Well I’m just outa school
  Like I’m real real cool
  Gotta dance like a fool
  Got the message that I gotta be
  A wild one
  Ooh yeah I’m a wild one
  
  Gotta break it loose
  Gonna keep ’em movin’ wild
  Gonna keep a swingin’ baby
  I’m a real wild child…

Kissy lelkesen táncolt a többiekkel vagy fél percen át, és egy cseppet sem bánta, hogy a körülöttük állók bambán, döbbenten vagy hüledezve néznek rájuk. A srác, akinek a válláról a zene szólt, inkább csak jót vigyorgott. Nagydarab afrikai srác volt, vagyis hogy afrikai amerikai, itt úgy mondják. Egy nagy dobozt vitt a vállán, abból szólt Iggy Pop ősrégi száma, úgy látszik, a friscói vagány srácok nemcsak a legújabb, menő zenét szeretik.
  A gyerekek egy pillanatig éppúgy néztek a táncoló egerekre, mint a járókelők, de aztán ugrálni kezdtek ők is.
  A refrén végére zöldre váltott a lámpa, s ők gyorsan átsurrantak az úttesten. A túloldalon a srác vidáman fölmutatta nekik bal hüvelykujját, és továbbment a zenével.
  Egy órával korábban még nem voltak ilyen lelkesek. Rémültek voltak, kétségbe voltak esve, az életükért reszkettek. Legalábbis ők így érezték, és soha senki nem mondta meg nekik, hogy kívülről milyennek látszottak. Egy bankfiókban történt, valahol a belvárosban, ahol mindenre elszánt fegyveresek fenyegették őket. Ezzel nem is lett volna baj, azért jöttek Amerikába, hogy bankrablót fogjanak, mármint amíg shindy nem akad. De a rablókat egyáltalán nem látták, azokat külön veszik föl, nekik azt se mondták meg, hogy kik lesznek azok. A film címét se, az ilyesmit mindig titokban tartják. Őbelőlük nem lesz több egy képsornál, amint az ablakok előtt sorba állnak, ijedten föltartják a kezüket, aztán lehasalnak, amikor a rabló rájuk förmed, hogy hasra, illetve a gyakorlatban ezt egy bajuszos fickó intése helyettesítette, aki a kamera mellett állt. Azaz még az is lehet, hogy ez a képsor se lesz meg belőlük, mert az egereket, a gyerekeket és mindenféle korú amerikaiakat cserélgetve többször is fölvették a képsort, majd a vágó eldönti, hogy melyiket fogja használni. Az editor. A bajuszos fickót persze megverhették volna, de nála nem volt slukker és semmi cicó.
  Aztán kaptak pár dollárt és kiterelték őket a bankfiókból, aminek csak az a fele létezett, ahol őket lefilmezték, és ott se dolgozott egyetlen igazi bankár se. Bolond filmesek. Kissyék elkapták valami nő panaszkodását, hogy két napja dolgozik ezen a díszleten és még mindig nem jó. Ahelyett hogy kibérelnék egy igazi bankfiók egyik felét.
  Iggy Popnak már csak a távolból hallatszott a hangja, aztán az se, a nagyváros zaja elnyomta. A tizenegy kisegér és társaik elszántan masíroztak San Francisco közepén a Golden Gate felé.
  Vagy a szélén. Az is lehet, hogy éppen távolodva. Kissynek se a helyről, se az irányról nem volt halvány fogalma se. A tulajdonképpeni San Franciscónak csak nyolcszázezer lakosa van, de kilencezer négyzetkilométeren terül el, és ők még egy felet se láttak belőle. Hiszen nem is itt laktak.

Egy kicsi zsákutca végében laktak, három szép nagy villában, úszómedencével. A zsákutca vége kerek terecskévé szélesedett, ahova négy villa kapuja szolgált. A bal oldaliban laktak Thomasék, a következő kettőt bérelték az egereknek, illetve nemcsak nekik, rendszeresen vendégül láttak bennük másokat is. A negyedik egy fiatal ázsiai házaspáré volt, de őket alig látták.
  A környék dimbes-dombos volt, éppen Vanessának való, és az utcalabirintus végén, a sztrádán túl következtek a hegyek. A Szent András-törés itt van egy farkincahossznyira. Már megpróbálták rábeszélni Thomast, hogy szervezzen meg nekik egy kisebb földrengést.
  Földrengést egyelőre nem, de mindenféle érdekes programot szervezett nekik. Illetve ő csak kiadta az utasítást, aztán a titkárnője, Sheila gondoskodott a részletekről. Sheila mászkált velük mindenhová, és intézkedett, ha kellett. De nemigen kellett, boldogultak ők maguk is.
  Volt egy másik titkárnő is, Kim, aki időnként megjelent egy aktatáskával, és olyankor leültek négyesben, Kim, apáék meg Thomas, meg esetleg még egy vagy két emberke. A beruházásban ugyanis anya cége is benne lesz, nemcsak apáé.
  És volt María meg Ramón, anya és fia. María vezette a háztartást, Ramón pedig sofőrködött, ügyeket intézett, mindenfélét. Ők spanyol ajkúak voltak, és teljesen el voltak bűvölve, amikor a buszból kisereglő egerek közül kilépett egy szőke, kék szemű kislány, és az anyanyelvükön köszöntötte őket, sőt ennél többet is tudott. Ők négyen, mert persze Niala is, ezentúl csak spanyolul beszéltek. Kissy gyakorlatilag minden szavukat értette, a provanszál és az olasz jó előtanulmány volt a spanyolhoz.
  Maríának volt férje is, de ő nem volt itthon, később tudták meg, hogy kamionsofőr. Kissy jól látta, ahogy Vanessának megrebben a füle. Hiszen a motoros haverjai között volt, aki Amerikába jött kamionsofőrnek, az is lehet, hogy jó barátok María férjével. De amikor a férj egyik nap hazatelefonált, akkor megkérdezték, és nem ismerte.
  Aztán itt volt Monica, Thomas felesége, aki pszichológus volt és rengetegszer hívták tanácsért, a legváratlanabb időpontokban, csak a forgószél hiányzott meg a repülő tehén. Azért most mégiscsak szabadságon volt és a legtöbb idejét velük töltötte.
  Meg itt volt maga Thomas, aki igyekezett igazi amerikai fapofával viselni az egereket, de olyankor valamelyik mondott valami falrengetőt, többnyire Françoise, akinek az angolsága vetekedett Elke franciatudásával, vagy Elke, aki jóformán semmit se tudott angolul, de azt óriási átéléssel adta elő.
  És itt voltak a gyerekek. Thomas azért hívta meg apát családostul, mert az övé is nagy volt. Dot tizennégy éves volt, Annie tizenkettő, Kate és Matt tíz, Fran pedig nyolc. Teljesen odavoltak az egerekért, a füleiket nézegették, reggelinél versengve kínálták nekik a sajtot, egyszóval tökéletesen elbűvölte őket, hogy kisegerek érkeztek a tengerentúlról.
  Hamar kiderült, hogy Amerikában is élnek macskák, már a második reggelen, amikor szembejött velük egy az utcán, megállt és gyanakvóan nézett rájuk. Ugyanaz a tervrajz, mint a francia, német, svájci, olasz, belga és brit macskák. Puha tappancsok, kígyózó farok, cirmos bunda, nagy, hegyes fülek – azért az övéknél mégse nagyobbak –, s az a hihetetlenül gyanakvó pofi, amit csak macskák tudnak vágni. A gyerekek mintha összebeszéltek volna, úgy húzódtak be a macska és a francia vendégek közé, de Vanessa megállította őket és elmagyarázta, hogy őket nem kell félteni a cicától, meg tudják védeni magukat; egyik bevetésükön Kissyt éppenséggel el is kapta egy, de látják, nem ette meg, itt van épségben. Kissy vidáman integetett, hiszen csakugyan itt volt épségben, és arra az éjszakára gondolt a félszigeten, amikor az a rémületes kiscica megmarta a lábát, s újra látta maga előtt, amint Vanessa belevágja a széket az üvegtáblába.

Valahol a belvárosban járhattak, mert a házak egyre nagyobbra nőttek körülöttük.
  – Nálatok milyenek a házak? – kérdezte Annie Kissytől.
  – Sokfélék – felelte, fölbámulva egy égbe nyúló kolosszusra, és eszébe jutott egy másik égbe nyúló kolosszus. – Egyszer jártunk egy akkora házban, mint ez, egy csomó emeletét végigbarangoltuk.
  – Kerestetek valamit?
  Kissy bólintott. – Egy számítógépet, amelyik elzöldül, ha hozzányúlnak.
  Annie hüledezve nézett rá, de fél méterre tőlük egy San Franciscó-i lakos ebben a pillanatban kezdte közvetlen közelből tanulmányozni Vanessa bokáját, amire a kislány nagyon lelkesen reagált, először csak megsimogatta, aztán egymás nyakába borultak, a helybeli rengetegszer képen nyalta a mikrót, aki jó kiskutyának nevezte. Végül elbúcsúztak, de Vanessának mostantól eggyel több csodálója van ezen a földrészen.
  – Miért? – kérdezte Annie.
  – Cin-cin?
  – Miért zöldült volna el a számítógép?
  – Ja – értette meg Kissy. – Este elmeséljük a víztoronyügyet, jó?

Esténként rengeteget meséltek, de persze négy év egérkalandjaiból olyan sok mesélnivaló gyűlt össze, hogy végigszövegelhetik az egész itt töltött időt. Már megszokták, hogy mindenki hallani akarja az alapítvány nagy shindyvadászatait, s régen kialakították az elveket, amik szerint elmesélik őket. Nevek, személyes adatok nem szerepelhetnek, még nickek és fedőnevek sem. Helyszínek sem. Természetesen egyetlen emailt, csetszöveget vagy fotót sem mutatnak meg senkinek. Nem beszélnek lezáratlan ügyekről, nem említik a maffiás esetüket, és nem szólnak a Fokhagyma létezéséről. Nem mintha bármelyik hallgatójukat shindységgel gyanúsítanák, de az emberek gyakran továbbadják a történeteket, és a Fokhagyma sikere leginkább azon múlik, hogy a Jerryn és Bouriant tábornokon kívül ne tudjon róla senki.
  Kissy néha elgondolkodott azon, milyen jól tudnak ők hallgatni. Eleinte csak annyi volt fontos, hogy védjék a gyerekek személyiségi jogait, no meg a shindykéit is persze, hiszen semmi kedvük pereskedni velük, még csak az kellene. De aztán egyre több titkuk lett. Például a Coligny-villa tulajdonosa nem örül neki, hogy az egyik bérlője egy elrabolt kisfiút rejtegetett a házában, és szeretné, ha erről illetéktelenek nem tudnának. Ahogy a Volpone-villáé se tartja jó reklámnak Lindströmék elrablását. Aztán itt van Delacroix úr, akitől százezer eurót kaptak, kétségkívül a hallgatásukért. De például Solange is megérdemel annyit, hogy ne terjesszék az apja viselt dolgait.
  Rengeteg ilyen titkot őriznek. S milyen érdekes, hogy még a zsebek is mennyire megbízhatóan őrzik a titkokat, kezdettől fogva, pedig ők a legkisebbek és legszeleburdibbak. A Jerry összes titkát ismerik, egészen a kezdetekig, a Sheila-ügyig visszamenőleg, de soha nem fordul elő, hogy elővigyázatlanságból elkottyantanának valamit. Kérkedésből pedig végképp nem, bár a Fokhagyma éppenséggel olyan programozói bravúr, amivel bárki el akarna dicsekedni, de ők hallgatnak.
  Az is szerepel a történetmesélési módszerükben, hogy nem nagyon részletezik a dolog shindys vonatkozásait, főleg gyerekek jelenlétében, mert nem kell kiborítani a szülőket – de annyit igenis elmondanak, hogy mifélék ezek az emberek és mit akarnak, legalábbis vázlatosan, és hogyan lehet ellenük védekezni. Azt remélik, hogy az a gyerek, aki meghallgatta egypár történetüket, már nem száll be idegen autójába vagy nem enged be ismeretlent, ha egyedül van otthon.
  A Best gyerekek biztosan nem mennek már lépre shindynek, és ez a haszna már okvetlenül megvan az amerikai útjuknak. Meg persze valamennyire meg is fogják tudni már védeni magukat, hiszen az edzéseket úgyis meg kell tartani, akkor pedig már bevonták őket is és tanítottak nekik egypár fogást. Mattnek is, hiszen a shindyk a fiúkra is veszélyesek, és különben is, bármelyiküket éri támadás, mindenkinek föl kell venni a harcot.
  A harcot. Ha lenne kivel. De Amerika csendes volt és biztonságos, legalábbis az a része, amerre ők jártak. Tavaly nyolcvanötezer nemi erőszak, háromszázhatvanezer rablás és hétszázharmincezer kocsilopás történt az Egyesült Államokban, Nimby megnézte az FBI honlapján. Shindykről külön nem írtak, és csak tavalyi adatok szerepeltek. Pedig nekik az ideiek kellettek volna. A holnapiak. Hogy hol lesz legalább zsebtolvajlás a közelben!

Nem volt úticéljuk, csak barangoltak San Francisco hatalmas házai között, nézelődtek, a járókelőket bámulták, azok meg közömbösen visszabámultak rájuk. Amerika nagy ország, itt mindenki látott már egeret. Éppenséggel Kalifornia Tom és Jerry szülőföldje, csak nem Frisco, hanem Hollywood. Miki egér messzebbre valósi, Kansas Citybe. Ott működött a Disney-stúdió, amikor megrajzolták.
  A Jerry-stúdió egy parkban nyílt meg, valahol a város közepén. Egy fiatalember állt ott egy állvánnyal, és vázlatokat készített azokról, akik leültek elé. Az egerek egy darabig nézték, továbbmentek és találtak egy papírboltot. Jennifer gondolkodott egy pillanatig, bement és egy vázlattömbbel meg néhány ceruzával jött vissza. A park sarkán csokorba rendezte a Best családot, s pár perc alatt lerajzolta őket, fantasztikus élethűen, ahogy szokta. Mire elkészült, már ott őgyelgett egy-két ember, nézték a rajzot, s az egyik megkérdezte, lerajzolná-e őt is.
  – Sure – felelte Jennifer amerikaiul.
  A pasas az árát tudakolta. Jennifer vállat vont és azt mondta, aláírás nélkül egy dollár, aláírással tíz, de ha csak a családnevét írja rá, akkor százezer. Miért, tudakolta a pasas. Mert akkor ráfoghatja Harrison Fordra, felelte Jennifer.
  Végül öt embert rajzolt le, és keresett ötven dollárt.

És volt saját zenekaruk is, a Best Mice! Már első nap kiderült, hogy a Best gyerekek zenélnek, látták a szobájukban a hangszereket. Dot fuvolázott, Matt és Fran gitározott, Annie és Kate pedig zongorázott, szintin, egy Korg M3-asuk volt. Egy. Négykezest is tudtak rajta játszani, de háromnak mégiscsak kicsi volt. Amikor megmondták, hogy Vanessa is játszik, Thomas kicsit gondolkodott, aztán elvitte őket egy hangszerboltba. Vettek egy egyszerűbb Moog szintit, most majd hárman osztoznak a két hangszeren, amikor meg az egerek elutaznak, mindkét lánynak lesz sajátja.
  Így alakult meg a Best Mice, alighanem az első zenekar a világon, aminek a nevén egy pillanatig se kellett gondolkodni. Aztán amikor játszani kezdtek volna együtt, kiderült, hogy egyetlen közös darab sincs a repertoárjukban.
  Úgyhogy elkezdték tanítani egymást. Vanessa először Bachot tanult tőlük, egy korálelőjátékot, Kissy is sokszor hallotta már. B, g, a, b, d, c, c, e, d, d, g, fisz, g, d, b, g, a, b, c, d, e, d, c, b, a, b, g, fisz, g, a. Ő pedig cserében megtanította őket a Popcornra, hisz mi másra, Nimbyvel az a daluk. Soha senki közülük nem fogja elfelejteni azt a májusi estét.
  De megtanította őket a Magas szőke férfi-zenére is, a, a, a, a, a, gisz, a, b, c, b, d, c, a, gisz, a, e, c, e, a, és megnézték együtt a filmet. Esténként filmeket néztek együtt, főleg francia és olasz filmeket, mert azokat Besték nemigen láthatták még. A Jerry-hálózat közvetítette nekik egy kontinensen és egy óceánon át, kilencezer-négyszáz kilométerről egy Jerry-netbookba, amit csak rádugtak a nagyképernyős tévére és kész.
  Minden adott volt, hogy remekül szórakozzanak. Csak legalább egyetlen árva shindy akadt volna.

Kissy nem ringatta magát ábrándokba. Legalábbis nem nagyon. San Francisco óriási város, de még az ő városuk, Millbrae is épp elég nagy ahhoz, hogy egy shindyt könnyűszerrel elkerülhessenek. Hiszen ha csak a szomszéd utcában jelenik meg, már nem is szereznek róla tudomást. Otthon azért akadnak olyan sok – az ő mozgásigényükhöz képest nem elegendő, de az áldozatok szempontjából tényleg túl sok – shindyre, mert a legkorszerűbb csúcstechnikával keresik őket. De itt nem kereshetik. A Cumulus Facebook-figyelőjét San Franciscóra átállítani nem lenne probléma, de csak franciául ért, no meg ők senkit sem ismernek az itteni hatóságoknál. És hát – itt ők nem egy alapítvány, csak vakációzó tinik, nagy fülekkel.
  – Hey, egérke – tűnt föl Annie a terasz sarkán. Persze hogy egyből eltanulták tőlük ezt a megszólítást, méghozzá franciául, ügyelve a nemekre is. Sourisette – souriseau.
  – Hey – viszonozta Kissy.
  – Már nézlek odalentről egy-két perce. Min töprengsz?
  Kissy sóhajtott és elmondta.
  – De hisz mindennap szoktatok verekedni.
  – Az csak edzés. Egy igazi shindyt elkapni egész más.
  – Jó érzés?
  Kissy elgondolkodott.
  – Hát jó is meg nem is. Először egy frászban vagy, hogy sikerül-e elkapnod, mert az életeddel játszol, ha ő kerekedik fölül. Elég egyszer hibázni… Például amelyikről tegnap meséltünk. Lehetett volna jobb verekedő, lehetett volna nála fegyver, vagy akár láthatta volna az ablakból, amikor átmásztam a falon… vagy akár mindhárom egyszerre. Ha észrevesz engem és túszul ejti a kislányt, mit csinálok?
  – Nem tudom.
  – Én se. De később, amikor ott feküdt az udvaron összeverve, én pedig ügyvédvicceket vagdostam a fejéhez, mert ügyvédnek mondta magát… hát igen, az nagyszerű érzés, amikor ott fekszik előtted legyőzve. Főleg mert idejében érkeztem. Ha elkéstem volna, nem lett volna olyan diadalmas dolog.
  Nem folytatta. Már megfigyelte, hogy Besték szégyenlősek, mint általában az amerikaiak, nem szeretnek ilyesmikről hallani.
  – Nekem úgy tűnik – mosolygott Annie –, hogy ti olyanfélék vagytok, mint nálunk a comic heroes.
  – Kik? – Kissy hirtelen nem ismerte föl a szót. – Ja, képregényhősök. Azok nálunk is vannak. Igen, nekünk általában minden sikerül, hála a Mohi-féle kiképzésnek és a Nimby-féle csúcstechnikának. Egy különbség azért van. A regényhősök bízhatnak a szerzőben, aki mindig kihúzza őket a csávából, de nekünk magunknak kell helytállnunk.
  Nem árulta el a kislánynak, hogy őrangyalaik viszont nekik is vannak – ő már sokszor tapasztalta. Most alighanem valamelyik felhőn lustálkodnak, sajtot esznek és a nagy füleikkel legyezik magukat a kaliforniai melegben.
  Már másnap megtudhatta, hogy tévedett: az őrangyalaik egyáltalán nem vakációznak.

Arra készültek, hogy megnézik az Alcatrazt, s előtte a mólóval szemközt, a Hillstone-ban ebédeltek. Kissy rögtön kiszúrta a halfélét az étlapon, és vöröspisztrángot rendelt cajun módra, brokkolival. A felnőttek üzletről beszélgettek, a gyerekek főleg egeres témákról. Kissy mosolyogva hallgatta őket, amint megtervezik vendégeik másnapi programját. Az étel még nem érkezett meg.
  – Átruccanunk L. A.-be – mondta Matt. – Hollywoodban rengeteg a kaszkadőr, akik tudnak verekedni.
  – Cool – mondta Katie. – Vanessának legalább egy tucat kell, egyszerre. Ott bőven találunk.
  – De csak egyet tudna megverni – vetette ellene Fran. – A többi látja, mi történt az elsővel és mind elszalad.
  Nevettek. Kissy elégedetten nyugtázta, hogy Vanessa rémületes híre terjedni kezd a Csendes-óceán partvidékén is, és tovább figyelte az Embarcadero forgalmát.
  A maffiózók gyalog jöttek. Négyen voltak, fekete álarcban, géppisztolyokkal, és két síró gyereket vonszoltak magukkal. Egy kisfiút és egy kislányt. Röhögtek is.
  Kissy megvárta, amíg egyenesen elé érnek, és a legmagasabbikat pontos, hibátlan célzással torkon lőtte. Az étterem nagy portálüvege millió darabra robbant, s amíg a gengszterek előbb megriadtak a dörrenéstől, majd összeeső társuk után kaptak, addig ő kényelmesen lelőhetett még kettőt. A negyedik azonban a gyerekekre fogta a fegyverét, és…
  – Kissy?
  – Mi van? – kapta föl a fejét riadtan, nem számított rá, hogy belebeszélnek a vérfürdőjébe.
  – Megint elábrándoztál – állapította meg Annie.
  – Én?! – Kissy zavartan az ablakra nézett, ami sértetlenül nézett vissza rá, aztán fölfedezett egy tányért maga előtt. – Én csak a gengszterek…
  – Gengszterek?! – kapta föl a fejét Elke, és egy pillanat múlva Françoise is. – Hol? Mennyi sokan? Fegyverjük van?!
  – Kissy képzeletében – legyintett Vanessa. – Olyan a fantáziája, mint a muranói üveg. Pillanatok alatt bármi kijöhet belőle.
  Kissy lelki szemei előtt megjelent a ló, amint fejével és két mellső lábával kimászik a vakítóan fénylő masszából, és büszke kisegérvigyorral látott hozzá a pisztrángjához. Még soha nem hasonlították a fantáziáját muranói üveghez. Márpedig ha Mahatma Vanessa ezt mondta, akkor úgy is van.

Még volt némi idejük ebéd után, sétáltak egyet a kikötőben. Egész más volt, mint a beaulieu-i part, csupa beton mindenütt, hatalmas térségek, ahol kocsik jártak ide-oda – de mégis megvolt a vonzereje. Mert öt perccel azután, hogy meglátták a vizet, egy kissrác rohant el mellettük, és néhány pillanat múlva az üldözője, aki alig volt nagyobb nála. Elkanyarodott egy kocsi útjából és nekirohant Thomasnak, aki nagyot nyögött és majdnem felborult.
  – Bocsánat, uram! Nem akartam… jól van, uram?
  Thomas bólintott, Kissy pedig sok száz kisegérrel egyidejűleg lódult meg a srác felé, de az már ott sem volt.
  – Oscar Tango! – rikkantotta Nimby, Kissy pedig futtában engedelmeskedett, előkapta telefonját, oda se nézve kapcsolta föl a hálózatra, s máris a fülében volt a hallgató.
  – India Kilo! – jelentkezett be. – Alfa Golf Echo Alfa!
  De egy pillanat múlva már nem volt előtte a gyerek: bekanyarodott egy konténer mögé és nyoma veszett.
  – Papa Romeo Alfa Zulu Uniform Romeo – jelentette Vanessa, Kissy pedig elvigyorodott.
  – Jól van, kispofám – dünnyögte –, most aztán fölveheted a nyúlcipőt.
  Közben futott tovább, mindenhová benézve, de a fiút nem látta. A hely nyüzsgött az emberektől és járművektől, no meg a lehetséges búvóhelyektől.
  Hirtelen elzúgott mellette a Jerry Görkorcsolyás Rohamcsapata, ő pedig leállt, fújt egyet és levette a hátizsákját. Kivette a korcsolyáit, fölcsatolta, s egy pillanat múlva teljes sebességgel… torpant meg.
  A fiú egy asztal alatt lapult, aminek a tetején egy öregasszony mindenféle apróságot árult.
  – Uniform Whisky – mondta Kissy halkan a mikrofonba, mert ez nemcsak várakozást jelentett, hanem azt is, hogy álljatok meg. – Alfa Golf Echo India.
  – Charlie Delta? – kérdezett Niala a veszélyre.
  – Negatív, macskamentes.
  – Uniform Victor.
  Kissy nyugodtan állt a kerekein vagy fél percig, és nézte a fiút, aki háttal ült neki és nem sejtette, hogy figyelik.
  Fél perc múlva odaszáguldott a Jerry, és Kissy intését követve körbevették az asztalt.
  – Buenas tardes, señora – mondta Niala, meg sem kérdezve az öregasszonyt, beszél-e angolul.
  – Buenas – lehetett sejteni valami motyogásból.
  – ¿Usted conoce este muchacho?
  A válasz alighanem az volt, hogy milyen fiút.
  Niala lefelé mutatott.
  – Éste, aquí, debajo de la mesa.
  Az asszonyság vállat vont, ismeri, nem ismeri, mindegy.
  – Akkor jó – mondta Vanessa franciául, és hirtelen behajolt az asztal alá. – Hi, kid. Come out before I cut you in halves, move!
  Kissy vigyorgott, elképzelte, amint Vanessa szakácsi precizitással két egyenlő részre vágja a srácot.
  – Speak – mondta Elke legjobb angolságával az asztal alól kimászó srácnak, aki nemigen lehetett idősebb nála. – Vagy egyszerűn csak nyúljasz a zsebedbele und give back the Brieftaschen.
  – Mit akartok? – kérdezte a srác normális angol nyelven.
  – A tárcát vagy az orrodat – felelte Jennifer. – Válassz.
  – Milyen tárcát… auuuuu…
  – Rögtön kapsz még egyet – ígérte Jennifer. – Pakold ki a zsebeidet, amíg jókedvemben vagyok.
  A fiú vonakodva a zsebébe nyúlt és előhúzott egy tárcát, ami nem is hasonlított Thomaséra. Jennifer megnézte, eltette, nyújtotta a kezét a következőért. A fiú megvonta a vállát, erre akkorát kapott a képére, hogy majdnem felborult.
  – Au – mondta Françoise az ujját dörzsölgetve. – De kemény feje van!
  A srác hüledezve nézett a nála jó két centivel, illetve egy hüvelykkel alacsonyabb kislányra, aztán tétován az asztal alá mutatott. Pár egér benézett, aztán Elke bemászott és kihúzott egy ronggyal letakart papírdobozt, amiből előkerült Thomas tárcája és még három. Martin odalépett a sráchoz, gyorsan megmotozta, aztán adott neki egy pofont. Pillanatok alatt négy egér követte egy-egy továbbival, utolsóként Kissy. A fiú már szédelgett.
  – Öt tárca – öt pofon – oktatta ki Jennifer. – És köszönd meg, hogy nem adtunk rendőrkézre. Egy darabig itt leszünk, azt ajánlom, szívódj fel egy időre. Ha megint meglátunk lopni, nem úszod meg ennyivel.
  Gyereknevelés közben az egerek egyenként levették a korcsolyát és visszacserélték cipőre; most Jennifer is megtette, és elindultak, a hátizsákjaikba rakodva a tárcákat. Kissy hallotta, amint a zsebtolvaj valami szitkot mormol a háta mögött, majd egy csattanás, az összedőlő asztal robaja és az öregasszony rikácsolása, és fordulhatott vissza segíteni, hogy fölállítsák az asztalt és visszarakják az árut. De Elke vigyoráért megérte.
  Tizenegy elégedett kisegér masírozott vissza a Best családhoz, akiket eléggé lehangoltan találtak: Thomas időközben rájött, hogy ellopták a tárcáját, és lekésték a hajót. De a tárca megkerülése jobb kedvre derítette a felnőtteket, a Jerry-pofonok elmesélése pedig a gyerekeket.
  Az Alcatraz helyett beültek a buszukba és elmentek négy címre, leadni a tárcákat. Az egyik helyen nem találtak senkit, bedobtak hát egy cédulát Thomas telefonszámával.

– Hát elég hiperaktívak már, mit mondjak. Reggel a polc tetején találtam kettőt.
  – Melyik kettőt?
  – A fiúkat.
  – És a kiscsaj hogyhogy nem mászott föl velük?! – méltatlankodott Vanessa. – Hol volt?
  – A fészekben az anyjával.
  – Megmagyaráztad neki, hogy ők macskák?
  – Két egér lányom van.
  Kissy jól látta, hogy Vanessa szívfénye éppúgy fölparázslik, mint négy évvel ezelőtt.
  – Magyarázd csak meg nekik, a lányaid úgyis fegyvert hordanak. Amint hazaérek, fölkergetem őket egy fára. Aki nem mászik elég gyorsan, azt fölviszem kézben és otthagyom.
  Kissy nem mert nevetni. Régóta tudta, hogy Vanessa úgy bánik a beaulieu-i macskákkal, mint az alkalmazottaival, és nem is egy lágyszívű főnök. Hogyne lenne képes fölvinni egy hathetes macskakölyköt a fára, ha ettől reméli, hogy az megtanul mászni. Nincs félnivalója, ő maga legalább úgy mászik, mint bármelyik macska.
  Amint Niala megjósolta, Macskának három gyereke született, és tényleg mind macskák lettek. Kismacskának nevezték el őket, az anyjuk után, hiszen az apjukról csak annyit tudnak vagy inkább sejtenek, hogy az is egy macska.
  Kismacska Egy fiú volt, kék. Szürke. Kék! Szürke! Ebben sehogy se tudtak megegyezni, Niala kéknek mondta, Nimby szürkének, és az se segített, hogy Vanessa felajánlotta a verekedést mint kézenfekvő döntési módszert. Nimby laposra verte Nialát, aki továbbra is ragaszkodott a kékhez, aztán másnap ő verte laposra Nimbyt, aki nem engedett a szürkéből.
  Kismacska Kettő volt a kislány, egészen fehér, úgyhogy Niala folyton zajokat keltett a háta mögött, amint kinyílt a fülük, hogy megtudja, rendben van-e a hallása. Macskával is ezt tette, amikor kicsi volt. Egy macskánál nem könnyű hallásvizsgálatot csinálni, mert ha nem reagál, akkor nem tudni, hogy nem hallja vagy csak szimplán nem érdekli. De fontos, mert a fehér macskák gyakran születnek siketen. Kettő reagált a zajokra, úgyhogy rendben van a hallása.
  Kismacska Három is fiú volt, vörös cirmos bundában, fehér papucsokkal. Eléggé hasonlított a két unokatestvérére, akik az ősszel születtek, Macska Hatra és Hétre. Ő volt a legelevenebb, ezért először neki akarták adni az egyes számot, de a kislánynak is, mert hát övé az elsőbbség, de végül rájöttek, hogy a nemzeti zászló színei szerint kell őket sorba állítani. Niala azt mondta, legalább Nimby is láthatja, hogy az a macska bizony kék. Egyik nap fektetésnél sikerült úgy elrendezni őket, hogy a lány a fivérei között legyen, és lefotózták őket mint macskazászlót. Nimby azt mondta, még sose látott ilyen remekbe sikerült zászlót macskából, csak kár, hogy kiszürkült rajta a kék.

Blanche telefonja után tíz perccel csörgött Solange. Óriási dolog, hogy a telefonhívásaikat a Jerryn keresztül intézik, nincs roamingdíj, semmi sincs, továbbra is a Jerry franciaországi számát kell hívni, onnantól minden a neten megy tovább, de nem üti bele az orrát a Skype vagy akármilyen világcég.
  Solange Kissy véleményét akarta tudni.
  – Szóval… szeretné, ha odaköltöznék hozzá.
  Kissy gyorsan becsukta a száját, mielőtt tátva marad.
  – Azt mondja, tényleg szeret és velem akar élni. Azt akarja, hogy tanuljak tovább, ő segíteni fog… kifizeti azt is, amivel nektek tartozom. De persze akkor is, ha nem költözöm hozzá. Lesz két mostohagyerekem, az igaz… bár csak kéthetente egy hétvégére. De majd csak összeszokunk.
  – Egyáltalán ismered már őket?
  – Igen, találkoztunk már. Egyből levették, hogy járunk az apjukkal, nem kiskölykök már. Jól elvoltunk, úgyhogy… hátha működni fog.
  – És tőlem most mit vársz? – tudakolta Kissy, teljesen üresnek érezve az agyát.
  – Nem is tudom… esetleg ha nagyon nagy hülyeséget csinálok, hátha rám szólsz.
  Kissy rájött, mi a teendője.
  – Várj egy percet.
  Körülnézett a ház apró kertjében, de ott csak a zsebek diskuráltak egy bokor tövében. Bent a nappaliban már nagyobb egereket is látott. Fölkelt, besurrant és elkapta Nialát a nagy füleinél fogva.
  – Értem – volt a válasz a rövid ismertetésre. – Szia, Solange. Szóval ha jól értem, azt várod, hogy ha majd balul sül el a dolog, akkor legyen kihez jönnöd a számonkéréssel, hogy miért nem figyelmeztettünk.
  A telefon csak hápogni tudott.
  – Feltűnt már, hogy még nem is ismerjük azt a te pasidat? Hogy mondjunk így véleményt? Nem mintha lenne hozzá kedvem.
  – Hát… eljöhetünk éppen hozzátok, amikor itthon lesztek…
  – Jövő hét utáni hétvégén, legkorábban.
  – Majd megbeszélem vele. Gyakran dolgozik hétvégén, de megszervezzük.
  – Rendben. Cin-cin!

De persze megnézték az Alcatrazt, két nappal később. Nem volt valami szép. Öreg épületek egy öreg szigeten. Vanessának hegyet mászni azért jutott valamicske alkalom, ha csak pár méternyit is, és láttak szarvasegereket az erőmű mellett. Nagyon gyorsan tudnak futni és kitűnő ugrók, innen a nevük, de nem álltak ki a zsebekkel versenyezni, eltűntek az aljnövényzetben. Pedig az ő félig németesített franciával kevert angolsággal, félig mutogatva előadott felhívásukat Fran és Matt lefordította rendes angolra, de a szarvasegerek nem is válaszoltak.
  A börtönt is megnézték, a cellák ugyanúgy voltak berendezve, mint ötven évvel ezelőtt, amikor még működött. A cellákban volt egy ágy meg egy fali polc, könyveknek és tisztálkodószereknek, egy helyütt ki volt téve egy korabeli rajz a cella belsejéről, magyarázattal, hogy minek hol a helye. És az persze szentírás volt. Akárcsak a napirend meg a rengeteg előírás.
  – Ez volt Amerika legkeményebb fegyháza – mesélte Thomas.
  – Nincs összehasonlítási alapunk – dünnyögte Vanessa. – Jó pár fickót rács mögé küldtünk már, de mi magunk még sose jártunk börtönben.
  – Nem is látogattatok még meg egyet se? – kérdezte Dot.
  – A Jerry Alapítvány nem közösködik shindykkel – felelte a mikró. – A legszigorúbb szabályunk, hogy nem tudhatnak meg rólunk semmit.
  – És a bíróságon? – tudakolta Matt.
  – Nem jelenünk meg. Általában egyáltalán nem szerepel a nevünk az ügyekben. Tényleg ronda hely, nem irigylem szegény börtönőröket.
  Kissy összenézett Martinnel.
  – Miért, a rabokat igen?
  – Ők hamarabb szabadultak.

Mindenki azt hitte, az alcatrazi látogatás nem lesz több, mint egy érdekes emlék, néhány fotó meg egy-két könyv az itteni könyvesboltból. Esetleg egy újabb zsebtolvaj, ha nagyon nagy szerencséjük van. Eszükbe se jutott bármi többre gondolni.
  Éppen odakint sétáltak, amikor Kissy halk berregést hallott a háta mögül. Először nem foglalkozott vele, de néhány pillanat múlva megismétlődött, s valami nagy, mozgó dolog libbent elő a háta mögül, balról, nem sokkal a feje fölött. A Jerry-kiképzésen csiszolt villámgyors reflexek most sem hagyták cserben, megpördült, fölugrott és rúgott, csak ösztönösen, célzás nélkül, nem volt rá ideje, de szüksége sem. Telibe találta az objektumot, bár jóformán nem is látta, aztán a derekát megcsavarva talpára esett, mint egy… illetve mint Kissy. Tökéletes rúgás volt!
  – Mi történt? – kérdezték többen is, a társaság megállt, a távolabb levőknek is odacincogtak.
  – Megrúgtam valamit…
  – Azt láttam, egérke – mondta Françoise. – Tökéletes rúgás volt. De mit rúgtál meg? Csak egy villanásnyira láttam.
  Kis kutatással felfedezték az út mentén a fűben. Furcsa szerkezet volt, két propellert ismertek föl, ismeretlen rendeltetésű rudakat, majd arrébb további részeket is találtak.
  – Ez repült – emelte föl Nimby a harmadik propellert. – És nagyjából öklömnyi lehetett.
  – De volt mi? – akarta tudni Elke.
  – Azt nem tudom, egérke.
  – Akkor Nem Azonosított Repülő Tárgy – mondta Angélique –, vagyis UFO.
  – Szent ementáli – motyogta Kissy –, mit tettem az utasaival?
  – Semmit. – Nimby fölemelt valamit a fűből és felmutatta. – Ez egy videókamera. Panasonic… ez a te ufód földi gyártmány.
  Elke odaugrott, a kamerába kukucskált, de Nimby megcsóválta a fejét.
  – Nem működik, darabokra tört. A rúgás ereje se volt kismiska, de ráadásul nekivágta a falnak, úgyhogy… ennek vége.
  – De mi volt?! – tört ki Françoise.
  – Valami repülő jármű, az biztos – mutatott föl Annie egy negyedik propellert.
  Hirtelen meghallották a berregést megint. Kissy ijedten nézett a roncsokra, aztán fölkapta a fejét. A hang a magasból jött.
  Csakhamar meglett a forrása. Apró szerkezet lebegett fölöttük, olyasformán, mint egy helikopter, bár a testét nem lehetett kivenni. Mintha nem is lett volna neki. Magasan volt, nyilván látta már, hogy mit tettek, és nem mert lejjebb ereszkedni.
  – Hahó! – rikkantotta Matt, és kurjongatni, integetni kezdtek a helikopternek. Kissy megint gyorsan kapcsolt, előrántott egy fehér zsebkendőt és lobogtatni kezdte.
  – Mit műveltek ti itt?! – szólalt meg hirtelen egy hang, Kissy riadtában azt hitte, hogy a helikopter beszél. – Mit csináltatok a gépünkkel?!

Megtöltötték az egész kerthelyiséget, annyian voltak. Besték heten, nyolcan a Sky Kids, meg a Jerry tizenegy egere és két kisfülűje, valamint Hagrid. Igaz, ő nem ült asztalhoz.
  Vanessa közölte, hogy mindenki a Jerry vendége, ez része a jóvátételnek, aztán ránézett a pincérlányra és azt mondta, az italok hidegek legyenek, az aprósütit pedig legalább negyven főre méretezve hozza.
  A Sky Kids családi vállalkozás volt, Mike és Bert egy éve alapította. Ők testvérek voltak, és volt összesen négy gyerekük. Igazából még nem ebből éltek, Mike műszerész volt, Bert programozó, a feleségeik is állásban voltak. De a kis cég azért megyegetett.
  Az egerek tűnődve szemlélték az asztal közepére tett helikoptert. Nem is hasonlított azokra, amikben emberek ülnek. Felülről nézve olyan volt, mint egy virág, négy szirommal, amik valami fekete műanyagból voltak, és mindegyiknek a közepében volt egy propeller. A szirmok találkozásánál az irányító elektronika, alatta pedig a kamera. Az, amelyikkel Kissy végzett, másmilyen volt, két rudat illesztettek össze keresztben, azok végeire tették a propellereket.
  Quadkopternek hívták őket, mert négy rotorjuk volt, de a Sky Kidsnek trikopterei is voltak. Gyártották és forgalmazták őket, programokat fejlesztettek hozzájuk, és időnként filmezést is vállaltak velük. Most éppen családi kirándulás keretében megnézték az Alcatrazt felülről, ahonnan kevesen látják, de most a kopter negyedórás filmet készített, csak épp egy rúgással végződik.
  Az egerek sosem hallottak ezekről a gépekről, még Nimby se, pedig népszerű sport világszerte. Nemcsak abban különböznek a hagyományos helikoptermodellektől, hogy más a formájuk és több a rotorjuk, hanem hogy kamera van rajtuk, amivel filmezni tudnak a levegőből. A Sky Kids videószemüveget is használ hozzá, amivel a gép irányítója úgy látja a világot felülről, mintha ott ülne a gépen. Csimpaszkodna, gondolta Kissy, a kamera a gép alján van, és éppen akkora, mint egy kisegér. A többiek közben egy laptopon követhetik a repülést. Kollektív műfaj, az irányítónak amúgy is szüksége van még egy emberre, hiszen a szemüvegben semmit se lát a világból.
  – És olyan érezés, mint repülsz? – kérdezte Elke, meg se próbálkozva az angollal. Felváltva tolmácsoltak neki.
  – Igen, olyan. Majd kipróbálod. Folyton emlékeztetned kell magad, hogy nem te vagy a magasban, csak egy kis gép. A segítő azért is kell, hogy ne akarj a lábaddal elindulni, amikor a koptert irányítod.
  – De ha kipróbáljam én is, és lees helikó vagy nekicsap kőfalnek?
  – Ezért van az oktató – mondta neki Nimby angolul. – Neki is van egy szemüvege és egy távvezérlője, és ki tudja javítani a hibáidat.
  Az amerikaiak mosolyogtak.
  – Hát nem egészen. Olcsó kis gépeket használunk erre a célra, amiket nyugodtan össze lehet törni.
  – Érdekes – mondta Françoise. – Georges nekem is ígérte már, hogy egyszer fölvisz és megtanít repülni, de arról nem szólt, hogy ha összetöröm a gépet, akkor legfeljebb veszünk másikat.
  Kissy megállapította, hogy a kislányt ma már nem szabad kiengedni a tűző napra, így is megártott.
  Közben a maxik megírták a papírt. Elismerik, hogy tartoznak ezerötszáz dollárral, dátum, aláírások. Semmilyen eszközük nem volt, hogy itt Alcatraz-szigeten előteremtsék ezt a pénzt. Apa bemegy majd egy bankba. A meggyilkolt gép árát nem a Jerry fizeti, ámbár a kiképzés eredménye, hogy Kissy így rúg.
  A másik gépről nem írtak papírt, az egyszerű vásárlás lesz.
  Nimby kijelentette, hogy a Szárnyacska természetesen imádnivaló, de csak függőlegesen lefelé lát, csak állóképeket készít és azokat is csak leszállás után lehet megnézni. Lindströméket nem a Szárnyacska korlátai miatt nem találták meg, hanem mert nem is voltak a környéken, de ha ott lettek volna, akkor se vették volna észre őket. Az alapítványnak professzionális felszerelésre van szüksége, hiszen náluk jobban senki sem üldöz shindyt az országban. De még itt Amerikában sem.
  Ellenvetés nem volt, mindenki egyetértett. A Jerry helikoptert vesz.

Mivel a döntést az ügyvezető bizottság hozza meg, a döntés részletei is hamar megvoltak. A Sky Kids választja ki a gépet, a megadott paraméterek alapján, a lehető legnagyobb hatótávolságú, maximálisan üzembiztos masinát. Bert bólintott, egy percig matatott a telefonján és odamutatta nekik.
  – Egy kicsit drága, de igazi profi cucc. Ha rám hallgattok, nem kezdtek játékszerekkel. Ez mindent tud.
  A kép nekik semmit se mondott, egy ágas-bogas, fekete tárgyat ábrázolt, és mellé volt írva: $2500. Ezerhétszáz euró, számolta át Kissy.
  – Hallgatunk rád, hogyne – bólintott Nimby. – Hamarosan megkötjük az üzletet.
  A kuratóriumi ülés nemcsak azért volt rendhagyó, mert a felületen gyűltek össze. Jóval többen voltak, mint a kuratórium, szinte az összes kisfülű jelen volt, csak Jourdain úr és Clément-ék hiányoztak. Még Isabelle néni is átment a villába, hogy láthassa őket. Nimby ugyanis szétküldött egy értesítést, hogy a Jerry helikoptert akar venni, és frászt kaptak, hogy a levegőből akarnak shindykre ugrálni.
  – Nem egészen – mondta Niala, miközben Nimby elővett egy demóvideót. – Ez a gép két kiló, és még Françoise-t se tudná fölemelni. Viszont nagyon sok mindent tud, amit a Szárnyacska nem. Meg kell állapítanunk, hogy a Szárnyacska nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: nehéz elképzelni olyan bevetést, ahol reális esélyünk van, hogy felhasználhatjuk. A kopter más. Valós időben látjuk, hogy mit lát a gép, és bárhova el tud jutni, míg a Szárnyacskának igazodnia kell az aerodinamika törvényeihez. Akár egy nagy tömegben menekülő shindyt is lehet üldözni vele.
  – Mire előszeded a helikopteredet – vetette közbe Alex –, a shindyd árkon-bokron túl jár.
  – Így van, Alex bácsi, de nincsenek tökéletes megoldások, csak részmegoldások vannak.
  Kissy ezt már hallotta tőle korábban is. A motorokkal kapcsolatban… vagy a görkorcsolyákkal? Erre már nem emlékezett pontosan.
  – A cél ugyanaz, mint a korábbi beruházásainknál – vette át a szót Vanessa. – Minél többféle olyan eszközt hadrendbe állítani, amiket alkalomadtán bevethetünk. Amikor Nimbyvel éjjellátó programot írtunk a telefonjainkra, nem törtük a fejünket azon, hogy mire lesz jó. Majd csak jó lesz valamire. És Louviers-ben milyen hasznosnak bizonyult.
  – De nem került ezernyolcszázba – jegyezte meg Ange néni.
  – No és? Mennyi is van az alapítvány számláján?
  – Ebben igazad van – sóhajtott a néni. – Jó, végül is ahhoz képest nem nagy összeg. Támogatom a javaslatot, ha azt is megmondjátok, ki fogja vezetni.
  – Mindannyian – felelte Nimby. – Ha egyszer csakugyan szükség lesz rá, nem engedhetjük meg magunknak, hogy az összes képzett pilótánk máshol legyen.
  – Kocsitok is van, de csak a maxiknak van rá jogosítványa.
  – Mert így szól a törvény – felelte Niala. – De mindannyian tudunk vezetni, még a zsebek is. És elhiheti, Ange néni: ha egyszer valakit gyorsan kell kórházba vinni, és csak Françoise lesz kéznél, akkor ő fogja megtenni, ha az összes rendőr mögötte lohol, akkor is.
  A döntés ellenszavazat nélkül született: a Jerry Alapítvány helikoptert vesz. Kissy tudta, hogy mostantól a shindyknek a levegőben sincs menekvés. Jövőre saját űrhajót is akar!

A kuratóriumi ülést a Best család nélkül tartották, ez végtére is az alapítvány belső ügye, egérdolog, ezért arra az időre visszavonultak az egyik villa nappalijába. De a Best gyerekek mind ott voltak két nappal később, amikor a Jerry első repülőóráit vette a Sky Kidstől.
  A cég székhelye egy völgyben volt a Golden Gate-től északra, San Rafael város közelében, magas hegyek között.
  – És átrepülünk hegyt? – tudakolta Elke, amikor kiugráltak a buszból és körülnéztek. Hagrid sorban a nyakukba borult, összenyalta őket és szenvedélyesen csóválta a farkát.
  – Nem – felelte Mike, miután lefordították neki. – A hegyek több mint tíz mérföldre vannak, a gép hatósugara pedig csak két mérföld.
  – Három kilométer – számolta át Kissy.
  – De ha ott lennénk, át tudna repülni fölöttük? – kérdezte Nimby.
  – Persze, ha végig ott mész alatta, hogy benne maradj a hatósugárban. Mi még nem próbáltunk ilyesmit, és nektek sem ajánlom. Ha ott elveszted a gépet, az életben meg nem találod. Gyertek, nézzétek meg a helikoptereteket.
  Nem mentek. Rohantak. Egymás hegyén-hátán vágtattak a mutatott irányba, s egy kerti asztalnál torpantak meg.
  – Íme, a Discovery – mosolygott rájuk Jessica, és megnyomott valamit a kezében tartott jókora dobozon. Az asztalon álló helikopter négy rotorja pörögni kezdett.
  A gép kicsit rovarra emlékeztette Kissyt, bár csak négy lába volt. Négylábú rovarra. Volt egy törzse is, annak az egyik végén volt a kamera, a másik végén V alakban állt ki a kétágú antenna, pont mint a csápok. A lábak végein pedig a rotorok.
  Mialatt a gép elszakadt a földtől, Mike a képességeiről magyarázott. Kissy nem nagyon figyelte, nem ismerte a szakszavakat, és Nimby úgyis megjegyez majd mindent. És úgyis fönt van minden adat a neten, Mike azért beszél, mert amerikai, kényszeresen állandóan beszélnie kell, ahogy nekik muszáj rendszeres időközönként shindyt fogni.
  A helikopter a levegőbe emelkedett, ők pedig boldogan lengették a fülüket. Hamarosan már maguk vezetik.

Kissy megállt a fánál és emelkedni kezdett, közben körözve a fa körül. Amikor elérte a csúcsát, közelebb ment és lenézett. Még soha nem látta fa tetejét fentről, legfeljebb a műholdas térképen, de ott csak egy-egy zöld pöttynek látszanak. Itt közvetlen közelből nézheti, és az összes levelet külön-külön…
  A madár olyan hirtelen csapott fel a lombok közül, hogy hátraugrott ijedtében. Igen, a madarakat meg kell szokni. Esetleg egyet-kettőt majd megrúg, és azok elmondják a többinek is, hogy vele nem érdemes kezdeni.
  Előrelendült, elhagyta a fát, a ház fölé libbent. Végigsiklott a tetőgerinc fölött, újra megnézte a cserepeket, elmenőben már látta őket, akkor is ugyanilyenek voltak. Átrepült a ház fölött, s az udvaron meglátta a csapatot, egy kivétellel mind fölfelé tekingettek, integettek neki, fotókat csináltak róla. Üdvözlésül megbillegette szárnyait. Tett egy kört a csapat körül, kétméteres magasságban, Elke rohanni kezdett felé, s egy pillanat múlva Françoise és egypár Best gyerek is a nyomába eredt. Kissy megcsodálta a fejük búbját, aztán megkereste a csapat közepén azt az egyet, aki nem integet neki. Mozdulatlanul állt, szemén a videószemüveggel, kezében a vezérlővel, s éppen olyan volt, mint ő maga. Szépen leereszkedett a saját lába elé, megnézte a cipőjét, aztán levette a szemüveget és lenézett magára. De nem ő volt a lába előtt, csak egy kis piros gyakorló helikopter.

– Sam! Sam!
  Kissy tűnődve tanulmányozta a dobozok feliratait. Sokféle doboz volt, és ő is sokfélét akart közülük, de persze egyáltalán nem mindegy, hogy milyeneket. Ő itt most szakértő. Talán egy nap majd bíróságok fogják felkérni szakértőnek, borsos tiszteletdíj ellenében, mert ehhez senki más nem ért úgy, mint ő.
  – Nem lát a szemétől?!
  – Elnézést…
  De egyelőre csak Vanessa kérte föl. Azt mondta: Kissy, a halvásárlást rád bízom, mert ehhez senki sem ért úgy, mint…
  Valaki nekilökte a bevásárlókocsiját, kiverve a fejéből a gondolatot és a kezéből a szardellás dobozt.
  – Hé!
  – Elnézést – motyogta a valaki, aki egy zöld ruhás nőnek bizonyult. Zavartan lehajolt és visszaadta Kissy dobozát. – Nem láttál egy… hároméves kislányt?
  – Nem – mondta Kissy kicsit bizonytalanul, mert fogalma se volt, mi az a hároméves kislány. Tengeri vagy folyami? Olajban van, citromlében vagy paradicsomszószban?…
  – Sam! Saaaaaam! – indult tovább a nő, Kissy pedig hirtelen kizökkent abból a hangulatból, hogy az egész világot halkonzervnek lássa.
  – Elnézést… ki az a Sam?
  – A kislányom – fordult meg a nő, szemével a távolban pásztázva Kissy mögött. – Elveszett…
  Kissy sejtette, hogy a dobozon a szardella intelligensebb képet vág, mint ő.
  – Sam? Kislány és Samnek hívják?
  Kizárt dolog, gondolta közben. Ő hallott félre valamit. Régen egy kislányt akár Mathildának is lehetett nevezni, de ma már törvény van a gyerekkínzás ellen.
  – Aha… Samantha… honnan jöttél? Nálatok nincs ilyen név?
  Kissy zavartan lesunyta nagy füleit. Ha kicsit gondolkodott volna, magától is rájön.
  – Izé… és elveszett?… akarom mondani, mikor veszett el?
  – Talán öt perce… elnézést, mennem kell, meg kell keresnem…
  Ez volt az a pillanat, amikor Kissy összeszedte magát. Otthagyta a bevásárlókocsit, hogy soha többé ne lássa viszont, és a nő után eredt.
  – Várjon már!
  A nő nem lassított, már a mustároknál járt, de Kissy fürgén átsurrant egy csomó ember között és néhány kocsi alatt, és utolérte.
  – Szóval azt mondja, hogy öt perce már, hogy elvesztette… hol történt?
  – A… amott – mutatott a nő valahova hátrafelé –, készételt válogattam, és mire megfordultam, nem volt ott. Beültettem a kocsiba, és… a kocsi sem volt ott…
  Kissynek hátracsapódtak a fülei. Fejében vadul pörögtek a fogaskerekek. Egy másodperc… kettő… két egész egy tized…
  Előrántotta a telefonját és villámsebesen kapcsolt hangüzenetre.
  – India Kilo India Zulunak, azonnal a mustárokhoz, A házibulit Sophie Marceau rendezte!
  Pillanatokon belül özönleni kezdtek minden irányból.

– Ilyen bevásárlókocsi? – mutatott egy elhaladó példányra Françoise, a nő pedig bólintott. – De azt a gyerek nem tudja belülről elindítani. Nincs benne kuplung.
  Kissy vigyorgott. A zsebek előző nap vívtak kemény harcot a busz kuplungjával, nekik még elég nehéz lenyomni a pedálokat.
  – Valaki tolta – mondta Katie.
  – Biztosan a sajátjának hitte – jegyezte meg Matt epésen. – Pont ilyen gyereket vett le a polcról ő is…
  Fran a fejéhez kapott.
  – Are you crazy?! Gyerekeket nem árulnak!
  – Mit gondolsz, miért ül az a rengeteg kisgyerek a kocsikban?
  – De azokat kintről hozták!
  – Minden árut kintről hoznak!
  – Elég! – csattant föl Dot. – Hagyjátok abba! Matt ironikusan értette. Foglalkozzunk a hölgy problémájával.
  – Én is tudom – morogta Fran –, de másképp hogy kössek bele…
  Kissy még jobban vigyorgott. A Best gyerekek egyre-másra találtak alkalmat, hogy műveszekedéseket produkáljanak és egymásnak essenek. A zsebektől tanulják, akik nem képesek meglenni két órát verekedés nélkül. Túl nagy hatással vannak a kicsikre, akiknek megugrott a sajtfogyasztásuk is.
  – Nincs mit foglalkozni a hölgy problémájával – közölte Niala, és eltette a telefonját. – Bejelentettem az emberrablást, mindjárt itt lesznek. Induljunk.
  A pénztáraknál találkoztak az első két rendőrrel, aztán lett több is. Egy civil ruhás őrmester embereket vezényelt az összes kijárathoz, minden három év körüli lánygyereket meg kell állítaniuk és Mrs. Smithhez kísérniük. A többiek átkutatják az épületet, a mosdókkal kezdik.
  Nem, gondolta Kissy. Semmiféle shindy nem olyan bolond, hogy becipeljen egy háromévest a mosdóba pont itt, ahol azonnal rájuk nyitnak. Egyébként sincsenek már az épületben. Ahol a gyerek elveszett, onnan két perc alatt a kijárathoz jutni, és Mrs. Smith vagy öt percig kereste a gyerekét, mielőtt összeakadt Kissyvel és a halas dobozával.
  Az aulában táboroztak le, a főbejáratnál, Mrs. Smith, a Jerry, Besték és a rendőri vezérkar. Kissy ellépett a kávézóba, fölkapott egy széket, és csak ekkor vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a szardellakonzervet. Úgy jött ki az eladótérből, hogy senkinek nem szúrt szemet a doboz.
  Elvitte a széket Mrs. Smithnek, a konzervet közben egy arra ténfergő biztonsági őr kezébe nyomta.
  – Néhány hete beszéltem vele utoljára – mondta éppen Mrs. Smith hímnemű névmással.
  – Hol dolgozik? – kérdezte az őrmester.
  – Azt nála soha nem lehet tudni.
  – Neve, lakcíme, személyleírása?
  – Ted Browning. Valahol a kikötői negyedben lakott utoljára…
  – Elnézést – lépett oda a biztonsági őr, kezében Kissy ex-szardellakonzervjével. – Jól értettem, hogy Ted Browningot mondtak?
  – Ismeri? – szögezte neki a kérdést az őrmester.
  – Hogyne. Itt dolgozik.
  – Mint mi?
  – Árufeltöltő. Magas, testes férfi, szakálla van.
  – A szakálla vörös – élénkült meg Mrs. Smith.
  – Igen, vörös.
  – Nahát, sose gondoltam volna, hogy itt kapott munkát…
  – Ma bent van? – akarta tudni az őrmester.
  – Hát ezt nem tudom – felelte az őr.
  – Lenne szíves kideríteni?
  – A gyerek mikor látta utoljára az apját? – kérdezte Vanessa, ami szemlátomást nem tetszett az őrmesternek.
  – Ő is néhány hete, velem együtt.
  – Tehát emlékszik rá, fölismeri.
  – Hogyne.
  – Vagyis ha itt az áruházban megjelenik az apja és tolni kezdi a kocsit, amiben ő ül, akkor a gyerek nem kezd el sikoltozni.
  – Kiáltozni kezd, hogy apa, apa – vetette közbe Annie.
  – Amit Mrs. Smith nem hall az áruházi zajban – felelte Niala –, főleg ha pár métert arrébb ment közben, illetve csak távolról, és nem ismeri föl a gyereke hangját.
  – Plusz még – tette hozzá Nimby – az apja csendre inti, megvicceljük anyut vagy ilyesmi.
  Az őrmester láthatóan még vívódott, hogy rájuk szóljon-e, ezt a nyomozást ő vezeti, ne avatkozzanak a rendőrség munkájába, ilyesmik. De mostanra döntésre jutott.
  – Az apa körülményeinek mindenképpen utánanézünk. Fuller, megvan már az apa címe?
  – Azonnal meglesz, őrmester úr – felelte egy egyenruhás, telefonnal a fülén.
  – Ha megvan, küldjön oda egy kocsit. Mi a helyzet? – nézett az őrmester egy odaérkező rendőrre.
  – A mosdókat átkutattuk, főnök. A passzázs üzleteivel is már majdnem végeztünk. Semmi.
  Vanessa intett nekik, s az egércsapat félrevonult az elengedhetetlen kísérettel.
  – Egérkék – kezdte a mikró –, nem lesz ez így jó. Az áruházat majd persze átvizsgálják sűrűfésűvel, mint az Űrgolyhókban, de hát ők is tudják, hogy nincsenek itt.
  – Megnézik otthon is – jegyezte meg Dot, de a mikró csak legyintett.
  – Egy kiló sajtot egy szál macskabajusz ellen, hogy nem lesznek ott.
  Hallgattak. Egy kiló sajt nagy érték, a macskabajusz viszont hasznavehetetlen. Ha Vanessa ekkora oddsszal hajlandó fogadni, akkor biztos a dolgában.
  – Akárhol lehetnek – dünnyögte Katie.
  – Akárhol – visszhangozta Dot.
  Álltak. Hallgattak. Nem volt ötletük.

Mrs. Smitht bevitték a rendőrségre vallomást tenni. Előzőleg megadták egymásnak a számaikat, és kérte, hogy szólítsák Lynn-nek, ami itt a tegeződésnek felel meg.
  – Gondolkozz, hova vihette – kérte Vanessa.
  – Akár egy motelba is – sóhajtott Lynn.
  – Szerintem nem. Tudja, hogy keresni fogják, és azt szeretné, ha minél kevesebben látnák őket. Inkább meghúzza magát valahol, egy barátjánál vagy ilyesmi.
  – De hát nem ismerem a barátait…
  – Asszonyom? – szólalt meg egy rendőr a virágüzlet előtt.
  – Jövök már… gyerekek, nézzétek, tudom, hogy segíteni akartok, és nagyon hálás vagyok érte, de…
  – Hagyd ezt – felelte Niala. – Menj csak, aztán hívj föl, ha végeztél.
  – Oké.
  – És most? – kérdezte Katie, pillantásával kísérve a távozókat.
  – És most? – tudakolta Annie is.
  – És most? – visszhangozta Françoise.
  Kissy éppen ugyanezt akarta kérdezni, de így negyedikként már inkább mégse.
  – És most? – csúszott ki a száján egy pillanat múlva.
  – Vissza bevásárolni – felelte Nimby, de Niala megrázta a fejét.
  – Nyavalyát. Gyerünk!
  Gyors léptekkel a vevőszolgálati pulthoz lépett és megkérdezte, lenne-e kedves elkísérni őket a… Kissy nem ismerte a szót, amit Niala használt.
  – Oda nem lehet… – kezdte a hostess, de Niala fölemelte az ujját.
  – Nem ezt kérdeztem, hölgyem. Én is tudom, hogy nem lehet. De itt elraboltak egy gyereket, és minden információra szükségünk van. Minden perc drága. Ha maga velünk van, akkor bemehetünk.
  A hostess némi tépelődés után bólintott, szólt a kolléganőjének, hogy elmegy egy kicsit, és kijött a pult mögül. A kitűzője szerint Cynthiának hívták.
  Jókora gyaloglás után bementek egy ajtón, amit a hostess kulccsal nyitott ki. Hosszú folyosóra értek, ahol sokkal kevesebb volt a fény és nem volt semmi vevőcsalogató díszítés. Üres, fehér falak, fehér ajtók, feliratokkal. Cynthia bekopogott az egyiken.
  – Én kikérdezem a személyzeti igazgatót – fordult hozzájuk Niala –, ti beszéljetek a közvetlen munkatársaival, a főnökével, akivel csak tudtok. A hölgy lesz szíves elkísérni benneteket – pillantott a hostessre, aki tanácstalan képet vágott.
  – Nézzétek… engem ezért kirúghatnak.
  Nala lenyomta a kilincset és kicsit kinyitotta az ajtót, így már bent is hallhatták a szavait.
  – Minden együttérzésemet bírja, de ezt a kockázatot sajnos nem tudom levenni a válláról. Ha viszont nem segít, emiatt aztán késve találjuk meg a gyereket, és az az alak valami disznóságot művel vele, hogy fogja magát érezni?
  – Hát… rosszul – ismerte el a hostess, és most először hibát követett el. – De legalább meglesz az állásom… – tette hozzá félhangosan.
  – Tévedés, Cynthia – sziszegte Vanessa, fékezve magát. – Garantálom, hogy akkor én magam rúgatlak ki.

Több mint félórát töltöttek a személyzetnek fenntartott területen, a hostess és egy biztonsági őr felügyelete mellett, aki elkapta őket egy folyosókanyarban, és úgy megdöbbent, hogy szólni se tudott. A hostess elmagyarázta neki, hogy mi történt, Vanessa barátságosan közölte vele is, hogy vagy segít, vagy kirúgatja, és végre kikérdezhették az alkalmazottakat, két formaruhás ember felügyelete mellett, akiknek egyszerre volt lila a fejük azért, mert őket a pokolba kívánták, és mert reszkettek az állásukért.
  De az alkalmazottak nem sokat tudtak Ted Browningról. Itt nemigen éltek egymással társadalmi életet, mindenki azt mondta, hogy nem szokott beszélgetni Teddel. A nevéről se mindenki tudta, de a személyleírásról felismerték. Nincs több magas, testes fickó a cégnél, vörös szakállal.
  Az emberek nem álltak persze sorba, hogy ők kifaggathassák őket, jöttek-mentek, ahogy a munkájuk megkívánta. Egy köpcös, tökkopasz targoncavezetőt Kissy kapott el.
  – Jó napot, uram, beszélni szeretnék önnel. Ismeri Ted Browningot?
  – Persze, valahol itt kell lennie.
  – Nincs az épületben. Engedély nélkül távozott, és tudni szeretnénk, hová. Magával vitte a lányát.
  A targoncavezető bambán nézett Kissyre.
  – Hát van neki lánya?
  – Van bizony. Hároméves.
  – És ez baj? Ha egyszer az ő lánya…
  – Csakhogy a gyereket a bíróság az anyjának ítélte. Tud valamit mondani nekem, uram?
  A targoncavezető bamba képpel bámulta a targonca villáját, de ekkor megszólalt egy hang Kissy mögött.
  – Kérem? Talán én tud valami segít… keres maguk Ted Browning?
  Kissy megpördült. Szakállas bácsi állt előtte, a ruhájáról láthatóan takarító. Elég bizonytalan volt, és nagyon erős akcentussal beszélt angolul. Felismerhető akcentussal. Kissy hallott már francia szót is így ejteni, és rögtön tudta, melyik egérnek intsen.
  – Tessék – jött oda Vanessa.
  – Én hiszik – mondta a takarító –, talán tud segít maguk…
  Vanessának megrebbent a füle.
  – Gaszpagyín, mózsete li vi pamócs nas? Izé, nam?
  A bácsinak nem rebbenhetett meg a füle, hát neki a szeme csillant föl.
  – Vi gavarítye pa-rússzki?
  – Da… nyemózska. Vi nyim stoto znájetye?
  – Ja dúmaju sto znáju ggye on – bólintott az öreg takarító.
  Kissy úgy döntött, eleget hallott. Egy árva kukkot sem értett a beszélgetésből. Az a lényeg, hogy helyesen ismerte föl az öreg akcentusát, és Vanessa mostanra nyilván tökéletesen beszél oroszul. Ha pedig a panzióban esetleg megszállt a Kirov Balett portása, akkor Vanessa azóta az összes orosz balerináról tudja, hogy kivel jár és mit szokott reggelizni.
  Kissy ezért visszatért a targoncavezetőhöz, de tőle nem tudott meg semmi érdekeset. Megköszönte és keresett újabb alkalmazottat. De nem talált. Fél perc múlva felharsant a háta mögött Vanessa hangja:
  – India Zulu Uniform Sierra! India Whisky Charlie Uniform!

A Jerry Alapítvány és Szövetségesei öt perc múlva a bérelt buszon ültek, és Angélique egyből indított, ahogy felhangzott a cincogás, hogy mehetnek. Kihúzott a parkolóból és a főút felé vette az irányt, Nimby útmutatása szerint.
  Az öreg orosz takarító azt állította, és akár meg is esküdött volna rá, hogy Ted Browning egy barátja lakását bérelte ki a Sutter Streeten. Frisco északi részén. Ők délen voltak.
  – És onnan jár munkába? – hökkent meg Dot.
  – Nem, nem – felelte az öreg. – Lakik régi lakásában mindig. Csak akarja használ másik lakás, azt mondja nekem. Kérdezni én, hogy mire használ, de nem mondja. Nem említje gyévocskát. Nem is tud én, hogy vanja neki.
  – Browning tudja Lynn címét – töprengett Pi. – Követte, kiderítette, hova jár vásárolni. Szerzett itt egy állást… árufeltöltőnek jóformán bárkit fölvesznek… talán nem is azért, hogy elrabolhassa a gyereket, csak hogy figyelhesse. Munkából jövet benézhet hozzájuk.
  – Aztán adódott egy remek alkalom – bólintott Niala. – Lynn hátat fordított és eltávolodott a kocsitól.
  Az öreg persze nem tudta a pontos címet, de tudta a barát nevét, az pedig benne volt a webes telefonkönyvben. A barát is itt dolgozott, bár most délutános volt.
  Kissy sejtette, hogy az öreg orosz hasonlóképpen szerzi az információit, mint Vanessa. Nyilván egyikük se közölte vele, hogy Pete bérbe adja Tednek a lakását a Sutter Streeten. Apró, itt-ott meghallott morzsákból állt össze a kép.
  Úgyhogy robogtak. De nem túlságosan gyorsan. Tednek egyórányi előnye van, és nem tudták, nem áll-e meg valahol. Nem akarták megelőzni, legyen csak bent az odújában a gyerekkel, amikor odaérnek. Elvégre nem shindy. Lynn teljesen kizártnak tartotta, hogy bántaná a gyereket. Csak nem nyugszik bele az ítéletbe.
  – Nézhetjük, ahogy megveritek? – tudakolta Katie mohón. Kissy sóhajtott, és sejtette, hogy jó néhány kisegér ugyancsak sóhajt, bár a kocsiban ez nem hallatszott. Azt is sejtette, hogy vannak soraikban, akik nem sóhajtanak. Kettő biztosan. Ők fertőzték meg a Best gyerekeket a vérszomjukkal.
  – Hátha nem is kell majd megverni – felelte Pi, Kissy pedig döbbenten nézett rá. Ugye nem mondja komolyan?…
  – Ezt nem mondod komolyan – mondta ki Vanessa pontosan azt, amit Kissy gondolt. – A csóka gyerekeket lopkod fényes nappal, egymillió ember szeme láttára.
  – Csak egyet, és az is a sajátja.
  – Először mi is csak egy shindyt kaptunk el – nyelvelt Vanessa –, és az is a sajátunk volt, Kissyt támadta meg. Ted is kicsiben kezdi. Csak egyetlen egészen apró gyerekkel. Aztán jönnek majd nagyobbak, egyre többen.

– Igen – mondta Niala Katie-nek, amikor egy sarokkal távolabb kiszálltak a kocsiból. Végignézett a gyerekeken. – Nézhetitek, ahogy megverjük, de csak biztonságos távolságból. A pasi és tiköztetek mindig lennie kell legalább két egérnek. Világos?
  – Mi van, ha nem világos? – kérdezte Matt éppen úgy, ahogy ők kérdeztek vissza a különféle tilalmakat ismertető rendőrtiszteknek.
  – Akkor két egér kimarad a buliból, mert itt maradnak veletek a kocsiban és vigyáznak rátok.
  A Best gyerekek egymásra néztek. Kissy elégedetten látta, hogy használt a figyelmeztetés.
  Fölmentek; a levélszekrény tanúsága szerint a barát a harmadikon lakott. Meg se nézték, van-e lift, úgyse fértek volna bele. Megkeresték a lakást és felsorakoztak az ajtó mellett kétoldalról. Jennifer az ajtóhoz lépett és becsengetett.
  – Ki az? – kérdezte bentről egy mély zengésű, nem túl barátságos hang.
  – Ted Browningot keresem – felelte Jennifer akcentus nélküli, tökéletes amerikai angolságával.
  – És ki keresi Ted Browningot?
  – Angelica Homestead – felelte Jennifer.
  Kissy elvigyorodott. Háztartási angyalka, mi?
  Nehézkes léptek odabentről, aztán kinyílt az ajtó, résnyire. Kissy jól látta a a folyosóra eső fénycsík szélességéből.
  – És milyen ügyben?
  – Helló, Ted. Mi hallomásból már ismerjük egymást. Beengedsz?
  – Hallomásból, honnan?
  – Muszáj ezt az ajtóban állva elmesélnem?
  Olyan hang hallatszott, mint amikor egy szusszantás horkantásba megy át, aztán az ajtó becsukódott, zörgött a biztonsági lánc, s az ajtó kinyílt megint.
  – Tessék.
  – Kösz – lépett be Jennifer, ők pedig szépen a háta mögé sétáltak. Ted elképedve nézte a tömeget. Pontosan olyan volt, amilyennek leírták. Úgy száznyolcvan magas, jó vaskos is, de a szakálla nem volt hosszú, pedig Kissy úgy képzelte el, mint egy vikinget. Az ajtó a nappaliba nyílt, annak a közepén állt.
  – Samért jöttünk – közölte Niala barátságos mosollyal, Kissy pedig fölkészült a verekedésre.
  – Mi?…
  – Sam nálad van, ugye?
  Ted nem válaszolt, de nem is kellett. A résnyire nyitott ajtón át kihallatszott a hálószobából, hogy valaki játszik. Játékok zörögtek, és halkan dünnyögött egy cérnavékony hang.
  – Sam nálad van – bólintott Niala a saját kérdésére. – Lynn minket küldött, hogy vigyük vissza hozzá.
  Tednek végre megjött a hangja.
  – Neki fogalma sincs, hogy itt vagyok. Csak nem képzelitek, hogy odaadom?
  – Nem – felelte Vanessa, és közelebb lépett. – Szépen fölpakolod a játékaival együtt, és elmegyünk együtt Lynnhez. Ő átveszi a gyereket, te pedig bocsánatot kérsz, szánod-bánod, többet ilyet nem teszel.
  A pasas elmosolyodott.
  – Igazán? No jó. Menjetek szépen valahol máshol játszani. Na kifelé, amíg jókedvemben vagyok!
  – Hallottátok, nem? – csattant föl Kissy. – Mr. Browning a házigazda engedélyével van itt, tehát ő gyakorolja a háziúr jogait, és azt kívánja, hogy távozzunk. Úgyhogy tűnés kifelé, mindenki! Az ajtó előtt letáborozunk és hívjuk a rendőrséget. Majd ők letartóztatják. Igyekezzetek. Még a házigazdát is fel kell hívnunk, alighanem bepereli Mr. Browningot, amiért gyerekrablásra használta a lakását…
  Tíz perccel később Ted morcos képpel bemászott a kocsijába. Pi ült mellette, hátul Niala és Kissy Sammel, aki nagy, kíváncsi szemekkel nézte őket, és persze hogy örömmel ment a mamihoz. A bérelt busz követte őket.
  Lynn-nel a lakásuk előtt találkoztak. A karjába kapta a gyerekét, összevissza puszilt egypár egeret és Bestet, és egy tucatszor megköszönte. Tedhez csak annyi szava volt, hogy „te teljesen hülye vagy”.
  Megvárták, amíg a pasas dúlva-fúlva elhajt, és visszakászálódtak a buszra.
  – No, egérkék – nézett az órájára Vanessa –, ha ma még ebédelni akarunk, akkor a főzőcskének lőttek. Hé, te ott, a nagy füleiddel, taposs a gázra, irány a legjobb étterem ötszáz méteres körzeten belül!

Azért volt az hatszáz méter is, mire találtak egy ebédet, ahol megéttermelhettek. Beözönlöttek és elleptek mindent.
  – Nem vertétek meg – vetette a szemükre Katie már vagy harmadszor, mert az előzőekre az volt a válasz, hogy majd kaja mellett megbeszélik.
  – Nézd – felelte Niala –, ez az ürge nem csinált a gyerekkel semmi rosszat. Csak magával vitte. Az övé, és ezt a gyerek is tudja. Önként vissza is vitte Samet az anyjához. Miért kellett volna megvernünk?
  Fran megnyalta a szája szélét.
  – Az nem számít – pirított rá Vanessa. Éppen Vanessa. – Nem fogunk valakit agyba-főbe verni csak mert ti látni szeretnétek, amint a padlón vonaglik és kegyelemért könyörög.
  – Vagy legalább azért, hogy vegyem le a cipőm talpát az orráról – jegyezte meg Françoise ábrándosan.
  – Eleve nem is lehetett szó verésről – közölte Niala. – Képzeljétek el, mennyire megrémült volna Sam. Odajön egy csomó vadidegen, összeverik az ő drága apukáját, aztán fölkapják és elcipelik onnan. Súlyos lelki trauma lett volna neki. Ő még nem érti, hogy az apja rosszat tett, amikor elhozta, de ha értené, akkor is az apja.
  – Attól tartok – mondta Dot –, a kicsikben még nincs meg a ti felelősségtudatotok.
  – Márpedig az kell hozzá – felelte Vanessa. – Nem elég berontani valahová és leteríteni mindenkit. Gondolkodni is kell.
  – Mi, szóval mi nem gondolkodunk? – fortyant föl Katie. – Ez vért kíván!
  Nevettek. Kissy a borús jövőre gondolt, ami a kaliforniai shindykre vár, ha majd a Best gyerekek is elég nagyok lesznek, hogy laposra verjék őket, és megnyalta a szája szélét.
  Úgy igazából nem bánta, hogy itteni tartózkodásuk alatt nem akadt horogra shindy. Majd fognak párat otthon, a gyerekek pedig kimaradnak ebből az egészből. A vadászat izgalmas, de veszélyes is. A szerepek bármikor fölcserélődhetnek. S az igazat megvallva, ha Françoise elrablására gondol, hát kimondottan örül neki, hogy időnként velük van a rendőrség, tekintélyes létszámban, fegyverekkel. Nem mintha nem tudnák megvédeni magukat, de jobb a kettős biztonság.
  De csakhamar kiderült, hogy még egyszeres biztonságban sincsenek.

Az utolsó teljes napjukat töltötték Amerikában – éppen úgy, mint valaha régen, az emlékezetes, csodálatos legelső beaulieu-i nyaraláson. Akkor is utolsó nap kerültek bajba. De most legalább nem ragadtak itt, bár egy ideig ettől is lehetett tartani. Szerencsére jó sok rendőrt ismernek, magas rangúakat, igaz, hogy az óceán túlsó oldalán, de ennek is megvan az előnye. Ha itteni rendőröket ismernének, azok esetleg rossz viszonyban lennének Mitchell kapitánnyal, aki örömest itt tartotta volna őket, ha ezzel keresztbe tehet az ellenszenves főnökeinek. De így, hogy a kérés Franciaországból jött, a kapitány úgy érezhette, hogy ha elengedi őket, akkor egy szövetséges hatalomnak tesz szívességet, de ha nem, abból még diplomáciai bonyodalom is támadhat. Bouriant, Lemire és Castelli egymás után telefonált, talán a rendőrigazolványukat is elfaxolták, mindenesetre Mitchell eléggé meg volt illetődve, amikor ráparancsolt a fogdai őrmesterre, hogy nyissa ki az ajtót. Nyilván még sosem őrzött egeret a fogdájában.
  Délelőtt tízkor még sejtelmük se volt Mitchell kapitány létezéséről. Séfjük a konyha közepén surrant ide-oda és éppúgy egzecíroztatta őket, mint odahaza. Meg a Best gyerekeket, akik ugyanúgy beöltöztek fehér köténybe, sapkába és kesztyűbe, mint az egerek, másként Vanessánál senki be se teheti a lábát a konyhába.
  A húsételnél tartottak, amikor Monica bekukkantott és megérdeklődte, mi készül.
  – A csirkét kockázzátok föl – utasította Vanessa Annie-t és Dotot –, ti pedig ott, azokkal a nagy fülekkel, keverjétek össze a lisztet, tojást, tejfölt, rakjatok bele petrezselymet, fokhagymapépet, sót, borsot! Mit kérdeztél, Monica?
  – Hogy mit főztök.
  – Ja. Sajtos csirkemellet. Én már kivajaztam a sütőformát és beszórtam zsemlemorzsával, most jön a bacon, ezzel kibélelem. A harmadik csapat közben elkezdhet dolgozni a palacsintán, mozgás, egérkék!
  – Te jó ég, hány sütőformát használsz?
  – Vagyunk egypáran, nem?
  Kissy, Jennifer, Niala, Katie, Nimby és Martin dolgozott a többi formán. Kissynek csak intenie kellett, s máris ott termett egy kamraegér, Elke vagy Fran, és hozták a szalonnát vagy ami kellett. Fran egér nem volt ugyan, de éppen olyan gyorsan tudott ide-oda surranni.
  – Második osztag, az a palacsinta olyan legyen ám, hogy megnézem, sőt eszem is belőle, úgy vigyázzatok!
  A második osztag lesunyt fülekkel látott munkához az amerikai palacsintán.
  Vanessa befejezte a forma kibélelését, megszemlélte a többiekét, jóváhagyólag cincogott egyet és kérte a csirkemelles masszát.
  – Ne töltsétek tele, hagyjatok másfél centi helyet.
  – A tetején? – tudakolta az egere.
  – Nem, az alján! Ha megvan, szórjatok rá reszelt sajtot. Másfél centi vastagon. Hajtsátok rá a szalonna széleit.
  Kissy fölvett egyet a rengeteg reszelt sajtos tálból és gondosan szórni kezdte a formába.
  – Tepsiket kérek – mondta Vanessa azon a hangon, amivel egy főorvos kér másik szikét a műtőben. – Minden formát rakjatok tepsibe és mehetnek a sütőbe harminc percre.
  – Harminc? – csodálkozott Monica. – Elég ennek harminc perc?
  Vanessa csak ránézett és rosszallóan megcsóválta a fejét.
  A második osztag ezalatt rengeteg tojást tört fel és külön rakta a sárgájukat és fehérjéjüket; annyi tojás volt, hogy a Best gyerekek elnevezték őket poultry farm yolknak, vagyis tyúkfarmsárgájának. A sárgájából liszttel és tejjel tésztát kevertek, sütőport és sót raktak bele, a fehérjét pedig cukorral habbá verték. Majd összekeverték a kettőt és hozzáláttak a sütéshez.
  A harminc perc leteltével Vanessa felnyittatta a sütőket és megvizsgálta műveit. A tetejükön összehúzódtak a szalonnák, ezeket kivette, újakat rakott rá, hogy egyenletesen fedjék a masszát. Újabb adag sajttal szórta meg és visszatette sülni.
  – Helyes, negyedóra múlva megfordítjuk. Mi a helyzet a palacsintával, egérkék?
  – Sülnek szépen – felelte Pi.
  – Hogy fordítjuk meg? – kérdezte Fran. – Így sütővel együtt?
  – Nem – mosolygott rá a mikró. – A formából átfordítjuk tepsibe, hogy az alján is megsüljön a szalonna. Az még negyedóra. Addigra legyen kész minden, egérkék, a krumplipüré hogy áll?
  – Mindjárt megvan – felelte anya.
  – Helyes, lássatok neki a salátának, gyerünk, csattogjon a fületek!

Ebéd után jóllakottan elnyúltak a nappaliban és elégedetten cincogtak, főleg arról, hogy lassan ideje csomagolni. Este indul a gépük.
  – Maradhatnátok még – mondta Katie. – Kapnátok terráriumot… sajtot mindennap…
  – Sajnos valakinek meg kell fogni otthon a shindyket – sóhajtotta Vanessa. Kissy sejtette, hogy a sóhaj nemcsak annak szól, hogy el kell válniuk Bestéktől, hanem annak is, hogy vágyik már Beaulieu, a szülei és a néniék után.
  – Itt is – jegyezte meg Matt. – Egyet se fogtatok, amíg itt voltatok.
  – Hiszen tudod, hogy itt nem működik a rendszer. Fogtunk egy zsebtolvajt és visszaszereztünk egy gyereket. Ennyi idő alatt igazán nem rossz.
  – Amúgy is kikapcsolódni jöttünk – mondta Niala, és ásított egyet. – Kénytelen leszek mozogni valamit, különben elalszom.
  – Remek ötlet – vágta rá Françoise fölcsillanó szemmel –, hozom a szivacsokat.
  – Bolond vagy, egérke. Most ettünk, nem kezdhetünk ugrálni. Elég lenne egy séta a környéken. Még így utoljára.

Bekóborolták a fél várost, különösebb cél nélkül. Még csak arra sem ügyeltek, hogy együtt maradjanak mind. Kissy Nialával és Annie-vel éppen befordult egy sarkon, amikor észrevette, hogy sem a mögöttük, sem az előttük haladókat nem látja.
  – Másfelé kanyarodtak – mondta Niala. – Majd találkozunk, ha előbb nem, otthon.
  De öt perccel később már sajnálták, hogy elszakadtak a többiektől.
  Először a kocsit látták meg, ütött-kopott fehér furgon volt, bár Kissy nemigen nézegette. A lányt csak közelebb érve vették észre, a kocsi mellett állt, a ház felőli oldalon, egyik kezével a kocsinak támaszkodva, a másikkal a hasát fogta. Nagy hasa volt.
  – Hé, jól vagy? – kérdezte Niala, de nem jött válasz. Megszaporázták a lépteiket.
  – Helló – hajolt hozzá Kissy. – Minden rendben?
  A lány válaszolni akart, de ehelyett feljajdult. Ugyanekkor egy hang szólalt meg a ház ajtajából.
  – Mi az isten van?!
  Kissy odapillantott a fiúra.
  – Gyere, segíts, vigyük be. Jobb, ha fekve várja meg a mentőket.
  Niala közben már átkarolta a lány vállát és elindult vele.
  – Hallod?!
  A fiú csak állt ott, kezében egy papírdobozzal, és nézte, ahogy a két egér betámogatja a lányt. A vége már könnyebb volt, elmúlt a fájás.
  – Kösz – lihegte, és nagy körülményesen leült egy díványra.
  – Szívesen. Hányadik fájás volt ez?
  – Az első… vagyis nem, ez nem lehet az, még korai lenne!
  – Hány hétnél tartasz?
  – Nyolc hónap körül…
  – Körül?! – kérdezte a két egér és Annie egyszerre.
  Kis csend támadt, aztán Niala bólintott és elővette a telefonját.
  – Tedd azt le!
  A hang a szoba ajtajából érkezett. Kissy csak odapillantott a fiúra, majd vissza Nialára, és hirtelen megint a fiúra, miközben hátracsapódtak a fülei.
  A srác pisztolyt tartott a kezében és rájuk szögezte.

Mostanáig nem sok figyelmet fordítottak a környezetükre. Bekísérték a lányt, leültették, körül se néztek. Kissy pillantása most kezdett villámként cikázni ide-oda. Nappali, narancsszínű félhomályban, mert a sötétítőfüggönyök be vannak húzva, mögöttük látszik, hogy a redőnyt is leengedték. A fotelek, a kanapé leborítva fehér lepedőkkel. A fiú és a lány nagyjából velük egyidős. A srác háta mögött, az előszobában szintén sötét van, vagyis a bejárati ajtót becsukta.
  – Elment az eszed? – kérdezte Niala jéghidegen, rendreutasítóan. – Segíteni jöttünk, hogy képzeled ezt?
  A fiú kinyújtotta bal kezét és maga felé integetett az ujjaival.
  – Add csak ide azt a telefont. Add ide, ne mondjam kétszer!
  Niala a lányra nézett, aztán Kissyre, és odanyújtotta a telefont.
  – Helyes. A többit is.
  Kissy is odaadta a sajátját, Annie csak belenyúlt a zsebébe és mutatta, hogy üres. A srác elrakta a két készüléket.
  – És most? – kérdezte Niala. Válasz nem érkezett. – Azt kérdeztem: és most?!
  – Fogd már be! Hadd gondolkozzam.
  – Ha képes vagy rá – felelte Niala lesújtón, és Kissyre nézett. Aztán mindketten Annie-re, aki keményen összeszorította a száját és elszántan nézett vissza rájuk. Bátor kislány.
  Egymásba kulcsolódott a tekintetük. Aztán Niala egy pillanatra lehunyta a szemét. Kinyitotta, megint lehunyta, most hosszabban. Kinyitotta két másodpercre, becsukta hosszan, röviden, megint röviden, megint hosszan. Kissy apró bólintással jelezte, hogy megértette. UW. Várni. Igen. A srác nem lesz mindig résen.
  – No, hol tartasz a nagy gondolkozásban? – szólalt meg Niala, továbbra is háttal a fiúnak. – Megvan már a…
  – Azt mondtam, fogd be! – ordított a fiú, de egy Jerryt puszta hangerővel nem lehet megfélemlíteni.
  – Mert különben mi lesz, lelősz? Ha nem tetszik, hogy beszélünk, el is mehetünk. Azt kérdeztem, megvan-e már a csodálatos terved.
  – Nincs – mondta az fáradtan. – Itt maradunk és várunk.
  – Meddig? Nekünk el kell érni a…
  – Ameddig én azt mondom!
  – És mi lesz a gyerekkel? Koraszülés lesz, ha nem tudnád…
  – Hallgass már el végre!
  – Nem hallgatok. – Niala csípőre tette a kezét. – A következő fájás végéig várom a döntésedet.
  – Mert különben mi lesz? – kérdezte a fiú gúnyosan.
  – Különben mi döntünk. – Niala visszafordult a lányhoz, aki éppen felnyögött. – Gyorsan jönnek a fájások, hamarosan meglesz a gyerek. Két percet kapsz, öcsi!

A második fájás alatt a fiú meg se szólalt, és utána se nagyon akart.
  – Szóval nincs közlendőd – állapította meg Kissy, átvéve Nialától a szót. – Felfogtad, hogy ez koraszülés lesz?
  Fogalma se volt, hogy a nyolc hónap koraszülésnek számít-e, de aggódjon csak a srác.
  – Minél előbb kórházba kerülnek – megnyomta a többes számot –, annál jobb. Feltett szándékod, hogy ezt megakadályozd, mert valahol csórtál egy mordályt?
  A fiú bólintott.
  – Akkor jönnek a zsaruk is – bökte ki némi habozás után.
  Kissynek már világos volt, hogy ezek ketten nem lakói ennek a háznak, hanem betörők. Az is lehet, hogy itt csöveznek már egy ideje, amíg a tulaj nyaral. Bár a porvédőket nem vették le a bútorokról.
  – Hát jó – mondta Niala. – Kezdheted a cipőm talpát csókolgatni, mert a szülést levezetjük. Úgy nézem, elérjük még a gépet úgy is. Aztán viszont elmegyünk, és játszhatsz a pisztolyoddal egyedül. Egy-két rendszabály. Egyetlen másodpercre se maradhatsz kettesben ővele – tette Annie fejére a kezét –, különben olyan vádakat kapsz a fejedre, amikhez képes kismiska, akármit csináltál eddig. És most tedd el azt a stukkert.
  – Mi?…
  – Tedd el a stukkert! – csattant föl Kissy. – Már láttuk, tudjuk, hogy van neked, állatira meg vagyunk fenyegetve. De semmi szükség rá, hogy egyfolytában ránk szegezd. Ha véletlenül elsül és eltalálod valamelyikünket, garantálom, hogy több gyereked nem lesz.
  A fiú halványan elmosolyodott, és nem tette el. Pedig ha zsebre rakja, a következő másodpercben szitává lövik.
  A harmadik fájás alatt Kissy hátrasandított a fiúra, aki ugyanúgy ült a fotelban, keze a térdén, benne a pisztoly, oldalra fektetve. Kissy megfordult, odasétált hozzá, és egy iszonyút rúgott a csuklójába. A pisztoly fölrepült a levegőbe és elsült, a golyó lassított felvételben süvített át a szobán és Niala hátától egy centire állt meg. Kissy fejcsóválva szemlélte, ahogy izzón pörög a levegőben. Ez nem jó terv. Mást kell kitalálni. A csóka figyelme lankadni fog.

Egy óra telt el így. Jane a díványon feküdt, ők pedig ott ültek körülötte. A srácnak nagyon nem tetszett, hogy Jane az egyik fájás görcsei alatt elköpte a nevét, de Niala letorkolta: – Ugyan, öcsi, mit gondolsz, pont ezen múlik majd, hogy lesittelnek-e? Esélyed sincs. Rég föl kellett volna adni magad. Legjobb lenne most azonnal, amíg még hívhatjuk a mentőket. Akkor nem veszélyezteted a szülést.
  – Fogd már be…
  Niala Kissyre nézett.
  – Juliette, figyelmeztess, hogy ha nem lesz már pisztolya, képeljem föl ezért a hangért. Velem nem szoktak így beszélni.
  – Rendben, Sandrine.
  Annie vigyorogva hallgatta őket. Kissy megint Öcsire sandított. A fiú görnyedten ült a fotelban. Kissy felállt, odasétált és tenyéréllel akkorát vágott a tarkójára, hogy Öcsi eszméletlenül csuklott össze, a keze megrándult a ravaszon, a fegyver elsült, s a golyó egyenesen Annie…
  Ez se jó. Olyat kell kitalálni, ami biztosan beválik.

– De honnan fogjuk tudni, mit tegyünk, amikor… – kérdezte Annie.
  – Csináltunk már hasonlót, hisz tudod – felelte Kissy.
  – De hiszen ők kutyák!
  – No és? – nézett rá Niala. – Annyi csak a különbség, hogy Jane nem eszi meg a méhlepényt.
  Nevettek. Most először még Öcsi is elmosolyodott.
  – Kelleni fog egypár törülköző és meleg víz – mondta Niala. – Bár a víz még ráér, kihűlne. Lássuk csak. Te nem mehetsz, öcsi, mert leküzdhetetlen ingert érzel, hogy ráfogd valakire a stukkerodat. Közülünk az egyik nem mehet, mert rettegni kezdenél, hogy keresztülmegy a falon és meglóg. Egyikünkkel kettesben mégy, helyes?
  – Minek az a…
  – Nézd, öcskös, ha a háziasszony meglátja a kanapéjából csinált disznóólat és megtudja, hogy azért lett, mert te nem engedtél törülközőket hozni, hát nem szeretnék a helyedben lenni. Melyikünk menjen? – nézett Niala Kissyre.
  Ő fölállt. – Én. Te segíts levetkőzni Jane-nek, szerintem ideje már.
  Kiment, megkereste a gardróbot, nyomában a pisztolyos fiúval. Megtalálta a törülközőket és egyszerűen fölnyalábolta valamennyit. Aztán visszatette, fölvett egy ponyvaszerű anyagot, morzsolgatni kezdte.
  – Nézd csak, öcsi, ez mintha valami műanyag lenne. Talán kerti abrosz.
  – Lehet.
  – Helyes, ezzel takarjuk le a kanapét. – Kissy fölkapta az abroszt és a törülközőket, visszavitte a nappaliba, letette.
  – Keresek egy lavórt a víznek, legyen kéznél, amikor szükség lesz rá. Mi kell még?
  – Valami fonal, hogy elkössük a köldökzsinórt, meg egy nagyobbacska olló. Ja, és ha véletlenül találsz a konyhakredencben egy szülész szakorvost, okvetlenül hozd magaddal. Ha bármilyen komplikáció adódik, abba belehalhatnak mindhárman!
  – Mindhárman? – kérdezte Jane, aki már zokniban állt a kanapé mellett, amire ők ráterítették a kerti abroszt. – Miért?
  – Mert ha az öcskös megöl mindkettőtöket a hülyeségével, akkor az a minimum, hogy utána megszabadítja a világot kellemetlen jelenlététől.
  Öcsinek már vörösödött a képe, úgyhogy Kissy elindult az ajtó felé.
  – Jössz? – nézett vissza.
  A kamrában találtak valami spárgát, amiről Kissy megállapította, hogy ha jó sok lenne belőle, akkor nem lenne baj, hogy vékony, úgy is meg lehetne vele kötözni a srácot – de csak pár méter volt. Ebből csak arra elég, hogy kétszer-háromszor összehurkolják a csuklóját, de azt jó eséllyel eltépi. A fürdőszobában volt egy lavór, a konyhai fiókba viszont Öcsi maga nyúlt be, Kissyt nem engedte oda. Kissy vállat vont. Nincs szüksége konyhai szerszámokra, mindkettejüknek megvan a kése és a Nimbusza is. Ha csak ezen múlna, a srác már vértócsában fetrengene a padlón.
  Közben persze földerítette a terepet. Lehetséges búvóhelyek, fegyvernek használható tárgyak csak annyiban érdekelték, hogy Öcsi felhasználhatja őket, ha nem sikerül elsőre ártalmatlanná tenni, nekik maguknak nem lesz idejük rá, hogy ilyesmikért szaladgáljanak. Fontosabb lett volna kötelet találni, amivel megkötözhetik, ha azalatt kapnák el, amíg tart a szülés és nem tudják megvárni a rendőrséget.
  Öcsi kivett egy nagyollót és a zsebébe csúsztatta, de Kissy fölcsattant:
  – Megvesztél?! Sterilizálni kell!
  Öcsi zavartan elővette az ollót.
  – Tényleg?
  – Még szép! Azt akarod, hogy vérmérgezést kapjanak? Mosd le jó alaposan, én addig keresek egy gyertyát, hogy tűzbe tudjuk tartani.
  Erről nem tanultak az elsősegélynyújtó tanfolyamon, de Kissy biztos volt benne, hogy az ollót tökéletesen fölösleges sterilizálni. Hiszen a köldökzsinórt aztán úgyis csak kidobják. De ezzel is fokozta Öcsiben az érzést, hogy ő itt nem irányít, csak szolgál, és elfoglaltságot is adott neki. Addig sem a pisztolyával játszadozik.
  Kissy vitt gyertyát és gyufát, Öcsi a háta mögé tartva az ollót. Kissy magában jót derült rajta. Ha megszabadítja a srácot a pisztolyától, akkor lehet neki már száz ollója, kése-villája, komplett vaskereskedést hordhat a zsebében, azonnal leteríti bármelyik egér.

Minden kellék együtt volt – csak ki kellett várni. Már gyakrabban jöttek a fájások. Ültek, vártak. De nem tétlenül. Az egyik kezükön, amelyik Öcsi felől nézve takarásban volt, szakadatlanul mozgott egy ujj. Nem doboltak vele, mert a kopogást meghallanák vagy Jane megérezné, ha a kanapét ütögetik, csak föl-le mozgatták az ujjukat. Egyedül Annie látta, tudta, hogy morzéznak, de elolvasni persze nem tudta.
  Mire megindult a szülés, a haditerv is megvolt.
  Jane jajgatása egyszer csak másmilyen lett. Niala fölállt.
  – Megyek kezet mosni, jössz, stukker?
  – Mi?…
  – Azt kérdeztem, jössz-e! – csattant föl Niala, és kifelé indult. – Szedd a lábad, stukker, nem várok rád!
  Öcsi felugrott és kirohant.
  – Te komolyan stukkernek szólítasz engem?! – hallatszott a hangja kintről.
  – Még szép. Ha nem lenne a mordályod, két szót nem szólnék hozzád és egyszerűen kijönnék kezet mosni. Ha itt lennék egyáltalán. Te itt nem vagy senki, kispofám, csak egy mutatóujj a ravaszon. Mindenki csinál valamit, de te csak óbégatsz. Úgyhogy vigyázz a stukkeredre, mert ha elveszted, a csukott ablakon doblak ki. No gyerünk vissza. Loholás, öreg! – Niala berobbant a nappaliba. – Most ti mostok kezet, együtt menjetek, a stukkert ne hagyd kettesben a gyerekkel.
  Kissy fölpattant, kisurrant a fürdőszobába, szorosan maga mellett tartva Annie-t, és alaposan megmosták a kezüket. A stukker közben idegesen téblábolt az ajtóban.
  – Mit állsz ott? – nézett rá Annie. – Még most is észre térhetsz és hívhatod a mentőket. Orvos nélkül meghalhatnak mindketten, felfogtad?
  – Nem lehet – nyögte a srác.
  – Ha meghalnak – folytatta Annie –, ott leszünk a bíróságon és elmondjuk, hogy végig ott volt a zsebedben a két telefon. Kettős gyilkosság, ötven évet kapsz, öreg korodra meg majd hajléktalan leszel. Nem lehet. Menj te a francba.
  Annie emelt fővel visszaindult a nappaliba. Kissy vigyorogva ment utána. A kislánynak is jól fölvágták a nyelvét.
  Bent már kezdődött a küzdelem. Jane egyre nagyobbakat sikított.
  – Ha a gyerek farfekvéses – közölte Niala –, akkor öt perc múlva meghal, tíz perc múlva pedig Jane is. Hívd föl a…
  – Hagyjátok már abba! – üvöltötte Öcsi, bár Jane sikítását nem tudta túlharsogni. – Ha rám akartatok ijeszteni, sikerült!
  De már senki se figyelt rá.
  – Jól van – mondta Niala –, ha jön a görcs, akkor nyomj! Kint lesz egykettőre, meglásd.
  A szobában vágni lehetett az idegességet. A haditervüket előbbre kellett volna hozni, gondolta Kissy, akkor a stukker már le lenne csapva és itt lennének a mentők. De túl gyorsan jött a gyerek. És nem is lehetett megállítani. Niala és Kissy egyszerre mondta: – Látom a fejét –, és két üvöltéssel később már a fél gyerek kint volt. Niala kiszabadította a lábacskáit, Jane pedig megkönnyebbülten dőlt hátra.
  – Fiú – mondta Annie fölöslegesen. Ő tartotta a törülközőt, amire ráfektették a gyereket és úgy-ahogy belecsavarták. Most már a kisbaba ordított Jane helyett.
  – Hogy is van az Apgar? – tűnődött Niala. – Légzése az van… a teste rózsaszínű… a pulzusa… – megfogta a gyerek csuklóját… – az is van. A többit nem tudom, de egyelőre jól van, úgy látom. Hi, kid. Gyere, odaadlak anyunak.
  Egy percre osztatlan boldogság szállt a szobára, ahogy a kicsit ráfektették Jane hasára, és ott megnyugodott. Láthatóan Jane is jól volt. Öcsi egyelőre zavartan és bambán, az apai büszkeség minden jele nélkül nézett rájuk.
  – Ideje megmosdatni – mondta Kissy, és fölvette a lavórt. – Jössz, öcskös?
  – He?… ja, aha…
  Kissy szeme összevillant Nialával, ahogy kifelé indult. A fürdőszobában hosszan bíbelődött a víz hőfokával, hogy Nialának legyen ideje beavatni Annie-t.
  – Fontos, hogy testmeleg legyen a víz – közölte Öcsivel. – Ha túl forró, megégeted az érzékeny bőrét, ha viszont túl hideg, akkor megfázik. Hiszen mostanáig jó melegben volt.
  Mindez logikusan hangzott, de Kissynek fogalma se volt, hogy igaz-e. Nem is volt jelentősége. Ezzel a vízzel senki nem fogja a kisbabát mosdatni. Azért állította be csakugyan testmelegre, mert Öcsi belenyúlhat a vízbe, hogy ellenőrizze.
  – Jól van – mondta. – Mehetünk.

Kissy ment elöl, kezében a tele lavórral. Tízliteres fémlavór volt, majd leszakadt a karja tőle. A nappali elé érve tett néhány jó nagy lépést, hogy eltávolodjon Öcsitől, és hirtelen oldalt lépett, Öcsi felől nézve balra. A srác követte a mozdulatát, így nem vette észre a jobbja felől az ajtó mellé simult Nialát, aki a megfelelő pillanatban kitette a lábát, s a fiú egy üvöltéssel elvágódott a padlón. Kissy bal kézzel elengedte a lavórt, s a tíz liter víz rázúdult Öcsi fejére. Annie előugrott a másik oldalról, rálépett a fiú csuklójára, s mire az kiprüszkölte magát, a saját pisztolya szegeződött a tarkójának.
  – Mondd még egyszer, hogy fogjam be a szám – sziszegte Niala. – Kezeket hátra! Gyerünk!
  A srác morgott valamit, amiről Kissy sejtette, hogy azért nem érti, mert erre nem terjed ki az angol szókincse. Fejbe kólintotta a fiút a lavórral.
  – Au! Ne csináld már!
  Niala hátracsavarta a fiú jobb karját, Annie pedig kihúzta a zsebéből a telefonokat. Kissy azonnal lecsapott az egyikre, közben elengedve a lavórt, ami rázuhant a srácra, s az ordítással mit sem törődve leadta a Jerry-vészjelet.
  Ekkor nézett először Jane-re, amióta belépett a lavórral. A lány elhűlve meredt rájuk.
  – Maradj csak fekve – mondta Kissy barátságosan –, nem szeretném, ha téged is fejbe kellene vernem. A kórházban majd add meg a szüleid címét, mégis legyen valaki, aki vigyáz a gyerekre, amíg ülsz.

Az ajtót Angélique rúgta be, mert Öcsi nem mondta meg, hová tette a kulcsot. A mentőorvos egérseregtől körülvéve lépett a szobába, és felváltva pillantgatott Öcsire és Jane-re.
  – A gyerekkel és az anyjával foglalkozzon – mondta neki Annie, mintha ő lenne a főnöke –, a srácnak semmi baja, csak egy kicsit fejbe vertük. De agykárosodása úgyse lesz. Nincs minek károsodnia, ugye, öcskös?!
  – Legyenek szívesek távozni – felelte az orvos –, meg kell őket vizsgálnom.
  – Hallottad, stukker – mondta Annie –, gyerünk, kifelé!
  Öcsi nagy nehezen négykézlábra kecmergett. Úgy nézett ki, mint egy ázott kutya. Csavarni lehetett volna belőle a vizet. Vércsík is keveredett bele, amit Kissy elégedetten állapított meg.
  – Így jó is lesz – állította meg Annie a további fölegyenesedésben. – Aki ilyen állat, járjon négykézláb. Fordulj meg és indíts!
  Öcsi habozott. Kissy lehajolt és megkocogtatta körmével a lavórt.
  – Hallottad, nem? Amikor nálad volt a stukker, nagyon nagy volt a szád. Most nálunk van. Most nekünk nagy a szánk.
  Öcsi négykézláb kikászálódott az előszobába, egyenesen két pár egyenruhás láb elé. De még nem vele foglalkoztak.
  – Dobja el! – harsant föl a filmekből jól ismert rendőrhang.
  – Nyugi, officer – felelte Niala. – Én a jó oldalon állok. Hova dobnám ennyi ember között? Tessék, fogja.
  Niala bal kézbe vette a fegyver csövét, úgy adta oda a rendőrnek, aki átvette, az övébe tűzte és intett a sajátjával.
  – Mindenki álljon a falhoz, a kezüket tegyék a falra!
  De pár perc múlva, miután tisztázták, hogy mi történt, már csak hármukat tartóztatta le.

– Hozhatok valamit? – tudakolta a stewardess kedves mosollyal.
  – Egy óriási palack narancslevet – felelte Kissy. – Egy órája még a dutyiban ültem.
  A stewardess bólintott, szemlátomást nem értette. Pedig úgy volt. Ahogy a rendőrtisztek közbenjárására Mitchell kapitány elengedte őket, rohantak haza a csomagokért, és irány a reptér. Amíg a becsekkolásra vártak, végigölelgették Bestéket, a gyerekek válaszul meghuzigálták a füleiket, ezt alighanem előre eltervezték. S máris a gépen ültek. Irány haza.
  Amíg Niala meg ő a fogdában ült, a Jerry kiderítette, mit lehet tudni Jane-ről. Kórházba vitték, mindketten jól vannak. Öcsit is bevitték, ellátták a fejsebét, aztán fogdába került ő is.
  Egy éve szöktek meg otthonról, csöveztek, lopásokból, betörésekből éltek. A házban, ahol a gyerek született, egy hete laktak, feltörték a zárat és beköltöztek. A házban talált értékek nagy részét már eladták. Ha a tulaj hazaér, el fog ájulni. A ház előtt álló furgon lopott, a pisztoly lopott, még a rajtuk levő ruha sem az övék. Az egyetlen saját holmijuk a gyerek.
  Hülyék, gondolta Kissy. Önállóságra vágytak, mi? Hát tessék az eredménye. Még tizennyolc évesek sincsenek, de van egy nem tervezett gyerekük és le fogják csukni őket. Ha letöltik a büntetésüket, hazamehetnek a gyerekkel és megpróbálhatják összerakni valahogy az életüket.
  Azért jó volt ez a nyaralás. Rengeteg szép dolgot láttak, szinte mindent, amit San Franciscóban látni érdemes, kivéve egy földrengést. Az valahogy kimaradt. A helikopterük ott utazik a poggyásztérben. Fogtak zsebtolvajt és gyerekrablót, még ha apa volt is, elkaptak egy ostoba párocskát és levezettek egy igazi szülést. Élni fog Frisco környékén egy kisfiú, akinek sejtelme se lesz róla, hogy két egér és egy Best segítette a világra. De remélhetőleg nyomot hagy rajta ez az élmény és sose tart majd macskát.
  Egy csomó minden kimaradt a szülésnél is. Nem ők vágták el a köldökzsinórt; ami azt illeti, ezt Kissy egy cseppet se bánta. Nem mosdatták meg a kisbabát – fontosabb volt, hogy minél előbb ott legyen az orvos. És nem tudták meg, mi lesz a neve. Besték azt ígérték, megpróbálják majd kideríteni. Persze megkérdezték Jane-től még a szülés előtt, de azt mondta, fogalma sincs. A mentők mondták, hogy a Mills-Peninsula kórházba viszik, ami az egereknek nem mondott semmit, de Katie-nek igen, Sally Mills az osztálytársa, aki egyáltalán ott se volt, és mégis elérte, hogy róla nevezzék el a kórházat, ő ezért haladéktalanul meg akarja verni. Ami hagyján, azt mutatja, hogy az egéri eszme termékeny talajra hullott. De erre mit nem mond neki Vanessa? Éppen Vanessa, aki ezt az eszmét kialakította? Hogy először meg kell tudni, mit tett Sally Mills, amiért róla nevezték el a kórházat. Hátha kiérdemelte. Ugyan mivel, kérdezte erre Fran csúfondárosan, mintha ugyan ők ismernék Sally Millst és tudhatnák. De Vanessa fapofával közölte, hogy őnáluk Franciaországban a legtöbb kórházat részeg buszsofőrökről nevezik el, mert ők hozzák a legnagyobb forgalmat.
  Erre egyetlen Best gyerek se tudott mit mondani.

Kissy felhúzott lábakkal hevert a fűben és várta, hogy mi lesz. Közben a többiek beszélgetését figyelte, amerikai kalandjaikat mesélték.
  – Először nem akartak elvinni minket – mesélte Vanessa –, azt mondták, túl nagyok a macskák. Emlékeztettük őket a fegyvereinkre, akkor meg Dot közölte, hogy borzasztóan megbüntetnek minket, ha engedély nélkül vadászunk az állatkertben.
  – De végül elvittek mégis – folytatta Nimby. – Hát tényleg nagyon nagyok a macskák.
  Kissy jobb kézzel benyúlt a combja alá, keresgélt. Valami hosszúkás, szőrös dolgot tapintott. Meghúzta. Valaki hirtelen rácsapott a kezére. Benyúlt a bal kezével is. Azzal is talált valami szőröset, és arra is rácsaptak.
  – Óriási nagy állatkert – mondta Françoise. – A zsiráf több méter magas, és még aztán jön a feje. Minket szerintem nem is látott, ahhoz távcső kellett volna neki.
  Kissy hirtelen szétnyitotta a combját. Kismacska Kettő döbbenten meredt rá.
  – Ilyet is láttunk – kapta föl Kismacska Egyet Elke –, cirmoset, egészen volt olyan, mint házimacska. De pedig ázsiai halazós macska volt, úszik vízben és víz alatt búvárpalackkal, és összefogdossa minden halakat Kissy elől.
  Kissy fölkapta a fejét. Még hogy…
  Kismacska Kettő kihasználta az alkalmat és nekilátott fölkapaszkodni Kissy bal lábára.
  – És az állatkerten kívül nem akadtatok össze eggyel sem? – tudakolta Blanche.
  – Dehogynem – kacagott föl Françoise, és elmesélte, hogyan akarták a Best gyerekek megvédeni őket. Kismacska Kettő ezalatt Kissy térdén ült és büszkén nézett le a testvérére. Három fölágaskodott és két mancsát Kissy lábszárára tette, de ekkor odanyúlt Vanessa és meghúzta a farkát. Három hátrafordult, rávetette magát a mikró kezére, aki hanyatt fordította és gyömöszölni kezdte.
  A családanya ezalatt egy faágon aludt. Nem tiltotta meg gyerekeinek, hogy játsszanak velük, de ő maga persze nem ereszkedett le az egérnépséghez. Kissy gyanította, hogy Macska kamaszlány korában keletkezett viszonyukban a törés, amikor neki azzal kellett volna foglalkoznia, hogy készüljön a felnőtt macskaságra, s ehelyett föl kellett dolgoznia, hogy nekik hétről hétre nagyobbak a füleik, egyre nagyobb átéléssel eszik a sajtot, és egyre többet cincognak. Talán az új nemzedéknek már könnyebb lesz, ők már beleszülettek az egérvilágba.
  – Micsoda?! – kapta föl a fejét Vanessa hirtelen, Kissy nem hallotta, hogy kinek a szavaira. – De hiszen ez volt a legjobb az egész nyaralásban, sajnálom, hogy nem voltam ott. Én tökön is rúgtam volna a srácot. Többet kellene egérportyákra járnod velünk, apa. Akkor értékelnéd a dolog szépségét.
  – Hát ha arra a gyártelepi ügyre gondolok – felelte Georges –, valahogy nincs hozzá sok kedvem. Ahhoz se, hogy ti keveredjetek ilyenekbe.
  – Pedig fogunk – felelte Nimby, és felállt, kezében a telefonjával. Vanessa és Kissy előtt állt meg, az arca komoly, a füle nagy volt. – Kaptunk egy köteg gyerekpornót. És Katu is benne van.
  Kissy egy pillanatig meglepve meredt Kismacska Kettőre. A cica meglepve meredt vissza rá.
  Kissy hirtelen kinyújtotta lábát a földre. Arra számított, hogy Kismacska ott marad a levegőben, lenéz, fölnéz, megint lenéz, aztán egy rémült sikollyal alázuhan. Minden valamirevaló rajzfilmfigura így csinálta volna, és Kismacskában is volt némi rajzfilmszerű. De Kettő egyszerűen csak lesüllyedt az ő térdével együtt, egy szempillantásnyit gondolkodott, aztán megiramodott Kissyn, hosszirányban. Éppen a mellét ugrotta át, amikor Kissy elkapta és talpra szökkent.
  – Mutasd – lépett oda Nimbyhez, de már a többiek is jöttek. A fiú az asztalon fekvő netbookhoz ment és nyomogatni kezdte. Az egerek összegyűltek a kerti asztal körül és Katu arcába bámultak.
  Azaz nem egészen az arcába. A képmező az orránál ért véget, a jobb szeme egyáltalán nem látszott, a bal szeme alatti táska viszont igen. Elég sokat láttak a csupasz mellkasából, az ölében ülő gyerek nem nagyon takarta. Neki le volt hajtva a feje, az arcából semmit nem láttak. A fénykép készítője másra figyelt. Kissy ösztönösen eltakarta a tenyerével Kismacska szemét, ne lásson ilyet a gyerek.
  – Ez Muk? – kérdezte Elke.
  – Valószínűleg – felelte Nimby. – Tudod, hogy alig látszik a korábbi képeinken. De hogy ez Katu, az fix.
  – Hány képünk van?
  Nimby továbblapozott. Öt képet találtak Katuról és – bizonyára – Mukról, hat pedig más szereplőkkel készült. A Jerryt egyelőre Katu érdekelte. Apróra végigvizsgálták a képeket és feljegyzéseket készítettek. Három képen is látszott az ablak, de épületeket nem lehetett kivenni.
  – Márpedig a pasas kikészített bundájára akarok… – kezdte Kissy, de a folytatás elmaradt, mert közben csípőre tette a kezét, amiben fickándozni kezdett valami, aztán oldalba rúgták. Kissy riadtan fedezte föl a kezében a macskakölyköt. Letette. Kismacska megrázta magát és elrohant a testvéreihez.

– Avignon – mondta Nimby.
  Françoise megnyalta a szája szélét.
  – Az itt van délen, nem?
  – Ahhoz túl messze, hogy most odarohanjunk – felelte Vanessa, de azért ő is megnyalta a szája szélét.
  – Nem ez számít – mondta Niala, és ő is megnyalta a szája szélét. – Valószínűtlen, hogy az avignoni shindy bármit tud a képek forrásáról. Voltak neki, hát föltette őket. Katuhoz aligha jutunk el rajta keresztül.
  – Ő maga is lehet éppen Katu – mondta Jennifer –, vagy a fotós.
  – Lehet – bólintott Niala. – De lehet bárki más is. Az avignoni ürge egy ember, mások többen vannak, tehát valószínűbb, hogy nem ő az.
  Az egerek egymásra néztek. Niala logikája megdönthetetlen volt.
  Mindenesetre az avignonit, nickje szerint Ramonát fölvették az adatbázisba teljes névvel, címmel. A rendőrséget nem értesítették, ellenkezőleg, a Fokhagyma néhány tagja nevében elismerésüket fejezték ki és remélték, hogy föltesz még egypár képet.
  A fotókat pedig nagyítóval vizsgálták át apróra. Az látható volt, hogy másik helyszínen készültek, nem ott, ahol most az örmény iparművész lakik – ha még ott lakik –, de az ablakon át semmi mást nem láttak, csak az eget és egy fa lombozatát. De volt a képeken egy polc és egy asztal, mindenféle tárgyakkal. Ezekre vetették rá magukat.
  – Azért azt jegyezzük meg – mondta Pi –, hogy a mostani képeken jobban látható a testhelyzet, mint a régieken. Ha annyi történt, amennyit itt látunk, akkor a gyereknek nem voltak súlyos fizikai sérülései. És akkor könnyen meglehet, hogy az öreg hölgy lakásában történtek után sem.
  – Vagyis nem kellett orvos – bólintott Angélique. – Azaz kellett volna, de a gyerek akkor is túlélte, ha nem látta orvos.
  – Igen – mondta Vanessa, átsétálva a kerti asztal másik oldalára. Lehajolt, fölkapta Kismacska Hármat. – Egyszerűen hazavitték, a kisebb fizikai és a nagyobb lelki sérüléseit nem látta el senki, úgy-ahogy begyógyultak. Mi is csak jó ráérősen hívunk majd mentőt hozzájuk, rendben, cicus?
  A cicus nem szólt semmit.

– BB37503 Fret Véolia – mondta Maszat, és Nimby felé nyújtotta a táblagépet. – Százötvenért bármikor megkaphatod.
  – Százötven euró ezért a kis vacakért?! – bámult rá Françoise.
  – Miért vacak? Nagyon klassz kis mozdony. Bár én a gőzösöket jobban csípem.
  – Mekkora ez a valóságban?
  – Huszonegy és fél centi…
  – Ez nem érdekes – vágott közbe Vanessa. – Azt mondd meg, hány példány van ebből.
  Maszat a mikróra nézett a telefon képernyőjén.
  – Ez nem valami speckó cuccos, kis pocok. Akárki megveheti a boltban.
  – Ha még egyszer lepockozol, felülök az első gépre és kicakkozom a füledet – közölte Vanessa hidegen. – De ezek a játékvonatozó ürgék csak nincsenek valami sokan, nem?
  – Ha még egyszer lejátékvonatozod, megvárom, hogy felülj az első gépre és kicakkozom a füledet – felelte Maszat barátságosan. – Ez vasútmodell. Lilám sincs, hogy hányan vannak. Annak idején, amikor ilyesmivel foglalkoztam, voltunk egypáran. Ezer meg ezer csóka töri ilyesmin a fejét. Valami disznósággal kapcsolatos a fotó, igaz?
  – Persze – sóhajtott Kissy. – Ez az asztal a mozdonnyal egy pornóképről lett kivágva.
  – Baró. És ez az egyetlen támpötty?
  Kissy elővette a telefonját, benyúlt a Jerry-felület dobozába, kivette Katu dossziéját és átlapozott pár képet. Aztán Maszat elé tolta a telefont.
  – Áthozhatom? – nyúlt Maszat a táblagépért. – Ez mégis nagyobb egy kicsit.
  – Nyugodtan.
  Maszat egy percig szemlélte a képet, rajta az asztallal, ami a kis fehér mozdony állt. – Mi folyik a lemeszelt részen? – kérdezte közben.
  – Még ha az orrodra akarnám kötni, akkor se itt mesélnék róla – pillantott körbe Kissy a kis falatozóban, de senki se foglalkozott velük.
  – Oké – mondta Maszat kisvártatva. – Szóval a polc tetején áll két fa…
  – Fa?!
  Egy egérként kaptak a telefonjaikhoz. Vanessa otthon volt, neki rendes gép volt a keze alatt, hát ő nagyított rá leggyorsabban.
  – Hát persze. Amiről azt hittük, hogy valami rongy. Ágas-bogas kis fácskák.
  – Ez az. Helyes a cincogás. Azok olyan fák, amiket terepasztalokon használnak. És a legalsó polcon szerintem egy köteg Vasúti élet fekszik. A legfelsőnek látszik a címlapjából valami. Olyasfélén néz ki. Szóval a fószer rendesen nyomatja a témát. Csak hát ezzel nektek nincsen több sajt a pizzátokon.
  – Miért? – kérdezte Françoise.
  – Mert vasútmodellezők vannak épp elegen.
  – Az nem baj – felelte Kissy. – Van nekünk több adatunk is.

A villa des Sablons a járműforgalomtól elzárt zsákutca volt, jól ismerték még apró egér korukból. Épp a Bois és a fürdőközpont között van. A bejáratnál letették a motorokat és besétáltak a rácsos vaskapu mellett.
  Itt működött a neuillyi modellezőklub. Rengeteg vasúttal, repülőgéppel, játék hadseregekkel. A két egér körbejárt a teremben, megszemléltek mindent és mindenkit. Pár percig álldogáltak egy kisebb terepasztal mellett, hamisítatlan svájci kisvárost ábrázolt, vagy talán németet, farácsos szerkezetű házakkal, dombra építve. Még egy kis gyár is volt benne, kéménnyel, és egy vasútállomás. Lent a völgyben nagyobb pályaudvar, öt vágánnyal. A kettőt nagy körben haladó sínpár kötötte össze, ami alagúton ment át a város alatt, és egy tavat meg egy erdőt is megkerült. Az utak mentén villanylámpák álltak, kis autók, a tó sarkában vízimalom, csak embert nem látni sehol. De a vonat az mozgott, éppen kibukkant az ala…
  – Segíthetek valamit?
  Kissy megpördült. Kivételesen anélkül, hogy rúgni próbált volna, így a háta mögött álló férfi sértetlenül nézett rá.
  – Én…
  – Német terepasztal 1968-ból, egy korabeli prospektus alapján rekonstruáltuk. Nagyon szép darab.
  Kissyben egy pillanatra olyan érzés támadt, hogy az utolsó mondat nemcsak a terepasztalra vonatkozik, mert a férfi közben végigpillantott rajta. Nem zavarta. Nézni szabad.
  – Nagyon szép kis vonatok – bólintott Kissy, s egy pillanatra visszanézett a zakatoló járművekre. A másik oldalon Martin hátratett kézzel hajolt az asztal fölé, talán a gyárat tanulmányozta. De Kissy tudta, hogy figyeli a beszélgetést is. Elvégre idegen helyen vannak, bárkinek kedve szottyanhat egérpecsenyére. – A házak is helyesek, és a vízimalom csodás. De mi egy embert keresünk.
  – Kit?
  – A nevét nem tudjuk.
  – Hanem?
  Kissy elővette a telefonját és két mozdulattal kikeresett egy képet. Katu arcának részleteit rakták egymás mellé. Felmutatta.
  – Érdekes fotózási technika – mustrálta a férfi.
  Kissy bólintott.
  – Sajnos nem ismerős. Miért keresik?
  – Lehet esetleg valaki más, aki felismerheti?
  – Lehet… megkérdezhetjük egy-két régi tagunkat. Idejár ez az ember a klubunkba?
  – Talán.
  – Hát ez elég kevés. Jöjjenek.

– Mutattak mindenféle szép modelleket – mesélte Martin –, egy tárlóban csupa gőzmozdonyt tartanak, és ki van írva, hogy melyik milyen típus, mikor és hol készült… rengetegféle. Van két úr, akik vagonokkal foglalkoznak, ők maguk készítik őket az eredetikről készült fotók alapján. Szóval igazán érdekes volt. De Katu senkinek sem ismerős. Legalább öt emberrel beszéltünk, akik évek óta odajárnak és mindenkit ismernek, aki többször megfordul ott. Soha nem látták.
  A Jerry hallgatott. Erre nem lehetett mit mondani. Egy perc is beletelt, mire a huszonkét lekornyadt fül közül kettő valamelyest kiegyenesedett.
  – Sebaj – mondta Vanessa. – Legalább ezt is megtudtuk. Az is lehet, hogy nem jár klubba, vagy nem oda. Lehet, hogy csak az első fotózáskor járt Neuillyben, és akkor épp nem a kisvasutak érdekelték. Vagy az is lehet, hogy a mostani képek se nála készültek. Minden lehet. Egy biztos: elkapjuk. Ezt én mondom nektek, Pif. Cin-cin.
  A Jerry Alapítvány visszacincogása baljósan hangzott. Bíróságot és börtönt ígért Katunak, s előtte nagy-nagy verést.

Kissy soha nem gondolta volna, hogy egy régóta keresett shindyre úgy fog rátalálni, hogy egyszerűen szembejön az utcán. Pedig pontosan ez történt. A suli előtt. Megtorpant és elképedve nézte a kövér férfit, amint közeledett felé.
  – Elnézést – szólította meg. – Ön Katu?
  – Kérem?
  Kissy zavarba jött. Miért nem mondja, hogy igen, ha egyszer szemlátomást ő Katu? A bal kezében egy villanymozdonyt tart, a jobbal pedig Mukot vezeti kézen fogva.
  – Jöjjön – mondta neki. – Okvetlenül meg kell vernünk magát.
  Beléptek a panzió aulájába, s Kissy keresni kezdte a többieket. Átszaladt az aulán és benyitott a nappaliba, ahol Jane féltőn ölelte magához a kisbabáját, de Kissy nem törődött velük, továbbrohant a San Marcón, az embertömegben egértársait kereste, de nem voltak meg, úgyhogy rohant tovább, egyre gyorsabban, de érezte a tarkóján a cica leheletét, már egészen közelről, szemközt feltűnt az egérlyuk, már a táblán a Home Sweet Home feliratot is el tudta olvasni, készült fejest ugrani a lyukba, de ekkor a cica elkapta a vállát és azt mondta:
  – Kissy! Kissy!
  – Mivammá?!
  – Rosszat álmodtál.
  Kissy pislogott. Martin az ő bal fülét birizgálta, a jobbon rajta feküdt, égett a tompa fényű kislámpa, otthon voltak az ágyban. Kissy megint pislogott, aztán nagyot sóhajtott.
  Martin két háromszöget rajzolt Kissy homlokára.
  – A-azt hiszem… de nem evett meg. Arra emlékeznék. Valami zagyvaság volt. Ja igen! Elkaptam Katut!
  – Muti meg – kérte az egere, mintha csak úgy előhúzhatná.
  – Később elvesztettem. Pedig villanyvonat is volt nála.
  – Vízimalommal?
  – Nem, csak egy mozdony.
  – Sajtot ettél?
  – Nem, sajt nem volt.
  – Vacak álom.
  – Az.
  – Hozzak?
  – Nem, kösz. Most nem kérek sajtot… viszont…
  – Meg lehet oldani.

Kissy gondosan megvajazta a kenyereket, sajt- és felvágottszeleteket fektetett rájuk, aztán paradicsomot és uborkát, és megszórta némi zöld fűszerrel. Nagy odafigyeléssel dolgozott, ahogy Vanessától tanulta, ámbár ő már akkor is készített szendvicseket, amikor Mohit még nem is ismerte. De ma már mindenki Vanessa tanítványa a konyhaművészetben, kivéve a mestereit.
  Úgyhogy csak akkor nézett föl, amikor a szülei megálltak az asztalnál és őt nézték. Kissy rájuk pillantott, vissza a szendvicsekre, aztán fölkapta a fejét.
  – Valami baj van?
  – Beszélnünk kell – felelte apa.
  Kissy gyanakodva nézett egyikről a másikra, aztán hirtelen hátracsapta füleit.
  – Szent ementáli… csak nem… csak nem kistestvérem lesz?…
  – Nem – felelte anya fejcsóválva –, épp elég nekünk ez a töméntelen kisegér a ház körül. Másról van szó…
  Kissy fülei elindultak lefelé.
  – De ugye… nem akartok… elválni?
  Apa bosszúsan fújt egyet.
  – Nem! Már rég elmondtuk volna, ha képes lennél csendben maradni.
  Kissy gyorsan a szájára szorította a kezét.
  – Helyes – nyugtázta apa. – Szóval a beruházásról van szó, amit Thomasékkal összehoztunk; mint tudod, mindkettőnk cége benne van. Nos, úgy fest a dolog, hogy hamarosan beindítjuk az üzletet. Ehhez viszont az kell, hogy ott legyünk a helyszínen.
  Kissy levette a kezét a szájáról. A füle határozatlan tartásban állt, még nemigen tudta, merre forduljon.
  – Mennyi ideig?
  – Sokáig – felelte anya gondterhelten. – Nyolc-tíz hónap is meglehet. Sőt akár egy év.
  Kissy füle végleg lekonyult.

– Á, ne törj le – vigasztalta Niala később, a fizikaóra utáni szünetben majdnem ugyanazokkal a szavakkal, mint Martin. – Repülőgép is van a világon, és karácsonyi meg mindenféle szünet.
  – No jó, de egy egész év?!
  – Hát egy év. Vanessa, szegény kis bogár már milyen régóta nem látta a szüleit, mégis elvan.
  – Melyikeket? – kérdezte Kissy logikusan.
  – Az igazi, közös szüleinket. Apa céges ügyben tárgyal Berlinben, és anyát is elvitte. Estig meg se jönnek.
  – Mikor mentek el?
  – Hajnalban.
  Kissy sóhajtott.
  – Vanessa edzett kislány, tizenegy évet kibírt szülők nélkül. De én sose voltam ennyi ideig nélkülük.
  – Itt az alkalom. Rendezhetsz monstre egérbulit. Mennem kell, cin-cin!
  Kissy is ment angolórára, de még az osztályterem ajtajában is a fejét csóválta.
  Nialának persze igaza van. Amióta Vanessa családra talált, szinte sosincsen egyedül; ha a szülei nincsenek a közelben, akkor ott a nővére vagy más egerek. Rendes körülmények között a leghosszabb idő, amit a családja nélkül tölt, az, amíg iskolában van, de ott is vannak rokon gyerekek, és Nialával is nemegyszer összeakad. Egy nap Georges nélkül megszokott dolog – amíg repült, gyakran két-három napig se ment haza, azóta meg tárgyalásokra jár sokat. De Blanche otthon dolgozik, csak néha utazik el egy-egy konferenciára. Vanessa maga többet utazik, mint az anyja.
  De hát a panzióban ott vannak a néniék, ott van Niala meg az a rengeteg rokon, Beaulieu-ben a mikró sosincsen egyedül. De ő mihez fog kezdeni Vaucressonban az egy szál Martinnel és a háziállatokkal?
  – Á, nem ügy – mondta Chantal a következő szünetben. – A házat ellátjuk, ott van madame Faubourg is, meg mi nagy egerek már a porszívótól se félünk.
  – Ez az – élénkült meg Nimby –, a cicától pedig Martin majd megvéd. Vagy ha ő éppen a szüleinél alszik, akkor átmegyek és bebújok melléd helyette, jó?
  Kissy aznap már sokadszorra sóhajtott.
  – Nem gond, egérke – tudatták vele matekóra után. – Csak egyetlen apróság hátravan most már, és költözzük egyenesen tehozzád magunkat. Apuék lak majd egyik vendégszoba, én egy másik, ők lesznek pótszülőjeid, én meg pót kistesód, és hozom reggeltől estig idegbajt Macskáre, jó?
  Kissy jól tudta, mi az az egyetlen apróság, ami még hátravan, és Elkéék máris jöhetnek. Az, hogy a szülei továbbra sem egyeznek bele. Az amerikai nyaralás Johannéknak is legalább annyira pihenő volt, mint nekik, mert azalatt a zseb nem nyaggatta őket Franciaországgal – de amióta hazatért, egyebet se hallanak tőle, mint hogy Amerika milyen nagyszerű hely, és eddig valahányszor ott járt, mindig Franciaországból indult az egerekkel, tehát neki közöttük van a helye, hisz másképp sose juthat el még egyszer Amerikába. Ami egyébként azért olyan nagyszerű hely, mert együtt lehet az egerekkel.
  Anne valamelyik nap elmondta Blanche-nak, hogy ő tiszteletben tartja a gyerekei összes bolondériáját, a lányáéit is, akinek több van, mint a fiainak együttvéve, de nem áll szándékában Franciaországba költözni csak azért, mert a gyerek úgy érzi, hogy összezsugorodnak a fülei, ha távol van a csapattól. Blanche azt felelte, megérti, ő semminek nem örül jobban, mint hogy a lányainak eszük ágában sincs elhagyni a szülői házat, még a kisebbiknek sem, akinek ez nem is szülői ház, sőt a kisebbiknek aztán végképp esze ágában sincsen. Georges-zsal őszintén remélik, hogy felnőtt korára sem fog mást akarni, hiszen tizenegy és fél évig nem lehetett velük, ha tizennyolc évesen elköltözik otthonról, akkor mindössze hét év jut együtt. Kissy tudta, hogy ez nem fordulhat elő, és meg is mondta, amikor Blanche erről mesélt neki. Ő már évek óta tudja, hogy Vanessa kizárólag Nizzában tanulhat majd tovább, mert oda bejárhat otthonról, és Nimbynek is ott kell egyetemre mennie, mert nem lehetnek mindig az ország két végén. Amikor az Amerika utáni, részben a kismacskák kedvéért vállalt beaulieu-i napok véget értek, olyan szomorú volt mindkettő, mintha évekre szólna az elválás. Pedig hát csak öt napra.
  És pénteken össze is gyűltek megint, ezúttal Franconville-ben, Yves bácsiék a szavukat vették, hogy eljönnek és mesélnek Amerikáról. Kissy és Martin valamivel Chantalék után érkezett, és egy perc múlva futott be Jean. Jennifer a nyakába ugrott rögtön az utcán; az bizony hátrány, ha valakinek kisfülű a párja, ők nem lehettek együtt Amerikában, Jean Beaulieu-be se tudott lejönni – vagy föl, hiszen hegyen van –, hét közben se találkoztak a suli miatt. Chantal és Andreas csak pár háznyira lakik egymástól, ők egész héten együtt voltak.
  Jennifer félig-meddig kibontakozott Jean karjaiból.
  – Mintha ezer év telt volna el, amióta…
  Itt elhallgatott. Kissy várta a folytatást, aztán felfedezte, hogy Jennifer az ő háta mögé néz. Chantal is, Andreas is…
  Megpördült. Egy egér állt ott.
  De nagyon egér, ennél egerebb már nem is lehetett volna. Piros ruhácskában, a fején nagy, barna fülekkel, közöttük piros masnival. A háta mögött összekulcsolt kézzel, elégedett vigyorral nézett rájuk.
  Döbbenet, gondolta Kissy. Egérfüles hajpánt, honnan szedi ezeket?
  – Tetszem? – kérdezte Françoise teljesen fölöslegesen. Naná hogy tetszett. Mindenkinek. És mindenki ilyet akart, de egyelőre csak ezt az egyet tudták szerezni.
  Bent a házban, a teraszon gyűltek össze, hogy képeket tudjanak vetíteni. Françoise itt aratta következő sikerét, amikor a netbook elé lépett. Elke másodpercekig bámult rá elképedve, összecsapta a kezét, és azt motyogta:
  – Ein Haarreif mit Mäuseohren…
  Aztán fölpattant és kirohant, azt kiabálva: Mutti, Mutti!
  – Azt hiszem, sikered van – nevetett Kissy.
  Elke már jött is vissza, kézenfogva vonszolta be Annét, mint egy kisgyerek, és persze folyamatosan pörgött a nyelve. Annénak a könnyei potyogtak nevettében, ahogy meglátta Françoise-t büszkén feszíteni a nagy fülekkel.
  – Ő is akar ilyet – fordította Jennifer fölöslegesen, ezt maguktól is tudták –, ez még egy okkal több, hogy idejöjjenek lakni…
  Anne megígérte lányának, hogy neki is lesz ilyenje, de egyelőre nem költöznek.

A hajpánt remekül állt mindenkinek, bár a fiúk egyelőre vonakodtak fölpróbálni. Éppen Kissy fején volt – sokkal kényelmesebb volt ilyen időben, mint az egérfüles sapka –, amikor csengettek. Kiballagott a kapuhoz, nem nyitotta ki távirányítóval, mind együtt voltak már. Vanessa magyarázott éppen egy sor San Franciscó-i képről. Csak idegen jöhetett.
  Mégis ismerős volt. Néhány pillanatig döbbenten bámultak egymásra Jeannal, motoros futárrá lett egykori szomszédjukkal.
  – Hát te? – kérdezték majdnem egyszerre. Jean főleg a füleket nézte.
  – Én Yves Blanchard-t keresem… de te hogy kerülsz ide?
  – Ahogy te – nevetett Kissy. – Motorbiciklin. Gyere be, ne kelljen Yves bácsinak kijönni.
  Odabent éppen az alcatrazi fotóknál tartottak, néhány szarvasegeret láttak, és Françoise pont azt mondta:
  – …de őket egyáltalán nem érdekeltük, hiába magyaráztuk, hogy mi is csakolyan egerek vagyunk, mint…
  A kislány elharapta a mondatot. Minden tekintet a Kissy nyomában belépő fiúra szegeződött, aki megnézte a vetítővásznon a szarvasegereket, aztán a pillantása végigvándorolt a csapaton, és utoljára megállt a Kissy hajába illesztett nagy füleken.
  – Egerek – mondta.
  Kissy az ajkába harapott. Lebuktak. Hát jó, annyi baj legyen. Elég nagy a kert, van hol elásni a srácot.
  A keze lassan a derekára csúszott.
  – Nem szólhatsz senkinek, hogy láttál minket – szólalt meg Niala. – Ha eljár a szád…
  Nem fejezte be. Az ismeretlen veszély sokkal félelmetesebb.
  – Egyáltalán ki vagy te? – tudakolta Vanessa.
  – Nos – mondta a fiú mosolyogva –, én motoros futár vagyok, és Yves Blanchard úrnak hoztam küldeményt.
  – Az én vagyok – felelte Yves bácsi.
  Jean odalépett, átadta neki a kézbesítőkönyvet és egy kék dossziét. Amíg az aláírásra várt, megint megakadt a szeme Kissy nagy fülein.
  – Gondolom, elsősorban a barátnőm macskája előtt kell titokban tartanom – jegyezte meg.
  Françoise lebiggyesztette a szája szélét.
  – Ne hidd, hogy holmi macskákkal meg lehet minket ijeszteni. Most született három kiscicánk.
  – Igazán?
  – Igen, ha tudni akarod. Egy kék, egy fehér meg egy vörös, mint a nemzeti zászlón.
  – Nocsak, megmutatod őket?
  Kissy odament az asztalon álló netbookhoz. Jean odalépett mellé és megnézte a képernyőn Elkét.
  – Szép. Hát a fehér meg a kék?
  – Micsoda?! – csattant föl a kislány, és talpra szökkent. – Nézesz engemet macskává?! Utolsó állat a földben, aki lennék hajlandó. Kissy, te hagysz ezt, ahelyett hogy mosnád padlót vérével?
  Kissy nevetett.
  – A szőnyegből nehezen jön ki. Egy kicsit eltüntetlek, megmutatom Kismacskáékat.
  Lejátszott egy kétperces videót, amin a három Kismacska testvér egymást gyömöszöli. Aztán megint megjelent Elke, szakasztott olyan morcos és gyanakodó arccal, mint a Kismacskák.
  – Aranyosak – mondta Jean. – Sajnos nekem mennem kell, még egy csomó címem van. Sziasztok… egerek. Viszontlátásra.
  – India Whisky – szólalt meg Elke. – India X-ray Uniform India India Kilo.
  Jean megállt az ajtóban, értetlenül pislogott vissza a nagy csendre. Kilenc egér ugrásra készen ült a szobában, sőt Vanessa fel is állt és elindult feléjük.
  – Ugyan már – nevetett Kissy zavartan –, szamárság. Gyere, Jean.
  Kimentek, visszakísérte a fiút az utcára.
  – Mi volt ez az indiai ételrecept? – érdeklődött a srác.
  – Nem kell neked mindent tudni.
  Jean fölszállt a motorra és nyúlt a sisakjáért.
  – Hozzak legközelebb szalonnabőrkét?
  Kissy elképedve tette csípőre a kezét, a fiú pedig búcsút intett és elhajtott.
  Kissy megfordulva fölfedezte Vanessát az ajtóban. Szóval vigyázott rá. És a biztosítás még nagyobb volt, mert az előszobában ott állt Martin, aki látta volna, ha Vanessa elindul, a teraszajtóban pedig Nimby figyelte Martint.
  Kissy beszáguldott a szobába és felelősségre vonta Elkét.
  – Bolond vagy, egérke?! Mégis mi a csodáért lenne Jean shindy?
  – C-c-c – csóválta a fejét a kislány. – Hát kamerát nem kapcsoltad ki, amíg vetítetted macskásos filmt.
  – Persze hogy nem, és?
  – Srác nem sokat nézte hegyes fülekű, szőrösös kicsi macskájakat rémisztő fogakval. Kukucskázotta sokkal többet ruhád kivágásába.
  Kissy lepillantott magára, és bosszúsan fújt egyet.
  – Jaj, egérke. A srác csak egy átlagos pasi, aki időnként odapislog a lányok mellére, de attól még nem shindy. Szomszédunk volt Neuillyben, már máskor is találkoztunk és próbálkozott.
  – Miii?! – kapta föl a fejét Martin. – Ezt nem említetted.
  – Mint ahogy azt sem, hogy hány ember jött velem szembe az utcán vagy egyéb érdektelen apróságokat. A srác ártalmatlan, egyébként két ujjal földhöz vágom. Egyszerűen csak szeret nézelődni. Azt nem tiltja meg senki.
  – Van esztétikai érzéke – mondta Nimby.
  – Miii?! – kapta föl a fejét most Vanessa.
  – Férfiek – mondta Elke lesújtón.

A csapat három részre oszlott, Kissy a motorosok között kapott helyet. Ha messzebbre kell menni, akkor ők indulnak, ha közelebbre, akkor a görkorisok. A harmadik szakaszba tartozott a pilóta és a segítője.
  De nem kellett menni, a Discovery nem zuhant le, nem akadt fönn, nem tévedt el. Ahogy korábban Beaulieu-ben sem. Az egész környéket bekalandozták a levegőben, többször cseréltek elemet, és mindenki vezette a helikoptert. Kissy Cormeilles fölött járt vele, jó két és fél kilométernyire, minden gond nélkül.
  Másnap Angélique vonatra ült és elhozta a mikrobuszt. Beszálltak és elindultak, a helikopter követte őket. Lassan kellett menni persze, a Discovery nem tudja tartani a lépést egy autóval, és ha Angélique egy csöppet megnyomja a pedált, azonnal kikerülnek a hatósugárból. Városi utcákon, mellékutakon mentek, így értek el Chamblyba, harminc kilométerre hazulról. Itt a Discoveryt visszatették a mikrobusz ládájába, a Szárnyacska mellé, és elmentek ebédelni.
  Vanessa komoly arccal nézett végig a csapaton. Már leadták a rendelést, várták a sült krumplijukat, halat, pulykát, salátát, miegyebet.
  – Hát jó – mondta –, akkor elmondom. Isabelle nénivel és Marie-Claire-rel már megbeszéltük, és arra jutottunk, hogy a lehetőségeimnek nincs határa. Tehát belevágok.
  Kissy határozatlanul bólintott. Vanessa lehetőségeinek kétségtelenül nincsen határa, viszont fogalma se volt, ki az a Marie-Claire.
  – Lehet, hogy elbukok majd, és úgy emlékszik rám az utókor, mint aki túl nagy fába vágta a fejszéjét – közölte a mikró olyan arccal, mint aki át akarja úszni a Csendes-óceánt –, de én hiszek magamban és a képességeimben.
  Elszántan föltartotta gombszerű orrocskáját.
  – Mi is – cincogta Françoise a nagy csendben –, miről van szó?
  – Megtanulok macaront készíteni.
  A csend mintha még nagyobb lett volna. Kissy érezte az izgatott vibrálást a füleiben. Ez óriási vállalkozás, kétségkívül, viszont ezerszeresen megéri. A lehetőség, hogy hamarosan lesz valaki soraikban, aki tud macaront készíteni, mellékessé tette a tényt, hogy eddig is bármikor hozzájuthatott, többhelyütt is árulnak.
  – Az állati finom – lehelte Françoise.
  – Így van, egérke. És én tudni akarom, hogyan csinálják.
  – Eszerint Marie-Claire egy cukrász – tippelte Martin.
  – Igen, és megígérte, hogy megtanít. – A mikró fölpillantott, a pincérnő ekkor érkezett a tányérokkal. – A szusit is megtanultam. Ezt is meg fogom, és rengeteg leugrálnivaló kalóriát szedünk össze.
  Kissy képzeletét teljesen rabul ejtette a gondolat: a panzió privát kertjében hever egy nyugágyon, Vanessa százféle színben pompázó macaronjait eszi, a lábát Katu lenyúzott bundájára fekteti…
  Hát ez az. Nyugágy van bőven a kertben, amióta ők odajárnak, megtöbbszörözték a készletet, hogy mindenkinek jusson hely. Macaron is lesz – Vanessa persze hogy meg fogja tanulni.
  De Katu bundáját még mindig nem szerezték meg.

Ebéd után hazamentek, ugyanúgy, a Discovery a levegőben kísérte őket. Lassan haladtak a mellékutcákon, s a pilóta – Françoise, aztán Angélique – földerítette a környéket.
  – Macska két óránál – jelentette Françoise az egyik saroknál, amikor Angélique éppen elindult visszafelé, hogy letegye a helikoptert a kocsi tetejére és átadja a vezetést a következő pilótának.
  Mindenki a mondott irányba nézett, kivéve persze Angélique-et, aki házakat és fákat látott lent a mélyben. Csakugyan macska volt két óránál, egy téglafal tetején ült és őket bámulta. Aztán elindult a falon, lépést tartva velük.
  Pinek a vezetésre kellett figyelnie, Angélique repült, de nyolc kisegér megbabonázva figyelte a szürke cirmost, amint a fal tetején baktat mellettük. Aztán elérték a sarkot, továbbmentek egyenesen, a macska pedig ott maradt. Mind a nyolcan nézték a hátsó ablakon át.
  – Mi bolondok vagyunk – állapította meg Vanessa. – Tízen vagyunk, fölfegyverezve, egy kéttonnás kocsival, de úgy bámulunk egy egykilós macskát, mintha esély lenne, hogy ránk támad.
  – Sose lehet tudni – vélte Niala. – Az éhség sokszor kétségbeesett tettekre sarkall.
  – Hát ez a macska nem úgy nézett ki, mint aki éhezik.
  – Viszont lehet, hogy egérpecsenyét már hosszabb…
  Niala szavait a telefon szakította félbe: Blanche volt az.
  – Én – vette föl Niala.
  – Kicsim, figyelj csak – kezdte anyja bevezetés nélkül –, ez a ti Katutok…
  – Mi van vele?
  – A Jerry dobozában kotorásztam, és rátaláltam a fényképeire. Megnéztem őket.
  – Jobb hétvégi programot is találhattál volna – jegyezte meg Niala.
  – De figyelj csak ide… ez egy fogorvos.
  – Hogy mi?
  – A polcán ott van két fogászati szakkönyv. A címük nem olvasható, de megismerem őket a gerincükről.
  Niala döbbenten meredt maga elé egy másodpercig… kettő… két egész egy tized…
  Kissynek ugyanabban a szempillantásban csapódtak hátra a fülei, mint Nialának. De Vanessa szólalt meg először.
  – Egy vasútmodellező fogorvos?!
  – Igen – felelte Blanche –, egy vasútmodellező fogorvos. És én ismerek is egyet.

A Jerry Alapítvány mindig villámgyorsan jut döntésre. Indulnak. A Discoveryt visszahozták, betették a ládába, és irány Reims. Blanche nem tudta, hogy a vasutas fogorvos hol él, sőt a nevére sem emlékezett, de arra igen, hogy melyik konferencián találkozott vele és miről adott elő az illető. Megkereste a konferencia programját, meglett a név, s a net megmondta a doki címét. Százhatvan kilométer, két óra alatt lezavarják.
  Negyed ötkor álltak meg egy kis reimsi utcában, ami nem volt aszfaltozva, hanem macskakő borította; egéremlékezet óta nem láttak ilyet. A haditerv hamar kialakult. Három egér megy föl: a D’Aubisson lányok és Kissy. A fiúk egy emelettel lejjebb várakoznak, fülhallgatóval persze, hallani fognak mindent. A többiek a földszinten állnak készültségben.
  A rendelő ajtajára ki volt írva a doki neve. Fotó nem volt, pedig akkor egyből tudták volna, hogy ő-e az. Benyitottak.
  Középkorú asszisztensnő ült az íróasztal mögött, és azt tudakolta, hogy be vannak-e jelentkezve.
  – Nem, madame, más ügyben jöttünk – közölte Niala. – Beszélnünk kell a doktor úrral.
  – A doktor úr nagyon elfoglalt. Milyen ügyben?
  – Megvárjuk – felelte Vanessa, és helyet foglalt. A váróban egy lélek se volt rajtuk kívül. A doktor úr nagy-nagy elfoglaltsága nyilván mind odabent hemzseg, ahonnan a fúrógép visítása hallatszik.
  – A doktor úr csak sürgős esetben fogad bejelentés nélkül – közölte az asszisztensnő hidegen.
  – Helyes – felelte Niala, és leült a húga mellé. – Ez sürgős eset.
  – Talán bizony mindhármuknak fáj a foga?!
  – Úgy van, ahogy mondja – felelte Kissy hidegvérrel, és leült a lányokkal szemközt.
  A nő csípőre tette a kezét, valamit mondani akart, aztán megcsóválta a fejét és bement a rendelőbe.
  Öt perccel később kijött a doki. Idősebb úr volt, vékony alkatú, nem is hasonlított Katura.
  – Önök azok a sürgős esetek? Mi a panaszuk?
  Niala talpra szökkent.
  – Maurice Anquetil doktor?
  – Tessék.
  – Van önön kívül másik Anquetil doktor is? A fia esetleg…
  – Nincs fiam. Miért?
  Niala fölmutatta az igazolványát.
  – Nicole D’Aubisson, Jerry Alapítvány. Doktor úr, foglalkozik ön vasútmodellezéssel?
  A doki magasra rántotta a szemöldökét.
  – Kisasszony, már engedelmet, de…
  Niala csillapítóan fölemelte a kezét.
  – Tudom, mit gondol, doktor úr, de ha felel nekem, egykettőre végzünk.
  – Nos, igen, van egy ilyen hobbim.
  – Ismer más fogorvost, akinek szintén ez a hobbija?
  – Ez valami tévévetélkedő?
  – Nem – lépett Vanessa a nővére mellé. Már Kissy is állt.
  – Hát képzeljék: ismerek. Két egyetemi évfolyamtársammal együtt kezdtünk ezzel foglalkozni.
  – Járt valamelyiküknél az elmúlt pár évben?
  – Nem.
  – Tehát nem ismeri fel ezt a helyszínt – szólalt meg Kissy, és átnyújtotta a telefonját Katu polcának fotójával.
  A fogorvos szemöldöke mintha még magasabbra szaladt volna.
  – Nem, nem ismerem, kedves…
  – És ezt az arcot? – nyújtotta most Vanessa is a telefonját, amin már ott volt Katu arca részletekből összeállítva.
  A doktor jó fél percig szemlélte.
  – Önök nyomoznak valaki után?
  – Igen – felelte Niala. – Felismeri?
  – Sajnos nem.
  – Rendben van – mondta Vanessa, eltéve a telefont. – Lenne szíves megadni a két évfolyamtársa nevét és címét?
  A fogorvos megvakarta az orrát.
  – Nos… attól tartok…
  – Bűncselekményről, kedves doktor úr – felelt Niala a kérdésre, ami még el sem hangzott. – Ez a fotó egy bűncselekmény helyszínén készült, és nekünk meg kell találnunk azt a helyszínt.
  – Úgy. Nem fiatalok önök nyomozónak?
  – Nem vagyunk rendőrök – nézett fel rá Niala nyugodtan. – Polgári alapítvány vagyunk. De ha doktor úr úgy érzi, hogy csak a rendőrségnek adhatja ki ezeket az adatokat, annak sincs akadálya. Némi időbe telik, addig ön nyugodtan dolgozzék tovább. Mi beszélünk munkatársainkkal a Harminchatoson, ők elfaxolnak egy parancsot az itteni rendőrségnek, ez tíz-tizenöt percig biztosan eltart.

– Jól van, egérke – pillantott kedvesére Vanessa, amikor leértek az utcára –, halljuk.
  – Soissons alig egyórányi út – felelte Nimby –, ráadásul nagyjából hazafelé. Strasbourg viszont… a német határon, háromszázötven kilométer ide.
  – Soissons-ból pedig még több – tette hozzá Françoise.
  – Akkor nyilván Soissons-ba kell mennünk – mondta Kissy.
  Beugráltak a mikrobuszba és kerestek egy üzletet. Négytagú különítmény ment be enni-innivalóért, amit aztán berakodtak a ládába, két palack kivételével, amiket kinyitottak. Poharakat mindig tartottak a kocsiban.
  Fél hat körül értek Soissons-ba, ezt a dokit is egyből megtalálták: ő maga nyitott ajtót. Nem hasonlított Katura, de nem is feltételezték, hogy ő lehetne: Anquetil doktor közel lehet a hatvanhoz, az évfolyamtársai nyilván hasonló korúak, Katu viszont inkább negyvenes. Elke ötvennek nézte, de nincsen annyi.
  A doki nem ismerte föl sem a helyszínt, sem az arcot. Nem kérdezősködött annyit, mint Anquetil, valami írásműbe volt elmerülve, amiben Kissy rengeteg orvosi szakkifejezést figyelt meg. Föltették a kérdéseiket, a doki válaszolt, elköszöntek.
  – Strasbourg – mondta Françoise, amikor kiléptek az utcára.
  – Késő este lesz, mire odaérünk – húzta az orrát Angélique; most rajta volt a vezetés sora. – És hajnalra keveredünk haza.
  – Szó sincs róla, egérke – csóválta a fejét Vanessa. – Strasbourg ugyan nem a Côte d’Azur, de szállodáik nekik is vannak. Majd holnap megyünk haza.
  – Hát jó – mondta Angélique. – De estére dupla adag sajtot kérek.
  – Meglesz – ígérte Françoise. – Te háromszoros adagot kapsz a vezetésért, mi pedig duplát Katu elejtéséért.
  – És ha nem lesz ott? – mosolygott rá Pi.
  A zseb morcosan nézett a fiúra.
  – Ott lesz!
  Ezzel aztán teljesen megbolondította Elkét, aki rohant a szüleihez, hogy ő is ott akar lenni, amikor elejtik Katut.

Este tíz körül értek Strasbourg-ba. A Gutenberg téren fölvették Elkét és Johannt, akik három órával előbb értek oda repülővel, s azóta már körülnéztek a belvárosban, foglaltak szobákat a Cathédrale szállóban és asztalokat a Kammerzell-House-ban. Elke rimánkodott, hogy csatolják az éttermet Kisegérföldhöz, mert akkor Kammerzell-Mouse lehetne a neve, de egyelőre csak annyit feleltek, hogy nem dönthetnek, amíg nem látták.
  A Jerry francia része már akkor tudomást szerzett Schneiderék jöveteléről, amikor Johann kénytelen-kelletlen beleegyezett, hogy Strasbourg-ba vigye a lányát. Elke azonnal elújságolta. Johann eredetileg azt a feltételt akarta szabni, hogy útközben nem eshet szó a franciaországi költözésről, de a zseb megejtő őszinteséggel közölte, hogy a cica tányérjába bármikor befekszik, de arra képtelen, hogy némán ülje végig az egyórás légiutat. Végül aztán szabadon karattyolhatott, de Johann később azt mondta, rosszabbra számított, a gyerek nem traktálta egész úton Franciaország előnyeivel.
  Nimby ült le hátul a padlóra, hiszen csak tizenegy ülésük volt. Most Pi vezetett, Kissy ült mellette a térképpel; mindkét sofőr jobban szerette az egér segítőt a GPS-nél. Messzire mentek, route de la Lisière, valahol a város szélén; a doki házával szemközt hatalmas erdő terült el. A rendelőben persze már nem keresték.
  Idősebb hölgy nyitott ajtót, inkább házvezetőnőnek látszott, mint a doki feleségének.
  – A doktor úr nem fogad ilyenkor betegeket – közölte érezhető akcentussal.
  – Nem betegek vagyunk – felelte Niala. – Halaszthatatlan ügyben kell beszélnünk vele.
  – Miről van szó?
  – Személyesen vele kell megbeszélnünk, madame. Párizsból jöttünk, hogy vele találkozzunk.
  – Nincs is itthon.
  – Hol találjuk meg, asszonyom?
  A hölgy nagy levegőt vett és szigorú arcot vágott, de ekkor a tömegből előfurakodott egy kisegér, és határozott hangon cincogni kezdett. Németül. A hölgy válaszolt valamit, de Elkének sokkal gyorsabban pergett a nyelve, és többször is letromfolta. A kis szópárbaj azzal végződött, hogy a házvezetőnő elnevette magát és megsimogatta Elke fejét.
  A csapat ünnepélyes csendben vonult a mikrobuszhoz, mérhetetlenül büszkén a zsebegerükre. Jennifer csak azután szólalt meg, hogy elindultak.
  – Elke elmesélte, hogy Észak-Németországból repült ide azért, hogy beszéljen a dokival.
  – Frászt – nyelvelt közbe a zseb –, azért, hogy Katut hülyére verjünk, de ez mégse megmondhattam néninek.
  – Szóval ezt mondta – nevetett Jennifer –, amire a néni azt mondta, ő is odavalósi, Lübeckbe. Elke is járt már Lübeckben, a néni járt Kielben, megértették egymást. Elke azt mondta, okvetlenül beszélniük kell a dokival még ma este, nem tűr halasztást. A néni megkérdezte, mi olyan fontos, amire Elke azt felelte, hogy ez a legszigorúbb államtitok, semmiképp sem árulhatja el, hogy a doki az egyetlen, aki meg tudja állítani az űrlények invázióját.

Amikor a házvezetőnő azt mondta, hogy a doktor úr Schiltigheimban van, több egér arra gondolt, hogy az már Németország. De nem, csak a város másik vége. Az utcatáblákon is mindenfelé német neveket láttak.
  Háromnegyed tizenegykor álltak meg egy ház előtt, ahol láthatóan nagyobb fogadás zajlott, emberek és kocsik jöttek-mentek. Pi találomra kiválasztotta az egyiket és megkérdezte, ismeri-e Riton doktort. Ismerte. Tudja-e, hol van. Nem tudta. Az embereket kérdezgetve nyomultak előre a kapuig, ahol egy udvarias fiatalember a meghívójukat kérte.
  – Nincs meghívónk – felelte Chantal. – Riton doktort keressük.
  – Meghívó nélkül nem engedhetem be önöket.
  – Nem baj, ha Riton doktort viszont kihívja nekünk.
  – Sajnálom – mondta a fiatalember, és már másfelé akart figyelni, de ekkor Angélique barátságosan a vállára tette a kezét.
  – Semmi gond, öregem. Most telefonálok egyet, és tíz perc múlva mindent ellepnek idekint a szirénázó rendőrautók. Később a rendőrfőnök személyesen fog bocsánatot kérni a házigazdától, de az este már el lesz rontva, és mindenki tudni fogja, hogy miattad.
  – Hülyéskedsz – nevetett a kapuőr, és Kissy pontosan tudta, hogy Angélique most változatlanul barátságosan elmagyarázza nekik, hogy nem hülyéskedik, de ezt ők már nem hallották: az őr háta mögött szép sorban belógtak a kapun.
  A vendégek sokaságában jó öt percig keresgélték Riton doktort, akit végül bent a szalonban találtak meg. Idős úr volt, akárcsak a két évfolyamtársa, elegáns öltönyben. Meglepve nézte a lezser viseletben érkező egereket.
  – Jó estét, doktor úr – lépett hozzá Niala. – Nicole D’Aubisson vagyok. Beszélnünk kell… találhatnánk valami helyet, ahol nem zavarnak?
  – De miről van szó… orvosi ügy?
  – Ezt majd inkább négyszemközt.
  A doktor elnézést kért beszélgetőpartnereitől és egy kis folyosón át a dolgozószobába kalauzolta őket – hogy kinek a dolgozószobájába, arról nekik fogalmuk se volt.
  – Szeretnénk minél rövidebben rabolni az idejét – mondta Niala, és elővette a telefonját. – Látta már valaha ezt a szobát?
  Riton meglepve nézte a vasútmodellt és fogorvosi szakkönyveket is tartalmazó szobarészletet.
  – Nem értem… honnan ismerik ezt a helyet?
  – Tehát felismeri.
  – Hogyne, hiszen az én szobám.
  Elke csettintett a nyelvével. Kissynek boldogan vibráltak a fülei. A Jerry Alapítványon elégedettség hullámzott végig.
  – Látta már ezt az arcot? – tartott Martin oda egy másik telefont.
  A doktor a homlokát ráncolta.
  – Ez valami vicc?
  – Kérem, feleljen a kérdésre, doktor úr.
  – Igen, láttam – mondta Riton neheztelően.
  – A nevét is tudja?
  – Önök nem rendőrök – nézett végig rajtuk a doktor. – Mit…
  Niala fölemelte a kezét. – Nem, doktor úr, egy polgári alapítványtól jöttünk. Ha kívánja, percek alatt bevonhatjuk a rendőrséget is, de talán jobb lenne magunk között elintézni ezt az ügyet.
  – Miféle ügyet?
  – Megmondom, ha megnevezi az embert a képen.
  – Kérem. Gustave Riton. Az unokaöcsém.
  A Jerry Alapítvány hatalmasat sóhajtott. Hát megvan Katu.
  – Köszönöm, doktor úr. Még csak annyit, mielőtt válaszolok: van a családban hat év körüli lánygyermek?
  – Nincsen.
  – Akkor valahol másutt kell keresnünk az illetőt. Az ön unokaöccsét ugyanis, doktor úr, egy hat év körüli kislány zaklatása miatt keressük.
  – Mit… ugyan, ostobaság. Mégis mivel zaklatta volna?
  – Szexuálisan.
  A fogorvos hitetlenkedve bámult egyik egérről a másikra. Ők komoran bólogattak.
  – Ez képtelenség…
  – Legjobb lesz, ha vele magával beszéljük meg – vette át a szót Chantal. – Hol találjuk?
  – Hogy hol?… – az orvos az órájára nézett. – Ilyenkor… alighanem… az utcán. Nézzék, ez teljes képtelenség. Az öcsém tisztességes ember.
  – Akkor kiderül majd a félreértés – közölte Niala –, és őszintén bocsánatot fogunk kérni. Az utcán hol keressük Riton urat?
  – Bárhol… az öcsém rendőr, ott dolgozik.
  Az egerek egymásra néztek.

Némi időbe telt meggyőzni a fogorvost, hogy hívja föl az unokaöccsét. Ha tévedésről van szó, akkor az a legjobb, ha egymás között tisztázzák, nem vonnak bele hatóságot, ügyvédet. Minden hercehurca nélkül megbeszélik és kész.
  Riton doktor végül kimentette magát vendéglátójánál és eljött. Nem volt messze a Hilton, ott találkoztak és leültek az előcsarnokban.
  – Mondják csak – a doktor tűnődve forgatta kezében a telefonját –, van arra valami bizonyítékuk, amit… értem – tette hozzá az arcokat látva. – Szóval van.
  – Arra igen, hogy a dolog megtörtént – felelte Vanessa. – Ha beszélünk az unokaöccsével, egykettőre megtudjuk, hogy ő követte-e el.
  – Hogyan?
  Válasz helyett a mikró a telefonra nézett. Az orvos sóhajtott és kikereste a számot.
  – Szervusz, én vagyok. Találkoznom kell veled… fontos ügyben. Most azonnal. A Hilton előcsarnokában vagyok. No, ez éppen rendőrségi ügy! Jó. Siess, kérlek.
  Az egerek mozgolódni kezdtek, elültek Riton doktor közeléből, többfelé csoportosultak. Niala összesúgott Pivel, a férfi bólintott és elment a recepcióra.
  Nyolc perccel a telefon után lépett be két rendőr. Az egyik kövér volt, Kissy azonnal felismerte. Ez Katu.

– No mi a baj, bátyó? – hallották a doktor előtt az asztalon fekvő telefonon át. – Mi az a rendőrségi ügy?
  – Ülj le, kérlek – felelte Riton doktor halkan.
  A shindy nehézkesen helyet foglalt; a társa állva maradt az asztal mellett. Néhány egér elindult feléjük.
  – Megdöbbentő vádat hallottam az imént – kezdte a doktor kimérten. – Szeretném, ha a szemembe néznél és úgy válaszolnál. Igaz vagy sem, hogy egy gyermeket zaklattál szexuálisan?
  Katu majdnem hangosan csattant fel.
  – Tessék?!
  – Igaz vagy nem igaz?
  – Természetesen nem igaz! Honnan veszed ezt az ostobaságot?!
  Ekkor egy kéz nehezedett a shindy vállára.
  – Nyugi – mondta Vanessa gyengéden. – Csak semmi izgalom.
  – Te ki vagy? – kapta oda a fejét Katu.
  – Az nem fontos. Az a fontos, hogy te ki vagy. – Vanessa belépett az asztal negyedik oldalához, de nem ült le. – Ha nem te vagy a képeken, akkor bocsánatot kérünk és elmegyünk.
  – Milyen képeken? – kérdezte a két rendőr majdnem egyszerre. Kissy néhány lépést tett oldalra, hogy a másik rendőr háta mögött legyen. Volt egy megérzése.
  – Örülök, hogy megkérdeztétek – felelte Vanessa, és elővette a telefonját. Egy képet mutatott, a neuillyi felvételek közül, olyat, amin a szereplők helyén csak egy nagy folt van.
  – Mi… mi van ezzel… – kérdezte Katu idegesen. – Mi közöm ehhez?…
  – Valami baj van, Gustave? – kérdezte Vanessa lágyan. – Zavar valami?
  – Ez a… ez a… ez… – dadogta Katu céklavörös fejjel, és a képet bámulta.
  – Mi a bajod?! – csattant fel Riton doktor. – Egy üres szoba egy nagy fekete folttal! Vagy te tudod, mi történik a kivágott részen?!
  – Én… én…
  Ekkor megszólalt a másik rendőr.
  – Azt hiszem, eleget hallottam. Állj fel, Gustave, beviszlek az őrsre és vallomást teszel. Gyere.
  Katu felnézett a társára, zavartan bólintott és tápászkodni kezdett. Kissy, Martin, Jennifer és Angélique egyszerre lendült mozgásba, és a soványabbik rendőr hátának egy pillanat múlva négy kés hegye szegeződött.
  – Ne mozdulj! – szólt rá Angélique. – Föl a kezeket!
  Kissy ki akarta nyitni a rendőr pisztolytáskáját, de nem boldogult vele, úgyhogy két nyisszantással lemetszette az övről és hagyta leesni. Látta a szeme sarkából, hogy Elke lehajol érte. Niala, Chantal, Pi és Nimby ezalatt visszanyomta Katut a székére, és Françoise őt is megszabadította a fegyverétől.
  – Így – mondta Vanessa, és rámosolygott a soványra. – Most már te is leülhetsz közénk. Súlyos hiba volt, ugye tudod?
  – De hát… – mondta Riton doktor döbbenten – én ezt nem értem…
  – Aki bűncselekménnyel vádolt rendőrt be akar vinni az őrsre, az először is elveszi az illető fegyverét. Elemi önvédelem. A barátunk ezt elmulasztotta. Nagyon, nagyon súlyos hiba. – Vanessa ráragyogtatta kék szemeit a sovány rendőrre, akit közben lenyomtak egy székre Katu mellé. – Rettentően súlyos hiba. Tudod, minket régóta foglalkoztat egy probléma. Jó Gustave-unk le van fotózva, őróla tudtunk annyit, hogy ha nehezen is, de megtaláltuk. De aki a fotókat készítette, abból nem látszik semmi. Azt vajon hogyan találjuk meg, ha Gustave nem köp? Ez nehéz kérdésnek látszott. De lehet, hogy úgyszólván az ölünkbe hullott?…
  A sovány rendőr lehorgasztotta a fejét. Katu, ha lehet, még vörösebb lett.
  – Akkor hát beszélgessünk – mondta Vanessa még mindig nagyon szelíden, de a hangjában már ott volt az a hangszín, amitől a két rendőrnek térdre hullva kellett volna bevallani mindent. – Kicsoda a kislány a képeken és hol van most?
  A két shindy hallgatott.
  – Két városban is fotóztatok vele, tehát nem csak úgy felszedtétek valahol egy félórára.
  Csend.
  – Úgy tudom – szólalt meg a doktor fojtott indulattal –, magának van egy kislánya.
  A sovány rendőr is már éppoly vörös volt, mint Katu.
  – Ő volt az?
  Válasz nem jött.
  Riton doktor mindkét kezével az asztallapra támaszkodott és elszánt mozdulattal fölkelt.
  – Úgy gondolom, énrám itt már nincs szükség.
  – Köszönjük – felelte Vanessa – és sajnáljuk.
  Az orvos bólintott, megfordult és megállt egy pillanatra.
  – Gustave – mondta, háttal a shindynek –, többé ne tekintsd magad a családunk tagjának.
  Nem nézett vissza, úgy ment ki a szállodából.
  – Hol van a gyerek? – kérdezte Niala, kivárva egy verset.
  Nem volt válasz.
  – Otthon alszik az ágyában?
  Ekkor feltűnt mellettük egy egyenruhás szállodai alkalmazott, s valami olyasmit tudakolt, hogy segítségükre lehet-e valamiben, de senki sem figyelt rá, mert a soványabbik rendőr fölpattant és rohanni kezdett kifelé. Kissy megcsóválta a fejét, eltette a bicskát, elővette a Nimbuszt, megtöltötte, szép kényelmesen becélozta, s eltűnődött az egyenruhatervezők hanyagságán, amiért lehagyták az ing hátáról a célkeresztet. Csak ezután sütötte el a fegyvert, ráérősen, tudva, hogy úgyis talál. Meg se várta, hogy biztos lehessen a találatban, nyugodtan eltette a csúzlit és elővette a bicskát megint.
  A rendőr tíz lépés után golyózáportól találva felbukott.

A mentők előbb értek oda, mint a rendőrök, bár Niala már az elején fölhívta Bouriant tábornokot. De ezek nem a közönséges rendőrök voltak, hanem valamilyen katonai szervezet, akik a bűncselekménnyel vádolt rendőrökkel foglalkoznak. Amikor megérkeztek, a mentők már ellátták a shindy sebeit, a vérveszteség nem volt nagy, belső sérülése nem volt – nem lesz sokáig börtönkórházban.
  Ők addig Ritont faggatták, de a shindy hallgatásba burkolózott.
  – Fotózás közben beszédesebb lehettél – mondta Vanessa. – Esetleg hozzunk ide egy hatéves kislányt? Azzal szóba állnál?
  A shindy megcsóválta lehajtott fejét.
  – Ahh-ha – mondta a mikró lassan. – Szóval azzal se. Jobban szeretnél egy fiút?
  Ekkor futottak be a mentők, a beszélgetés egy percre félbeszakadt. Már amennyire ezt beszélgetésnek lehet nevezni.
  – A barátodnak szerencséje volt – jött vissza Chantal egy perc múlva. – Pár nap legfeljebb, és találkoztok a cellasoron. Csupa szerencse ez a mai este, ugye? Ti sikeresen megúsztatok egy elképzelhetetlenül nagy verést azzal, hogy a volt nagybátyád ide jött. A Hiltonban mégse illik valakinek egyenként kirugdalni a fogait. A barátodnak szerencséje volt, hogy nem puskát hordunk magunknál. De a legszerencsésebbek a strasbourg-i kislányok.
  – Rég nem láttuk az arcodat – vette át a szót Vanessa. – Lennél szíves ránk nézni?
  A felszólítás hatástalan maradt, a shindy még jobban leszegte a fejét.
  – Á – mondta a kislány bosszúsan –, veled nem lehet beszélni.
  Azzal megpördült, és oldalról vállon rúgta. A shindy székestül felborult, az előcsarnokon végigvisszhangzott a robaj.
  – Nem szeretem a barátságtalan embereket – állt meg a mikró zordonan a leterített ember fölött. – Megismétlem a kérdéseket. Hol van a gyerek? Hogyan láttátok el a sérüléseit? Hogy kerültetek a neuillyi lakásba? Hányszor bántalmaztátok, mikor és hol?
  Miután válasz nem érkezett, könnyedén rátette a cipőtalpát Riton orrára. A pasas nyüszíteni kezdett.
  – Á, szóval a hangszálaid még nem vesztek el. Ha rátolom az orrodat a füledre, megszólalsz?
  Kissy megfigyelte, ahogy a mikró igazít egyet a lábán, mintha már nyomni akarná a shindy orrát, és eközben fölpillant. A tekintete összeakad Piével, aztán lenéz a shindyre, és Kissy már nem is csodálkozott, amikor levette a lábát Riton arcáról.
  Tisztán emlékezett arra a beszélgetésre évekkel ezelőtt, a víztoronyügy után. Jóval később volt, a maxik akkoriban szakítottak, és egy időre távol maradtak a csapattól. Pi helytelenítette, hogy orrba rúgták a takarítónőt, aki már meg is volt kötözve.
  – Hogy jön az ide, hogy meg volt kötözve? – kérdezte Vanessa.
  – Esélye se volt védekezni – felelte Pi.
  – De hisz – cincogta a mikró – akkor sincsen esélye, ha mindkét keze szabad. A Jerry-alapelv éppen arról szól, hogy a shindyknek semmiféle esélyt nem szabad adni.
  – Értem én. De egy olyan embert megrúgni, aki még védekezni se tud, nem illik a mi színvonalunkhoz.
  Vanessa kinyitotta a száját, aztán megint becsukta.
  – A színvonalunkhoz? – kérdezte aztán.
  – Igen. Mi különbek vagyunk a sokaságnál, akik elfordítják a fejüket és továbbmennek, ha suhancok egy hajléktalant rugdosnak az utcán. Mi segítünk a bajba jutottaknak. Elsősorban shindyk karmai közé került gyerekeknek persze, de másoknak is. Vagy te nem így gondolod?
  Vanessa bólintásában ott volt, hogy csak kerüljenek a szeme elé azok a hajléktalant rugdosó suhancok.
  – Én semmivel se szeretem jobban Grevint, mint te, egérke. De magunknak tartozunk azzal, hogy csak akkor ütünk, amikor kell.
  Vanessa kinyitotta a száját, aztán megint becsukta.
  – Igen, tudom, egérke. Te azért ütsz, mert te vagy Vanessa D’Aubisson, és neked muszáj. De gondolj bele valamibe. Aki önzetlenül segít a bántalmazottakon, az megengedheti magának, hogy akkor is erőszakoskodjon a gonosztevőkkel, amikor azok már tehetetlenek?
  A mikrónak fölcsillant a szeme.
  – Persze!
  Nevettek. De Kissy tudta, hogy Vanessa elgondolkodott egértársa szavain, és azok apránként beszivárogtak a gondolkodásába.
  Riton most alighanem egy komoly orrbarúgást úszott meg annak a sok évvel ezelőtti beszélgetésnek köszönhetően.

Kissy tűnődve könyökölt az ablakpárkányon és tanulmányozta az elébe táruló panorámát. Egyetlen épületet ismert, a Zenei és Kongresszusi Központot egy parkon túl, mert este a londíner megemlítette. Strasbourg összes többi háza idegen volt. Még sose járt ebben a városban.
  Végül is itt szálltak meg a Hiltonban, Pi még a shindyk érkezése előtt kivette a szükséges számú szobát és lemondta a foglalást a másik szállóban. Meg az étteremben, amit Elke szeretett volna kisegérföldi birtokká tenni. Fölösleges lett volna éjszaka még visszamenni a belvárosba. Itt ettek az étteremben, halat is, nagyon finom volt. De fele olyan jól sem esett volna, ha nem tudják, hogy Katu és a bűntársa ma már rabkosztot reggelizik.
  Amikor feljöttek, Martin megkérdezte a londínert, szabad-e ide macskát behozni. Nem, uram, felelte a srác igazi szállodás fapofával, alig lehetett idősebb náluk. Úgyhogy úgy alhattak volna egész éjjel, mint a tej, tökéletes, macskamentes biztonságban. De azért mégse sokat aludtak.
  – Szép szálloda – lépett be Martin a fürdőszobából.
  Kissy bólintott. – Szép.
  – De nem bírna ki egy parti Jumanjit.
  Kissy nevetett.
  – Hát azt biztos nem. Egérke, figyelj csak…
  – Cin?
  – Meg kell keresnünk Mukot.
  – Mukot?
  – Igen, őt. Te nem így gondolod?
  – Szerintem a rendőrség már gondoskodott róla.
  – Talán igen, talán nem. Nekünk most nem az a dolgunk, hogy Jumanjit játsszunk a Hiltonban, hanem hogy utánanézzünk, mi van a gyerekkel.
  – Akkor legjobb lesz a rendőrökkel beszélni… mármint akik még szabadlábon vannak.
  – Igen. Éjjel is megtehettük volna, de fáradtak voltunk már.
  – Úgyis aludt a gyerek, bárhol is volt.
  Pár perc múlva már a folyosón surrantak. A szobáik mindenfelé szétszórva voltak az épületben, az első emeleten egy társalgófélében gyűltek össze.
  – Mukot? – nézett rájuk Vanessa. – Igen, az tényleg jó lesz. Mindjárt fölhívom a tábornokot.
  – Miért őt? – kérdezte Kissy.
  – Mert ha besétálunk az itteni kapitányságra, hogy mondják meg, hol lakik Riton társa, elküldenek minket. Bouriant-t meg nem… ez foglalt. Majd próbálom újra. Gyerünk, egérkék, ne üljünk itt. Nézzük meg a várost!

Hát megnézték. Niala már tudakozódott a szállodában, hogy mit érdemes megnézni Strasbourg-ban, és útbaigazítást kapott Kis-Franciaország felé. Hamarosan ott voltak – és tényleg érdemes volt megnézni. Egy igazi középkori városnegyed a Rajna szigeteire épülve, gerendaszerkezetes német házakkal, macskaköves utcákkal, amik összevissza kanyarogtak, és jártak olyan szigeten, aminek a közepén egy ház az egyik parttól a másikig ért. Szóval hasonlított Velencére, de itt autók is jártak.
  Itt ebédeltek, a Müebleplanon, egy olyan étteremben, amit mintha évszázadokkal ezelőtt építettek volna. Kissy rögtön kiszúrta a csigát elzászi módra, és egy tucatot kért. Mindenféléket megkóstoltak, főleg sajtokat, például lágy münsteri sajtot.
  Elke rögtön az anyanyelvén kezdett csacsogni a pincérnővel, aki folyékony németséggel válaszolt. Egy darabig diskuráltak, a nő fölvette a rendelést és elment, Elke pedig apjához fordult.
  – Látod, papa – mondta neki franciául –, nem fogja Vaterland se hiányodzani, amikor ideköltözzük magunkat. Van Franciaországban kicsi Németország is.
  Nevettek.
  – Tényleg, Johann – mondta Vanessa –, nem azért, hogy tovább hergeljem a zsebegeret, de miért nem költöztök ide csakugyan?
  A férfi a fejét csóválta.
  – Ha akarnánk se lehetne.
  – Ugyan miért nem?
  – Mert megkapom a vérszemt és még többet követelkedek – vágta rá Elke.
  – Hát nagyjából – nevetett apja.
  – Ugyan már – legyintett Vanessa. – Elke nagyszerű kislány. Nem akar ő többet, mint együtt lenni a társaival, mint bármely más egér.
  Johann továbbra is csak csóválta a fejét.
  Vanessának valamivel ebéd előtt sikerült elérnie a tábornokot, aki megígérte, hogy utánanéz, mit lehet tudni a másik rendőr lányáról. De csak órák múlva jelentkezett, amikor ők az Orangerie parkban kószáltak. Egy fán tiltó táblát látott, úszó ember volt rajta áthúzva, szóval fürödni tilos. Erről Kissynek azonnal az jutott eszébe, hogy nincs olyan tábla, amin nagy fülű alakot húztak volna át fára mászás közben, vagyis Vanessát előbb-utóbb az egyik fa tetején fogja viszontlátni.
  És úgy is volt. Vagy húsz perce sétálhattak már a parkban, amikor jelzett a telefon. Csak Martiné; Nimbyék nemrég beleírták a programba, hogy ha az egész csapatnak megy egy hívás, és két vagy több telefon a GPS szerint ugyanott van, akkor csak az egyik szólal meg, a többire némán megy ki a jel. Kisebb a hangzavar.
  – Egérkék – közölte Vanessa –, most hívott Bouriant. Reggel rendőrök mentek Riton társának lányáért. Árvaházba vitték és fotót is készítettek róla. Egyértelműen azonosították, ő Muk. Orvosi vizsgálat is volt, az eredményt még nem közölték, velünk később se fogják. Nem is találkozhatunk vele.
  – Találkozni akartál vele? – kérdezte Pi.
  – Egy szót se szólhattam ilyesmiről, a tábornok kijelentette, hogy ez tilos. A tettesek már elkezdtek köpni, erről Bouriant még nem kapott jelentést, csak annyit tud, hogy egyikük valamilyen üggyel kapcsolatban szerzett tudomást az üres neuillyi lakásról, és a nyáron valamiért hosszabban voltak Párizsban, persze a gyerekkel együtt, és ott nem volt más alkalmas hely, a szállásukon nyilván emberek voltak a közelben, hát odavitték. Hogy hogy jutottak be, azt még nem tudjuk. Állítólag több ezer pornókép készült már a gyerekről, de Bouriant nem tudja, hogy ezt csak a nyomozók feltételezik, vagy már el lett köpve, esetleg meg is találták őket. Majd kap jelentést.
  A mikró elhallgatott; Kissy elismeréssel adózott a tüdejének. Talán ha kétszer vett lélegzetet a pergő nyelvvel előadott monológ közben.
  – El kellene kérni őket – mondta Nimby.
  – Disznó! – csattant föl Vanessa. – És ha lelöklek a fáról?! Van neked lány, akit nézegethetsz.
  Kissy vigyora körbeölelte az arcát. Látni nem látja őket, de csakugyan fönt ülnek a fán. És lám, Nimby eszerint rendszeresen láthatja az egerét meztelenül.
  – Nem azért – nevetett a fiú; más alighanem hanyatt-homlok menekült volna, ha Vanessa megfenyegeti, hogy lelöki a fáról, de neki nem volt félnivalója. – Alig pár képet láttunk, de abból megtaláltuk a neuillyi lakást, aztán a strasbourg-i fogorvos nagybácsit. Szerinted mennyi minden derülne ki több ezer képről, ha mi kezdenénk feldolgozni őket?
  – Semennyi! – nyelvelt vissza a kislány. – Ugyanaz a mocskos disznó van rajtuk, ugyanazzal a kislánnyal! Mars lefelé, negyvenöt másodpercen belül találni akarok egy fagyizót.
  Kissynek és Martinnek egyszerre csapódott hátra a füle. Egymásra néztek a telefon fölött, és azonnal tudták, hogy ők is meg akarják találni azt a fagyizót.

Több mint négy éve már, hogy úgyszólván állandóan fotóz egypár egér, amikor együtt vannak; amikor nincsenek, gyakran olyankor is. Most egy tucatot készítettek a csapatról, amint körbeállnak és csomóba tartják össze a rengetegféle tarkabarka fagyit, aztán hozzáláttak elfogyasztani őket.
  – Azt hiszem, indulhatunk is haza – mondta Françoise. – Itt már nincs kit megfogni, és Mukkal se fogunk találkozni.
  – Hát nem – bólintott Vanessa.
  Ebben a pillanatban elrohant mellettük három kergetőző kismacska, de nekik szemük se rebbent. Nyalogatták tovább a fagyijukat.
  – Jó – mondta Angélique. – Aki elsőként megeszi a fagyiját, elmegy a mikrobuszért.
  – Én már meg – jelentkezett Elke.
  – Úgy értem, a jogsitulajdonosok közül.
  Johann végzett hármuk közül elsőként, átvette a kulcsokat és elment taxit fogni. Ők nyugodtan fagyiztak tovább, ügyet se vetve a három kismacskára, akik megint feléjük tartottak. Ahogy elvágtattak mellettük, Elke rugógyorsasággal odakapott, s egy pillanat múlva egy macskát emelt a magasba. A ragadozó döbbenten meredt rá. Az egerek döbbenten meredtek rá vissza.
  – Te aztán gyors vagy, eg… – Jennifer elharapta a megszólítást. Nem kell ezeknek mindent tudni.
  A macska gyanakodva figyelte Elkét, de láthatóan még nem tudta eldönteni, hogy küzdenie kell-e az életéért.
  – Látod, cica – mondta a zseb –, ha lennétek ti kutyák, akkor most már visszajötték volna társaid magukat, és kiharcolva szabadították volna irhabundádat.
  A cica nem szólt semmit. Pedig akár azt is mondhatta volna, hogy megszívlelik a tanítást és igyekeznek a jövőben kutyák lenni. Ők úgyse lesznek itt, hogy ellenőrizzék – igaz, ezt a macska nem tudja.
  – No sipirc – mondta Elke, letette a földre, gondosan beigazította a megfelelő irányba, és meglökte, mint egy játékautót. A macska elszáguldott, vissza se nézett.
  Elke fölegyenesedett és büszkén nézett egértársaira, akik büszkén néztek vissza rá, amiért ilyen gyors és bátor, és szeretettel, amiért ennyire lökött.

Aztán megjött Johann a kocsival, meghallgatta az elbeszélést a macskáról, és kimentek az entzheimi reptérre, ott búcsúztak el.
  – Idejövéskor alig dumáltam apa fejét tele költözésrőle – mondta Elke. – Majd most! Fogja neki zúgni még feje magát hazáig.
  – Azt hiszem, benézek még a reptéri boltba – tűnődött apja –, hátha kapok egy kis ragasztószalagot.
  A zseb elképedve kapta oda tekintetét, a tarkóján csapdosott a vörös lófarok.
  – Nem tudsz beragasztani szájáját fegyveres kisegérnek! Macska se bírta legyűrni zsebikét rengeteg fogakval és karmokval, voltak hárman pedig! – Aha, csak abból ketten túl a láthatáron, gondolta Kissy vigyorogva. – Fogok védekezni magamat, meg se is próbáld egéret lebirkózni ragasz…
  Vanessa könnyed mozdulattal befogta a kislány száját.
  – Hallgass már egy percre, mindjárt indul a gépetek. Johann, kösz, hogy elhoztad, nélküle nem lett volna az igazi.
  Elke sorban a nyakukba ugrott. Kissy magához szorította, és arra gondolt, hogy bármikor leterít egy tucat pedofilt ennek az édes kislánynak a kedvéért.
  Mialatt Pi kihajtott a sztrádára, Kissy arra gondolt: két nagyon disznó shindyvel kevesebb rontja már a szabad levegőt. Szegény Muk kálváriájának

Az alapítvány pedig harcol tovább!