lehet, de tudod, hogy mit művelne velünk, ha összeakadnánk.
  – No hiszen, Macskát is megneveltük – vont vállat a másik zseb.
  – Egy macskát. De róka sok van a sivatagban. Ezért kell az őserdő. Ott senki nem eszik egeret.
  – Hát… erre azért ne vegyél mérget, egérke – mondta Niala olyan mindentudó arckifejezéssel, amitől Kissynek nemcsak a saját füle konyult le, de a sapkájáé is.
  Mialatt Nimby gondosan összeforrasztotta a drótokat, Elke a sivatagi róka füleiről locsogott.
  – Kell majd megmutatunk egész Jerry-Netzhálózaton róka gigafüleket. Elő is kell a vigyázatosság, hogy ha valaki hátha lát ilyet, akkor nem szabad közelbe engedni kicsi egérkéknek és egyéb ehetőeknek. De meg a nézegetés miatt is, mert bámulatos hatalmas füléjeiek vannak, no, nem mintha én akarok ilyeneket magamnak, mert más a fazonja is, alapítványi egérkéknek nem divat az ilyen fül, mert háromszögletű, hegyes, pont mint… szóval jobb, hogy nekünk fejünkön kerek fülek vannak. De akkor is muszáj ekkora őrület hatalmas fülkéket folyton bámulni.
  – Ott a doboz, egérke – nevetett Martin –, tedd bele és jelöld meg, hogy mindenki láthatja.
  – De ha nem belenézik, nem látik. Nem tudok értesíteni összes kisfülűeket, hogy lesznek sárgák mindjárt irigység belőle, mert mutatok olyat, aki mellett érezik magukat kisfülűnek végképp.
  – Hm – mondta Nimby, óvatosan beigazítva a pákát a következő forrponthoz –, azt hiszem, föltaláltad a Facebookot, egérke.

Mire a golyószállító lift prototípusa elkészült – egy öreg villanymotor, egy tápegység, néhány fogaskerék, egy fából és drótokból hevenyészett állvány és a golyóemelő lánc –, a Jerry saját Facebookjának terve is megszületett. Voltaképpen nagyon egyszerű. Ismerősök itt nincsenek, a hálózat összes felhasználója az összes többinek az ismerőse. Kívülállókat meghívni nem lehet, megmutatni se lehet nekik semmit, mert a Jerry-rendszerbe nem látnak bele. A rendszeren belül viszont vannak megosztások. Eddig is létezett a doboz, amiben el lehetett helyezni bármit, már van benne vagy száz rekesz olyan tárgykörökben, mint családi képek, Jennifer rajzai, Vanessa szintis felvételei, netről gyűjtött képek, zenék, videók, könyvek, a Jerry filmarchívuma, sőt egy olyan is, aminek horrorképek a neve, és ha valaki nagy bátran rákattint, akkor apró kiscicák néznek rá, hegyes, bár még elég kicsi fülekkel. Tényleg elég rémes. Némelyik rekesz több ezer mappát tartalmaz, és nagy részükhöz a kisfülűeknek is van hozzáférésük, föl is tehetnek bármit.
  Most ehhez majd készül egy időfolyam, ami mutatja, hogy ki mikor mit rakott föl, illetve mit írt, és mindenhez lehet majd kommentárt fűzni, éppúgy, mint a Facebookon. Az időfolyamot lehet egészében nézni vagy megszűrve. Ha egyvalakire szűrnek, az olyan lesz, mint az illető facebookos fala. Ha többekre, az olyasmi, mint a Facebookon a csoportok. Azt is kitalálták, hogy elkészítik a teljes tagság családfáját, az egérségi köteléket is berajzolva, és a programban be lehet jelölni például a Girotti házaspárt, Jeanne-t és Luigit, elnevezni őket panziós csoportnak, s így ami a panzióval kapcsolatos, az mind megjelenik. Aztán rájöttek, hogy emellett még rengeteg egyéb dolog is megjelenik, ami nem kapcsolatos a panzióval, de ez sem gond, a panziót és a többi vállalkozást fölveszik külön szereplőként. Később esetleg szó lehet arról, hogy ha ezeknek az oldalán írnak valamit, az megjelenjen az illető vállalkozások facebookos vagy egyéb oldalán is, de egyelőre még nem készítenek semmit, ami a Jerry Facebookjából kifelé vezetne. Csak befelé, a netről bárhonnan lehet hozni bármit – macskás képeket csakis figyelmeztető jelzéssel –, de innen kivinni most még semmit. Majd ha a kisfülűek megszokták, hogy van egy különleges, exkluzív Facebookjuk, ami csak az övék, majd akkor. Persze nem linkeléssel, a Jerry-hálózaton tárolt anyagokra nem lehet linkelni, majd lesz egy gateway, ami úgy visz ki dolgokat a hálózatról, mintha a közzétevőjük maga töltötte volna föl – mármint ha van hozzá jogosultsága.
  Ezenfelül az ő üzenőfalukon is be lehet jelölni bárkit, hogy értesítést kapjon, de csoportot is, és a mondanivalót apró egérfigurákkal lehet kidíszíteni.
  A neve pedig Cheesebook lesz.

Nimbyék konyhája kisebb volt, mint Kissyéké, ezért csak két kukta szaladgált Vanessa körül: Nimby, akinek hamarosan megint búcsút kell vennie kedvesétől egy hétre, és Elke, aki még hosszabb időre utazik el. Ebben a hónapban már egyáltalán nem várható, hogy ideköltöznek. Johann mosolygott, megbirizgálta kislánya fülét és azt felelte, tényleg nem.
  De ők többiek se maradtak le semmiről, a kellő számú kamera és képernyő segítségével nyomon követhették, amint séfjük utasítást ad az egerének, hogy reszeljen cheddar sajtot, ő maga pedig előveszi csomagjából az egyik varázsszerét.
  – Olasz fűszerkeverék – mondta. – Oreganó, petrezselyem, bazsalikom, fokhagymapor, vöröshagymapor, rozmaring, kakukkfű, bors és paprika.
  – Te jó ég – mondta Julie néni.
  – Aha, megadjuk a módját. Egérke, majonéz is kell, és sokkal több kenyér, mi mind rengeteget eszünk. És hozz el minden élőlényt a kamrából, aki földben vagy fán termett és nyersen fogyasztható, saláta lesz belőlük.
  A reszelt sajtot elkeverte majonézzel és az olasz fűszerkeverékkel, és rákente kenyérszeletekre.
  – Így, és be velük a sütőbe húsz percre, addig jöhet a saláta, csattogjon a fületek!
  Kissy füle nem csattogott, ráért rátenni a telefont.
  – Én!
  – Castelli. Szia. Sietek, de ezt el kell mesélnem. Kiderült, mi okozta azt a balhét, amiből kiszabadítottátok a szomszédasszonyt.
  – A pia, nem?
  – Részben. De az ürge azért itta le magát és verte össze a nőt, mert a haverja kicsalta a nőtől a kocsikulcsot és meglépett az autóval… meg a csomagtartóban egy halom értéktárggyal, amiket együtt raboltak a múlt héten valami nagykutya házából. A havert már körözzük. Az ürge ügyvédje be akar perelni minket a lövés miatt, mert ők persze nem tudják, hogy nem rendőr lőtt, nem is kell megtudniuk. A polgármester se tudja, kik vagytok, de üzeni, hogy imád benneteket. Ennyi. Szevasz!

A macska vad ugrással vetette rá magát az egérre, olyan gyorsan, hogy félrelökte. Az egér a macska feje mellett haladt el, aztán mögé került, mire a ragadozó megfordult, hogy ismét támadjon. Kitátotta száját és borzalmas fogaival az egér felé ugrott, de az föllibbent a magasba. A macska késedelem nélkül fölpattant, a feje búbjával meglökte az egeret, s amíg azt kutatta, hogy hol van, visszahuppant. Az egér az orra előtt táncolt megint. A macska pofon vágta egyik mancsával, az egér elrepült, aztán visszatért. A macska azonnal támadott, fáradhatatlanul…
  Kissy rosszallóan figyelte őket. A macska persze nem tudja, hogy ők micsodák, még csak az kellene, és nem tudja a lány sem, a macska gazdája. De akkor is macska. Igaz, még csak kéthónapos. De macska! Ma éjjel a kis kosárkájában az ő combjaikról fog álmodni, de egészen másféléket, mint nyaranta a beaulieu-i srácok.
  Ő maga nemigen vett részt a társalgásban, ami főleg macskákról folyt. Csak ácsorgott és igyekezett minden irányba figyelni egyszerre. Itt nagy a forgalom, bármikor észrevétlenül melléjük settenkedhet egy shindy. Vagy valaki a rokonságból, idősebb, szakavatottabb, aki megérzi az egérszagot és pont van nála só meg mustár.
  – Ő a legelevenebb – mesélte éppen a lány. – A testvérei is elég játékosak, de ő az, akit utolsónak lehet lefektetni.
  Kár a gőzért, gondolta Kissy. Egy év múlva ez is egy lusta, nagy macska lesz, aki csak ül az ablakban és nem megy ki, mert odakint nincs legalább negyven fok. És morcosan fog bámulni mindenkire. Ami azt illeti, már most se mosolyog.
  – Lassan indulnunk kellene – szűrte a foga között.
  Françoise bólintott, egy pillanatra sem nézve föl tevékenységéből.
  – Lehet, hogy hamarosan nekem is lesz – felelte. – De csak egy. Kislányt szeretnék, és valami olyasféle színűt, mint ő.
  A cica vörösesszőke volt, korához képest éppen elég nagy volt a füle, és biztos, hogy Duracell-nyuszit reggelizett. Most hanyatt bukfencezett, úgy kalimpált a levegőben, igyekezett az egeret legalább tíz-tizenkét végtagjával egyszerre megragadni. Kissy tudta, hogy most erre az egy dologra összpontosítja a figyelmét, de bármelyik pillanatban észreveheti a zsebegér sapka alól kikandikáló, az övéinél sokkal nagyobb füleit, és akkor talán csak tizedmásodperceik vannak, hogy védekezzenek. Ezeknek több száz foguk van, nyolc-tíz sorban egymás mögött.
  – Persze – felelte Françoise valamire, amit nyilván a lány mondott, amíg Kissy a macskaanatómiáról elmélkedett. A cica ezalatt az orra fölött két centivel táncoló egeret fixírozta, az egyik mancsával utánakapott, de az egér felugrott a levegőbe. Kissy a másik mancsát figyelte, ami most a törzse mellett pihent és nem csinált vele semmit. Látta a filmet, pontosan tudta, milyen jól bánnak ezek a tőrrel és a dobócsillaggal. Bármikor…
  A cica hirtelen visszapördült, talpra szökkent és megint ugrott. Kissy megbökte Françoise vállát.
  – Mennünk kell – sziszegte. – Kiszárad!
  A kislány sóhajtott, visszaadta a nagylánynak a zsinórra kötött játékegeret, lehajolt, megbirizgálta a cica füleit, s végre elindultak. Kisurrantak a parkból, átszaladtak a robogó autók alatt, s Kissy csak a túloldalon kapta el Françoise vállát.
  – Bolond vagy, egérke?! Hogy gondolod, hogy leállsz egy macskával cicázni?!
  A zseb nevetve szembefordult vele.
  – Te vagy a bolond, egérke. Ez a kiscica nem kutya, de a szagmintát azért ő is levette a nadrágomról. Egy városi lakáson és egy parkon kívül még semmit sem ismer a világból. Ha majd mindenfelé mászkál és egerekkel találkozik, vissza fog emlékezni, hogy ehhez a szaghoz neki egy kellemes kölyökkori játszadozás emléke társul, és nem bántja majd őket.
  Ezzel előrenyúlt és becsukta Kissy száját. Továbbmentek, de ő még bent az öltözőben is egyre a fejét csóválta.

A medencéhez érve mindenekelőtt megtették, amit elővigyázatos kisegér soha nem mulaszt el: körbesétáltak és figyelték, hogy a kimászók nyugodtak és főleg sértetlenek-e. Ha igen, odabent nincsen cápa. Mindent rendben találtak, s már készültek bemenni, amikor valaki fölszólt a vízből:
  – Szia, Françoise!
  Françoise lenézett. Kissy is, de első pillanatban nem ismerte meg a srácot.
  – Szia – felelte a zseb zavartalanul.
  – Te is szia, de én őrá gondoltam – mutatott a fiú Kissyre, aki ekkor már megismerte.
  – Françoise én vagyok – felelte a kislány olyan magától értetődően, mint akinek privilégiuma van ennek a névnek a viselésére. Mint ahogy úgy is volt. Kisegérföldön senki mást nem hívnak Françoise-nak. Franciaországban felőlük lehetnek akár tucatnyian is.
  – Ő is Françoise – vigyorgott a fiú.
  A zseb ránézett Kissyre, aki kénytelen volt vállat vonni. Tagadni mégse tagadhatta. De megtette helyette a zseb.
  – Nem, ő Kissy. Te pedig a motoros futár vagy, akit nem ástunk el a kertben. A motorod lent maradt a víz alatt?
  Jean elképedve bámult egyik egérről a másikra, s már kérdezni akart, amikor Kissy megoldotta a helyzetet: belelökte Françoise-t a vízbe, aztán utánaugrott.

Voltak abból problémák, hogy egy medencében úsztak Jeannal, legalábbis az első három percben. Kissy ekkor elégelte meg, hogy bármerre indul, néhány centin belül a fiúnak ütközik, és közölte vele:
  – Oké, akkor most megfordulsz és elindulsz az ellenkező irányba, világos?
  – De miért?
  – Mert unom, hogy körülöttem zümmögsz. Mostantól ne lássalak meg magam körül két méternél közelebb, amíg a vízben vagyunk.
  – Mert ha mégis?
  – Akkor átmegyünk Françoise-zal egy másik medencébe.
  – Ami azt illeti, utánatok tudok menni…
  – Nem tudsz. Ha kimászol a medencéből, tíz másodperc múlva a földön hasalsz és kegyelemért könyörögsz.
  – Te fogsz hasra fektetni? – A kérdésben egyszerre csendült kétely és reménykedés.
  – Nem, én – felelte a zseb. – Kissynek túl kis falat vagy. Nekem pedig még gyakorolnom kell, hogy kell egy srácból akkora ordítást kicsalni, hogy a rendőrség előbb érjen ide, mint a mentők.
  – Hülyéskedsz.
  – Igen. Mert bent vagyunk a vízben. Majd odakint komoly leszek.
  Jean ettől kezdve három méternél nem jött közelebb hozzá. Kissy hamarosan már meg is feledkezett róla.
  Jóval később, amikor megéheztek az úszásban és kiéhezett kis vadállatokként rohantak a büfébe, összeakadtak vele megint. Már ott volt és az árakat tanulmányozta.
  – Nem ijedtem ám meg – vigyorgott Françoise-ra, de a kislány lebiggyesztette a száját és vállat vont.
  – Nem szoktak.
  S ő is beállt az árakat olvasgatni. Kissy rávigyorgott Jeanra, és kiszemelt egy hamburgert.
  – Nagyra van magával a barátnőd – dünnyögte neki a srác, megvárva, hogy Françoise a választékot tanulmányozva kicsit előreszaladjon.
  – Nem a barátnőm, a húgom.
  – Hülyéskedsz. Kicsi korodban nem volt neked testvéred.
  – Nem is. Azóta lett.
  – Talán örökbe fogadták a szüleid?
  – Dehogyis. Vannak neki saját szülei. De Vanessának nincsenek szülei, és egy hétig az én szüleim voltak a szülei. Vanessának pedig Françoise apja bár mégsem az apja, de egy ideig ő volt az apja. Minden világos?
  És elsurrant kaját nézni.
  Hamarosan egy hamburgerrel, egy tányér sült krumplival és egy paradicsomos-uborkás salátával telepedett az egyik asztalhoz – ha lett volna fényképezőgépe, amerikai turistának lehetett volna nézni. Krumplit és salátát Françoise is vett, hozzá rendes francia palacsintát és egy croissant-t.
  – Echo Bravo Alpha Golf – dünnyögte Kissy, amikor a zseb helyet foglalt. – Alpha Juliet Uniform Alpha India Foxtrot.
  Françoise bólintott.
  – Már a medencében is Uniform Alpha India Foxtrot. Tátátá ti titititi táti tititá titátá titi tititátá titititi titi tátiti, Uniform Zulu?
  Kissy bólintott. Igen, a szőke srácnak piros fürdőnadrágja volt, és továbbra is Françoise-t bámulta. Legalább tizennégy éves volt.
  – India Whisky – mondta, és megnyalta az ajkát.
  – Hogy lenne India Whisky? Szerintem Alpha Charlie vagy Alpha Delta. Mint India Foxtrot.
  Kissy rámeredt India Foxtrotra. Szent merevlemez, gondolta, India Foxtrot már Alpha Charlie éves, hova nőnek ezek ilyen gyorsan?! Alpha November éves volt, amikor megegeresedett. Most meg… ahogy itt ül a sárga bikinijében, a felső résznek már igazán van mit takarnia.
  – Így van ez – mondta a zseb filozofikusan, aztán egy ideig nem beszéltek. Már egy részét megrágcsálták az ebédjüknek, amikor előkerült Jean egy tálcával és megkérdezte, leülhet-e az asztalukhoz. Bólintottak.
  – Nyugodtan – mondta Françoise –, nem vagyunk mi olyan rémesek, mint a hírünk. Sokkal rémesebbek vagyunk.
  A fiú nevetett és leült. Ettek.
  – Alpha Golf? – érdeklődött a zseb néhány perc múlva.
  – Uniform Alpha – bólintott Kissy, mert a szőke srác a másik asztaltól továbbra is folyton a kislányt nézte.
  A zseb bólintott. Szemlátomást büszke volt a vonzerejére. Pedig az lenne a dolga, hogy éltes pasik fejét csavarja el, gondolta Kissy mélabúsan. Itt az uszodában most lehet vagy ötezer ember, ha ezerből egy shindy, az öt. De sejthető, hogy többen vannak, mert odakint a gyerekek kabátban járnak, aki csupasz gyerekeket akar nézegetni, az mind idejön. Françoise dolga lenne, hogy az egyiket megfogja. Sajnos csak egyet lehet, mert a keletkező ricsaj elriasztja a többit, ahogy a fán se négy madár marad, ha ötből egyet lelövünk…
  – Kissy?
  – Mivammá?!
  Françoise nevetett. – Üdv köztünk. Alpha Golf titátáti tá titi titátá Uniform Zulu India Zulu Uniform Papa.
  Kissy rámeredt a srácra, aki ilyet mert tenni, de az csak ette a salátáját és egyik egérről a másikra vigyorgott. Még hogy ők miről beszélnek…
  – Nem kell neked mindent tudnod – közölte.
  – Szerintem ti csak szórakoztok velem – nevetett Jean.
  – Echo Bravo India Kilo – szólalt meg Françoise – Alpha Foxtrot Alpha Lima Alpha Kilo Alpha India tátitá ti tátitá titi.
  – A hátam mögött egy alacsony, szemüveges, vörös hajú nő áll lila fürdőruhában – jelentette ki Kissy fensőbbségesen. – Alpha Alpha Oscar Uniform?
  – Foxtrot Alpha, tititi tititi titi. Táti titá titátá.
  – Idősebb, hatvanas, és nincs nála fegyver.
  Jean elképedve nézett Kissy háta mögé, ahonnan egyszer csak megszólalt egy hang.
  – Már elnézést, kedves. Azt értem, hogy maga a háta mögé is lát, de miért lenne énnálam fegyver?

A parkolásra legalább nem volt gondjuk, a motorokat bevihették a keskeny utcácskákba. A mikrobusszal ez nem ment volna, de a maxik nem tudtak eljönni, dolgozniuk kellett. S persze nem jöhetett Elke sem, így motoron utaztak, Françoise Martin mögött.
  A portán egy gyanakvó tekintetű öregember várta őket.
  – Hová?
  Az elöl haladó Jennifer és Martin egy egérként csapta föl az igazolványát.
  – Jerry Alapítvány.
  A gyanakvás meglepődéssé változott.
  – Maguk? Későbbre vártuk magukat.
  – Éppen annyival jöttünk korábban, amennyivel későbbre vártak minket – cincogta a zseb zseniálisan.
  – Értem. Hanem óra közepe van, ilyenkor egy lelket se tudok keríteni, aki fogadja magukat.
  – Nem baj – felelte Niala. – Nem vagyunk mi olyan nagyságok, akiket fogadni kell.
  Hát nem, gondolta Kissy. Ha mind a nyolcan egymás vállára állnak, éppen fölérhetnek a pasi derekáig.
  Elfoglalták magukat. Letelepedtek az aulában és elmélyedtek a Golyócskák szerkezeti részleteinek megbeszélésében. Az összes dokumentáció a Jerry-archívumban volt, a táblagépek a hátizsákban. Egy perc múlva már ott tartottak, hogy miképpen osszák szét a golyókat az egyes oszlopok számára. A dolog nem egyszerű, mert némelyik oszlopon állandóan gurulnak, máshol csak időnként. Az elmúlt napokban Martin és Nimby külön-külön kidolgozott egy-egy módszert, s most ezeket ismertették.
  Nimby a lead-cgc nevű oszlopot választotta példának, amely a lead hangszeren szolgáltat kíséretet, és egy alsó kétvonalas c-vel kezd, aztán háromszor megismétli, hogy c, g, alsó c, után újabb alsó c-ről föl, g, c, és kezdi elölről. Ebből lesz a lüktetés a háttérben.
  – Ez a negyedik ütemtől a tizedikig ismétel – mondta Nimby. – Ha az oszlop egy golyóval játszik végig, akkor ki kell küldenünk hét golyót a szám elején. Aztán szünet és megint, a tizennegyedik ütemig, szünet a huszonharmadik ütemig, és így tovább. Én a gépzongora elvére gondoltam. Egy forgó henger kiálló pöckökkel. A pöckök azonban nem a zongora billentyűit ütik meg, hanem kinyitják azokat a reteszeket, amik egy-egy golyót engednek a megfelelő oszlopokra.
  – Én ugyanezt gondoltam szalaggal – mondta Martin. – Kisebb helyen is elfér.
  – Lyukszalag? – nézett Nimby. – Elektronika nélkül is föl lehet dolgozni.
  – Lehetnek pöckök is. A szalag keskeny lécek sorozata, összefűzve zsinórral, és minden lécről egy sor pöcök állhat ki.
  – Ez is jó – ismerte el Nimby –, ha megoldod a szalag használaton kívüli részének elvezetését.
  – Egy forgó rúd egyik végén fölcsavarodik, egymás mellett haladó menetekbe, a másik végén lecsavarodik.
  – Hogy oldod meg, hogy ne egymásra csavarodjon? – kérdezte Vanessa.
  – Azt még nem tudom. Megoldom.
  – Meg – bólintott Nimby. – Szerintem csúcs, meg van véve, sokkal jobban fog kinézni a szalaggal, mint a hengerrel.
  Még megbeszélték az olvasófejet is, ami a szalagon a pöcköket leolvassa. Minden pöcökhöz egy billenőkar tartozik, amit a pöcök elbillent, majd egy rugó visszabillent. A kar meghúz egy drótot, aminek a másik végén egy emeltyű van, ami valamelyik golyóterelő reteszt nyitja. Ezt is visszabillenti egy rugó. A drótoknak nem kell párhuzamosan haladniuk, így a reteszek bárhol elhelyezhetők.
  Aztán véget ért az óra, a folyosókat és az aulát gyerekek özönlötték el, köztük egypár tanárral – de senki nem kezdett sikoltozni és nem ugrott székre. Persze ez itt Courbevoie és La Garenne között csupa városi környék, rengeteg pincével, padlással – errefelé mindenki láthatott már egeret.

A rendhagyó osztályfőnöki óra madame Lopez bevezetőjével kezdődött, aki valami oktatásügyi főakárki volt a polgármesteri hivataltól. Arról beszélt, hogy a világ sajnos tele van olyan veszélyekkel, amikről nem tudunk, amikre nem is számítunk. Az egerek ezalatt az ajtó és a katedra között ácsorogtak, várták a sorukat, lerakták a hátizsákokat a fal mellé. Az ilyen veszélyek egyike, mondta madame Lopez, ööö… az olyan emberekben rejlik, akik… ööö…
  – Akik abban lelik örömüket – szólalt meg Vanessa –, hogy gyerekeket hurcoljanak elhagyatott helyekre, ahol aztán perverz vágyaik kielégítésére használhatják őket.
  Madame Lopez tekintetében egyszerre volt köszönet, amiért ezt nem neki kellett elmondania, és megbotránkozás, amiért egyáltalán elhangzott. De a mikró még csak éppen elkezdte.
  – A pedofília betegség – közölte az osztállyal, közben besétálva középre, s nekidőlt a tanári asztalnak –, ez némely emberrel vele születik, senki sem tudja, hogy miért. Minket, a Jerry Alapítványt ez nem is érdekel, ez legyen az orvosok dolga. Minket azok az emberek érdekelnek, akik gyerekeket használnak szexre, függetlenül attól, hogy pedofilok-e vagy sem. Ugyanis nemcsak ők csinálják, sőt elsősorban nem ők. Mi főleg a neten nyomozunk utánuk, ezért azokat találjuk meg, akik valamilyen netes kommunikációs formát használnak hozzá. Többet megfogtunk azok közül, akik a neten kerestek maguknak áldozatot, és néhány olyat is, akik felnőtt társaikkal beszélték meg hőstetteiket. De ez csak a jéghegy csúcsa. A legtöbb gyerekmolesztálást nem valódi pedofilok követik el, hanem apák, nagyapák, nagybácsik és mindenféle rokonok, akiknél valahol irányt tévesztett a rokoni szeretet, meg testvérek és unokatestvérek, akik még esetleg félig vagy egészen gyerekek maguk is, és most ismerkednek a szexualitással. Amiben nincsen semmi rossz vagy rendkívüli, csak az nem helyeselhető, ha ezt mások kényszerítésével akarják megtenni. Sajnos a mi lehetőségeink csak arra terjednek ki, hogy a neten vadásszunk rájuk, és egyes kivételes esetekben offline is. De akkor is elsősorban a gyerekrablókra. A molesztáló nagybácsik nem szoktak a neten dicsekedni.
  Hátranyúlt, megtámaszkodott, s könnyedén fölhúzódzkodott az asztalra.
  – A Jerry Alapítvány azért alakult négy évvel ezelőtt, hogy a gyerekek biztonságosabban netezhessenek. Mi csak egy csepp vagyunk a tengerben, de… mi az?
  Egy fiú jelentkezett.
  – És mit csináltok velük, ha megfogtátok őket?
  – Átadjuk őket a rendőrségnek. Börtönbe kerülnek.
  – Nem inkább kórházba? – kérdezte valaki hátul. Kuncogás a padsorokból.
  – Aha, szóval valakinek eljárt a szája – vigyorgott Vanessa, amire a nevetés most már hangosabban is fölcsapott. – Nem ritka, hogy a börtönbe csak a kórházon át jutnak el, de az volt a kérdés, hogy mit csinálunk velük, amikor már megfogtuk őket. Az a kis fizikai erőszak, amire időnként kényszerülünk, azért kell, hogy meg tudjuk őket fogni.
  – Ennél fontosabb – vette át a szót Niala, szokásuk szerint abban a pillanatban, ahogy a húga elhallgatott –, és igazából ezért jöttünk, hogy elmondjuk nektek, mennyire fontos idejében fölismerni az ilyen embereket és a szándékaikat. Valahogy védekezni mindenki tud, ha másképp nem, sikít, rúg, harap, hátha a támadó megijed és elmenekül. De a legtöbbször már késő, mire egyáltalán rájövünk, hogy megtámadtak bennünket. – Közben ő is bejött középre és felült az asztalra a húga mellé. – A legtöbb pedofil nem elrabolja, hanem elcsalja a gyerekeket. Nagyon kedvesek, barátságosak és minden érdekli őket, ami a gyerekeket érdekli.
  Megint jelentkezett egy fiú.
  – Igaz, hogy féltek a macskáktól?
  A derültség végighullámzott a termen. Kissynek megbillent a füle. Tudta, hogy ez lesz.

– Nem – sétált be középre Françoise is. – Nem félünk a macskáktól, aki ilyet terjeszt, álljon elő. Nyilván hozott magával macskát, azt hiszi, hogy meg tud minket ijeszteni vele. Lássuk! Elő a cirmosokkal, hadd mutatom meg nekik, hogy küzd egy igazi Jerry!
  Ezzel a háta mögül előhúzott egy egérfüles hajpántot, föltette és diadalmasan csípőre tett kézzel szembenézett az osztállyal.
  Ettől kezdve imádták őket.
  Az előadás a tervezett háromnegyed óránál jóval hosszabbra nyúlt, ámbár macskát nem hozott senki, az egész iskolát romba döntő Tom és Jerry-harc elmaradt. Azzal kezdték, hogy elmesélték a Sheila- és a Cindy-esetet, hiszen kisegéri pályafutásuk ezekkel kezdődött. Közben elejtettek néhány statisztikai adatot a pedofil bűncselekményekről. A gyerekeket leginkább az lepte meg, hogy az egészen kicsik sincsenek biztonságban, és a fiúk sem. Egyetlen adat volt, amiről előzetesen megbeszélték, hogy elhallgatják a gyerekek előtt: az, hogy a becslések szerint minden ötödik gyerek szexuális bántalmazás áldozata. Nem akarták, hogy a gyerekek kiszámolják, hogy az ő osztályukban eszerint négyen vagy öten már elszenvedtek ilyesmit, aztán kérdezgetni kezdjék egymást, hogy ki volt az – mert minden esély megvan rá, hogy csakugyan vannak köztük, akiket molesztálnak odahaza, és egyáltalán nem itt az osztályban akarják nyilvánosságra hozni. Egyáltalán nem akarják.
  Elmeséltek néhány későbbi esetet is. Kissy mondta el, milyen volt az a vaksötét pince, ahová Gabrielle-t bezárták, és hogyan rejtőzött ő el a sötét folyosón és ijesztette meg úgy a két alakot, hogy soha nem felejtik el.
  – Én lemenni se mertem volna – vallotta be egy kislány.
  – Én se, ha nem lett volna muszáj – felelte Kissy. – De a Jerry Alapítvány tagjaiként arra vállalkoztunk, hogy megvédjük a gyerekeket. Le kellett mennem, nem volt más választásom. De tudtam, hogy a társaim mögöttem jönnek, nincs félnivalóm, akárhány cica lapul odalent.
  Aztán persze meg kellett mutatniuk a Nimbuszokat, de azt kereken megtagadták, hogy elsüssenek egyet. Nem lövöldözünk az osztályban, jelentette ki Vanessa. De néhány ütést és rúgást azért bemutattak. És egy riasztást. Már elő volt készítve, a mikrók csinálták, s a megfelelő pillanatban Vanessa jelt adott a telefonjáról a Cirrusnak. Egy másodperc múlva Jennifer telefonja eszeveszetten kezdte morzézni A három testőr kezdő sorait. A gyerekek és a tanárnők eléggé meglepődtek, a kislány pedig elmagyarázta, hogy így jelez nekik a rendszer, amikor a neten gyerekmolesztálással kapcsolatos adatot talál.
  – Többször is megesett, hogy ilyen jelzésre rohantunk a helyszínre és az utolsó pillanatban fékeztünk meg egy-egy rossz fiút – tette hozzá. – Az egyik már a vetkőztetéssel foglalatoskodott, amikor Kissy benyitott és megkérte, hogy inkább tanuljon. A börtön házirendjét…
  Derültség.
  – És szót fogadott? – kérdezte valaki.
  – Nem – felelte Kissy. – Rá kellett beszélni… némi idő és vérveszteség után már engedelmeskedett.
  – A Jerry alapelve: mi nem bántunk senkit – mondta Vanessa. – Mi csak védekezünk és megvédjük a gyerekeket. Létezik ellenünk tökéletes védelem, jobb a páncéllemeznél. Nem kell gyerekeket bántani, és biztonságban van az ember.
  Az előadás belenyúlt az óraközi szünetbe, de a gyerekeknek nagyon tetszettek az egérkalandok, és időnként érdekes megjegyzéseket tettek. Az egyik az volt, hogy hozniuk kellett volna egy kis diót. Ezt egy fiú mondta, de egy kislány letorkolta: – Tudhatnád, hogy a sajtot szeretik! – Később valaki megjegyezte, hogy klassz dolog lehet, történetesen akkor, amikor Chantal a víztoronyügyről mesélve megemlítette, hogy óra közepén lógtak ki a suliból. De később már másképpen hangzott el, egy fiú olyasmit mondott a padtársának, hogy klassz meló lehet ez az egérkedés. Erre Nialától kapott választ, aki nagyon komolyan elmagyarázta a srácoknak, hogy ez a munka bizony veszélyes, már ketten is agyrázkódással kerültek közülük kórházba, és csak a gyorsaságukon meg a lélekjelenlétükön múlt, hogy nagyobb bajuk nem esett. És hát az sem örömteli, amikor összetalálkoznak a bántalmazott gyerekekkel.
  Az előadás azzal ért véget, hogy Vanessa a csapat nevében megköszönte a figyelmet, az osztályfőnöknő az iskola nevében megköszönte, hogy eljöttek, Jennifer pedig a táblához surrant és másodpercek alatt rajzolt rá egy gyönyörű kisegeret, nagy fülekkel. Megtapsolták. S ezzel ért véget az, amit az első és utolsó ilyen előadásuknak hittek.
  – Azt hitték, hogy félünk a cicától – dünnyögte odakint Françoise, mialatt fölvették a sisakokat.
  – Hadd higgyék – felelte Chantal. – Ha elmondták otthon a macskáiknak is, azok tévedésben lesznek, és óvatlanul, túl magabiztosan közelítenek hozzánk.
  – Vesztükre – bólintott elégedetten a zseb.

S megint jöttek az unalmas, egyforma hétköznapok. Reggel suli, délután haza, főzni valamit, egerezni a felületen, vacsora, lefekvés, reggel megint elölről. Időnként megdögönyözni Suzyt és bámulni Macska morcos képét. Elbeszélgetni madame Faubourg-ral. Várni a hétvégét, amikor motorra ülhetnek és mehetnek Nimbyékhez, ahol egérzsivajjal telik meg a ház. És várni, csak várni, hogy valamelyik shindy mikor lesz végre hajlandó egy kicsit abbahagyni a tél végi lustálkodást és becserkészni egy gyereket.
  Egyik nap megint Auteuilbe mentek úszni, most hárman, Jennifert is vitték. Jean nem volt ott – de ott volt az a szőke srác, aki már legutóbb is Françoise-on legeltette a szemét. Most is. Kissy nem látta, amint legelteti, a srácot se látta, egészen addig, amíg egy alkalommal kimászott a vízből, megtörölközött és elindult a büfé irányában, hátha ott vannak a lányok, akiket szem elől tévesztett a tömegben. Ott voltak, Jennifer már messziről lengette a füleit, s amikor Kissy odaért, azzal a jellegzetes mozdulattal nézett körül, amit őseik akkor csináltak, amikor kibújni készültek a lyukból.
  – Françoise pasizik – susogta, bár akkora tömeg volt, hogy egy méterrel távolabb már csak a kiáltást hallották volna meg.
  Kissy körülnézett.
  – Nem itt van, a pizzás pultnál válogatnak, Françoise azt is akar enni.
  Kissy rávillantotta kis piros szemeit Jennifer tányérjára. Két hamburger volt rajta.
  – Egy szőke srác, azt mondja, már korábban is találkoztak itt és bámulta őt. Most is, de aztán le is szólította. Ő meg elment vele pizzát venni.
  – Egyáltalán nem ronda srác – mondta Kissy.
  – Nem, de vannak tippjeim a szándékaira.
  Kissynek fölcsillant a szeme.
  – Le akarja fektetni. Remek ötlet! Itt nem is nagyon kell verekedni, csak lenyomjuk a víz alá.
  Jennifer bólintott.
  – Rendben. Lenyomjuk. Csak nem tetszett a kisegér arckifejezése, amikor elment a sráccal. Túl lelkes.
  – Jóképű srác – emlékezett vissza Kissy.
  – Ezt már mondtad, egérke. Tessék. – Jennifer kivette az egyik hamburgert és a tányért a másikkal Kissy elé tolta. – Edd ezt meg, hátha megjön az eszed.
  Két másodperccel később a két egér fölkelt, gyomrukban a hamburgerrel, és nekiláttak fölkutatni Françoise-t. Meg valami ennivalót. Illetve, egész pontosan, valami ennivalót és Françoise-t.
  A zseb lett meg előbb. A sütispult végének támaszkodott és hotdogot evett. És ott támaszkodott mellette a múltkori fiú is, Kissy nyomban megismerte. Nevetségesen apró volt a füle. Mit akar ez Françoise-tól?
  Volt alkalma elméleteket gyártani, mert a srác velük maradt a hátralevő időre, azaz Françoise-zal, épp csak nem annyira rámenősen, mint Jean előző alkalommal. De Kissy pontosan tudta, hogy mit akar. Biztos léteznek fiúk, akik mást akarnak a lányoktól, de nem lehetnek sokan, és ez nincs köztük. Remek ötlet! Csak elszalad az öltözőbe a késéért, mindig kíváncsi volt, hogy terjed a vízben a kiontott vér, csakugyan felhőben terül-e szét, mint a Cápa-filmekben.
  De nem ment a késéért. Françoise alapítványi kisegér, tud vigyázni magára. Sőt nemcsak magára. Ezt akkor fedezte föl, amikor a zseb kiült pár percre a medence mellé, ő bent maradt a vízben és nem vett észre semmit. Csak a rikoltozásra figyelt föl. Ahogy kidugta fejét a medence szélén és rutinszerűen ellenőrizte, hogy odafönt nincs prédájára leső jegesmedve, egy pasast vett észre pár méterrel arrébb. Abban a jellegzetes tartásban hasalt a földön, amiben a shindyk szoktak, ha egy egér térdel a hátukon – mert egy egér térdelt a hátán, és szidalmazta. Kissy egy pillanat alatt kiugrott a vízből és ott termett mellettük.
  – …hogy lenyomjalak a víz alá és ott felejtselek! – rivallt éppen a pasas fülébe Françoise, aztán fölpillantott. – Jó, hogy jössz, egérke. Ez az úr kiválónak tartja a helyet csajozásra. Csak éppen túl fiatalt választott. Hívd a biztonságiakat, úgy látszik, nem néznek ide.
  Kissy kicsit bizonytalan volt, hogy otthagyja-e őket, a pasas egy falásra le tudta volna nyelni Françoise-t – de aztán kirohant a folyosóra és intett egy alkalmazottnak.
  – Jerry Alapítvány – közölte. – Szóljon a biztonságiaknak, egy gyereket molesztáltak a medencénél. No! No! Hall engem?!
  A fiatalember lassan bólintott. Régebbi típus, gondolta Kissy, alacsony az órajele és alighanem Windows fut rajta. De nagy nehezen azért elindult. Kissy visszafutott a medencéhez, ahol Françoise fogást váltott a pasas két hátracsavart csuklóján és közölte vele:
  – Ha még egyszer fészkelődsz, megtanítalak magas c-t énekelni. Az a szerencséd, hogy a gyerek eltűnt a sokaságban, nincs tanú rajtam kívül, úgyhogy megúszod azzal, hogy kidobatlak. De gyakran úszom itt, és más fürdőkben is. Csinálunk rólad fényképet, szétosztjuk az összes helyen, és ha bárhol feltűnsz, megtanítják neked, milyen élmény két perc után levegőt venni.
  A biztonsági őr nem látta ilyen egyértelműen a helyzetet. Nincs bizonyíték, mondta.
  – De tanúvallomás van – nyelvelt vissza Françoise. – Milyen bizonyítékra gondol, magnót kellene hurcolnunk magunkkal?
  Jennifer is ott volt már, ő oldotta meg a problémának ezt a részét.
  – Vineuil úr bent van? – kérdezte.
  – Kérem?…
  – Monsieur Vineuil. Ő még a biztonsági főnök?
  – Igen… ő. Bent van.
  – Rendben, akkor most elmegyünk hozzá. Az úr velünk jön. Maga is. Majd ő megmondja, mit tegyünk az úrral, amíg még nincs rács mögött. Mármint az úr, nem monsieur Vineuil…
  Az őr vita nélkül elfogadta. Kissynek eszébe jutott egy réges-régi eset, amikor azt javasolták a járőröknek, hogy hívjanak számítástechnikai szakértőt, akkor ismerkedtek meg Leblanc hadnaggyal. Az emberek szeretik másra hárítani a felelősséget.
  Vineuil nagyon ideges lett, amikor Jennifer és Kissy belépett az irodájába, és még inkább amikor Françoise betuszkolta a nagyon morcos urat a biztonsági őrrel.
  – Hát már megint maguk – ez volt a köszönés. – Maga menjen csak vissza nyugodtan, Richard.
  Az őr bólintott és ment.
  – Ezt az urat most fogtuk – közölte Françoise vidáman. – Részletes tervei voltak egy hat-hét évessel, és ezeket apróra közölte is vele.
  – Az lehetetlen, ha maguk ott voltak! A második mondat után… bele se merek gondolni, mit tettek volna vele.
  – Előbb láttam őket egymás mellett ülni a medence szélén, s csak később mentem arra. Öt percig biztos beszélt a gyerekhez. Persze addig nyilván a nimzoindiai védelemről beszélt hozzá, csak éppen akkor váltott témát…
  – A gyerekkel mi van?
  – Valahol úszkál és próbálja megérteni, amit hallott.
  – Szólhatok én is? – kérdezte a shindy sértetten.
  – Még egy pillanat, monsieur. Más is hallotta?
  – Szerintem nem, elég nagy ott a ricsaj, csak én éppen a hátuk mögött mentem el… és hát ugye ki van élezve a fülem az ilyesmire.
  Helyes, gondolta Kissy. A shindynek nem kell megtudnia, hogy az a fül mekkora.
  – Értem. Nos, uram, hallgatom. Elnézést: Vineuil vagyok, biztonsági főnök.
  – Robin. Én, kérem, értetlenül hallgatom ezeket a vádakat, nyilván nem várja, hogy reflektáljak rájuk. Ha ön most lesz szíves bocsánatot kérni és mehetek a dolgomra, akkor eltekintek attól, hogy az ügyet jogi útra tereljem. Őszintén szólva azért, mert nehezen tudnám elképzelni, amint előadom a bíróságon, hogy ez a gyerek letepert a földre, és képtelen voltam bármit tenni ellene. Én kilencven kiló vagyok, és férfi, ő meg…
  – Kicsi a bors – vágta rá Françoise. – Nem azért nem tereli maga jogi útra a dolgot, mert fél, hogy kinevetik a bíróságon. Hanem mert ott bele kell mondani a bíró arcába rezzenéstelen arccal, hogy nem dumált disznóságokat a gyereknek.
  Robin csak rápillantott a zsebre, aztán a főnökre függesztette a tekintetét.
  – Elmehetek?
  – Igen, uram – felelte Vineuil. – Kérem, fogadja bocsánatkérésemet cégünk nevében az önt ért inzultusért. Természetesen szabadon távozhat. A kollégáim elkísérik az öltözőbe, a kijáratnál pedig visszakapja a jegy árát. Arra kérem, hogy ha legközelebb el kíván látogatni hozzánk: ne tegye. Mindaz, amit mondtam, egy esetleges második alkalomra nem érvényes. Mehetünk.
  Kinyitotta az ajtót, az egerek kisorjáztak. A shindy döbbenten nézett rá.
  – Úgy értsem, ön hisz ennek a gyereknek?
  – Igen, uram.

A srác létezéséről Kissy már meg is feledkezett, ő a vízben volt, amíg a három egér shindyt fogott. De mire visszaértek, kint volt a szárazon.
  – Hát ti hova lettetek?
  Kissy Jenniferre nézett.
  Jennifer Françoise-ra nézett.
  Kissy is Françoise-ra nézett.
  Françoise elbaktatott a fiú mellett és beugrott a vízbe.
  A két mini egymásra nézett, aztán ők is beugrottak.
  Később azért összeakadtak a fiúval megint, de nem kérdezte, hol voltak, alighanem meg is feledkezett már az egészről. De arról nem, amit Françoise-tól akar. Kissy rögtön tudta, amikor kifelé készülődve a fiú azt tudakolta, hogy merre tartanak.
  – Haza – mondta a zseb közlékenyen.
  – S merre van az a haza?
  Françoise tűnődve nézte a mászkáló emberek sokaságát, nem felelt. Egy kétévesforma kisfiú megállt Kissy előtt, fölbámult rá. Kissy rámosolygott. A kisfiú nem mosolygott vissza, csak nézte bambán, aztán jött az anyja, elvitte.
  Kissy helyeslően bólintott. Lám, valaki csak észrevette, milyen szép nagy füle van őneki.
  – Oké – mondta a srác. – Elárulni nem árulod el, de egy darabon elkísérhetlek?
  Françoise vállat vont.
  – Felőlem… de akkor öltözz gyorsan.
  A fiú bólintott és elinalt.
  – Elkével sokat beszélgettünk a fiúkról – nézett utána Françoise. – De sose zavart különösebben, hogy nincs pasim. Neki meg havonta kettő is. Nagy cucc. A srác hazakíséri a suliból, óraközi szünetekben dumálnak kicsit. Én ennél sokkal többet vagyok a mi srácainkkal.
  – Hát tudod – mondta Jennifer –, van némi különbség.
  – Persze, biztos. Szerintetek kipróbáljam a srácot?
  – Miért ne? Egyszer te is felnősz, egérke.
  – De legyen nálad a késed – tanácsolta Kissy.

Françoise tehát kipróbálta a srácot, ami abból állt, hogy hagyta magát hazakísérni. Metróval. Megmondta előre, hogy messze van, és a fiúnak egyedül kell majd hazabumliznia. A srác vigyorgott és vele tartott. Egyébként Michelnek hívták, és nem esett hanyatt rémületében, amikor majdnem Párizs másik végében találta magát. Françoise jutalmul hagyta a kapujukig kísérni magát.
  – Ott állt még, amikor kinéztél az ablakon? – kérdezte Vanessa.
  – Ki kellett volna néznem?
  – Szent merevlemez. Azt akarod mondani, hogy nem is voltál kíváncsi, ott van-e még? Vagy vetni rá még egy pillantást?
  – De hisz egész délután őt láttam, a shindyügyet leszámítva.

Elke nem is fogadhatta volna másképp a hírt, hogy zsebtársa bepasizott.
  – Legfőbben az ideje volt. Holnap csináljad fotókat róla, látni akarok a képjét.
  – Holnap nem megyünk az uszo…
  – És?! Ott fog állni ablakad alatt és szerenázik. Egyik kezében egy virágcsokrétli, másikban egy doboz bombom – hadarta –, csupa sajtos sütiekből persze, és neked dalolik.
  – Csak nem képzeled – csattant föl Françoise –, hogy elmondtam neki, mi vagyok?!
  – C-c-c – felelte Elke. – Bamba a kisegér. Hát nem elmondtalak százszor, hogy férfiek előtt nem szabad eltitkolni?
  – Az első beszélgetésnél még…
  – Szamár vagysz, egérke. Mikor később? Amikor először fölmész hozzához, kezdetek csókolódzani, és közben besétál cicamica? Vagy amikor meghitt kettesben parkban, hirtelen arra jön shindy, mire te villámgyors előkapsz késet?
  Kissy hátradőlt a képernyő előtt és élvezte a műsort.
  – Eszem ágában sincs vele csókolózni.
  – Pedig ismerek több kicsi egéreket, akik szeretik, és nem is mindnek vannak egérkepárjaik.
  – Tudom, egérke – felelte Françoise türelmesen. – De én még nem is ismerem ezt a srácot.
  – Nem is fogsz, ha tartod benne titokban, hogy kisegér vagysz.
  – Nem tartom titokban, csak először meg akarom tudni, hogy ő nem macska-e.
  – Nem hiszek. Akkor mostanra már megérezett volna rajtad egérszagt és rendezhetsztek volna – Elke csettintett a nyelvével –, úszóházban nagy Tom és Jerry háborúat.
  Françoise fölkuncogott.
  – Emlékszem, milyen képet vágott a biztonsági főnök, amikor a két minit meglátta. Ha ott elkezdünk Tom és Jerryt játszani, a mentők viszik el.
  – Aha, ő irodájában rúgta Jennifer Grevint orrá, ugye?
  – De mennyire – felelte Jennifer.
  – Ezt is kellett most volna.
  – Nem volt bizonyíték.
  – Orrához nem kell bizonyíték! Az csak bíróság bele! Orrát csak megrúgod és kész.
  Hm, gondolta Kissy. A pasas eléggé magasan hordta az orrát. Lehet, hogy tényleg nem ártott volna megrúgni.
  Ekkor mozgást látott a szeme sarkából. Kinézett az ablakon, és gyorsan lesunyta füleit.
  A kerítés tetején Macska beszélgetett egy idegen cirmossal.

A Jerry Alapítvány Rátermett Kisegere nem ijed meg, ha szelídített macskája egy ismeretlennel csókolózik. Legalábbis nagy egyetértésben voltak valamiről, és a rögtönzött haditanács hamar megállapította, hogy a beszélgetés témáját soha nem fogják megtudni – csak ha néhány hét múlva Macska oldala gömbölyödni kezd. Amire minden esély megvan, mert Kissy ebből a távolságból is meg tudta állapítani, hogy a cirmos hímnemű. Jóval nagyobb volt Macskánál.
  – Meglesz a kölyked, egérke – állapította meg Jennifer.
  – Még nem olyan biztos az – felelte Françoise.
  – Ők mindenesetre megteszik, ami tőlük telik. Milyet szeretnél?
  – Hát… olyan kicsi helyeset… akit persze be lehet tanítani az egértiszteletre. Egyébként valami világos színűt, lehet akár fehér is.
  – Az jó – bólintott Elke. – Fehér ciiiica jól látsz mindenütt. Legrosszabb schwarzfekete ciiica, az el tud bújik akár padlón bútor árnyékábele, és csak elősétál bármikor, ráhozni frászot kisegérekre. Fiú vagy lány?
  – Nem tudom… a beaulieu-i macskáknál nem sok különbséget találtam. Velem egyformán közömbösek.
  – Rassismus – jelentette ki zsebtársa. – Mivel egérre van vadászati tilolam, megenni nem szabadsz, hát nézik rajtad inkább keresztül.
  – Tilalom – nevetett Kissy.
  – Úgy is lehet mondani, csak akkor semmi értelemje.
  Mégiscsak meg kellene oldani valahogy azt a költözést, gondolta Kissy. Elke soha nem tanul meg rendesen franciául, ha nem hallja egész nap.
  Ámbár az is igaz, hogy ezzel a tört nyelvével még ennivalóbb.

– Hát tényleg el kellene mennem, az biztos – ezek voltak az első szavak, amiket Kissy nagy fülei elkaptak, ahogy kilépett a panzióból a személyzeti kertrészre. Délen már egész jó volt az idő, a vékonyabbik egérbundáját vette föl, arra egy pulcsi elég volt. – Csak nehezen szánom rá magam.
  Vanessa éppen befelé tartott, de most megfordult és Marióra nézett.
  – Bácsikám, ha most azt mondod, hogy öregnek érzed magad hozzá…
  – Akkor mi lesz?
  – Bemegyek a városba, veszek egy hintaszéket, beleültetlek és takarót borítok öreg csontjaidra – vágta rá a mikró.
  Kissy rávigyorgott Mouchira, aki éppen a lába előtt üldögélt és szemlátomást azt akarta eldönteni, hogy mit is akarjon eldönteni.
  – Meggyőző érv – nevetett Mario. – Valamelyik nap elmegyek, de ma már semmiképpen.
  – Menjek én?
  A kerti asztalnál ülő nagyszülők egyszerre kapták föl a fejüket és meglepve néztek a kislányra. Kissy tudta, hogy miért. A macskakiállításra kell menni, ahova Mario persze nyugodtan, de Vanessa egyedül ugye mégiscsak…
  – Tudok mindent – közölte a kislány magabiztosan. – És amúgy is örülnének nekem, szeretnének már megismerni. Ha viszek egypár egeret, akik eljátszadoznak a sokasággal, még inkább.
  Sokaság, az mi lehet, tűnődött Kissy. Az biztos, hogy messzire mennek. Bordeaux, esetleg még Toulouse. A Földközi-tenger partja nem lehet, itt már egy lélek sincs, aki ne ismerné Vanessát.
  – Hm. Sok pénzről van ám szó.
  A mikró lebiggyesztette a száját. Persze, gondolta Kissy, mit neki egypár csilliárd euró, már csecsemőkorában is ordított, ha nem a kedvenc, tömör gyémánt kanalával kapta a papit.
  – Bácsikám, pontosan tudod, hogy milliós üzleteket ugyanúgy kell megkötni, mint egy kiló sajtot megvenni. Az ember odamegy és megveszi. Ha nem tudnám, hogy bízol bennem, nem is szóltam volna.
  Kissyben megint fölrémlett az a csóró kis vadóc, aki egy tavaszi délutánon, csillagászati korszakokkal ezelőtt besétált a kis könyvtárfiókba és az életükbe. Hát szóval megint üzletet köt, alighanem most veszi meg a sajtot a panziónak az egész szezonra. Azaz nem is, sajtot nem, akkor Mario egyből neki szólt volna. Valami olyasmit, amiben nem Vanessa a szakértő. Talán a rövid italokat, azokat nem kóstolta sose, csak a bort.
  Öt perccel később az itt levő egerek mind összegyűltek a tárgyalóban. Ez tulajdonképpen csak egy átjáróhelyiség volt a személyzeti részen, innen nyílt az iroda és a konyha, a recepció hátsó bejárata, az aulába vezető kis folyosó és egy ajtó a szabadba, a személyzeti kertrészre. Meg a kis lépcsőház, ahol föl lehet menni Girottiék lakásába és le a pincébe. Mario már említette, hogy liftet fog beépíttetni, Isabelle néni nehezen caplat már a lépcsőn. Itt nem volt más, csak egy sor fotel az ajtók között és egy kanapé, meg néhány polcocska a falakon, de aki itt leült egy órácskára, az mindent látott és hallott, ami a panzióban történt. Amióta Isabelle néni nem dolgozik, sokat üldögél itt, olvasgat, levelet ír vagy éppen keresztrejtvényt fejt, s közben rajta tartja a szemét az üzleten. Most nem volt itt, kint maradt, Mario pedig bement az irodába.
  A Jerry nyolc tagja volt együtt, csak Elke és a két maxi hiányzott, akik dolgoztak. Elvégre péntek volt, munkanap. Niala valamelyik rokontól jött haza macskamenekülési sebességgel, éppen amikor Mario az irodába tartott, összeakadt a tekintetük, s már tudta is, miről van szó.
  – Mikor indulunk?
  – Mi vagyunk a Jerry Alapítvány – felelte húga –, ha valamit akarunk, azt most akarjuk. Szia, Vanessa vagyok – ezt már a telefonba mondta –, van most fuvarod? Igen. Nizzába, most. Nem, a mikrobusszal megyünk. Jó, köszi, várlak. Szóval egy kis használati utasítás, egérkék. Üzletet kötni megyünk, de ne számítsatok öltönyös urakra. Corentinék elég különc emberek, visszavonultan élnek és csak a gyerekeikkel foglalkoznak. Rengeteg gyerekük van, egy se saját, örökbe fogadták őket. Hát gondolhatjátok, hogy énrám éppen eléggé kíváncsiak, csak az idő nagy részét Svájcban töltik. Mariónak az a baja velük, hogy egyszerűen nem hajlandóak elbújni egy irodába, hogy ott tárgyaljanak, hanem egy óvoda kellős közepén kell velük üzletelni. Annyi pénzük van, mint a pelyva, megengedhetik maguknak, hogy bogarasak legyenek. Szóval azért viszlek benneteket, hogy lekössetek öt-hat gyereket egerenként, akkor látják, hogy jó üzletegér vagyok.
  – Világos – cincogta Françoise –, de akkor Mario miért nem ír egyszerűen levelet?
  – Mert ez még nem az igazi üzletkötés – felelte Niala –, most csak ajánlatot teszünk. Ők mondanak rá valamit, mi változtatunk az ajánlaton, arra is felelnek, és így tovább. Ha elfogadják az ajánlatunkat, akkor a többi már a jogászok dolga.
  – Jogászok is lesznek? – kérdezte Chantal. – Hát mit veszünk?
  – Konzervgyárat – vágták rá a D’Aubisson egerek egyszerre.

A kocsiban egy szót se szólhattak a dologról, a Vanessa fölfogadta sofőr, egy Paul nevű fiatalember miatt. Indulás előtt Niala beszaladt az éléskamrába, kihozott egy még bontatlan, ötkilós karika sajtot, s mindannyiuknak rá kellett tenni a kezüket és ünnepélyes egéresküt tenniük, hogy az üzleti titkot megőrzik. Ez volt az első eset, hogy nemcsak a mugliknak kérkedtek azzal, hogy esküt tettek a nagy ementáli sajtra, hanem igaziból is megcselekedték. Nimbyvel egyszer már megcsinálták, sajtra tették a kezét és megeskették, hogy nem szól Vanessának a készülő motorvásárlásról. De akkor csak ő esküdött. Most csapatosan, nyolc kisegér állta körül az asztalt a sajttal, és áhítatosan mondták Vanessa után az esküszöveget, különösen mert a lyukak is benne voltak.
  – Én, Vanessa D’Aubisson, eskü…
  – Nem jó – vágott közbe Kissy –, az összes neved mondd! Csak úgy érvényes.
  – Legyen hát. Én, Vanessa Pif Jerry Bohringer-Chandeau-Morin-Sailly D’Aubisson, esküszöm erre az ötkilós karika bontatlan Grand Cru ementálira és az összes benne levő lyukra, hogy a tudomásomra jutó üzleti titkot megőrzöm, arról senkinek nem fecsegek, különben Mario egérpépet csinál belőlem. Cin-cin!
  Kissy büszkén utánamondta és rácincogott, s közben Vanessa neveihez még hozzágondolta, hogy Blanchard, Blanchard, Blanchard!
  – Ti mit cincogtok itt? – jelent meg Marie az ajtóban. – Paul kint vár. Mit akartok azzal a sajttal?
  – Légy szíves, vidd vissza a kamrába – lépett a fotelhez Vanessa és fölkapta a hátizsákját.
  – De miért? – nézett a szakácsnő.
  – Mert ott a helye.
  – Nem, miért hoztátok ki?
  A csapat kisorjázott az ajtón, Niala maradt utolsónak, kilépett, visszadugta a fejét és azt mondta:
  – Hüpp-hüpp-hüpp, egértrükk.

Úgyhogy a kocsiban a Golyócskákról beszéltek, amiről Paul is hallott már, mint alighanem mindenki Beaulieu-ben, ezen a hétvégén is fognak rajta dolgozni, méghozzá a legfontosabb részét csinálják: megtervezik, hogy hány oszlopból álljon, azok milyen dallamszakaszokat játsszanak, hogyan legyenek összekötve, egyszóval az egésznek a struktúráját, illetve Nimby elnevezésével modulszerkezetét.
  – Kicsit nehezebb, mint a programozásban – mesélte már a kocsiban. – Ott csak meghívsz egy rutint és az végrehajtódik. Itt a rutinoknak van egy bizonyos fizikai távolságuk a hívó programrésztől, nem lehet mindet két centin belül összezsúfolni, márpedig amíg a golyó odaér, az időbe telik. Nem is kevésbe, mert nem száguldhatnak, az kilökné őket a pályájukról.
  – De akkor késve szólalnak meg a hangok – mondta Paul, és kitette az indexet Nizza felé.
  – Nem éppen. Előbb kell elindítani a golyókat, mint ahogy a hangoknak meg kell szólalni. Pontosan ki kell mérnünk, hogy mennyivel előbb.
  – Nem hiszem, hogy ez működni fog. Nem lehet azokat a golyókat olyan precízen mozgatni, márpedig az eltérések halmozódni fognak, és végül szétesik a dallamod.
  – Te kételkedsz a Jerry egereiben?! – csattant föl Vanessa, aki Paul szerencséjére a jobb szélen ült elöl, Nimby köztük volt.
  – Dehogyis. Csak meglepne, ha ez működne.
  – Az a cél, hogy meglepjünk vele mindenkit.
  Túlmentek Nizzán, föl a hegyekbe, az egyik völgyben laktak Corentinék. Egyik D’Aubisson egér se járt még itt, bár Niala ismerte őket, de nem járt náluk, a címet Mario mondta meg.
  – Szóval üzletet köttök – mondta Paul még a Promon, amikor a golyós témát már kivesézték.
  Az egerek az ötkilós ementálira gondoltak és hallgatásba burkolóztak. Niala nem.
  – Nem tudom, Paul, lehetséges. Megpróbáljuk.
  – Szamarak vagytok – mondta Vanessa később, amikor átvágtak a ház előtti parkolón és Françoise kérdőre vonta Nialát, hogy hogy mondhatott ilyet. – Nem az a titok, hogy ajánlatot teszünk, azt mindenki tudja, elsősorban a többi érdekelt. Az a titok, hogy mi lesz az ajánlatban.
  S megnyomta a kapucsengőt.
  – Ki az? – kérdezte egy női hang.
  – Claudel Konzorcium – felelte a mikró.
  Az ajtó fölberregett. Niala megnyomta, aztán megállította a befelé igyekvő Françoise-t.
  – Várj csak. Most jut eszembe, rémlik valami arról, hogy vannak állataik is. Adjátok becsületszavatokat, hogy nem öltök meg egyet sem.
  – Olyan állatok, akikre gondolok? – kérdezte Françoise gyanakodva.
  – Könnyen meglehet.
  – Hát ha nem lesz náluk mustáros flakon…
  – Bízzunk benne. Mindenesetre mi ne kezdeményezzünk ellenségeskedést.
  Françoise a Jerrytől eltanult mozdulattal keresztet rajzolt a szívére, bal kezét rátette, a jobbat föltartotta.
  Niala rájuk nézett, amire a csapat gyorsan követte a zseb példáját. Erre Niala is.
  – Helyes. Gyerünk befelé.
  Tágas előkert, keskeny gyalogúttal, arrébb széles út egy oldalépület felé, nyilván a garázs, jó nagy, alighanem szükségük van nagy járművekre ahhoz a sok gyerekhez. A közelben egy lélek se, olyan állatok se, akikre Françoise gondol. Kissy azért szemügyre vette a bokrok alját, ahogy a magabiztos egércsapat végigmasírozott a gyalogúton. Csinos, fehér épület, a teljes mérete nem kivehető, alighanem a rövid oldala felől közeledtek. Valamivel közelebb kis házikó, előtte biztonsági őr.
  – Jó napot.
  – Jó napot – felelte Niala. – A Claudel Konzorciumtól jöttünk.
  Az őr bólintott. Jó nagydarab ember volt, kiképzetlen egeret öt-hat tucatot tudna szétlapítani percenként. Vanessa kinyitotta a kezében levő dossziét és a legelső lapot felé nyújtotta. Az őr nem vette el, csak odahajolva megnézte, aztán megint bólintott.
  – Parancsoljanak. Csak be az ajtón és egyenesen.
  Továbbmentek és beléptek a házba. Tágas, ízlésesen berendezett hall, kétfelé elkanyarodó folyosóban folytatódik, de már látták, hogy merre kell menniük: a szemközti, széles ajtó a szabadba nyílt, s mögötte apró, színes öltözékű figurák mozogtak. Niala cincogott egyet és kinyitotta.
  Nem is volt olyan sok gyerek. Egy, kettő, arrébb még kettő, öt, hat. Mindenféle méretben, nemben, bőrszínben és tevékenységben, az egyik például, egy Françoise méretű, ázsiai vonású lány éppen fölegyenesedett valami fölött és elindult feléjük.
  – Sziasztok.
  – Szia – felelték.
  – Corentinéket keressük – tette hozzá Vanessa.
  – Ott ülnek a fa alatt. Ti jöttetek Claudeléktől?
  – Mi!
  – Nem néztek ki egereknek.
  Kissy sóhajtott, és vele sok száz kisegér. Hát már mindenki tudja.
  – Jól álcázzuk magunkat – felelte Vanessa, és megindult a füvön, mert gyalogjáró nem volt, a gyerekek a füvön szaladgáltak.
  Corentinék ötvenen innen lehettek még, sportosak, fiatalosak, a férfi fehér pulcsiban, a nő világoskékben. A férfi fölállt a jöttükre és kezet fogott velük, a nő nem, egy kicsi, fehérbe csomagolt élőlény mocorgott az ölében. Ahogy letelepedtek egy hosszú padra, Kissy ösztönösen körülpillantott és fölfedezte, hogy egy nagy, ovális átriumban vannak. És az egyik távoli ablakban fölfedezett két háromszögletű fület. De nem mozdultak, alighanem alszik az illető. Messze van és kicsi, de az ott aligha kutya.
  – Örülök, hogy végre látunk benneteket – vette át a kezdeményezést monsieur Corentin. – Sokat hallottunk rólatok. Cesare mesélte a minapi kalandotokat Roissacékkal.
  – Mi soha nem hallottunk… – cincogta el magát Françoise, aztán gyorsan a szájára tette a kezét.
  – Így hívták a hegyi bányában rekedt gyerekek egy részét – mondta neki Vanessa, majd Corentinhez: – Nézd el nekik, Lucas, ők északon élnek, és amikor kihúztuk azokat a gyerekeket a föld alól, nekik senki se mondta meg a nevüket.
  Corentin bólogatott, Kissy pedig nyugtalanul próbált felidézni bármit arról, hogy azt mondta volna, szólítsák Lucas-nak. Pedig Vanessa megmondta, hogy még nem találkoztak.
  – Nagyszerű dolog, hogy voltak azok a helikoptereitek. Rágondolni se merek, mi lett volna nélkületek.
  – Találkoztatok azóta?
  – Nem, csak videótelefonáltunk. Tudod, mi alig vagyunk itthon.
  – Értem. – Vanessa elővette a dossziét megint, és kinyitotta. – Nem akarunk benneteket sokáig feltartani… térjünk a tárgyra?
  – Eddig is a tárgynál voltunk. Nekünk legalább olyan nagy öröm, hogy megismerhetünk titeket, mint az, hogy ajánlatot kapunk a gyárra. Illetve dehogyis, nagyobb, hiszen az csak pénz. Az nem fontos.
  – Hát nem éppen csak pénz.
  – Tudod, hogy értem.
  Kissynek megrebbent a füle. Ezek ketten körülbelül negyvenöt másodperce beszélgetnek, de már úgy, mint akik évek óta ismerik egymást.
  – Persze hogy tudom. És ha lezavarjuk az üzletet, aztán annyit beszélünk a hegyi mentőakcióról, amennyit akarunk?
  – Józan gondolat. Tessék, tied a pálya.
  A Lucas előtt álló asztalkán egy kis táblagép feküdt, a férfi most fölvette, kihúzott belőle egy ceruzát és néhány mozdulatot tett a képernyőn.
  – Szóval a konzorcium nevében Mario vételi ajánlatot tesz a tulajdonrészre, ésatöbbi, csiribí-csiribá, félmillió – közölte Vanessa.
  Nevettek. Madame Corentin is, aki most fölállt, arrébb sétált és átadta a kisbabát az egyik nagylánynak, aki elvitte – nyilván elaludt már.
  – Ez tényleg gyors lezavarása lenne az üzletnek – ismerte el Lucas –, de nem versenyképes ajánlat.
  – Várd ki a végét. Félmillió készpénzben, plusz negyedmilliós részesedéssel beveszünk titeket a konzorciumba.
  – Hm. Ez már valóban szebben hangzik, de sajnos…
  – És természetesen átvállaljuk a kötelezettséget Chiracék irányában.
  Madame Corentin fölvett egy másik táblagépet és nyomogatni kezdte.
  – Vanessa – mondta Lucas –, ismét mondom, ezzel nem fogtok nyerni.
  – Hát jó – mondta a mikró. – Hatszáz kápé és háromszáz a részesedés.
  Igazi business mouse, gondolta Kissy büszkén. Egymillió eurót megközelítő összegről alkuszik olyan könnyedén, mintha tíz deka sajtot venne.
  Lucas leírta a táblagépen és egy pillanat múlva már meg is csóválta a fejét.
  – Gérard hétötvenet is megad érte, azt írta, mondjam meg, hogy Mario orra előtt fogja leszámolni a pénzt.
  – Beszélhetek vele? – kérdezte Niala hirtelen. Lucas írt pár szót, várt egy verset, aztán mosolyogva bólintott, megnyomott valamit és azt mondta:
  – Szervusz, Gérard, ki vagy hangosítva.
  – No, legalább hallod, te vén csirkefogó – szólalt meg egy borízű hang. Lucas bosszús fintort vágott.
  – Elfelejtettem szólni neki, hogy…
  De a hang folytatta.
  – A híres nagy konzorciumodnak sose lesz annyi pénze, amennyit én ezért a cégért lepengetek a kölyöknek. Add föl, öreg, hallasz?
  – Szervusz, Csubakka bácsi – szólalt meg Niala vidáman. Kissy azonnal látta maga előtt az öreg üzletvukit, a mellén átvetett muníciós övvel.
  Kis csend.
  – Nicole?…
  – Én, személyesen. Mario nincsen itt, csak mi.
  – És te alkuszol a cégre?!
  – Nem, ami azt illeti, csak itt ülök a húgom mellett és hallgatom, ahogy ráígér az ajánlatodra.
  A hang akkorát rikoltott, hogy mindannyiuknak lelapult a füle.
  – A fogadott kislány akar ráígérni az ajánlatomra?! Hát jár az már iskolába?!
  – Járok – nevetett Vanessa. – Szervusz, Csubakka bácsi.
  – Na, már ez is Csubakka bácsizik. Hány éves vagy te, mondjad?!
  – Tizenhat leszek.
  – No, legalább nagykorú nem vagy.
  – Sovány vigasz, Csubakka bácsi. A konzorcium pénze nagyon is az.
  Kis csend.
  – Hát jó. Ne mondhassa senki, hogy nem vettelek komolyan. Mi az ajánlatod?
  – Chiracékról megállapodhatunk?
  – Persze! – bömbölte Csubakka bácsi. Kissy már rájött, hogy nem haragszik, csak egyszerűen sose próbált normális hangerővel beszélni. – Az ördög se akarja kirakni őket onnan, maradjanak, ameddig akarnak!
  – Hat a kápé és három a rész – felelte Vanessa lakonikusan.
  – Bolond vagy, lányom, hétötvennel elviszem úgy, ahogy van!
  – De az én ajánlatom kilencet ér.
  – Akkor az enyém egy tízest! – üvöltötte Csubakka bácsi, és fél kézzel, oda se nézve szétmorzsolt egy birodalmi gárdistát. Legalábbis Kissy tisztán látta maga előtt, amint megteszi.
  – Ötszáz – felelte Vanessa olyan halkan, amilyen hangos a bácsi volt.
  – Mi ötszáz? – hökkent meg a bácsi.
  – Ötszázezer euró. Ez az ajánlatom.
  – Mármint egymillió-ötszáz?
  – Nem, csak ötszáz.
  – Te bolondra veszed az öreg Gérard-t – harsogta a bácsi –, hát az előbb már egymilliót ígértem!
  – Én pedig leszállítottam az ajánlatomat a felére – válaszolta Vanessa zavartalan nyugalommal –, és a többit átengedem neked.
  Kis csend.
  Még nagyobb csend.
  – Ahhh-ha – mondta végül a bácsi. – Szóval társulni akarsz. Csakhogy ebbe a nagyapád nem fog belemenni. Vagy kicsodád is neked Girotti?
  – Általában a nagyapámnak vagy a bácsikámnak hívom. Tudod, elég bonyolult, mert Jacques Claudel valójában…
  – Állj, állj, állj, ne tarts itt nekem mesedélutánt, arra felelj, amit mondtam! Nem fog belemenni!
  – Kénytelen lesz, mert különben nem ezt az üzletet bukja el, hanem a szerződést is, és az már tényleg veszteség lenne. Nem fog örülni, de nem lesz más választása.
  – Úgy! Aztán énrám orrol majd, mi?
  – Nem, énrám, Csubakka bácsi, én találtam ki, hogy társuljunk. Majd elszaladok előle.
  A kis táblagép keményen állta a sarat, nem repedt meg, pedig a bácsi akkorát hahotázott, hogy az átriumban szanaszét játszadozó gyerekek fölkapták a fejüket, mint a kisnyulak.
  – Elszaladsz, ez jó! – harsogta. – Aztán hogy képzeled ezt a társulást?
  – Hát ha én adok ötöt és három a rész, akkor te mennyit adsz?
  – Kettőt!
  – Vagyis nyolc a kettőhöz, megvan a millió.
  – Na meséld el, milyen képet vág az a Lucas kölyök!
  – Nevet és bólogat – közvetítette Vanessa.
  – Akkor hát megegyeztünk! Szólok a könyvkukacaimnak, csinálják meg! Mikor írja alá öregapád vagy kid a szerződést?
  – Voltaképpen lehet azt mondani, hogy az öregapám, Jacques Claudel ugyanis…
  – Te, én megeszlek!
  – Akár már ma este – nevetett Vanessa –, csak előbb persze körbekerget engem az udvaron.
  – Hát tud az még szaladni?!
  – Mint a nyúl! de én gyorsabb vagyok.
  – Na, még szerencse! Aztán mikor jöttök el meglátogatni az öreg Gérard bácsit? Téged még nem is láttalak, pedig azt mondják, csinos kislány vagy.
  – Igen, én is hallottam. Már holnap reggel, ha nem laknál olyan messze.
  – Na persze. Jól van. Mondd meg az öregnek, én nem tehetek róla, neked jutott eszedbe. De megmondd ám, mert őtőle az is kitelik, hogy puskával kerget végig engem az utcán!
  – Megmondom, légy nyugodt, Csubakka bácsi.
  – Jól van. Lucas, öröm volt veled üzletet kötni. Csókoltatom Sylvie-t. Szervusztok.
  Amikor végre istenigazában kinevették magukat, Lucas csak annyit kérdezett:
  – Ugye ezt az egész társulást Mario eleve így találta ki?
  Vanessa ránézett rezzenéstelen, ragyogó kék szemével.
  – Hát persze.

Vanessa kifizette Pault az egész estére, úgyhogy ő továbbment a kocsival egy közelben lakó barátjához, ráértek hát Corentinékkel beszélgetni, játszani a gyerekekkel, szaktanácsot adni két kisfiúnak, akik éppen legóvárat építettek, és Nimby ismert olyan építészeti megoldásokat, amiket ők még nem – és persze apróra elmesélni a helikopteres történetet, sőt be is mutatni, hiszen azáltal, hogy Elkét forgalomirányítóvá tették, az egész kommunikációjuk átment a Jerry-rendszeren, s az mindent rögzített azon az éjszakán. A gyerekek is megnézték a helikopteres felvételek egy részét. Magukat a gépeket nem mutatták meg, a Discovery otthon volt a villában, az Enterprise pedig Franconville-ben, Nimby még dolgozott az átalakításán. De a nagyobbak láttak már trikoptert, Lucas egyik barátja tagja volt annak a modellezőklubnak, amelyik nekik segített akkor éjjel, és egyszer elvitték őket egy bemutatóra.
  És megmutatták a Golyócskákat, Nimbyék nemrég készültek el háromdimenziós tervezőprogramban egy vázlattal, ami nem terv volt, vagyis nem a megfelelő számú oszlopot tartalmazta, nem a megfelelő elrendezésben, csak fantáziarajz. De a programban aztán már lehetett mindenfelé forgatni, részletekre ránagyítani, az igazi tervet is így fogják elkészíteni.
  – Mikor készül el? – kérdezte egy Yvette nevű lány.
  – Nehéz megmondani – felelte Nimby. – Azt reméljük, hogy május tizennyolcadika előtt. Az Vanessa születésnapja, jó alkalom lenne az ünnepélyes bemutatóra.
  – Valójában negyvenhárom ismétlődő oszlopunk lesz – magyarázta Vanessa pár perc múlva, és apró tornyokat helyezett az asztalra legókockákból. – De egészen kicsik, mert a dallamban nagyon rövid szakaszok ismétlődnek.
  – És mi hajtja? – kérdezte madame Corentin.
  – Villanymotor. Terveink szerint egyetlenegy.
  Beszéd közben a kislány már játszani kezdte a darabot, jobb kezével a gyors szólamot, ballal a lassút, két külön táblagépen, hisz volt náluk egy csomó. A gyerekek megint fölkapták a fejüket, mint a kisnyulak.
  Perceken belül koncert lett belőle, zenekari, mert a Corentin gyerekek közül hárman is zenéltek, egy gitáron, egy hegedűn, egy pedig egy fura kis fúvós hangszeren, aminek olyan billentyűi voltak, mint a zongorának, csak szivárványszínűek. Triolának hívták, Kissy még nem látott ilyet. De együtt már nem a Popcornt játszották, a gyerekek inkább klasszikusokat tudtak – először a Magas szőke férfit sikerült együtt eljátszani, aztán valami Bach-darabot, amit Mike Oldfield átdolgozásában a mikró is tudott.
  A legnagyobb szerencse volt, gondolta Kissy hazafelé menet, hogy annak idején elmentek arra az esküvőre segíteni, és kiderült, hogy a kislány született muzsikus. Bárkivel, bárhol, bármikor szót ért a zene segítségével.

Mario jót mosolygott az elbeszélésen, aztán csak annyit mondott:
  – Még nagy üzletasszony lehet belőled.
  Vanessa meglepve nézett a dédnagybátyjára. Kissy fülei lassan hátrabillentek és úgy maradtak. Mario ritkán mond effélét, egész pontosan még soha nem tette, de ha ő valakinek ilyet mond, arra mérget lehet venni.
  – De hiszen én csak azt mondtam, amire te kértél.
  – De pókerarccal, gondolom.
  A kislány kihúzta magát.
  – A Jerry Alapítvány kisegere vagyok, az életem múlik azon, hogy a shindy ne tudjon olvasni az arcomról.
  – És nem tudott?
  – Lucas Corentin nem shindy, de természetesen nem tudott. Örül, hogy rászedtük Csubakka bácsit és belehúztuk a társulásba.
  – Ami mellesleg igaz is.
  – Persze hogy igaz. Magától sose ment volna bele. De Lucas se lépett volna be ekkora részesedéssel a konzorciumba, ha nem az a szándék vezeti, hogy borsot törjön Gérard orra alá.
  Kissynek olyan gyorsan kezdtek pörögni a fülei, hogy érezte, amint lassan a levegőbe emelkedik. Hát duplafenekű csel volt!
  – Nagyon helyes. Jegyezd meg: az embereket sokszor fondorlattal kell rávenni olyan dolgokra is, amik valójában nagyon is érdekükben állnak. Ők is szépen fognak keresni ezen az üzleten. Tessék.
  Vanessa csodálkozva vette át a felé nyújtott telefont – ugyanolyan volt, mint a sajátja, Mario már régóta alapítványi telefont használt, a Jerry-felület morzementes változatával –, de ahogy ránézett, megértette. Elmosolyodott és megnyomta a hívógombot.
  – Á, jó estét, Girotti úr – mondta a telefon fiatal férfihangon. – A doktor urat keresi?
  – Igen – felelte a mikró –, de Vanessa vagyok.
  – Szia, Vanessa, nem tudom, tud-e veled még…
  – Hagyd, Jeannot, jó vagy nekem te is.
  – Remek, hallgatlak.
  – Megvettük a konzervgyárat.
  – Ó, nagyszerű. Mesélj.
  – Lucas kap tőlem kápéban egy ötöst és három a része, kettővel pedig belép Gérard bácsi. Chiracék maradhatnak a gondnoki házban. Ennyi a történet, megírod a papírt?
  – Várjunk csak, hogy érted azt, hogy te adsz egy ötöst?
  – Hát a konzorcium, de én kötöttem az üzletet.
  Kis csend a telefonban. Kissy fülei büszkén meredtek az ég felé.
  – Nahát. Erről mesélhetnél, de nem most, valamikor úgyis be akartam ugrani hozzátok. Megírom, persze, hétfőn mindenki megkapja a példányát.
  – Köszi, Jeannot, várjuk a példányt meg téged is.
  – Milyen sajtot vigyek?
  – Amilyet akarsz – nevetett Vanessa –, jöhetsz üres kézzel is, nagy egerek vagyunk, meg tudjuk venni a sajtot magunknak. Szia! – S kinyomta. – No, megvan a konzervgyárunk, Françoise készítheti a hátizsákját.
  – Minek? – nézett rá Mario meglepve.
  – Corentinéknél már megkérdezte, hogy akkor most még nem visszük-e el a konzervgyárat, mert ő hozott hátizsákot.

– Én – mondta Kissy a telefonba, hiszen csakugyan ő volt.
  – Szia, zavarhatlak, nem a cica elől bujkálsz éppen?
  – Jaj, Solange. Egy alapítványi egér simán orrba vágja a cicát.
  – Nagyszerű, éppen ezt akartam kérni.
  Kissynek hátracsapódott a füle.
  – Miféle cica merészelt bántani?!
  Solange nevetett.
  – Nem, nem azt, hogy verj orrba egy cicát, hanem hogy legyél alapítványi egér.
  – Mindig alapítványi egerek vagyunk.
  – Helyes, szóval a kis előadásotoknak híre ment ám, a tanárok is facebookoznak és meséltek más tanároknak. Úgyhogy máris hoztam egy új meghívást. Csukd be a szád!
  Kissy gyorsan becsukta.
  Az asztal körül öt további egér ült e pillanatban, a többiek mozgásban a konyha és az ebédlő között – mind hallották, s most elképedve néztek egymásra.
  – Honnan tudja, hogy nyitva maradt a szád? – susogta a zseb.
  – Ismeri – legyintett Niala.
  – No de – Françoise megvakarta az orrát – nem hirdethetjük úton-útfélen, hogy kik vagyunk és mivel foglalkozunk. Akkor melyik shindy fog lépre menni? Ami pedig a macskákat illeti…
  – Egy pillanatra hagyjuk most a macskákat, zsebike – kérte Niala. – Az kétségtelen, hogy a csapdáink akkor működnek jól, ha a shindyk nem tudnak rólunk. De hát így is rengetegen hallották már a hírünket. Gondoljátok, hogy pont a shindykhez nem jut el?
  – És ha eljut? – állt föl Jennifer. – A rendőrség létezéséről már régesrég tudnak, a senlis-i csapda mégis működött.
  – Ebben van valami – ismerte el Niala. – De én szívesebben maradnék meg a homályban.
  – Ahol a macska se… – kezdte Françoise, aztán gyorsan a szájára szorította a kezét.
  – Helyes a cincogás – szólalt meg Vanessa. – Maradjunk csak meg a homályban. Ne tudja senki, hogy kik vagyunk, hol élünk, mi az egérlyuk biztonsági kódja, hol tartjuk a sajtot. De azt tudják csak meg, hogy létezünk. Tartsunk előadást Solange barátainak. Bárkinek. Hirdessünk a tévében, hívásra házhoz megyünk és elhárítjuk a shindyt, if there’s somethin’ strange in your neighborhood, bárhol bárki hallhasson rólunk.
  – De miért? – cincogta Elke a netbookból.
  Vanessa odalépett hozzá és két kézzel az asztalra támaszkodva szembenézett vele.
  – Egérke, mit gondolsz, ha a shindyk nem tudnának róla, hogy létezik a rendőrség, mennyire bátorodnának föl?
  – Hát… akármennyire… – a zsebnek fölcsillant a szeme –, akármennyire! Kint az utcán elkapnák kicsi gyerekt, nem félnék semmitől!
  – Ez az. Ha tudnak róla, hogy mi is létezünk, mi lesz?
  – Gyáváabbak lesznek, nem tudhatik, hogy a gyerek nem egér-e. Mert rendőrni nem rendőr a gyerek, az biztos, de egér még hátha!
  – Ez az, egérke.
  Elke döbbenten nézett rá.
  – Vagyis bújódjuk elő magunkat egérkelyukból és… – Ekkor egy lendületes fejmozdulatot tett, amitől vörös hajfonata csapott egyet és a háta mögötti polcról levert valamit, ami nagyot csendült a földön. A zseb ijedten odakapta a fejét.
  – Cisz – közölte Vanessa faarccal.
  – Van logika a cincogásodban – mondta Chantal. – A megelőzés végeredményben fontosabb, mint az utólagos lefülelés, és ha a hírünk elrettenti a shindyket… vagy legalább egy részüket… az azért fontos.
  – És az orraik?! – csattant föl a zseb.
  – Marad így is elég, amit beverhetsz. Ne aggódj.
  – De aggódjok! – nyelvelt a zseb. – Az dolgom! Így is csökkenődik megfoghatóság, mert Facebookon nehezebb és bújják el magukat egyre jobban shindyek! Ha ez így folytatja magát, nemsoká alig semmi shindyt megfogunk, és te akarsz akkor előbújni egérkelyukból és megijeszteni őket, hogy semmi gyerekeket ne bántsák?!
  Kis csend, a kislány magában átgondolta ezt az utolsó részét még egyszer.
  – De hiszen – állapította meg jóval lassabban – éppen ez lenne Ziel. Nekünk igazából örülünk kell, ha shindyek minél kevesebb gyereket bántsák, ugye?
  – Hát igen – mondta Vanessa –, ez lenne az egészben a Ziel.

Solange, aki persze végig vonalban volt és végighallgatta, amit ő később stratégiai megbeszélésnek nevezett, azt a választ kapta, hogy az alapítványnak döntenie kell minderről, úgyhogy majd holnap fölhívják.
  A csapat délután gyűlt össze, amikor Angélique is ráért; mostanában eléggé le van terhelve, mert a cég fejlődésének újabb szakaszába lépett, nemsokára már gyártani fogják Georges találmányát, most készülnek a tervek, amik alapján egy üzemet építenek föl. Egyelőre Antibes közelében egy kis gyártelepen, ami a konzorciumé, azelőtt fémmegmunkálásra használták, de az nem ment, és a telket megvette a konzorcium egyik tagja. De nem tudta hasznosítani, most üresen áll, van egy nagy szerelőcsarnoka, itt fognak dolgozni. Hamarosan. Angélique emiatt surran ide-oda néha reggeltől estig. Hétvégén azért kevésbé.
  – S hogy szeretnéd, egérke? – kérdezte meglepve, amikor a csapat összegyűlt a D’Aubisson-villa nappalijában. Elke a nagy képernyőről figyelte őket.
  – Szerintem hagyjuk, hogy terjedjen a hírünk – felelte a mikró. – Hiszen úgyis terjed. Tartsunk ilyen előadásokat, mert ezekre szükség van, a gyerekeknek tudniuk kell, hogyan védhetik meg magukat, de azt is, hogy mi is létezünk és megvédjük, akit csak lehet. Az első előadáson nem esett szó a Facebook-alkalmazásunkról, pedig az is fontos, minél több gyereknek kellene használnia. Legközelebb beszéljünk róla.
  – Aki részt vesz az előadásunkon, már úgyse megy lépre shindynek – vélte Françoise.
  – Bár úgy volna, egérke, de azon kívül, hogy ők maguk használják a programot, másoknak is tudnak róla beszélni, akik nem voltak ott.
  – Értem. Szavazni kellene…
  – Szerintem is.
  – Szerintem nem – szólalt meg a másik zseb. – Kell összehívjuk kuratóriumi üléset, együtt eldönteni alapítvány ekkora változtatásáról.
  A maxik már bólogattak, és Niala is.
  – Jól van, egérkék, hívjuk össze a kuratóriumot.

– Tisztelt elnök asszony, tisztelt kuratóriumi tagok – kezdte Vanessa a rá jellemző határozottsággal –, tisztelt plenáris ülés! Azért kértük ennek a rendkívüli gyűlésnek az összehívását, mert olyan szempont merült fel, amely gyökeresen megváltoztathatja a Jerry Alapítvány működését. Mint tudják, az alapítványt gyakorlatilag titkosan működtetjük: bár hivatalosan be vagyunk jegyezve és a név alapján bárki megtalálhat minket, maga a név az, ami titkos, így mi elrejtőzünk az ismeretlenségben. Csupán egy maroknyi ember tudja, hogy kik vagyunk és mivel foglalkozunk, azoknak is nagy része rendőr, akiknek ez szolgálati titok. Ezen továbbra sem szeretnénk változtatni. Van azonban egy információ, amiről úgy látjuk, hogy helyes lenne minél szélesebb körben terjeszteni, ez pedig a tény, hogy létezünk és levadásszuk a shindyket. Az alapítvány létezése, megfosztva minden olyan konkrétumtól, ami alapján a shindyk ránk találhatnak, olyan ismeret, amitől halálra rémülnének. Minket nem köt a rendőrség semmilyen szabályzata, mi bevethetünk csaligyereket, bármilyen piszkos trükköt, nekünk szabad tüzet nyitni figyelmeztetés nélkül, és még számos okból sokkal rémisztőbbek vagyunk, mint a rendőrök, akik csak a munkájukat végzik. Márpedig a rémült shindy a jó shindy. Nino például, akit sikerült úgy megijesztenünk, hogy aligha lesz valaha bátorsága hozzányúlni egy gyerekhez. Ezért helyesnek találnánk, ha minél szélesebb körben terjedne a hír, hogy van egy ilyen szervezet – de ennél több nem. Beszéltem, cin-cin.
  Kis csend támadt, a kuratórium gondolkodott. Azaz valójában nem is csak a kuratórium, Vanessa az összes kisfülűnek kiküldte a meghívót a Cirrusszal, s mivel hétvége volt, a legtöbben be is léptek. Olyanok is akadtak, akik egyetlen egérnek se voltak közeli hozzátartozói és az alapítványtevők között sem szerepeltek – de beletartoztak a távolabbi rokonságba. Soha ekkora részvétellel nem tartottak még ülést az alapítványnál, és ilyen hirtelenséggel sem.
  – Azt hiszem, engem illet az első szólás tiszte – törte meg Ange néni a csendet. – Szerintem ha az egerek biztosítanak minket, hogy senkinek a személyes adatai nem kerülnek nyilvánosságra, akkor nincs mitől tartanunk. Értik a dolgukat, ezt már számtalanszor bebizonyították. Hogy mekkora ennek az elrettentő ereje, azt nem tudom.
  – Kár ezen töprengeni – kért szót Albert bácsi. – Mióta is áll fenn az alapítvány, öt éve?
  – Lassan négy és fél – cincogták többen is.
  – Ahogy ön is mondta, a gyerekek értik a dolgukat. Én ugyan főleg Chantal elbeszéléseiből tudok mindent, de nekem ez elég. Azt mondom, csinálják csak, ahogy jónak látják.
  Vanessa rámosolygott.
  – Köszönöm, Albert bácsi. Ki kér szót?
  Nem jelentkezett senki.
  – Akkor szavazhatunk – bólintott Ange néni. – Ki van a javaslat mellett?
  Julie néni, Blanche, Alex bácsi, Albert bácsi és ő maga is fölemelte a kezét – a kuratórium egyhangúlag elfogadta Vanessa javaslatát. A Jerry Alapítvány ezentúl nem tartja titokban, hogy létezik, és úgy megijeszti a shindyket, ahogy még nem ijedtek meg soha – csak az a kettő a gyártelep sötét pincéjében. Jövőre ejtőernyős osztagokat is szerveznek, akik a shindyk háta mögött teremnek egy-egy felfújt papírzacskóval!

Valamivel korábban mentek ki a reptérre, találkozójuk volt Michel Saint-Croix-val, aki elkészített egy próbakészletet a xilofonlapokból és ott tudta csak átadni. Az volt ugyanis a munkahelye, szerelő volt, egyébként annak a pilótának a testvére, aki La Rochelle-be vitte őket Vladeket megfogni. Valahol az emeleti részen, egy csak Niala által megtalálható kis zugban bütykölt valamit egy áramköri panelen, s csak egy percre hagyta abba, amíg üdvözölte a tíz kisegeret és nagy vigyorral a tizenegyediket, aki Pi ingzsebére csíptetve jött velük és vidáman integetett a képernyőről. A helyiség a padlótól a mennyezetig szerszámokkal, munkadarabokkal és dobozhalmokkal volt tele, egyetlen szék volt benne, de őket ez persze nem zavarta. Michel egy kézikocsit mutatott nekik, amin akkora láda feküdt, amiben az egész egércsapat ellakhatott volna, és jut hely némi sajtnak is. Nimby fölnyitotta a fedelét.
  – Arany – csapta össze a tenyerét az öt centi magas Elke, ahogy a csapat a láda fölé hajolt. – Ráismerlek, ezt aranyt fújta meg bankból náciak elől Augagneur őrmester…
  – …az idegenlégió első menetzászlóaljából! – fejezte be a Jerry Alapítvány kórusban.
  – Pedig ez réz – emelt ki Nimby egy lapot, s Pi elé tartotta, hogy a kislány megnézhesse.
  – Nos, nem réz – közölte Michel, már a munkája fölé hajolva. – Egy elég speciális ötvözet.
  – Övezöt, az mi az?
  – Ötvözet – ismételte Jennifer. – Eine Legierung.
  – Ach so. Van mi benne?
  – Ezt sosem fogjátok megtudni – felelte Michel.
  – A hangszerkészítők nem árulják el az ilyesmit – magyarázta Vanessa. – Szakmai titok. Jól van. Elvihetjük a kocsit?
  – Persze. Add le Barbaránál.
  – Oké. Mehetünk, egérkék.
  – Várj már egy pillanatot – kérte Nimby, aki már visszatette a fémlapot és Michel karja fölött az asztalra kukucskált. – Én ilyen lapot már láttam valahol. Az ott egy EPROM… mikrokontroller… az pedig, várj, ne mondd meg…
  Kissy amúgy is az ajtónál állt, elérkezettnek látta az időt, hogy kisurranjon. Ha Nimby belemerül a számítástechnikába, az nem két perc, Vanessa pedig nem fogja siettetni, még rengeteg idejük van a gépig. Addig ő végez egy kis felderítést. A folyosó tovább is van, és errefelé már nem jár senki, akárhány macska megbújhat itt. Vagy éppen shindy.
  Végigsurrant a folyosón, és az egyik kanyarban befordulva majdnem fölsikított ijedtében. Ott volt a macska!

Alaposan megnézte, mielőtt továbbindult. E havi naptár, majdnem minden napra beírva vagy begombostűzve valami. De elég nagy felelőtlenség csak úgy kitenni ide a falra, amikor védtelen egérkék is járhatnak erre, nem olyanok, mint ő, hagyományos, nem alapítványi egerek, akár kicsi egérgyerekek, akiknek ez végképp nem való látvány.
  Ahogy továbbmenve visszanézett, a macska gúnyosan vigyorgott rá a naptárról. Egészen apró, kék szemű kiscica volt, egy csokor virágból kandikált ki. De akkor is!
  Kissy fejcsóválva sétált tovább, a reptériek érzéketlenségén morfondírozva, s csakhamar elérte a folyosó végét. Itt üvegből volt a fal, kilátott a betonra, ahol így vasárnap este kisebb volt a forgalom, de azért jócskán, percenként legalább öt jármű haladt el ezen a részen. A széles úton teherautók, targoncák szaladgáltak. Balra volt a tulajdonképpeni reptér, idelátszottak a gépek, illetve most csak egy Airbus, az takarta a többit, amint kifordult a beszállófolyosótól és eltaxizott a kifutóra. Mögötte egy másik Airbus állt, az még rakodott.
  Jobbról egy teherkocsi közeledett villogó lámpákkal, de a taxizó Airbustól tisztes távolságra megállt és türelmesen megvárta, hogy a harmincnyolc méteres szárny elhaladjon előtte. Kissy a korlátra támaszkodott, az üvegre nyomta gombszerű orrocskáját és fölbámult az óriási szárnyra, ami mögött alig látszott a gép, pedig hetvenkét és fél méter hosszú. Két egértársuk is pilóta gyereke, a fontosabb gépek méreteit régóta fejből tudják mindannyian.
  Aztán az Airbus elment, ki a taxipályára, a teher is elindult, Kissy pedig azon tűnődött, vajon az a naptárcica értesíti-e a társait, hogy egér van a közelben. Hátha visszafelé menet már egész csapat macska várja. Naptárlapon, természetesen.
  Most egy sor targonca közeledett, kicsik, ezek aligha mennek az Airbushoz, bekapná őket, mint bálna a szardíniát. Be is fordultak a sarkon, elmasíroztak egymás után, mint a kislibák. Csak az utolsó nem, az jött tovább egyenesen. Vajon hova tart? Kissy néhány pillanatig érdeklődve nézte, aztán riadtan, végül rémülten. Innen fentről jól látta a sofőrt a rakomány mögött, aki furcsán oldalra billenve ült és nem vezetett.
  Kissy körülnézett a beton fölött. A targoncán kívül sehol senki. Csak a rakodó Airbus, balra, éppen a…
  Kissy megpördült, a lépcsőhöz vágtatott és három ugrással lent termett a földszinten. Balra fordult és majdnem szétlapult az ajtón. Lenyomta a kilincset. Zárva volt. Persze hogy zárva, ez egy reptér, itt minden biztonságos, az is lehet, hogy golyóálló üveg. Odakint már látszott a közeledő targonca. Kissy körülnézett, fölkapott egy fém szemétgyűjtőt, az ajtó mellett a falhoz ugrott vele és belevágta az üvegbe.

Az üveg nem volt golyóálló. Vagy legalábbis nem egérálló. Egymilliárd üvegcserép zápora hullott a gyorsan hátraugró Kissy elé, aki a robajon át is hallotta a targonca zakatolását, éppen akkor haladt el az ajtó előtt. Kissy kisurrant az épület falába ütött sebhelyen és rohanni kezdett. Egykettőre utolérte, a gép nem ment gyorsan, s ahogy mellette száguldott, meg tudta rázni a sofőr vállát. Semmi válasz. Már kint voltak a betonon, előttük ott magasodott az Air France. Száz méterre, kétszáz? Kissy nem tudta és nem is érdekelte. Felugrott a targoncára a sofőr mellé, s ahogy megkapaszkodott a kormányban, el is fordította, a gép éles kanyart vett jobbra, helyes, kifelé, el innen és főleg el az Airbustól! Egy pillanat múlva lent voltak a zöldön, a targonca zötyögni kezdett, Kissy pedig hasztalanul küzdött, hogy elérje a féket, a sofőr lába beakadt a kuplungba… azt hiába nyomná, nem történne semmi. A zötyögés megszűnt, Kissy fölkapta a fejét. Kint voltak a betonon. Ez nem jó hely, itt gépek járnak… vadul tekergette a fejét, de egyetlen gépet se látott. A sebváltót sem éri el a sofőr miatt, hogy lassíthatna, tíz-tizenöttel mehetnek, de lehet, hogy hússzal. Ahhoz túl sok, hogy kilökje a sofőrt, súlyosan megsérülhetne, egyébként is elég nagydarab. Ahhoz viszont kevés, hogy el tudjon menekülni egy…
  S ahogy ez a gondolat átvillant az agyán, szemközt egy gép gördült ki az épület mögül, egyenesen rá az útra, amin Kissy haladt. Kissy nem várta meg, hogy kiderüljön, feléje kanyarodik-e vagy csak keresztezi az útját, elcsavarta a kormányt, s a targonca ismét lerohant a zöldre.
  Sziréna!
  Nagy fülei elkapták a távolból a hangot. Nem kereste a forrását, idetalál az magától is, és megszabadítja ettől a rémálomtól. Azt figyelte, hová keveredik, ha kijut a zöldről. A targonca nehezen akart itt fordulni, nem nagyon tudja megcsinálni, hogy egy helyben keringjen, amíg ideérnek a biztonságiak. Pedig az lenne a jó…
  A zötyögés megint megszűnt, kint volt a… ránézett a betonra és a torkába ugrott a gyomra. A beton nem világos volt, mint eddig, hanem sötét. Kint volt a négy-huszonkettes nagy futón.
  Rémülten fölnézett jobbra, hátha meglát egy gépet a magasban, ez az L oldal, itt szállnak le az óriásgépek, észre se veszik ezt a pöttöm targoncát, de ha mégis, akkor se tudnak már… de mire ezt végiggondolta, lent volt a zöldön megint. Keresztben át a pályán, ez a jó… nem, nem jó, még két guruló és kint lesz az R futón, hol van már valaki?!
  S ekkor valahonnan a háta mögül szólalt meg a sziréna, de nyomban el is hallgatott.
  – Azonnal álljon meg! – harsant egy férfihang.
  – Bárcsak tudnék! – rikoltotta vissza.
  Egy kocsi vágott be mellé jobbról, s már kint is voltak a gurulón. Balról a távolban észrevett egy gépet. Ez most száll fel az R futóról, már nem tud megállni, túl gyorsan megy, összetörnék magukat. Egyetlen guruló van közöttük…
  – Rá tud lépni a pedálra?
  – Csak a kuplungot érem…
  – Az nem kuplung! Lépjen rá!
  Kissy teljes erejéből rátiport a sofőr lábfejére és lenyomta vele a pedált, éppen amikor leértek a két guruló közötti, csak pár lépésnyi zöldre. A targonca vadul előrebukva fékezett, a rakomány legfelső ládája lecsúszott és óriási robajjal a földre zuhant. Kissy is előrelendült és kiesett, alig tudott bukfencet vetni. Ahogy felült, még látta, ahogy a targonca szétlapítja a lezuhant ládát, aztán hördülő hangot hallatva megáll.
  Kissy gyorsan körülnézett. A két guruló között voltak, a tenyérnyi zöldön. A sofőr mellől akkor egyenesedett föl egy vörös arcú biztonsági. Kissy kicsit szédelegve kezdett föltápászkodni, de a férfi rákiáltott:
  – Várjon még, maradjon ülve!
  Kiabálnia kellett, a felszálló gép már a közvetlen közelükben üvöltött. Aztán a hang hirtelen elmélyült, s Kissy még éppen idejében fordult meg, hogy olyan közelről lásson felszállni egy Boeinget, mint még soha. Egy pillanat múlva szélroham csapta meg őket, aztán elvonult.
  – Jól van, ez elment – mondta a férfi. – A mentők meg már itt vannak.
  Ott voltak, csakugyan, ekkor fékeztek a gurulón, s az orvos már futott is a sofőrhöz. A biztonságival ketten emelték ki és fektették le. Kissy nagyot fújt és megpróbált magához térni. A tekintete megakadt egy újabb gépen, amely már egészen alacsonyan közeledett feléjük.
  Az orvos vezényszavakat kiáltott az embereinek, kettőt vagy hármat, aztán már csak mutogatott, mert a gép iszonyú dörejjel lecsapott a 4L-re, oda, ahol egy perce Kissy átrobogott a targoncával, a gumik hangosabban visítottak, mint bármi, amit Kissy eddig ismert. Letette az orrfutóját is, és egyre lassítva továbbrohant. Háromnyolcvanas, nézett utána Kissy. Air France. Air France volt az is, akibe belerohant volna a targonca, ha ő nem jön.
  Valahonnét előbukkant még egy gép, és egy szempillantás alatt Kissy fölött termett.
  – Maga jól van, kislány?
  Kissy fölnézett rá. A biztonsági volt.
  – A… azt hiszem…
  – Adja a kezét.
  Talpra segítette Kissyt, és elkísérte a kocsihoz. Majdnem a karján vitte, Kissy ugyan szólni akart, hogy tud ő járni, de amikor a sofőr kinyitotta a kocsiajtót, már érezte, hogy a lába cserben akarja hagyni. Berogyott az ülésre.
  A biztonsági becsukta az ajtót és beszállt elöl.
  – Hármas kocsi a toronynak, vétel.
  – Hallgatom, hármas – felelte a rádiója.
  – Hármas kocsi jelentem, az elszabadult járművet megfékeztük a Victor gurulón. Sérült ellátása folyamatban, kérek engedélyt kettes bővítőre visszatérni egy személlyel.
  – Hármas kocsi, engedélyezem, de siessen. Vigyázzon Yankee gurulónál.
  – Itt hármas, vettem és vége.
  A férfi hátranézett Kissyre, úgy tolatott ki a gurulóra.
  – Maga nem mindennapi szerzet. A targoncán egyébként mindkét pedál fék, csak másfajták. A bal eléggé lelassította, hogy fölugorjak rá. Maga hogy került föl?
  – Ahogy maga… rohantam, aztán ugrottam.
  – Hát engem is megfuttatott, annyi szent. Meg a fél műszakot. Mindenki szentségel és magát isteníti, egyszerre. Ugye maga D’Aubisson kapitány rokona?
  – Olyasmi.
  – Azért volt ismerős. Maguk vadásznak a bűnözőkre. – A férfi ránézett a tükörből. – De látom, fáradt, pihenjen egy kicsit, amíg beérünk.
  Kissy bólintott és még a szemét is becsukta.

Amikor kinyitotta, egy pillanatra nem tudta, hol van. Egy autóban találta magát…
  – Szia, egérke.
  Az ablakból Martin nézett be rá. Kissy zavartan pislogott.
  – Mi… mi történt?
  – Elbóbiskoltál. Vagy húsz percre. Hogy vagy?
  Kissynek egyszerre eszébe jutott az egész lidércnyomás, ahogy kint robogott a futón és egy négyszáz tonnás gép vadászott rá kétszázötven kilométeres… brrrr. Akkor már inkább a macska.
  – Inkább a macska – dünnyögte és kimászott az autóból. Egy nagy garázsban találta magát, reptéri autók között. Valamivel arrébb fölfedezte a többieket, egy pult körül álltak és beszélgettek valakikkel, de már el is indultak feléjük.
  – Szia, egérke – köszöntötték valamennyien. Egy kék inges pasas is volt velük, az megelőzte a csapatot és Kissyhez sietett.
  – Jó napot. Fernand Richaud. Hogy van?
  – Jól…
  – Legyen szíves, kövesse az ujjamat.
  Kissy elé tartotta a mutatóujját és elmozdította a kezét, de ő nem követte, a pasas arcába nézett és összeráncolta a homlokát.
  – Maga orvos?
  – Igen, az vagyok.
  – Nekem viszont semmi bajom, nem kell engem vizsgálgatni.
  Indult volna, de két kéz nehezedett a vállára.
  – Nyugton marad a kisegér – suttogta a fülébe Vanessa. – Akkorát estél arról a targoncáról, mintha elütött volna. Nemrég volt agyrázkódásod. Én hívtam ide a dokit, és Vanessa-féle sajtos szendvicset ígértem neki cserébe, még ma, ha megvizsgál. Szereti a szendvicseimet. Ne rontsd el az örömét.
  Kissy nagyot sóhajtott és hagyta magát megvizsgálni, de amikor a doki kijelentette, hogy semmi baja és repülhet, megállás nélkül trappolt végig a folyosókon és ki a tranzitba. Csak ott fordult oda a D’Aubisson egerekhez, akik mellette loholtak.
  – Ütöttem egy lyukat az üvegfalon.
  – Tudjuk – bólintott Vanessa –, riasztott a rendszer, abból vették észre, hogy mit művelsz.
  – A fölötte levő szinten van egy macska a falon. Mit bámultok? Naptárlap! Nézzétek meg, ha nem hisztek nekem.
  – Cseréljük ki egeres naptárra? – tudakolta Niala óvatosan, mint aki nagybeteggel beszél.
  – Kiskutya is lehet – felelte Kissy. – Aki megvédi az arra járó egérkéket.
  Ezzel büszkén fölszegte gombszerű orrocskáját és átmasírozott a tranziton.

A hatalmas műanyag láda nem volt tele xilofonlapokkal, annyiból két tucat Golyócskákat is föl lehetett volna építeni. Három rétegben voltak a lapok, köztük vékony szivacsok, s a legalsó réteg alatt egy nagy műanyaglap, amit Nimby kiemelt, ez alatt voltak a tekergők. Így nevezték el azokat a csiga alakú xilofonlapokat, amik a hosszú hangokat játsszák le. Michel videóra vette és egészen pontosan lemérte, hogy milyen sebességgel gurul egy golyó körbe-körbe egy ilyen csigán, és eszerint méretezte őket.
  A készlet pontosan akkora volt, amennyi a négy fő hangszerhez kell. A kalimba négyszáznegyvenkilenc hangot játszik a dalban, ezt felbontották hét oszlopra. A c oszlop kezd a hetedik ütemben, hét hangot játszik, felső c, aisz, felső c, g, disz, g, c. Ennek a magasabb változata a g oszlop. A d oszlop tizenöt hangot játszik, a desz ugyanaz, csak a két utolsó hangja más. Az a oszlop is ugyanaz, csak az egész magasabban van. Van egy aisz oszlop tizennyolc hanggal, meg egy c-aisz-c oszlop, ami csak ezt a három hangot adja a hetvenkilencedik ütemtől. Ez összesen nyolcvan, ennyi lapot kaptak a kalimbához, mindegyik hangból a szükséges számban. Michel semmilyen feliratot nem tett rájuk, még egy papírlapra sem írt le semmit, Vanessának abszolút hallása van, majd megcsendíti őket és szétválogatja.
  A hosszú hangok a lassú szólamot játszó hangszerekhez kellenek: harmonika, szinti és egy fúvós. Az voltaképpen mindegy, hogy milyen fúvós, a golyó alatt rezgő lemezen úgyse annak hangzik, de mindnek szép hangja van. Nimby és a taxisofőr fölcipelte a ládát a padlásra, s egy órával később néhány hang már megszólalt, ideiglenesen fölszerelve oszlopokra, hogy ki lehessen próbálni. Csak a hosszúak, mert azokon tényleg végig kell gurítani egy golyót, hogy szóljanak; a rövideket elég megütni. Elég trükkös dolog, a csiga közepébe be kell dugni a szabványméretű, öt centi vastag farudat, amin kis lyukak vannak, ezekbe kell beszerelni a kis tartópöcköket, amiken puha burkolat van, hogy a hang jól szóljon. De Nimby hamar megvolt vele, s a képernyőkről figyelő egércsapat tekintetének kereszttüzében nemsokára végiggurított egy golyót a leghosszabb csigán, amivel a szinti egy c-t ad ki a harmadik ütemtől, majdnem kilenc másodpercen át, miközben a golyó ötször megkerüli az oszlopot.
  – Ez klassz – mondta Vanessa, amikor Nimby lejátszotta a hangot. – Szépen szól.
  – Akkor mindjárt összerakok néhány oszlopot és meghallgatjuk.
  Kissy nagy fülei ezután többször is regisztráltak Popcorn-dallamtöredékeket, amíg Solange-zsal beszélt. A kiszemelt két osztálynak kirándulást szerveznek, egész hétvégére, így nem kell iskolaidőben tartani az előadást, a gyerekek együtt lesznek szombat-vasárnap is. Akár velük tölthetik a hétvége egy részét, ameddig kedvük tartja, hely van bőven. Sajtot is szereznek.
  – Tudunk vinni magunkkal – legyintett Kissy. – Viszont figyelj, mit tudnak rólunk abban az iskolában? Az alapítvány nevét, a mi nevünket…
  – Nem soroltam el nekik a neveteket. Miért?
  – Cin-cin. Az a tervünk, hogy kilépünk az árnyékból, nyilvánossá tesszük, hogy létezünk és kergetjük a shindyket. De hogy kik vagyunk és hol, az titok.
  – Értem. Majd meg is kell ölnöd, amiért megtudtam. És akkor hogyan kívántok szerepelni, álnéven, álarcban?
  – Nem is rossz ötlet, de azt hiszem, egyszerűen csak nem fogjuk a teljes nevünket használni, csak annyit, hogy Vanessa, Niala, Kissy. Az álarcot inkább a shindyknek tartogatjuk.
  – Oké. Mikor tudod megmondani, hogy vállaljátok-e a fellépést?
  – Most. Vállaljuk.
  – De a többiek?…
  – A Jerry Alapítvány mindig mindenről egy egérként határoz. Hol lesz a buli?
  – Compiègne-ben. Hamarosan megkapom a pontos címet.

Vaucressonból Compiègne-be száz kilométer, egy óra vagy kicsit több. Az út érinti Senlis-t, első csapdájuk helyszínét is. A kormányt biztos egérkezek fogják, probléma hát nem lehet.
  De nem minden kormányt fognak biztos egérkezek. Nem sokkal azután, hogy lejöttek a sztrádáról, egy kis piros kocsi bukkant föl mögöttük, furcsán kacskaringózva, egyszer áttért a bal oldalra, mintha előzni akarna, de aztán visszahúzódott, pedig az út egyenes volt, tisztán belátható és nem jött szembe senki.
  – Szerintem ez részeg – mondta Angélique, és gázt adott. – Hagyjuk itt a fenébe.
  – Negatív, egérke – felelte Pi. – Jobban teszed, ha lehúzódsz és hagyod elmenni.
  – És ha belénk jön?
  – Megverjük – cincogta egyszerre sok ezer kisegér.
  – Kicsit elhagyom, aztán lassítok, hogy legyen ideje fölfogni és megelőzzön.
  – Igazából meg kellene állítani – mondta Vanessa elégedetlenül. – A végén még belecsattan valakibe.
  – Ne lődd ki a kerekeit, légy szíves. Hagyom elmenni mellettünk, aztán hívjuk a rendőrséget.
  De nem így lett. Angélique egy jó kilométerre lehagyta a piros kocsit, aztán lehúzódott és lassított, de készen arra, hogy megint gázt adjon, ha a sofőr nem lesz képes előzni. A piros feltűnt mögöttük, legalább nyolcvannal, átvágott a szembejövő sávba, elzúgott mellettük, és hirtelen visszacsapott az ő sávjukba, pedig most se jött szembe senki. Jobb kerekeivel lefutott az útról, visszahúzott, át a másik sávba megint, és visító gumikkal megpördülve szembefordult velük. Angélique fékezett, elég halkan ahhoz, hogy hallják a piros kocsiból a többszólamú röhögést és kurjongatást.
  – Részegős társaság – mondta Elke. – Állítsd meg, Angélique, kiugorok és szitát lövöm kerekeikbe.
  – Nem tudod, a golyó lepattan a gumiról – felelte Françoise.
  – De lövöm szitát bicskável!
  A másik kocsi még állt, a szembejövő sávban, félig belógva az övékbe. Angélique megint gázt adott és elhaladt mellettük. Ahogy a piros mellé ért – Renault volt –, a hátsó ülésről kiugrott egy zilált külsejű srác és kurjantott neki valamit, amiből Kissy csak annyit hallott, hogy hé, szép kislány, de a folytatásról is voltak sejtései. Angélique beletaposott a fékbe, a srác közelebb lépett, ő pedig kicsapta az ajtót.
  Egy pillanat múlva az út egerekkel volt tele. És két fiúval meg három lánnyal, huszonévesek voltak, és szemlátomást éppen eléggé be voltak szeszelve. A fiú, aki vezetett, még aránylag meg tudott állni a lábán, de hogy egy rendőr most lekapcsolta volna, az biztos.
  – Hé, kislány – dadogta –, mit műveltél a batá… rátommal?
  Kissy odapillantott az ötödikre, akit éppen megfogott két egér a karjánál és lehúzták az útról.
  – Elaltattam egy kicsit – közölte Angélique. – Úgy látom, nektek is van mit kialudnotok.
  Azok vihogtak és dülöngéltek, a zagyva kórusból kiderült, hogy ünnepeltek, de senkit sem érdekelt, hogy mit. A csoportból kivált egy kisegér, elsurrant a részeg társaság mellett, beugrott a Renault-ba és szépen lehúzott vele az útról. Kissy helyeslően megbillegette füleit. Françoise is ügyesen vezet már. Ugyanekkor a háta mögött a mikrobusz is elindult, azt meg Nimby vitte le a másik oldalra. Leterelték a részegeket is, szabad volt a forgalom.
  – Nem mondom, hogy lehelj rám – mondta a sofőrnek Angélique –, mert olyan szagom lenne, hogy aztán az én jogsimat is elveszik. Mégis mit képzeltetek? Rátok nem vonatkoznak a fizika törvényei?
  – Hé, kislány – kezdte a sofőr, de Angélique fölemelte a mutatóujját.
  – Ha még egyszer kislánynak szólítasz, úgy jársz, mint a barátod.
  A sofőr elröhögte magát, részeg módra.
  – Klassz a szöveged. Meg a karosszériád is… miért nem lazítasz, bulizhatunk együtt! A többiek is, van még egypár üveggel.
  – És ebből mennyi van? – tudakolta Françoise, belépve középre. Kinyújtott tenyerén egy zacskónyi színes tabletta. A keze a sofőr orra előtt, Vanessa arcától alig fél méterre állt meg. Kissy látta, ahogy a mikró arca elsötétül, és tudta, hogy öreg egérnéni lesz, mire még egyszer ilyen gyűlöletet lát rajta.
  – Ez micsoda? – köpte Vanessa a szavakat a sofőr felé, aztán fölkapta a zacskót és a srác képébe csapott vele. – Azt kérdeztem, mi ez!
  – Hé, te, szét ne szórd… – szólalt meg az egyik lány, féltőn nyúlva a zacskó felé. – Állati príma cucc, totál bepörget…
  – Kutassátok át a kocsit! – csattant föl Vanessa.
  Kissy már surrant is. Négyen vizsgálták át a kocsit Nimbyvel és a zsebekkel. A padlón egy csomó sörösdobozt találtak, néhány üveg bort, két megkezdett üveg vodkát, a kesztyűtartóban még egy zacskó tablettát és egy kisebb zacskó fehér port. A csomagtartóban nem volt semmi különös. A bűnjeleket magukhoz vették, Elke visszaszaladt a többiekhez, szalutált és jelentett:
  – Átkutattuk autót, minden tele palackákkal és kábítós drogszerekkel, don Vito Corleone nagyon fantasztikusan lesz dühös. De lányokat ne verjétek nagyon erősen, mind a három terhes és így is féllábú vak dilis gyerekeket fognak szülődeni, a drog meg a pia miatt.
  – Mi van? – nyikkant az előbbi lány. – Mit beszél ez a tökmag, én nem vagyok terhes, és ők se…
  Elke csúfondárosan rávigyorgott.
  – Gumiakat egy darabot se találtunk. Szokjad gondolatot, leszel nemsoká nagyon terhes, akkora hasikód lesz, mint Alexanderplatz, aztán jön elő kicsi drogbaba és könyörgődve nézi rád szemecskéjeivel, mind háromakkal. – Kissy az ajkába harapott. Ez a szeleburdi kölyök összeképzeleg mindenfélét. – Lehet ám, hogy ikerbébiek lesznek, és kórusban jajgatik, hogy mama, mama, még egy kis kokós tejet!
  A lány elzöldülve a kocsi mögé rohant és lehajolt. Elke elégedetten Kissyre vigyorgott, ahogy Vanessa kivette a kezükből a zacskókat, felugrott a motorháztetőre, és az összes tablettát kiszórta a kocsi tetejére. Aztán a fehér port is. Az üres zacskókat melléjük dobta, és lenyúlt Kissy felé. Ő gondolkodás nélkül a kezébe nyomta a vodkásüveget. Vanessa sziklakemény arccal lecsavarta a kupakot és a tetőre öntötte az egészet. Sok lecsurgott belőle. A mikró elővett egy doboz gyufát, egyet meggyújtott és a tetőre dobta. Aztán a tűzbe öntötte a másik vodkát, majd leugrott és a kocsi mellett lefolyt, szintén lángoló alkoholra locsolta a bort és a sört is.
  Végül visszasétált a társasághoz, akik eleinte részeg vihogással nézték a tüzet, de néhány pofon segített egy kicsit. Most megkövülve álltak és bámulták a lángokat.
  – Ha megint szerencsétek lesz, a tank nem gyullad ki – közölte velük a kislány. – Talán még rendbe lehet hozni. A papa persze nagyon dühös lesz.
  A lángok végigfolytak a motorházon és bejutottak a kocsi belsejébe.
  – Tűnjünk el innen – mondta Angélique, és a részegeket nyakon ragadva távolabb húzódtak.
  – De lehet, hogy nem lesz megint szerencsétek, és nem lehet rendbe hozni – folytatta Vanessa. – Az első szerencsét köszönjétek meg nekünk szépen. Úgy is kigyulladhatott volna, hogy benne vagytok, félig összetörve, és kétségbeesetten próbáltok kiszabadulni. Ilyenkor nagyon ritka, hogy ez mindenkinek sikerüljön, tudjátok? Egy-kettő esetleg szerencsésen kimászik, már ha az szerencse, hogy végignézheti, amint a többiek meghalnak.
  A kocsi lobogva égett, de még nem robbant föl. Kissy tudta, hogy már csak idő kérdése.
  – A második szerencse is mi voltunk – folytatta a mikró. – Eltüntettem a bűnjelet. Ha nem kerültök rendőrkézre, nincs bizonyíték. Ha igen, akkor vért vesznek és megtalálják a drogot. Rajtatok áll, hogy mi lesz. Én a helyetekben most hosszú ideig lapítanék. Ó, a csoda vigye el, hát nem elfelejtettem?
  Odalépett a sofőrhöz és beletúrt a zsebeibe. Néhány egér észbe kapott és megmotozták a többieket is. Az egyiknél találtak egy zacskót két tablettával, Vanessa pedig elvette a sofőr tárcáját és kivette belőle a jogsiját.
  – A harmadik szerencse, hogy ezt nem a rendőr vette el – folytatta zavartalanul, alig pillantva hátra, amikor felrobbant a kocsi. Nem volt nagy robbanás, fogytán lehetett már a benzinjük. – Őtőle sokkal nehezebb lenne visszaszerezni.
  A jogsit berakta a zacskóba, közelebb szaladt a tűzhöz és belehajította.
  Az egércsapat visszaült a mikrobuszba. Vanessa utoljára még figyelmeztette őket, hogy nehogy meglássa bármelyiküket egy kocsi volánjánál, amíg emlékszik az arcukra, és jó a memóriája.
  A kis társaság még ott állt és bambán nézte a tüzet, amikor Angélique indított, Pi pedig fölhívta a tűzoltókat. Megadta a helyüket és azt mondta, megkérdezték, személyi sérülés nem történt, ezért továbbhajtottak.
  – Tűzoltósokkal jönnek rendőrösök is – mondta Elke, hátrapillantva a tűzcsóvára.
  – Nyilván – felelte Pi.
  – Szúrják őket drakula, és megtudják drogszereket.
  – Az már az ő bajuk. Nem hagyhatunk az út mentén egy lángoló kocsit, ki kellett hívnom a tűzoltókat.
  – Vanessa volt pont mint Mathilda, amikor Léon lepuffanti drogosat és ő felgyújt fehér port. – A zseb csettintett a nyelvével. – Fantasztikus nagyon keményen elbántál kocsival. De miért éppen tetőjén?
  Vanessa sóhajtott.
  – Reméltem, hogy ami lefolyik, az nem gyullad meg. Akkor lett volna egy nagy égett folt a tetőn, amit aztán iszonyú nehéz kimagyarázni. Ha a motorházra vagy a csomagtartóra öntöm, egyből lefolyik az egész, azok nagyon ferdék. Nem akartam az egész kocsijukat elégetni, de egy cseppet sem zavar, hogy így alakult. Jó darabig nem ülnek kocsiba és nem veszélyeztetik mások életét.
  – De honnan volt gyufád? – kérdezte Martin.
  – Ja, az is az övék volt, az ejtette el, akit Angélique elaltatott a kocsiajtóval. A gyufát is bedobtam a tűzbe. Hány kilométerre voltunk a legközelebbi lakott helytől, egérke?
  – Talán három – mondta Angélique. – Valamicskét józanít rajtuk, ha elgyalogolnak a benzinkútig… bár fölvenni nemigen fogja őket senki ebben az állapotban, kutyagolhatnak a városig.
  – Hátha elviszik őket rendőrösök – remélte Elke –, segítenek megtalálják elveszett eszüket és kapnak szép karkötőt is hátha!

Kár volt a szép, erdőszéli turistaházért, amiben vendégül látták őket. A szervezők arra föl lehettek készülve, hogy ahol negyvenöt gyerek tölt egy hétvégét, ott egy-két ablakot be kellhet üvegezni, egy-két kidőlt falat újraépíteni, de robbanásokra nem számíthattak, még akkor sem, amikor elővigyázatlanul meghívták a Jerry Alapítványt.
  Az első robbanás úgy egy órával érkezés után volt. A gyerekek már őelőttük ott voltak, az épület előtt várták őket, s alighanem rosszul lehettek tájékoztatva, mert úgy festettek, mint akik egy csapat öltönyös urat várnak, komoly képpel és unalmas szöveggel. Amikor Angélique behajtott a ház elé, az ajtó kivágódott és kiugrottak a zsebek, a társaság először meghökkent, aztán vigyorogni kezdett. A kislányok ezúttal már a kocsiban föltették az egérfüles hajpántjukat, s a gyerekcsapat egykettőre hahotában tört ki. De nekik maguknak is volt okuk meglepődni. Elke másik hajpántot hozott, nem fekete volt, hanem a hátulja fehér, az eleje rózsaszínű, és a fülek felső széle kicsit be volt hajtva. Tisztára úgy nézett ki, mint a valódi.
  – Tisztára mint a valódi füled – nézte Vanessa elképedve. – Honnan szerezted?
  Elke büszkén kihúzta magát.
  – Ez nektek meglepetés. Volt egy a boltban csak sajnos, de csinálunk többet még. Cin-cin?
  – Cin-cin – felelték mély meggyőződéssel.
  – Hogy lett nálatok ez az egeresdi? – kérdezte egy lány.
  – Ez nem egeresdi – felelte Vanessa jelentőségteljesen –, ez egérség. Fontos része az ideológiánknak.
  – Az alapelv a következő – hirdette ki Niala két perccel később a turistaház aulájában összegyűlt gyerekeknek és tanároknak –: gyereket bántani nem szabad, de vannak, akik mégis megteszik. Nekünk az a dolgunk, hogy megvédjük tőlük a gyerekeket. Ez veszélyes. De közben persze miránk is vadásznak, hiszen mi is gyerekek vagyunk… illetve amikor összeálltunk, még azok voltunk, ma már nem annyira. A csapat hat alapító tagja közül négy egyidős volt veletek. Egy pedig még két évvel kisebb is – mutatott Vanessára, akinek már szintén volt egérfüles hajpánt a fején, és most megmozgatta kicsit. Derültség. – Ezért vettük föl a kisegér identitást. Mert kicsik vagyunk, és akik vadásznak ránk, sokkal nagyobbak nálunk. Mint a cica elől bujkáló kisegerek.
  Ekkor megszólalt egy fiú:
  – Az óriás hangyász és a hangya között sokszorosan nagyobb a méretkülönbség, mint a macska és az egér között.
  Kis csend. Az egerek egymásra néztek. Kissy tudta, hogy ez lesz. És ez csak a kezdet.
  – Így van – szólalt meg Elke jó öt másodpercnyi csend után. – De ha fejemen bolyhos egérfülkék helyette lennének nagy karmolós csápok, akarnád aligha megsimogatni. Egérkéket mindenki szereti. Ti is hívtatok ide, szép nagy terráriumba. Bogarat meg mindenki csak agyoncsapsz.

Az első előadás aránylag simán zajlott, kötetlenül. Szokás szerint a kalandjaikról meséltek, a gyerekek és a tanárok sokszor közbekérdeztek, akkor elmondtak további részleteket, az első órában alig néhány shindykalandnak jutottak a végére. Jennifer megemlítette, hogy azért nem kizárólag shindyket fognak meg, akadt már zsebtolvaj meg autótolvaj is, most meg idefelé jövet éppen részeg autósokat kaptak el. És mit csináltatok velük, kérdezték többen is. Jennifer elmesélte.
  – Egyáltalán nem tartom helyes dolognak az önbíráskodást – mondta Guy, a fizikatanár.
  A detonáció az egész épületet megreszkettette és füstölgő lyukat égetett a mennyezetbe. Vanessa felrobbant és gombafelhőként terült szét az aulában.
  – Micsoda?! – Átvágott a termen és a tanár elé ugrott. – Azt mondtad, hogy én önbíráskodok?!
  – Én…
  – Tudod, hány ember halhatott volna meg, őket magukat is beleszámítva?! Akár egy buszra való! A kocsi dugig volt piával meg droggal, annyi droggal, amennyit ők az életben föl nem falnak, szerinted az hol kötött volna ki? Eladták volna, lehet, hogy éppen ezeknek a gyerekeknek! – Lendületes mozdulattal körbemutatott. – Önbíráskodok! Egy kicsit megtanítottam őket, hogy a világ nem egy nonstop buli, és a tetteiknek következményei vannak, de ha bevonom a rendőrséget, akkor lehet, hogy életfogytot kapnak, fogalmam sincs, mi jár ennyi drogért. Legalább száz tabletta ecstasy és jó pár deka kokain vagy nem tudom, milyen por. Tudod te, hány embert, hány családot lehet ennyivel tönkretenni?! Este filmvetítés – egyenesedett föl és úgy nézett körül, mint egy hadvezér –, levetítjük a Léon, a profit. Én ugyanazt csináltam, mint Mathilda. Lehet Léon százszor is bérgyilkos, de ha Mathildára azt mered mondani, hogy nincs meg minden oka arra, amit tesz, akkor már csak egyvalamit vagyok hajlandó adni neked. Öt méter előnyt!
  Ezzel visszamasírozott a székéhez, karba font kézzel leült és szemlátomást mérhetetlenül meg volt sértve. Kissy tudta, hogy kire emlékezteti ez az arckifejezés, bár persze egy ilyen összehasonlításnak még a gondolata is szentségtörés. Az illető most Yves bácsiéknál üdül és kétségkívül ő is ugyanígy meg van sértve, mert ott van a két kutya is.
  Filmvetítést rendezni semmiség a Jerry technológiája mellett, net itt is van, csak kell egy nagyobbacska képernyő, mert ők persze csak netbookokat és táblagépeket hordanak magukkal, ekkora tömegnek az azért kicsi volna. De hátha akad az is.
  – Egyáltalán nem állítom – szólalt meg ismét a mikró –, hogy jól tettem, amit tettem. De jobbat nem tudtam kitalálni. Eredetileg csak elvettem volna a kedvüket, hogy részegen és drogosan újra kocsiba üljenek, no meg nem is volt már mit rátölteniük. De úgy alakult, hogy egyelőre nem is lesz mibe ülniük. Egyáltalán nem bánom. Jobban érdekel az utakon haladók biztonsága, mint a vacak kocsijuk. De elég is erről ennyi, meséljünk shindys sztorikat, egérkék. Azért jöttünk, hogy a gyerekek képet kapjanak a világról, amiben élnek.
  Hát meséltek, egészen vacsoraidőig, itt-ott egy-két rúgást is bemutattak közben. Holnap élő demonstráció, Jerry-harcművészet, céllövés, helikopteres bemutató, esetleg ejtőernyővel is kiugranak majd a kedvükért, szóval mindenféle lesz, amiből a gyerekek levonhatják a következtetést, hogy vannak, akik vigyáznak rájuk.
  Ma este pedig Alkalmazott Kisegér Képzőművészet: szendvicsek. A turistaház csak az ebédhez biztosított konyhai személyzetet, reggelit és vacsorát maguknak kellett készíteniük. Vanessa harminc másodperc alatt brigádokat alakított a gyerekek, tanárok és egérkék hadából, mindet beosztotta feladatokra, és pillanatokon belül egész szendvicshegyet gyártottak, többfélét, és még a konyhát se döntötték romba, pedig ott voltak a zsebek is.
  Vacsora alatt jöhetett a filmvetítés. Nimby már előre letöltötte a filmet a Jerry-hálózatról, hogy biztosan zökkenőmentes legyen a lejátszás, egy táblagépet töltőre rakva kitett az ebédlő egyik végébe, és rácsatlakoztatott egy apró dobozkát. Zsebprojektor. Egyáltalán nem volt szükségük képernyőre, az egyik fal volt a vetítővászon.
  Kissy tudta, hogy ha Vanessa arra tett volna ígéretet a gyerekeknek, hogy este aranyat fognak csinálni, Nimby ahhoz is csak elővette volna a megfelelő készüléket a hátizsákjából, csatlakoztatja és már mehet is.

A második robbanás reggel kilenc körül történt. A csapat a konyha és az ebédlő között ingázott, rengeteg gyerekkukta társaságában. Előírásos öltözékük nem volt ugyan, de a kezük alól nagyszerű reggeli került ki, válogatott Vanessa-féle szendvicsekkel, méghozzá nagyon gyorsan, mert utána kirándulni mennek. A szendvicsek egy része egyenesen dobozokba ment, magukkal viszik.
  De éppen akkor következett be a robbanás, amikor a kukták egy része már leült enni és a többiek is az asztalok felé tartottak. Méghozzá a konyhából az ebédlőbe vezető ajtóban. A detonáció kiszakította az ajtókeretet és egy nagy darabot a közfalból, amitől a födém is megrogyott és az egész épület életveszélyessé vált. Hamarosan le kell bontani.
  Kissy egy másodperccel előbb lépett ki azon az ajtón, majd megállt, mert egy kis csoport megtorlódott. Abban a pillanatban, ahogy a csoport szétoszlott és Kissy mögött Vanessa is az ajtóba ért, szemközt két ember jelent meg. A turistaház gondnoka és…
  – Ő volt az, apa!
  Vanessa felrobbant és szétvetette, ami az épületből az előző este óta megmaradt.
  – Még hogy én?! Te voltál! Részegen és bedrogozva furikázol az úton, és még én voltam az? Hogy kerülsz ide?!
  – Ő a fiam – felelte a gondnok vörös arccal. – Tegnap jött haza Párizsból a barátaival, és az imént elmesélte, hogy mi történt velük. Te az én kocsimat gyújtottad föl, én nem is tudom…
  – Tele volt piával és droggal – közölte Vanessa szárazon, Kissy pedig óvatosan a derekára csúsztatta a kezét. Biztos, ami biztos.
  – És ezt mi bizonyítja?! – csattant föl a fiú.
  – A fényképek.
  Kissyben ekkor tudatosult, hogy már alig van zaj az ebédlőben, mindenki őket figyeli. Kibiztosította mindkét kezét és várt.
  – Fényképek is vannak? – kérdezte a gondnok másodpercekig tartó, feszült csend után, ami alatt Kissy érezte, hogy légy mászkál az arcán, de meg se rezdült. A gondnok se. Farkasszemet néztek. Valahonnét mintha szájharmonika szólt volna. Morricone, természetesen.
  – Hogyne lennének, Croizat úr – felelte Vanessa, és már nyúlt is a telefonjáért. Ez a legfeszültebb pillanat, ha a gondnok félreérti a mozdulatot és a coltja után kap, akkor… akkor ő majd résen lesz.
  De a gondnok nem nyitott tüzet. Megvárta, hogy Vanessa elővegye a tegnapi képeket, s csak egyetlen pillantást vetett a legelsőre. Aztán akkora pofont kevert le a fiának, hogy az majdnem ráesett a legközelebbi reggelizőkre.
  – Ezt elöljáróban, és most tűnj el innét. Majd később számolok veled. – Visszafordult Vanessához. – Hát… sajnálom, kisasszony.
  Kissy csöndben kibiztosította most már a lábát is. A pasas forral valamit. A mikrót nem szokták kisasszonynak szólítani.
  – Nem a maga hibája, Croizat úr – felelte Vanessa. – A srácok csinálták. Magát pedig kártalanítani fogom.
  A gondnok legyintett.
  – Nem nagy ügy, az a kocsi már tizenöt éves volt, pár frankért vettem amúgy is. Inkább csak a használati értéke, elvitt ide-oda, amíg ezek a hülyék…
  – Akkor a használati értékével kártalanítom – felelte Vanessa. – Jövő héten megveszem az új kocsiját.
  A gondnok kinyitotta a száját, aztán újra becsukta. Megint kinyitotta.
  – Ugyan már…
  – Semmi „ugyan már”.
  – Nézze, én…
  – Croizat úr – szólalt meg Pi Kissy háta mögött –, Vanessával nem érdemes vitatkozni. Amit mond, az úgy van.
  – Hol lesznek már maguk addigra?…
  – Otthon – felelte a kislány. – Beaulieu-ben. No és? Van net, telefon, minden van, maga kiválasztja, én kifizetem. Csak egyet kérek.
  A gondnok tiltakozón emelte föl a kezét.
  – Ki se mondja! Dehogy adok még egyszer kocsikulcsot a fiam kezébe!
  Nevettek, Kissy pedig lassan kiengedett. Hát elmarad a párbaj. Vanessa megint megszelídített valakit.

Arra lehetett számítani, hogy az egész erdőt romba döntik, fölperzselik, csak üszkös krátereket hagynak maguk után. De nem. Semmilyen kár nem esett, pedig ott voltak a gyerekek, a tanárok, a teljes egércsapat, ráadásul Elke és Françoise egyszerre. Ezúttal nem robbant föl még Vanessa se. Az uránium-235 kritikus tömege több mázsa, Kissy külön utánanézett a neten. A zsebegér kritikus tömege nyolcvankét kiló: ennyit nyom Françoise és Elke együtt. És ők se robbantak föl. Nyúlvadászatot rendeztek az erdőszélen, Françoise kijelentette, hogy ott egy nyúl, és üldözőbe vette Elkét. Egykettőre eltűntek a távolban. Amikor visszatértek, már Elke üldözte Françoise-t. Pedig nem kiskölykök már, hogy fogócskázzanak, de a kisegérségnek velejárója a nagy mozgásigény – főleg ha nincs a közelben cica –, no meg shindyt se hoztak magukkal, valahogyan az agresszivitásukat is ki kell élniük. Ami azt illeti, Kissy is vágyott már arra a kellemes fáradtságra, amikor az egyik talpát ráteszi a leterített shindy hátára.
  A mozgásigényüket elégíthették ki először, jót kirándultak az erdőben, aztán letelepedtek egy kis tisztáson és fölröpítették a Discoveryt. A gyerekek szájtátva nézték, felváltva a gépet és a netbookot, ami a gép által látott képet mutatta. Nimby vezetett, egész messzire elkóborolt, vissza a város felé, mert arra több volt a látnivaló. Még egy golfpályát is talált, amin éppen játék is zajlott, egy idős úr ütéshez készülődött, Nimby pedig megszemlélte, amint elüti a labdát. De azt nem látták, hogy hova esett, egy szempillantás alatt kikerült a kamera látóteréből, s már hiába fordult utána, nem találta.
  Csak egér repülhet, ezt előre megmondták világosan, a gép annyiba kerül, mint egy autó, és ha lezuhan az utca közepén, még balesetet is okozhat. Érvényes koptervizsga nélkül senki nem nyúlhat a vezérlőhöz. De a verekedésbe ők is bekapcsolódhatnak.
  Az edzéshez való kellékek a mikrobusz ládájában voltak, úgyhogy az edzést hazatérés után tartották a turistaház egyik termében. Óriási volt az érdeklődés. Tartottak egy rövid bemutatót, aztán megkérdezték, ki akarja kipróbálni, és majdnem mindenki akarta, a lányok is, alighanem megjegyezték, amit előző nap hallottak Angélique-től, hogy a lányokat sokkal jobban fenyegeti a shindyveszély, mint a fiúkat. Úgyhogy hatos csoportokra osztották őket, hiszen tizenkét komplett védőfelszerelésük volt, a tartalékot is elhozták. Hat gyerek és hat egér belebújt a szivacsokba és puhára verte egymást lassított felvételben, közben jó sokat magyaráztak. Aztán a gyerekek üthettek igaziból. Voltak köztük, akik egész jól csinálták, persze egérszemszögből kibírhatatlanul lassúak voltak, de az egyáltalán nem baj, ezek még gyerekek, ki tudja, mi lesz belőlük nagy korukban – némelyikből hátha macska. Ők se voltak mindig egerek.
  Persze hogy ki akarták próbálni a csúzlikat is. Vanessa végignézett a lelkes tömegen, kivett egy golyót a zsebéből és letette a kerti asztalra.
  – Nézzétek, én nem mondom, hogy nem. De egyvalamit tudnotok kell.
  S ezzel sarkon fordult és otthagyta őket. Egerek és emberek meglepve néztek össze. Már követni akarták a mikrót a házba, de jött is vissza, egy üres kólásflakont hozott, két és fél litereset. A kerti csaphoz ment vele és megtöltötte.
  – Ez műanyagból van – kopogtatta meg az oldalát, miután rácsavarta a kupakot. Visszament az asztalhoz, letette, a lövedéket fölvette és odasétált hozzájuk. – Elég erős anyag ahhoz, hogy sértetlenül kibírjon egy akkora becsapódást, ami az ember bőrét átlyukasztja.
  Felmutatta a lövedéket, aztán hirtelen megpördült, ugyanabban a pillanatban kapva elő a fegyverét is. A dörrenés elég hangos volt, de a látvány többet ért. A palack szétrobbant, szökőkútszerű vízfelhő borította be az asztalt, s miután eloszlott, még eltelt egy-két másodperc, aztán hullott le a palack, jóval távolabb. Repülni nem is látták. Egy fiú elrohant érte, s elképedve hozta vissza. Csak egy roncs volt, óriási hasítékokkal minden oldalán, kicsavarodva, nehéz volt megmondani, egyáltalán megvan-e az egész. A Pascal-hatás, gondolta Kissy. Vanessa persze csurig töltötte a palackot, a kupakot rászorította, a víznyomás meg szétvetette az egészet.
  – Ez nem közönséges csúzli – mutatta föl a fegyvert a mikró. – Ez egy Nimbusz–1-es, az átütőereje akkora, mint egy Magnumé. Majdnem. Úgyhogy csak olyannak adom a kezébe, aki vállalja, hogy betartja a biztonsági előírásokat. Ha nem tartja be, akkor elveszem tőle a fegyvert. Fájni fog.
  Nem kellett. Az ebéd után tartott céllövészeten a gyerekek – a hátuk mögött egy-egy egérrel – olyan fegyelmezetten bántak a Nimbuszokkal, mintha az életük múlt volna rajta. Mint ahogy úgy is volt. Vanessa kérlelhetetlen. Meg nem ölte volna ugyan őket, de a fülüknél fogva vonszolja a szüleik elé, akik aztán elintézték volna a többit.

Délután mindenféle elfoglaltságot találtak, nagyrészt csoportokra válva. Kissy és Jennifer egy kisebb lánycsapattal elhelyezkedett a turistaház emeleti teraszán és belekezdett minden kisegér kedvenc időtöltésébe, a nyugodt, macskamentes lustálkodásba. De mégsem minden kisegérnek a kedvence ez. A teraszról kinézve egypár egeret vett észre a közeli fákon, amint eltökélten haladtak fölfelé, s megállapította, hogy a gyereksereg pillanatokon belül el fogja lepni a fákat. Már megfigyelte, hogy amit ők csinálnak, azt a gyerekek is rögtön elkezdik csinálni, vagy legalábbis szeretnék kipróbálni. Ez az egyetlen előnye, hogy a hétvégén egyikük sem alszik a párjával.
  Vanessa és a zsebek már magasan jártak odafönt, amikor Kissy megcsóválta fejét, kényelmesen elhelyezkedett a nyugágyon, és elhatározta, hogy a következő órában nem zavartatja magát attól, hogy az a három nyughatatlan mit művel. Leesni biztos nem fognak, azt meg nyilván ellenőrizték mászás előtt, hogy nincsen odafönt cica.
  Amikor a lombkoronából előbukkant a cica hosszan kígyózó, cirmos farka, Kissy már a terasz korlátja mögött rejtőzött és várt. De nem lőhetett, akkor a cica bizonyára elejti Françoise-t. Egy pillanat alatt kapta el, maga elé rántotta, Elkét pedig lelökte az ágról, Chantal mentette meg a lezuhanástól. Vanessa a törzs túloldalán állt egy ágon, szédítő mélységgel a talpa alatt, kezében a kése, és várta az alkalmat, hogy mikor támadhat. Kissy lehajtotta nagy füleit és kikukucskált a korlát mögül. Jól látták egymást.
  – Látod? – morzézta Vanessa.
  – Csak a farkát – morzézta vissza Kissy.
  – Françoise-t?
  – Őt egyáltalán nem. Már támadnia kellene.
  – A cica biztos megkötözte.
  Ekkor a cica megcsóválta a farkát, ami éppen Vanessa elé lógott, aki habozás nélkül elkapta és megrántotta. Bimm-bamm, szólalt meg a cica, Vanessa megint rántott egyet a farkán, a cica harangozott, s Kissy fölegyenesedett a korlát mögött. Megtöltötte a fegyverét, célzott és…
  Későn érezte meg a macskaszagot. Egy puha mancs nehezedett a vállára és valaki a fülébe súgta:
  – Miau!
  – Mivammá?! – kapta föl a fejét Kissy, de nem volt macska a háta mögött. A vállához se nyúlt senki. A turistaház teraszán feküdt egy nyugágyon és már megint hülyeséget álmodott.

Aztán fölkapta a fejét. A harangozás valódi volt, a telefon csipogott mellette, éppen akkor hagyta abba. Fölkapta.
  – Mit akar a telefonod? – kérdezték a lányok közül többen is, de Kissy nem felelt, megbökte a gombot és elolvasta az üzenetet írott morzéban. Felugrott, csapott egyet a füleivel és leröppent a teraszról. A csapat akkor szaladt össze az épület előtt. Jennifer is köztük volt, felöltözve, Kissynek föl se tűnt, hogy nem látja a teraszon.
  – Mi történt? – kérdezték a gyerekek közül többen is, de ők nem válaszoltak. Sokszólamú, izgatott cincogásuk saját maguk számára se tartalmazott sok érdemlegeset.
  – Oda kell mennünk – ez volt az első értelmes mondat, Angélique-től. – Mit álltok itt, egérkék? Gyerünk csomagolni!
  Senki se mozdult. Hiszen csak azt tudták, hogy mi történt – de azt nem, hogy hol. Kissy megint rápillantott a telefonjára, a beszélgetés folytatódott.
  – Uniform Lima Echo Papa Alpha Hotel – mondta ekkor Françoise. – Mármint tátátá titi tátátá titi, nem India Whisky. Egyelőre.
  Igen, gondolta Kissy, az apa hollétét kell megtudni legelőször. Françoise persze azért beszélt X-kódban és morzéban, mert a gyerekek és a tanárok gyűrűje vette már körül őket, és mindenképpen tudni szerették volna, mi folyik itt.
  Senki sem sejtette, hogy a Jerry Alapítvány történetének új korszaka kezdődik ezekben a percekben.
  – Semmilyen adatunk nincsen – felelte Nimby. – Alpha Hotel nincs is regisztrálva, legalábbis Alpha Novembertől nem érem el.
  – Uniform Zulu – mondta Elke. Mindenki ránézett. – Mi van? Még sosem láttok egéret? Uniform Zulu Alpha Hotel Echo Papa, Uniform Papa Uniform Bravo Uniform India!
  Teljesen igaza van, gondolta Kissy. Föl kell ajánlani a segítségüket!
  – Teljesen igazad van, egérke – bólintott Vanessa.
  – Igen – bólintott Nimby is. – Uniform Hotel.
  – Oké – mondta Jennifer. – Készülődni szerintem ráérünk, ha sikerrel jársz.
  – De miben? – kérdezték többen is a gyerekek közül.
  – Tudjátok, hogy nem mondhatjuk el – cincogta Françoise.
  – De hisz egy csomó sztorit elmondtatok!
  – Persze – mondta Pi. – Nevek, helyek, időpontok nélkül, hónapokkal vagy évekkel később. Így már nem lehet azonosítani a szereplőket. De ez most történik. Maradjunk annyiban, hogy súlyos bűncselekmény.
  – És most mit fogtok csinálni?
  – Megpróbálunk segíteni.
  – Annyit megmondhatunk – tette hozzá Niala –, hogy egy körülbelül veletek egykorú lány van veszélyben.
  – Milyen veszélyben? – kérdezte egy fiú.
  – Mégis mit gondolsz? – nézett rá egy másik.
  – Biztos olyan randit szerveznek, amiről az este meséltek – mondta egy lány rosszallólag.
  Hát nem éppen, gondolta Kissy. Az este a La Rochelle-i történetet mondták el, s igyekeztek kiemelni, mekkora veszéllyel jár, ha az ember találkát beszél meg egy csak netről ismert gyerekkel. Pont mint ő maga Sheilával annak idején. De itt szó sincsen efféléről.
  – Mi nem tudunk segíteni? – kérdezte valaki, de nem kapott választ, mert Nimby ebben a pillanatban megszólalt:
  – Uniform Charlie! Uniform Delta Charlie Alpha Oscar Tango!
  Válaszolt és megadta a telefonszámát.
  – Helyes – felelte Vanessa –, jobb, ha női hangot hall, bemegyek a házba és fölhívom. Aki utánam jön, előbb végrendelkezzen – intette a muglikat, átsurrant soraikon és eltűnt.
  – Eszerint kapott egy telefonszámot – nézett utána Jacques, a földrajztanár. – Illetve nem értem. Csak Nimby nyúlt eddig a telefonjához, Vanessa rá se nézett. Hát kit hív föl?
  – Azt a számot, amit Nimby kapott – közölte Chantal. – Mindenki mindenkivel össze van kötve. Nagyon fejlett technikával dolgozunk.
  – Akár lehallgathatnád Vanessát? – kérdezte az egyik fiú.
  – Bekapcsolódhatnék a beszélgetésbe, de ez nem lenne lehallgatás, mert ő is tudna róla.
  – A helikopterük is csúcs – mondta egy másik fiú.
  S még alig láttatok valamit, gondolta Kissy, és a három Jerry-bázisra gondolt, ahonnan ma már egy nukleáris világháborút is le lehet vezényelni.
  – Uniform Alpha – kért figyelmet Elke. – India Whisky Uniform Charlie.
  Kissy gyorsan a telefonjára nézett. Igen, a shindy fontos üzenetet küldött. Nem ajánlja Versins úrnak, hogy most kilépjen a Facebookról.
  – Uniform Bravo Uniform Alpha – mondta Nimby, és már írta is az üzenetet Vanessának.
  – Legalább azt elárulhatnátok már végre – morgott az egyik lány –, hogy ez a hülye nyelv a sok alfával micsoda.
  – Saját nyelvünk van – felelte Françoise magától értetődően –, éppen ilyen esetekre, amikor kívülállók is jelen vannak.
  – És például mit jelent az Uniform?
  – Egyenruha – magyarázta Elke szolgálatkészen, és feszesen lépkedni kezdett –, militärkatonai Soldatenruha mit Schulterstück három V alak, az mi az?
  – Vasúti átkelőhely – nevetett Jennifer. – Schulterstück az válljelzés.
  – De nincs is egyenruhátok – értetlenkedett a lány –, vagy igen?
  – Hogyne lenne – vágta rá Françoise –, egérprém kezeslábas az alkalomhoz illő…
  – Megvagyok – szólalt meg Vanessa valamelyik telefonból. – Indulunk, egy-két egér jöjjön csomagolni.
  Chantal, Nimby és Martin már surrant is.
  – Hová? – kérdezték a muglik.
  – Nem kell nektek mindent tudni. Sajnos van rá esély, hogy ma már nem jövünk vissza, és holnap se biztos. De a legfontosabbakat mindenesetre elmondtuk.
  – Egyvalamit még nem – lépett ki a tömegből egy lány, akinek ekkor és még sokáig nem tudták a nevét, pedig ővele és ezzel a pillanattal kezdődött a Jerry Alapítvány új korszaka. – Mi hogyan lehetünk egerek?

Tíz perc alatt összecsomagoltak, útiruhába vágták magukat, gyorsan elköszöntek a mugliktól és megígérték, hogy beszámolnak az akció sikeréről. Vanessa Kissy előtt szállt be a kocsiba, még visszanézett és észrevette a gondnokot a távolban. Intett neki – nem is, rámutatott, kinyújtott mutatóujjal, vízszintes alkarral. Kissy látott már egyszer ilyen gesztust. Meg is van, Több mint testőr, annak a végén üdvözli így Kevin Costner az utódját. Szóval Vanessa igenis vesz egy új kocsit a gondnoknak. Kissy pontosan tudta, hogy van ennyi a bankszámláján, de nem fog hozzányúlni. Elmondja a szüleinek, hogy vennie kell egy autót, és azok szemrebbenés nélkül kifizetik. A csóró, vad utcakölyök, akit egykor megismertek, ma is éppoly vad, de nem csóró többé. Zavartalanul okoz másoknak anyagi kárt, ha úgy érzi, hogy oka van rá, de aztán helytáll a tetteiért és fizet.
  Beszálltak, utolsóként Elke, aki búcsúzóul a hajpántja fülei mögé tette az ujját és megbillegette őket. A muglik visszakurjantottak. Elke becsapta a kocsiajtót és leült a helyére.
  – Cin-cin! Mehetsz, nagy egér!
  Pi indított és az integető muglikat egykettőre maguk mögött hagyva kihajtott a főútra.
  – Van új infónk? – kérdezte, amikor kitette az indexet.
  – Nem sok – felelte Vanessa. – Santa ugyanolyan pofátlan, mint eddig, élvezi, hogy védi a Facebook rendszere. Ez nem pedofil, ez perverz, legalább három képernyőt írt már tele azzal, hogy miket fog művelni a gyerekkel, ha nem kapja meg a pénzt.
  – Amíg írja, addig sem csinálja – vágta rá Françoise. – Majd meglátjuk, akkor is ilyen nagy legény lesz-e, amikor Ninon az apja öléből nézi, amint őneki levagdosom a testrészeit. Megnevezhetné végre azt az összeget, nem tudom, lesz-e nálam annyi.
  Nevettek. A mikrobusz felgyorsított. Tizenegy eltökélt kisegér robogott Doullens felé. Másfél órán belül ott vannak, és annak a disznó gyerekrablónak

VÉGE.

Vacsorára már őt rágcsálják sajttal!