A rendőr megállít egy autóst.
  – Mondja, mit kacskaringózik itt az úton? Részeg maga?
  – Én, biztos… úr?… hukk… de-dehogyis… én cs-csak… óvatos v-vagyok…
  – Óvatos?!
  – Ii-igen… hukk… vi-vi-vigyáznom kell az úúú-úton arra a… hukk… sok k-kkicsi f-f-fehér egérre…

Kissy helyeslőn meghajtotta nagy füleit és eltette a telefont. Igen, a sok kicsi egérre vigyázni kell. Lám csak. Ha valaki sokat iszik, egereket lát maga körül. Lehet, hogy most mindjárt átmegy a szemközti bárba és rendel egy vodkát tequilával, hogy ő is lásson egereket. Mert egyébként a legközelebbi is kilométerekre van innen.
  De nem ment. Láthat ma még egeret, valamikor estefelé, amikor hazaér. Az órára nézett, volt egy a falon éppen szemközt. Fél három. Túl korán jött, de ez jobb, mint túl későn jönni.
  Mégiscsak átment a bárba és kért egy gyömbérszörpöt.
  – Mivel issza? – tudakolta mellette egy idősebb úr.
  – Tisztán – dünnyögte Kissy oda se figyelve; a délutáni program járt a fejében, elég zsúfoltnak ígérkezik. Olyan taxist kért, aki vállalja, hogy estig fuvarozza őket. Tom egyik barátja jött, ő maga nem tudott, vidéki fuvarja volt.
  – Meghívhatom?
  Csipogott a telefon, kivette, megnézte. Apa volt, hamarosan leszáll, és kér néhány dolgot. Kissy továbbküldte az üzenetnek azt a részét, ami a cégre tartozik, ő pedig nekilátott teljesíteni egy másik pontot, de a szám foglalt volt. Nem is figyelt oda, hogy mi történik előtte a pulton, gépiesen elővett egy bankjegyet, letette, belekortyolt a poharába és újra próbálkozott. Most fölvették.
  – Jó napot, madame Jobert-t keresem.
  – Milyen ügyben? – felelte egy közönyös férfihang.
  – Harminckettes projekt, extra sürgős.
  – Azonnal megkeresem – élénkült meg a hang.
  Kissy megint kortyolt egyet és eltette az előtte fekvő pénzt, oda se figyelve arra, hogy az ugyanaz a bankjegy.
  – Tessék.
  – Jó napot, üzenet a főnöktől. Szüksége van a tervdokumentáció negyedik és nyolcadik fejezetére, két nyomtatott példányban. Ön és monsieur Auriac legyen szíves magával hozni, és kell egy projektor.
  – Rendben. A főnök úr mikor érkezik?
  – Pár percen belül.
  – A helyszínre? – lepődött meg Jobert asszony.
  – Dehogy… de egyenesen odamegyünk.
  – Rendben, várjuk önöket.
  – Köszönöm.
  Kissy letette, kortyolt egyet, újra tárcsázott.
  – Jó napot, asztalt szeretnék foglalni hat személyre, ma este hétre.
  – Jó napot, madame – felelte egy szolgálatkész, de aggodalmas férfihang –, azonnal utánanézek, de alig hiszem, hogy…
  – Hagyja ezt abba, Pierre – szakította félbe Kissy –, pontosan tudom, hogy van szabad asztaluk.
  – Ööö… kivel beszélek?
  Kissy rávigyorgott a telefonra.
  – Nem tudja? Van egy ötletem: nem is árulom el. Legyen a foglalás mondjuk… – a poharára pillantott – a gyömbérparti köztársasági elnöknek.
  – Izé… értem… természetesen meglesz.
  Kissy vigyorogva tette le. Pierre apa cégénél dolgozott öt évig, mielőtt átnyergelt a vendéglátásra. Sokszor ettek már náluk, bár amióta ő kinövesztette a füleit, ritkán kísérte el apáékat ilyen helyekre, többnyire inkább egerezett. Ez most kivételes eset.
  Átolvasta apa üzenetét még egyszer és önkéntelenül bólintott. Ez a része megvan. Fölnézett az órára.
  – Maga nagyon rámenős ifjú hölgy – hallotta. Odapillantott. Egy idősebb úr volt, jó hatvanas, pohárral a kezében. – Ne haragudjon, de hallottam, ahogy beszélt. Tetszett.
  Kissy köszönőleg bólintott. Hogyne lenne rámenős, mindent a D’Aubisson egerektől tanul, akik egy tankot is rábeszélnének, hogy inkább álljon be virágáruslánynak.
  – Üzleti vacsora?
  Kissy bólintott és kiitta az italát.
  – Még egyet a hölgynek – intett az úr a mixernek, de Kissy megcsóválta a fejét. – Esetleg valami tüzesebbet?
  – Semmit, köszönöm… ööö… – Kissy a mixerre pillantott – mondja, fizettem én már ezért?
  – Az úr rendezte – biccentett a mixer. Kissy a hatvanasra kapta tekintetét. Őszes halántéka volt, háromrészes, szürke öltönyt viselt, disztingvált jelenség volt.
  – Ó, szót sem érdemel – mondta a hatvanas. – Magam is üzlettel foglalkozom. Ön miben érdekelt, megkérdezhetem?
  Ekkor szólalt meg a figyelmeztető sziréna olyan zajjal, hogy nemhogy a bárt, de a tranzitot, sőt az egész repülőteret azonnal ki kellett volna üríteni és biztonságiakat, terrorelhárítókat, kommandósokat bevetni – ha a vijjogás kihallatszott volna Kissy fejéből.
  Letette a poharát és az órára pillantott.
  – Öt percem van magára – jelentette ki –, nem érek rá hosszan csevegni. Maga föl akar csípni engem?
  A hatvanas úr elmosolyodott. A mosoly különös módon Macskára emlékeztette Kissyt, aki pedig soha nem mosolyog.
  – Maga tényleg rámenős. Ez tetszik nekem. Öt perc sajnos nagyon kevés egy ilyen vonzó fiatal hölggyel, de megnyugtathatom… ennyi idő alatt is jelentős hatást vagyok képes elérni.
  Kissy latolgatott egy másodpercig… kettőig… két egész egy tized…
  – Hány éves maga? – szögezte neki.
  – Hm. Ez érdekes kérdés. Tudja, az a véleményem, hogy a férfiak az idő múltával nemhogy veszítenének a…
  – Csak a számot mondja, a filozófiája nem érdekel.
  – Maga valóban roppantul rámenős. Hatvankettő.
  Egy évvel kevesebb Caratinál, aki rányomult Solange-ra.
  – Mit szól, ha azt mondom, hogy én tizenhét vagyok?
  Hatvankettő elmosolyodott.
  – Hát, tudja, a maga fiatal hevessége kombinálva az én tapasztalatommal mindkettőnk számára szenzációs élmény lenne… ha majd egy kicsit több ideje lesz. Esetleg az öt perc alatt meggyőzhetem, hogy szánjon a dologra többet is?
  – Mi van a poharában?
  – A poharamban? – nézett le Hatvankettő. – Konyak, ifjú hölgyem, igazán kitűnő, tudom ajánlani.
  – Kiissza, mielőtt leteszi a poharat?
  – Okvetlenül.
  Hatvankettő kihörpintette az italát és letette.
  – Akkor hát mehetünk is…
  – Csak én megyek – lépett közelebb Kissy, és megmozdult a keze. Hatvankettő csuklásszerű nyögést hallatott és egy helyben maradt. – Az úr gyakran szed föl tinilányokat?
  Hatvankettő kidülledt szemmel bámult rá.
  – Hallotta a kérdést? – kérdezte Kissy halkan, aztán mozdított egyet a hüvelykujján. Hatvankettő felhördült és bólogatni kezdett.
  – Megesik – nyögte.
  – De éppen most akart egyszer s mindenkorra leszokni róla?
  – Iii… igen – nyüszítette a pasas. Folyt róla a víz, és egyáltalán nem volt már disztingvált jelenség.
  – Nem értettem jól – mondta Kissy vészjóslóan, és most egy másik ujját mozdította meg. Hatvankettő tompa sikkantást hallatott.
  – Éppen… le akartam… szokni róla – zihálta.
  – Milyen szerencse – mosolygott rá Kissy, hátralépett és elnézte pár pillanatig az összegörnyedő férfit. Elővette a bankjegyet, s a lába elé dobta. – Tartsd meg az aprót, te mocskos állat!

Apa nagyot nézett, amikor elmesélte neki, mi történt.
  – Ugratsz, egérke – mondta pontosan úgy, ahogy valamelyik csapattársa tette volna, pedig nem szokta így szólítani. – Kitaláltad az egészet, hogy szórakoztasd apádat.
  – Eszemben sincs – nevetett Kissy, és ügyesen kikerült egy szembejövőt –, a Jerry Alapítvány kisegere vagyok, nincs szükségem kitalált történetekre. Éppen elég történik velünk…
  Beléptek a bárba, ahol Kissy azonnal meglátta Hatvankettőt. Egy asztalnál ült magába roskadva. Meg is volt rá minden oka.
  – Nézd, apa, ott…
  – Egy pillanat – intett vissza apa, átvágott a termen, egyenesen Hatvankettőhöz. Milyen érdekes, gondolta Kissy, egyből rájött, melyik az…
  – Jó napot, ügyvéd úr – állt meg apa Hatvankettő asztalánál. Kissy pislogott. Hatvankettő felnézett.
  – Á, Chaton úr – mondta. Mintha öregedett volna néhány évet az elmúlt tíz percben.
  Kissy fülei megdermedtek valamilyen meghatározhatatlan tartásban.
  – Valami baj van? Rosszul érzi magát?
  – Én… nos… tényleg nem vagyok valami jól…
  – Sajnálattal hallom. Tehetek önért valamit?
  – Nem is tudom… – motyogta Hatvankettő – tudja, az imént… igen kellemetlen élményem volt… fájdalmasan érintett…
  – De hát mi… – apa elharapta a mondatot. Hátranézett, egyenesen őrá. Kissy lábai valahogy életre keltek. Megindult feléjük.
  Hatvankettő követte apa tekintetét és meglátta Kissyt. Falfehér lett. Talpra kászálódott és kinyújtott karral mutatott Kissy felé.
  – Ő volt… Chaton úr, maga el sem tudja képzelni, mit tett velem az a kis ri…
  Az utolsó szó félbemaradt. Apa meglendítette az öklét és úgy vágta állon, hogy átrepült a szomszéd asztalhoz és feldöntötte.

A délutáni programjuk teljesen felborult. Apa először kénytelen volt beszámolót tartani a reptéri biztonságiaknak, aztán a mentőorvosnak, aki először ellátta Hatvankettőt, aztán kibontotta apa kezét a mixer által készített jeges borogatásból és megvizsgálta.
  – Pontosan úgy volt, ahogy a kék öltönyös úr mondta – kapták el közben Kissy nagy fülei a mixer hangját. – Az öregúr nagyon keményen rányomult a kislányra. Gusztustalan volt, én mondom maguknak. Én még nem vagyok harminc, de én se kezdenék ilyen fiatallal. Már arra készültem, hogy leállítom az öreget, de aztán a kislány megoldotta.
  – Úgy látom, nincs eltörve – mondta ekkor az orvos. – A borogatás csak használ neki, és esetleg meg is röntgeneztetheti.
  Apa megköszönte, Kissy segítségével visszacsomagolta a kezét a borogatásba, aztán telefonált.
  – Igen, megérkeztem. Van egy kis változás, Antoine. Dubarry doktort nélkülöznünk kell, légy szíves, keríts másik ügyvédet. Nem tudom, akárhonnan, azért repültem haza, hogy… igen, tudom. Nem, ne hívd föl. Most éppen gyengélkedik, és ha meglátom a lányom közelében, még sokkal rosszabbul lesz! Köszönöm, szervusz.
  Felborult minden. Késve érkeztek az első megbeszélésre, és nem volt rendes ügyvéd, csak egy kétségbeesett fiatalember, aki azzal kezdte, hogy csak idejövet tudta sebtében átnézni az ügyet, ne haragudjanak, ha nem ismeri ki magát rajta. Időt vesztettek azzal is, hogy a Hatvankettő-esetet el kellett mesélni a kisfőnöknek és az üzletfeleknek. A kisfőnök le volt sújtva és közölte, hogy beszél a nagyfőnökkel, hogy minél gyorsabban szabaduljanak meg Dubarry doktortól.
  Kissynek, aki eredetileg alkalmi titkárnősködést vállalt apa mellett, hogy addig is vele lehessen, most ápolónőnek is föl kellett csapnia. Időnként kicserélte a borogatást apa kezén, máskor pedig levette és visszatette, mert apa képtelen volt csak a bal kezével dolgozni, aláírni pedig végképp nem tudott. De a jobbal igen, ha nem volt rajta a borogatás, és ha apán múlt volna, vissza se teszi, ha egyszer levette. Kissy visszaemlékezett Vanessa betegápolási elveire és ragaszkodott hozzá, legalább néhány óra hosszat.
  A munkát egyszer félbe is kellett szakítani, mert telefonált a nagyfőnök és tudni akarta, mi történt. Kissy kénytelen volt még egyszer elmondani. A nagyfőnök el volt képedve és közölte, hogy már érintkezésbe lépett az ügyvédi irodával, felkérte őket, hogy valaki mást küldjenek, és meg is ígérték. Kissy megnyugtatta, hogy a helyettes ügyvéd már velük van. A nagyfőnök megnyugodott és jó munkát kívánva letette.
  Majdnem félórával később végeztek a tervezettnél, mert a tárgyalópartnereknek muszáj volt egy sereg kérdést feltenniük az alapítványról. Kissy nyugodtan felelgetett, megszokta már. Lehetne rosszabb is, például ha az utcán minden második szembejövő ellenállhatatlan ingert érezne, hogy őt megsimogassa és elhalmozza becéző szavakkal – Suzy és Ködöcske számára ez mindennapos. De azon már ő is felhúzta a szemöldökét, amikor kifelé menet az egyik hölgy félrevonta egy pillanatra és egy papírdarabot nyomott a kezébe.
  – Az alapítványnak – mondta. – Ez az alak megérdemelte, amit kapott.
  Kissy csak a taxiban nézte meg. Egy csekk volt, kétezerről.

A második megbeszélésen már kevesebb szó esett az ügyről, itt mások voltak jelen, akik nem ismerték Dubarryt. Kissy itt sok hasznát vette a Jerry-kiképzésnek, mert kint voltak a terepen, egy créteili építkezésen, és az első szakaszon törmelékkupacokat és gödröket kellett kerülgetni, a másodikon pedig nagy, berregő munkagépeket. Neki rengeteget kellett jegyzetelnie, de egyszer azért szerét ejtette, hogy lefotózza magát a sárga műanyag sisakban, ami akkora volt, hogy csak egy kis motor kell rá és az egész egércsapat elcsónakázhat benne.
  Körbejárták az egész terepet és megbeszéltek mindent, Kissyt különösebben nem érdekelte, hogy miről, neki csak feljegyeznie kellett. És végül összeakadtak egy másik csoporttal, akikkel persze meg volt beszélve, de Kissynek senki nem szólt, hogy lesz ott valaki, aki ismerősként üdvözli. Egy kistermetű, idős úr.
  – Chaton úr – mondta komoly, halk hangon, és kezet nyújtott apának. – Chaton kisasszony – fordult Kissy felé, és hosszasan elnézte. Kissy kicsit riadtan nyújtott neki kezet. A tekintélyes, ősz úr kezet fogott vele, és úgy nézett a szemébe, hogy Kissy már látta magát a szendvicsében. – Ön sokat fejlődött, amióta nem láttam.
  – Köszönöm – cincogta Kissy elhalóan, és tudta, hogy valamit még mondania kellene. Valamit az előző találkozásukról, ami lehetett akár akkor is, amikor ő cumisüveggel a szájában ringatózott a fél dióhéj bölcsőjében. De nem emlékezett rá.
  Még vagy két percig, amikor éles fülei elkapták, amint az idős urat a nevén szólítja valaki.
  Monsieur Delacroix.
  Hát persze. A halk szavú, roppant tekintélyes úr, akinek ő tökön rúgta és orrba telefonálta a pedofil unokáját. És most megint találkoznak. Három év után.
  Kissy tudta, hogy az öreg Delacroix egy nagyon komoly, tekintélyes üzletember, akinek a tisztesség és a család becsülete mindenekfelett. Természetesen nem hagyhatta, hogy egy pedofil unoka rontsa a család jó hírét az üzleti világban, ezért a gorilláival szabályszerűen kinyíratta és elásatta a kertben. De azt se hagyhatta, hogy egy tizennégy éves kisegér megverjen és megalázzon egy vérbeli Delacroix-t, a cég potenciális majdani örökösét. Mostanáig kivárt – most eljött az idő. Véletlen balesetnek kell látszania, az egyik munkagép irányíthatatlanná válik és kivasalja az egeret. Olyan apró, csoda, hogy nem lépett még rá senki.
  Amikor a munkavacsorára tartva elhagyták a helyszínt, Kissy gyanakodni kezdett. Delacroix valami egyebet forralhat. Egész idő alatt úgy beszélt vele, mint bárki mással, Chaton kisasszony így, kisasszony úgy, ezt legyen szíves feljegyezni, azt legyen szíves megkeresni. Egész idő alatt meg se próbálta őt egy exkavátor vagy egy macska elé lökni. Pedig az építkezésen volt két macska is, és rengeteg lánctalpas szörnyeteg, egyik nagyobb, mint a másik.
  Valami más lesz az öregúr sötét terve.

A vacsorával akadt egy kis gond, mert Kissy szó szerint vette, hogy hárman jönnek apa cégétől, hárman a partnertől, és mint apa mondta, az ő zseniális fejszámolója percek alatt kiderítette, hogy az hat. Ezekért a szavaiért egyszer még felelnie kellene, ha nem állna Vanessa védelme alatt. De megoldották, találtak helyet apa zseniális fejszámolójának is, aki nem számolta bele saját magát. Érdemes volt, rögtön talált halat az étlapon, csak azt nem tudta, ehet-e belőle.
  – Persze – csodálkozott a kérdésre apa.
  – De ha evés közben is jegyzetelnem kell, akkor jobb, ha beérem némi szendviccsel.
  – Egyél nyugodtan, mi is azt fogjuk tenni.
  Így is lett, bár a megbeszélés evés közben sem szünetelt. Kissy nem figyelt különösebben, apa előre megmondta, hogy nem várja el tőle, hogy bármit megértsen vagy megjegyezzen, csak írja föl, amit mondanak.
  A mikrók furcsa viselkedésén járt az esze. Már többször megesett az elmúlt pár napban, hogy félrevonultak a felületen, a képet és a hangot is kikapcsolták, de volt úgy, hogy csak a hangot. Ő igazán nem akart leskelődni, de egyszer odakapcsolt, mert nem tudta, hogy el vannak zárkózva, és furcsa rajzokat látott, amiket éppen fölvázoltak és javítgattak. Nyilván beszéltek is közben, csak a hang ki volt kapcsolva. A rajzoknak se füle, se farka nem volt. Nagyon egyszerű vázlatok, némelyik egy fúrófejre vagy csigalépcsőre emlékeztetett, mások labirintusra.
  Ezek megint forralnak valamit. A rajzok aligha kapcsolatosak szoftverrel, úgyhogy bizonyára shindyketrecet terveznek.
  Vagy macskacsapdát.

A vacsora véget ért, az üzletfelek búcsúzkodtak.
  – Akkor ahogy megbeszéltük – nyújtott kezet apának az öreg Delacroix –, jó utat kívánok.
  Apa kezet fogott vele és mondott valami udvariasságot, Kissy nem figyelt oda, az öregurat figyelte. Mostanra időzítette a tervét. Közvetlenül elválás előtt fog lecsapni. Nem ő maga. Alig magasabb nála, és öreg is már. Megvan! Amíg egymás kezét szorongatják, hátulról előugranak az emberei, és…
  Delacroix udvariasan bólintott Kissy felé, mondott valamit és távozott.
  Kissy zavartan állt. Fogalma se volt, felelt-e Delacroix-nak, és ha igen, mit. Lehet, hogy azt mondta, Kilimandzsáró.
  – Kissy?
  – Cin-cin?!
  – Elaludtál? Úgy néztél Delacroix úrra, mint a saját szobrod. Mi lett volna, ha köszönsz neki?
  Kissy lehajtotta fejét. Hát legalább tudja. Nem mondta, hogy Kilimandzsáró. Csak állt kukán, mert azt várta, hogy a pasas most jön a bosszújával.
  – Bolond vagy, egérke – közölte vele Martin, amikor otthon elmesélte neki a történteket. – Az öreg egy vagyont fizetett a hallgatásunkért, és három év alatt megtudta volna, ha köpünk. Arra is lett volna bőven ideje, hogy felbérelt macskákat uszítson ránk. Ha nem tette, az csak egyet jelenthet. Örül, hogy a segítségeddel megszabadulhatott az unokájától.
  Kissy lassan bólintott. Ez igaz. Amikor az öreg megtudta, mit művelt az unokája, egy cseppet sem volt meglepve. Kellett hogy legyen egy s más a rovásán.

Apának csak másnap este merte bevallani, amikor megint a reptéren voltak, és tudta, hogy mindjárt indul a gép.
  – Bosszút? Delacroix? Hogy jut ilyesmi…
  Kissy dacosan hallgatott. Apa nem fejezte be a mondatot, csak lassan bólintott.
  – No persze. Számodra az egész világ egy nagy Tom és Jerry. Elindulhatok egyáltalán? Nem ugrasz megint autó alá?
  – Legutóbb az autó tetejére ugrottam – cincogta Kissy halkan. Apa a faliórára nézett.
  – Mindjárt szólítanak. Nem tudok most hegyibeszédet tartani neked, csak annyit kérek: ha megint látnád az öreget, legalább ne verd meg.
  Kissy bólintott, jobb kezével kis keresztet rajzolt a szívére, rátette a kezét, a balt pedig föltartotta. Ezt is Jerrytől tanulta.
  – Rendben. Indulok is. Karácsonyra hozok neked valami amerikai sajtot.

A csengetés megriasztotta, nem számított rá. Éppen arról ábrándozott a taxi első ülésén, hogy hamarosan itt a tél, aztán a karácsony, s mind összegyűlnek majd a panzió aulájában, amikor a zsebében megszólalt a telefon. Régimódi csörgés, vagyis ismeretlen szám.
  – Én – szólt bele.
  – India Charlie! – kiabálta Chantal valami szörnyű zúgáson, recsegésen át. – Papa Tango, Papa Tango!
  Kissy hátracsapta füleit.
  – Charlie Delta?!
  – Negatív!
  – Mi a baj? – kérdezte Tom.
  – India Charlie Oscar Tango Uniform Whisky! – vágta rá Kissy, és villámgyorsan belépett a Jerry-felület beállításaiba. Kinyitotta a klienslistát. Valamennyi telefon mellett zöld pont világított, minden rendben. Rányomott Chantaléra, s a végig morzéval írt menüből kiválasztotta a Papa Tangót.
  – . ... --- .-. ---. – kérdezte a telefon. Kissy lemorzézta az „igen” szót. Visszakapta a klienslistát, majd egy másodperc múlva Chantal telefonja mellett villogó pirosra váltott a pötty.
  – Oscar Kilo – mondta Kissy. – Echo Papa?
  – Alpha Uniform Tango Echo Uniform India Lima!
  – Vettem! Auteuilben van – mondta Tomnak, mert neki sejtelme se volt, hol járnak. Valahol a sztrádán. De Auteuil még nyilván előttük van, mert Tom nem kezdte hirtelen vadul csavargatni a kormányt. Bólintott és robogtak tovább.
  – Echo Papa? – kérdezte Kissy megint a pozíciót, Chantal érteni fogja, hogy most a pontosat kérdezi.
  – Golf Romeo Echo Victor India November!
  – Grevin? – pislogott Kissy. – Az uszoda, ahol Grevint elkaptuk, ott van!
  – Pozitív – jött a válasz elmosódottan. – Leteszlek, mert ez fizetős és nincs nálam több.
  – Vettem. Uniform Victor!
  – Szóval mi baja? – kérdezte Tom, és kitette az indexet jobbra.
  – Ellopták a telefonját.
  – És vele mi van?
  – Nincs veszélyben. Megyünk visszaszerezni.
  – Ja, mert különben a tolvaj betör a hálózatotokba?
  – Az a hálózat éppen úgy a tiéd is – pirított rá Kissy. – A Jerry Alapítvány kisfülűje vagy. Nem, nem tör be, átállítottam… á, itt is van. – A képernyőn megjelent a térkép. – Jól van, a telefon bejelentkezett Papa Tango módban és közli a helyzetét. Auteuilben van. Ha a tolvaj most bekapcsolja, egy egyszerű mobilos kezelőfelületet lát, és azt hiszi, hogy van egy telefonja. De senkit nem tud hívni, hallja a csengést, de nem veszik föl. Az SMS látszólag elmegy, de soha nem érkezik meg. A beállítások menüje működik, de a biztonsági beállításokat csak hazudja a telefon, valójában egyáltalán nem azok vannak érvényben. A háttérben pedig folyamatosan jelzi a helyzetét, bár egy kis időbe beletelt rálelnie a szerverre.
  – Majd megnézzük ezt a programrészt – szólalt meg Nimby váratlanul.
  – Hát te vonalban vagy, egérke?
  – Még szép. Papa Tangóra még sose vadásztunk.
  – Hát az meg mi? – tudakolta Tom.
  – Ellopott telefon – felelte sokhangú egérkórus.

A Papa Tango régóta része volt a Jerry-telefonok programjának, többször átírták és továbbfejlesztették, de még sose volt rá szükség igaziból. Senki nem olyan bolond, hogy egy alapítványi kisegér zsebéből megpróbálja kilopni a telefont. Most sem ez történt, az uszoda aulájában Chantal mellett a jól ismert főnök fogadta őket, aki már tudta, mi a helyzet.
  – Elromlott az öltözőszekrény zárja – közölte – és valaki kihasználta az alkalmat. Nagyon sajnáljuk. Holnap átvizsgáltatom az összeset. Jó estét. Vineuil, biztonsági főnök.
  – Ford – viszonozta Tom. Kezet fogtak. Kissy közben már kinagyította a térképet.
  – Nincs messze… avenue Mozart. Alighanem a metrón ül. Surranjunk utána és kapjuk el.
  Elköszöntek Vineuil úrtól, aki röviden kifejezte reményét, hogy nem rúgják orrba a tolvajt, és már szaladtak is a taxihoz.
  – Nicsak – cincogta Vanessa –, a tolvajunk egy lány.
  Tom keze megállt az ajtókilincsen. Kissy az imént kihangosította a telefonját, ő is hallotta.
  – Ugratsz, egérke. Honnan tudnád a tolvaj nemét?
  – Hát csak onnan, hogy nyomkodni kezdte a telefont. Ő most a hamis felületet látja, de közben mindkét kamera bekapcsolt. Két képernyőn látom az arcát és a cipője orrát. És most szólított valamilyen Antoine-t.
  – Az én vagyok – mondta Nimby. – Semmi közöm a telefontolvajhoz, én ott se voltam, tisztelt bíróság.
  Nevettek. Tom fejcsóválva beült a kocsiba.
  – Szóval le is hallgatjátok?
  – Még szép. A Jerryvel nem jó ötlet kikezdeni.
  – És ha egyszer a kocsitokat lopná el valaki, abban is kamerák és mikrofonok indulnának be?
  Erre nagy csend lett. Niala szólalt meg kis idő elteltével:
  – Hogy ez eddig miért nem jutott eszünkbe…
  – Michelle – mondta Vanessa, amikor kihúztak a parkolóból.
  – Így hívják a lányt? – derült Tom. – Arckép alapján a bűnügyi nyilvántartóból?
  – Fenét, nagy kék cica. A fiúja így szólította. Már az ő kezében van a telefon, éppen megpróbálja feltörni.
  – És ha sikerül neki?
  – Nem fog – felelte Nimby.
  – Hátha ő még nálad is nagyobb ász.
  – Az lehetséges. Csak egyhamar nem fog rájönni, hogy amit lát, az nem telefon.
  – Hát micsoda?
  – Egy teljesen igazi Android-rendszer… emulálva. A Jerry szerverén fut, nem a telefonon, az csak a képet kapja a szervertől meg az érintéseket adja vissza. Törje föl, ha akarja, akkor bármit megtehet az emulátoron belül, de onnan kijönni nem tud. Én pedig bármikor lelövöm a taszkot, és kezdheti elölről.
  – Jesus – dünnyögte Tom angolul.
  – Kedves rokonom az antoine-ságban most nem Chantal valódi telefonját nyomogatja – magyarázta a fiú. – Azt átalakítottuk egy videólejátszóvá, ami a szerveren futó rendszer képét közvetíti. Azzal a rendszerrel pedig azt csinálok, amit akarok. Ha lelőné a programot, ami ezt csinálja, akkor tényleg feltörhetné a készüléket, bár a szerverre akkor se jut be, illetve akkor aztán végképp nem. Jerry-hozzáférése akkor sincsen, csak egy elég értékes telefonja. Nekem meg a telefon gyári száma elrakva a klienslistában, amiről Michelle-nek meg kell magyaráznia, hogy került oda. No meg Chantal ujjlenyomata is azonosítható.
  – Nyilván alaposan megtörölgették.
  – De az aksit aligha.
  Kis csend lett. Tom többször megcsóválta a fejét.

Chantal akart becsengetni, már megvolt a terve. Kissy és Tom megállt kétoldalt az ajtó mellett. Chantal megnyomta a gombot.
  – Ez meg ki? – kérdezte Antoine.
  – Honnét tudjam? – kérdezett vissza Michelle.
  – És ha követtek?
  – Hülye vagy, nem követett senki. De azért dugd el a telefont.
  Már csak némi zörgés hallatszott, Antoine nyilván eldugta a készüléket. Kis szünet után szólalt meg Michelle az ajtó mögött:
  – Ki az?
  – Én vagyok az, Michelle, engedj be – felelte Chantal.
  A lány valaki másnak hihette a hangját, vagy csak nem gondolta, hogy egy idegen így válaszol, mindenesetre az ajtó kinyílt.
  – Michelle, drágám! – rikkantotta Chantal, és a nyakába borult. – Annyira jó, hogy megtaláltalak!
  Kissy vigyorogva nézte Michelle-t, aki meghökkenten nézett vissza rá Chantal válla fölött. Hisz még jóformán megnézni se tudta, fogalma se volt, hogy ismeri-e. Chantal elengedte és boldogan nézett rá.
  – Milyen jól nézel ki. Semmit se változtál, amióta nem láttalak.
  – Hé… várjál már… ne mondd meg…
  Kissy és Tom közben besétált az előszobába, aminek a túlsó végén megjelent Antoine. Tom becsukta a külső ajtót.
  – Szia, Antoine – folytatta Chantal lelkesen –, te is milyen klasszul festesz ma este! Hogy vagytok? Milyen rég nem láttalak titeket…
  Antoine egyáltalán nem festett klasszul. Szakadt farmerben és lyukas atlétatrikóban volt, pedig csak pár perce értek haza. Lehet, hogy az utcán is így mászkál.
  – A suliból? – próbálkozott Michelle.
  – Jaj, Michelle, drágám, mekkora szamár vagy – kacagott föl Chantal, és megcsipkedte a lány arcát, mint egy régi barátnő. – Hát hogy járhattunk volna mi egy suliba, amikor én jó családból való úrilány vagyok, te pedig zsebtolvaj? – Ezzel gyengéden pofon ütötte. – Annyira aranyos vagy ezekkel a naiv dolgaiddal, édesem. – Megint megütögette Michelle arcát, és nevetett. Kissy együtt nevetett vele. A kezét lazán a teste mellett lógatta és látszólag oda se figyelt Antoine-ra.
  – Mi van? – kérdezte a fiú.
  – Bolond vagy? – kérdezte a lány ugyanakkor. – Már hogy lennék én… zsebtolvaj?
  – Jaj, Michelle, annyira édes vagy ezzel a szöveggel. – Chantal megint megpaskolta a lány arcát. – Hát aki mások táskájából lopkod, az micsoda szerinted, talán űrpilóta? De ne ácsorogjunk idekint, jó? Menjünk be a szobába, kényelmesebb is lesz meg a szajré is ott van, ugye?
  Besétáltak egy meglehetősen rumlis szobába. Itt napokig lehetne keresni a telefont, ha ki lenne kapcsolva – de hát persze be van.
  A háziak vonakodva követték őket. Tom fesztelenül helyet foglalt egy fotelben és várta az előadás folytatását. Kissy nem ült le, nem tehette. Chantal sem, de a fiataloknak helyet mutatott az ágyon.
  – Üljetek le, érezzétek otthon magatokat. Meséltem már nektek a zsebtolvajokról?
  – Én nem vagyok tolvaj – ült le Michelle durcás képpel.
  – Michelle, Michelle, te csirkefogó. Hát nem látod be, hogy én csak azért vagyok veled ilyen kedves, mert szeretem az apámat?
  Kissy remélte, hogy leplezni tudja meghökkenését.
  – Ki az apád? – tudakolta Michelle.
  – Az apám itt a közelben fogorvos. Rengeteg munkája van, és szeretne már végre elutazni kicsit pihenni. Hát csak nem terhelem szegényt azzal, hogy pont most kiverem a fogaidat, édes kicsi Michelle? Ugye belátod, hogy szívtelenség lenne vele szemben? – Chantal leguggolt a lány elé, és barátságos mosollyal folytatta. – Anyámnak viszont mostanában túl kevés a munkája, és ráférne a segítség. Ő halottkém. Szóval hova szoktátok tenni a szajrét?
  – Ki a franc vagytok ti? – kérdezte a fiú.
  – Mindig ilyen udvarias vagy a vendégekkel, édes Antoine-om? – érdeklődött Chantal, és megint a lányra nézett. – Valahogy az az érzésem, hogy a srácod nem örül nekünk. Pedig mi szegről-végről rokonok vagyunk, nem igaz?
  – Milyen rokonok?
  – Mondhatjuk úgy is, hogy szülőtársak. Elvégre örökbe akartátok fogadni a telefonomat.
  A kis csendben Kissy megcsodálta, amint azok vad igyekezettel próbálják leplezni, hogy végre megértették, miről van szó.
  – Nem tudom, miről beszélsz – jött elő Michelle a legócskább szöveggel.
  Chantal fölegyenesedett és gondterhelten nézett Kissyre, Tomra, majd megint Kissyre. Aztán újra Tomra.
  – Apa, figyelj… nagyon haragudnál, ha mégis pluszmunkát csinálnék neked?
  Tomot kicsit váratlanul érte, hogy hirtelen ő lett Chantal apja, ráadásul fogorvos, de sikerült úrrá lennie meghökkenésén, ha a derültségén nem is. Azt viszont ezek ketten úgyis inkább vészjóslónak fogják értelmezni.
  – Valahogy majd kibírom. Tedd, amit jónak látsz.
  – Köszönöm, apukám – ragyogtatott rá Chantal egy bűbájos mosolyt. – Imádlak. Látod, édes kicsi Michelle, milyen rendes ember? Nem lop telefont, viszont ellátja a rászoruló zsebtolvajokat. Félicité, kérlek, csinálnál néhány fotót az előtte állapotról?
  – Örömmel, húgocskám – felelte Kissy szolgálatkészen, Michelle elé lépett és fotózni kezdte. A lány felvisított és eltakarta az arcát.
  – Így nem jó – korholta Chantal. – A plasztikai sebésznek tudnia kell, milyen volt az arcod, mielőtt elloptad a telefonomat. Máskülönben elrontja, aztán úgy nézel majd ki, mint Klaus Kinski.
  – Hagyjátok abba… – hallatszott a lány karja mögül – én nem loptam semmilyen telefont!
  – Nem? – döbbent meg Chantal. – Ez biztos?
  – Biztos!
  – De hát én azt hittem… mi mindhárman azt hittük… miért nem ezzel kezdted?
  Michelle kikukucskált a karja mögül.
  – Én nem vagyok tolvaj! Semmilyen telefont nem loptam el! Ti csak bejöttetek ide és faggatni kezdtetek!
  A két Jerry meghökkenve nézett egymásra.
  – Akkor hát egyáltalán nincs nálad a telefonom? – kérdezte Chantal.
  – Nincs!
  – És nálad sincsen, drága Antoine?
  – Nálam sincs – morogta a fiú –, és most tűnjetek innét!
  – Antoine, édes öregem, én állatira csíplek, de már megint nem vagy udvarias. Ha azt mondtad volna, hogy legyünk szívesek távozni, mostanra már az ajtóban puszilkodnánk, de így… – Chantal hirtelen elővette és kinyitotta a kését. – Fogadást ajánlok. Ha a telefonom tényleg nincsen itt, akkor szent a béke, elmegyünk, azért se haragszunk, ha idén karácsonyi lapot se küldötök. De ha a telefonom idesétál magától a kezembe, akkor lenyisszantom a fületeket. Áll a fogadás?
  – Áll – vágta rá Kissy boldogan. Kezet ráztak.
  Chantal elkiáltotta magát:
  – Telefonom! Itt vagy?!
  Csend. A két jómadár egymásra nézett. Kissy sejtette, hogy mire gondolnak, és tudta, hogy a gondolataik elmegyógyintézetre vonatkozó részének meg is van a valóságalapja. De ez rajtuk nem segít.
  Chantal körbesétált a szobában és a telefon nevét kiabálta.
  – Hagyd már abba – nyögte a srác fáradtan. – Akkor se tudna válaszolni, ha itt lenne.
  – Csak nem öltétek meg?! – csattant föl Chantal.
  – Nem! Az egy telefon! Nem tud beszélni!
  – Furcsa elképzelésed van a telefonokról. A mai telefonok rengeteg mindent tudnak, de beszélni már a legelső is tudott. Akár naphosszat. Biztos lehetsz benne, hogy az én telefonom is tud beszélni. Akár hangokat is utánoz. De most maradjunk csendben, nehogy véletlenül megmaradjon a fületek, amikor nem érdemlitek meg. Telefonom, itt vagy?!
  Folytatta a sétálást és a kiáltozást, s közben elhaladt Kissy mellett. Odanyúlt és lekopogta az ő készülékén: most.
  – Itt vagyok! – szólalt meg egy halk hang. A két tolvaj falfehér lett.
  – Nem hallom!
  – Itt vagyok, itt vagyok!
  – Gyere elő!
  – Nem tudok!
  – Miért nem?!
  – Nem tudok járni!
  Chantal a srácokra meredt.
  – Ti… ti levágtátok a telefonom lábát?!
  – Soha nem volt lába – rebegte Michelle, amire a fiúja oldalba vágta.
  – Fogd be, te hülye!…
  Chantal fölnevetett és felrántott egy ajtót.
  – Hol vagy?
  – Itt vagyok! – hallatszott jóval hangosabban. Olyan hang volt, mint egy rajzfilmfiguráé. Vagy mint amikor a mikrók héliumos lufit szippantottak. Chantal átment a másik szobába és tovább szólongatta, az pedig válaszolt. Kissy közben előhúzta a kését, kibökte, az élét próbálgatta, aztán lehajolt, szemügyre vette Michelle egyik fülét, szakértően hümmögött, megnézte a másikat…
  Mialatt ő így hasznossá tette magát, Chantal a másik szobában kutatott; a nyitott ajtón át látszott, mekkora rumli van ott is. Aztán egyszer csak előjött; a tenyerén ott feküdt a telefon és arról lelkendezett, mennyire félt egyedül a sötétben, meg hogy le fog merülni, hiszen a töltője otthon van.
  – Egy fiók mélyére volt eldugva, azért hallottuk meg ilyen nehezen a hangját. Nagyon, nagyon csúnya dolog így bánni egy védtelen telefonnal. Hány óra van, picikém?
  – Fél kilenc – cincogta a telefon szolgálatkészen.
  – Hű, te jó ég. Gyerekek, igazán jó volt veletek eldiskurálni, de nekünk most már rohanni kell. Valamelyik nap majd beugrunk, jó? Korábban jövünk, hogy több időnk legyen beszélgetni, és akkor elintézzük azt a füllevágást. Mi hozunk steril kötszert, ti hozzátok a füleket. Addig jók legyetek, és ha kérhetek valamit… a régi barátságunkra való tekintettel, jó? Ne lopjatok többé telefont. Mert nincs ám rajtatok olyan sok levágható rész, és a steril kötszer is drága.

Chantal kis magánszáma egyike volt a ritka eseteknek, amiket egyetlen kisfülű sem kritizált – mert nem verték meg a tolvajokat. Niala azt mondta, ez félelmetesebb lehetett nekik, mintha ütlegelni kezdték volna őket. Több kisfülű egyetértett vele, de leszögezték, hogy a lényeg mégiscsak az, hogy nem volt verés. Sőt a füleiket is megkímélték. Françoise-nak az volt a véleménye, hogy nekik büszkének kell lenniük a nagy füleikre, és mindenki más füleit meg kell védelmezniük… viszont az is igaz, hogy erről az illető fültulajdonosoknak nem muszáj tudniuk. Vanessa kijelentette, hogy alapjában véve egyetért, elvben semmi kifogása a fülszolidaritás ellen, de ami a shindyket illeti, nekik semmilyen testrészüket nem érzi különösebben kímélni valónak, és nem érez vágyat arra, hogy pont a fülüket bántatlanul hagyja egy összecsapásnál – ellenkezőleg. Örömest lenyisszantja bármelyikét, amikor csak alkalom adódik.
  A kisfülűek hallgattak, mert erre nemigen lehet mit mondani, Vanessa vadságával régóta tisztában voltak mindannyian. A nagyfülűek is hallgattak. Nem akarták a szüleik kedélyét borzolni annak beismerésével, hogy ők is bármikor, boldogan, csak kapjanak esélyt rá. Meg fület.
  A telefonlopás alkalmat adott rá, hogy elmeséljék a szülők még beavatatlan részének, miért nem lehet ellopni egy jerrys telefont, és miért kötötték mindannyiuk lelkére, amikor készüléket adtak nekik, hogy tanulják meg a hálózat titkos számát, és ha elveszne a telefonjuk, nyomban hívják őket. Ha Michelle és Antoine előbb kezd keresgélni a telefonon, mint ahogy ők Papa Tango módba teszik, akkor az ismerkedés addig tart, amíg az első menüparancsot ki nem akarják adni. Az egerek telefonjai már teljesen át vannak állítva morzéra, a feliratok pontokkal és vonásokkal jelennek meg, a menükből is kopogtatással lehet választani. Magát a menüt hiába böködi a tolvaj, nem történik semmi. Ha pedig találomra kezdi nyomkodni a morzegombokat, akkor pedig a rendszer érzi, hogy zagyvaságot mondanak neki, ezért lekapcsolja a bevitelt. Hátha éppen megmentettek egy kisgyereket vagy kutyakölyköt, aki megtalálta a telefont és játszani kezdett vele. Úgy írták meg, hogy ettől kezdve a készülék minden nyomkodásra értelmetlen morzekódokkal felel, amíg meg nem kapja azt a speciális kódot, amiből tudja, hogy egy egér kezébe került és lazíthat.
  De a kisfülűek telefonjain nincs morzés rendszer, hiszen ők nem tanulták meg, csak Blanche és Georges, de ők se tudják folyékonyan. Az ő telefonjaikon ezért hagyományos, betűkkel írt Jerry-menük vannak, de egy-két buktatót azért elhelyeztek a leendő tolvajok számára. A legelső a képernyőzár, amit másképp kell feloldani, mint a muglik telefonjain, egyetlen rövid mozdulattal az egyik sarokban, miközben a képernyő közepén ugyanolyan lakat van, mint a mugliknál. Ha a tolvaj bedől neki, máris élesíti a biztonsági rendszert. Ha pedig éppen úgy kaparintotta a kezébe, hogy a zár nyitva volt, akkor más dolgokkal fogja felkelteni a rendszer gyanúját. Előbb-utóbb óhatatlanul megteszi, és megjelenik a reklámkép, amit a kisfülűek már jól ismertek: egy nemlétező Tom és Jerry-játékprogram reklámja, rajta a két főszereplő többféle pózban, egy nagy zöld gombbal a letöltésre és egy piros X-szel az ablak becsukására. Ha bármelyiket megnyomja, azonnal beindul a Papa Tango, és csakhamar kést villogtató egérkék lepik el a szobáját. A kisfülűeknek megtanították, de egyébként semmi nem mutatja, mi a helyes megoldás: az egyik Jerry fejecskéjét és füleit kell körberajzolni, vonal nem jelenik meg, de eltűnik a reklám és a rendszer megnyugszik.
  Tökéletesen föl voltak készülve technikailag. S valahányszor újabb és újabb alkalommal kellett élesben vizsgáztatni a technikát, Kissy mindig megállapította, milyen jó, hogy ennyire körültekintőek.

Technikáról beszéltek másnap is, amikor összegyűltek a felületen, megcsodálták a szép sajtkockákat, amikkel Vanessa kidíszítette a képernyő széleit, Nimby pedig bemutatta az ötletét.
  – Fantasztikus dolog, hogy vasárnap délután találtam egy optikai boltot La Rochelle-ben, ami nyitva volt – kezdte –, vagyis hát a taxis találta. Használjuk ki a szerencsénket és fejlesszük tovább a technikát.
  – Én bízom benned, egérke – mondta Vanessa –, csak vakon repülnöm ne kelljen.
  – Nem kell, ha ezt megcsináljuk. A távcsövet föltesszük ugyan a Discoveryre, de állítható lesz.
  – Raksz valamit a gépre, ami eltekeri az élességszabályozót?
  – Pontosan.
  – Nem lesz olyan beállítás, amivel repülni lehet – szólt közbe Angélique –, ezt megjósolom neked.
  – Nem is kell, mert amikor repülsz, a távcső egyáltalán nem lesz ott. Csak amikor leskelődsz.
  – Cin-ciiin?
  – A lehető legcincinebb. – Nimby kinyúlt oldalra, fölvette a Discoveryt, hanyatt fektette és a kamera elé tette a távcsövet. – Nézzétek és cincogjatok. Ide kerül egy kis szervómotor, ami egy kart mozgat, arra lesz erősítve a távcső. Megnyomsz egy gombot és a csövike szépen befordul a kamera elé. A nyélen lesz egy másik szervó, ami az élességszabályozót tudja tekerni, elforgatsz egy másik gombot és beállítod magadnak. Ha arrébb akarsz libbenni, megnyomod a gombot és félretolod a csövet.
  Nézték és cincogtak, lelkesen. Vanessa ráadásul még büszkén is, hiszen ezt megint az ő egere találta ki.
  – Csúcs – jelentette ki Niala. – Erre van szükségünk. Gondolom, Jean-Pierre-t fogod felkérni a kivitelezésre.
  Nimby megcsóválta a fejét.
  – S miért nem?
  – Mert már felkértem. Azt mondta, várjak pár hetet, kaptak egy nagyobb megrendelést.
  – Pénzről beszéltetek?
  – Persze. Megkérdezte, hogy nekünk kell-e vagy a Jerrynek, mondtam, természetesen a Jerrynek, erre azt mondta, akkor ő ezzel támogatja az alapítványt. Azt nem tudom, mit felelt volna, ha azt mondom, hogy nekünk kell.
  Vanessa fölnevetett. – Azt, hogy a cégtulajdonosoktól nem kér pénzt egy ilyen apróságért.
  Kissynek fölcsillant a szeme.
  – Apróságról jut eszembe, mi van a terveddel?
  – Melyikkel?
  Kissy megjegyezte magában, hogy Vanessának több terve van.
  – Hogy egyszer macaront eszünk.
  A mikró bólogatott.
  – Az is meglesz, de időbe telik, Marie-Claire nagyon elfoglalt.
  – Macaront készít – csillant föl Kissy szeme.
  Vanessa nevetett.
  – Többek közt azt is. Cukrász, hogyne csinálna macaront.
  – Rokon?
  – Nem, de anyának osztálytársa volt.
  – Az lehetőtelen! – vágta rá Elke. – Aki már járta magát fogászorvosi iskolába, az nem megy cukrásznek! Édesség rongáli fogakat, első nap, első óra!
  Amikor kinevették magukat, a mikró elmagyarázta az izgága zsebnek, hogy középiskolában jártak egy osztályba.
  – Erről jut eszembe – szólalt meg Nimby –, nagyjából kész van a terv, hétvégén kezelésbe vesszük a mikrobuszt.
  – Egérméretűre fogod zsugorítani – csillant föl Françoise szeme. – Remek ötlet!
  – Nem erre gondoltam…
  – Repülni fogik! – rikkantotta Elke boldogan. – Rárepüljük magunkat shindy fölé és kilövjük helikót rátámad a shindy fejeje…
  – Nem, erre se gondoltam – mondta Nimby, amikor kinevették magukat –, de nem fogjátok megtudni, ha nem maradtok csöndben.
  A kislányok gyorsan behúzták a cipzárat a szájukon és a kulcsot is ráfordították.
  – Így már jobb. Szóval Tom kérdezte tegnap, hogy az autóink is tudják-e a Papa Tangót, és rájöttem, hogy miért ne tudhatnák. Megcsináljuk. Ha ellopják a kocsit, a GPS-kütyün beindul a Jerry Papa Tango programja.
  – De hiszen azon nem a mi rendszerünk fut – mondta Pi.
  – Most még nem!
  – Várj már, egérke. A felület programjában nincsen GPS-támogatás.
  – De addigra lesz, egérke.

Kissy kidugta gombszerű orrocskáját az ajtón, körbeszimatolt, s bár macskát nem látott, a vékony blúzra fölvett egy pulcsit. Jobb a békesség, Martin nem akar mirelit egeret.
  Persze gyalog kellett még mennie, ezért a többieknek is. Állítólag hamarosan engedélyt kap, hogy biciklizzen. Sofőrjük pillanatnyilag nincsen, Pinek el kellett mennie hivatalos ügyeket intézni, Angélique pedig üzleti tárgyaláson van Genfben, Georges találmányát hamarosan gyártani és forgalmazni fogják, ha minden jól megy. Vannit is magukkal vitték, kiderült, hogy élnek rokonai Genfben.
  Az egérfüles sapkák még túl melegek lennének, de Françoise már fölvette a kis kötött sapkáját, anyai utasításra, és csak mert egérszínű. Kék. Ő tiltakozni próbált, mondván, hogy az egerek nem kékek, de az anyja elébe tartott egy képet, amin Vanessa kék blúzban és farmerban áll, mellette Niala kék ruhában, fagyiznak. A zseb beadta a derekát, Kissy pedig elégedetten állapította meg, hogy az egéri eszme közvetetten is terjed. Véronique-nak alig van kapcsolata a Jerryvel azon kívül, amit a lánya mesél – de az aztán jó sok –, néha találkoznak futólag, szia-szia, hogy vagy, és mégis elsajátította a jerrys módszereket, tudja, hogy csak ilyenekkel hathat a lányára.
  Nem hívtak taxit, mozgásra vágytak. Jó húsz percet gyalogoltak a vasútállomástól, aztán még vártak kicsit az előcsarnokban, hogy a főnök előkerüljön. Köpcös emberke volt, nagyot nézett a sok-sok egér láttán, aztán amikor a Discovery előkerült a hátizsákból.
  – Nem gondoltam, hogy ilyen kicsike – mondta.
  – Két kilót nyom az egész, Blum úr – felelte Vanessa, bekapcsolta a vezérlőt, ellenőrizte a rendszereket, s megpöccintette az indítókapcsolót. A rotorok felpörögtek, Blum úr pedig zavartan meredt a helikopterre.
  – De talán először kimennénk, nem?…
  – Idebent sokkal jobb az idő – mondta Vanessa, feltette a szemüveget, s könnyedén fölemelte a gépet. Méltóságteljes lassúsággal körberepült az irodában, közben a zseb kinyitotta neki az ajtót, s kirepült az előcsarnokba. A mennyezet alatt vágott át rajta, a vendégek és alkalmazottak meglepve pislogtak föl rá. Aztán a kijárat előtt körülnézett, hogy nem jön-e arra valaki, egy gyors mozdulattal lecsapott, be a fotocella hatósugarába, s már emelkedett is megint. Kiröppent a feltáruló kapun és elindult felfelé.
  – Nos, Blum úr, merre menjünk? – kérdezte Nimby, a navigátor.
  – Ööö… – Blum úr tűnődve vizsgálgatta a képernyőn a szállodája lefelé suhanó ablakait –, legfelül kellene kezdeni.
  A Discovery látszólag lelassult, ahogy felért az épület fölé, de Kissy tudta és a vertikális sebességmérőn is látta, hogy ez csak érzékcsalódás, eddig a pár méterre levő falakat látták, most meg a távolabbi utcákat, a perspektíva téveszti meg. Vanessa berepült a ház fölé és körülnézett.
  – Magát a tetőt nézzük?
  – Nem, azt a legkevésbé… oda ugyebár fölmegyünk és végigsétálunk rajta. A falakat, a mellvéd alatt, ahová a tetőről kihajolva már nem látni. Főleg a túloldalon, mert ott lentről egészen takarásban van…
  Vanessa hüvelykujja megmozdult, a Discovery egy helyben lebegett. Nimby kérdés nélkül mondta:
  – Irány százharminc fok.
  Vanessa ívben megfordította a gépet, kirepült a mellvéd fölött, visszafordult, ereszkedni kezdett. Nem telt bele fél perc, a főnök rámutatott egy pontra a képernyőn:
  – Ott, nézzék!
  – Irány kettő-kilencven – fordította le Nimby, hiszen a kedvese igazán nem láthatta, hová mutat Blum úr.
  Vanessa megközelítette a foltot, ami pontosan annak bizonyult, aminek gondolták. Egy nagy darabon lejött a vakolat.
  – Ez az! – örült a főnök. – Jól látom, hogy amott egy nagy repedés is van?
  A mikró oldalra húzta a gépet. Repedés volt.
  – Ugye azt mondták, hogy az egészet megkapom videón?
  – Hogyne, uram – felelte Niala. – Anélkül nem lenne az igazi.
  – Akkor hétfőn hívhatom a mestereket – ujjongott Blum úr. – Ipari alpinistákkal ezt a részt felderíteni legalább félóra, arányos költségekkel.
  Még sokat lelkendezett így, amíg Vanessa végignézte neki a bonyolult alakú épület összes oldalát, különböző magasságokban. Aztán a Discovery beröppent a házba, vissza az irodába, s kecsesen helyet foglalt az asztal közepén. Vanessa lekapcsolt, levette a szemüveget, Nimby pedig hozzálátott, hogy átvigye a videót a főnöki gépre.
  Blum úr barátságosan kezet szorított a pilótával.
  – Maga rengeteg időt és pénzt takarított meg nekem, ifjú hölgy. Mivel tartozom a segítségükért?
  A mikró fölpillantott a faliórára. Fél egy.
  – Ugyan, igazgató úr, nem volt ez olyan nagy dolog. Ellenben ha már itt tartunk…
  – Igen?
  – Milyen konyhát visznek?
  Blum úr felragyogott.
  – Én erről egyetlen szót sem mondok Isabelle Girotti unokájának. Jöjjön és győződjön meg róla személyesen, kóstoljanak meg mindent!
  Így esett, hogy óriási falatozást csaptak egy rejtett VIP étkezőben, aztán a séf személyesen vezette körbe Isabelle Girotti két unokáját, bár nem is voltak az unokái. Ők nem kértek ebből, számukra minden konyha egyforma volt, de Vanessa csillogó szemekkel nézett meg mindent, és remegtek a fülei. Niala mesélte. Nem csoda. Egy négycsillagos nagyszállónak igazi büszkesége a konyha, ahova soha, semmiféle ürüggyel nem engednek be egeret. Ők ketten voltak az elsők és az utolsók.
  Ők hatan addig az épület többi, nyilvános részében tettek sétát, végül az előcsarnokban találkoztak.
  – Voltaképpen – nézett végig rajtuk Blum úr – ki hozta el önöket?
  – A vonat, uram – mosolygott Niala.
  – No hát azt már mégsem – mondta az igazgató, s odaintett egy fiatalembert.
  Félóra múlva elégedetten nyújtóztak el a vaucressoni ház nappalijában, és élvezettel bámulták Macska hihetetlenül gyanakvó képét.

A Kismacska Testvériség ekkor már rég a saját útjait járta. A piros fiút elkérték Louise-ék, úgyhogy ő most Monaco fölött élt a hegyen; valószínűleg jót tesz a felsőbbrendűségi komplexusának, ami minden macskának van, hogy felülről nézhet le a világra. Az öccse Beaulieu-ben maradt, egy ismerős családnál, akik szerint kék. A kislány Villefranche-ban macskáskodik. Az anyjukkal nem is leveleznek. Kissy nemegyszer megkérdezte Macskát, amikor délre indultak, hogy üzen-e valamit a srácainak, de csak megvető hallgatást kapott. Vanessa azt mondta, nem csodálja, azok után, hogy amazok feléje se néznek az anyjuknak. Egérkörökben bezzeg nem szokás az ilyesmi.
  Kissy értette. Valamelyik nap a továbbtanulásról beszélgettek a felületen, és szóba került Isabelle Frémont, aki ma a Harvardon tanul, bár hogy ő kicsoda, azt Kissy nem tudta. Akkor tett Blanche egy megjegyzést, hogy szörnyű lehet, ha az ember gyereke ilyen messze tanul, Niala pedig azt mondta, ezt az érzést nem fogod megismerni, anya. Vanessa pedig bólintott és azt mondta, tényleg nem.
  Vagyis a D’Aubisson egerek eltökélték magukban, hogy nem hagyják el Beaulieu-t olyasmiért, mint a továbbtanulás. Igazuk is van, Beaulieu nem az a hely, amit csak úgy otthagy az ember. Főleg nem Vanessa, akinek egyszer már el kellett jönnie onnan, alig két hét után, és sejtelme se lehetett róla, hogy visszatérhet-e valaha. Persze a továbbtanulás neki még eléggé távoli dolog, de Kissy jól ismerte a kislányt, tudta, hogy az elhatározásai véglegesek.
  Ami magát a továbbtanulást illeti, csak egyetlen egérnek van biztos és egynek nagyjából biztos elképzelése. A nagyjából biztos az Nimby, aki számítástechnikával szeretne foglalkozni, de hogy azon belül mivel, azt még nem döntötte el. A Jerry-felület kifejlesztésekor fantasztikus programozói tudásra tett szert, de a hardver is nagyon érdekli. Otthon van a hálózatokban és a fejlett grafikai megoldásokban, utóbbit a Jerrypoly tanúsítja. Szóval igazi számítástechnikai polihisztor.
  Az egészen biztos elképzelés még hat évig nem időszerű, mégis sziklaszilárd.
  – Kell keres Hochmausuniversität Franciaország benne, vörös hajú nordnémet zsebike ott fogja tanulni felsőfoki egérséget. Muszáj fejlődíteni egeres tudást mindig nagyobbra, kicsi egér csak megeszje sajtot, Hochmaus már készíteni is tudja, kicsi egér csak megverje shindyet, Hochmaus már tudja szakszerűen kivallati, hogy hova rejtette rabolt gyerekeket, és még sőt meg tudi különböztet tehent a nyuszitől.
  – Ez miért fo…
  – Zsebike! – Elke kétségbeesetten a fejéhez kapott. – Ezt kell tudni alvásból ébredítve is! Tehen tejéből lesz a sajt! Egérkének muszáj nagyon fontosan ismerni összes sajtokat, ja, és persze cicát is! Felsőfoki egér tud olyan – csettintett a nyelvével – trükköket, amikkel megbolombít kergető cicát, az nem elég, hogy megnézed sokszor filmeket és tudod fejből Tanítónk összes trükkiit, kell újakat kieszelni ott azon sürgiben, ahogy rohanod magadat kiscica elől!
  Elke lesz tehát a történelem legmagasabban szakképzett egere, ez most már bizonyos. Ők minik viszont, akiknek ez csakugyan időszerű lenne, nemigen tudtak sok használhatót kitalálni „azon sürgiben”.
  Nimby mellett, akinek persze még jóval több ideje van gondolkodni, Martin volt az, aki valami műszaki dolgot szeretett volna, de nem kifejezetten számítástechnikát. Jennifer némileg hajlott arra, hogy a rajzzal foglalkozzon, valami képzőművészeti suli vagy efféle, de kérdés, hogy meg lehet-e ebből élni. Niala ingadozott a szállodaipar és az egészségügy között, orvos éppen nem akart lenni, vagy legalábbis nem ez volt az elhatározott célja, de talán valamit mégis beteg emberekkel kapcsolatosan – vagy a vendéglátás. Van egy közös vonása az orvosnak és a szállodásnak – fejtette ki –, mindkettő olyan embereken segít, akik valamiért rosszabb helyzetben vannak a szokottnál. A panzió vendégei nem betegek ugyan – bár néha az is előfordul –, viszont idegen helyen vannak, ahol nem ismerik ki magukat, sokan a nyelvet sem beszélik, gyakran nincsenek náluk holmik, amikre szükségük lenne, és így tovább.
  Három egérnek egyáltalán lövése se volt, mihez akar kezdeni. Chantalnak, Kissynek és Vanessának – bár a mikrónak persze még van némi ideje dönteni. Nekik miniknek már nem sok, és ötük közül egy sem akadt, aki bármit el tudott volna dönteni – azon kívül persze, hogy egerek akarnak maradni, és éjjel-nappal harckészültségben várni, hogy jöjjön a shindyriasztás.
  – Akkor hát – mondta Blanche – egyetlen dolgot tehettek. Gondolkozzatok. És ha nem juttok semmire, akkor legfeljebb kihagytok pár évet, kergetitek a shindyket, aztán majd beiratkoztok valahová.
  – A shindyket azután is kergetjük – ígérte Vanessa.

Először egy egér és egy kutya állt a fa tövében és bámult föl a macskára. Aztán már két egér és két kutya. A kutyáknál ez hétköznapi, már kicsi korukban kezdik, a felnőtté válás egyik fontos mérföldköve, hogy egyedül föl tudjanak kergetni egy macskát a fára. De az egerek nem szoktak fölbámulni a macskákra. Örülnek, ha nem látják őket.
  Nimby végül elhívta a kutyákat, bement velük a házba, Kissy pedig megpróbált Macska lelkére beszélni. Nem lesz itthon egy falat ennivaló egész hétvégén, madame Faubourg is elutazik, senki se tudja őt megetetni. Beaulieu-ben viszont találkozhat a gyerekeivel, ha akar, elviszik mindhármukhoz, vagy szerveznek egy találkozót, családi összejövetelt, beülnek egy cukrászdába… nem, nem, dehogyis, a henteshez vagy a halárushoz, és elbeszélgetnek, Macska kipanaszkodhatja magát a szörnyű egéruralom miatt…
  Macskát az egész nem érdekelte. Ült egy ágon három méter magasan, és tűnődve tanulmányozta a háztetőn a cserepeket. Végül megjelent Martin egy létrával és lehozta. Macska nem is tiltakozott, amikor berakta az utazódobozba, pedig egy öntudatos macska nem engedhet ilyesmit egy egérnek.
  Bent a házban Jennifer, Chantal, Nimby, Jean, Andreas, Tom, Suzy és Ködöcske javában dolgozott a Jerryre jellemző összehangolt, pontosan megtervezett káoszon, amit mindig olyan ügyesen összehoznak, amikor utazni készülnek. Alig két órába telt, hogy fenekestül felfordítsák a házat – rendbe tenni sokkal több idő lesz. De mindent beraktak hét hátizsákba és egy macskás dobozba, ami kellhet a hétvégén, főleg ruhafélét, mert elég változékony az idő. A két kutyát nem csomagolták be, ők majd a reptéren kapják meg a szokásos dobozt.
  – Ebből márpedig elég – jelentette ki Chantal, amikor végignézett a zűrzavaron. – Két garnitúrát fogok tartani a ruháimból, egyet itthon, egyet Vanessáéknál. Nem cipelhetünk örökké mindent a hátunkon, mint a málhás tevék.
  – Kicsit drága mulatság lesz – jegyezte meg Tom.
  – Bánom is én… azt a pénzt, amit eddig megspóroltunk a ruhákon, úgyis elköltjük sajtra, hogy legyen erőnk cipekedni. Vagy odaköltözöm Beaulieu-be. – Egy pillanatra csípőre tette a kezét. – Hm. Ez nem is rossz ötlet.
  Kissy tekintete összeakadt a férfiéval, s rögtön tudta, mire gondol a másik. Jövőre Chantal akár csakugyan odaköltözhet Beaulieu-be, de akkor Andreas is megy vele. S ez nemcsak azt okozza, hogy attól kezdve nem sokat látják, de akkor nem sokáig tart a tanonckodása sem. A napokban beszélték meg, Andreas hétfőtől segédmunkás lesz Yves bácsinál, és ha jól megy a dolog, akkor kitanul autószerelőnek. Jó darabig tartott rájönnie, hogy mi érdekli, de úgy tűnik, ez.
  Bezárták a házat, élesítették a riasztókat – az egyik egy biztonsági céghez volt bekötve, a másik a Jerry-hálózatra –, aztán beugráltak a kocsiba. Már az sem jön vissza, a hétvégét Yves bácsinál tölti, aki átnézi, felkészíti a télre. Tom taxiját már rendbe tette, Tom a reptérről Franconville-be megy a mikrobusszal és elviszi a kocsiját.
  – Macska hol van? – nézte át Kissy a csomagokat.
  – Itt – felelte Nimby a háta mögül. – Macska vigyor nélkül, ahogy Alice is megfigyelte.
  A macskadobozt letették hátul, a két kutya elhelyezkedett a láda előtt – megvolt a három lépés távolság. Indulhatnak.

A reptéren egymás nyakába ugráltak és átvették az állatos dobozokat – Macska pontosan olyan unott és közönyös volt, mint nyolcszáz kilométerrel korábban –, aztán kimasíroztak a kocsihoz.
  – Hoppá – mondta Françoise, amikor elhelyezkedett az ülésén, ami mellé leheveredett a nagyobb kutya, a lábához a kisebb, mellette ült Vanessa… egész Európa legbiztonságosabb helyén ült, ami a macskákat illeti. – Hoppá. Erre nem is gondoltam eddig. Ha Elke ideköltözik, már öt kutyánk lesz, nem kettő.
  – Már most is négy van – figyelmeztette Nimby.
  – No jó, de azok ketten a panzióban vannak. Szóval akkor hét.
  – Suzyékkel tetszenének egymásnak – mondta Vanessa.
  – Lehet – felelte nővére –, de Elke még jó darabig biztosan nem költözik ide. Annéék világosan megmondták.
  A zseb sóhajtott. Kissy is. Alighanem az egész kocsi sóhajtott. Kellene ide az a kiskölyök a szenvedélyes szövegeivel. Most különösen. Az előrejelzések egész hétvégére nem mondanak shindyt.
  – Rá kellene beszélnetek őket – mondta Jennifer. – Két D’Aubisson egér a hóembert is meg tudja dumálni tűznyelőnek.
  – Már próbáltuk, egérke. Alapjában véve helytelen beleszólni ebbe, de némi nyomást azért megpróbáltunk gyakorolni.
  – De nem eleget – csillant föl Vanessa szeme; Kissy mögötte ült ugyan és a csillanást nem látta, de tudta anélkül is. – Holnap odarepülünk és beszélünk velük.
  – Minek, egérke? Ugyanannyit tudsz mondani élőszóval, mint telefonon.
  – Dehogy. Visszük Macskát is.
  Erre kis csend lett, latolgatták az ötletet.
  – Nem félnek Macskától – nevetett Niala. – Három kutya vigyáz rájuk, akik bármelyike egy falásra megeszi Macskát, és még kér.
  Megint sóhajtottak. A Jerry Alapítvány a legkülönbözőbb típusú problémák megoldásának módját dolgozta ki, de mindegyik azon alapszik, hogy a gondot okozó egyént lelövik vagy megverik. Kisfülű társaikkal szemben nincsenek módszereik.

Kissy leküldte az utolsó falat Vanessa-féle szendvicset, nagyot nyújtózott és azt mondta:
  – Jó kaja volt, egérkék. Mi a délelőtti program?
  – Ebédet készíteni – mondta Nimby átszellemülten.
  – Adta falánk egere – nevetett Vanessa. – Ma egyáltalán nem főzünk ebédet, meghívásunk van Rocard-ékhoz, rég láttak minket, rég szívtak egérszagot.
  – És náluk ebédelünk?
  – Igen, a meghívás ebédre is szól.
  – Mehetünk – mondta a fiú. Vanessa nevetett és megcsókolta.
  – Később lesz az. Tizenegyre szól a meghívás, és még kilenc óra sincs.
  – Akkor még ráérünk összeszedni a fegyvereket és egyéb fölszerelést – mondta Nimby, és ő is nyújtózott egyet.
  – Rocard-ékhoz nem kell fegyver – nevetett a kislány.
  – Akármikor betévedhet hozzájuk is egy macska.
  – Vagy egy shindy – csillant föl a zseb szeme.
  Órákkal később, amikor már volt ideje kicsit gondolkozni, Kissynek eszébe jutott, mennyivel jobb lett volna, ha ekkor, reggeli után elkezdenek készülődni, fegyvereket és fölszerelést becsomagolni, és ha el nem is marad a fejvesztett kapkodás, legalább valamivel kevésbé kellett volna rohanni. De hát erre még nem is gondolhattak. Ültek a reggelizőasztal körül, beszélgettek, még az ételmaradékot se vitték ki, csak ami romlandó volt. Ráérős szombat délelőtt volt. Sejtelmük se volt róla, hogy valahol a távolban ezekben a percekben emberek rohangásznak, kétségbeesetten küszködnek egy lerobbant szerkezettel, és kilenc óra huszonháromkor valaki megcsóválja a fejét és azt mondja, ez ma már nem indul be.
  De az egerek még egy ideig nem jutottak eszükbe.
  Ők tíz óra tájban kezdtek nagy ráérősen készülődni. Nem volt miért sietniük. A Discoveryt Jennifer rakta a hátizsákjába, a távirányítót Pi, meg akarták mutatni a gépet Rocard-éknak, elterjedt már a híre a partvidéken, kíváncsiak voltak rá. Kissy berakott néhány tányért a mosogatógépbe, a konyhából visszalépett a folyosóra és kikerülte Nialát, aki éppen akkor vette föl a telefont.
  – Én. Igen, tessék. Hogyne lenne. Igen, itt. Három kilométer… Micso… Sophie Marceau! Ne törődjön vele! Honnan?…
  A többit Kissy nem hallotta, Sophie Marceau nevére azonnal bevágódott a nappaliba és riasztotta a csapatot, akik kérdőn néztek rá.
  – Nem tudom, Niala beszél valakivel, majd elmondja.
  – Jó – bólintott a mikró. – Hozzátok a kocsit, csináljunk elemózsiát és szedjünk össze mindent, gyerünk, egérkék!
  Kissy tíz másodpercen belül készen volt egy hátizsákra való innivalóval, csokival, effélékkel, aztán egy sor egér robogott el mellette, kis csomagokat tettek elé, amiket a zsákba süllyesztett, becipzárazott mindent és kirohant a garázs felé, hogy egy pillanat múlva a falhoz lapuljon és még az orrocskáját is behúzza.
  – Hé! – ripakodott Pire, s a mikrobusz nagyot döccenve megállt.
  – Mi van?
  – Majdnem lapos egeret csináltál belőlem!
  – Mi? izé… bocs. Majd jobban vigyázok.
  – Remélem is!
  A mikrobusz megremegett, ahogy minden irányból feltépték az ajtókat, hátizsákokat raktak bele, aztán beugráltak az ülésekre. Kissy odaadta a zsákját Angélique-nek, aztán visszarohant a házba, hogy a következő másodpercben füstölgő cipőtalpakkal pördüljön meg. Niala már kifelé tartott.
  – Mindenkészindulhatunkholashindy? – hadarta Kissy.
  Niala csak az autóhoz érve válaszolt.
  – Sehol sincsen shindy – mondta, a Jerry Alapítvány pedig döbbenten meredt rá a kocsi üléseiről. – A hegyi mentőktől hívtak. A Discoveryre van szükségük. Öt gyerek elveszett a hegyekben, nekik pedig leállt a helikopterük.
  – És most? – kérdezte egyszerre sok száz kisegér.
  – Egy pasas akart jönni a gépért, de megmagyaráztam, hogy mi is kellünk hozzá, náluk senki se tudja vezetni.
  – Akkor ugorjatok be és induljunk – felelte a volán mögül Pi.
  – Nem lehet, az ürge a panzióba jön, tíz perc és itt van.
  – Helyes, beszállás, indulok!
  Niala beugrott, Kissy mellé, berántotta az ajtót és már mentek is. Lehajtottak a hegyről, leparkoltak a másik utca torkolatában, s Françoise már kint is volt. Átsurrant az utcán cikázó kocsik alatt és megállt a mellékutcában, az út közepén. Egy pillanat múlva be is fordult egy kocsi, leállította.
  – Hegyi mentők? – hallatszott a hangja a telefonon át.
  – Kicsodák?
  – Elnézést, akkor menjenek.
  Még két kocsi fordult be, aztán egy piros Simca.
  – Engedj, kislány, sietek! – szólt ki egy férfi.
  – Hegyi mentők?
  – Igen, az vagyok.
  – Jerry Alapítvány, minket keres. Ott állunk szemközt, jöjjön!
  – Duhamel, hegyi mentők – hajolt be a kocsiba egy bajuszos, kistermetű pasas.
  – D’Aubisson, Jerry Alapítvány – vágta rá Niala. – Mi útra készen állunk.
  – Mit lehet tudni arról a helikopterről?
  – Három kilométer a hatósugara – felelte Nimby –, akár kilencvennel is tud menni, két kilót nyom, mire kíváncsi még? Blanchard. – És kezet nyújtott neki.
  Duhamel megszorította.
  – És van egy kamerája, igaz?
  – Igen. Mindent látunk, mintha ott lennénk.
  – Meddig bírja egy töltéssel?
  – Sok mindentől függ, de bőven vannak tartalék aksijaink.
  – Fényszórója milyen?
  – Semmilyen.
  – Lehet szerelni rá?
  – Egy kilóig bármit.
  – Értem. Szóval a helyzet a következő. Öt gyerek elveszett a hegyekben, még szerdán. Mostanáig helikopterrel kutattunk utánuk, de annak leállt a motorja, és egyébként is az a véleményünk, hogy más módszer kell. A maguk gépe kicsi, befér apró szurdokokba, résekbe, ahova mi nem látunk be. Százával vannak ilyenek.
  – Értjük – mondta Françoise, ők pedig bólogattak. – Mi lenne, ha elindulnánk? Én beülök magához, akkor összeköttetésben van a Jerryvel és tudja folytatni.
  – Céltudatos – mondta Duhamel. – Tetszik. Mentonba megyünk, uram – nézett Pi hátára. A hát bólintott, s már mentek is.
  Útközben Duhamel még elmondta, amit tudni lehetett. A gyerekek tizenkét-tizenhárom évesek, három fiú, két lány. Szerdán iskola után kimentek a hegyekbe, sokszor voltak már ott, idevalósiak. Szülői engedéllyel, sötétedésig. Hétkor már sötétedik, a szülők keresni kezdték őket, nyolckor hívták a hegyi mentőket. Két teljes nap telt el a kereséssel, nem találtak semmit. Mobilja csak egynek van közülük, be tudták mérni, meg is találták egy fa tövében, nem messze onnan, ahonnan elindultak. A magas fűben meglátszott volna, ha dulakodtak volna, nyilván kiesett a fiú zsebéből.
  – Szóval közel hetven óra – mondta Vanessa. – Ezen a hegyi terepen nem lehet rohanni, de ha csak száz méter volt az átlagsebességük, az is hét kilométer. Irdatlan területet kell átkutatnunk.
  – Azért elég sokat megnéztünk már belőle.
  – Biztosan, de ha azt az egy mélyedést nem látták, amibe becsúsztak, akkor nem láttak semmit.

Mentonban elkanyarodtak a tengertől, jó darabig autóztak egy völgyben, végül kacskaringós hegyi utakon megérkeztek egy parkolóba, amit lánckordon zárt le, két rendőr engedte át a kocsijaikat.
  Jókora parkoló volt, a kiugráló kisegerek csakhamar fölfedezték, hogy egy hipermarkethez tartozik. Rendőrök és civil ruhások őgyelegtek benne, a lánc túloldalán kisebb-nagyobb helybeliek bámészkodtak. Kissy észrevette, hogy a lánckordon csak egy viszonylag kis területet kerít be, a parkoló többi részén jönnek-mennek az autók. Az ő területük hosszúkás, szabálytalan alakú volt, és a túlsó végén állt a helikopter. Valamivel nagyobb, mint a Discovery, sárga, rendes utasfülkével, de csak két rotorral, egy felül, egy meg a farkán. Szerelőruhás emberek mászkáltak körülötte.
  – Hát itt vagytok – toppant melléjük egy ismerős figura. – Az én ötletem volt, hogy hívjunk el benneteket, hallottam az új gépetekről, bár a régi se volt rossz. Gondolom, nem bánjátok.
  – Nem! – felelte a Jerry kórusban.
  – Akkor… Castelli! Igen, Édouard, mondjad! Jó. Jó, rendben. Valaki nézzen utána, kérdezzétek ki a szomszédokat. Mentonban vagyok, a hegyiekkel… nem tudom, lehet, hogy egész nap. Oké, kösz. Szóval, pockok, mi kell, hogy beindítsátok azt a gépet?
  – Egy asztal – felelte Vanessa – és hogy tiszteletben tartsd egér mivoltunkat.
  – Legyen hát, gyertek, ez a térképasztalunk, csináljatok egy kis helyet, srácok!
  – Fölösleges – mondta Nimby, és nyugodt képpel rápakolta a netbookot a kiteregetett térképekre. – Nem vesszük hasznát az infónak, hogy merre jártatok, mert nekünk azokba a kis zugokba kell benéznünk, ahová a ti nagy gépetek nem lát be.
  – Ebben van valami – ismerte el Castelli, fölemelte a netbookot és kihúzta a térképeket –, de azt akkor is be kell jelölnünk, hogy ti hol jártok. Ez az? – mustrálta a Discoveryt Chantal kezében. – Jól néz ki, mikor repül föl?
  – Mindjárt – felelte Françoise –, csak egy gyors pilótachecklist és kérhetjük a kigurulási engedélyt a toronytól.
  Castelli olyan képpel meredt rájuk, hogy Chantal gyorsan föltartotta a gépet a feje fölé, Nimby bekapcsolta a motorokat, s a helikopter máris a levegőbe emelkedett.

A ház, ahonnan a gyerekek elindultak, kétszázharminc méterrel fölöttük volt, La Vigne-ben. Biciklivel mentek végig a hegynyúlványon, majd föl a szerpentinen, amíg rendes út volt a kerekeik alatt. Ott a bicikliket lelakatolták két fához, és pár száz méterrel följebb vesztették el az egyetlen telefonjukat.
  – Ez majdnem két kilométer ide – mérte le Pi a netbookon. – A hatósugár nagy részét elveszítjük, ha innen indulunk.
  – Egyelőre nézzünk körül – mondta Nimby, és a magasba emelte a gépet, mialatt Vanessa eligazgatta a fején a videószemüveget. – Később közelebb tudunk menni, ugye, Cesare?
  – Persze. Itt főleg a szitakötő miatt voltunk, annak kell egy bázis.
  Vanessa átvette a vezérlőt, megrántotta a gázkart és az elevátort, s egy pillanat múlva rendőrök és hegyi mentők értetlenül kémlelték az eget.
  – Most hol van? – kérdezte Duhamel. Az egerek a netbook képernyőjére mutattak, amin gyorsan suhantak a házak hátrafelé.
  Az első próbautakon még lassan mentek, a mikrobusz lépésben araszolt a Vaucresson környéki mellékutakon, nehogy elhagyja a helikoptert és az kikerüljön a hatósugárból. Aztán kiderült, hogy Nimby rosszul emlékezett a csúcssebességre, ez volt az egyetlen adat, amit nem jól jegyzett meg a Sky Kids rengeteg szövegeléséből, és amikor a nyomtatott leírás volt a kezében, elkerülte a figyelmét. A Discovery valójában sokkal gyorsabb, mint gondolták, kilencvennel, százzal is gond nélkül tud menni. Nimbynek csak arra volt ideje, hogy átemelje Vanessa fején a vezérlő tartószíját és a nyakába akassza, ügyelve, nehogy vágja a bőrét, intsen egy rendőrnek, hogy hozzon székeket, és a kislány máris visszarántotta a gázkart.
  – Célnál vagyok. Magasság nyolcszáz, és egy óriási hegy van előttem.
  – Az valójában több hegy – nézte Duhamel. – Ez itt előttünk egy kisebb, kilencszáz méteres magaslat, és ami mögötte húzódik, az ezer méter fölé is megy. Igen, ez az a hely. Látják az ösvényt?… ott, ahol annak vége van, ott találtuk meg a bicikliket. A környéket átvizsgáltuk alaposan, itt nem kell keresni, viszont a hegyoldalban az apró szurdokok… azokból rengeteg van.
  Nimby már a térképes gép fölé hajolt. – Ötven fok, egérke, és nem kell sietni.
  – Vettem – felelte Vanessa és kinyomta a gázkart, a Discoveryt mintha puskából lőtték volna ki. – Látok is valami szurdokfélét, tíz óránál.
  – Pozitív, egérke, menj csak.
  A célpont régi kőomlás lehetett, amely most hosszú, egyenes karcolásként vágódott a hegyoldalba. A Discovery figyelmesen megközelítette a felső végét, aztán ereszkedni kezdett. Kissy tudta vagy legalábbis gyanította, hogy a karmolásnak látszó vonal a valóságban több méter széles is lehet. Amikor meglátta benne az első fákat, bólintott. Öt-tíz méter széles biztosan. Ebbe alighanem a nagy helikopter is jól belátott, meg itt van egész közel a biciklikhez, de gyakorlásnak megteszi.
  A rendőr meghozta a székeket, az egyiket tanácstalanul Vanessa felé nyújtotta, de Françoise kivette a kezéből.
  – Majd én. Kösz. Egérke, széket teszek mögéd.
  – Vettem – szűrte a foga közt Vanessa, mialatt a Discovery leért a szurdok aljáig, s odébb libbent balra, párhuzamosan a fallal.
  Françoise gondosan beigazította a széket, aztán azt mondta, leülhetsz, és a mikró vállára tette a kezét. Vanessa ezt is nyugtázta, leült, megköszönte.
  Félórát repült a sziklafal előtt, jókora területen átvizsgálta a repedéseket, ezen a részen nem sok volt, amiben elférne egy gyerek és nem lehet belelátni rendes helikopterrel. Aztán leszállt egy sziklára és átadta a vezérlőt Martinnek.
  Ahogy Vanessa felállt, Kissy már töltött is neki kólát. A Jerry eddigre a fél asztalt belakta, poharakat és palackokat raktak szét, a két netbook elosztójában egy nagy aksitöltő is volt, az asztal alatt két jerrys hátizsák, a többi a kocsiban.
  Vanessa kiitta a kóláját.
  – Kösz. Szerintem nem ezen a részen lesznek.
  – Szerintünk se – mondta Duhamel. – Átnéztük már ezt a részt, maguk ragaszkodtak az apró repedésekhez.
  Françoise megcsóválta a fejét.
  – Nem azért nem lesznek ezen a részen, mert maguk már átnézték, hanem mert Mahatma Vanessa ezt mondta. Vanessának mindig igaza van.
  A férfi rámosolygott.
  – Igen? Akkor Mahatma Vanessa mondja meg, hogy hol vannak, lehozzuk őket és mind mehetünk haza.
  – Vanessa nem látnok, csak mindig igaza van.
  – Cipő – szólalt meg Martin.
  Mindenki a monitorhoz sereglett. Egy szikla tövében barna cipő feküdt.
  – Ez nem az övék – mondta Duhamel. – Férficipő.
  – Akkor nem baj, ha nem veszem a számba, hogy visszahozzam?
  – Nem, kiskutya, repülj csak – felelte Kissy.
  Amikor Martin letette a gépet, hogy Chantal átvehesse az irányítást, Duhamel megkérdezte:
  – Mondják csak, hányan tudják vezetni ezt a gépet?
  – Mindannyian, monsieur Duhamel – felelte Nimby. – Fontos volt, hogy mind megtanuljuk.
  – És hányan is vannak?
  – Tizenegyen, de Elke nincs itt – biccentett a fiú a telefon mellé, amit kitettek kamerának, hogy a zseb is lásson valamit.
  – Tehát tízen vannak itt, mind tudják irányítani, de csak egy gépük van.
  – Így van.
  – Nem lehetne valahonnan kölcsönözni még néhány ilyen gépet?
  Nimby megvonta a vállát.
  – Nem tudom. A miénket San Franciscóban vettük, onnan nem hozhatunk.
  – Hát nem. De én utánanéznék, hogy akadna-e még valahol ilyen gép.
  – Csak rajta. Öt pilóta–navigátor párost tudunk alakítani, úgyhogy még négy gépre van személyzetünk.
  Kissy tudta, hogy nem kell minden géphez külön navigátor. Most még igen, de aztán Nimbyék megírják a szoftvert, amivel egy egér egész csapatra való gépnek lehet a navigátora. Jövőre tíz helikopter rémületes felhője rajzik majd a shindyk feje fölött!
  De volt olyan óvatos, hogy ezt ne mondja ki. Magában tartotta, több mint öt másodpercen át. Nimby tűnődve hallgatta, aztán azt mondta, ezt éppen nem, de… hadd lám csak.
  Kissy elnézte a két mikrót, amint összedugják a fejüket a netbook fölött, és már sejtette, hogy egy órán belül meglesz az a szoftver. Mellékes szolgáltatásként egy pilóta több gépet is vezethet majd, és milliónyi apró helikopter lepi majd el a…
  – Én – kapta föl a telefont hirtelen.
  – Szia – mondta anya. – Jó estét. Csukd be a szád!
  Kissy gyorsan becsukta.
  – Hoooo… hogyhogy…
  – Itt este van.
  – De hisz Kalif…
  – Nem, nem ott vagyok. Apáddal egy tokiói szállodában vagyunk. Úgy néz ki, egy japán cég is beszáll a beruházásunkba.
  Kissynek legörbült a füle.
  – Ez azt jelenti, hogy még tovább maradtok ott?
  – Szó sincs róla. Az ő belépésük meggyorsíthatja az üzletet, nyerhetünk egy-két hónapot. Talán hármat is.
  Kissy fülei hirtelen fölmeredtek megint.

Rocard-ékat még idejövet lemondták; nem volt jó csere, a hipermarket éttermében ebédeltek sült krumplit két turnusban, hogy a Discovery folyamatosan a levegőben lehessen. De hát ilyen az egérélet, egyszer drága szállodában, másszor kint a terepen. A mai bevetés igazán különleges, egyszerre öt gyereket menthetnek meg, és nincsen shindy, vagyis teljesen önös érdek nélkül teszik, pro bono, mint a nagymenő ügyvédek, akik időnként elvállalnak egy ügyet ingyen. Ez komoly nyereség a hírnevük szempontjából, ami megér egy ebédet, Rocard-ékhoz pedig majd elmennek holnap.
  Hamarosan el kell majd indulniuk a helyszínre. Nem mintha innen nem tudnák remekül elvezetni a Discoveryt, de ez egy mély völgy, Vanessának pedig szüksége van a hegyekre. Minél nagyobbakra. Valahol egy magas hegyen kell keresni egy fát, amire fölmászhat.
  Castelli kölcsönkért két nagyméretű tévét a hipermarketből, rádugták őket a netbookokra, hogy jobban lássák az apró részleteket. Duhamel új helikók után kutatott, egy csoport dolgozott a nagy helikopter kijavításán, egy Jérôme nevű fiatalember pedig a kutatócsoporttal tartotta a kapcsolatot, mert persze voltak emberek is a hegyen, két csapatban, de messze onnan, ahol a Discovery keresgélt. Mindenkinek megvolt a dolga, kivéve azt a kilenc egeret, aki éppen se pilóta, se navigátor nem volt. Illetve csak hetet, mert a mikrók elmerültek a munkában, Castelli laptopján dolgoztak lendületesen.
  Azaz volt még egy kisegér, akinek megvolt a feladata, de azt ő adta saját magának. Meg kellett győznie a szüleit, hogy engedjék el Franciaországba, hiszen egérmunka van, neki ott a helye.
  Egészen addig, amíg Nimby fölegyenesedett a gép előtt ülő Vanessa válla fölött és azt kérdezte, hol van Duhamel úr. Françoise megkereste neki.
  – Uram – lépett oda a fiú –, tényleg szerez nekünk még helikoptereket?
  – Próbálkozom, csak még nem sikerült elérnem, akit keresek.
  – Jó. Mi kitaláltunk valamit arra az esetre, ha összejön, mindjárt be is üzemeljük. Zsebike!
  – Jelen – cincogta Elke.
  – Ha Duhamel úr szerez még gépeket, te leszel a légi forgalomirányító.
  – Légirányú forgalomító? Az jó! Egész héten olyan nem voltam semmikor is. Az mi az?
  – Mindjárt meglátod. Ülj a géped elé és kapcsolj a kilencvenedik oldalra.
  – Ülök szerinted most hol?
  – Ne cincogj, csináld.
  – Maus im Himmel! Landkartentérkép, rengeteg tarka pötty rajta, drei, sechs… acht… és mozogóznak, ide-oda, de még számok is rajtuk vannak, ti becsapsz kicsi zsebegéret, ennyi helikót akkor se tudtok fölrepülíteni, ha lennének!
  Kissy remekül szórakozott. Ő is látta a képet Vanessa válla fölött, és az egész csapat, kivéve a soros pilótát, Chantalt.
  – Igen – felelte Nimby –, csak az egyik valódi, a többit a gép szimulálja a teszt kedvéért. Tudod-e, melyik az igazi?
  Alig telt bele öt másodperc, és megjött a válasz.
  – A zöld! Mert látom Discoveryet videón éppen süllyedődni, és zöld pötty mellett éppen csökkenődik szám. Az magasság. És Discovery szemközt van nagy fehér szikla, és zöld pötty előtt is van nagy fehér szikla!
  – Rendben, zsebike – felelte Nimby –, az első osztályt kijártad.
  – Cin-ciiiiin – mondta a kislány elbűvölve –, és most lesz vizsgaünnepség?
  – Nem! Rátérünk a második osztályra.
  – Jó! Leszek másodikos kisegér, azt szeretik shindyek.
  Vanessa vette át a szót.
  – Elmondom, mi lesz a feladatod. A térképen állandóan látod a gépeket, mint most. Mindet a saját pilótája vezeti, aki a saját navigátorától kap irányítást, de a te feladatod kijelölni a területet mindegyiknek, hogy a lehető leggyorsabban eljussanak a lehető legtöbb helyre. És te ügyelsz, hogy ne ütközzenek össze.
  – Világos. Hogyan mondok meg területet navigátoroknak?
  – Ahogy mozgatod a térképen az egeret, megjelennek a koordináták, azokat mondod meg nekik.
  – De nekem nincsen itt több egérem, csak én egyedül itten zsebike.
  – A tizenkettedik egeret – nevetett Vanessa.
  Kissy büszkén nézett az egyik rendőrre, akit szemlátomást egyáltalán nem érdekelt az, amiről ők cincognak, de ez Kissyt nem zavarta. Imádta a Jerry fantasztikus hatékonyságát, hogy a felület programja úgy van megírva, hogy ilyen ötleteket percek alatt meg lehet valósítani.
  – Értem – mondta Elke. – És most?
  – Kijártad a második osztályt is.
  A zseb összecsapta a kezét.
  – Jesus Christus, már vagyok harmadikos, öregeszek borzasztó gyorsan!
  – Nem vagy, nincsen harmadik osztály, kijártad az iskolát. Te vagy a légi forgalomirányító a Jerry Alapítvány Helikopteres Hegyi Mentőszolgálatánál. Ha kapunk még gépeket.

A Discovery jókora területet bejárt délután kettőig, de persze csak töredékét annak, ahol a gyerekek lehetnek. Kettőkor elindultak a helyszínre, most már távolabb is körül akartak nézni. Négy kocsival mentek, a Jerry mikrobusza előtt haladt a mentők terepjárója, mögöttük egy másik mikrobuszban egy csapat hegyi mentő, akik a társaikat váltják, és egy rendőrkocsi Castellivel és a társaival.
  A táj egyre szebb lett, ahogy megmászták a szerpentint, de följebb már annál is szebb volt. Ilyen magasan még nem is voltak Beaulieu környékén, csak a nagy túrájukon. Egy óriási, tiszta zöld hegyoldalon araszoltak fölfelé, lent a mélyben elláttak egészen a tengerig, a fejük fölött pedig tovább emelkedett a hegy, fel az égig. Fák is voltak sokan, Kissy figyelte is Vanessát, akinek most minden együtt van a boldogsághoz, együtt van az egerével és az egereivel, fönt a hegyen, fák között, és a tengert is látja. No jó, a szülei nincsenek itt, ez igaz. Viszont ez nem a Francia-középhegység és nem is az Alpok valamelyik távoli vidéke, ez ugyanaz a hegylánc, aminek a lábára Beaulieu is épült, gyakorlatilag otthon van. És rezgett is a füle lelkesen, annak rendje-módja szerint.
  Lassan mentek, harminccal vagy még annyival se, hogy a rázkódás ne zavarja Jennifert, aki eközben is repült, és egy idő után közölte, hogy négy kocsit lát közeledni a szerpentinen.
  – Hogy néznek ki? – tudakolta Nimby.
  – Mint mi!
  – Akkor hátha mi vagyunk azok.
  És tényleg ők voltak. Amikor kiszálltak, a magasból leereszkedett hozzájuk a Discovery, körberepülte őket és leszállt Françoise kinyújtott tenyerére. A zseb kicserélte az aksit, de a gép még nem indult, előbb Jennifer is kiszállt, a netbookokat letették egy sebtiben fölállított asztalra, kezdtek berendezkedni. A hegyi mentők közben összeszedték a holmijukat és elindultak gyalog a társaikért.
  Jennifer megnézte a térképen a következő szakaszt, bólintott és már a szemére is húzta a videót. Françoise lebiggyesztett szájjal nézett a tovaröppenő Discovery után.
  – Ez így dögunalmas. Egy repül, egy navigál, mi többiek meg ülünk és billegetjük a füleinket.
  – Sose becsüld le a kiváltságot, hogy billegetheted a füleidet – nevetett rá Vanessa. – Gondolj a sok kíváncsiskodóra lent a parkolóban, úgy néztek ránk, mint aki sose látott még egeret, és egynek se volt akkora füle, hogy billegethette volna.
  – Értem én, de órákon át kicsit egyhangú, és el is fáradt már a fülem.
  – Helyes, akkor most hozzáfárasztjuk a lábunkat is. Öttagú egérportya indul föl a hegyoldalon, ki csatlakozik?
  – Négytagú – mondta Niala. – Maradjon itt két tartalék páros.
  – Helyes, négytagú, kérek önként jelentkezőket, akik vállalják, hogy maradnak.
  Mindenki vállalta. Vanessa derék, önzetlen egérkéknek nevezte őket, és szavalni kezdett, szótagonként mutatva rájuk:
  – Kisegér, nagyegér, sajtlyukakba belefér, pici cica, iszkoljál, jön az egér, rád talál, nagy a füle, sicc!
  Ezzel kisorsolta Chantalt, Pit, Françoise-t, végül Martint.
  – Jól van, ti lesztek az első egérportya. Hozhattok zergét, ha találtok.

Zergét nem hoztak, se az első egérportya, se a félbeszakadt második. Jennifer, Vanessa, Nimby és Kissy csak tíz percet mászott fölfelé, éppen megálltak egy ponton és kipróbálták, ellátnak-e már Olaszországig, amikor Françoise jelentette, hogy Duhamel úr szerzett még gépeket, már hozzák is őket. Rohanvást mentek vissza, már amennyire merhettek rohanni a meredeken, leereszkedni is eltartott vagy öt percig. Kár volt pedig úgy sietni, még félórába beletelt, hogy megérkezzen a kocsi. Nyitott Merci volt, olyan, mint ami mellett Niala valaha autótolvajt fogott, csak fekete, nem piros. De a nyurga fiatalembert, aki kiugrott belőle, a D’Aubisson lányok ismerősként üdvözölték.
  – Nocsak, Pascal, te helikopterekkel is foglalkozol?
  – Én ugyan nem – felelte az, és összeborzolta Vanessa haját. – Csak feljöttem a bácsiékhoz, és akkor már kiugrottam ezekkel. A lentiek egy kukkot se mondtak arról, hogy kell őket használni, nekem sincs róla fogalmam, de hátha ti rájöttök.
  A csomagtartóból tizenhárom doboz került elő. Hat gép, öt vezérlő, egy dobozban elemek, egyben pedig alighanem pótalkatrészek, egy csomó propeller, fémrudak, drótok. És elég ütött-kopott volt minden.
  – Jó lesz?
  – Ha repülnek, biztosan – felelte Niala.
  – Én bízom benne. No, kapok egy puszit a fuvarért?
  – Persze! – mondta Nimby lelkesen, és ölelésre tárt karokkal megindult a srác felé, aki döbbenten hátrált két lépést, aztán beugrott a kocsijába és elporzott.
  Egykettőre beüzemeltek három gépet, Angélique, Martin és Pi körözgetett, gyakorolt velük itt a közelben. A negyedikkel Nimby nem boldogult, félretette, de az ötödik és a hatodik beindult, jó eredmény ahhoz képest, hogy kimustrált gépek valami modellezőklubból, együttvéve se tudtak annyit, mint a Discovery.
  Kissy csakhamar egy kis trikopterrel szállt a hegy fölött, úton a nyolcas szektorba, rögtönzött felosztásuk szerint. A navigátora Martin volt, a színe pedig piros.
  – Sárga vigyázz – mondta Elke –, Zöld két óránál!
  – Vettem – felelte Jennifer. Kissy látta Zöldet, vagyis a Discoveryt messze maga előtt, a formáját ki se tudta venni, onnan tudta, hogy az előbb még közelebb volt. De a trikopter jó, ha ötvennel tud menni, a Discovery pillanatok alatt maga mögött hagyja.
  – Itt Kék – mondta Niala, aki most a húga navigátora volt –, a szektoromban semmi érdemleges, továbbmegyünk.
  – Vettem, Kék Vezér. Repüljed tizenegyes szektort, kapkodd föl gyerekeket!
  – Negatív, Torony – felelte Duhamel. – A tizenegyes szektorban már ott van a mentőcsapat. Küldje a Kéket a tizenkettesbe.
  – Vettem, Mentő Egyes, hallottad, Kék Vezér, tizenkettes szektor, és vigyázzad erős lézertűzre jobb oldalon. Fehér, vigyázz jobbra, szikla nagyon magas!
  – És? – kérdezte Françoise hetykén. – Ha vigyázok, attól se lesz kisebb.
  – Igen, de géped rosszul bírsz vad emelkedőseket. Csak lassan.
  – Torony, eszem ágában sincs fölmenni a tetejére. Gyerekeket keresünk, erre a sziklára ők az életben nem másznak föl. Mentő, jól mondom?
  – Mutassa csak… ez? Kizárt dolog. Erre csak kötelezéssel, teljes mászófelszerelésben. Már jártam rajta.
  – Piros, lemerülsz, térj vissza – mondta Martin. Kissy nyugtázta, egy helyben megpördítette a gépet és elhúzott a hegy fölött visszafelé. Leszállt az asztalra, lekapcsolt és levette a szemüveget.
  – Egy órája repülsz – mondta az egere elemcsere közben. – Ideje cserélnünk, nem gondolod?
  Kissy előbb leküldött egy fél palack narancslevet, csak aztán bólintott.
  – Vigyázz, amikor kibukkansz a sziklafalak mellett, amik megtörik a szelet. A tri túl gyenge, nem tud ellenállni.
  – Tudom, egérke, már mondtad.
  – Most megint mondom. Mintha az utolsó negyedórában még gyengébb lett volna, mint korábban.
  Martin már készült fölvenni a szemüveget, de most megállt a mozdulattal, inkább letette az asztalra. Kézbe vette a trikoptert és vizsgálgatni kezdte. Aztán odaballagott Castellihez, aki éppen telefonált, hisz mi mást is csinálhatott volna…
  – Van egy nagyítód?
  – Nem vagyok én Sherlock Holmes. Pierre, van valakinek egy nagyítója? Mire kell?
  – Át akarom nézni ennek a gépnek a kábeleit.
  Az egyik rendőrnél akadt nagyító, találtak is egy helyet, ahol mintha gyanúsan lötyögött volna a forrasztás.
  – Nem tudom – forgatta Martin a nagyító alatt –, nem vagyok biztos benne, hogy elengedett. – Ekkor a kábel a kezében maradt. – Cin-cin… hát… most már biztos vagyok benne. Van forrasztópákánk?
  – Van – vette ki a kezéből a felügyelő. – Majd én megcsinálom, te csak szállj föl.
  – És közben csimpaszkodsz a gép alján és javítod? Nem bánom.
  – Amíg ti repültetek, mi megjavítottuk a hatodik gépet, ott van a rendőrkocsi motorházán. Máris indulhatsz, az Erő legyen veled.
  Martin tehát felszállt egy másik trivel, Kissy pedig navigált. És öt perc múlva találtak egy remek barlangot.

– Persze hogy belenéztünk – mondta Duhamel. – Az a barlang alig húsz méter mély, reflektorral az egészet be tudtuk világítani. Nincs benne senki.
  Kissy sóhajtott és az órára nézett, Martin pedig továbbrepült.
  – Mindjárt négy óra. Hamarosan sötétedik, Duhamel úr.
  – Tudom. Sajnos nincs rá orvosságom.
  – De nekem van. El kell látni a gépeket világítással.
  – Ja, én magukra gondoltam.
  – Mi nem félünk a sötétben, Duhamel úr. Még a cicától sem. De látnunk kell valamit odafönn.
  – Látni fognak, hozatunk lámpákat.
  – Eszembe valami – szólalt meg Elke. – Mit csinálsz hegyen, ha keresed valakit? Fehér, fordulsz vissza, megnézjed árnyékt balra lent.
  – Hol?
  – Még forduld… most. Ott, képernyőn hét óra.
  – Aha, látom, megnézem.
  – Hogy mit csinálok, ha keresek valakit? – gondolkodott Kissy. – Mindenhova benézek.
  – És?
  – Kiabálok.
  Elke csettintett a nyelvével. – Zöld, nézjed meg tizenkilencedik szektort. Ez az, egérke. Kiabáloksz a nevét. Jó hangason, hogy hátha válaszol.
  Castelli rendőrei lent a városban felhajtották a létező legkisebb súlyú és legnagyobb hangerejű telefonokat, a műszakiak felszerelték őket a gépekre, és Castelli tele tüdőből mondta magnóra a hívószöveget: „Yvonne, Sylvie, Mathieu, Jacques, Bertrand, merre vagytok? Jelentkezzetek!” Aztán a gépek felszálltak megint, most már alkonyi fényben, hogy még egyszer körülnézzenek, amíg megérkeznek a lámpák is.
  – Ki mondta, hogy hatot? – dörrent a telefonba Castelli. – Igen, én is tudom, hogy hány gépünk van, és ha az egyikről leesik a lámpa, akkor majd várunk, amíg maga visszasétál a városba? Amennyit csak tud! Végeztem!
  A felügyelő látnoknak bizonyult, a gépekre fél hat körül tették föl a lámpákat, és ahogy megindultak rajban a hegy felé, még látták szabad szemmel, ahogy az egyik lámpa zuhanni kezd. A Sárga volt, Chantal még úgy hozhatta vissza a gépet, hogy tisztán látta a kivilágított bázist. Az összeset visszafordították és még rájuk is forrasztották a lámpákat. Ha odakint vesztik el, nem lesz könnyű hazahozni a gépet a sötétben.
  A helikopterszerelők vezetője viszont szerencsére tévedett, amikor délelőtt azt mondta, hogy a gép ma már nem indul el. Sikerült megszerezni a pótalkatrészeket, elvégezték a javítást, és fél hétkor jelentették, hogy hamarosan indulnak.
  – Kell majd összebeszélni útvonalat – mondta Elke. – Nem szabad túl közel jönni Jerry-gépekhez.
  – Persze – felelte Duhamel –, de látni is fogják a gépet, erős fények égnek rajta.
  – Az nem elég, jön hogyha hátulról. Ha rotorszél elkapja kicsi gépet, az baj, mert eggyel kevésebb gép keresi gyerekeket, de csak kicsi baj. Nagyobb sokkal, ha kicsi gépnek rotorszéle kapja el nagy gépet, mert azon emberek is vannak.
  Kissy ekkor éppen pilóta volt, nem láthatta a mentőtiszt arcát, de sejtette, hogy azon tűnődik, vajon magánál volt-e Castelli, amikor a Jerryt idehívta.
  Hét körül húzott el fölöttük a nagy helikopter, Castelli rákapcsolta őket is a hálózatra és az Arany hívójelet adta neki. Ők távolabb kezdtek keresni, túl a Jerry hatósugarán, az olasz határ felé.
  Háromnegyed nyolckor Pi felkiáltott:
  – Itt Fehér… nem reagál a gépem! Semmire…
  Kissy fölnézett a képernyőről Françoise-ra, aki villámgyorsan előhozta a virtuális vezérlőt és vadul csapkodni kezdte, de nem volt reakció.
  – Torony Zöldnek – szólalt meg Elke –, irány harminc fok, távolság ezerhatszáz, magasság nyolcszáz, szaladjad megnézni, milyen éjszakai rémisz elkapta Fehéret! Torony Fehérnek, mondjad, mayday!
  – Mayday, mayday – nevetett Pi –, és most mivel jobb? Akármit csinálok, nem válaszol.
  – Kell csinálni szakszerűen, nem mint amatőrös mezei egér. Látom Zöld képén Fehéret.
  Mindannyian látták. Fehér, egy kis trikopter, pörgő rotorokkal lebegett a sötétben, lassan haladt északkelet felé és közben emelkedett is, a lámpája égett, nyilván a telefonja is szakadatlanul kiáltozott – nem volt rajta semmi különös.
  – Elektronikai hiba – mondta Duhamel. – Megszakadt az összeköttetés.
  – Bent van a hatósugárban – mondta Françoise. – Járt már jóval távolabb is.
  – Nem az a baja. Elromlott. Hozom a hatodik gépet.
  – Torony hívja Fehéret! Katapultálj! Hallod, Pi?! Ugrás! Fölcsatoljad ugróernyőt és ki belőle abból a gépből, gyorsan!
  – Hallom, egérke – nevetett a férfi. – Ne aggódj, már kint vagyok. Nem esett bajom.
  – Hű – mondta Elke. – Volt meleg helyzet.
  Pi kisvártatva felszállt megint, azzal a géppel, amin korábban Kissyék a kilazult forrasztást találták; időközben az is kapott lámpát és telefont. Most Fehér lett a hívójele, hogy a térképprogramhoz ne kelljen hozzányúlni. De Kissy gondolt még néha az előző Fehérre, amint lassan sodródik Olaszország felé, egyre magasabbra emelkedve, és hasztalanul szólongatja a gyerekeket, miközben saját magán se tud segíteni. Még legalább félórát lesz odafönt, aztán kimerül az aksija és lezuhan valahol az ember nem járta vadonban. Talán soha nem találják meg.

Fél kilenckor hazahozták a gépeket és nekiültek vacsorázni. A reggel becsomagolt szendvicseket. Castelli felajánlotta ugyan, hogy leviszik őket a városba, egy rendes étterembe, de csak a fejüket csóválták.
  – Cesare – mondta Niala –, ha le akarnánk menni, akkor egyenesen haza is mehetnénk. Márpedig nem fogunk, amíg meg nem találtuk azokat a gyerekeket, úgyhogy inkább keríttess egy sátrat, hogy éjjel felváltva alhassunk valamit. A csapat egy része állandóan repülni fog.
  – Ezt megbeszéltétek egymással? – kérdezte a felügyelő, jogosan, hiszen a csapat egésze csak telefonon át beszélhetett az elmúlt fél napban, azt pedig ő is hallotta volna.
  – Nem kellett. A Jerry soha nem adja fel.
  Az egerek komor képpel ültek az asztal körül, tábori székeken, és ették rögtönzött vacsorájukat.
  – Inkább azt mondd meg… – kezdte Vanessa keserűen –, illetve ne is te. Duhamel parancsnok, maga mondja meg! Mekkora esélyünk van, hogy még életben találjuk azokat a gyerekeket?
  Duhamel nem habozott a válasszal, nyilván már sokszor átgondolta.
  – Van esélyünk, bár egyre romlik. Volt valamennyi élelmük, és nem egészen vékony ruhákban indultak el. Az elmúlt éjszakák viszonylag enyhék voltak. Az biztos, hogy nincsenek a szabad ég alatt, vagyis szélvédett helyen vannak. De őszintén meg kell mondanom, nem garantálhatok semmit. Sajnos nem lehetetlen, hogy egy szakadék mélyén találjuk meg őket.
  A mikró bólintott.
  – Mit tesznek most, hogy ezt elmondtam?
  – Megesszük a vacsoránkat és felszállunk. Ahányszor csak kell. Ha azok a gyerekek még életben vannak, mi megtaláljuk őket. Ha nem… akkor is. Cesare, intézkedj, légy szíves. Sátrak és hálózsákok kellenek, és alighanem ideje tüzet is rakni.
  Kissy tűnődve ette a sajtos zsömléjét és körbepillantott a táboron. Az öt kocsi egymás mögött állt az úton. A Jerry mikrobusza előtt, az út utolsó méterein két asztal, egy tele a hipermarketből elhozott két nagyképernyős tévével, a Jerry két netbookjával és négy rendőrségi laptoppal, három aksitöltővel; a másodikon a vacsorájuk és rengeteg alkatrész, forrasztóholmi, meg a hat helikopter… dehogyis, már csak öten vannak. A konvoj végén, a később utánuk jött rendőrségi kisteher platóján dohog a generátor, ami ezt az egészet ellátja árammal. A mikrobusz előtt nyitott hátizsákok szanaszét, a tetején és egy közeli fán egy-egy lámpa, a rendőrök vitték őket fel oda. Az asztalokon is lámpák, és még egy kis állványon az út legvégén. A fénykörükön túl már teljes a sötétség. És elég csípős is már a levegő. Hát nem a legbarátságosabb hely az éjszakázásra, annyi szent. Márpedig az éjszakát itt töltik, legalábbis addig, amíg elő nem kerülnek a gyerekek. És ha egész éjjel nem kerülnek elő, akkor a holnapi napot is itt töltik, vagy valami még eldugottabb zugban az erdő mélyén. Mahatma Vanessa jól mondta. Egyetlen egér sem akar dolgavégezetlenül hazamenni.

– Maguknak nem kötelező, őrmester. Le tudjuk magukat váltani.
  – Maradni szeretnénk, felügyelő úr. Hogy mehetnénk haza, ha ezek a gyerekek egész éjjel itt fognak dolgozni?
  – Köszönöm, őrmester. Óvatosan vezessen, és igyekezzenek vissza.
  – Értettem.
  Castelli közeledő alakját látva Kissy kiegyenesítette nagy füleit, mintha az imént nem is görbítette volna tölcsérszerűre őket és nem is hallott volna egy kukkot sem a beszélgetésből, amit nem egérfüleknek szántak. A gépével foglalatoskodott, a Pirossal, felszállás előtt még egyszer átnézi.
  – No, mi a helyzet, egérkék? – tudakolta a felügyelő.
  – Egy perc és indulunk – felelte Vanessa. – Van itt egy lazának tűnő kábel, azt nézzük még meg.
  – Elkét sikerült ágyba dugni?
  – Nem – jött a morcos válasz. – Zsebike máskor is nem fekszik tizenegy előtt, és ma később se nem fog. Ő a légnyitófargolam, vagy hogy mondta az ott, a nagy füleiddel?
  Jennifer türelmesen elmagyarázta neki a kifejezést, apróra lefordítva németre, de Kissy már nem figyelt rájuk. Beindította a rotorokat és föllibbent a magasba.
  És csakhamar megtudta, hogy mennyivel nehezebb lett a dolga. Az elején még nem, csak fölhúzta a gépet, beállította az irányt és ment, a tri vagy öt percet repült a célterületig, azalatt neki nem volt dolga. De aztán – ott találta magát a vaksötétben, egy gyámoltalan kis lámpával, ami legfeljebb néhány méterre adott fényt, odáig se sokat. Valósággal kivilágosodott körülötte a világ, amikor egyszer-egyszer följebb emelkedett és délnek fordult: meglátta odalent Menton fényeit. Messze voltak, de még így is sokkal erősebbnek tűntek az ő lámpájánál. De nem tehetett mást – repült és kutatott. A hegyvidék óriási, és csak ők tudják átvizsgálni, ezekkel a kis gépekkel. Végül is mi baja eshet? Ezeken az eldugott helyeken, fönt a magasban még macska se jár.
  A rendőrök tíz körül megjöttek, hoztak hősugárzókat, körülrakták velük a csapatot, hamarosan kellemesebb lett az idő. Sátrakat vertek, tettek beléjük matracokat, hálózsákokat. Hoztak még élelmet és üzemanyagot a generátornak, meg még több lámpát. Jól tették. Egy órával később Sárgának kialudt a lámpája. Nimby kalauzolta haza Chantalt a Discovery fényével, itt egy rendőr már forrasztópákával a kezében várta a gépet. Egykettőre leszedte a lámpát, rárakott egy másikat, és a tri már húzott is vissza a hegyre.
  És hoztak magukkal mikrofonokat, mert lehet, hogy a gyerekek hanggal fognak majd jelet adni. A gépek sorban visszatértek pár percre, felszerelték rájuk a mikrofonokat – csak a fedélzeti számítógéphez kellett őket csatlakoztatni és rögzíteni –, s attól kezdve egy-egy rendőr állandóan fülhallgatóval a fején ült és hallgatta Castelli kiabálását öt szólamban.
  Senkinek nem volt róla elképzelése, hogy lesznek képesek ezt az óriási koncentrációt igénylő munkát egész éjjel csinálni, pihenés nélkül. Már az is csoda, hogy mostanáig képesek voltak rá, hiszen soha nem repültek egy óránál többet egyvégtében, és annyit is csak ritkán. De aztán a probléma megoldódott – jutott alkalmuk pihenni. Negyed egykor Kissy befejezte egy kis szakadék átvizsgálását és kiemelte a gépet. Egy szempillantás múlva őrült pörgésbe kezdett a világ, aztán egyenesen elsuhant előtte a szakadék egy darabja, és a koromsötétre sötétzöld betűk rajzolódtak: A KAPCSOLAT MEGSZAKADT.
  Kissy letépte a videószemüveget.
  – Mi történt?!
  – Piros, vétel, vétel – szólt bele Elke.
  – Nem tudom, egérke – nézett rá Martin. – Valaminek nekimentél, aztán egy rotor megakadt és odavágta a gépet a falhoz. Lehetett faág vagy sziklanyúlvány, sose fogjuk megtudni. Ezt a gépet is elvesztettük.
  – Még egy gép? – jött oda Castelli.
  – Igen. Kétezer-nyolcszáz méterre van ide, ezen a terepen egész napos út.
  – Odaküldök másik gépt – mondta Elke.
  – Negatív, Torony. Eszetekbe ne jusson, még a végén az is ott vész. Kihúzni úgyse tudjátok onnan.
  – Akkor viszont ti ketten feküdjetek le – mondta Castelli –, rossz rátok nézni, alig álltok a lábatokon. Mondjuk négy órára, akkor váltjátok a következő párost.
  – Kettőre – ellenkezett Kissy, bár hirtelen úgy szakadt rá a fáradtság, hogy azt se tudta, eltalál-e addig a sátorig.
  – Háromra. Tűnés!

Az éjszaka első fele lidércnyomás volt. Aludtak öt percet, amiről Castelli azt állította, hogy két óra volt, viszont Françoise-t egy órája már ő maga vitte be a sátorba, mert elaludt a netbook előtt, azóta Duhamel navigátoroskodott Pinek. Most már a D’Aubisson lányok is félig alszanak, de nem hajlandók leállni, amíg le nem váltják őket. Kissy és Martin tehát kibotorkált az éjszakába és átvette a Kéket, hogy aztán azzal támolyogjanak a vaksötétben. Castelli szidta magát, mostanra régesrég megtaníttathatták volna magukat helikoptert vezetni, akkor nem őket kellene kínozni ezzel.
  A nagy helikopter régesrég lent volt már a városban, a rendes helyén. A hegyi mentők is kifogytak már a pilótákból, aludt valamennyi, ők nem repülhetnek félálomban. Reggelig nem tudnak elindulni. A gyalogos keresők is kifáradtak, hálózsákot vettek elő és lefeküdtek az erdőben. Őket se lehet pótolni, nincs már pihent ember a hegyi mentőknél. Szerda délután óta kutatnak, és hamarosan vasárnapra virrad.
  Az éjszaka nagy részében csak négy parányi helikopter kereste az eltűnt gyerekeket, kilenc holtfáradt kisegérrel a pórázuk végén.
  Vanessáék is csak két órát aludtak, akkor leváltották Chantalt és Jennifert. Nimby és a maxik egész éjjel nem aludtak, ahogy Duhamel és a rendőrök sem.
  Fél hatkor, még mindig sötétben, Kissy egy jókora sziklát járt körbe, hogy megtudja, van-e rajta átkutatni való repedés, szakadék. Egy ponton nagy kiszögellés állta útját, óvatosan, ívben kerülte meg, nehogy nekimenjen.
  – Vissza, egérke – mondta Martin. – Mintha láttam volna valamit.
  Kissy visszafordult, sok ezredszer tegnap délután óta.
  – Aha, nincs talaj – mondta. – Szakadék. Óvatos leszek.
  – Pillanat. Lassan fordulj balra. Kicsit menj még előre.
  A szakadék mellett faácsolat bontakozott ki a sötétségből. Félig összedőlt, lehetetlen volt megállapítani, mire szolgált azelőtt.
  – Talán kunyhó romja. Bele ne ütközz.
  – Vigyázok. De nem kell közel mennem hozzá, látom, hogy nincs itt senki. Lemegyek a szakadékba.
  Ahogy ereszkedni kezdett, már látta, hogy ez nem szakadék. Bal felől épített boltívek sorakoztak, alattuk hosszú fagerendák feküdtek a földön. Lejjebb ereszkedett, be a nagy mélyedésbe. A következő pillanatban a szíve kiugrott a helyéből és legurult a hegyoldalon, mert egy méterre tőle a rendőr hirtelen elüvöltötte magát:
  – Hallok valamit!
  – Ne ordítson – sziszegett rá Kissy, de az meg se hallotta, és oka volt rá.
  – Hallom őket! Tisztán hallom! Azt mondták, „itt vagyunk”!
  – Csend, az egész! – parancsolta Castelli. – Adja ide a fülhallgatót!
  Kissynek sejtelme se lehetett, hogy a négy gép közül melyiknek a mikrofonja hallja a hangot, de ezen nem is ért rá töprengeni, mert ahogy lassan körbefordult, bent, a boltívek alatt…
  – Fény! – mondták az egerével egyszerre, fütyültek Castelli parancsára, és Elke is azonnal intézkedett.
  – Mindenki Kékhez, gyorsan! Ez nem gyakorlat!
  Kissy nem várt semmire, a navigátorok a koordináták alapján is idetalálnak, ő elindul. Egyméteres magasságot választott a boltívek alatti talajtól, balra-jobbra figyelgetett, nehogy beleütközzön valamibe. A fény most takarásban volt, aztán meglátta megint. Pislákoló tábortűz volt, alig néhány ágacska. És alakok mozogtak mellette.
  – Kapcsolják le a hangfelvételt – mondta Castelli. – Gyerekek, hallotok engem?
  Valaki kihangosította, a választ már Kissy is hallotta.
  – Cesare bácsi? Hol vagy?
  – Itt vagyok a közelben – harsogta Castelli. – Ez egy kis helikopter, ez talált rátok… éltek mindannyian? Jól vagytok?
  – Élünk… – felelte egy fiúhang.
  – Szomjasak vagyunk – mondta egy másik.
  – Éhesek is…
  – Máris intézkedünk, tartsatok ki! A Zöldet hozzátok haza, csak az tud nekik elvinni valamit.
  Kissy mellett hirtelen fénybe borult a helyiség, két sápadt fényforrás jelent meg a közelben. A Fehér és a Sárga. Végre látta már a gyerekeket. Egy, kettő… azok ketten a lányok… és ott az ötödik.
  – Teljesen át vannak fagyva – állapította meg Niala. – Van valami meleg italunk?
  – Már készítem – felelte Duhamel –, de az majd egy későbbi menet lesz. Most cukros üdítőt vigyenek nekik.
  Kissy haját fuvallat borzolta föl. Jó lesz vigyázni, össze ne ütkö… dehogyis, a fuvallat a Zöldtől van, a Fehér és a Sárga amott van, de a Zöld itt, megjött az üdítőért.
  – Elbírja?
  – Menni fog. Három deci öt gyereknek…
  – Nem tudok mit csinálni, ha lezuhan a gép, ennyit se kapnak. A kutatókat felébresztette már?
  – Persze, készülődnek, de meg kell kerülniük a hegy lábát, legalább két óra, míg odaérnek.
  Kissy nem nagyon figyelt a hangokra. Fölemelte a gépet, körülnézett, a tetőt tartó ácsolatokat tanulmányozta. Ez egy bánya. Régi, felhagyott bánya. Helyet keresett, ahova leszállhat. A talajra nem akart, mert akkor a lámpa a gép alá kerül és alig ad fényt. Végül talált egy párkányt és lecsüccsent rá, valamivel a gyerekek feje fölött. Azok érdeklődve nézték a manőverezését.
  – Gyertek ide mellém, Fehér és Sárga.
  – Jövünk, Kék.
  Helyet foglaltak egymás mellett, mint a kismadarak, lekapcsolták a propellereket és levették a szemüvegeket. Megint itt voltak, a táborban, ahol Nimby éppen padlóig nyomta a gázkart és az elevátort, és a Discovery egy fecske gyorsaságával tűnt el a sötétben.
  A három pilóta egymásra vigyorgott.
  A gyerekek még mindig látszottak, az egyik nagy monitor most csak őket mutatta. Castelli éppen azt magyarázta nekik, hogy akasszák le a palackot, de nagyon vigyázzanak a propellerekre. Mindenki egy kicsit igyon, mindjárt hoznak még.
  Negyedóra hosszat üdítőt hordtak nekik, persze nem volt ennyi kis palackjuk, de Vanessa visszahozta a Sárgát, tettek arra is egy kampót, és a gyerekek ráakasztották az üres palackot. Azt a Sárga is elbírta. A telit nem, pedig a telefont le is vették róla, próbaképpen a lámpát is, de akkor sem.
  Castelli közben szünet nélkül telefonált, és végül sikerült neki.
  – Megvan! Szereztem egy rendőrségi helikoptert, hamarosan elindul. Hogyan tudnánk utat mutatni neki a mentőosztaghoz?
  – Kimegyek elé, mondja meg, hogy egy ide-oda cikázó, apró fehér fényt keressen – felelte Pi.
  – Jó. Az orvost fölveszi a réten és leviszi a bányába, aztán a gyerekeket egyenként hozza föl. A gépen csak egy utas fér el.
  – Hová hozza gyerekekt? – kérdezte Elke.
  – Egyenesen le a kórházba, a szüleik is ott lesznek addigra.

De nem volt ilyen egyszerű. Fehér útmutatásával a rendőrségi helikopter megtalálta a kutatócsoportot, felvette az orvost és elvitte a bányához. A helikó erős fényében már jól látták a helyszínt. Három méter átmérőjű akna, az alján összevissza heverő gerendákkal. Lehetett vagy tizenöt-húsz méter mély, és függőlegesek voltak a falai. A gép nem tud benne leereszkedni, az orvos pedig a maga erejéből ugyanúgy nem jut le. Úgyhogy a pilóta kitette az orvost és egyenként elhozta a kutatócsoport többi tagját.
  – Menni fog – jelentette egy hang. – Csak a doki és az ápoló megy le, minimális felszereléssel, gyors vizsgálat és egyenként felhozzuk őket. Egyből mennek is a kórházba.
  – Így nem jó – mondta kicsit később egy másik hang. – Ha itt eresztjük, elakad a gerendákban. Középen kell engedni, csak ott biztonságos. Jöjjön, szálljon fel megint! Átvetjük a kötelet a csúszótalpon, maga csak tartsa, álljon be néhány méterrel az akna szája fölé.
  Kissy ekkor hivatalosan a Kék pilótája volt, de nem viselte a szemüveget, a gépe lent ült a párkányon és szemmel tartotta a gyerekeket meg világított nekik. A képernyőkön három irányból figyelték a készülődést, Zöld, Sárga és Fehér tisztes távolban lebegett a helikopter fölött. Az orvos már felszerszámozva állt az akna szélén, a helikopter emelkedni kezdett, a többiek a kötélre vigyáztak, ami egy fához volt kikötve. S ekkor a gyerekek eltűntek a monitorról.
  – Mi történt? – kérdezte mindenki. A hangjukat hallották, de az a képnegyed teljesen sötét volt.
  – Kialudt a lámpád – mondta Pi. – Lemegyek.
  – Vigyázd rotorot, alul surranjad be magadat!
  – Nem megyek le – javította ki magát Pi fél perc múlva. – Gyenge a tri motorja, egyszerűen nem bírok a rotorszéllel. Te menj, Nimby.
  – Vettem – jött a válasz, és a Discovery a fűszálak hegyét súrolva megközelítette az aknát, lebukott, s egykettőre lent volt a boltívek alatt. Pár pillanat múlva viszontlátták a riadt, de most már kicsit megkönnyebbült gyerekeket.
  Percekig tartott leereszteni az orvost, aki a Discovery és a saját lámpájának fényénél gyorsan megnézte a gyerekeket. – Van néhány zúzódás, kiszáradtak, kiéheztek és nagyon átfagytak, de egyébként hamar rendbe fognak jönni. Jössz, François?
  Az ápoló akkor lendült be az akna fölé. Egykettőre lent volt, s két perc múlva már az első gyereket szíjazta be a hámba.
  Mindet épségben hozták föl, lefektették őket egy rögtönzött tábortűz mellé, takarókba bugyolálva, és palackokat nyomtak a kezükbe. Öt percig is eltartott egy út, és a helikónak végig ott kellett lennie, várni kellett a kórházba szállítással. De úgy nézett ki, amúgy is jól vannak.
  Kék már nem volt jól, egyszer csak megszakadt vele a kapcsolat, teljesen lemerült. Az ápoló keresett egy kampót a hátizsákján, arra szíjazta rá, ők már nem is látták viszont, visszaadták a gazdájának. Sárga se jött már vissza, Niala egyszer csak jelentette, hogy nem tudja már a levegőben tartani, Elke sivalkodott, hogy ugorjon ki, de sikerült kényszerleszállást végrehajtania a mentők mellett. Fölvették, elcsomagolták, visszajuttatták. Fehérnek még volt elég töltése, hogy hazajöjjön, amikor az orvost és utána az ápolót is kiemelték az aknából.
  Régi bányaakna volt, a tornya régesrég összeomlott, a maradványait Kissy még látta, amikor rátalált a helyre. A gyerekek az aknába akartak leereszkedni a gerendákon, amik megindultak alattuk, és nem volt már út fölfelé. Óriási szerencséjük volt, hogy nem zuhantak le tíz méterről és nem kerültek a gerendák alá sem. És hogy volt pár liter üdítőjük, néhány szendvicsük és egy doboz gyufájuk. De tüzelőjük nem sok, csak némi lepotyogott faág, a gerendákat nem tudták és nem is merték volna meggyújtani – alighanem jobb is. Ha nem tartanak attól, hogy a gerendák meggyulladnak, akkor kint az aknában raknak tüzet, és azt alighanem észrevették volna helikopterről.
  A Discovery lámpája akkor aludt ki, amikor Fehér visszaérkezett. De már nem is volt lényeges, a hegyek mögött már megvirradt, Nimby fölemelte a gépet ezerkétszáz méterre és látta a kelő napot. Hazahozta sötétben. Mire hazaért, a nagy képernyők és a lámpák is kialudtak, elfogyott a generátorba töltött üzemanyag. Castelli azt mondta, ne nyissanak már új kannát.
  A rendőrök szélsebesen bontottak tábort. A legvégén ébresztették föl a három egeret, akik boldogan másztak be hozzájuk a mikrobuszba és elárasztották őket lelkes szavakkal, aztán a mikrobusz meglódult és felröppent a magasba. Csakhamar sziklák bontakoztak ki előttük a sötétből, közelebb kormányoztak, vizsgálgatni kezdték őket, aztán leereszkedtek az aknába. Hirtelen megjelent fölöttük a Discovery, vakító fény áradt belőle, az ajtaja nagy csattanással kivágódott…
  – Kiazmiaz? – riadt föl Kissy. A mikrobuszban ült a többiekkel, s a sofőrülésről akkor szállt ki egy rendőr. Otthon voltak, a D’Aubisson-villa udvarán.
  A csapat egy részét a kisfülűek és a rendőrök a karjukon vitték be a villába és Marie néni házába. Reggel nyolc óra volt.

A Jerry hírneve Beaulieu-ben régebbi volt, mint maga a Jerry. Még Mohi alapozta meg Sylvie elejtésével és az agyrázkódásával, a partvidék napokig róla és róluk beszélt, no meg a shindyről, bár egész más hangnemben. Aztán Mohi hazatérése és átalakulása Vanessává, majd az alapítvány létrehozása mind csak növelte hírnevüket, ahogy a környéken elejtett shindyk mindegyike, de néhány a távolabb elkapottakból is. Vladek esete például azzal is, hogy Vanessa kibérelte tízezer euróért a Gulfstreamet, ami akkor is királyi nagyvonalúság, ha ez az összeg csak töredéke a rendes viteldíjnak. Éppenséggel az is bőven adott okot szóbeszédre, hogy Gustave ennyiért odaadta nekik a gépet. Nem az a jótékony típus. Az emberek mesélőkedve nincs összefüggésben az ügyek bonyolultságával, például meglepően sokat beszéltek arról, amikor egy egér – az emberek már nem is emlékeztek, melyikük – megmentette André gyerekét, amikor a babakocsi kigurult az útra, pedig nekik maguknak ez pár nap múlva már eszükbe se jutott. És alighanem a legtöbbet a tábornok villájáról meg az elrabolt svédekről, ott látványos verekedés volt, ablaktörés, késelés, az emberek szeretik az ilyesmit. Az egerek már nem annyira, illetve nagyon, csak a veszélyt nem szeretik.
  De ez a mostani eset mindent háttérbe szorított. Őket teljesen kimerítette a sokórás repülés, a megfeszített idegmunka, az egész napot átaludták, este hat és nyolc között kezdtek ébredezni. Addigra Blanche-ék elhajtottak egymillió kíváncsiskodót, tízezer újságírót és a gyerekek szüleit. A telefonokat és a kapucsengőt is kikapcsolták, de ezek mind helybeliek voltak, a panzión át jöttek, ahol Isabelle néni már a recepción megállította őket, elmondta, amit tudniuk kell, aztán elküldte valamennyit. A hétfői újságban az ő nyilatkozata lesz, valamint a hegyi mentőké és a modellezőklubé, amelyik a gépeket kölcsönözte. A rendőrségtől a mentoni kapitány adott ki egy kommünikét, amelyben megköszönte a városiak segítségét és „a helikoptermodellesekét”, ami a Jerryt és a klubot is jelentette. A kórházban annyit mondtak, hogy a gyerekeket rövid megfigyelés után hazaengedik, de nem mondták meg, mikor.
  A partvidéki lapok mindazonáltal megőrültek egy interjúért az egerekkel, de ez nem jött nekik össze. Ők tíz-tizenkét órás alvás után gyűrötten és fáradtan ébredtek, ettek valamit, aztán csak kornyadoztak Marie néni házában. Elke meg otthon, ő is végigcsinálta velük az egészet, ő is átaludta a napot.
  – Holnap senki se megy iskolába – dörmögte Niala. – Nem leszünk rá képesek.
  – Kialudtuk magunkat – dünnyögte Françoise, aki éjjel aludt már valamennyit, de ő sem ébredt este hatnál korábban.
  – Igen, és most egész éjjel fönt leszünk, aztán délelőtt lekoppan a fejünk.
  – De akkor átalusszuk a holnapi napot is – mondta Nimby.
  – Hát ez az, egérke.
  – De akkor holnap este ébredünk és éjjel fönt leszünk, csak estére álmosodunk el. Átalusszuk a napot és este ébredünk…
  – Egérke!…
  – …és ez így megy mindörökkön örökké, ámen.
  – Majd holnap verlek meg – ásított Niala –, ma már nincs hozzá energiám.
  – Menjünk – mondta Vanessa –, tartsunk egy jó kemény edzést, az majd rendbe hoz.
  Jennifer bólintott.
  – Remek ötlet… akár már a jövő hónapban.
  Ültek tovább.
  Aztán Vanessa fölkelt és kiballagott. Ők maradtak, időnként valaki cincogott valamit, de jórészt csak ültek és pihentették a szemüket. Kissy legalábbis főleg azt csinálta. Akkor is éppen pihent a szeme, amikor nyílt az ajtó, neki pedig mozogni kezdett az orrocskája.
  Mindig is az életük függött attól, hogy idejében kiszimatolják a finom falatokat, mielőtt odaér a cica. Most remekül ment, a szeme fáradt volt ugyan az egész napi és egész éjszakai erőltetéstől, de az orra nem. Azt egyáltalán nem használta a gyerekek felkutatására, mert egér, nem kutya. Ha kutya lenne, akkor most a szeme lenne kipihent és az orra fáradt. Meg a farkincája, mert azt bolondul kellett volna csóválnia, amikor megtalálják őket.
  Most az orra kipihent volt, és csalhatatlanul csokiillatot jelzett. Kicsit mozgatta, és az illat felerősödött. Közeledett is. Kissy kinyitotta a szemét és célkeresztbe fogta Vanessa kezében a tálcát. Mi tagadás, látott már életében nagyobb tálcát is.
  – Egyetek ilyet – mondta a mikró, és letette az asztalra. – Csokis süti, még meleg.
  Öt perc múlva tíz elégedett kisegér kelt föl az üres tálca mellől, és nagy egyetértésben elvonultak céllövészetet tartani.

Nem Kissy volt az egyetlen, aki gyengén szerepelt hétfőn a suliban. A gépen nem tudtak aludni, hazaérve se nagyon. Ők ketten meg se próbálták, egyáltalán nem voltak még álmosak, suli előtt kerestek valami más elfoglaltságot, aztán hamarosan lekoppant a fejük. Kissyé tíz körül, matek alatt, úgyhogy megpróbálta elképzelni, hogy a padján egy kiscica ül és őt nézi, hátha akkor nem alszik el, hiszen szemmel kell tartania a ragadozót. Egy darabig ment is a dolog, óra végéig kitartott valahogy, aztán a szünetben kicsit felélénkült. De franciaórán a kiscica már nem vált be annyira, úgyhogy elképzelt hozzá még egyet. Két cica négyszer veszélyesebb, mint egy. Addig rendben is volt, amíg a cicák jöttek-mentek a padon, néha vakaróztak, mintha nem is forralnának semmit őellene, máskor a hátukat nyalogatták, csakhogy egy idő után átölelték egymást és ugyanazzal kezdtek foglalatoskodni, mint Martin meg ő suli előtt, és eközben egyáltalán nem voltak veszélyesek, úgyhogy Kissy feje lassan elindult lefelé. Gyorsan elképzelte, amint hazajön a lány cica férje, de ebből az lett, hogy a fiúk összeverekedtek, a lány pedig hol ebbe, hol abba harapott bele, és az egérre rá se nézett senki, ezért sebtiben elképzelt hozzájuk egy kutyát is, pont olyat, mint Suzy, illetve inkább Suzyt személyesen, aki fölkergeti a cicákat a gyorsan odaképzelt fára, de eközben a cicák már egyáltalán nem voltak veszé…
  – Kissy! Kissy!…
  – Mivammá?
  – Felébredt, Chaton? – érdeklődött Collart.
  – Én… naggyából… asszem… – mormogta Kissy, és a három cicát meg Suzyt kereste, de nem voltak sehol.
  – Nem gondolja, hogy az éjszakai alvás sokkal egészségesebb?
  – Ddde…
  – Talán ha megpróbálkozna vele.
  – Aaaazt… nem lehetett.
  – Bizonyára rendkívül indiszkrét lennék, ha megkérdezném, miért nem, úgyhogy ezt inkább nem is…
  Kissy közbevágott.
  – Elmondom kérdés nélkül is. Azért nem aludtam az éjjel, mert tegnap reggel nyolckor feküdtünk le és estig aludtunk. És mielőtt megkérdezi, hogy miért, azt is elmondom. Előtte közel huszonnégy órán át helikoptert vezettünk a hegyekben, hogy megtaláljunk öt elveszett gyereket.
  Erre nagy csend lett, de nem elég hosszú, hogy alhasson még egy kicsit.
  – Helikoptert? – kérdezte végül Collart, nyilván mert nem tudott értelmesebbet kérdezni.
  – Azt. Ekkorát – mutatta Kissy. – Kamera volt rajta, illetve rajtuk, mert öten voltak, és a hegyi mentők vezetője meg egy rendőrfelügyelő személyesen erősített rájuk lámpákat meg telefonokat, amikből a felügyelő hangja kiabálta, hogy hol vagytok, hol vagytok. Hajnal volt, mire megtaláltuk őket, még éppen idejében, nem esett komoly bajuk.
  – Döbbenet – motyogta a háta mögött Germaine. – Ezek állandóan megmentenek valakit.
  – Persze – vágta rá Kissy. Már egy cseppet se volt álmos. – Esküt tettünk egy nagy szelet ementáli sajtra, hatalmas lyukakkal.

Az üzenet a szünetben futott be, Kissy meglepve olvasta, aztán sorban a válaszokat. „Anya fölhívta a modellezőket, hogy hova viheti vissza a holmijukat, mire azt felelték, tartsuk meg emlékül. IN.” „Öt vezérlőt és egy gépet? IF.” „Igen. Nyilván nem támogatásként, ez csak egy kedves gesztus. IN.” „Jó lesz tartaléknak, bemutatóra, ilyesmikhez. IC.” „Kicsit azért nem árt majd fejleszteni rajta. II.” „Komoly vállalkozás lesz. IJ.” „Akkor kell neki név is. A Fehér csak egy hívójel. IF.” „Hát ha komoly vállalkozás, akkor legyen Enterprise! IY.” „? IF.” „Enterprise, Endeavour, Challenger, Columbia, Atlantis, Discovery, így hívják az űrrepülőgépeket. IY.” „Cin-cin! IF.”
  Kissy nevetett és ő is leadta jóváhagyását a lila gombbal, amit Nimby a napokban tett a programba: ha megnyomták, egy cincogást küldött a többieknek.
  – Miről morzéztok? – kukucskált át Armand a válla fölött. – Megint valami nagy bunyót szerveztek?
  – Még annál is nagyobbat – felelte Kissy. – Meghódítjuk a Föld körüli térséget. Jövőre már a Holdon is egerek hemzsegnek majd.
  – Az klassz. És hol találtok odafönt sajtot?
  – Visszük magunkkal, hátizsákban.
  – És ha a cicák is űrhajózni kezdenek?
  – Nem kezdenek – nevetett Kissy magabiztosan. – Macska már most se szeret kimenni, pedig plusz tíz fok van. Utálják a hideget: amikor csatlakoztak az emberhez, még sivatagi állatok voltak. Semmilyen egérpecsenye nem éri meg nekik az űrutazást.
  – Világos – vigyorgott rá az osztálytársa, és ment a dolgára.
  Kissy pedig elgondolkodott. Ha csakugyan shindyt kergetnek majd egyszer a levegőből, a Discovery biztosan nem lesz elég, egy gép semmiképpen, a shindyt pillanatok alatt szem elől lehet téveszteni a tömegben, ha pedig a gépnek vissza kell térnie elemcserére, utána akár föl se szálljon. Kell a két gép, okvetlenül. Vladeknél egy is elég volt, de azért, mert őt csak megfigyelni kellett, nem kergetni. Ha tudott volna róla, hogy a levegőből kísérik a mozgását, igyekezett volna eltűnni, és akkor csak két géppel, két irányból figyelve van esély.
  De tényleg komoly vállalkozás lesz fölfejleszteni a Jerry igényeihez.
  – Majd átnézzük alaposan – mondta Nimby délután a felületen –, fölmérjük a képességeit. Viszont egyelőre azon töröm a fejemet, hogy a Discoveryvel mit tegyünk.
  – Miért, mi baja? – kérdezte Kissy.
  – Semmi. Az a kérdés, hogyan tehetnénk állandó tartozékká a lámpát, a hangszórót és a mikrofont. Most éppen útban vannak a távcső felszereléséhez. És legalább a lámpából erősebbet szeretnék, láttuk éjjel a hegyen, hogy ez mennyit ér.
  Kissy bólintott. Látta. Főleg azt látta, hogy nem lát, egy halvány fénykörön túl semmit.
  – Szerintem nem kellene ezeket állandóra föltenni – mondta Pi. – Sőt a távcsövet sem. Legyen meg a kialakított helyük, ahova szükség esetén pillanatok alatt föltehetjük, de mindig csak az legyen fönt, ami az adott feladatnál tényleg kell.
  – Cin-cin – felelte Nimby elismerően. – Remek ötlet. Egérke?
  Erre a megszólításra az összes jelenlevő hallgatott, de a hangsúlyból valahogy kiérződött, hogy melyiknek szól. Vanessa nem felelt, csak egymás szemébe néztek nyolcszáz kilométerről, és Kissynek megint az az érzése támadt, hogy gondolatokat cserélnek egymással, mint a nővérével már annyiszor.
  – Szerintem ideje beavatni őket – mondta Vanessa kisvártatva.
  Nimby bólintott.
  – Akkor tegyük meg.
  Vanessa fölkelt és kisétált. Kissy vibráló fülekkel nézett utána. Hát szóval megvan. Jártak már néhányszor a D’Aubisson-villa pincéjében, de ő sose gondolta, hogy egy eleven shindyt őriznek ott. Vanessa most végre előhozza és megnézhetik. A hétvégén már játszhatnak is vele. Kissy a maga részéről legszívesebben azokat a trükköket próbálta volna ki, amiket annak az ürgének ígértek, akivel együtt voltak bezárva a hamisítók pincéjébe, de hát nem volt náluk fogó meg semmilyen szerszám. A villa garázsában bőven vannak szerszámok, és…
  Ekkor Vanessa bejelentkezett megint, de nem a pincéből: a melléképületből. És nem volt shindy a közelben, ezt könnyű volt megállapítani, mert senki se volt ott. Az asztalt mutatta nekik, ami tele volt mindenféle holmival, csakúgy, mint máskor.
  – Láttok mindent?
  – Pozitív, egérke.
  Vanessa láthatóan a ruhakivágásába csíptette a telefont, mert mindkét keze benyúlt a képbe. Egy kis xilofont emelt föl, gyerekeknek való játékhangszert, nyolc színes fémlapocskával. A körmével megütögette a lapokat, amik csilingeltek. Aztán odahúzott egy fadarabot és rátámasztotta a xilofon egyik végét, a másikat az asztalra. És kivett egyet egy doboznyi fémgolyóból, amikkel a Jerry egy-két shindyt már kórházba juttatott.
  Kissy most jött rá a tervükre. Óriási ötlet! Egy átlagos shindy felületén több száz ilyen xilofonlapocska elfér. Mondjuk a ruhájára lehet tűzni őket, az egyik végüknél fogva, kétcentis közökkel, aztán tüzet nyitni. A találatok fele csilingelést, fele ordítást fog adni, amik Vanessa zeneszerzői képességeivel…
  – Mi fog történni – szólalt meg a mikró –, ha ezt a golyót ráteszem a legfelső lapocskára és elengedem?
  – Azt fogja mondani, hogy csingiling – felelte Françoise.
  Vanessa megmutatta, tényleg csingiling volt. Arrébb lépett és egy hasonló, hosszabb xilofont mutatott nekik. Ez láthatóan házi készítésű volt.
  – Ezt mi csináltuk szétszedett xilofonokból. – Rátett egy golyót, elengedte. Csilingelt, hosszabban. Kissy kezdett elbizonytalanodni. Igen, ez klassz, de…
  Vanessa továbblépett egy fahengerhez, amiből minden irányban pöckök álltak ki, csigalépcsőformán. Kissynek megrebbent a füle. Látott valamelyik nap ilyesféle rajzokat, amikor véletlenül benézett a mikrók lenémított beszélgetésébe.
  – Egy ilyen hengeren is el lehet helyezni a xilofonlapokat – mutatta a kislány, fölvett két színes fémlapocskát és ráillesztette őket két pöcökre. – Éppen azzal kísérletezünk, hogy milyen szögben álljanak. A külső végüket meg kell emelni valamennyire, hogy a golyó mindig visszatérüljön az oszlop felé, de nem szabad túlságosan, mert akkor az oszlopot súrolja. Ha ezt megoldjuk, akkor a golyó le tud gurulni egy oszlop körül úgy, hogy sorban ráesik az összes lapocskára, és mindet megszólaltatja.
  – Csúcs – mondta Elke. – Történik micsoda akkor ettől?
  – Lejátssza azt a dallamot, amit a lapocskák kiadnak.
  – Nem lesz hosszú dallam – vélte Martin. – Egy ötméteres oszlopon elhelyezhetsz mondjuk kétszáz ilyen lapot, a golyó egy pillanat alatt leszalad és kész.
  – Igazából még kisebbeket akarunk, legfeljebb akkorákat, mint jómagam, de többet. Amikor a golyó leért egy oszlopon, a következő tetejéről elindul egy másik golyó.
  Kissy most értette meg az egészet. Ez itt csak egy modell, a mikró egy szóval se mondta, hogy ilyen golyókat fognak használni. Dehogy. Mázsás súlyú ágyúgolyók lesznek, és az oszlopok egy emelvényen állnak majd, ami alatt a megkötözött shindyk vonaglanak.
  Csettintett a nyelvével.
  – Vagyis tizenegy oszlopod lehet – mondta Martin.
  – Cin-cin?
  – Ahogy mondod. Mindegyik oszlopnál másik cin-cinnek kell állnia, hogy elengedje a golyót, nem lesz időd rohangálni köztük.
  Nimby rosszallóan csóválta a fejét.
  – Ez nem lenne egérszínvonalú. A golyókat lift viszi föl és egy szerkezet pontos időzítéssel engedi el őket akkor, amikor kell, azon az oszlopon, amelyiken kell. Az ismétlődő dallamszakaszoknak lesz egy-egy külön oszlopuk, vagyis sokkal kevesebb xilofonlapot használunk föl, mint ahány hangjegy van a dalban.
  – Mit fog játszani? – kérdezte Françoise.
  – Hát a Popcornt! – vágta rá kórusban a két mikró.
  Kissy megbillegette nagy füleit. Szóval erről van szó. Nem shindyket fognak gyötörni vele. Saját zenegépet építenek, ami az ő kettőjük dalát fogja játszani, a világ legszebb szerelmes dalát.
  Az egész csapat együtt fog táncolni rá!

Szükségük is volt az elfoglaltságra, hogy helikoptereket meg zenegépet építsenek, rákössék a kocsijaik lopásgátlóját a Papa Tangóra, megtanuljanak macaront készíteni, efféléket. Mert shindy megint nem akadt, pedig Nimby visszatérő hozzászólója volt a Felicia csoportnak, már két néven, Cukorkaárus és Pierre-Jean-Jacques Toulemonde, és rendszertelen időközökben kitette a Fokhagyma linkjét. Cukorkaárusként hozta forgalomba, aztán a másik nick őnála látta meg és lelkendezett egy sort, hogy végre egy jó hely, föltétlenül megnézi, s később már ő is reklámozta. Meg beszélgettek egymással a képek alatt, burkolt malacságokat.
  Valamicske forgalmat csakugyan hoztak a Fokhagymának, jöttek emberek és beszélgettek, de valahogy senki se hozott abból az egy dologból, ami egy rendes shindybulihoz kell. Gyerekpornó egyáltalán nem jött. A Cumulus persze automatikusan utánajárt, hogy mit lehet kideríteni a közreműködőkről, hogy ha egyszer csak valamelyik berobban a hírrel, hogy a héten ő rabolta a legszebb gyereket, akkor már felkészülten láthassanak munkához. Ez volt a dolognak az a része, ahol a Fokhagyma technológiája remekül bevált, egyre-másra sikerült lenyomozni a shindyk személyazonosságát, mert bíztak a Tor-rendszerben. Nimby persze köztük is ott volt több nickkel, az egyik, Pied O’Philippe többször is megnyugtatta a többieket, ő a kezdetek óta használja a Tort ilyesmire, és még soha nem találta meg senki. Némelyik nickje pedig lelkesen részt vett a malackodásokban. Kissy néha, amikor beleolvasott ezekbe, arra gondolt, hogy a legtöbb lány az ablakon hajítaná ki a pasiját, ha az ilyeneket irkál a neten, még ha nem gyerekekről, akkor is. Vanessa pedig egy rossz szót se szól Nimby fórumos disznóságaira. Együtt találják ki őket. Nimby feladata ügyelni az anatómiai pontosságra, Vanessa pedig minden közleményt alaposan ellenőriz, mielőtt kimennek, hogy a fogalmazás, a szereplők múltja, minden egyezzen a korábbiakkal. Persze az ő nickjeik is benne vannak a titkos adatbázisban az összes jellemzőjükkel, és a nevük mellett a trójai faló képe jelenik meg Wolfgang Petersen filmjéből. A shindyk által elérhető részen persze ebből semmi sincs, ugyanolyan fórumtagok, mint a többi.
  Kissy apránként rakta csak össze, hogy miért hárítják el köszönettel a felkínált segítséget, boldogulnak vele ketten is, egyszerű feladat, nem kell hozzá több egér. Az elkészült szövegeket nemegyszer megnézték többen is, mielőtt közreadták, és megesett, hogy egy-egy szót kicseréltettek a szerzőkkel, de később már rájuk bízták teljesen. Az alkotás folyamatában viszont nem fogadtak el segítséget, és Kissy végül rá is jött, hogy miért. Mert igazi Jerry-precizitással dolgoznak, ahol tévedésnek nincs helye, ezért gondosan ellenőrzik az anatómiai pontosságot. Alaposan. Többször is. Amikor a gyanúja bizonyossággá vált, elkapta Vanessát az egyik hétvégéjükön a franconville-i kertben a nagy füleinél fogva és színvallásra kényszerítette.
  – Persze – nevetett a kislány, s nekitámaszkodott egy fának. – Csak nem gondolod, hogy Nimby leírna bármit a Fokhagymán, ami nincs alaposan ellenőrizve? Egyből lebuknánk. Minden részletnek utána kell járni.
  – Milyen részletnek? – követelte Kissy.
  A mikró ábrándosan sóhajtott.
  – Anatómiai.
  – Minden egyes említésükkor?
  – Okvetlenül. Hátha elfelejtünk valamit.
  Elnevették magukat. De volt még valami, amit Kissynek mindenképpen tudnia kellett.
  – Dehogyis – felelte a kislány rosszallóan. – Majd ha eljön az ideje.
  Kissy megpróbált legalább annyira rosszallóan nézni vissza rá, de tudta, hogy Vanessa rengeteget gyakorolta ezt az arckifejezést Macskával.
  – Nimby maholnap tizenhat éves – közölte szigorúan. – Te is…
  Itt egy pillanatra elakadt. Igen, ő is. Tavasszal betölti a tizenhatot. Döbbenet. Kiskölyök volt, amikor megismerte.
  – Te is annyi leszel. Tizenhat. Egéremlékezet óta együtt vagytok. Mire vártok még?
  – Hogy eljöjjön az ideje – felelte Vanessa rendíthetetlenül.
  Kissy nem azért volt egér évek óta, hogy ne tudja, mi most a teendője, és gondolkodás nélkül meg is tette volna, ha valaki más áll ott és néz rá ezzel a nyugodt, derűs magabiztossággal. De Vanessát nem lehet megverni.
  – Mégis mit gondolsz, meddig lehet egy fiút várakoztatni?
  – Nimby nem „egy fiú”. Nem szerettem volna bele, ha átlagos lenne, már a csapatba se került volna bele. Egyikünk sem átlagos. Nimby sokkal különb az átlagos fiúknál, és várni fog, ameddig kell. És meg is kap mindent, amire egy fiú vágyhat, azt az egyet kivéve.
  Kissy tűnődve sodorgatott egy fűszálat. Úgy érezte, ez nem ilyen egyszerű. Nem lehet ilyen egyszerű.
  – Soha nem volt köztetek vita erről?
  – Soha, és amíg ő a fiú és én vagyok a lány, nem is lesz. Anya már hat-hét évvel ezelőtt megmondta, hogy ebben csak a lány dönthet, itt nincs egyenlőség, mert ez biológia.
  – Nem is ismerted hat-hét éve.
  – De Niala igen, szamár. Neki mondta. Persze később nekem is, de addigra Nialától is hallottam. Egyébként Nimby egyáltalán nem annyira szexmániás… illetve… legalábbis ebben az egyben nem.
  Kissy riadtan próbálta megfékezni izgága füleit. Aha, gondolta. Szóval más dolgokban viszont igenis szexmániás. Ez nem meglepetés, sokszor látta, milyen álmos reggelenként a két kisegér. Ők is ilyenek voltak valaha Martinnel… azóta annyi változott, hogy ők már felsőbb osztályba léptek.
  Csak Vanessa ne lenne ennyire makacs.

Idén nem szerveztek semmi különöset a téli szünetre. Természetesen mind mennek Beaulieu-be, Elkéék is, anyáék is, róluk még nem tudni pontosan, hogy mikor szabadulnak el az üzlettől, lehet, hogy csak az utolsó pillanatban. De jönnek. Mindenki ott karácsonyozik és szilveszterezik, újév napján pedig elmennek egy pizzériába és elejtik a hagyományos újévi zsebtolvajt. A zsebek legalábbis ragaszkodnak hozzá, hogy van ilyen hagyomány, pedig csak egyszer fordult elő. És különben is. A Jerry egyre nagyobbra tör. Eleinte taxival jártak, aztán lett mikrobuszuk, aztán még egy, motorjaik, görkorcsolyáik, légi járműveik, jövőre saját holdbázist is építenek. Eleinte csak olyan shindyket kaptak el, akik disznóságokat írtak gyerekeknek, aztán gyerekrablókat meg még maffiózókat is, és legutóbb olyan gyerekeken segítettek, akiket semmilyen shindy nem bántott. Folyamatosan bővül az eszköztáruk és a tevékenységi körük is. Úgyhogy ha az újévi vadászatot hagyománnyá akarják tenni, akkor nem állhatnak meg zsebtolvajnál, most már legalább autótolvajt kell fogni újév reggelén. Jövőre pedig rablót.
  Vanessa úgy tervezte, hogy a szünetben elmennek és megnézik a gyárat, ami most már az övék is, és a két ünnep között is működik. S ha már Cannes-ig elmentek, nem fordulnak vissza, meglátogatják Pi apját és nagyapját. Úgyszintén a szünetben megépítik a Popcorn-gépet és péppé verik a helyi bokszbajnokot. Ugyanis alig várja, hogy kiállhasson ellenük, persze nem bokszolni, hanem Jerry-módra verekedni, mert azt még nem ismeri, de sokat hallott róla. Nem lesz könnyű feladat, mert a gyorsaságával lett bajnok, nem azzal, hogy háromszáz kilót nyom és csigalassú, az ellenfeleit meg egyszerűen letaglózza. Dehogyis. Hatvanöt kilót nyom, váltósúlyú bajnok, és nagyon gyors. Persze él négy egér is Beaulieu-ben, akikkel kiállhatna, de az utcán akadtak össze és beszélték meg. Dátum nélkül, mert nagyon elfoglalt.
  A szünetben végre esznek Vanessa-féle macaront és esetleg szusit is. Nimby készít egypár bővítést a felület programjához, Chantal új fejezetet ír a regényéhez, a zsebek pedig végre csinálnak mindenkinek egérfüles hajpántot, már eltervezték a módját.
  De hát a dolgok ritkán történnek úgy, ahogy a kisegér eltervezi. December elsején Benjamin Duvalt autóbaleset érte, elég komoly sérüléseket szenvedett, várhatóan hetekig kórházban lesz és hónapokig munkaképtelen. Kissy akkor hallotta a nevét életében először, amikor Niala közölte a csapattal a hírt.
  – Benjamin személyes problémáival majd foglalkozik a családja – mondta –, de az üzletre már nem jut energiájuk, meg nem is értenek hozzá. Az étterem rengeteget hoz, és háromnegyed része a miénk. Nekünk kell továbbvinni, illetve találni valakit, aki megteszi.
  Kissy föltartotta két ujját.
  – Vállalhatunk egypár műszakot… felszolgálni, mosogatni mi is tudunk…
  – Egérfüles hajpántban! – vágta rá Françoise lelkesen. – Óriási reklám lesz!
  – Szamarak vagytok – felelte Niala fejcsóválva. – Az alkalmazottak nem ültek ott Benjaminnel a kocsiban, semmi bajuk, dolgoznak. Üzletvezetőre van szükség, nem pincérre. De mindenki, akit ismerek, be van táblázva.
  – A nővérem – mondta Nimby olyanformán, mint aki csak hangosan gondolkodik.
  – Marie? – kapta föl a fejét Niala. – Látod, ez jó ötlet. Fölhívod?
  – Persze, holnap az első dolgom lesz.
  – Á, nem kell már holnap! Most azonnal hívd föl.
  Kissy nem is emlékezett már, hogy hívják Nimby nővérét, hiszen soha nem találkozott, nem beszélt vele. De jellemző, hogy Niala tudta. Nimby tehát fölhívta Marie-t, de az üzleti tárgyalásos részét átengedte Nialának, aki négyszemközt beszélt vele. Kissy tudta, hogy egy D’Aubisson rábeszélőképessége mellett a kérdések formálisak, Marie-nak valójában nincs választása. Ezért nem is lepődött meg, amikor Niala visszatért és közölte, hogy Marie vállalta a dolgot, elvégre helyettesnek lenni Belleville-ben és vezetőnek Antibes-ban nem egészen ugyanaz a kategória, a megbecsülés szempontjából sem, hát még anyagilag. Tizennyolcadikán érkezik, az ünnepi hajtást már ő irányítja.
  – De addig nekünk kell megoldanunk. Egyelőre én járok be suli után és próbálok értelmesen nézni a számítógépre.
  – Több mint két hét – mondta Jennifer.
  – Lesz az három is, Marie-nak is kelleni fog a segítség, mire belerázódik.
  – Ez némiképp átformálja a szünetünket – jegyezte meg Martin.
  – Át, de ha van erre az időre kisfülű vagy fületlen jelöltetek, csak szóljatok.
  Kissy eltűnődött ezen. Kétségtelenül érdekes látásmód. Ha ők tizenegyen a nagyfülűek, akárcsak Suzyék és Macska, a családtagjaik pedig a kisfülűek, akkor a muglik fületlenek? De hisz nekik is van fülük. Másrészt viszont kétségtelen, hogy amikor a zsebeket egérré fogadták, akkor is elhangzott, hogy még nincsen fülük. A fül őnáluk rangjelzés, a csapathoz tartozás jelvénye, két változatban: kis fül vagy nagy fül, farkincával. Farkinca csak a nagy fülhöz jár. És ebben az értelemben voltaképpen Macska is kisfülű, hiába van akkora nagy neki.
  Fölpillantott. A nappaliban ültek Martinnel egy-egy netbook előtt, Macska pedig az ablakpárkányon aludt, ezt a helyet nemrég fedezte föl magának. Csak egy fehér kupacnak látszott, amiből kimered két hatalmas háromszög.
  – Kissy?
  – Mivammá?
  – Arról beszéltünk, egérke – mondta Vanessa türelmesen –, hogy amíg Niala éttermet vezet, egy-két egér majd bemegy hozzá, társaságot szolgáltat neki és segít, amiben tud.
  Kissy bólintott. – Remek ötlet. Elsőnek te menj.
  – ?…
  – Kialakíthatod az új étlapot, hiszen tömérdek receptet tudsz kívülről.
  – Azokat ő is tud.
  – De ő nem ér rá fogásokat válogatni, mert azt intézi, hogy meglegyenek a hozzávalók.
  Niala tűnődve bólintott.
  – Mondasz valamit, egérke.

A következő napokban nem sokat tudtak beszélni a D’Aubisson lányokkal, ők suli után azonnal indultak Antibes-ba. Sofőrnek valamelyik helybeli barátjukat kérték fel, mert Angélique hol itthon temetkezett a munkába, hol Svájcba utazott Georges-zsal, Pi úgyszintén dolgozott mint gyermekpszichológiai szakértő, a panzióbelieknek is volt dolguk elég, és persze bőven akadt fájós fogú ember is. Úgyhogy Beaulieu szinte elérhetetlenné vált, legalábbis ritkán kaptak választ egy-két óránál hamarabb, és akkor is csak sietősen, rövidre fogva. Mindenesetre annyit megtudtak, hogy a két lány egyesített leleményessége az étteremben is jól beválik. Benjamin a körülményekhez képest jól van, a felesége nagyon szépen megköszönte a testvérek segítségét, de Vanessa csak annyit felelt, hogy övék a többségi tulajdon, ők többet veszítenek, mint Benjamin, ha befuccsol az üzlet. Ami jól hangzik, de tényszerűen nem igaz, és nem csupán azért, mert nekik kevesebbet jelent a haszon hetvenöt százaléka, mint Benjaminnek a huszonöt – de valójában nem az övék a hetvenöt százalék, egész pontosan D’Aubissonék közvetlenül egy centet sem kapnak a haszonból. Az egész a családi konzorciumé, amit még kevésbé rázna meg az étterem tönkremenetele, ott ez már végképp nem tétel. De nem a pénz számít. Benjaminen kívül még nyolcan dolgoznak ott, hárman közülük Mario barátai, akik tényleg csak ebből élnek. Niala egyik nap ugyan megjegyezte, hogy az étterem ügyei annyira rendezettek, hogy szerinte az is elég lenne, ha a séf napjában egyszer leülne a számítógép elé – de hozzá is tette, hogy nem kockáztathatnak és nem kísérletezhetnek, tönkretenni valamit sokkal könnyebb és gyorsabb, mint rendbe hozni.
  Niala első üzletvezetői döntése az volt, hogy Benjamin fizetését ugyanúgy folyósítja, mint eddig, ő pedig ingyen dolgozik, baráti segítség csupán. Vanessa se kért fizetést. Kissy sejtette, hogy ő akkor is visszautasította volna, ha a nővére felajánlja neki. Arra sokszor van módja, hogy kifejezze szeretetét és háláját a család iránt, de ritkán jut alkalma a konzorciumért is tenni valamit, pedig annak köszönheti a jómódot, amiben négy éve él.
  Mario hetente kétszer-háromszor elment Antibes-ba, ennél gyakrabban nem tudott, de a távolból is próbált segíteni. Megmondta például, hogy mekkora forgalomnövekedésre számíthatnak az ünnep közeledtével, napokra lebontva. Ezek az adatok megvoltak az étterem számítógépében is, de a lányoknak nagyon sok időbe telt volna kihámozni. Ez pedig fontos, mert nincs szörnyűbb egy étterem számára, mint az a vendég, aki éhesen távozik, mert kifogytak a készletekből. Isabelle néni főleg jótanácsokkal segített, amiket az étterem szakácsai is meg tudtak volna mondani, de nekik azért mégiscsak főzniük kellett elsősorban. Isabelle néni már nem dolgozik, viszont óriási tapasztalata van, amit meg tudott osztani a gyerekekkel telefonon, s meg is tette, de azt nem vállalta, hogy Antibes-ba utazzon. Azt mondta, nem azért ment nyugdíjba, hogy aztán újrakezdje. Ha a gyerekek elfuserálják az éttermet, akkor esetleg odamegy, bár akkor már úgyis mindegy – ha meg nem fuserálják el, akkor minek menne?
  Kissy gyanította, hogy a néni hozzáállása komoly adag önbizalmat adott a lányoknak, és volt egy olyan érzése, hogy a néninek éppen ez volt a célja.
  Nekik északi egereknek az első dolguk volt megnézni az éttermet, ahogy megérkeztek a partvidékre. Beaulieu-ben még nem is jártak, a reptéren berakták a cuccukat a kocsiba és irány Antibes.
  Az első, amire Kissy fölfigyelt, ahogy bedugta gombszerű orrocskáját az ajtón, a patikai tisztaság volt, és rögtön tudta, hogy ez nem akármilyen tisztaság, ezt Isabelle néni honosította itt meg, ez ugyanaz a tisztaság, ami a panzióban is van, a D’Aubisson-villában is, sőt ami azt illeti, Vaucressonban is és mindenütt, ahol a takarítást egér végzi. S egy csöppet sem lepődött meg, amikor a kamrában ábécérendben találta a hozzávalókat.
  Persze hogy beengedték őket a konyhába és az éléstárba, semmi értelme nem lett volna kényeskedni a rágcsálók miatt, amikor pont ugyanilyenek vezetik az éttermet. Úgyse fognak éppen most ellenőrzést tartani, és különben is, a két üzletvezető fantasztikus rátermettségével és magabiztos tudásával együtt annyira átkozottul kiskorú, hogy semmiféle ellenőrnek nem jut eszébe a füleiket méricskélni. A vendégekét meg végképp nem. Persze ha bajba kerülnének, amiért mindenféle képesítés és engedély nélkül vezetik a helyet, akkor lesz ügyvédi segítség meg ami kell.
  Amikor beléptek, egy pincérlány sietett eléjük, végigpillantott rajtuk és azonnal megkérdezte:
  – Jó napot. Nem tudják, ki rendezte A házibulit?
  – Sophie Marceau! – vágta rá kórusban a nyolc kisegér.
  A lány mosolyogva bólintott és elkalauzolta őket a különterembe, ahol egy óriási asztal állt, legalább húsz székkel.
  – Foglaljanak helyet, máris szólok a főnököknek, hogy itt vannak.
  – Főnökök – dünnyögte Jennifer.
  – Azok – mondta Pi. – Niala már mesélte, első perctől ez ment, igen, főnök, rendben, főnök, azonnal, főnök. Nagyon hálásak nekik, amiért kézbe vették az ügyeket.
  Kissy lelki szemei előtt hirtelen egy szoba jelent meg. Egy ágy volt benne, egy asztal, egy szék, egy szekrény… már nem emlékezett pontosan, csak pár percet töltött ott, négy évvel ezelőtt. Mohi szobája két éven át. Onnan indult – és most főnök egy étteremben, pedig még iskolába jár. Igaz, csak két hétig, de főnök. De Kissy úgy érezte, hogy ez az étterem csak az első hely, ahol Vanessa főnökösködik. Lesznek még többen is.
  Aztán berobbant a kislány, átölelte az ajtóhoz legközelebb állót, Françoise-t, majd sorban a többieket is, és mögötte jött a nővére.
  – Meg kell néznetek mindent – közölte a mikró –, és a legjobb dolgokat okvetlenül megkóstolnotok. Már teljesen beálltunk ünnepi üzemmódra, fantasztikus fogásokat hoztunk ki.
  Végigmentek a nagytermen és benéztek a másik kisterembe, ahol egyelőre nem volt vendég, a nagyteremben volt még annyi üres asztal, hogy ezt fenntartsák egy esetleges rendezvénynek.
  – Van egy esküvőnk tárgyalás alatt – mesélte Niala –, még nem döntötték el az egész ételsort meg mindent, de nálunk tartják, harmincadikán. Akkor persze már nem mi leszünk itt.
  – Nem lepte meg az ifjú párt, hogy veletek kell tárgyalniuk? – kérdezte Kissy.
  – Nem – vigyorgott a mikró. – Az örömapát lepte meg. De csak annyit kérdezett, hogy ugye a szakácsok idősebbek. Mondtam, mindenki az. Akkor megbeszéltünk szépen mindent. Erre gyertek, öltözzetek be.
  A lányok fehér szakácsruhában voltak, s azt húztak ők is az utcai ruha fölé; Kissy tudta, hogy másként akkor se léphetnének a konyhába, ha nem lenne egérszaguk. Azt pedig kár lett volna kihagyni, egy igazi éttermi konyhát, ahol az ő egértársaik a főnökök. Kissy egy egész percig sütkérezett a büszkeségben, amiért ketten közülük már parancsolnak ebben a konyhában, ahelyett hogy a fal mellett surranva próbálnának sajtot lopni, aztán Niala bemutatta a séfnek.
  – Jól nézd meg, mert ő parancsol ebben a konyhában.

Aztán megérkezett Marie, a csapat összeismerkedett vele, elvitték Antibes-ba, és visszagurultak Nizzába. Ráérősen, félórás út, nekik pedig még egy egész órájuk volt. De már nem volt miért maradni, egy csomó mindent megkóstoltak, pocakot pedig nem növeszthetnek. Akkor csak a véletlenen múlik, hogy ki kapja el őket előbb, a shindy vagy a cica.
  Éppen ezért javasolta, amikor a tranzitba értek és látta, hogy van még húsz percük, hogy ne üljenek le egérhusit növeszteni, hanem mozgassák meg az izmaikat. Egy körséta a reptér folyosólabirintusában eltarthat húsz percig. Legfeljebb ha közben megjön Elke, akkor nem a tranzitban ugrik a nyakukba, hanem utánuk megy, neki sem árt meg egy kis mozgás.
  – Az indítványt vita nélkül, egyhangúlag elfogadom – mondta Françoise. – Mostanában túl sok az olyan esetünk, amiket egy ültő helyünkben oldunk meg.
  – Miért, hány ilyen esetünk volt? – csodálkozott Kissy. Elindultak a folyosón.
  – Egy. Letáboroztunk a parkolóban, aztán a hegyen, a helikopterek mozogtak helyettünk.
  – Fölkapaszkodhattál volna az egyikre.
  – Akkor is egy helyben ülök, legfeljebb a fülem csattog a rotorszélben.
  – Szervezhetnénk egy hegymászást – mondta mellettük Jennifer.
  – Vanessa előtt ne mondd – kérte Kissy. – Azonnal megszervezi, aztán letörik a farkincánk a hegyen.
  – No miért?
  – Keményre fagy!
  – Fázós a kisegér – szólalt meg Chantal.
  – Még szép – vágta rá Kissy. – Az ősidőkben ilyenkor már elintéztük az összes téli bevásárlást és elbújtunk a kis föld alatti fészkünkben.
  Látta, ahogy néhány egér összenéz. Büszkén fölszegte fejét és vonult tovább. Igenis tud Nimby kettő lenni, ha kell.
  – Most is meg fogjuk tenni – vigyorgott Françoise. – A panzió lesz a mi téli egérlyukunk, beépített macskával, elhízás ellen.
  – Hát edzőpartnernek nem őt választanám – felelte Jennifer, és könnyed mozdulattal átugrott egy padot. – Felőle olyan kövérre hízhatunk, hogy… hopp, lehet, hogy éppen ez a célja?
  Két perc alatt megvolt a haditerv. Elkével kimennek Antibes-ba, hiszen megígérték neki, aztán hazamennek és több körön át kergetik Macskát a ház körül. Aki elkapja a farkát, jutalomsajtot kap.
  A harmadik percben szólalt meg a shindyriasztás.

Soha még nem volt ilyen fejetlenség a Jerry Alapítvány berkeiben. Egy kis mobiltelefon-üzlet előtt torpantak meg, és átmenetileg fogalmuk se volt, mihez kezdjenek. Elkének még kell tíz perc, és Antibes felé még éppen jó is lenne az irány, de egyszerűen túl messze van, illetve…
  – Nincs is olyan messze – nézte Martin a netbookot. – Négy óra és tizenkilenc perc, vagyis még arra is jut időnk, hogy megmutassuk Elkének az éttermet.
  – De romba dönti az egész napi programunkat – felelte Pi. – Odaküldhetjük a rendőrséget is.
  – Ugyan már, egérke!
  – Mi sose küldünk rendőröket, ha mi magunk is mehetünk – mondta Kissy.
  – Lille-be őket küldtük.
  – Az más helyzet volt!
  – És a polgármester meghívása?
  – Majd áttesszük máskorra – vágta rá Jennifer.
  – Az nem úgy megy, egy ilyen meghívást illik elfo…
  – De hát shindybulit szerveznek! – csattant föl Chantal.
  – Erre tényleg a rendőrség… – szólalt meg Angélique, de a szavai belevesztek az általános hangzavarba. Mindenki egyszerre beszélt.

Kissy: Mi már jóval előbb ott tudunk lenni és csapdát állítani.
  Françoise: Hónapok óta molesztálja őket! El kell kapni!
  Angélique: De értsétek meg, hogy késő éjjel érnénk csak haza!
  Martin: Krokodilt még nem tudtuk lokalizálni, de ha odamegy…
  Jennifer: A rendőrök csak Papafejet tartóztatnák le, nincs idő olyan csapdát szervezni, mint Senlis-ban.
  Pi: Föl kell hívni Castellit, hogy beszéljen az ottaniakkal.
  Chantal: Fölvesszük a többieket és rohanás!
  Kissy: Lehet, hogy többen is lesznek!
  Pi: Az is lehet, hogy…
  Jennifer: Azzal kell kezdeni…
  Martin: Nincs ezen mit…
  Chantal: Amíg itt vitatkozunk…
  Françoise: Terhes vagyok!!!
  Erre nagyon nagy csend lett.

– Na végre – dohogott a zseb. – Elfelejtettétek, hogy nekünk össze kell tartanunk? Tizenegyen vagyunk, és négyen nincsenek itt. Együtt kell döntenünk, az egész csapatnak.
  Kissy lassan megindult feléje.
  – Ha még egyszer így megijesztesz, egérke…
  – Akkor mi lesz? – nevetett a kislány csúfondárosan. – Talán megversz?
  A csapat egy egérként lendült előre, de Françoise megugrott előlük és futásnak eredt. Vágtában kergették vissza a tranzitba, rosszabbat ki se találhattak volna. Elke úgy vágódott a csapat közepébe, mint egy ágyúgolyó, heten nyolcfelé repültek. Amikor Kissyt valaki talpra segítette, egy pillanatig azt hitte, már a kórházi nővérke az. De csak egy idegen nő volt. Motyogott valamit köszönetül, aztán meglátta az aggódó arcokat.
  – Jól vagy? – hajolt hozzá Martin.
  – Aha…
  – Ilyet máskor nem szabad csinálnunk, egérkék – sziszegte Jennifer. – Kissy nem kockáztathat.
  Senki nem szólt semmit. Erre nem is volt mit. Inkább Elkét ölelgették, s közben már a shindytalálkozóról beszéltek megint. Elke tudott róla, s mint kiderült, az Antibes-ban levők is tudtak róla, mindegyiküknek be volt kapcsolva a telefonja. De a riasztás után fél perccel bejött egy hívás éttermi ügyben, azt megtanácskozták, addigra pedig már csak az őrült hangzavart hallották Nizzából.
  Niala fölhívta a polgármestert és elmondta, mi történt. Persze, menjenek csak, volt a válasz, majd átteszik a meghívást másik alkalomra.
  – Ez az! – csattant föl Elke. – Gyerünk megfogni shindyeket, irány D’Artagnan!
  – Perpignan – javította ki Kissy.
  – De az értelemestelenség. Irány! Indulás!
  Húsz perc múlva álltak meg Antibes-ban az étterem előtt.

Arra azért rászántak tíz percet, hogy Elkét is körbevezessék az étteremben, aztán berakodtak néhány doboz szendvicset az útra, és már indultak is. Marie azt mondta, boldogulni fog, menjenek nyugodtan és ne aggódjanak. Úgyhogy a D’Aubisson lányok beszálltak velük a kocsiba és nem aggódtak, ámbár Marie-nak igazából még egyáltalán nem kellett volna munkába állnia, rögtön az első nap, ahogy megérkezett. De úgy tűnt, őt nem zavarja.
  Cannes-ban kerestek parkolót, kiugráltak és kimentek a partra, sétáltak, nézelődtek. Ráértek. Arra nem értek volna rá, hogy Morinék gyárát megnézzék, de persze nem is üzemel, vasárnap van. Aranyvasárnap. Ünnep és pihenőnap, kivéve az éttermet és a rendőrséget. Marie azért jöhetett ma, mert otthon már betanította az utódját és őrá bízta az aranyvasárnapi forgalmat. Castelli pedig azért jöhet, mert nincs más sürgős ügye, és a nem sürgőseket át tudja adni másoknak vagy félretenni holnapig.
  Negyedóra múlva meg is érkezett, az egyik sarkon találkoztak és visszaballagtak a kocsihoz.
  – No meséljetek. Mi a buli?
  – Beérett a termés a Fokhagymán, megyünk szüretelni – felelte Nimby. – Van egy páciensünk, Papafej, aki közölte, hogy hónapok óta csinál mindenféléket a gyerekeivel. Hétéves lány és ötéves fiú. Krokodil és Martalóc beszélgetni kezdett vele, és percek alatt megszerveztek egy komplett szexbulit ma estére. Martalóc a hatéves lányát hozza, Krokodil a négyéves lányát. Papafejet és Martalócot azonosítottuk, de Krokodil IP-címe egy párizsi irodaházba vezet, egyelőre nem tudunk többet róla. De a beszélgetés még tartott, amikor az imént megnéztem.
  – Klassz – felelte Castelli. – És szerintetek én képes leszek megakadályozni, hogy félholtra verjétek a fickókat?
  – Dehogyis – mondta Elke rosszallóan. – Ha hittünk ilyesmit volna rólad, semmit eszünkbe nem jutott szólni neked volna. Még a végén sikerül tényleg megakadályozasz félholtra veréseket, ami nagyon rossz lenne shindy szegényeknek.
  – Ha nem veritek őket félholtra?
  – Persze! Börtönkrankenházban beteg shindyet nem bántik más rabok, de ha rendes börtönbe kerülik, ott nagyon – Elke csettintett a nyelvével – nem szeretik pedofileket. Még sőtebb ha saját gyerekét disznólkodi.
  – Voltatok ti már börtönben? – nevetett Castelli.
  – Igen – vágta rá sok száz kisegér. – Az Alcatrazban!
  – De működő börtönben, rabok között?
  – Ott nem. Sose is. Mindent tudunk szakirodalomból. Fantasztikusan borzalmos dolgokat művelnek shindyekkel rendes rabok, gyilkolósok meg sikamlósok.
  – Sikkasztók – javította ki Kissy szelíden.
  – Aha, lehet úgy is mondani. Három finom shindy lesz jó csemege gyilkolósoknak börtönbele D’Artagnanban.
  – Perpignanban!

– Te jó ég, éppen költöztök?
  Kissy bekukucskált Castelli mellett a kocsiba, mintha nem tudta volna, hogy mi van ott.
  – Persze. Az egész téli szünetet itt fogjuk tölteni, és csak ma jöttünk. Még nem volt időnk hazamenni és letenni a csomagokat.
  A férfi bólintott, beszállt leghátulra és már a füléhez is emelte a telefonját.
  – Jó napot, Castelli hadnagy vagyok Nizzából, a parancsnokkal szeretnék beszélni. Rendben, várok.
  – Előléptettek? – susogta mellette Françoise.
  – Hm?
  – Eddig felügyelő voltál, az alacsonyabb, mint a hadnagy?
  – Ja, nem, az ugyanaz. Régebben felügyelőnek mondták, ma is gyakran használjuk ezt a szót, de hivatalosan hadnagy a rendfokozatom. Igen… jó, akkor kérem, hívjon vissza minél előbb. Köszönöm.
  Mire kiértek a városból, Castelli már vagy egy tucat hívást lebonyolított, nagyrészt más ügyekkel kapcsolatban. Éppen a sztrádára készültek fölhajtani, amikor megkérdezte:
  – Mondjátok, az elektromos csatlakozó szabad? Muszáj lesz föltöltenem a telefonomat.
  – Nálunk nemcsak egy van – nevetett Kissy. – A Jerry kocsijai tele vannak kényelmi berendezésekkel. Itt mellettem van egy nagy elosztó.
  Helyet cseréltek, hogy a rendőr csatlakoztathassa a telefonját és tudjon beszélni.
  – Nagyon klassz. Gondolom, van beépített sajtadagoló meg minden.
  – Az is van – vágta rá Elke boldogan. – Hátizsákokban mindig rengeteg sajtokat cipelünk, ezt a hármat mindig, fegyverek, járművek, sajt. Most eredeti antibikus szemvicseket hoztunk, egérvezetésű étteremnek belőle, fogod összenyalogat mindegyik ujjadat rája.
  – Erről kérhetek fordítást? Mi az, hogy „antibikus”?
  – Antibes-ban van egy éttermünk – felelte Vanessa –, amit egy ideig ketten vezettünk a nővéremmel. Onnan hoztuk az elemózsiát.
  – Értem… Castelli! Nem, ma már nem, egy másik üggyel foglalkozom. Köszönöm.
  A táblák Fréjus felé jelezték a kijáratokat, amikor jelentkezett a főfelügyelő. A perpignani, nem a d’artagnani. Castelli összefoglalta neki az akció lényegét. Azt megmondta neki, hogy a pedofilok este nyolckor találkoznak, de azt nem, hogy hol; a pontos címet még ő se tudta. A három shindy közben rendszeresen kommunikált. Papafej elmondta, hogy nyolc óra előtt nem ér haza, addig hiába is jönnének, sőt veszélyes is, mert bébiszitter vigyáz a gyerekekre. És megállapodtak, hogy itt a fórumon szól majd, ha biztonságos. Mindhárman laptopról neteztek, egyszerűen magukkal viszik és csatlakoznak bárhol, akár Papafej háza mellett a sarkon.
  – Ez baj – felelte Castelli. – Az volt a tervem, hogy amikor Papafej hazaér, lekapcsoljuk és mi küldjük ki az üzenetet a másik kettőnek, hogy jöhetnek. De ha azok ott lehetnek akár a sarkon, akkor ez kockázatos.
  – Hacsak nem vagyunk ott már jóval korábban – mondta Pi. Ő vezetett, úgyhogy négy üléssor volt köztük, de persze a hangrendszer a Citroënben is remekül működött. – Bemegyünk a házba, elkapjuk Papafejet, aztán elküldjük az üzenetet. Papafej nem fog nekik kiordibálni az ablakon, hogy csapda, srácok, mert az az ő büntetését súlyosbítja.
  – Ebben van valami. – Castelli tűnődve tanulmányozta az újabb üzeneteket a laptopján, amit a felület backdoor rendszerével rácsatlakoztattak a Fokhagymára. – De a későbbiektől függ. Ha megállapodnak valami jelzésben, amit nem tudunk utánozni…
  – Ugyan – felelte Françoise –, bármit le tudunk utánozni. A maxi helyesen cincog. Mi két órával előbb ott leszünk, a gyerekeket biztonságba helyezzük, és még arra is bőven jut időnk, hogy kilopjunk minden sajtot a hűtőszekrényből és csináljunk valami köretet. Aztán megjön Papafej, kiütjük a fejét a két füle közül és jöhetnek a srácok. Martalóchoz burgonyát ajánlok, Papafejhez rizst, Krokodilhoz természetesen borsót.
  – Saláta is kell – nevetett Vanessa.
  – Persze, de azt majd úgyis készítesz.
  Castelli közben sokatmondó pillantásokat váltott Kissyvel.
  – Vigyázni kell persze a gyerekeikre – mondta Nimby. – Nem szabad az ajtónyitás pillanatában azonnal rúgni, mert hátha a gyerek jön elöl. Papafej fog ajtót nyitni, akit Pi vagy Cesare személyesít meg.
  – Pi – vágta rá Elke. – Cesare nem tanulta rendőrsuliban, hogy kell beszélni mint fantasztikusan nagyon disznó pedofil, Pinek viszont óriási gyakorlása van. Az most lesz nagyon fontos, kinyiti ajtót, ott áll shindy kicsi gyerekével, akkor le kell hajolsz, megsimogat gyereken a fejecske és mondani neki valami állati disznó szexiset, amit normál pasi nem mond profi Hure képébe se nem az utcasarok nála. Különben shindy gyanúba fog és elinalzik.
  – Hát abban biztos lehetsz, hogy ezt nem fogom megtenni – nevetett Pi.
  – De nem érted, hogy akkor tovarohan?
  – És nem tudjuk őrizni a kivezető útvonalakat?
  – Ja, de…
  – Nem, nem tudjuk – szólalt meg Niala. – A tömb két forgalmas utca kereszteződésében van, az egész környéket le kellene zárni.
  – Pont erre való a Discovery!
  – Kockázatos. Sötét lesz, a forgalomban egykettőre szem elől téveszthetjük.
  Castelli elérkezettnek látta az időt, hogy megköszörülje a torkát.
  – Elnézést, amiért lerombolom a szépen épülő terveket, de egyáltalán nem így fogjuk csinálni.
  – Ha most azt mondja, hogy ez egy rendőrségi akció, kitehetjük a kocsiból? – kérte Françoise.
  – Őrültség lenne – felelte Vanessa. – Hívna egy járőrkocsit, elvitetné magát vele, minket pedig oda sem engedne a célterületre.
  – Hát körülbelül – bólintott Castelli. – Ez ugyanis valóban egy rendőrségi akció, amit a perpignani kapitánnyal ketten fogunk vezetni. Hiába is döntenénk mi úgy, hogy átengedjük nektek. Nincs jogunk hozzá.
  – Akkor tehát hogy csináljuk? – kérdezte sóhajtva Françoise.
  – Nem tudom. Meg fogjuk vitatni a kapitánnyal és majd ő eldönti.
  – Akkor ki kell készíteni egeres terveket igenis – cincogta Elke határozottan. – Kapitännek kell terv, többféle, amiből választik.

De a kapitány csak annyi döntést hozott, hogy átadta az ügyet Legrand felügyelőnek, aki egy fiatal nő volt. Meglehetősen furcsálkodva méregette az irodájába besereglő, kisebb-nagyobb alakokat. Castelli vitte a szót, igazolta magát, bemutatta az alapítványt, röviden ismertette a Fokhagyma működését és elmondta, hogy mire bukkantak. Meg is mutatták a laptopon.
  – Itt tartunk most – fejezte be Castelli a legfrissebb üzenetekkel, amikben Martalóc és Papafej technikai részletekbe bocsátkozott arra vonatkozólag, hogy mit és hogyan lehet ekkora gyerekekkel művelni anélkül, hogy látható sérülést okoznának. – Még van időnk, hogy csapdát állítsunk nekik. Mi az elképzelése?
  Legrand felügyelő hümmögött egy kicsit, aztán Angélique-re nézett.
  – Legyenek szívesek odakint várakozni.
  Az egerek egymásra néztek.
  – Hé, néni – mondta Elke –, ez a miénk bulink. Le nehogy nyúljátok előlünk skalpokat!
  De aztán kisétált velük együtt, s egy negyedórát eltöltöttek a folyosón ácsorogva, mert ülőhely nem akadt. De ültek is eleget az úton. Végül nyílt az ajtó, kijött Castelli és végignézett rajtuk.
  – Nos, megbeszéltünk mindent. Én vezetem az akciót, Legrand felügyelő a helyi erőket biztosítja hozzá. Úgyhogy részt vehettek benne ti is. Nagyjából a ti terveteket fogjuk követni.

Hat óra negyvenkor még jött üzenet Papafejtől a Fokhagymára, továbbra is a gyerekmolesztálás technikai részleteivel kapcsolatban – tehát bárhol is volt eddig, alkalmasint még mindig ott van, és a bébiszitter vigyáz a gyerekekre. Ezért hat óra negyvenkettőkor becsöngetett hozzá Legrand, Castelli, két rendőrnő és Françoise. A zsebet azért vitték, hogy a gyerekeket megnyugtassa. S így persze ők is hallottak mindent.
  – Jó estét. Legrand felügyelő vagyok a rendőrségtől, a társam Castelli felügyelő. Monsieur Gallót keressük.
  – Nincs itthon…
  – Ön madame Gallo?
  – Nem, én csak a gyerekekre vigyázok.
  Fiatal lányhang volt, alighanem korukbeli. Persze hogy a bébiszitter.
  – Rendben. Beszélhetnénk odabent?
  – Kérem… én nem is tudom… miről van szó?
  – Szeretnénk ezt bent megbeszélni, a gyerekek hallótávolságán kívül.
  – Hát… tessék.
  – Köszönjük.
  Bementek, Françoise később elmondta, hogy a konyhába. Madame Legrand tömören és szárazon beszélt.
  – Tudja, hol van most monsieur Gallo?
  – Hogyne, dolgozik.
  – Mit és hol?
  – Sofőr… teherautót vezet.
  Akkor hazudott a lánynak, gondolta Kissy, és egy szemvillanással megbeszélte társaival, hogy ők is ezt gondolják. Papafej az elmúlt órákban több százszor írt, ezt a volán mögül nem tudná megtenni.
  – Hogy hívják magát?
  – Yvette…
  – Nos, Yvette, Gallo úr ma délután biztosan nem vezetett teherautót. Jobb lesz, ha megmondja az igazat.
  – Én csak ennyit tudok. Néha akad hétvégi különmunkája, és akkor én vigyázok a gyerekekre, amióta a felesége kórházban van.
  – Mióta van kórházban?
  – Nyár óta… augusztus vagy szeptember…
  – Mikorra várja?
  – Azt mondta, fél nyolcra hazaér.
  – Akkor maga elmegy?
  – Persze… nem vagyok a szeretője vagy ilyesmi, ha erre gondolnak. Van nekem fiúm.
  – Nem erre gondolunk. Van magánál telefon?
  – Van.
  – Adja át, legyen szíves.
  – De hát… vádolnak valamivel? Elkövettem valamit, le vagyok tartóztatva?
  – Halkabban – intette Françoise. – A gyerekek meghallják és megijednek.
  – Nem vádoljuk semmivel, csak szeretnénk, ha nem figyelmeztethetné Gallo urat. Tud róla, hogy vendégeket vár ma estére?
  – Nem.
  – Két férfit.
  – Nekem nem említette. Talán valami törvényellenesre… készülnek?
  – Igen – felelte Legrand kis habozás után. – Mi pedig tetten akarjuk érni őket itt. Ezért elvisszük a gyerekeket. Magát őrizetbe vesszük, amint mondtam, azért, hogy ne figyelmeztethesse őt. Egy órán belül otthon lesz. Rendben? Öltöztesse föl a gyerekeket és induljunk.
  – De hát hová viszik őket?
  – Van valami rokonuk, akihez mehetnek?
  – Nincs, csak az édesanyjuk, de az ugye…
  – Akkor a városi árvaházba.
  – De… mit követett el Gallo úr?
  Legrand sóhajtott.
  – Higgye el nekem, jobb úgy magának, ha nem tudja.
  – Úgyis meg fogja tudni – kottyant bele Françoise.
  – Ne szólj bele. Majd elmondjuk, amikor jónak látjuk. Igyekezzen, nincs sok időnk.

Hét előtt két perccel a gyerekeket és a bébiszittert beültették egy jelöletlen kocsiba és elvitték. Majd megvizsgálják őket, hogy csakugyan molesztálás áldozatai-e, és Yvette-et is ki fogják hallgatni, hátha tud erről valamit. De a ma este az apa levadászásáról szól, a másik két jómadárral együtt. Még két gyereket kell kiszabadítani, akiket szintén molesztáltak már. Krokodil elképesztő dolgokat művelt már a gyerekével. Kissynek mocorogni kezdett a zsebében a bicskája, ha csak rágondolt. A mikrobuszban ülve nézte, ahogy az utca túloldalán a két gyereket beültetik a kocsiba, aztán a kocsi elhajtott és ők kiszálltak.
  – Gyakori váltással dolgozzunk, egérkék – mondta Vanessa –, hideg van. Mondjuk tíz perc.
  – Rendben – felelte Niala, és bevonultak a házba. Françoise-zal a kapuban találkoztak, ő mostanáig melegben volt, az első őrségben lesz Jenniferrel a közelebbi sarkon. A távolabbin Chantal és Nimby. A maxik a mikrobuszban ülnek, pontosabban Angélique leheveredett az elülső dupla ülésre, hogy kintről ne látsszon, Pi pedig a sötét utastérből figyel. Tizenöt másodperc alatt el tudnak indulni.
  Persze Macska is ott van velük, de ő nem figyel, alszik az utazódobozában.
  Bent a szobában meleg volt és világos, hiszen Papafej itthon van a gyerekekkel, nem lehet sötét. Ellenőrizték, hogy be lehet-e látni az ablakon, és a redőny legalja nem zárt elég jól, ezért egy takarót összecsavartak és az ablakpárkányra tették. A fény kiszűrődik, de nem lehet már belátni. Csak a nappalit használták, a többi helyiségben leoltottak minden fényt.
  Öt egér várakozott a nappaliban, a két felügyelő és hat rendőr. A környező utcákon négy jelöletlen kocsi két-két emberrel, elég messze ahhoz, hogy ha a közeledő shindyk ki is szúrják őket, ne gyanítsanak semmit. Több emberük nem is volt.
  Hét óra tizenegykor Kissy és Niala átvette Françoise-ék helyét, Elke és Vanessa ment a másik sarokra.
  Hét óra tizenötkor egy kocsi lelassított Kissyék előtt, a sofőr megnézte előbb őt, aztán Nialát. Egymástól jó tíz méterre tébláboltak, mint akik nem ismerik egymást. A taszkenek is libasorban hajtják bantháikat, hogy egy esetleges megfigyelő előtt rejtve maradjon erejük.
  A kocsi továbbhajtott.
  Hét óra tizennyolckor Martin jelezte, hogy indulnak váltani, és ugyanekkor megjelent a kocsi újra. Sötétkék Citroën volt.
  – Helló – mondta a sofőr Kissynek. Neki egy pillanat alatt átcikázott az agyán, hogy itt senki nem tudja, hogy ő eredetileg Vaucressonból jött, vagyis ő itt a beaulieu-ieket is képviseli, és nem keltheti udvariatlan hírüket. Tehát visszahellózott.
  – Nem fázol? – Idősebb férfi volt, végül is nyugodtan tegezhette.
  – De – felelte Kissy, mert egy Jerry mindig nyílt és őszinte.
  – Szállj be, elviszlek valami melegebb helyre.
  – Kösz – felelte Kissy, és nem mozdult.
  – Oké, szóval mennyi?
  Kissy kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Két lépéssel a kocsinál termett, az ablakhoz hajolt, és a kezében megvillant egy hatalmas penge.
  – Tűnés, amíg le nem nyisszantom a füledet!
  A pasas belelépett a gázba és villámgyorsan elporzott.

Tíz perc melegedés után, fél nyolckor Kissy megint kint állt a sarkon, most a másikon, Elkével.
  – Én maradnék tizenöt vagy húsz percekig – kérte a zseb.
  – Minek? Lefagy a farkincád.
  – De hátha jönne autós pasi engem is.
  Kissy zsebében megmozdult a bicska.
  – No, gondold csak bele. Kicsi vagyok, nem látszom nagylánnyá. Aki engem szólít pasi, az csak shindy lehet, és máris az orrába…
  – Cssss! Uniform Alpha!
  Elke hirtelen ellépett mellőle és eltűnt egy parkoló kisbusz árnyékában.
  – Uniform Zulu?
  – Echo November. Alpha Mike Alpha Hotel. India Whisky!
  Igen, észak felől valóban egy bajuszos férfi közeledett, aki pontosan úgy nézett ki, mint Papafej, azaz Gallo a lakásukban kirakott családi képeken. Az utca túloldalán jött.
  Néhány pillanat múlva Kissy meglátta a zsebet, amint nyugodt léptekkel ballag a ház felé, olyan tempóban, hogy csak Papafej után érjen oda. Ő lesz az első hátvéd, Kissy a második: ők bukkannak majd föl Papafej háta mögött, ha az menekülni próbál.
  Kissy is elindult ráérősen, jókora előnyt adva Elkének. Amikor egy-egy autó elhaladt köztük és Papafej között, egy pillanatra még meg is torpantak, hogy még nagyobb legyen a távolság. A Jerryre jellemző profi technika, minden ki van dolgozva, nem hibázhatnak.
  Nem is hibáztak. Papafej átjött az utcán, átsétált a ház előtti zöld sávon és becsöngetett. Kissy meggyorsította lépteit, hogy utolérje Elkét.
  – Csókolózási projekt – susogta a fülébe Martin. – Húsz… tizenkilenc… tizennyolc…
  – Gyorsíts – lehelte Kissy a mikrofonba, mert Elke már nem volt messze. A kapun túl már látta a másik sarok felől érkező párost.
  – Hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy, indulok.
  S néhány pillanat múlva nyílt az ajtó.
  – Ó, monsieur Gallo? Izé… mi nem csináltunk semmit…
  – Nem megmondtam – csattant föl Papafej –, hogy nem hozhatja ide a fiúit? Te ki vagy, téged nem is ismerlek?
  – Antoine – mutatkozott be Martin szolgálatkészen –, Antoine Raton. Jó estét, uram.
  Hm, gondolta Kissy. Patkány, mi?
  Már ott álltak négyen a csukott ajtó előtt.
  Papafej horkantott egyet válaszul, s egy pillanat múlva messzebbről csattant a hangja:
  – Yvette, én elég világosan…
  Elhallgatott. Akkor most áll a nappali ajtajában és rengeteg rendőrt lát. Elke határozott mozdulattal benyitott az ajtón.
  – Jó estét, Papafej – csendült Niala hangja, s ugyanekkor a pasas megjelent az előszobában, a kijárat felé tartott, nagyon gyorsan, de Martin gyomron ütötte, aztán tarkón vágta. Gallo elterült a szőnyegen.

A tervnek megfelelően nem vitték ki a shindyt a házból, ez biztos lebukás lenne, ha a másik kettő odakint leselkedik. Bekísérték a hálószobába, két rendőr ment vele.
  – Mi indulunk vissza – nézett be Kissy a nappaliba –, bármikor befuthat az első vendég. Adjátok le az Uniform Sierrát.
  – Még Yankee Uniform van Yankee Tangóig – felelte Nimby, de nyúlt már a gépért.
  – Nem baj. Írd meg, hogy Alpha Foxtrot Uniform Romeo, Alpha November Uniform Golf, Charlie X-ray Uniform India, bánják is ők, hogy mennyi a Yankee Tango! Gyere, egérke, szerzünk még két fogást a vacsihoz.
  Az előszobában jártak, amikor Legrand végre szóhoz jutott. Gyanakvás áradt a hangjából.
  – Mi volt ez a halandzsa?
  – Rám hiába néz, felügyelő – nevetett Castelli –, én sem értem. Saját nyelvük van, rajtuk kívül senki sem tudja, hogy ez a halandzsa mit jelent.
  – Csak megbeszélték – felelte Niala –, hogy a nő elment, a kislány már vetkőzik és ők is részt vehetnek a szexben. A shindyket nem fogja érdekelni, hogy a kitűzött időpont csak félóra múlva jön el.
  Kissy közben kisurrant Elkével az utcára, illetve odáig nem jutottak el.
  – Charlie Delta! – sziszegte a zseb. – Fedezékbe!
  Kissy egy szempillantás alatt eltűnt egy fa árnyékában, tudva, hogy ha a cica pont arról a fáról les rá, akkor édeskevés esélye van. Körülnézett, de egyetlen egeret sem látott, pedig Chantal és Jennifer is idekint van. De ha ő nem látja őket, akkor a cica sem.
  Nem kellett kérdezősködnie, a fülében nyomban megszólalt a kopogás. Két férfi északkeleti sarok felől, egy fa mögött lapulva a ház felé. Kissy a jelzett irányba kémlelt, vigyázva, hogy ne lépjen a lámpák fénykörébe. Bár persze senki sem ismerhetné föl akkor sem, a vastag kötött sapka takarja nagy füleit.
  Délkeleti sarok, két férfi jön – morzézta valaki, nyilván nem a zseb, ha ott volt, ahol Kissy sejtette.
  Négy férfi? – kérdezett vissza. Nem lehet négy!
  Közben óvatosan megkerülte a fát és bebújt egy parkoló kocsi árnyékába.
  Három férfit látok, északkeleti sarok. IP
  Ez lehetetlen, gondolta Kissy, három az egyik sarkon, kettő a másikon, amikor összesen csak kettőt várnak… azaz dehogyis. Akárhány shindy olvashatta Papafej közleményeit! Ellenőrizte valaki, hogy hányan töltötték le az oldalt ma délután? Franciaország összes shindyje láthatta!
  Shindyinvázió! Szóljatok a rendőröknek!
  Kissy már a kerítés tövében járt, látta maga előtt az egyik shindy hátát. És a mozdulatot, amivel a kabátja alá nyúl, aztán kihúzza a kezét. Táti titá, koppantott Kissy villámgyorsan a telefonon, és háromszor megismételte. Táti titá, OU, fegyver!
  Tudta, hogy bent a házban az egerek lefordítják a rendőröknek, és azt is tudta, hogy a két felügyelő kivezényli az embereket az előszobába, a Jerryket beparancsolják a ház valamelyik védett zugába, és megpróbálják rávenni őket, hogy küldjék el az egereket a közelből. És riasztják az autós rendőröket. Ő ezeket tenné Legrand-ék helyében. Szerencsére nincs a helyükben… illetve hogy ez miért szerencse, azt voltaképpen nem tudta. Mert fogalma sincs, mihez kezdjen. Nem lőhet rájuk, még akkor se, ha neki védelmet nyújt a sötétség, azok pedig az ajtó elé érve egyre jobban látszanak. Sejtelme sincs a többiek hollétéről. Valószínűleg a maxik is idekint vannak már, nem a kocsiban, Elke itt lapul a közelben, Jenniferék valamivel távolabb… vagy nem. A sövényen túl az utca fényárban úszik, de ide csak néhány keskeny pászma jut, egyszerűen vaksötét van.
  Ekkor megszólalt Jennifer suttogása:
  – Figyelem, hat ember gyülekezik az ajtó előtt, fegyverük van, mindnek! Kétoldalt a falhoz lapultak… álarc van rajtuk, és rendőrségi… hey! – csattant föl hirtelen, aztán teli torokból elüvöltötte magát: – Mindenki tegye le a fegyvert, kívül is, a házban is rendőrök vannak!

Kissy kiugrott a fa mögül, hogy végre odalásson. Igen, az egyik álarcos éppen az ajtó felé fordult, alighanem be akart csöngetni, és a hátán tisztán látszott a fehér betűs felirat. POLICE. Most megfordult, a hang forrását kutatta, de Jennifer láthatatlan maradt, és Kissy is csak egy homályos folt lehetett onnan nézve.
  A pasas körülnézett, aztán megszólalt hangosan:
  – Itt a rendőrség! Bárki is az, jöjjön elő!
  – Eszünkben sincs – harsant Chantal. – Maguk ott puskákkal hadonásznak. Tegyék el, itt mindenki a jó oldalon áll!
  A kapuban a rendőrök egymásra néztek. Kissy éles fülei léptek neszét kapták el a másik irányból, aztán megszólalt mellette egy hang, jó hangosan:
  – Nem fognak eltenni, félik a sötétben magukat, kislányoktól. Lövöldözik mindjárt fákra, akkor kigyullaszik minden, lesz meleg és világos és fognak már se félni is. Sok szamár rendőrök, ha akartuk volna, már rég ementáli lyukasra csináltuk volna irhabundátokat. Ott álltok a fényben, rólunk láttok semmit is, Zielpunkt vagytok tökéleties.
  Kissy beleszólt a mikrofonjába, de úgy, hogy a kintiek is hallják.
  – Legrand felügyelő, Castelli felügyelő, hallanak engem?
  – Hallanak – volt Françoise válasza.
  – Vezényeljenek az embereiknek, hogy tegyék el a fegyvereket és nyissák ki az ajtót. Ezek idekint tényleg rendőrök, kommandós ruhában, rendőrségi fegyverekkel és rendőrségi bambasággal. Harminc másodpercen belül mind bemegyünk a házba, különben karikába fagyunk. Vették?
  – Cesare azt mondja, vették, intézkednek, a bambaságért majd később számolunk.
  Kissy odakiáltott a kommandósoknak:
  – Nyitják az ajtót, lesznek szívesek nem durrogtatni rendőrökre?
  – Tegyétek el – intett a parancsnok az embereinek. – Úgy látszik, valami hadijátékba keveredtünk.
  Hat egér sétált oda hozzájuk a sötétből.
  – Biztosíthatom, hogy egyáltalán nem játék – közölte Pi –, legalábbis nem volt az, amíg ezzel a ricsajjal el nem riasztottuk a vendégeinket. Így csak Papafej került rendőrkézre, Krokodil és Martalóc eliszkol.
  – Krokodil miatt ne aggódjon – felelte a parancsnok. – Krokodil mi voltunk.

Teljes lett a zsúfoltság Papafej nappalijában és előszobájában, de most már senki nem maradt odakint, muszáj felmelegedniük, jól fel is csavarták a fűtést. A két felügyelő és Véro őrnagy igazolta magát, aztán a kommandósok elmondták, hogy néhány napja bukkantak erre a pedofil fórumra, azóta figyelik. Mármint nem ők maguk persze, hanem a párizsi rendőrség egyik ügyosztálya.
  – Beszélnünk kell Bouriant-nal – szólalt meg Vanessa –, mégiscsak be kell avatni a rendőröket. Most valószínűleg elvesztettük Martalócot e miatt a balhé miatt.
  – Hátha nem – mondta Legrand. – Még nyolc óra sincs, lehet, hogy később jön.
  – Ha én lennék shindy – kapta föl a fejét Nimby –, már régesrég odakint toporzékolnék. Három kislány volt megígérve, négy és hét év között, és fűszernek még egy fiú is.
  – Tényleg – reklamált Elke –, hol van Kiskroki? Krokodilnak négyéves kislányája, őt is kellett volna elhozzátok.
  – Csakhogy nem létezik – felelte Véro.
  – Szegény – sajnálta a zseb.
  – Akkor ki kell mennünk újra – sóhajtott Niala.
  – Hová?
  – Az utcára. Ha Martalóc gyanút fog és megugrik, soha nem kapjuk el a városi forgalomban. Mögötte kell surranni, amikor megérkezik, hogy két tűz közé kerüljön. Mint maguk.
  – Értem – bólintott az őrnagy. – Nos, akkor legjobb, ha mi megyünk ki.
  – A legkevésbé se jó – felelte Vanessa csípőre tett kézzel. – Ha meglátja a kommandósokat, úgy eltűnik, mint könnycsepp a parázson.
  Ezt szépen mondta, gondolta Kissy.
  – Nem látja meg, maguk viszont éppen eleget fagyoskodtak odakint. Jól van, emberek – fordult a csapatához az őrnagy –, változzunk civillé és menjünk.
  Az emberek lekapták magukról a rendőrségi feliratos pólókat, amik alatt vastag téli öltözék volt, a símaszkokat pedig sapkaként húzták a fejükre. A pisztolyokat elrejtette a kabát, más fegyver nem volt náluk.
  – Monsieur Véro – szólt Vanessa a parancsnok után, amikor az már nyitni akarta az ajtót. – Legyenek óvatosak. Sokan járnak az utcán, és ha Martalóc eljön, biztosan elhozza Kismartalócot is. Szóval a fegyver legfeljebb fenyegetésre szolgálhat, rendben?
  Az őrnagy kicsit lehajtotta a fejét, láthatóan udvarias szavak után kutatott, amikkel a kislány értésére adhatja, amit ilyenkor egy rendőrtisztnek el kell mondania. De megelőzte egy másik rendőrtiszt, Castelli.
  – Ne fáradjon vele, őrnagy úr. Mi a nizzai kollégákkal ezt már sokszor megpróbáltuk, de nem ment. Egyszerűen a fejükbe veszik, hogy ezek az ő ügyeik és a hatóság csak azért van jelen, hogy őket kiszolgálja. Jobban jár, ha rájuk hagyja.
  Véro lemondóan megcsóválta a fejét és kinyitotta az ajtót.
  – De hiszen – mondta Françoise józanul – ezek tényleg a mi ügyeink. Mi csináltuk titi ti tátitát és mi derítettük föl ezeket az India Whiskyket. Persze megengedjük, hogy itt legyetek, hisz minél többen vagyunk, annál jobban szórakozunk, de…
  Az ajtó becsukódott.

Amikor legközelebb kinyílt, az előszoba üres volt és sötét. Nyolc óra húsz perc volt, Martalóc érkezését Véróék már két perce jelezték, csak nem Jerry-kódnyelven. Vele volt a lánya, pontosabban egy apró alak, akiből a kabát, sapka és sál alatt nem láttak semmit.
  A csengetésre Françoise dugta ki az orrát a gyerekszobából.
  – Nyitva van!
  Az ajtó kinyílt, Martalócot az utcai lámpa ellenfényében látták kirajzolódni az ajtókeretben, egy sebtiben elhelyezett telefonról, amely az előszoba végéből egyenesen odalátott. A gyerekszobából kiszűrődő fény valamelyest megvilágította a magas férfit és a mellette álló gyereket, piros kabátban.
  A többi helyiségben teljes sötétben lapult rengeteg egér és rendőr.
  – Ki vagy? – kérdezte Françoise, akiből csak a feje látszott az ajtóból.
  – Meghívásra jöttem.
  – Te vagy Martalóc?
  – Aha…
  – Akkor gyere csak be. Itt vagyunk a szobában.
  Ahogy a shindy megmozdult, hogy belépjen, már látszott a kezében tartott pisztoly. Françoise is látta, és amíg Martalóc beljebb óvakodott, maga mellett terelve a gyereket, ő nesztelenül kisurrant a gyerekszoba másik ajtaján, a hálóba, ahol négy rendőr és három egér őrizte Papafejet, akinek elővigyázatosságból beragasztották a száját. Elke megmutatta neki a kését is, és megígérte, hogy ha megnyikkan, gyorsabban nyisszantja le a fülét, mint ahogy a rendőrök lefognák a kezét.
  Martalóc benyitott a gyerekszobába és óvatosan körülnézett, aztán megdermedt.
  – Dobd el a stukkert – mondta Vanessa hidegebben, mint a kinti fagy. – Nem mondom többször.
  Martalóc eldobta a fegyvert, aztán villámgyorsan hátralökte Vanessát, hogy a kijárat felé induljon, de a mozdulat lendülete megtört, s az üvöltve összegörnyedő férfi majdnem a kommandósok karjaiba esett.

Ahogy leszedték róla a kabátot és a mentőorvos hozzálátott az ellátásához, világos volt, hogy Vanessa kivételesen semmit sem tett a pasas megszúrásáért, teljesen ártatlan a dologban. Martalóc hirtelen hátrafordulva valósággal fölnyársalta saját magát. Az orvos azt mondta, még nem tudja, hogy ért-e belső szervet, de van esély, hogy igen. A veséjét fogják először megvizsgálni.
  A riadt Kismartalócot Niala bekísérte a konyhába, lehámozta róla a kabátot és hozzálátott megetetni és megnyugtatni. Már előzőleg megtiltotta a rendőröknek, hogy ebben megzavarják.
  Elke elérkezettnek látta az időt, hogy szemrehányást tegyen.
  – Látod, Hauptrendőr bácsi, ha lett volna Kiskroki igazi gyerek, akkor most lehetne ő is együtt Kismartalóccal és játszhatnának is. Gyerekek félnek sokkal kevésbé, ha tudnak játszani valamit.
  – De nem igazi – nevetett Véro.
  – Hát ez az! Legközelebb tessék igazi gyerekt hozni shindyvadászós bulira. Mint mi.
  – Közületek ki a gyerek? Mert téged se látlak játszani, és nem tűnik úgy, mintha félnél.
  – Egy Jerry nem fél semmitől! De vagyunk gyerekek akkor is. Csak nem eléggé, négy éve még Vanessa lehetett Mézescsupor, most már csak mi kettőn zsebikék, aztán pár évek és mi se. Borzalmos. De majd kérünk kölcsön apró gyerekkéket csalogítani shindyekt. Mondd, Leutnant Legrand rendőrnéni, Kismartalóct most hazaviszik családjába?
  – Ezt a gyámhatóság fogja eldönteni – felelte Legrand –, attól függ, hogy fennáll-e a további bántalmazás veszélye.
  – Akkor nektek kell kisegér!
  – Ugyan mire?
  – Vanessa csak ránézi családtagokat és megmond, hogy hazud-e. Tökéletes hazudásvizsgátor, de nem villany hajti, hanem iszonyú fantasztikusan finom sajtos szemvicsek, még van a kocsiban, hazafelére. Akkor megyünk is kivallatni családtagokt, jó?
  Villámgyorsan megpördült és indult az ajtó felé, de Jennifer elkapta és meghúzogatta az egyik fülét.
  – Nyugi, egérke. Nem verjük meg a családot, lehet, hogy teljesen ártatlanok.
  – Akkor kérünk utána bocsánat – mondta mohón a zseb –, de kell kiderítünk családi körülményekt Kismarta…
  Jennifer rátette a tenyerét a kislány szájára.
  – Imádnivaló egyébként – nyugtatta meg a helybelieket –, csak ha vért szagol, nem lehet bírni vele. Valaki kutya lehetett a családban.
  – Nem volt meg a napi shindyadagja – mondta Angélique szomorúan. – Nem verhettük meg Krokodilt.
  – Sajnálom – tárta szét a kezét Véro –, de még azt sem tudom, hogy ki írta Krokodil üzeneteit, nem is olvastam őket… és ennek nagyon örülök. Valakik megírták Párizsban, aztán fölhívtak minket és parancsot adtak, hogy jöjjünk ide és fogjuk el a kis társaságot. Nézd a jó oldalát – pillantott Elkére –, senki se bántalmazta azt a kislányt, ööö… Kiskrokit, mert nem létezik.
  Elkének fölcsillant a szeme és lefejtette Angélique ujjait a szájáról.
  – Harry Pottert a nevelőszülőjei rengetegsokszor megaláztak. Egy kis lyuk volt szobájája lépcső alatt. Tudsz te ezt?
  – Hallottam róla. No és?
  – Hát azt tudsz-e, hogy Harry Potter se nem létezik?

Igenis megcsinálták azt a hazugságvizsgálatot. Legrand nem akarta a gyereket elszakítani az egész családjától, folyton az anyukáját és a nagynénijét emlegette, de nagyszülők is voltak, ezért hazavitték rendőrkocsival, és Niala vele ment, minthogy ők már összebarátkoztak. Szépen besétált vele és a rendőrökkel a családhoz és ott állt Legrand mellett, amíg az elmesélte, hogy apuka miért nem fog hazajönni az este. Kissy tudta, hogy Niala vesébe látó tekintete fölmérte a családtagok elszörnyedésének fokát, módját, fajtáját és típusát, és ha a legcsekélyebb gyanú ébred benne, hogy a gyerek bántalmazásában bármelyikük cinkos, akkor szól Legrand-nak és elviszik. De Kismartalóc otthon maradt.
  Ők addig visszamentek a kapitányságra és tanúvallomást tettek. Aztán a rendőrkocsi meghozta Nialát, ő is jegyzőkönyvbe mondta, amit kellett. Mehettek haza.
  – Mindjárt tíz – nézett a telefonjára Françoise. – Elinduljunk vagy keressünk egy szállodát D’Artagnanban?
  – Perpignanban – mondta Kissy szigorúan.
  – Cesarét haza kell vinnünk – felelte Pi –, holnap hétfő, nyilván dolgozik.
  – Belőlem ne csináljatok gondot – felelte a felügyelő –, én csak kérek egy kocsit és hazajutok. De ha ti menni akartok, szívesen vállalom a vezetést.
  – Jó – mondta Vanessa –, lengesse meg a füleit, aki maradni akar.
  Néma csend, az egerek mozdulatlanul álltak a kapitányság folyosóján.
  – Akkor most aki menni akar.
  Azonnal megindultak mind kifelé, lelkesen billegetve füleiket. Kissynek hiányzott már Beaulieu, ahova még kora délután meg kellett volna érkezniük. Egyáltalán nem akart itt maradni a vadidegen D’Artagnanban éjszakára.
  És különben is. Szünet van. Holnap Vanessa elkészíti első igazi macaronját, amit már nem felügyel a tanára. Ha itt maradnak és reggel indulnak haza, délre lesznek otthon, a fél nap elmegy az utazással. Ha viszont most elindulnak, éjjel kettőre otthon lehetnek, persze Vanessa akkor sem alszik sokat, hiszen végre megint mellette van az egere, de reggel már munkához láthat.
  – A hatástalanítást ugye megcsináltátok? – kérdezte Niala, amíg bemásztak a kocsiba.
  – Maradéktalanul – felelte Nimby. – A pácienseink közleményei mind a helyükön, de hiányzik az a rész, ahol Papafej megadta a lakáscímét. Egyébként utánanéztünk, csak négy IP-cím látta a fonalat, Papafej, Martalóc, Krokodil pedig két címről, ugyanabból az épületből. Úgyhogy más nem tudja ezt a házat.
  – Kiskroki – dünnyögte Elke, mialatt kigördültek a parkolóból.
  – Mi van vele? – kérdezte Françoise.
  – Helyes kislány volt. Szenvedett nagyon sokat fantasztikusan gonosz shindy papájáról. Kellett volna kiszabadítani.
  – Oké – felelte Nimby –, majd kidolgozzuk a technikát nemlétező shindyk elejtésére és sosemvolt gyerekek megmentésére, jó?
  – Jó – bólintott a zseb, és boldogan összegömbölyödött az ülésen.
  Kissy csettintett a nyelvével. Jövőre szellemirtást is vállalnak!

Némi halacskába azért belekerül majd ez az út. Macskának nem könnyű éreztetnie a világgal, ha megsértik, hiszen úgyis mindig morcos, de most a szokásosnál is morcosabban meredt rájuk, amikor éjjel kettőkor kivették otthon a dobozból. Kissy bocsánatot kért az egész napos raboskodásért és elmagyarázta neki, hogy négy gyereket kellett megmenteniük, ámbár az egyikük valamivel kisebb veszélyben forgott, mert nem létezett. Macska fütyült az egészre, és épp csak hogy neki nem szegezte Kissy és Vanessa mellének a kérdést, hogy miért nem lehetett őt egy félórás kitérővel hazahozni. Jobb is. Aligha tudtak volna válaszolni, legalábbis olyat nem, amit ő is elfogad.
  Három gyereket mindenesetre kimentettek két shindy karmaiból – ez megéri a kocsiban töltött fél napot, a fagyoskodást a sötétben, Macska szemrehányásait.
  Csodálatos, gondolta Kissy, amikor bement a szobájukba Marie néninél. Tulajdonképpen egyáltalán nem laknak itt, „hivatalosan” csak a panzióban van szobájuk, de egy csomó holmijuk van itt, ebben a szobában, meg a többieknek is a sajátjaikban; Macskán kívül semmit se vettek ki a kocsiból, mégis megvannak a saját tisztálkodószereik, váltás ruha holnapra, minden. És persze meg van ágyazva, Jeanne már megcsinálta, amikor kiderült, hogy éjjel fognak hazaérni. Azért van abban valami nagyon kényelmes, ha az ember húsz méterre lakik egy panziótól.
  Később, sokkal később, az avatóünnepség körüli napokban, Kissy sok mindenre visszagondolt egérségük kezdeti szakaszától fogva, az olyan alkalmakra is, mint ez az éjszaka, amikor Castelli behajtott a villa garázsába, a sok büszke kisegér kiugrált, és már ott várta őket a D’Aubisson és a Girotti házaspár, valamint Jeanne, akinek órákkal azelőtt letelt a munkaideje, de úgy lépett oda hozzájuk és közölte, hogy a szobáikat már előkészítették és nyitottak egyet a felügyelő úrnak is, mintha fényes nappal volna. A panzió éjszaka nem fogad vendéget, soha nem fordult elő, hogy bárkinek a kedvéért éjjel kettőkor fölkeltek és szobát nyitottak volna, csak rendkívül különleges esetben. Ha Castelli csak úgy beesik éjjel és kér egy szobát, csak az ablakon vagy a kaputelefonon szóltak volna ki és küldik el, hiába rendőrfelügyelő; talán egy miniszternek már lenne esélye. De Castelli az egerekkel jött, és Kissy olyan pontosan tudta, mintha Mario írásba adta volna neki, hogy semmit sem fognak felszámítani még a reggeliért sem, a felügyelő a ház vendége ma éjszakára.
  Ilyen dolgok rengetegszer voltak az életükben. Azzal kezdődött, hogy a panzióban soha egértől nem kértek pénzt, hiszen az első nyáron D’Aubissonék vendégei voltak, legközelebb pedig már ők voltak azok, akik elhozták Vanessát. Aztán itt volt Marie néni, aki rendszeresen tölt hónapokat Kanadában, és egyre gyakrabban engedte át nekik a házát erre az időre – később meg már olyankor is, amikor itthon volt. Elférnek. És mindkét épületben egészen nyugodtan ott lehetnek a holmijaik, nem zavarnak senkit.
  De leginkább abból lett ez az egész, hogy a két kis hegyi zsákutca között csupa rokon él, egybenyíló telkeken, amik mind rá vannak kötve a panzió telefonhálózatára és privát biztonsági rendszerére – mert mindenki tagja a konzorciumnak, üzleti ügyeik a rokonságon túl is ezer szállal kötik őket össze. Niala egyszer azt mondta, valami ilyesféle telepet építhetett ki Long Islanden don Vito Corleone, egy elzárt kis közösséget, ahol mindenkit rokoni és üzleti kötelékek kötnek össze, csak persze ott a bűn volt a fő kapocs. A konzorcium tagjainak viszont szigorúan tilos olyat tenni, ami illegális haszonszerzésre irányul, ezt az alapítók húsz évvel ezelőtt írásban fektették le. Ennél már csak egy dolog tilosabb, illegálisan szerzett vagyonnal a konzorciumot kapcsolatba hozni.
  A konzorcium adta meg az alapozást, de ők, Jerry-egérkék tették föl a koronát a műre.
  Persze nekik, alapítványi kisegereknek jószerivel semmi dolguk nem volt a konzorciummal, legfeljebb amikor együtt megvették a Morin-gyárat. Üzlettársak lettek, de konzorciumi tagok nem is lehettek, és ez nagyon is megfelelt nekik. Eszük ágában se volt pénzügyekkel bajlódni. Amikor végül, annyi év után kiderült, mi fogja tökéletessé tenni mindazt, amin addig dolgoztak, Kissy rájött, miért működik mindez ilyen jól. Mert mindent az csinál, aki ért hozzá: az üzleti ügyeket szakemberek intézik, nekik egérkéknek meghagyják a maguk dolgát – és Nimby pedig szép csendesen elvégezte az ő feladatát, amiről ki sem derült, hogy feladat, amíg el nem készült.
  A Jerry első jelentős hozzájárulása a konzorcium gyarapodásához ezen a karácsonyon történt és kétszeresen is Vanessának volt köszönhető, hiszen Jean-Claude az ő apja, és a Morin család gyára hozta össze őket üzletileg.
  Őket egérkéket egy pillanatig sem érdekelte, hogy mit tárgyal Jean-Claude és Mario a karácsony előtti és a két ünnep közötti napokban, sokszor éjszakába nyúlóan, és miért tűnnek el folyton délutánonként, kikkel találkoznak és miről beszélnek. Mario egéremlékezet óta minden munkanap több órát volt távol, főleg a panzió, de gyakran más vállalkozások ügyei miatt is, s az, hogy most Jean-Claude-ot is magával viszi, érdektelen volt Vanessa virágba szökkenő cukrászművészete, a sok vendégeskedés meg a remek edzések mellett. Hiszen aztán úgyis megjöttek és velük egereztek, volt úgy, hogy majdnem hajnalig ültek együtt a villa nappalijában és beszélgettek, az összes kisegér meg a kisfülűek nagy része.
  Amikor aztán Mario bejelentette – huszonnyolcadikán, vacsora előtt az aulában –, hogy Jean-Claude mostantól a konzorcium tagja, ők először nem is értették, azt hitték, hogy a Morin-gyárban szerzett tulajdon eddig is összekapcsolta őket. Mario elmagyarázta, hogy ez a kapcsolat mostantól szorosabb és jövedelmezőbb lesz, Vanessa pedig csendben ült a helyén és világított, fényesebben ragyogott, mint a karácsonyfa. Hiszen ez neki, az ő rokoni kapcsolatainak köszönhető.
  Éppen az övéinek, akinek valaha egyetlen rokona sem volt.

Jean-Claude másnap délelőtt érkezett, fél tizenegykor. Kissy nagyon örült, hogy Vanessáék nem aludtak el a kései fekvés ellenére, no meg annak ellenére, hogy most először alhattak együtt az egerével, hétfő óta. Mégse lett volna jó, ha a vér szerinti apa arra érkezik fényes délelőtt, hogy a vér szerinti lánya még ágyban van a pasijával. Ámbár az is igaz, hogy Jean-Claude aligha tette volna szóvá, annál jobban ismeri a lányát. Évszázadok kellenek, hogy Vanessát valaki igazán megismerje, de a legfontosabb tudnivalók, a „hogyan maradjunk életben Vanessa közelében” hamar elsajátíthatók.
  Már egy hete bejelentkezett mára, de Mario csak annyit felelt, hogy Vanessa apjának nincs szüksége szobafoglalásra, ezért be sem írta a gépbe; egeret pedig csak órákkal később látott legközelebb, addigra el is felejtette, nem szólt. Így mindenkinek meglepetés volt a vér szerinti apa.
  Engedélyt kellett kérnie és előírásos ruhát öltenie, hogy a lánya elé járulhasson, mert Vanessa éppen mély átéléssel keverte a tölteléket, hogy aztán átnyújtsa egyik lelkesen cincogó kuktájának és odamenjen apjához.
  – Szia, Jean-Claude, hogy kerülsz te ide?
  No persze. Apjának csak egyetlen embert szólít, és azt nem Saillynak hívják.
  – Itt fogom tölteni az ünnepeket, a vér szerinti lányommal. Aki – Jean-Claude szimatolt egy kicsit – valami nagyon ígéreteset készít.
  – Amit érzel, az onnan jön – biccentett Vanessa a konyha másik fele irányába. – Ő Geneviève, szakácsnő. Helyettes, Marie ugyanis megbetegedett.
  – Tegnap jött és máris beteg?
  – Dehogyis… tegnap egy egészen másik Marie jött, Nimby nővére, de nem ide, az antibes-i éttermet vezeti… de honnan tudsz te erről?
  – Nézd, eszemben sincs vitatni, hogy D’Aubissonék csodálatos szülők, de ugye belátod, hogy genetikai kapcsolatban nem álltok? Valaki mástól kellett örökölnöd azt a tulajdonságodat, hogy mindig mindenről tudsz.
  A szakácssapka alatt boldogan vibráltak Kissy fülei. Vanessának egy kicsit tátva maradt a szája, aztán bólintott, sarkon fordult, visszament a munkájához, s hátrapillantott az apjára.
  – Ez itt – mutatta – Jennifer kezében eredeti Vama.
  Az apa megszemlélte az edényt, amiben Jennifer odaadóan keverte a masszát.
  – Szép zöld. S mi az a Vama?
  – Vanessa-macaron – felelte az egész konyha kórusban.
  – Úgy van. Ma készül a híres-neves Vanessa-macaron. Már azelőtt híres lett, hogy az első darabhoz hozzáfogtam volna. Ezek itt mindenkinek erről beszélnek – bökött hüvelykjével az asztal felé, ami körül a csapat ült –, és hát kikövetelték, hogy végre csináljam meg. Úgyhogy ma hozzáfogtam.
  Kissynek megdermedt a füle. Ez a kis féladag gyerekegér úgy beszél róluk, mintha kiskölykök lennének, akik kikunyeráltak valami édességet anyutól. Közben meg őnála csak a zsebek fiatalabbak. És meg se lehet verni ezért. Megpróbálni sem érdemes, fél kézzel megveri bármelyik egeret, s közben a másikkal tovább dolgozik a macaronon.
  Reggeli után kezdte, negyed tíz körül. Először a töltelékeket csinálta meg, egész arzenállal, de hát volt kuktája bőven, a maxik is éppen szabadok voltak, sőt Vanni is segített, csak délután dolgozik. Csokikrémmel kezdték: hetven százalékos kakaótartalmú étcsokit, zsíros tejfölt és egy kis mézet kevertek össze kis lángon, aztán hagyták kihűlni és később sózatlan vajat tettek bele. Egy másik adagba méz és vaj helyett vanília és kókuszreszelék került, utóbbit Angélique-nek háromszor kellett ledarálnia Isabelle néni legfinomabb darálójával. A narancshéj se járt jobban, amit a harmadik krémbe tettek, azzal Vanni küzdött, hogy olyan legyen, mint a porcukor.
  Séfjük persze csak pár percet szánt mindenre, egy kuktának kiadta a munkát, s már tovább is haladt. Következtek a vajas krémek. Kissy kapta az elsőt, tojásokat kellett feltörnie és mixerben habosra kevernie a legfinomabb porcukorral, aztán serpenyőben összekeverni finomra darált pisztáciával, közepes lángon, aztán lefedve hűtőbe tennie. Később habosra kevert vajjal elegyítik. Vaníliás, rózsavizes, citromos, levendulás, gyömbéres, kávés, almás-fahéjas, gesztenyés… mire Jean-Claude megérkezett, már vagy egy tucat különféle töltelék volt készen vagy gyártás alatt.
  – Nagyüzem vagyunk, Jean-Claude – magyarázta a séf, végigtekintve a szorgos kuktaseregen. – Az idén végig nyitva leszünk, a szobák felét kiadtuk, és még várunk vendégeket. Akik már itt vannak, azokat megkérdeztük a házi gyártású macaronról, a többség epedve várja. Nem tehetünk eléjük háromfélét. Még akkor sem, ha kétféle töltelék és kétféle héj lényegében négyféle macaront jelent.
  – De a macaronnak két héja van – cincogott bele Françoise –, azoknak muszáj egyformának lenni?
  – Nem, de az ízeknek illeni kell egymáshoz. Ez nem szendvics, amibe bármit belerakhatsz, ez felsőfokú cukrászművészet.
  Kissy csöndesen megállapította magában, hogy Vanessa cukrásztanára egy kissé sznob.
  Kicsi séfjük ezalatt dobozokat szedett elő, az elsőt a konyhapult sarkából, ahova egy jó órája tette.
  – Ez most már lassan föl is melegszik.
  – Ez mi ez? – kukucskált Elke.
  – Ovalbumin, ovotranszferrin és ovomukoid vizes oldata – felelte Vanessa –, de van benne még sokféle adalékanyag. Tegnap reggel csináltuk, mert egy napot hűteni kell.
  – Hogyan ez a vegyszer készítődik?
  – Felütsz egy tojást, szétválasztod, a sárgáját azóta Geneviève elhasználta más dolgokhoz. Tessék, egérke – nyújtott egy másik dobozt a zsebnek –, tudod, mi a dolgod vele, ugye?
  – Persze. Kinyitom, kiugor belőle cica, legyőzöm, fogájaiból nyaklánct a nyakájamba teszem, virágok, lelkendelés.
  – Nagyjából. Ügyelj, hogy egészen finom legyen, ne maradjanak benne szemcsék.
  – Muti, mit kaptál – szólt oda Françoise, míg zsebtársa a darálóhoz masírozott a dobozzal.
  – Mandala – mutatta Elke.
  – Mandula.
  Elke bólintott, szakszerűen munkához látott, és a konyhát megint betöltötte a daráló visítása.
  Mesterük ezalatt hosszúkás dobozt vett elő, amiben rengeteg apró tégely állt. Kissy megismerte, látta már korábban. Ételszínezékek.
  – Zselés színezéket használunk – harsogta Vanessa –, mert semmi fölösleges nedvesség nem kerülhet a masszába.
  Kissy éles fülei ezalatt elkaptak néhány halk szófoszlányt a daráló irányából. Elképesztő, gondolta. Ez a gyerek dumál a mandulákkal, amíg ledarálja őket. Nyilván németül… és alighanem shindykkel hozza őket összefüggésbe. Igaza van, sok minden akad a konyhán, amit érdemes lenne kipróbálni rajtuk.
  A daráló hirtelen elhallgatott.
  – Kész – jelentette be a kislány.
  – Ez kész? – nézett rá Vanessa három méterről. – Épp csak megpörgetted a gépben.
  – De ez ipari daláró, egyből hintőporot csinálja mandalákból, nem?
  – De. De azért csak ellenőrizd szépen. Szitáld át, és a darabokat porítsd újra, jó?
  – Jó! Hátha találok közöttében aranyrögt.
  – Akkor azt hagyd benne – mondta Nimby –, elhíreszteljük, és fölverik az árát.
  – Szó se lehet róla – Vanessa föltartotta orrocskáját –, az én macaronjaimat az ízükért vegyék, ne nyereségvágyból. Ott egy tányér, arra tegyél ki minden nemesfémet, drágakövet, műkincset, amire ráakadsz a darált mandulában, legalább látjuk, mennyire daráltál felületesen.
  A zseb fölkapta a fejét.
  – Dalártam hogyan?! Fületelü…
  – Fe-lü-le-te-sen.
  – Ohne Sorgfalt – nevetett Jennifer.
  Elke döbbenten meredt rá, aztán megint Vanessára.
  – Hát – dünnyögte, visszatérve a munkájához – belőled is lehet még dalárt mandala…

Vanessa előkészítette a mintalapokat. Kissy aggodalmasan figyelte. Egy lapon negyven karikát számolt meg, és a mikró tíz lapot rakott szét a pulton. Négyszáz héj az kétszáz macaron, feltéve, hogy egy sem törik el, nem ég oda, nem esik semmi baja. Ennyi a fél fogukra sem elég.
  De nem szólt. Fenntartás nélkül bízott Vanessában.
  Séfjük egy nagy edényben összekevertette a dalárt mandalát porcukorral, a lehető legfinomabbra, mondta. A tojásfehérjéből nagyon gondosan habot vert egy kicsi sóval, cukrot tett bele, és öt csepp lila zselét. Végül nekifogott macaronálni.
  – Az állaga a legfontosabb az egészben – jelentette ki. – A tojáshabot és a mandalás keveréket teljesen homogénre, csomómentesre kell keverni, és nem lehet se túl híg, se túl sűrű.
  Kissy megbűvölve figyelte, ahogy a kislány gumilapáttal átemeli a keveréket az edény aljáról a tetejére, újra meg újra, szemlátomást pontosan tudva, mit csinál és miért csinálja. Mint mindig és mindenben.
  Amikor elkészült a massza, nyomózsákba töltötte és a mintalapok karikáira nyomkodta, pontosan tartva a méretet. Megütögette, hogy kimenjen belőle a levegő, aztán negyedórát pihentette, addig előmelegítette a sütőt százötven fokra és hozzálátott a következő adag masszához. Negyedóra után betette sülni.
  – Tizennégy perc. Pontosan öt perc múlva egy egér kinyitja a sütőt, kiengedi a gőzt és visszacsukja.
  Elke szalutált, a sütőhöz surrant és elővette a telefonján a stoppert.
  – És ezt majd pénzért adod? – érdeklődött a vér szerinti apa.
  – A vendégeknek igen.
  – Mennyiért?
  – Lássuk csak. Ha Herménél három euró ötösével, a Ladurée-nél kettő negyven… még Lenôtre is megkér érte egyötvenet… akkor legyen nálunk egy euró. Vagyis darabja húsz cent. Majd talán húsz év múlva én is kérhetek három eurót öt macaronért, de ezek csak egyszerű házi macaronok.
  És mégis egy csomó pénzt keresett vele. A négyszáz karikát háromszor is telesütötte, ezerkétszáz macaront gyártott, aminek a felét a vendégek ették meg. Százhúsz darab ötös csomagot.
  De Kissy akkor is biztos volt benne, hogy Vanessa nem lesz cukrász, se szakácsnő, se szállodás. Világéletében magától értetődőnek fogja találni, hogy ha kell, megfőzzön egy ebédet vagy megsüssön egy tortát, és bármikor besegít majd a panzióban – akkor is, amikor már híres lesz és gazdag. Mert az lesz, ezt Kissy világosan érezte. Hogy mi teszi híressé, azt még nem lehet tudni, de nem a vendéglátóipar. És nem is a zene. Hobbiból mindkettőt imádja csinálni, de egyik se lesz a hivatása.

A karácsonyi szünet első része a hobbikról szólt. A macaronnal kezdődött s a Golyócskákkal folytatódott; átmenetileg ezt a nevet kapta a zenei projekt.
  – Azt már tudjuk, hogy a ritmust mi adja – magyarázta Nimby, és egy háromdimenziós rajzot forgatott lassan a képernyőn. – A hosszabb hangok szélesebb lapok lesznek, ezeken a golyó hosszabban gurul, de hangot ad, mert fémből lesznek. Két hang között különböző hosszúságú szünetet tudunk beiktatni, ha változtatjuk a távolságukat.
  – No de a Popcornban állati hosszú hangok is vannak – vetette közbe Jennifer.
  – Állati széles lapocskákkal megoldjuk.
  – Szerintem többször megkerüli az oszlopot egy olyan hosszú hang alatt.
  – Szerintem is. Ezért ezek úgy fognak kinézni, mint csavaron a menet. – Nimby kattintott néhányat, s megjelent egy új henger, hosszan rácsavarodó fémcsíkkal. – A golyó szép lassan legurul körben, és szól a hang.
  – Mindez nagyon szép, egérkék – csóválta a fejét Pi –, de honnan szerezzük be ezeket a speciális lapokat? A xilofonlapok rendben vannak, de ilyeneket nem kapunk a boltban.
  – Xilofonlapokat se, ne aggaszd magad – felelte Vanessa. – Amik nekünk kellenek, azok túl speciálisak, nem tudunk ilyeneket készen venni. Mi magunk fogjuk előállítani őket. Pontosabban Michel Saint-Croix, aki különleges hangszerekkel foglalkozik. A készítésükhöz is ért, és tudja, hogyan lesznek nekünk ilyen lemezeink. De megtervezni és megépíteni nekünk kell.
  – Hogyan? – kérdezte Françoise. – Én el se tudom képzelni.
  – Megoldjuk, egérke. A szünet alatt lesz rá időnk.
  És tényleg lett idejük, ámbár egész csomó mindennel foglalkoztak. Voltak minigolfozni és átmenetileg fölvették a Quijote művésznevet: don Nimby Quijote küzdött meg elsőként a szélmalommal, de csak a negyedikként próbálkozó doña Vanessa Quijotének sikerült először úgy átütni a labdát a forgó lapátok között, hogy a túloldalon egyből a lyukba essen. De nem ő nyert, csak harmadik lett. A második Niala és Kissy holtversenyben, az első pedig Jennifer. Akkor már nem voltak Quijoték, hiszen a szélmalom csak az egyik akadály volt.
  Teniszeztek is, ami alkalmat adott Kissynek megállapítani, hogy Vanessa elképesztő fonák ütései most is elképesztően fonákak, de ha számít rájuk, akkor néha meg lehet birkózni velük. De csak néha. A mikró hat-négyre legyőzte őt.
  Karácsony előtt két nappal már megint dolgoztak.

Kissy végigsétált a folyosón az aula felé, és megakadt a szeme a kicsiken. Az egyik ablaknál álltak és a kertbe bámultak. Odasétált hozzájuk. A zsebek orrukat az üvegre nyomva nézték a kertet. Melléjük lépett és rányomta az üvegre a sajátját.
  Macska beszélgetett odakint Mouchival, alig pár méterre tőlük. Valamivel arrébb pedig Macska Öt üldögélt egy fa tövében, és tűnődve bámult a semmibe.
  – Nem tudnak bejönni – lehelte Kissy.
  – Be tudnak jönni – állította Françoise.
  – Be tudnak – egyezett bele Kissy. – De már reggeliztek.
  – Kicsi egérek nagyon finomok desszert – szólalt meg Elke.
  – Túlerőben vagyunk – felelte Kissy mosolyogva. – Majd védekezünk.
  – Jó. Én Mouchi bal combika kérem, salátável.
  – Ez a beszéd, egérke – nevetett Kissy.
  Álltak, gombszerű orrocskájukat az üvegre nyomva, amíg egyszer csak kiderült, hogy vannak náluk bátrabb egerek is. Odakint sétáltak el a macskák mellett, négytagú csapat, a maxik, Niala és az a belga fiatalember, akit látásból már ismertek. Niala észrevette őket, elmosolyodott és intett nekik. Röviden, hosszan, aztán háromszor röviden, megint hosszan. UV.
  – Gyerünk – mondta egyszerre három kisegér, és egy pillanat múlva odakint voltak. Kissy látta, ahogy az előresiető Françoise-nak a derekára csúszik a keze, és egyetértett, óvatosnak kell lenni, Nialának oka volt, hogy hívja őket. Vagy a macskák veszélyesek, vagy a belga.
  – Érdekes ez az egész – bólogatott éppen a belga. – De az a meglátásom, hogy nem egyesével kellene csinálni… illetve persze de, de akkor is nagy tételben.
  – Akiket tudunk, megfogjuk – felelte Angélique.
  – Persze, ezt értem. Hallottatok már a webkamerás gyerekszexturizmusról?
  – Mi már mindenről hallottunk – sóhajtotta Niala. – Pasik gyerekekkel, weben át, kamerával, pénzért.
  – Pontosan. Azt olvastam, hogy egyedül a Fülöp-szigeteken több tízezer gyerek vesz részt ebben.
  – Hol az van? – tudakolta Elke.
  – Nem tudom a német nevét.
  – Én igen, Philippinen, de tudom akkor se, hol vannak.
  – Nos, valahol Kína partjainál.
  – Ach so. Kösz. De miért?
  – Mert a földgolyót kialakító tektonikus erők oda helyezték őket – felelte Niala türelmesen.
  – Nem! A gyerekek miért?!
  – Pénzért – felelte Pi.
  – Jaaaa…
  – Szóval – mosolygott a belga – arról beszélgettünk a barátaimmal, hogy valamit tenni kellene ezzel a webkamerás turizmussal.
  – Összefogdosni shindyeket – csillant föl Elke szeme. – Kell kislány, webkamera, szoftver, éles kések!
  – Fiú nem jó? – nevetett a belga.
  – Nem. Mi Françoise-zal kislányok, és fiú nincs is a csapatban, elég kicsi.
  – Értem…
  – Nemegyszer használtunk már csaligyereket – magyarázta Angélique. – Sokszor nem is boldogulnánk másképp.
  – Nem kockázatos?
  – De – bólintott Niala. – Éppen ezért minden elképzelhető és el nem képzelhető veszélyre felkészülünk. Ezért volt a hosszas kiképzés, a verekedés, a fegyverek… minden. Nem vállalhatunk kockázatot.
  – Értem. Éppenséggel ami a webkamerás szexet illeti, ott ilyesmire nyilván nincsen szükség, de azért mégse gyereknek való.
  – C-c-c – mondta Elke. – Azt hiszesz, nem láttunk még ronda nagydarab csupasz bácsiat?
  – Azt! – vágta rá Kissy fölháborodottan.
  – Jól van, na. Tényleg nem. De jól hangzik!
  – Egy kicsit tenyerelj a szádra, egérke – kérte Niala. – Szeretném tudni, mit tervez René.
  Elke szalutált és a szájára tette a kezét. Kissy helyeslően megbillegette füleit. A Jerry tökéletes demokráciája mellett fegyelem is van.
  – Még nincsenek kialakult terveim… illetve terveink, persze. Az biztos, hogy a csevegőoldalakon keresgélő pedofilokat le kell nyomozni és bizonyítékot találni ellenük.
  – Dumálni velük – bólintott Kissy.
  – No igen, de valahányszor ezt megpróbáltuk, gyereknek adva ki magunkat, egyből szóba hozták a webkamerát, kapcsoljuk be és örömmel fizetnek. De hát mi nem vagyunk gyerekek, úgyhogy ez nem működött, és így nem is fog.
  – De mi igen – cincogta Elke, aztán gyorsan a szájára tette a kezét megint.
  – No persze, de aligha lenne egészséges ötlet – felelte René. – Valami mást kellene kitalálni.

Később, sokkal később, amikor a hollandok befejezték a projektet és az Interpol megkapta az adatokat, Kissy visszagondolt erre a karácsony előtti percre, amikor egy szeleburdi kislány fejecskéjében megszületett a gondolat, amiből aztán ezer pedofil rémképe vált. Csak utólag vált világossá a pillanat nagyszerűsége, akkor, amikor már hullottak a shindyfejek, vagyis hát gyűltek az adatok. Vagy talán még később, közel két évvel ez után a beszélgetés után, amikor a Youtube egyik zugából rámosolygott a döbbent emberiségre Sweetie.
  Amszterdamban senki sem ismerte az egereket, ez kikötés volt, hogy a nevük sehol sem szerepelhet. Amikor Kissy először látta Sweetie-t, úgy érezte, hátborzongató a szeme csillogása és a kedves félmosoly az ajkán. Mert ez a csillogás és mosoly ezer pedofilnak jelentett rendőröket, izzasztó kérdéseket, fogdát, bíróságot. Semmi sincs, amitől a shindyk jobban félnének, mint a lelepleződéstől, és éppen ezt hozta el nekik Sweetie.
  Ők tizenegyen soha nem lennének képesek ezer pedofilt megfogni, évtizedek kellenének hozzá. Sweetie néhány hét alatt megfogta őket a hamiskás félmosolyával, a csillogó szemével, üde, gyermeki lényével. Kissy sajnálta, hogy nem vehetik föl a csapatba tizenkettedik kisegérnek. Főleg mert Sweetie csak tízéves, akkora, mint a zsebek, amikor kinövesztették a füleiket. Ráadásul soha nem is lesz idősebb.
  Sweetie karrierje ezen a beaulieu-i karácsonyelőn kezdődött egy vörös hajú kislány izgatott, tört franciaságú hadarásával.
  – Hát ha kislányot nem akarod összeengedsz klassz webkamerás távmegerőszakolós shindynek, akkor kell bele webkamerába műkislányot rajzolod. Modern Computer-Technik tudja ilyet. Shindy üli gépe előtt, örülje csupaszos kislánynak webkamera előtt, pedig kislány van csak, webkamera egy szál se, mert kislány nem gépe előtt üli, hanem benne gépben, memóriaterület, hahahaha. Kell műemberke csinálásos szoftver, Vanessa fölhívi George Lucas, ő erről tudja mindent, csak nem szabad hagyni neki elereszt fantázia, mert akkor lesz kislány lila bőre hosszú ormány, három sárga szemmel, shindy olyat nem szereti. Tejeskávé színűje kell bőre, Philippinen szigetkislány, fekete haja, csillogja szemeit és mosolyogi édesen, amíg háta mögött szakállas bácsiak lenyomozik shindy lakócíme és küldik rendőröt, muhahaha. Mire kislány csábvonagolja levenni bugyit, ott is lehet éppen rendőr, ha motor jó, pont lehet úgy időzítsz, hogy rendőr integeti kislány képernyőre, és ott rögtön megbeszélik legújabb shindyes vicceket. Rákattint bilincs, elviszi, shindy egész fogdában sírhatja, hogy rendőr jött egy perccel korábbra és nem lekerült bugyi, milyen édes kislány volt pedig. Ez az, édes, lehet neki neve egyből Sweetie!
  Utólag visszagondolva döbbenetes volt, hogy Sweetie mennyire pontosan olyan lett, amilyennek Elke megálmodta. Mintha René később odaültette volna őt a gép elé, amikor Sweetie vonásait megtervezték. Pedig nem. Miután René hazautazott, egyáltalán nem beszéltek. Ők már csak készen látták Sweetie-t, nem sokkal azelőtt, hogy nekilátott pedofilokra vadászni.
  Az Interpolnál soha nem tudták meg, hogy Sweetie csak két évvel fiatalabb a saját anyjánál.

Anyáék hosszabb magyarázatot is tudtak volna adni, de Kissy beérte a rövidebbel: nem lehet pontosan tudni, hogy mikor készülnek el, de valamennyi időt megtakarítanak a japán cég bevonásával. Az biztos, hogy a jövő év nagy részében nélkülöznie kell őket. Apa emlékeztette, hogy eddig se ők védték meg a macskáktól.
  – Nem hát – felelte Kissy –, éppen hogy az én dolgom lenne megvédeni benneteket, ha most fölbukkanna egy.
  Sejtelme se volt, hogy mindjárt lesz rá alkalma. A bankban még nem, bár tudott volna örülni egy-két bankrablónak, de hát azok csak a filmekben vannak, valamelyikben talán éppen ők fognak rémüldözni tőlük. Itt nem jött bankrabló, apa balra ment, anya jobbra, elintézték az ügyeiket, aztán visszatértek a taxiba és mentek tovább. Anyáék venni akartak egy-két apróságot a családnak, mármint akik a panzióban és környékén várják őket a különböző méretű füleikkel.
  A macska az ajándékboltban jött. Rajtuk kívül csak egy idős házaspár volt odabent, meg az eladó, egy huszonéves csaj. A macska pár évvel lehetett idősebb Kissynél, hímnemű volt, drága bőrkabátban, és ahogy belépett, elővett egy pisztolyt.
  – Oké, kislány – mondta rekedtes hangon az eladónak –, semmi faxni, vili? Csak nyisd ki szépen a kasszát és senkinek sem esik baja.
  Az eladó csak reszketett meg hápogott. Az idős házaspár se volt kevésbé rémült. Anya éppen Kissy mögött volt, őt nem láthatta, de apa arckifejezésén ott volt: „már megint”. Kissy sajnálta, de nem tehetett róla, nem ő hívta ide ezt a srácot… ezt a hülye, ostoba srácot. Mert ebben a pillanatban a rabló körbefordult, hogy mindenkire rámutathasson a fegyverrel, és Kissy meglátta a csövet oldalról. Ostoba tulok. Vanessa holnap libát süt, annak több esze lesz még megsütve is, mint ennek itt. Komolyan ilyen hülyének nézi őt, egy alapítványi kisegeret?
  Odasétált hozzá, ügyet se vetve a fegyverre, amely most már őrá szegeződött.
  – Jó napot, uram – mosolygott a srácra, aki eddig is ideges volt, de most kezdett még idegesebb lenni. – Ön ugye ki akarja rabolni ezt az üzletet?
  – Te ne szólj bele!…
  – Sajnos muszáj, uram. Bizonyára tisztában van a törvénnyel. A rablásnak is megvannak a formaságai. Legyen szíves a pisztoly gyártási számát bediktálni. Másként ugye bárki állíthatná, hogy kirabolták a boltját és felvehetné a biztosítási összeget. Kelleni fognak a személyi iratai, és alá kell írnia egy nyilatkozatot, hogy valóban rabló. Majd a kedves vásárlók lesznek szívesek tanúskodni – intett apa felé, aki ekkor kezdte úgy csóválni a fejét, hogy egész nap abba se hagyta.
  – Mi van?! Ez valami vicc?! – ordított a rabló nagyon idegesen.
  Kissy elnevette magát. – Hát persze. Miért, azt hitted, hogy papírokkal fogunk itt vacakolni? Majd a rendőrségen elintézik a papírmunkát. Persze hogy csak vicc. Ez viszont nem vicc – tette hozzá, átnyúlt a pisztoly fölött és lekevert a srácnak egy borzalmas pofont. Aztán kivette a kezéből a pisztolyt, megfordította, méregette. Jó nehéz volt. – Tanulj meg két dolgot, ha boldogulni akarsz ezen a pályán. Egy. Használat előtt a pisztolyt ki kell biztosítani. – Ezzel a srác mellének szegezte a fegyvert, kibiztosította és elsütötte. – Kettő. A márkajelzést legalább takard le – és megint belelőtt a fiúba –, ha már olyan hülye vagy, hogy airsoft fegyverrel jársz rabolni. Azt hiszed, hogy mi még nálad is hülyébbek vagyunk?
  Az egész tárat beleeresztette a rablóba, a színes műanyag golyócskák lepattantak a kabátjáról és szétszóródtak a padlón.
  – Oké, zsenikém – felelte az, miután magához tért a megrázkódtatásból, és elővett egy kést. – Ez nem műanyagból van, és most kicifrázom a képed!
  Kissy villámgyorsan áttette a pisztolyt a bal kezébe, a jobbal pedig elővette a saját kését.
  – Az enyém nagyobb – felelte lelkesen –, de nem vívhatunk késpárbajt, mert én tudok vele bánni, te meg nem.
  – Igazán? Honnan veszed?
  – Oké, nagyfiú. Versenyezzünk. Tessék az a bonbonos doboz – mutatott az egyikre jó két méterrel arrébb, amerre nem állt senki –, célozd meg és találd el vele.
  A srác ösztönösen odafordult. Kissy legalább nyolcvan százalékra becsülte az esélyt, hogy eldobja a kést, elbüszkélkedik a találattal, és csak aztán jön rá, hogy fegyvertelen maradt. Bár amilyen mulya, van az kilencven is. De még mindig megvan az esély, hogy nem dől be a trükknek és magánál tartja a kést.
  Ezért inkább támadott.

Amikor a padlón találta magát hason fekve, már érezte, hogy valami nem stimmel. A szabályok szerint itt lent a srácnak kellene feküdnie, neki pedig a hátán térdelnie és lökni a fölényes kisegérdumát. Ehelyett ő fekszik a padlón és a srác kezdi lökni a dumát.
  – Tudod, azt tudtam, hogy jó a humorod és úgy ütsz, mint a veszett fene. Arra is számítottam, hogy lepuffantasz, ha a kezedbe kerül a fegyverem. De azt nem gondoltam, hogy birkózásban legyőzlek. Vanessa azt mondta, elég jól csinálod.
  Kissynek gyűrődni kezdett a bőr a homlokán. Ugyanakkor megszűnt a súly a hátán, s egy pillanat múlva a levegőbe emelték és letették a talpára.
  – Bertrand Lapierre. Jól vagy, egérke?
  Apa ekkor lépett melléjük.
  – Ki a fene maga tulajdonképpen?
  – Nialáék régi barátja vagyok. Úgy terveztük, hogy összemérjük az erőnket a szünetben… mostanáig nem jött össze. Hát vettem egy kis előleget.
  – És halálra rémítette az embereket maga körül! – csattant föl apa.
  – Nem egészen… a kisasszonnyal meg volt beszélve. A szüleim előre szóltak neki.
  S akkor már ott állt mellettük az idős házaspár is.
  Voltaképpen nagyon egyszerűen alakult. Bertrand is bevásárolni volt a szüleivel a belvárosban, amikor meglátta Kissyéket az utca túloldalán. D’Aubissonék legalább ötvenezer fotót mutattak neki a csapat összes tagjáról, fölismerte, de a biztonság kedvéért föl is hívta Nialát, hogy egeret látott-e. Kissy középkék dzsekit viselt, a zsebein lila díszítéssel, nem lehetett eltéveszteni. A szülei bementek Chatonék után az üzletbe, és amikor ők éppen nem voltak a közelben, megsúgták a kisasszonynak, hogy mindjárt jön egy rabló, de nem igazi.
  – Én akkor is éppen eléggé megijedtem – panaszolta a kisasszony.
  Bertrand odalépett a polchoz, levett egy nagy doboz csokis marcipánszívet, fölbontotta és gáláns mozdulattal odakínálta a kisasszonynak.
  – Szánom-bánom bűnömet, nem akartam megijeszteni. De tudnia kell, hogy ezeket – biccentett Kissy felé – viszont muszáj megijeszteni, vagyis megpróbálni, ha azt akarom, hogy emberszámba vegyenek. – Miután a kisasszony némileg habozva vett a csokiból, megkínálta Kissy szüleit, Kissyt és a saját szüleit is. – De látja, ő még így se ijedt meg, kiosztott engem, mint valami szamarat.
  – Mert az is vagy – vágott vissza Kissy. – És ha lett volna idebent egy szabadnapos rendőr is, akinek van saját fegyvere?
  – Erre nem gondoltam – ismerte el a fiú.
  – Lehet, hogy verekedni megpróbálhatsz kiállni velünk. De Jerrynek lenni nem annyi, hogy nagyokat ütünk. Ha én akartalak volna így megijeszteni, engem nem lőtt volna le a szabadnapos rendőr, mert én felkészültem volna minden eshetőségre. És azt a baklövést se követtem volna el, amit te teszel most.
  Bertrand már félig fölbontott egy marcipánt, de megállt a mozdulatban.
  – Mi rosszat teszek? – kérdezte halkan, óvatosan körbetekintve, ahogy ők szoktak, mielőtt kisurrannak a fotel alól a hűtőszekrény felé.
  Kissynek megvillant a keze, és egy szempillantás alatt megjelent benne egy csőre töltött Nimbusz.
  – Fölbosszantottál egy Jerry-egeret, de nem írtál végrendeletet – közölte zordonan.

A srác borzasztóan fárasztó volt. Szerencsére nem óhajtotta az összes egérrel kipróbálni az összes fogást és kombinációt, de igenis ismerni akarta őket, és mindenféle módon földhöz akarta őket csapdosni. Kissy már meggyanúsította, hogy a macskák ügynöke, és az ellenállásukat akarja megtörni.
  – De hisz nekem kutyám van otthon, hogy lehetnék jóban a macskákkal?
  Kissy sóhajtott és elégedetten nézte, ahogy a fiú előrelép, lecsap és megragadja Elke vállának hűlt helyét. A zseb egy szempillantás alatt elsiklott mellette, aztán megpördült és rúgott, Bertrand pedig átbukfencezett a fején.
  A zsebekkel képtelen volt elboldogulni, bár ebben a gyorsaságuk mellett annak is lehetett szerepe, hogy nem nagyon merte őket erősen támadni, félt, hogy kárt tesz bennük. Françoise többször is földre küldte azzal a módszerrel, hogy engedte magát megfogni, aztán a megfelelő pillanatban kisiklott, és mire a srác visszanyerte volna az egyensúlyát, már kapott egy rúgást. Elke inkább csak rúgásnyi távolságból csipkedte, szurkálta, aztán a megfelelő pillanatban lecsapott. Ők ketten többször győzték le a helyi bokszbajnokot, mint az ellenfelei összesen, ékesen bizonyítva az elvet, amit még Mohi fogalmazott meg: szabályok nem lehetnek, ha nálunk sokkal nagyobbal verekszünk, győzni kell mindenáron, és elsősorban a tisztességtelen módszerek vannak megengedve.
  Vanessa éppen ezért ezeket alkalmazta. Elég gyorsan kezdett, de jóval a rendes mozgási sebessége alatt, aztán úgy gyorsult föl hirtelen, hogy Bertrand már csak a földön ocsúdott föl, és nem értette, mi történt vele, mert ő nem látott semmit. Pedig hát ő is elég gyors, de Vanessa még gyorsabb.
  Őket miniket, Nimbyt és főleg a maxikat nemegyszer legyőzte, bár volt egy alkalom még a legelején, amikor még nem mérte föl a helyzetet reálisan. Természetesen soha nem verekedett nővel, és esze ágában se volt Angélique-et komolyan megütni. Amikor aztán a lány földhöz vágta, akkor derengeni kezdett neki, hogy az illemszabályokat odakint kell hagynia, és akkor már ő győzött.
  Végül is Pi és Nimby kivételével mindenkinek sikerült legalább egyszer földre küldenie, bár nem egykönnyen. Kissy átlagos eredményt ért el, hatszor terítette le a srácot és nyolcszor maradt alul, de a végén már hordágyért nyivákolt, hogy valaki azon cipelje el a zuhanyozóba.
  Aztán bezúdultak mind az ebédlőbe, és fölfaltak mindent a hatalmas tál ételekből, amikkel Geneviève már jó előre fölkészült. Bertrand végül megköszönt mindent, kezet fogott valamennyiükkel, Vanessának átadott egy összehajtott papírlapot és elégedetten távozott. Kissyt különösebben már meg se lepte, hogy egy csekk volt, tízezerről.

Ingéék csak huszonharmadikán délután jöttek, persze nem kocsival, repülővel, a Szörnyeteget csak nyáron szokták beindítani, a taxi meg egy tonna üzemanyagot megenne idáig. Yves bácsiék és Alexék az eggyel korábbi géppel érkeztek, Ange néni pedig az eggyel későbbivel. A Jerry Alapítvány kisfülűi sorban összegyűltek, és a panziót családtagok serege töltötte meg. Mindenki eljött, akinek egér volt a gyereke, most először még a Clément szülők is, Angélique-nek beletelt némi győzködésébe, mert nem szerettek utazni. Talán soha nem volt még ilyen nyüzsi a panzióban.
  Minden adott volt egy remek karácsonyhoz.
  – Kivéve shindyekt – mondta Elke. – Silvesternacht hívjunk meg Ninót is.
  – Akkor ünnepelni fogunk, nem verünk senkit – csóválta a fejét Niala szigorúan.
  – Mulatság része jól érezed magad, verjed orrba shindyet időnként. Táncol kicsit, süti esz, iddogat, tökön rúg shindy, vissza táncba. Nem így igazi?
  – Nem. Az munka. Ünnepnap nem dolgozunk. Bírja ki az a shindy valahogy megrúgatlanul.

Marie néni nappalijában tartották a szentestét, mert az sokkal nagyobb volt, mint a D’Aubisson-villáé, és a panzió vendégeivel persze nem akartak együtt ünnepelni. Sokan voltak, az összes egérszülő, Pinek a nagyapja is, négy kisfülű tesó (Andreas, Alexander és Henri Schneider meg Marie Blanchard), Ange néni, Jean, Vanni, Girottiék és Marie néni, akinek a válláról az egérhad levette a vendéglátói teendőket, ők gondoskodtak róla, hogy a több mint negyven ember tányérja, pohara sose legyen üres. Időnként rövid telefonüzenet ment a panzióba, ahol rátermett emberekből álló személyzet helyettesítette Jeanne-t és Luigit, és egy perc múlva hozták az utánpótlást.
  Az volt a legjobb az egészben, hogy szilveszterkor is együtt lesznek majdnem mindannyian. Marie-nak akkor dolgoznia kell, ma estére bezárta az éttermet és elengedte az embereket karácsonyozni, de szilveszterkor ez kizárt, óriási forgalomra számítanak. Ange néni csak három napra jött, aztán a többi unokájával pótkarácsonyozik. De a többiek itt lesznek mind.
  Kissynek néha eszébe jutott, mennyire kivételes dolog, hogy az egérséggel ilyen óriási családra tettek szert. Többnyire Vanessa miatt szokott ez az eszébe jutni, akinek azelőtt semmilyen családja nem volt, de kétségtelen, hogy ők többiek is, az egy szem Niala kivételével, magányos egérkék voltak, akik suli után legnagyobbrészt egyedül ültek otthon a net előtt, vagy ők ketten Chantallal például sokat jártak moziba. Niala legtöbbször átment a panzióba, ha előbb végzett, mint a szülei, vagy valamelyik rokonhoz itt ezen a szigeten… igen, ez az, a két zsákutca és a hegyi erdőség által határolt, két tucat háznyi terület olyan, mint egy sziget, ha ők úgy akarják, teljesen el van zárva a külvilágtól. A kertek között átjárás van, meg ott vannak még a pincék is, némelyik ház pincéjéből vízszintes folyosó vezet egy másik ház tetejének magasságában levő kijárathoz, teljesen elrejtve a turisták elől, és mindenütt rokonok vannak, suli után Niala csak sétált két percet és rokonokkal találkozott. De ők többiek nem. Még testvéreik sincsenek, csak Nimbynek, de azok rég felnőttek már.
  S most ekkora családjuk és még sokkal nagyobb rokonságuk van. Már Kissy is ismert mindenkit a közelben lakók közül, tudta a nevüket, egy csomó dolgot róluk, többségüknél azt is, hogy milyen rokonai Claudeléknek. Meg neki. Mert Vanessát itt mindenki Niala teljesen igazi húgának tekinti kezdettől, őket egérkéket pedig fokozatosan fogadták el a lányok tiszteletbeli testvéreinek, és megesett már, hogy Kissyt ugyanolyan „szervusz, húgom”-mal üdvözölte Isabelle néni másodunokatestvére, Juliette néni, mint Blanche-t, akit pólyás kora óta ismer. Valószínűleg azért, mert őt meg pólyás kisegér kora előtt is már ismerte.
  Karácsony két további napja arról szokott szólni, hogy a rokonok végiglátogatják egymást és barátaikat, de őket egérkéket Blanche-ék sose terhelték ezzel, hiszen ők eredetileg Niala baráti köre voltak, nem is ismerték a rokonokat… Ez mostanra megváltozott, már részt vettek fogadásokon Claudelék rokonai, barátai és üzletfelei körében, bár azok nagyszabásúbb, előre megtervezett, meghirdetett rendezvények voltak. Olyan összejövetelen viszont nem voltak még, ahol csak úgy egybegyűlik a rokonság kisebb-nagyobb része, ünnepelnek, beszélgetnek minden kötöttség nélkül. Idén először, huszonötödikén délelőtt Richard bácsiéknál, ahova csak úgy beugrott egy-két rokon, aztán több is, és valaki telefonált Blanche-nak, hogy ugyan jöjjenek már át ők is. Blanche átment, vitte a nagynénjét és a két gyereke közül ötöt-hatot… Később hasonlóképpen elkeveredtek Gérard bácsihoz, és egy alkalommal Kissy éppen Martinnel sétált kettesben, egy szál D’Aubisson vagy Claudel nélkül, amikor az egyik ház ajtaján kinézett egy Pierrot nevű sokadik unokatestvér, fülön fogta őket és már az ajtóból harsányan hirdette, hogy nézzék, kiket hozott, azonnal rejtsék el a macskát. Aztán leültették őket és olyan finom sült halat kaptak, hogy órák múlva is rezgett még a fülük.
  Egyetlenegy dolog hiányzott a tökéletes karácsonyhoz. De hát az ilyenkor nem lehetséges, ők is ünnepelnek, kikapcsolódnak, nem vadásznak gyerekekre, hát őrájuk se lehet vadászni.
  Nem, az idei vadászszezonnak már

De jövőre még több shindyt fognak majd.