E mi diceva… io sto bene con te.
  E mi diceva… tu sei tutto per me.
  Se non e amore, dimmelo tu, cos’è?
  Si addormentava abbracciandosi a me.

Kissy szomorúan és magányosan üldögélt a padon és Totót hallotta. Nem hallgatta, csak hallotta, arrébb csókolózott egy fiatal pár, az egyikük zsebéből szólt halkan, tökéletes aláfestésként a csókolózáshoz.
  Kissy sóhajtott. Nekik van kivel csókolózni. De ő mihez kezdjen most, nem egész tizenhét évesen magára maradva? Arra számított, hogy eszik egy fagyit, de hát abból se lesz semmi. Bár Martin nélkül nem is kell.

Solo noi, solo noi,
  Le montagne, se vuoi.
  Solo noi, solo noi,
  Prati verdi, se vuoi.
  Solo noi, solo noi.
  Dimmi che non sai stare da sola un minuto se non sei con me.

Hát ez az, gondolta Kissy. Cutugnónak tökéletesen igaza van, egyetlen perc is rossz Martin nélkül, őt pedig már milyen régen elhagyta… Ráadásul hegyek és zöld mezők sincsenek. Persze van helyettük tenger, abból aztán van bőven, bár innen nem látszik, nagyon messze van, a másik utca végén, legalább negyven méter ide.
  Vele szemközt Angélique fölkelt és segített Jennifernek letenni az egyik tálcát. Kissy hátrapillantott és felugrott. Martin akkor tette le a másik tálcát.
  – Hol voltatok ennyi ideig? – kérdezte, és gyorsan megcsókolta, mielőtt Cutugno előbújik a szomszéd párocska zsebéből és reklamál.
  – Tudod, milyen nyüzsi van odabent, egérke? – kérdezte a fiú a csók után. – Ez a város legjobb fagyizója, mindenki itt akar fagyit enni.
  – Ezt ki mondta?
  – A tulajdonos. Ő csak tudja!

Kissy még fagyievés közben is azon kapta magát, hogy lepillant a földre, száraz-e. Pedig hát szamárság, a riasztórendszer tökéletesen működik, ha jön a tenger, ők előbb tudják meg, mint maga a tenger. Ráadásul ez itt valószínűleg szárazföld, a lába alatt egy kis sziget talaja van, nem tengerre épített talapzat. De valahogy mégis benne volt az ösztöneiben, hogy ezt a várost egy nap mindenestül elnyelheti a tenger, amiből kinőtt. Alighanem mert túlságosan szárazföldi egér, folyóparton kisegereskedett ugyan, de már négy éve hegyen él. Igaz, gyakran jár a parton, de az tényleg part, ez meg nem, itt minden irányban tenger van.
  Ráadásul az otthoni part nem süllyed, Velence meg igen.
  A gépen megbeszélték az egészet. Ezerötszáz évvel ezelőtt Velencét a mocsár apró szigeteire építették, ahol nemigen volt szilárd talaj, hát csináltak maguknak. Égerfa cölöpök millióit süllyesztették a talajba, ezekre tölgyfából padlót ácsoltak, majd arra vastag, vízzáró kavicsrétegeket fektettek. Mintha az örökkévalóságnak akartak volna építkezni. A cölöpök a víz alatt megkövesedtek és máig szilárd alapot nyújtanak.
  Csakhogy három körülmény is Velence vesztére tör. A súly alatt a cölöpök süllyedni kezdtek. Ez egy idő után megállt, de a kutak elkezdték kiszivattyúzni azt a talajvízréteget, aminek ellennyomása fenntartotta az épületek roppant tömegét, és a város újra süllyedni kezdett. Végül pedig a harmadik és legveszélyesebb fenyegetés lépett föl: a globális felmelegedés. Velence ma nem süllyed, vagy legalábbis nagyon lassan, a tengerszint viszont annál gyorsabban emelkedik.
  – Egyre gyakoribb az acqua alta – mondta Johann, aki járt már Velencében. – Alighanem nekünk is lesz alkalmunk bokáig vízben gázolni az utcán.
  – Titeket majd beültetünk egy tojástartó dobozba – mosolygott rájuk Blanche –, azzal csónakázhattok majd.
  Hát csónakázásban máris volt részük, bár nem az utcán. A gép a szárazföldön szállt le, hiszen Velencében nincs reptér. Különgéppel jöttek, egy kisebb típussal, Georges bérelte. Aztán kimentek a kikötőbe és hajóra szálltak. Itt a menetrendes busz is hajó, vaporettónak hívják, de nekik Georges különhajót bérelt, az is el volt már intézve, ott várta őket menetkészen. Átvágtak a lagúnán, behajóztak a Canal Grandéra, ami ma nagy hidakkal kezdődik, gyorsforgalmi út és vasút vezet a városba.
  – Jobbra van a piazzale Roma – mutatta Johann –, a kocsik idáig jöhetnek a városba. Amarra délre még el tudnak menni, de a város többi részébe csak gyaloghidak vezetnek.
  Kissyben ekkor fölmerült a gondolat, hogy ha üzembe állítanának egypár autószállító kompot, a város többi részében is járhatnának az autók. De csakhamar megtudta, hogy Velencéből a nagyobb hajók is ki vannak tiltva, mert erős hullámverést keltenek, és ez veszélyezteti a házak alapozását. A kipufogógázt sem szeretik, mert az meg az épületek díszeit, a kőszobrokat marja. Mire elérték a Rialtót, Kissy úgy érezte, érti már ezt a várost. Ez a hely a múltról szól, itt csak egy jelszó van: megóvni, amit a régiek építettek. Új házak nyilván nem épülnek Velencében, nincs hol, s új szigeteket sem létesíthetnek, mert megbontaná az ősök művének egységét.
  Később, amikor mászkálni kezdtek a városban, már érezte, hogy ez az első benyomás nem egészen helyes. A megóvás tényleg fontos, csillagászati összegeket költenek rá, annyit, amennyit az olasz kormány elő se tudna teremteni, az unió is jócskán hozzájárul. De maga a város nem a múltban él, és egyáltalán nincs világvége-hangulat, „gyorsan-gyorsan, amíg el nem süllyed a város”. Velence a köztudatban egyáltalán nem süllyed. A mérnökök úgyis kitalálnak valamit.
  És ki is találnak. Betont injekcióznak a cölöpök alá, hogy megállítsák a süllyedést. És igyekeznek elszigetelni a lagúnát a tengertől. A lagúna hatalmas, Jesolótól Chioggiáig nyúlik, és rengeteg apró, lapos sziget van benne. Csak három bejárata van, a lidói, a malamoccói és a chioggiai, ezekben épül évek óta a Mózes-terv. Négymilliárd eurós, gigantikus beruházás. Óriási zsiliprendszer lesz, ami magas vízállásnál elzárja mindhárom bejáratot és megvédi Velencét, rendes körülmények között pedig engedi szabadon áramolni, hogy a város utcáin és a lagúnában mindig tiszta maradjon a víz.
  Kissyt csak egy dolog aggasztotta. Még három év, hogy a Mózes-terv működésbe lépjen. Ők pedig most vannak itt, és ők a legkisebbek a városban. Nekik a tízcentis víz már a fejük búbjáig ér.

Azért általában nem aggódott ő sem. Annyira semmiképp, hogy a D’Aubisson lányok a még oly éles szemükkel észrevették volna. Ahhoz túl szép volt a város, nyüzsgő, eleven életével, az ősöreg házak a köztük kacskaringózó utcácskákkal és csatornákkal, ahol sose lehetett tudni, hogy a következő sarkon vizet vagy szárazföldet talál az ember. És különben is tudnak úszni mindannyian.
  Régebben azt hitte, Velencében minden háznak vízbe ér az alja. Hát nem mindegyiknek, sokuk szigeten áll, még olyan házak is vannak, ahonnan nem is látni a tengert. A szállóból remekül, a frontja a Canal Grandéra néz, szemközt a San Giorgio Maggiore, közbül mindenütt vízijárművek. Oldalt meg csatorna, egész keskeny, de ott is van egy bejárat, ők is ott szálltak ki, amikor megjöttek. A szálloda előtt van egy nagy térség, mármint persze itteni fogalmak szerint nagy, ahol jönnek-mennek az emberek, hajók kötnek ki, és hidak kötik össze a szomszéd szigetekkel. Riva degli Schiavoninak hívják. A szálló mögött a sziget egész messzire elnyúlik, persze van még rajta egy sereg szálloda, étterem, kis üzlet. Ha az ember elindul jobbra a riva degli Schiavonin, a harmadik sziget a San Marco. De oda majd később mennek.
  A szállodát Metropolénak hívták, egészen kicsi volt, végül is itt semmi nem lehet nagy, de volt helyük bőven, mindenkinek jutott szoba. Persze, mert Georges és Johann, a két összeesküvő kibérelte a fél szállodát már idejekorán, hónapok óta szervezték ezt az utat, de senkinek se szóltak róla, csak Blanche tudta, Anne, Isabelle néni és persze Mario, akinek itt is vannak vendéglátós kapcsolatai, nélküle nem ment volna ilyen olajozottan. Egy vagyonba kerül ez a… nincs is rá jó szó, hogy mi ez, nem nyaralás, hisz még csak tavasz van, de nem is születésnap, hiszen az csak egy napig tart, illetve Vanessáé többnyire egy egész hétvégén. Ide pedig egy teljes hétre jöttek! Egy egész hét abban a városban, ahol a legtöbb turista örül, ha egy napot el tud tölteni!
  Az ok persze Vanessa születésnapja, ami az évek folyamán Kisegérföld nemzeti ünnepévé lépett elő, mind a kettő, a mostani meg az októberi is.
  Szerdán a mikró betölti a tizenötöt.
  Ez se olyan dolog, amit csak úgy tudomásul vesz az egér. Vanessa ma is éppen olyan kiskölyök, mint négy évvel ezelőtt, nőtt ugyan pár centit, de nem sokat, és a lénye semmit se változott. Mármint persze egészen más, amióta nem él vadon, nem csatangol az utcán és nem kell félnie senkitől, de akkor is ugyanolyan. Éppolyan lökött, habozás nélkül megtámad bárkit, és valamicskével ugyan lányosabban öltözik, de ruhát ma se látni rajta, csak a legritkább, legkülönlegesebb alkalmakkor, és éppen csak valamelyest lett formásabb, csak annyira, mintha kényszerűségből engedné kicsit nőni a mellét és szélesedni a csípőjét, mert muszáj, másként furcsán néznek rá. Kizárt, hogy ez a kiskölyök már tizenöt éves. Valahol elszámolták.
  – Kissy!
  Kissy felriadt. A fagyizó előtt ült a társaival, előtte üres fagyis pohár, kivételesen csak egy.

A szállodájuk gyönyörű volt. Távol-keleti hangulat, mindenhol minden kidíszítve, a szobák között még véletlenül sincs két hasonló, jó illat terjeng, és a folyosókon üvegezett tárlókban meg lehet tekinteni a szálloda gyűjteményeit. Mert azok is vannak. Legyezők, dugóhúzók, retikülök, névjegykártyatartók, csupa antik darab, egyik szebb, mint a másik. Kissy sose gondolta volna, hogy dugóhúzókat is érdemes gyűjteni.
  A konyha is biztos jó, de egyelőre nem derült ki, mert első nap a városban ebédeltek, méghozzá nem is valami előkelő étteremben, hanem egy kis trattoriában, persze így is elképesztő árakon, de azzal nem volt szabad foglalkozniuk. Mindent a vendéglátók fizetnek, a kisfülűek konzorciuma. Vagy szindikátusa? Mindegy, a lényeg, hogy ők. A szálloda ötcsillagos és nyilván iszonyú drága, de nekik egérkéknek meg se mondták, hogy mennyi.
  Valami csoportos kedvezményt persze biztos kaptak, hisz annyian vannak, mint az oroszok. Tizenegy kisegér, tíz kisfülű. Blanche és Georges, Anne és Johann, Inge és Tom, Jean-Fran, Vanni, Jean, Andreas. Rejtély, hogy lehetett rávenni Tomékat, hogy eljöjjenek, amikor nyilván egy centtel se volt szabad beszállniuk a költségekbe, tönkre is tette volna őket. A D’Aubisson egerek rábeszélő képessége sem segíthetett, hiszen ők se tudtak semmiről, nekik is vasárnap délután szóltak, hogy csomagoljanak, reggel indul a gépük. És csak a reptéren tudták meg, hogy hová!
  Bár persze az is igaz, hogy Blanche és Georges is D’Aubisson egérnek számít, póttagként vannak számontartva, és mindig is rendelkeztek egypár hasonló képességgel, mint a lányaik. Csak nagy fülük nincsen, mert az a valódi egereknek van fönntartva. Meg Suzynek és Ködnek. Meg Macskának.
  Anyáék nem jöttek, nekik dolgozni kell, de voltak is már Velencében. Yves bácsiék se jöttek, ők is voltak már, Isabelle néniék pedig pláne nem jöhettek, hiszen a panzió most is üzemel, de ők meg aztán rengetegszer voltak itt, régebben minden évben elmentek nyaralni, és addig a személyzet vitte a boltot. De már öt-hat éve nem járnak el hazulról.
  Az első napot mászkálással töltötték. Ha az ember Velencében van, muszáj mászkálnia. Először végigsétáltak a San Marcón, aztán mindenféle sikátorok dzsungelében tovább, el a Fenice Színházig, valahol ott ebédeltek, a város legjobb trattoriájában, természetesen. Onnan aztán elsétáltak a Rialtóig, átmentek rajta, ami nem volt könnyű feladat, akkora tömeg volt, hogy csak lépésben lehetett haladni. Aztán megint belevesztek a sikátorokba, fogalmuk se volt, merre járnak, de hát itt nem lehet eltévedni, minden irány a vízhez vezet. Este aztán vízitaxival hazamentek a szállodába és ott vacsoráztak, neki nagyon is kedvére volt az étlap, mert rengetegféle hal volt rajta.
  És egész nap senki sem esett vízbe.

Másnap már nem maradtak mind együtt, párokban, kisebb csoportokban indultak fölfedezni a várost. Blanche azzal indította el őket reggel, hogy nézzenek meg mindent, ami tetszik, de bele ne fulladjanak az útburkolatba.
  Kissy és Martin a fél várost bekóborolta, nekik legalábbis úgy tűnt. Legtöbbször fogalmuk se volt, merre járnak, csak mentek, egyszer csónakot is béreltek, s nézték a vízbe merülő házakat, amik úgy álltak büszkén, mintha nem foglyai lennének a tengernek, hanem urai, tulajdonosai. Kissy kezdte érteni, miért volt ez a város évszázadokon át Európa egyik nagyhatalma. Mert még a falakból is az sugárzik: nekünk a tenger smafu, ha emelkedik, hát emelkedik, mi kibírunk mindent. Ha pedig ezzel a várossal még a tenger se szállhat szembe, ugyan ki más lenne képes rá?
  Ahogy bekanyarodtak az egyik sarkon, rögtön észrevették a füleket. Egy kis híd volt a csatornán, annak a korlátja fölött meredeztek, két pár nagy, kerek fül. De a kislányok is rögtön észrevették őket.
  – Hát ti? – kurjantott le Elke.
  – Hát mi – felelte Martin.
  – Honnan ti csónakot?
  – Tele van velük a város, nem láttad?
  – De nem tiédeknek!
  – Viszont pénzért mégiscsak.
  – Kergettünk cicát – jelentette be Françoise büszkén.
  Martin megállította a csónakot a híd előtt.
  – Milyet?
  – Cirmos volt, olyan kisebbfajta. Egy egész saroknyit üldöztük egy csatorna partján, aztán meglépett. Talált följáratot egy ablakba.
  – És ha megfordul és rátok támad? – kérdezte Kissy szemrehányóan.
  – Megverjük! – vágták rá kórusban a zsebek.
  A két mini jóváhagyólag bólintott. Mégse kell félteni őket.
  Ezen a napon a velencei shindyknek rémálom lehetett az életük. Bármerre mentek, egypár Jerry jött szembe, a város minden sarkába jutott belőlük. Kissy persze tudta, hogy Velencében nincsenek shindyk, őrült kockázatot vállalnának, hiszen itt nem lehet hirtelen kiugrani az ablakon, ha hazaérnek a szülők, az ember belefullad az utca kövezetébe. Rengeteg helyen még járda sincs. Macskák viszont vannak, Kissy először nem értette, hogy mit keresnek itt, ha egyszer utálják a vizet, de Martin elmagyarázta, hogy éppen azért. Nem tudnak kijutni a városból, mert nincs hová, csónakba ülni nem hajlandók, vonatra, buszra nincs pénzük, itt kell maradniuk. És várni, hogy jöjjenek a harcos kedvű zsebikék.
  Legközelebb még meglepőbb körülmények között találkoztak egerekkel. Akkor már gyalog voltak. Egy kis téren, valami kerthelyiség mellett üldögélt két fiatalember, az egyik furulyázott, a másik gitározott, a harmadik szintin játszott. De az nem fiatalember volt, hanem Vanessa. Kissy szemei kiültek az orra hegyére. Megdörzsölte őket, de az egér változatlanul ott volt, nyugodt, komoly arccal nyomkodta a billentyűket, valami középkori hangulatú zenét játszottak, Kissynek halványan ismerős volt. A szinti nem, ilyen szintit nem hoztak magukkal Franciaországból, ezt könnyű megjegyezni, mert semmilyen szintit se hoztak.
  A kerthelyiségben emberek ültek, iszogattak, ettek valamit, hallgatták a zenét. Kissy fölfedezte Nialát és a szüleit, illetve szüleiket. Csöndben odasurrantak és helyet foglaltak ők is.
  – Mit hozhatok? – kérdezte egy perc múlva egy barátságos, halk hang. Kissy nem vette le a szemét Vanessa ujjairól, amik gyakorlottan szaladgáltak a billentyűkön.
  – Talán egy kólát.
  – Nekem is – mondta Martin.
  A szám éppen véget ért, amikor megkapták a kóláikat, a pincér együtt tapsolt velük.
  – Az unokaöcséim – közölte. – Egész nyáron itt játszanak, mindennap. Nézzenek be és hallgassák meg őket, bármikor.
  – És a kislány? – tudakolta Martin.
  – Egy vendég. De szépen játszik, nem?
  – Meghiszem azt – felelte a fiú –, hiszen ő Vanessa D’Aubisson.
  Csend. Kissy szerette volna látni a pincér arcát, de nem mert hátranézni.
  – Maga nem is tudja, milyen szerencséjük van – folytatta Martin. – Még soha nem lépett föl Olaszországban, itt maguknál játszik először. Tudja, hogy maga Marcel Jourdain is elismeréssel nyilatkozott róla?
  Kissy tudta, hogy ha a pincér nem is, más vendégek látják az arcát. Egyetlen arcizmának sem engedte meg, hogy vigyorogjon.
  – Nem – ismerte be a pincér –, ezt nem tudtam.
  – Vigyázzon, amikor beszél vele. Utálja, ha sztárolják. Ezért utazik mindig impresszárió nélkül, és soha nem ad autogramot. Azt hiszem, tévés fellépést se szokott vállalni. Még a DVD-ire se teszi rá az arcképét.
  Ez színigaz volt. A Jerrynek jelentős gyűjteménye volt zenei és filmes lemezekből, és Vanessa arcképe egyen se volt rajta. Martin minden egyes szava tökéletesen megfelelt a valóságnak, Kissynek éppen ezért esett oly nehezére fékezni rekeszizmát.
  – De önök ezek szerint ismerik – állapította meg a pincér.
  – Persze, a legjobb barátok vagyunk. Szinte minden fellépésére elkísérjük.
  – Örömmel hallom. Egyébként a világsztár annyira szerény, hogy amikor a harmadik fiúnak hirtelen el kellett mennie, a művésznő azzal próbálta elhárítani a felkérést, hogy még sosem játszott idegenek előtt, és a jövőben sem áll szándékában.
  Amikor Vanessa befejezte a játékot és kurta meghajlás után visszatért hozzájuk, meglepve fedezte föl, hogy társai mind rángatóznak a nevetéstől.

Voltaképpen nem is hiányoznak a shindyk, állapította meg Kissy este, amikor összegömbölyödött az ágyban, a fantasztikus vacsora után, egy olyan pazar szobában, amit a legtöbb egér még elképzelni se tudna. Martin még tett-vett a fürdőszobában. Nem mintha visszautasítaná persze, ha megkínálnák egy shindyvel, akit esetleg beledobhat a csatornába, és füttyenthet idomított piranháinak. Vagy akár szívesen üldözné a csatornák labirintusában, csónakon, miközben a kétségbeesett pasas úszva menekül. Ha tud.
  De egy pillanatig se zavarja, hogy nincsenek shindyk a városban. Kell egy kis kikapcsolódás, a klub egyébként is nagyon igénybe vette az energiájukat, a gyártelepi vadászat különösen. Nem mintha igazán féltette volna Françoise-t, egy ilyen alaknak esélye sincsen egy Jerry ellen, de azért mégiscsak…
  – Mit gondolsz, egérke – dugta be a fejét Martin az ajtón –, a velencei shindyk különböznek az otthoniaktól?
  Kissy elmosolyodott. Hát mindkettejüknek a shindyken járt az esze.
  – Persze. Sokkal vizesebbek.
  – Érdekes lenne itt megfogni egyet.
  – Nekem is éppen ezen járt az eszem – sóhajtotta Kissy –, de nem hiszem, hogy lenne esélyünk. Inkább majd Amerikában, ott minden tele van velük.
  Vanessa kerek perec megmondta már hetekkel ezelőtt, hogy Amerikában rengeteg a shindy, és ha Vanessa megmond valamit, az meg van mondva. Különben is minden amerikai film tele van bűnözőkkel. Mármost pénzcsempész dél-afrikai diplomata már nincsen az országban, mert Murtaugh őrmester lepuffantotta. Ravasz arab diplomata se gyilkol már, mert azt meg Columbo leplezte le, és kiadta a hazájának. Őrült gyilkos sincsen, aki ledöfi a rendőrtiszteket, a nőket pedig forgácsológéphez bilincseli, mert abból Eddie Murphy sült gyilkost csinált. Már minden bűnözőt elkaptak, a legtöbb csúnya halált halt, és fura módon így is zsúfoltság van a börtönökben, de ez most nem érdekes, szóval mi marad? A kedves, jó modorú úriember, aki megdöbbenve hallja, hogy eltűnt a szomszéd gyereke, kifejezi együttérzését, aztán hazamegy és leballag a pincébe.
  Ilyenek igenis vannak Amerikában, ott van Jaycee Lee Dugard esete, meg Elizabeth Smarté, az a pasas kétszeres életfogytot kapott. De itt? Velencében igazán nem rejtegethet senki elrabolt gyereket a pincéjében, a velenceiek azt se tudják, mi az a pince. Legfeljebb a tévéből.
  Nem, itt nem lesz shindyvadászat, itt csak pihenés lesz, és ez így van jól. Megérdemlik.
  – Itt vagyok – lépett be az egere. – Soká jöttem?
  – Nem – felelte Kissy. – Épp rájöttem, mi a teendőnk, amíg itt vagyunk.
  – No mi?
  – Zsebtolvajt fogni.

Vanessa játszott másnap is, délelőtt a szállodában. Volt zongorájuk, és ő persze kipróbálta. Még sose játszott zongorán, szokatlan is volt neki, de jól boldogult vele. Valami őrülten romantikus darabot adott elő, rengeteg szenvedély volt benne, magával ragadó lendület, drámai hangulat. Kissy nem ismerte.
  – Mi volt ez? – kérdezte súgva Nimbytől, amikor a művésznő befejezte, kiengedett, fölállt és szokott gyors, kicsit zavart mozdulatával meghajolt.
  – Filmzene. A zongoralecke.
  – Állati.
  – No hallod – húzta ki magát a fiú.
  – Te írtad? – kérdezte Françoise.
  – Csodát. Én csókoltam meg a kisegeret.
  Vanessa fantasztikusan festett a tizenötödik születésnapjának reggelén. Egy piros rózsát kivett a rengeteg csokorból, amikkel már fölkeléskor elárasztották, és a hajába tűzte. Fehér blúzt vett föl, apró színes virágokkal a szegélyén, és világoskék nadrágot. A haját most is szabadon hagyta, hogy a vállát söpörje. Már csak egyetlen dolog emlékeztetett a kis Mohira, akit valaha régen megismertek. A magabiztos pillantása.
  Páran a kisfülűek közül készülődni mentek, hamarosan elmennek hazulról, természetesen szigorú titok, hogy hová, de hajóval. Közben egy idősebb hölgy jött oda Vanessához, és erős akcentussal megtudakolta, beszél-e olaszul.
  – Da, ja gavarju italienszkij – mosolygott a mikró, a hölgy pedig eltátotta a száját és oroszul válaszolt. Egy darabig ezen a nyelven csevegtek, Kissy pedig sugárzott a büszkeségtől. Az ő Vanessájuk a világon bárkivel szót ért. Aztán átváltottak olaszra, mert Vanessa csak kifogyott a szókincséből, és most már Kissy is értette őket. A hölgy azt kérdezte, mióta tanul a kislány zongorázni, ő pedig megmondta, hogy úgy igazából sose tanult, csak leül a szinti elé és játszik. Autodidakta, jegyezte meg Nimby olyan büszkén, mintha ő alkotta volna a kislányt – mint ahogy így is volt. A hölgyről kiderült, hogy zenetanárnő volt Kijevben, és most hangszerekkel kereskedik, tehát eléggé érdekli az ilyesmi.
  A hölgy még beszélt, de Vanessa ekkor oldalt pillantott és úgy maradt. Kissy, aki régesrég ismerte barátnője arcának minden rezdülését, meglátta a ragyogó kék szemekben a célkereszteket, és gyorsan az ajtó felé fordult, miközben a derekára csúszott a keze.
  De nem volt szükség fegyverre. Az ajtóban ekkor tűnt föl Jean-Claude Sailly.

– Nahát… te?…
  – Én bizony – felelte a vér szerinti apa, átölelte a lányát és megpuszilta a feje búbját. – Boldog születésnapot.
  – Köszönöm… de hát hogy kerülsz… a születésnapomra jöttél?
  Hülye kérdés, gondolta Kissy. Persze hogy arra. Mi másért jött volna Velencébe pont most?
  – Természetesen. Mikor indulunk?
  A kérdés már Georges-nak szólt, aki a lépcső felől érkezett.
  – Szia, Jean-Claude. Blanche-ék mindjárt készen vannak és mehetünk. Hacsak ti nem akartok még gyorsan megverni valakit – pillantott az ünnepeltre.
  A mikró kihúzta magát.
  – Nem akarunk. Nem kell nekünk egész nap verekedni. Ráér, amikor hazaérünk.
  – Várj csak, egérke – szólalt meg egy hangocska Kissy háta mögött. – Hátha értette úgy Hauptmauspapa, hogy van kínálásban shindy tálcára, és csak kell menni és megverjed.
  – Nem, sajnos az nincsen – felelte Georges mosolyogva.
  – Kár.
  – Ugyan, egérke – vigasztalta Françoise. – Hisz hajóval megyünk.
  – ?…
  – Nos, a hajónak van kapitánya és matrózai. Van egy úticélja, ahol esetleg sok a cica, ezért mi inkább másfelé szeretnénk menni. Tehát mi a teendő?
  – Eltérítsed hajót… megverni Kapitän és Matrosen – susogta Elke átszellemülten. – Óriási ötlet. Hol van hajójánk? Gyerünk!
  Azzal rohanni kezdett kifelé, Chantal és Jennifer kapta el és hozta vissza.
  – Nem kalózkodunk – intette Georges. – Az olasz törvények szigorúan büntetik.
  – Akkor jönnek rendőrösök és letartóztat kicsi egéret – bólintott a zseb –, és lehet megver őket is…
  Megpördült és futásnak eredt megint, de Jennifer résen volt és elkapta újra.
  – Chantal, te tartsd a farkincáját – intézkedett –, Martin, te fogd le a füleit, gyorsan, mert elszabadul!
  – Haha, egérke! Azt hiszel, meg tudsz hárman fékezni képzett zsebegéret? Csinálok bármikor egérpépet rólatok percek alatt, csak nem akarlak összegyűrjem ruhámat.
  Jobb is, hogy vigyázott rá, mert nagyon szép volt. Vajszínű, térdig érő ruhácska rafinált szabással, piros övvel és hozzá illő cipővel, hogy kihozza Elke színeit, és vajszínű pánt volt a hajában.
  Mindannyian nagyon szépen voltak öltözve, hiszen ünnep volt, kettős nemzeti ünnep, hiszen most itt vannak, első ízben a történelemben Olaszország is megünnepli ezt a napot. Kissy szemernyit sem kételkedett benne, hogy Rómában, Palermóban és Firenzében is már fölvirágozták az utcákat, akárcsak Párizsban, Lyonban és Marseille-ben, és a palazzo del Quirinaléban Giorgio Napolitano éppen a nyakkendőit válogatja. Vanessának születésnapja van!
  – Kissy?
  – Mi van?!…

Igazi D’Aubisson–Schneider-féle születésnapi meglepetés, gondolta Kissy, amint a rudat forgató Vanessát bámulta. Ilyen senki másnak nem jut. A turisták megnézhetik a múzeumot, ritka alkalmakkor talán bejöhetnek egy ilyen műhelybe is, és nézhetik a mestert, amíg az idegenvezető elmondja a betanult szöveget. Aztán óvatosan kisomfordálhatnak – hozzányúlni nem szabad semmihez – és vehetnek valamit a múzeum boltjában, már ha dúsgazdagok persze.
  De itt nyoma sincsen idegenvezetőnek, csak ők vannak a kisebb-nagyobb füleikkel, meg Marco.
  – Mindig mindent csak lassan – tanította Marco még az elején, és ezt többször is elismételte. – Ha nem tudod, hogy egy mozdulatot meg merj-e csinálni, ne csináld. Ezerötszáz fokos forróságot tartasz a kezedben.
  Vanessa szép lassan forgatta a hosszú rudat, a túlsó végét mindig a munkaasztal fölött tartva, s a rúd végén a massza még lassabban, de határozottan folydogált ide-oda. Egy ideje a színe is megváltozott, már nem volt olyan fényes, kezdett vörösödni. De Vanessa is, mert egyáltalán nem volt könnyű bánni vele. Marco odalépett, a fogóval belecsípett a tűzforró anyagba és kihúzott belőle egy nyúlványt. Aztán még újabbakat, végül az egyiket vastagabbra és hosszabbra hagyta, s a végén kétféle fogóval kialakított valamiféle alakzatot. Majd az egészet megfogta egy harmadik fogóval, elhúzta a rúd végétől, elcsípte az elkeskenyedő nyúlványt és megformázta.
  – Ez persze nem lesz igazán szép – mondta közben –, nem is tudnám megmondani, hogy milyen állat, de a tiéd lesz. Sosem fogod elfelejteni, hogy te forgattad a rudat, amíg a lábait megformáztam.
  Az állatka ekkor már biztosan állt négy lassan hűlő, sötétedő, tömzsi lábán. Marco még egyet igazított a nyakán, aztán hagyta teljesen kihűlni és megszilárdulni.
  Megtapsolták őket.
  Állandóan videózott valaki, de Kissy tudta, hogy óriásira nagyítva, lassított felvételben nézve sem lehet megérteni azokat a mozdulatokat, amikkel Marco például lovat készít. Hármat is csinált nekik, s mind a három másmilyen volt. Először csak egy vakító tojásforma volt a rúd végén, olyan volt, mint egy lámpa. Marco nyugodtan ült, előtte keresztben a rúd, két fabakra föltámasztva, jobb kezénél a munkaasztal, afölött a munkadarab. Bal kézzel forgatta a rudat, jobbal fölvett egy fogót és két helyen belecsípett az anyagba; mikor először látták, még sejtelmük se volt róla, miért teszi, de az lett a ló füle. Aztán kihúzott egy nyúlványt és különböző fogókkal nyakat kezdett formálni belőle, majd végigcsipkedte egy darabon, és egyszeriben sörénye lett a lónak. Közben folyton ide-oda forgatta, és a fénylő, rózsaszín pép állandóan változtatta az alakját. Majd kihúzta a két mellső lábát, térdben meghajlította, ekkor már egy fél lovat láttak, aki elszántan küzd, hogy kiszakadjon a masszából. Marco várt és forgatott, amíg a ló eleje mögötti rész megnyúlt egy kicsit, aztán kicsippentette a hátsó lábait és megformázta azokat is. Végül jól meghúzta, egy nagy ollóval elvágta a köldökzsinórt, s a maradékából megalkotta a ló farkát. Akkor már a test sötétrózsaszínben ragyogott, a fej és a lábak végei feketének tűntek. Egy kőlapon feküdt és hűlt, sötétedett, amíg Marco a fogóival kiigazgatta a végtagjait, testtartást adott neki, s mire talpra állította, az újszülött ló már egészen sötét volt. Kissy ekkortájt mert először levegőt venni.
  Mesélt nekik a műhelyek történetéről. Murano hírneve 1291-ben kezdődött, amikor az akkor még fából épült Velence félni kezdett a tűzveszélytől, ezért ideköltöztették az üvegfúvókat. Azok pedig világhírt hoztak Muranónak és vele együtt Velencének is, hiszen Murano régóta Velence frazionéja. A költöztetés persze nemcsak a tűzvédelmet szolgálta, hanem a titkok őrzését is. A muranói üveg olyan különleges, hogy hamisítják is, de igazi muranói csak itt készül.
  Marco mutatott nekik gondosan tárolt murrinákat is. Hosszú üvegrudak voltak, amik végén egy egyszerűbb vagy bonyolultabb kis virágot, geometriai alakzatot lehetett látni, s ugyanezt látta az ember mindenhol a rúd keresztmetszetén. Ezeket majd vékony lapokra vágják, hogy sok-sok virágot kapjanak, és ezekből készül a döbbenetes millefiori, például úgy, hogy a forró üvegtárgyat végighengergetik egy asztalon, amit előzőleg beborítottak ezekkel a virágocskákkal, és az egész tárgy százszínű virágokban fog pompázni. De azt is megcsinálják, hogy murrinákból és egyedileg formázott kis üvegtárgyakból apró, tarka csendéletet alakítanak ki, aztán az egészet leöntik átlátszó üveggel, amit félgömb alakúra formáznak: így készül a muranói papírnehezék, amit lassan csökkenő hőmérsékletű kemencében kell lehűteni, nehogy megrepedjen. Most is hűlt egy adag a műhely végében.
  Láttak ilyeneket készen, sőt haza is visznek majd belőlük. Vanessa egy olyat választott, amiben nagy zöld levelek és rózsaszín virágok bonyolult térbeli labirintusában üldögéltek a vidám, zöld békák. Csak másnap, a szállodában számolták össze őket: hat béka bújt meg a csodálatos alkotásban. Ha az ember nem tudta, hogyan készülnek, törhette a fejét, hogy lehet benyúlni az üvegbe és kialakítani ezeket a formákat.
  Kissy egy teknősbékát alkotott, Marco lencseformára nyomta össze az üvegjét, aztán kezdett végtagokat formázni rá. Kékeszöld volt az anyag, nyilván ezért választotta ezt az állatot. Vanessa kis négylábú űrlénye sötétvörös volt.
  Ebéd közben is üvegekről beszéltek Marcóval, akit meghívtak egy helybeli étterembe. Kissy biztosan tudta, hogy egyetlen kisfülűnek se volt alkalma kisurranni vagy észrevétlenül telefonálni, amióta ideérkeztek Muranóba, és az étterembe is csak az egérsereg után léptek be. A pincér, egy igazi temperamentumos olasz mégis azonnal odarohant Vanessához, tévedhetetlenül választva ki a sokaságból, átölelte, óriásiakat cuppantott a képére, úgy gratulált neki, hogy egyfolytában ömlött belőle a szó, és egy pillanat múlva elővarázsolt egy muranói tarkaságú, óriási gyümölcstortát, szerencsére nem üvegből. Később több egér is megesküdött, hogy a zsebéből húzta elő.
  De ez még csak a fele volt a születésnapnak. Ebéd után mentek vissza Marco boltjába és nézték meg a kész üvegtárgyakat, akkor választottak ki mindenfélét. Semmit se vittek magukkal, Marco mindent elküldet majd a szállodába, és nem is fizettek. Hosszas kézrázásokkal búcsúzkodtak, de egyetlen cent se cserélt gazdát. Nekik egérkéknek nem is szabad tudni, hogy mi mibe kerül, ez a kisfülűek szigorú kikötése.
  És a születésnapnak még mindig nem volt vége.

Persze a hajójuk legénységét nem lehetett megverni. Blanche állt a kormánynál, Georges kötötte ki a hajót egy muranói utcán, aminek az egyik oldalán házak voltak, a másikon a tenger. Hiszen gyakorlott hajósok, nem kell nekik legénység.
  Hazafelé az útjuk váratlanul lerövidült. Blanche elhaladt a San Michele mellett, elvitte őket az első házakig, és szépen befordult a parthoz. Georges kivetett egy kötelet.
  – Vanessa, Niala, Nimby és Pi most kiszáll – jelentette be.
  Kissy csodálkozva billegette meg nagy füleit, de mire szólt volna, már megelőzték.
  – Messze még otthonróla vagyunk. És kiszáll miért csak négy?
  – Zsebike nem szól bele – intette apja.
  A négy egér értetlenkedve, de fegyelmezetten kikecmergett a partra. Addigra ott állt két csíkos trikós férfi, akik intettek a hajónak és megszólították Vanessáékat, de közben Georges eloldotta a köteleket, Blanche beindította a motort, és ők nem hallottak semmit. A hajó sebesen távolodni kezdett a parttól. Integettek az ottmaradottaknak, akik visszaintegettek nekik.
  Kissy nem aggódott. Mi baj érheti őket Velencében? Négyen vannak, és van náluk fegyver.

Fél kilenckor Kissy ott állt a riva degli Schiavoni hídján, a rio di Palazzo végén, az esti szélben boldogan lobogtak fülei, és Martinhez bújva várakozott. Ott álltak mindannyian, várták a naplementét és a két szerelmespárt. Később majd a holnap estét fogják várni. Holnap rajtuk a sor, Martinen és őrajta, és amíg megkerülték a várost, Georges megmondta Chantalnak és Andreasnak, hogy szombatig dönteniük kell. Aztán Jenniferhez és Jeanhoz fordult, és közölte, hogy nekik is.
  Húsz óra harminckettő.
  Chantalék egyelőre csak egymásra néztek, ők alighanem alaposan meg fogják még beszélni a dolgot, ami sokáig tarthat, mert kevés idejük van beszélgetni. Nem mintha nem lennének eleget együtt. Állandóan együtt vannak. Éppen azért.
  Jennifer viszont csak félrevonult pár percre Jeannal, aztán visszajött és nekiszögezte a kérdést a pilótának:
  – Ha nemet mondunk, egyszer s mindenkorra eljátsszuk az esélyünket?
  – Nem – volt a válasz. – Jövünk mi még Velencébe. Akár külön miattatok is, ahogy most Vanessa miatt jöttünk.
  – Akkor… most még nem. Nem kell elsietni.
  Húsz óra harmincnégy.
  Kissy növekvő izgalommal figyelte a Sóhajok hídját és az alatta fodrozódó víztükröt. A város két legjobb gondolieréje evez a csónakokban, itt lesznek pontosan naplementére. Húsz óra harmincnyolc perc ötvenöt másodperckor, egy pillanattal sem előbb, sem később. Mert akik pontban naplementekor csókolóznak egy gondolában a Sóhajok hídja alatt, azok mindig együtt maradnak és örökké szeretni fogják egymást.
  Húsz óra harmincöt.
  Ezért nem mennek most többen, bár Kissyéknek a D’Aubisson szülők kérdezés nélkül megszervezték holnapra. Mert két gondola haladhat át a híd alatt abban az egyetlen másodpercben, nem három. És egy csónakban csak egyetlen pár ülhet.
  Húsz óra harminchat.
  – Ott vannak – cincogta Françoise.
  Ott voltak. Innen nézve úgy tűnt, mintha egészen a híd alatt lennének, de nyilván mögötte voltak még. A csíkos trikós férfi nyugodt mozdulatokkal evezett, az ülésen Vanessa és Nimby összebújva csókolózott… s egy pillanat múlva feltűntek mellettük Nialáék is. Ők is csókolóztak.
  A campanile harangja kongani kezdett, s a város rengeteg templomának harangjai feleltek neki. Kissy meghatottan bújt a kedveséhez, és boldogan csókolóztak, amíg a két gondola az égzengéssel felérő harangzúgásban siklott a tenger felé.

A napjuk Elke végeláthatatlan szóáradatával kezdődött, amiben megpróbálta meggyőzni a szüleit, hogy Velence Franciaországban van, vagy legalábbis Kielből nem közelíthető meg, és egyszerűen muszáj odaköltözniük a többiekhez, ha azt akarják, hogy az ő kisegerük is olyan szép és okos legyen, mint a többi. Vagy valami efféle. Fordék egymást váltva próbáltak valamennyit lefordítani belőle, de a kislánynak úgy pergett a nyelve, hogy egyszerűen nem tudták tartani az iramot. Amíg végigmentek a folyosón és leballagtak a földszintre, Elke csivitelése betöltötte a szállodát, aztán lent a parton szállt a hang a Canal Grande fölött, és csak mondta tovább, elzárhatatlanul.
  Ezen a délelőttön nézték meg a San Marcót, abban a reményben, hogy ilyenkor kevesebb a turista, mint a hétvégén. Hát lehet. De ha a hétvégén még ennél is többen lesznek, akkor az akárhány millió cölöp összeroppan alattuk, és az egész műremek elmerül a habokban.
  Kisebb csoportokra szakadtak, úgyse lehetett volna ennyiüknek együtt maradni a mindenfelől záporozó turisták között, és mindenkinek ott voltak a fülében a többiek. Többnyire a Velencét már megjárt kisfülűek meséltek, hogy mi micsoda, mikor épült, ők pedig nézelődtek, fotóztak, és a világért sem álltak félre senki útjából. Úgyse mernek rájuk lépni.
  De azért nem ment bonyodalom nélkül. Kissy és Martin éppen az Óratorony tövében bandzsított föl a magasba, amikor megszólalt egy hangocska a fülükben:
  – Szent merevlemez, árva egér lettem!
  – Nem lettél – felelte Jean-Fran –, csak apád nem tudja, hol vagy.
  – Azt nem is kell! Azt tudom én magam! Azt nem tudom, te hol vagy!
  Kissy tudta, hogy a következő pillanatban gurulni fog a nevetéstől, aztán beleesik a Canal Grandéba.
  – Én itt vagyok a téren. Hát te hol vagy?
  – Egy óriási torony tövében – felelte Françoise, amire Kissyék összenéztek és elindultak balra. Megkerülték az Óratornyot és rögtön meglátták a kislányt. Csípőre tett kézzel állt, háttal nekik, úgy szövegelt. – Gondolt már valaki arra, hogy ez a város mennyire kisegérellenes? Egyetlen óriási labirintus az egész, de nekünk nem tettek ki sajtot.
  – Honnan tudod – kérdezte Nimby –, lehet, hogy csak még nem találtuk meg.
  – Nem is fogjuk, ha még egymást is elveszítjük!
  Kissyék ezalatt lassan közelítették meg hátulról, kétfelé húzódva, nesztelen léptekkel, ámbár a milliónyi turista zsongásában akár kurjongathattak is volna.
  – Éppen ez javítja az esélyeinket – érvelt Niala –, így mindenhova jut belőlünk, nagyon eldughatták azt a sajtot, ha…
  Kissy ekkor intett Martinnek, és hirtelen lecsaptak a kislányra, aki az utolsó pillanatban lebukott, és ők majdnem egymásba ütötték az orrukat.
  – Haha! – mondta Françoise csúfondárosan. – Azt hittétek, nem vagyok résen, egérkék?!

De mégse rendeztek egérviadalt a Szent Márk-székesegyház előtt, bár Françoise-nak nem lett volna kifogása ellene. Ami azt illeti, Kissy sem utasította volna vissza. Mégis inkább útnak indultak az embertömegben, oszlopokat nézni.
  A várost ismerő kisfülűek egyetlen kérdésre nem tudtak választ adni. Hogy csinálták? Nemhogy az egész várost, de ezt a teret itt hogyan építették föl? Mindent vitorlás hajókon kellett ideszállítani, de lehet, hogy evezős csónakon, hiszen a keskeny csatornákba csak az fér be. Hány rakománnyal jöttek csak a cölöpök? Honnan hozták azt a rengeteg fát? Hogy oldották meg, hogy a tömérdek hajó ne akadályozza egymást, talán közlekedési rendőröket alkalmaztak? És a milliónyi figura? Nyilván ott faragták ki őket, ahol kitermelték a követ, hiszen a faragással csökkent a súlyuk, meg ha itt faragnak, akkor a kőtörmelék feltölti a csatornákat. De aztán? A mester kifaragott egy kőalakot és számot írt rá, hogy hova kell tenni, vagy csak vitték, majd fölrakják, ahova tudják?

Egy szempillantás alatt eltelt a délelőtt úgy, hogy szinte nem is láttak semmit. Ebédelni visszamentek a szállodába, hisz csak pár lépés, és a konyha méltó volt a ház csillagjaihoz. Aztán megint kimentek a térre, és most már bekukkantottak a palotába meg a székesegyházba is. Csak éppen hogy. Alaposan körülnézni – ahhoz hónapok kellenének. De megállapodtak, hogy majd visszajönnek, nemcsak a következő három napon, hanem eljönnek Velencébe máskor is, és folytatják a nézelődést. Françoise azt javasolta, rajzoljanak egeret azokra a helyekre, ahol már jártak, hogy legközelebb másfelé induljanak, és az ötletet el is fogadták, Niala azt felelte, rendben, de csak Jennifer tud igazán szép egeret rajzolni, otthon semmi más dolga nem lesz, mint berajzolni őket az itt készített fényképekre.
  A délután talán másfél szempillantásig tarthatott, amíg egyszer csak Georges beleszólt a telefonba: találkoznak a székesegyház főkapujában, igyekezzenek, mindjárt indul a busz.
  – Milyen busz? – érdeklődött Elke, aki ekkor épp Kissyvel volt, bent a templomban.
  – A tied kék-fehér – mutatott Kissy a zseb cipőjére. – Gyere, csússzunk le a rúdon és nyomás.
  – De hisz ez földszint…
  – Attól még nyomás!
  Pár perc múlva már úton voltak a város másik vége felé, ahol a labirintusokhoz szokott kisegerek biztonságával megtalálták a két evezőst. Kettőt. Chantal még reggel, a San Marco felé menet közölte, hogy hát végül is, izé, ámbár, annak ellenére, szóval igen.
  – Nem mintha szerelmesek lennétek persze – jegyezte meg Françoise –, igazából csak a szexről szól az egész.
  Andreas rápillantott, aztán a párjára.
  – Belelökjem a vízbe?
  – Magával rántana – legyintett Chantal –, aztán mindkettőtöket kiakaszthatnálak száradni.
  – Engem a nagy füleimnél fogva – kérte a zseb.
  Két gondoliere várt rájuk tehát, barátságosan üdvözölték őket, ők pedig helyet foglaltak a csónakokban. S megkezdődött az utazás.
  Kissy előző nap, amikor a társait várta a hídon, nem is gondolt arra, hogy egy ilyen út általában jóval rövidebb lehet, megesett, hogy látott embereket gondolába ülni, aztán mellettük haladni, amíg ők a parton sétáltak, és végül kiszállni. De ők most keresztüleveznek a fél városon, és már tudta is, hogy miért. Velence csak a vízről igazán Velence, s a félig vízbe merült házak látványa csak a partról megdöbbentő, a hullámokon ringatózó csónakban egészen természetes. Odabújt Martinhez és együtt nézték az alkonyi fényt az öreg épületek homlokzatán s játékát a víztükrön. Ezek az ősöreg házak millió ilyen gondolát és millió szerelmespárt láttak már, de mégis mintha ők lennének itt egyedül, a gondoliere sincsen itt, a csónak magától megy.
  Az út hosszú volt, mégis mintha csak percekbe telt volna, máris feltűnt elöl a távolban a Sóhajok hídja, s egykettőre fölébük magasodott.
  A campanile harangja kongani kezdett, s a város rengeteg templomának harangjai feleltek neki. Kissy meghatottan bújt a kedveséhez, és boldogan csókolóztak, amíg a két gondola az égzengéssel felérő harangzúgásban siklott a tenger felé.

Kissy gyanakodva nézte a kapu előtt álló rendőrautót. Evező helyett kerekek voltak rajta, teljesen szokatlanul. Igaz, az utca is furcsa volt, nem víz borította, hanem szilárd burkolat. Érdekes szokás. Belépett a kapun, egy sereg fiúval és lánnyal együtt, akik mind ugyanolyan csodálkozással nézték a rendőrautót, legfeljebb nem ugyanazért, és madame Montefiori mégis egyedül őt szemelte ki.
  – Chaton! Chaton, állj csak meg! Gyere ide!
  Odament. Madame Montefiori szigorú arccal karon ragadta és ellentmondást nem tűrően magával cipelte az igazgatói irodába.
  – Itt van, asszonyom – jelentette be. Baljós volt a hangja.
  Az igazgatónő az íróasztal előtt állt egy idegen férfival, aki érdeklődve szemlélte Kissyt. Neki arcizma se rebbent. Nem az első férfi, aki érdeklődve szemléli.
  – Köszönöm, madame – mondta. – Szervusz. Tehát te vagy Françoise Chaton.
  – Én – felelte Kissy, és kezet nyújtott, hiszen ő a nő. A férfi mégis mintha megütközött volna ezen, és kicsit habozva nyújtotta a sajátját. Lagymatag volt a kézfogása.
  – A nevem Flanvart – mondta. – Flanvart nyomozó – tette hozzá nyomatékkal, szakasztott úgy, ahogy James Bond szokott bemutatkozni. De ha azt remélte, hogy ezzel hatást gyakorol Kissyre, tévedett.
  – Szia, Flanvart nyomozó, mit tehetek érted?
  A pasasnak egy pillanatra megálltak a mellizmai belégzés közben. Kissy nyugodtan nézett rá. Ugye nem azt várta, hogy majd tegezheti, mint egy kisgyereket, ő pedig esetleg még bácsizni is fogja? Nem lehetett több harminc-harmincötnél.
  A pasas fesztelenül helyet foglalt az íróasztal előtt álló egyik széken, nyilván attól remélve fölényt, hogy Kissynek így majd állnia kell, mert madame Deseille közben elfoglalta a másik széket. De egy Jerryt nem lehet zavarba hozni. Kissy tökéletes nyugalommal leült az íróasztal szélére, fölpillantott az órára és rámosolygott a nyomozóra. Madame Montefiori elképedve állt az ajtóban.
  – Öt perc múlva földrajzórám van – jegyezte meg Kissy.
  – Akkor térjünk a tárgyra – bólintott a nyomozó. – Hol voltál péntek éjszaka?
  Kissy fölhúzta a szemöldökét.
  – Ágyban. Hol lettem volna?
  – A szüleid otthon voltak?
  Kissy elmosolyodott.
  – Nyilván.
  – De gondolom, kijuthattál a házból úgy, hogy a szüleid nem vesznek észre.
  Kissy mosolya szélesebbre húzódott. Ha dinamittal fölrobbantja a házat péntek éjszaka, azt se vették volna észre a szülei. Egész Velence elsüllyedhetett volna, ők csak reggel olvassák a lapokban.
  – Hogyne – felelte.
  – Úgy tudom, van egy nagyméretű késed.
  Kissy ezúttal habozott a válasszal. A Jerry nem egészen jár törvényes úton, amikor ezeket a késeket birtokolja, viszont meg kell tudniuk védeni magukat.
  – Akkor fölteszem kérdésként. Megmutatnád?
  Kissy vonakodva előhúzta a kést. Morgómedve határozottan azt tanácsolta, hogy ne vigyenek kést az iskolába, viszont a Jerry későbbi tanácskozásán másképpen döntöttek. A késre szükség lehet suli után is, és nem mindig mennek egyenesen haza. Őnáluk ezek a fegyverek biztonságos helyen vannak, hiszen tőlük nem lehet elvenni, még ellopni se, és ők nem veszik elő csak azért, hogy hencegjenek vele, vagy mert valaki az orruk előtt hadonászik az öklével.
  Megmutatta a kést és kis habozás után a pengét is kipattintotta.
  – Csukd vissza és add ide.
  Kissy visszacsukta és nem adta.
  – Nem adom. Nem gyerek kezébe való.
  – Tehát megtagadod, hogy átadd a kést.
  – Elmondanád, mit akarsz a késemmel?
  – Hol voltál péntek délután ötkor?
  – Pellestrinában.
  – Hogy hol?
  – Pellestrinában! Nagyon érdekes település, egy egészen keskeny földnyelvre épült, alig néhány háznyi szélességben. Egyik oldalon a lagúna, a másikon a tenger.
  A nyomozó csak pislogott.
  – Aznap végigmentünk az egészen – folytatta Kissy kíméletlenül –, a lagúna bejáratain átvittek minket hajóval, egyébként gyalogoltunk. A lidói reptértől Chioggiáig huszonhat kilométer, klassz gyalogtúra volt. Nagyon szép kisvárosok vannak végig a szigeteken.
  Flanvart-t nem érdekelte a kisvárosok szépsége.
  – Szóval… ha te a hétvégén Velencében voltál…
  – Egész héten ott voltam.
  – A jegyed megvan?
  – Nincs. Bérelt különgéppel mentünk, nem jegy van, hanem egy csomó más dokumentáció… ördög tudja, hol. Hívd föl Georges-ot és kérdezd meg. Vagy hívd a Metropolét Velencében, kérd a recepciót és tudakold meg, vendégül láttak-e egy csapat egeret a múlt héten. Egeret mondj, akkor egyből tudni fogják. Még van három percünk, addig elmondanád, mi ez a marhaság?

Péntek délután ötkor a parkban összeszólalkozott néhány fiatal. Valami szerelmi ügyről volt szó. A szemtanúk láttak egy barna hajú lányt, aki nagyméretű késsel fenyegetett egy másik lányt és egy fiút. De a nevét a tanúk nem tudták, csak hogy ide jár. Éjfél körül a fiút az egyik sarkon több késszúrással megsebesítették, jelenleg kórházban van, a támadóját nem látta, és nem hajlandó megmondani, hogy ki az a barna lány.
  Madame Deseille és madame Montefiori egyetlen lányról tudott, akinek nagyméretű kése van. Ez a lány a beszámolót végighallgatva lehülyézte mindhármukat, és kijelentette, hogy ha most adnak neki egy ötöst, ő egy eurót fizet minden óráért, ameddig a lány még nincs meg. Madame Deseille azt felelte, nem köt fogadásokat a tanítványaival, és a nyomozó sem óhajtott. Kissy vállat vont és ment földrajzra.
  Óra alatt szétküldött egy levelet. Van a suliban egy barna hajú lány, aki nagy kést hord. Tudni akarom, ki az. Kissy.
  Második órára menet lerohant a titkárságra, föltépte az ajtót és bevakkantotta a megrökönyödött madame Montefiorinak:
  – Monique Arnel.
  S már ott se volt. A Jerry legrövidebb nyomozása véget ért.
  Egy óra múlva az egész suli arról pusmogott, hogy egy negyedikes lányt a rendőrök bilincsben vittek el a matekóráról. Kissy csak annyit mondott, majd a fogdában korrepetálják gyökvonásból, és a bíróságon négyzetre emelik.

Kissy elnézte a felületen hemzsegő egérkéket, akik mind lelkesen tevékenykedtek, bár nem ugyanazt. Jennifer rajzolt, illusztrációkat Chantal regényéhez, pontosabban azok vázlatait. Chantal az illusztrációkról konzultált vele, közben itt-ott belenyúlva a szövegbe, csiszolgatva a mondatokat. Angélique Françoise-t korrepetálta kémiából, bár ahogy Kissy belehallgatott, mintha minden második vegyület tartalmazott volna sajtot is, trappista-oxid, ementáli-szulfát, ilyen szavak röpködtek. Elke is részt vett a beszélgetésben, és többet gurultak a nevetéstől, mint tanultak, de a lényeg, hogy jól érezték magukat.
  Átkapcsolt Vanessáékhoz. A mikrók is lelkesen tárgyaltak valamit, de ez aligha volt tananyag, számítógépes zsargonban folyt az eszmecsere, Kissy egy kukkot sem értett belőle.
  – Szerintem ide is kell egy rutinhívás. Ha nem adod át a tömböt, ugyan mit kapsz?
  – Csókot a nagy füledre – felelte Nimby.
  Kissy megnyugodott, mégiscsak ért valamit. Továbbkapcsolt Nialáékhoz, akiknek az arcát mutatta ugyan a kamera, de a hang nem szólalt meg, egy mancsait a fülére tevő Jerry jelent meg helyette. Szóval ők bizalmas beszélgetést folytatnak, ha nem is annyira bizalmasat, hogy a képet is priváttá tegyék. Akkor eltűnne a képük a kamerás oldalról, és ha mégis látni akarja valaki, csak Jerryt kapja, aki mindkét szemét eltakarja. Ha pedig valakinél ki van kapcsolva a hangszóró, mármint szoftveresen, akkor Jerry a szájára teszi a kezét: ne beszélj, úgyse hallják.
  Kissy keze hirtelen lecsapott a derekára, és előrántotta a telefonját.
  – Én – mondta neki, hiszen csakugyan ő volt.
  – Dorville. Szia. Hát megvan Velociraptor vallomása.
  – Várj egy pillanatot, kiadlak a többieknek!
  Mire végigmondta, már megvolt, a várakozás arra kellett, hogy a többiek reagálhassanak. Nimbynek az volt az elve, hogy a billentyűzet nagyságrendekkel gyorsabb, mint az egérrel sétálgatni, ő is csak a kertben szokott a sajátjával, nem a képernyőn. A Jerry-felület minden funkcióját billentyűparancsokkal is el lehetett érni. Ctrl–A: értesítés mindenkinek. Ctrl–D: új egység csatlakoztatása, erre a program automatikusan felismerte, hogy melyik telefonon van éppen hívás – csak egy tucatnyit kellett ellenőriznie, pillanatok műve volt. Már át is vette a beszélgetést, a hadnagy megjelent egy telefonáló Jerryt ábrázoló rajzocskaként, s mellette szinte egyszerre tűntek föl az arcképeik.
  – Mindenki vonalban, beszélhetsz!
  – Oké, sziasztok. Szóval megvan Velociraptor története. Nem volt gyilkosság. Tényleg járt külföldön, öt éve Svédországban, molesztálni is próbált egy kislányt, de az kiabálni kezdett és ő elmenekült. Ellenőriztük a svédeknél, egy kis falu, emlékeznek még az incidensre.
  – És honnan tudod, hogy máskor sem ölt meg senkit? – kérdezte Vanessa szigorúan.
  – Biztosan még sehonnan, de váltig állítja, és kérte, hogy vessük alá hazugságvizsgálatnak. Egyelőre nem lehet, kórházban van. Úgy néz ki, elveszíti az egyik veséjét.
  Az egerek hallgattak, komoran, mint a balvégzet. Kissy szemernyi szánalmat sem érzett. A pasas azzal fenyegetőzött, hogy megöli Françoise-t, és éppen Blanche-ra akarta emelni a pisztolyát.
  – Az ügyvédje nagyon szeretné beperelni a rendőrséget, de Raptor nem akarja. Bűnhődni akar. Pszichiátert kért, mert elismeri, hogy előbb-utóbb megölt volna valakit, meg akar javulni, és így tovább.
  – És te hiszel neki? – kérdezte Niala.
  – Az senkit sem érdekel, rendőr vagyok, parancsokat hajtok végre. Most azt a parancsot kaptam, hogy tolmácsoljam Raptor kérését: szeretne találkozni a kislánnyal, akit elrabolt, hogy bocsánatot kérhessen tőle. Artois három napig fontolgatta, hogy engedélyezze-e.
  – Kit félt? – tudakolta Françoise.
  – Hát nem téged. A találkozó csak akkor lesz meg, ha te és a szüleid is igent mondtok rá, no meg a shindytek orvosa. A többi részletet akkor.
  – Nem fognak kelleni – mondta Françoise.
  – Máris nemet mondasz?
  – Jerry vagyok – szegte föl a fejét a kislány büszkén. – Az alapítvány kisegere soha nem bocsát meg shindynek.
  Kissy gyorsan ellenőrizte, hogy a száját visszacsukta-e. Soha senki nem szögezett le ilyen szabályt, most hangzott el először. Françoise-nak még a hátán van a kozmetikai vatta, amivel a dióhéj bölcsőjét kibélelték, és máris hozzáírja a maga paragrafusát a Kisegerek Nagy Törvénykönyvéhez.
  És persze valamennyien rábólintanak, eszükbe se jut olyasmi, hogy életkorhoz vagy az alapítványnál leszolgált időhöz kössék a törvényhozói jogkört. A Jerryben tökéletes egyenlőség van, ők már megvalósították a hiánytalan demokráciát!

– Más is van – folytatta a hadnagy.
  – Masszív – vágta rá Vanessa.
  – Honnan tudod?
  – Én mindig mindent tudok, megszokhattad volna már. Halljuk!
  – Oké. Szóval lehet, hogy fogást találtunk rajta. A pisztolyát sikerült azonosítani egy fegyverrel, amivel két éve egy rablásnál súlyosan megsebesítettek egy rendőrt.
  – De jobban van már? – kérdezte Kissy együttérzően.
  – Fogalmam sincs róla. Mindenesetre Masszívot behoztuk újra és szembesítettük ezzel az értesüléssel, épp csak kihagytunk néhány részletet és azt mondtuk, hogy a rendőr meghalt. Hát eléggé megijesztettük, mit mondjak. Egyből elköpte, hogy kitől és hol vette a fegyvert, ami lehet akár igaz is, majd ellenőrizzük. Ha a története stimmel, akkor kiengedjük, és onnantól nagyon ráállunk. Azt reméljük, hogy a nagy ijedtségre a Cruxon keres vigaszt, és megcsíphetjük.
  Az arcokon szinte egyszerre jelent meg a sátáni egérvigyor.
  – És ha a történet nem stimmel? – tudakolta a zseb.
  – Akkor átadjuk az ügyet a rablásiaknak, és drukkolunk, hogy sikerüljön bizonyítékot találniuk ellene.
  Az egerek komoran hallgattak. Masszívnak persze börtönben a helye, ez világos. De shindységért, nem rablásért. Azokért a dolgokért, amiket a Cruxon elkövetett, meg a senlis-i kirándulásért. Két gyereket raboltak el és öltek meg a gazemberek! Kissy igyekezett nem gondolni arra, hogy a gyerekeket ők maguk vitték oda, és most is itt cincognak velük.
  Katuról a hadnagy nem tett említést, de nem is várták tőle. Tudták, hogy Katut nekik kell megfogniuk, s most megint őróla kezdtek beszélgetni.
  Volt két anyajegyük a pasas hátán, a testalkata, valamint a helyszín és az időszak. A gyereken semmilyen ismertetőjel, ő maga is alig látszott a képeken. Most viszont fölmerült egy új szempont. Eddig csak a shindyt és a helyszínt elemezték, az áldozatnál beérték a korának megtippelésével.
  A Jerry által eddig összegyűjtött szakirodalom szerint egy ekkora gyerek egy ilyen… az egerek nem is tudtak rá jelzőket, hogy milyen támadás után okvetlenül orvosi ellátásra szorul. Méghozzá nem is olyanra, amit egy egyszerű rendelőben el lehet intézni, ehhez kórházi felszerelés kell, többféle szakember, csak a testi sérülésekhez, a lelkiekhez megint más. És természetesen a kórház ilyenkor értesíti a rendőrséget, hiszen ilyen sérüléseket nem lehet balesetben szerezni. Az elkövető DNS-mintáját rögzítik és átadják a nyomozó hatóságnak. Az aktában feljegyzik az áldozat kilétét, a kórházba szállítás körülményeit, és ha másból nem, a kórház hollétéből nagyjából sejteni lehet az elkövetés helyét. Ha a tettes viszi kórházba, nem lesz vele bolond az ország másik végébe furikázni, ha rendes emberek találják meg, azok végképp nem.
  De a tettes nem vihette kórházba, mert megszerzik a DNS-mintáját. Sőt mindent el kellett követnie, hogy a gyerek ne kerülhessen kórházba, legalábbis negyvennyolc órán belül ne. Addigra a minta használhatatlanná válik.
  Csakhogy a kérdéses időszakban olyan gyereket sem szállítottak kórházba, akit negyvennyolc óránál régebben erőszakoltak meg, ezt Artois régesrég ellenőriztette.
  Egy másik lehetőség, amit a klubbeliek akartak tenni: végezni a gyerekkel, és a testét elrejteni. Csakhogy ez esetben ha a gyerek nincs is meg, a hiánya megvan, és valaki előbb-utóbb hívja a rendőrséget. Még ha a szülők bűnrészesek is, egy ekkora gyereket már számon tartanak a szomszédok, óvodába vagy iskolába jár, észreveszik, ha nincs meg.
  Tehát megvan. A sérüléseit nem látták el kórházban, hanem valamiképpen felgyógyult orvos nélkül, nyilván otthon ápolták. Ez esetben viszont a szülők bűnrészesek, hisz másként bejelentették volna. Az is lehet, hogy a saját apja művelte szegénnyel ezt a szörnyűséget.
  Csakhogy itt ellentmondás van. A gyerek ezután mindenképpen sokáig betegeskedett, amit az anyja előtt se lehetett eltitkolni, már ha van anyja. Ha vannak testvérei, azok előtt se. Akkor mi értelme volt elmenni egy idegen lakásba? Ezzel az erővel otthon is csinálhatták volna.
  A Jerry apróra kitárgyalta az összes lehetőséget, undorodva bár, de hát hozzáedződtek ők az ilyesmihez.
  A gyerek csak olyasvalaki lehetett, akit nem keresnek sehol. Nem lehetnek szülei, mert azok keresnék, vagy ha ők követték el, akkor nincs szükség erre a lakásra. Nem lehet árvaházi gondozott, mert azokat számon tartják, és menekült sem lehet, mert azokat is. Kizárólag gyermekkereskedelem áldozataként kerülhetett Neuillybe.
  Csak másnap tudtak beszélni a hadnaggyal, aki gratulált a remek logikájukhoz, csakhogy bőven vannak egyéb lehetőségek.
  – Halljuk – követelte a Jerry egy egérként.
  – Például lehetett a tettes az apja, de otthon nem találta zavartalannak a körülményeket, mondjuk mert a szomszédok meghallanak valamit. A gyerek anyja például nem él már, vagy ő volt a fotós, más nemigen nézegeti a gyereket, egyszerűen hazavitték. A legszükségesebb elsősegélyt egy cinkos orvostól is megkaphatta, vagy a tettes maga látta el. De ez csak egy változat. Ne higgyétek, hogy olyan nehéz nyomtalanul eltüntetni a nyomokat. Egy kis házat vagy autót elhagyott helyen felgyújtanak, mire a tűzoltók kiérnek, csoda, ha azonosítani lehet az áldozatot, a korábbi nemi erőszakot észrevenni semmi esély. Vagy mondjuk építkeznek, véletlenül elüti a teherautó vagy rázuhan egy betontömb, a halál oka egyértelmű, kinek jutna eszébe bármi mást keresni?
  Az egerek lesújtva hallgattak.
  – Úgyhogy ezeket felejtsétek el. Egyébként ha igazatok lenne és tényleg gyermekkereskedők vannak a dolog mögött, akkor is megakadunk. Talán egyszer majd előkerül több kép is a sorozatból, és akkor többet tudunk majd. Most le kell tennem, sziasztok!
  Az egerek egymásra néztek.
  – Igaza van – törte meg a csendet Vanessa. – Rosszul fogtunk hozzá. Nem a meglevő képek fölött kell spekulálni, hanem új képeket szerezni. El kell kapni a következő shindyt, úgyhogy gyerünk, egérkék, dologra!
  Nevettek. Mintha az úgy menne.
  Eszükbe se jutott arra gondolni, hogy akár már a következő adag gyerekpornó között ott lehet, amit keresnek.
  Elkének persze Katu is újabb alkalom volt, hogy litániát zúdítson a szüleire: Németországban biztosan nincsen Katu, Párizs környékén van, és neki a helyszínen kell lennie, hogy megtaníthassa a pasasnak a magas c-t. Vanessa már tudja, szintetizátoron, neki is lejátszotta, nagyon kellemes, szép hang, ő ezt hallani akarja férfihangon. Anne nevetett és azt mondta, hátha Katunak nincs is szép hangja. Erre a kislánynak fölcsillant a szeme, s a messzeségbe révedő tekintettel suttogta:
  – Akkor sokat fogjuk gyakorolni.
  Kissynek nem volt oka bármi jót kívánni annak az aljas féregnek, de azért remélte, hogy Elke nem egy barkácsboltban kapja el, ahol minden tele van fűrészekkel, kalapácsokkal és fúrókkal.

Kissy bamba képpel ült az asztalánál, kortyolgatta a kóláját és nézte a járókelőket. A portálüvegben látta a tükörképét, és annak bamba volt az arca, ebből gondolta, hogy az övé is ilyen lehet. Milyen is lenne, negyedórája ül itt egy kólával és két minyonnal, mert vesztére megígérte apának, hogy itt megvárja. Gondolnia kellett volna rá, hogy csak az öt perc, amíg kigöngyölik a tervrajzokat, és még legalább tíz, amíg el is igazodnak rajtuk. Úgyhogy most rendel valami sajtos sütit.
  Megfordult, hogy intsen a pincérnőnek, nem is értette, hogy nem jutott eszébe rögtön, az osztálytársai rendszeresen meg szokták kérdezni, hogy van-e tízóraira elég sajtja, mert ha nincs, hoznak még. Nagyon számon tartják, hogy kisegér van az osztályban. Hát most eszik valami sajtos sütit is. De az intés félbemaradt, a keze megállt a levegőben. Nyílt az ajtó, a harang csilingelt, és belépett Gabrielle.
  – Hozhatok még valamit? – hallatszott egy hang Kissy feje fölött, amire ő kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Gabrielle körülnézett, meglátta Kissyt és már rohant is hozzá.
  – Kissy, Kissy!
  Kissy döbbenten ölelte magához, aztán kicsit eltartotta magától, megnézte. Megvolt mindene, orra, szeme, apró fülei, amik nem is hasonlítottak az ő szép nagy…
  – Szóval hozhatok még valamit?
  – Valami sajtos sütit – felelte Kissy föl se pillantva, Gabrielle-t nézte továbbra is.
  – És a kislánynak?
  Gabrielle gondolkodni kezdett, de Kissy megelőzte a válasszal.
  – Majd odamegy és kiválasztja. A sajtos süti lehet dupla adag.
  – Máris hozom.
  Kissy fölnézett a Gabrielle mögött közeledő férfira, aki homlokráncolva figyelte őket.
  – Ő Kissy – fordult meg a gyerek –, ő talált rám abban a pincében!
  A pasas elmosolyodott.
  – Nahát… örülök, hogy megismertem. Charpentier. A nagybátyja vagyok.
  – Chaton – nyújtott kezet Kissy, de ülve maradt. – Foglaljanak helyet.
  A nagybácsi leült, Gabrielle nem, a sütis vitrinekhez szaladt és tanulmányozni kezdte a választékot.
  – Még mindig remegni kezdek, ha rágondolok – mondta Charpentier. – A húgom is teljesen…
  Legyintett. Kissy Gabrielle-re pillantott.
  – És ő?
  – Ő viseli a legjobban. Gondolom, föl se fogta igazán, hogy mit akartak azok a…
  Elhallgatott, mert a pincérnő jelent meg a sajtos sütikkel. Letette és az új vendégre nézett.
  – Az úrnak?
  Charpentier rápillantott a sajtosra, és az asztal fölött furcsa, köröző mozdulatot tett a mutatóujjával, de a keze egy helyben maradt. A körvonal úgy ért véget, hogy önmagára mutatott.
  – Egy kávét és egy konyakot – mondta közben –, meg nekem is egy ilyet legyen kedves.
  A pincérnő Kissyre pillantott, majd vissza Charpentier-re, aki nyílt tekintettel bólintott.
  – Máris.
  Kissy pislogott. Nem szerette, ha egyezményes jeleket váltanak róla, amiket nem ért. Olyan érzése volt, mintha azok azt beszélték volna meg, hogy a pasas egeret is kér a sütihez, a pincérnő pedig most utánanéz a Kissy-recepteknek. Viszont nála fegyver van, és nem adja olcsón a farkincáját.
  – Hogy kerülnek ide? – kérdezte, hátha a pasas elszólja magát az egérkosztról, és beleharapott a sütibe.
  – Pár napig most nálunk van… a húgomat elküldtük pihenni. De mondja már, hogy találták meg? Ismerem a louviers-i rendőrfőnököt, de semmit se tudott az egészről, és az emberei sem. Maguk nem odavalósiak, igaz?
  Kissy jóváhagyólag biccentett.
  – Akkor jártunk ott életünkben először.
  – És nem is rendőrök, ha jól sejtem… maga még nagyon fiatal, és Gabrielle azt mondta, gyerekek is voltak ott.
  Ekkor megjött Gabrielle és a pincérnő egy tálca süteménnyel és a poharakkal. Kissy gyanútlanul kért még egy kólát, és belefogott a régi történetbe a Jerry Alapítványról. Az elbeszélés közben befutott apa, megszemlélte Gabrielle-t és a sütiket, előbbinek gratulált a szerencsés megmeneküléshez, utóbbiakból ő is kért.
  – Az írógépet nekem adták emlékbe – mesélte Gabrielle. – Meg a kendőt is eltettem.
  – Milyen kendőt? – kérdezte apa.
  – Egy fehér kendőt csavartak a kezemre, hogy meg tudjam fogni az ennivalót, mert nagyon koszos voltam. Másnap egész nap ettem, ittam és kétszer fürödtem.
  Kissy magában hálát adott az őrangyalaiknak, hogy idejében odaértek, mert különben Gabrielle egész mást csinált volna másnap, és máshol. S leolvasta Charpentier úr arcáról, hogy ő is ugyanerre gondol.
  Csak félórával később, amikor indulni készültek és apa intett, hogy fizetni szeretne, akkor derült ki, mit jelentett az a furcsa mozdulat. A kisasszony rájuk nézett és megrázta a fejét.
  – De kérem, Chaton úr – mondta a nagybácsi.
  – No de Charpentier úr – mondta apa.
  – Nem tesz semmit, uram. Nekem szereznek örömet vele.
  Gabrielle értetlenül nézett egyikről a másikra. Kissy értőn megbillegette füleit.
  Néhány nappal később ötszáz euró érkezett az alapítvány számlájára, a következő nap pedig levelet kaptak, amelyben Charpentier úr elnézést kért, hogy ennél többet nem tud, és még egyszer kifejezi a család háláját az életmentésért.

A kertkapu nyitva volt, Kissy kitette az indexet és behajtott. Beállt a sorba a többi motor mellé, levette a gyújtást és megvárta, hogy Martin is bemanőverezzen. A kormányra akasztották a sisakjukat és megkeresték a többieket. Nem volt nehéz, a házban, a kertben máris nyüzsögtek a kisegerek, pedig a fele még a gépen ült. Nimby a folyosón kapta el és borult a nyakába, mint aki ezer éve nem látta. Kissy türelmesen fogadta a rajongó puszikat, az imént már átesett Ködöcske még nyálasabb üdvözlésén.
  – Vanessa? – tudakolta Nimby, és megpróbált belenézni Kissy zsebébe.
  – Nincs nálam. Hamarosan leszáll a gépe, maradj veszteg.
  Nimby nem maradt veszteg, elrohant köszönteni Françoise-t, aki legalább félórája itt lehetett már, és ötpercenként biztosan összefutottak. De hát Nimby ilyen, Kissy tudta, hogy pár perc múlva úgy öleli át megint, mintha ezer éve nem látta volna. Ködöcske pedig egész éjjel a farkát pihenteti majd, mert napközben megállás nélkül pörgeti.
  A délvidék egerei menetrend szerint befutottak, Tom hozta őket és Suzyt a Jerry mikrobuszával, amit aztán továbbvitt a műhelybe, Yves bácsi átnézi, rendbe teszi, aztán viszi műszaki vizsgára. Nekik feladatul szabta, hogy azalatt egyenek ki minden sajtot a hűtőszekrényből.
  A hétvége jól kezdődött, leszámítva, hogy Elke nem lehetett velük. De hát csakugyan nem ülhet repülőre minden hétvégén, és a felületen azért köztük volt. És hamarosan úgyis ideköltöznek. Ő már eldöntötte. Csak pár részletkérdést kellett még elintézni, például hogy a szülei is egyetértsenek.
  Ange néni nem sokkal hat után érkezett, helyet foglalt a kerti pavilonban, fogadta az egerek lelkes üdvözlését, mutatott képeket az unokáiról – Jeanról is, bár őt látták már a múlt héten, és holnap jön –, és megevett egypárat Vanessa szendvicseiből.
  Yves bácsiék hét előtt otthon voltak. Anyáék bejelentkeztek Vaucressonból, Alexék – Alex már korábban azt mondta Kissynek, hagyja a bácsizást a csodába, elvégre a fiával él –, Albert bácsiék és Tomék Neuillyből, Blanche-ék Beaulieu-ből és Johannék Németországból. Hét órára az összes egérszülő vonalban volt, kivéve a maxik és Françoise szüleit. De hát az üléshez igazából csak a kuratóriumi tagok kellenek, a többieket azért hívták, mert Vanessa el akart dicsekedni az egere legújabb művével. Valójában a kettejükével, de a kislány folyton úgy tesz, mintha egyedül a kedvese lenne zseni.
  Ők a nappaliban gyűltek össze, különféle ülőbútorokon, Françoise éppenséggel a földön ült, Ange néni lábánál bal kéz felől, mondván, hogy a néninek hátha kedve támad játszani a füleivel. Jobb kéz felől ugyanis Ködöcske hevert, a fejét a fotel oldalának támasztva, és az ő füleivel a néni csakugyan játszott. Suzy fülei kihasználatlanul maradtak, Suzy Kissy lábai alatt hevert, ahogy szokott, az oldalán Kissy talpaival.

– Ange néni, elnökünk – kezdte Vanessa a tévé mellé lépve –, tisztelt kuratórium, kisfülűek és nagyfülűek, kedves Jerry Alapítvány! Kutatórészlegünk, a Jerry központi nimbológiája új felfedezéséről szeretné tájékoztatni önöket.
  Nimby megnyomta a telefonját, s a tévén megjelent egy shindy, aki rémülten kuporgott a földön, kicsire összehúzva magát, lesunyva nagy füleit. Nagyok voltak neki, mert Nimby maga volt az; shindy mivoltát onnan lehetett tudni, hogy nyíl alakú táblácska állt mellette, SHINDY felirattal, és őrá mutatott.
  – A shindyk félnek – jelentette be Vanessa a korszakalkotó felfedezést. – Félnek a leleplezéstől – hirtelen éles fehér fény világította meg a földön kuporgó fiút –, a letartóztatástól – váltott a kép, két megbilincselt kéz jelent meg –, a börtöntől – a következő képen Nimby szomorúan nézett ki egy rács mögül – és a rabtársaktól.
  Nimby szemén óriási monokli jelent meg. A közönség derült.
  – Lökött egerei – jegyezte meg Yves bácsi.
  – Hosszasan tanulmányoztuk a shindyket – folytatta Vanessa, s a képen megjelentek mindketten, fehér köpenyben, ő egy kék folyadékkal teli kémcsövet vizsgálgatott, Nimby pedig mikroszkópba kukucskált. – Arra derítettünk fényt, hogy a shindyk nem mernek szabadon beszélni shindy mivoltukról. – Megjelent Nimby fekete zorróálarcban, majd egy mozgókép, az a jelenet A függetlenség napjából, amikor az űrhajó New York fölé ér, hatalmas árnyéka elborítja a várost, de maga a hajó még nem látszik a felhők között.
  – De van megoldás – közölte a kislány diadalmasan. – Évek óta üzemel a szuperbiztonságos, anonim hálózat, a Tor, amelynek jelképe a hagyma.
  A felhők közül kibukkant egy hatalmas vöröshagyma, s a felhők tiszteletteljes koszorúba rendeződtek körülötte.
  – A hagyma fejezi ki a Tor rendszer lényegét, a többrétegű titkosítást. Az adat szerverek hosszú és követhetetlen láncolatán keresztül utazik, folyton újabb titkosítási rétegeket kapva.
  Egy pillanatra megjelent a hagyma keresztmetszete, középen a shindységet jelképező stilizált pornóképpel, fölötte az egyes rétegeken lakatokkal.
  – A Tor segítségével elnyomó rezsimek alatt élő emberek milliói kommunikálnak a lebukás veszélye nélkül. Márciusban a Tor díjat is nyert ezért.
  A képernyő aljában tapsoló kezek erdeje tűnt föl, s a hagyma szerényen hajlongott minden irányba.
  – Nincs hát más teendőnk, mint ugyanezt a biztonságot megteremteni szegény shindyknek is.
  A kép elsötétedett, s a közepén apró, világos téglalap kezdett növekedni. Csakhamar akkora lett, hogy már látszott: egy weboldal van benne.
  – A Jerry Alapítvány büszkén mutatja be legújabb alkotását, a Pepe & Dodo nevű webes fórumot, a shindyk új, nyílt, biztonságos kommunikációs csatornáját! Örömmel fogadunk minden shindyt és minden shindységet, gyerekpornót, bármit!
  A weboldal tetején egy gyerekátkelőhelyet ábrázoló közlekedési tábla volt, mellette a Pepe & Dodo felirat, alatta egy szokásos fórumprogram képe. Aztán ez elhomályosult, s középen ismét megjelent a hagyma, dicsfényben, felhőkoszorúval.
  – A Tor rendszerben a shindyk teljesen biztosak lehetnek benne, hogy nem lehet lenyomozni őket, hacsak meg nem adják valódi adataikat. Egy baj van csupán…
  A dicsfény eltűnt, a felhők szétrebbentek, a képbe benyúlt két kéz egy vágódeszkával és egy késsel, egykettőre fölszeletelte a hagymát és elvitte. A közönség az oldalát fogta.
  – …a Tor által nyújtott szabadság… – mondta Vanessa, s a weboldal képe előtt nagy piros betűkkel megjelent egy felirat: LIBERTÉ.
  – …csupán illúzió…
  A felirat lejjebb csúszott, s még egy sor jelent meg fölötte: ILLUSION.
  – …mert ez valójában nem a Tor, csak egy ügynök…
  Mindkét sor lejjebb csúszott, s legfelül megjelent: AGENT.
  – …a szabadság illúziójának ügynöke…
  A felirat kiegészült néhány szócskával: L’AGENT DE L’ILLUSION DE LIBERTÉ. Aztán a betűk halványodni kezdtek, csak a kezdőbetűk maradtak meg.
  – …rövid nevén AIL, azaz fokhagyma!
  A három tűzpiros betű mellett hirtelen egy óriási fokhagyma jelent meg.
  – A fokhagyma nem áll rétegekből, viszont sokkal jobban csíp. Az AIL rendszerben az egymásra épülő titkosítási rétegek helyett mindössze egyetlen titkosítás van, abból a célból, hogy ha valaki monitorozná a forgalmunkat, ne lásson dekódolható adatokat, de a titkosítás rétege alatt, a valódi adatok mellett ott van a felhasználó összes elérhető adata, az IP-címe is.
  Közben kis diagram jelent meg a képernyőn: balról egy kettévágott vöröshagyma részlete, az egyes rétegeken lakatok rajzaival, a legbelsőn a stilizált pornóképpel, alatta TOR felirattal; jobbról AIL felirat fölött kettévágott fokhagyma részlete, belül a pornókép és egy IP-cím, a külső rétegen egyetlen lakat.
  – A felhasználói élmény megegyezik a Torral – folytatta Vanessa, s feltűnt Nimby egy netbook fölé hajolva, kéjesen kilógatott nyelvvel. – Az AIL rendszer Tor-szabvány szerinti címen érhető el, de valójában egyáltalán nem része a Tornak. A közönséges neten át lehet elérni, de csak Tor-böngészővel, különben hibaüzenetet ad. Így felhasználói szinten megkülönböztethetetlen a Tortól.
  A netbookból kis vöröshagymák repültek szanaszét, időnként egy-egy a kamera felé jött, megállt, szétnyílt, és belül fokhagyma volt. Aztán továbbrepült.
  – Az AIL sokkal jobban csíp, mint a vöröshagyma – ismételte Vanessa –, mert benne van az IP-cím.
  Nimby kihúzott a netbookból egy gerezd fokhagymát, és hatalmas könnyek kezdtek ömleni a szeméből.
  – Ha tudjuk az IP-címet, mindent tudunk. Senki se csatlakozik titkosított címmel a Torra, vagy amit annak hisz, hiszen a Tor éppen erre való.
  A szanaszét röpködő fokhagymákból tizenegy kört formált a shindy-Nimby körül, és egy-egy kisegérré változott, maga Nimby is köztük volt. Aztán a shindy arca előtt megjelent egy börtönrács. A kezében levő fokhagymagerezd kibújt a rácson, a kép közepére ugrott, s alatta megjelent a három betű: AIL.
  Végül az A betű kicsit mocorogni kezdett, s felül, kétoldalt nagy egérfüleket növesztett magának.

A prezentáció fantasztikus sikert aratott, taps is volt meg éljenzés, Vanessát persze vette egy kamera, és megígérték, hogy csinálnak egy olyan videót, amin a prezentáció eredeti minőségben van, és mellette áll a mikró és magyaráz.
  Az ötlet maga már nem volt akkora siker, csak az egerek körében. Ők imádták, egy saját pedofil fórum, a legkülönbözőbb ízesítésű shindykkel, csak választani kell közülük és házhoz vinni neki a pofonokat – ez egy álom. A mikróknak arra is volt gondjuk, hogy itt-ott megberheljék a készen kapott fórumprogramot, a rendszergazda például bármelyik felhasználó nevében tud írni, tehát a lefülelt shindyk itt is aktívak maradhatnak. És a rendszer minden látogatást naplóz, IP-címmel, vagyis arról is lesz adat, ha valaki csak olvasni jár ide.
  Csak hát a kisfülűek húzták a szájukat. Nem tetszett nekik. Az biztos, hogy szakmailag szenzációs, Tor-weboldalnak álcázni valamit, ami nem is az, a mikrók programozói tudása kétségkívül minden dicséretet megérdemel. Bár ezt a Jerry-felület és a Jerrypoly is hirdeti. No de fórumot készíteni pedofiloknak…
  Apa öntötte szavakba a fanyalgás okát.
  – Nézzétek, ezzel végeredményben ti magatok invitáljátok meg őket, hogy sértsék meg a törvényt. Milyen alapon kéritek számon rajtuk, ha tényleg megteszik?
  Vanessa Kissyre nézett, aki megrázta a fejét.
  – Jobb, ha nem. Ő tart el, fizeti a tanulmányaimat…
  Vanessa sóhajtott és beszélni kezdett; apa megmenekült, de Kissy látta az arcán, hogy egy cseppet sem fél a mikrótól.
  – Nem nyomtunk nimbuszcsövet a hátukba, hogy pedofilkodjanak, ha kedves az életük. Csalogatónak kitesszük majd a Crux levelezésének néhány részletét, linkekkel szebbnél szebb képekre, amik sajnos nem jelennek majd meg. De ha ők föltöltenek valamit, az meglesz. Mi valójában nem sértjük meg a törvényt, csak olyan környezetet teremtünk, ahol ők megtehetik.
  – Viszont ettől kezdve mégiscsak lesz gyerekpornó a szervereteken – mondta Yves bácsi.
  – Hát aztán – vont vállat a kislány. – A drogellenes csoportnál is találsz narkót bőven, másképp nem tudnának beépülni a maffiába.
  – Csakhogy ők rendőrök.
  – Mi is azok vagyunk. Akarom mondani, mi magunk nem, de azért van egy rendőr, aki tud az ötletünkről, és támogatja.
  – Dorville?
  – Bouriant tábornok.
  Kis csend támadt.
  – Párszor akadt már dolga shindykkel, egyszer magánemberként is; egy rokona gyerekét támadták meg, évekkel azelőtt, hogy mi kinövesztettük a füleinket. Meglehetősen haragszik rájuk, és van némi befolyása, amit bevet annak érdekében, hogy a Pepe & Dodóért ne zaklassanak minket a kollégái. Mire elindul a szolgáltatás, tudni fognak róla.
  Kissynek megrebbent a füle. A Jerry rendőrtábornoki segítséggel indít pedofil fórumot. Jövőre saját droglabort is akar!

A fórum hátterében egy ravasz trükk állt, amit Nimby talált ki, ezzel bármilyen közönséges weboldalnak olyan címet lehet adni, mintha a Tor-hálózat része lenne, onion végződéssel, vagyis hagymával. Vagy akármilyennel, ha akarja. Egy kínai domainszolgáltatónál vett egy összevissza betűkből és számokból álló nevet, aztán belépett a névszerverükre és a végződést kicserélte comról onionra. Az egészet a Tor-hálózaton keresztül csinálta és bitcoinnal fizetett, így lenyomozhatatlan.
  – Mivel? – tudakolták a kisfülűek.
  – Bitcoinnal. Digitális valuta, alig két éve van forgalomban. Egy speciális hálózat termeli és hasznosítja.
  – És neked honnan volt ilyen bitcoinod? – kérdezte Yves bácsi.
  – Bányásztam. A Jerry egyik gépe fél éve dolgozik egy bányászcsapatban és termeli a bitcoinokat. Ezek voltaképpen állati hosszú számok, amiket egy borzasztóan bonyolult algoritmussal kell előállítani, ez adja az értéküket. A csapat időnként előállít egy ilyen számcsoportot, ezt blokknak nevezik és ötven bitcoint ér. Mindenki annyit kap belőle, amennyi részt vállalt a számításokból. Mostanában lehet vagy száz bitcoin a számlámon.
  – És az mennyit ér? – kérdezte Julie néni.
  – Egy bitcoin most nagyjából kilenc dollár, de nagyon ugrál az értéke, nem is érdemes megjegyezni.
  Többen elismerően bólintottak. Kilencszáz dollár már pénz. Kissy sokadszor állapította meg, hogy Nimby olyan dolgokat tud a netről, amiket ő sose fog megtanulni, akármennyi sajtot eszik meg.
  – Így tehát van egy domainnevünk, amely pontosan úgy néz ki, mintha a Tor része lenne, pedig a közönséges weben van – folytatta a fiú. – Persze rögtön le is buknánk, ha valaki közönséges böngivel jönne, ezért a site mindenekelőtt ezt ellenőrzi. Csak akkor ad rendes választ, ha Tor-böngit lát, különben hibaüzenetet ad. Tehát minden odakint folyik, a rendes weben, de Tornak látszik. Arról is gondoskodtunk, hogy jó lassú legyen, mert a Tor is az, de az átlagos Tor-oldalaknál mégis gyorsabb, ez növeli a vonzerejét.
  Vanessa közben leült egy netbook elé és lenyomott egypár gombot. A tévén feltűnt a Pepe & Dodo már látott képe. Ez a tévé egyúttal monitor is, Nimby nemrég vette, de hogy hol van a gép, ami irányítja, azt Kissy nem tudta. Alighanem rádióval csatlakozik.
  – A rendszer még nem éles – mondta a kislány –, egyelőre csak a Jerry-felületről érhető el. Amint látjátok, két témakört nyitottunk meg, az első címe Kislányok, a másodiké Zsaruk. Ez a két téma foglalkoztatja a leginkább a Cruxot. Az első csoportba huszonnyolc beszélgetést vettünk fel, a másodikba tizenhetet, összesen közel kétszáz hozzászólással. Írtunk egy programot, amely a cruxos leveleket fórumhozzászólássá alakítja és a szerző nevében posztolja. A nickeket mind egy szálig megváltoztattuk, mert megeshet, hogy némelyikük máshol is használja ugyanezt a nicket, shindységekre persze. Nyolcvanhét pornóképet tettünk föl, azazhogy egyet se, a linkek hibaüzenetet adnak, miszerint a kép már nem elérhető.
  Beszéd közben lassan lapozgatta a fórum tartalmát, hogy a nézők mindent láthassanak.
  – Kettős biztonsági rendszerünk van – vette át a szót Nimby megint. – Az első a shindyket védi, ez a Tor által nyújtott biztonság, és az a különszolgáltatás, hogy a regisztrációnál nem kérünk postafiókot, csak egy azonosítót, egy jelszót és egy jelszó-emlékeztetőt. A második biztonsági rendszer ennek pont az ellenkezője: a Tor hamis, a látogatásokat naplózzuk, a regisztrációs adatokat mi is látjuk, a hozzászólások átmennek a Cumulus jól bevált szövegfigyelő technológiáján. Más is van. A fórum adatbázisa kétrétegű. A normál réteg tartalmazza mindazt, amit egy fórumnak tartalmazni kell, felhasználók, hozzászólások, csatolt képek. De alatta van egy másik réteg, amit csak mi látunk. Minden felhasználóról, minden hozzászólásról és csatolmányról adatokat rögzíthetünk, a Cumulus megfigyelései kerülnek az egyik mezőbe, az egérkommentek a másikba. Ha például egy nyelvtani hibából arra következtetünk, hogy a szerzője mondjuk olasz anyanyelvű, akkor ezt feltüntetjük a hozzászólás mellett, és ettől kezdve a felhasználó rekordjában is meglesz. Vagyis össze tudunk gyűjteni minden adatot, amiből a felhasználó kiléte megállapítható, olyan esetekre, amikor az IP-cím önmagában nem elég, mint az Areva-toronyban.
  – A csatolt képekhez is fűzhetünk ilyen kommentárt – folytatta Vanessa, és egymás mellé tett három képet Gabrielle-ről, amiket az emberrablók csináltak róla. – Ha például ezeket a shindyk tették volna föl, akkor mindhármat ellátnánk egy sor címkével, amikből az összetartozásuk világos. Kapnának egy közös fedőnevet. Egy ilyen fedőnevünk már használatban van, Katu áldozata kapta, akit nem vagyok hajlandó megmutatni. Muk. Örményül kisegér.
  Kissy zsebében ökölbe szorult a bicska. Szóval egeret kapott el Katu. Hiszen egér mindenki, akit bántanak ezek a szemétládák. Mahatma Vanessa megmondta.
  – A képeken látható gyerekek után akkor indítunk nyomozást – intett Nimby Gabrielle felé –, ha világos, hogy bántalmazás történt, és nem mondjuk egyszerű leskelődés, és ha az ő révükön esélyt látunk rábukkanni a shindykre. Ha nyomozunk egy gyerek után, akkor fedőnevet kap és összegyűjtjük, amit tudunk róla. Muk és Katu közös dossziéjában az ő képeiken kívül megvannak Kissy fotói, amiket a helyszínen csinált, és az adatok a lakás akkori bérlőiről.
  – Az adatbázis egyes pontjaira linkelni is lehet – zárta az ismertetést Vanessa. – Ha két shindy között kapcsolatot sejtünk, összelinkelhetjük őket, így minden információ kéznél van. S mindez össze van kapcsolva a Cumulus által a Kölyökklub-korszak óta épített adatbázissal.
  Nimby közben sétálni kezdett a szobában, most megállt Ange néni fotelja mellett és megbirizgálta Ködöcske fülét.
  – Ilyen egyszerű – jelentette ki. – A Jerrynek mindig az volt a célja, hogy a lehető legtökéletesebb felszereléssel dolgozzon.
  Beszéd közben megkerülte a fotelt és lenyúlt megint. Kisfülűek és nagyfülűek sokasága figyelte, amint Nimby megbirizgálja Françoise bal fülét. A kislány mozdulatlanul ült, de a homloka gyűrődni kezdett.
  – Lépést kell tartani a fejlődéssel – magyarázta Nimby. – A shindyk ma már nem járnak a Kölyökklubhoz hasonló, köznapi helyekre, mert félnek a lebukástól. El akarnak bújni, biztonságos helyekre.
  – Mégis mit művelsz, egérke? – sziszegte Françoise vészjóslóan.
  A fiú lepillantott.
  – Te mondtad, hogy szabad játszani a füleiddel.
  – Ange néninek!
  – És nekem nem?
  – Nem. Ő az elnök.
  Nimby éppen behajtotta Françoise fülét, de most megállt a mozdulattal. Fölnézett, őrájuk. Kissy tanácstalanul megvonta a vállát. Végül is csakugyan Ange néni az elnök.
  A mikró lehajolt, gondosan visszasimította a zseb fülét a helyére, és sürgősen odébbállt. Françoise rosszallóan nézett utána. Vanessa a fejét csóválta.
  Kissy remekül szórakozott. Tudta, hogy ha a zsebegér fiú lenne, Nimbynek eszébe se jutott volna a fülét hajtogatni, ugyanakkor viszont tökéletesen hűséges, ezekkel a lányokhoz törleszkedő dolgaival együtt, és persze tudatában van, hogy Françoise még csak tizenkét éves. Ennél a fülhajtogatásnál bizalmasabbat akkor se csinálna vele, ha nem lennének elválaszthatatlanok az egerével.
  De szerencsére azok. Amikor Vanessa megérkezett, olyan csókban forrtak össze, hogy Kissynek sürgősen meg kellett keresnie a saját egerét, hogy leutánozzák. Az este folyamán Vanessáék is el-eltünedeztek negyedórácskákra, akárcsak ők, bár aligha ugyanazzal a céllal. Vanessa hajthatatlan és rendíthetetlen.
  Niala egyik nap négyszemközt elmondta egy beszélgetését a húgával. Vanessának már nemcsak esemény utáni tablettája van, hanem négy évszakos Michelin radiálja is, ezeket Niala most visszakérte, adott helyettük újakat, későbbi lejárattal. Persze mind bontatlan volt, Niala kicsit rosszallóan jegyezte meg, hogy igazán fölbonthatná már őket. Add ide, nyújtotta a kezét a mikró, de a nővére nem adta.
  – Nem most. Nimbyvel!
  – Még nem jött el az ideje – közölte Vanessa megfellebbezhetetlenül.
  Niala egypár szitkot szórt rá, amikben sűrűn szerepeltek macskák. Aztán megkérdezte:
  – De azért ugye a korábbi szégyenlősségedre nem tértél vissza?
  – Nem – mondta a kislány, határozottan fölvetve fejét. – Semmiképpen. Akármikor láthat meztelenül…
  – Szerencséd – felelte Niala.
  – …és alaposan él is az engedelemmel – tette hozzá a mikró, inkább csak úgy magamagának.
  Aha, gondolta Kissy fölragyogva. Disznó! Ráismer! Saját malaca van évek óta, pontosan tudja az ismertetőjegyeket. Nimby éppen olyan disznó, mint Martin! Végre egy jó hír!

És még aznap este kiderült, hogy van még disznó a háznál. Jennifer félrevonta őket egérlányokat, és röviden elmondta, hogy hát szóval az a helyzet, hogy most már másik szobában kellene elhelyezni a zsebegeret.
  – Védekezzetek – felelte Françoise.
  – Jó – felelte Jennifer.
  Ezzel ezt meg is beszélték. Csakugyan védekeztek, szükségük volt rá, mert ők nem fokozatosan csinálták, mint Kissyék és Vanessáék, hanem már első éjjel a lényegre tértek, akárcsak Chantalék és Nialáék, illetve ez utóbbiaknál nappal volt. Jennifer nem tartott másnap részletes beszámolót, mint Niala, de röviden azért elmondta. Nem unatkoztak az éjszaka, állapította meg Kissy. Ők se. És Vanessáék se, ez akkor derült ki, amikor a mikró ásított egy nagyot, és a kérdő tekintetekre beismerte, hogy hajnalig nem aludtak. De védekezniük továbbra se kell.
  Neki, Kissynek persze kell. De eddig azt hitte, csak otthon a hálószobában. Az iskola eszébe se jutott.
  Hétfőn derült ki, törióra után, hogy itt is kell védekezni. Kissy gyanútlanul tett-vett a vécében, nyugodtan mosta a kezét, hiszen ide nem engednek be macskát – amikor hirtelen nekilökték a mosdónak, súly nehezedett a hátára, és egy kés jelent meg az arca előtt. A nyaka felé tartott, de Kissy nem várta meg, hogy elérje. Elfordította a felsőtestét, amitől a támadó lecsúszott róla, de bal karjával magához szorította Kissy hasát. Ő hirtelen hátrarúgott, de nem talált, erre teljes erejéből nekivágta a támadó bal csuklóját a mosdókagylónak. Tompa jajkiáltást és elmosódott szitkot hallott. Megint nekicsapta a mosdónak, s ahogy lazult a szorítás, elkapta a kést tartó másik kezet, és azt meg a falnak csapta neki. A kés beleesett a mosdóba, Kissy ekkor megint dobott egyet magán, lelökte a támadót, fölkapta a kést és azzal együtt pördült meg. Támadója ezalatt fenékre csüccsent a földön.
  Kissyt egy cseppet se lepte meg, hogy lány az illető. Hiszen ez a női vécé. Az se lepte meg, hogy egyáltalán nem ismeri. Ha már találkoztak volna, a lánynak eszében se lenne megtámadni őt, inkább kerül egy háztömböt, nehogy összefusson vele. De ki az ördög ez? Köznapi, jellegtelen arc, valószínűleg látta már, húsz ilyen arcú lány jár a suliba, de lehet, hogy harminc. Shindynek túl fiatal. Ki ez és mit akar?
  – Ki vagy és mit akarsz? – förmedt rá, kezében a bicskával.
  A lány tompa, dühödt morgást hallatott, aztán egy sor szitkot zúdított Kissyre. Sok közülük hasonlított azokra, amikért Lifepod négy rúgást és egy ütést kapott Vanessától, de ez a féladag annyit ki se bírna.
  – Ez nem érdekel – közölte vele. – Azt kérdeztem…
  – Mi folyik itt? – szólalt meg az ajtóban az igazgatónő.
  Kissy csak egy ezredmásodpercre villantotta oda tekintetét.
  – Nekem jött késsel ez a kis izé – intett a földön kuporgó alak felé. – Ki ez a…
  – De hiszen nálad van a kés – mondta egy férfihang, amire Kissy már csakugyan odanézett. Egy pillanat múlva már érezte a bokáján a lány vízszintesen kaszáló rúgását, és fölpattant a levegőbe. Látta, ahogy a lány lába elsüvít alatta, s mire ő földet ért, az már félig fölkelt a helyéről. Kissy az egyik vécéfülke ajtajába vágta akést, előrelépett és nekilökte a lányt a falnak. Ellenfele jajdult egyet, aztán megint káromkodni kezdett.
  – Változatos a szókincsed – mondta Kissy.
  – Elég legyen ebből – állt meg mellettük madame Deseille. – Hallod, Monique?
  Monique. Legalább a keresztnevét már tudja.
  – Mit csináljak vele? – nézett az igazgatónőre. – A sulibüfében nem tudjuk elkészíteni, és egy rendes köretnek való sincs.
  – Gyerünk az irodába – madame Deseille csak a kérdésre reagált. – Elég ebből a cirkuszból.
  Két tanár már hessegette a tömeget az ajtóból, az egyik szájából elhangzott az a mondat is, ami a legalkalmasabb a kíváncsiskodók odacsődítésére. „Nincs itt semmi látnivaló.” De azért Kissy kijutott a folyosóra páciensével, akinek hátracsavarta jobb kezét, úgy vezette. Vagy tíz métert megtettek így, aztán Monique kilendült oldalra és hátrarúgott. A keze kicsúszott Kissy fogásából.
  – Hagyd – mondta madame Deseille, amikor ő már készült utánavetni magát. – Kénytelenek leszünk értesíteni a rendőrséget.
  – Madame ismeri ezt a vadmacskát?
  – Hogyne, hozzánk jár… most fel van függesztve. Monique Arnel, aki helyett téged faggattunk azzal a nyomozóval a minap.
  Kissy végre emlékezett. Barna hajú lány késsel… hát persze. Éppen hazatért Velencéből, és majdnem lecsukták késelésért, sajtmegvonással. Pedig ez a lány csinálta, és ő adta meg a nevét a zsaruknak. Akkor lesz még hozzá szerencséje hazafelé.
  Nem lett. Franciaóra után jött az értesítés: Monique Arnelt megint őrizetbe vették madame Deseille újabb feljelentése után. Kissy sajnálta egy kicsit. A csajszinak semmi technikája ugyan, de nagyon elszánt és izmos. Ha elhozná a fiúját és a két bátyját, négyükkel egész jót lehetne verekedni.

Suli után motorra ült és bement Auteuilbe, megbeszélték, hogy úsznak egyet a kedvenc uszodájukban. A többiek már bent voltak, nem várták meg, hiszen ő jóval távolabbról érkezett. Kissy bement az öltözőbe, ösztönösen körülnézett, hogy nem lát-e kamerát valahol, majd gombolkozni kezdett, de ezalatt megszólalt a telefonja. Morzekód jött.
  AIL OK YQ UR UZ IY.
  Kissy helyeslőn megbillegette nagy füleit. Az AIL kész, délután induljon-e? Nimby.
  Visszamorzézott.
  IC IJ IK IM Auteuil UN, AIL UR OK IK. Ők Auteuilben úsznak, az AIL induljon csak nyugodtan.
  Rögtön megjött a válasz. Kissy hátracsapott fülekkel olvasta.
  IK UW IY UV UI UG IK IY.
  Méghogy ő várjon, mert Nimby jön és segít neki öltözni! Megírta a választ, aztán kikapcsolta a telefont, hogy az a szemtelen egér lássa, kilépett a hálózatról. Elégedetten levetkőzött és ment zuhanyozni, mielőtt belebújik a fürdőruhájába.
  IK UF IY ICH IK. Kissy Macska elé veti Nimbyt!

– Logikus – mondta a lépcső tövében tempózva Martin, amikor elmesélte neki. – Én is segítettem volna szívesen, csak hát már előbb itt voltam, és meg kellett védenem a lányokat a cápáktól.
  Kissy már a lépcsőn állt és vízbe lógatta egyik lábát, de gyorsan visszahúzta.
  – Elijesztettük őket – nyugtatta meg Jennifer. – Az egered persze csak kérkedik, nem ő védett meg minket. Együtt vertük vissza a cápákat.
  – Meg is fogtatok néhányat?
  – Akartunk, de mihez kezdtünk volna hallal citromlé nélkül?
  Kissy bólintott. Jogos. Körbepillantott a medencén és az embereken. Nyugodtak mind, fürdőznek, úszkálnak. Mert három bátor kisegér elriasztotta a cápákat.
  – Majd hazafelé – mondta Martin.
  Kissy megint bólintott, a víz hőfokát próbálgatta. Kellemes volt. Lépett egyet a lépcsőn, aztán fölkapta a fejét.
  – Mi lesz hazafelé?
  – Segítek öltözni neked – magyarázta a fiú szolgálatkészen, és megvárta, hogy neki fölcsillanjon a szeme, mielőtt befejezi: – és a lányoknak.
  Kissy dühösen lépett egyet felé, és összecsapott fölötte a víz.

Két nagy pizza látta kárát a nyolc farkaséhes kisegér úszkálásának – fizikailag csak négyen voltak, de kettő helyett éhesek mind –, egy sonkás-mozzarellás és egy tenger gyümölcse. Még egy-egy cikk volt mindkettőből, s már tanakodtak, mit rendeljenek még, vagy esetleg rohanják meg a cica hűtőszekrényét – amikor Martin az asztalra tette kezét és kopogni kezdett az ujjával.
  - ..-. . -... . -..-
  Kissy megdermedt. Shindy? Az ő háta mögött?
  Nem mozdult, bár a kezét kibiztosította. Bízott a társaiban, ők megvédik. A lányok figyelmesen tanulmányozták őt, azaz persze a háta mögé néztek.
  – Sült krumplit is ehetünk – mondta Jennifer, és közben kérdőjelet rajzolt az asztalra.
  – Kecsöppel – tette hozzá Martin, és tovább kopogott.
  --. .. ..- ..- - -.. ... .-. ..-. -.-
  Kissy döbbenten meredt a kedvesére. Martinnek láza van? Hogy kerülne Masszív az ő háta mögött balról a harmadik asztalhoz?!
  Pontosan emlékezett, hogy annak idején Martin fedezte föl Cindyt az utcán, így tudták meg, hol lakik, és Artois emberei innen tudták, kit kell követni, amikor Cindy megkapta a drótot és elindult Louviers-be. Ha Martin akkor nem ismeri föl Cindyt, akit személyesen nem is látott azelőtt, akkor Gabrielle… akkor ők csak sokkal később tudják meg, hol van a gyártelep. Jóvátehetetlenül elkéstek volna.
  De a rokfor lyukaira, hát Cindyt itt látták Courbevoie-ban netcafézni! Ő itt lakik, nem épp a legközelebbi netcaféba ült be, nyilván szándékosan utazott kicsit messzebb. No de Masszív?! Lyonból jár ide pizzát enni?
  Lekopogta a városnevet. -.- -- -. .--
  – Én is tudom, egérke – bólintott a fiú. – Márpedig akkor is Echo Bravo India Kilo India Whisky.
  Kissy a lányokra nézett. Chantal és Jennifer egyszerre bólintott.
  – Ő az – mondta Jennifer –, és most rendel, úgyhogy együk meg a pizzánkat és esetleg még némi sült krumplit, lesz időnk rá.
  Volt idejük rá. Kissy pár perccel később kiment a mosdóba, ekkor volt alkalma megnézni Masszívot; csakugyan ő volt az. Fehér ingben, barna nadrágban ült, egyedül volt és levest szürcsölt. Erőlevesnek tűnt, tojással.
  Kissy a mosdó előtt bekanyarodott és kisurrant az épületből. Masszív kocsijának rendszámát már korábban kikeresték az adatbázisból, magát a kocsit azonban nem találta sehol. Az egész parkolót végignézte. A shindy vonattal jött. Vagy kiszállt három sarokkal odébb és sétált egyet. Bárhol lehet a kocsija.
  A rendőrség nem követi Masszívot, a kocsiján sincs jeladó. Csak a számítógépét figyelik, Maszaték „brutál kukucs” programjával, őt magát nem. Ezt a hadnagy mondta el, mert persze fölhívta nyomban. Sikerült ellenőrizni a történetet, amit Masszív előadott a pisztolyáról, stimmel. A terv az volt, hogy ebben az esetben kiengedik és nagyon ráállnak. Hát kiengedni kiengedték: itt van. De csak a gépét figyelik továbbra is, a rendőrségen valaki arra jutott, hogy a pofa nem elég nehézfiú ahhoz, hogy huszonnégy órában megfigyeljék.
  – Shindy – vetette ellene Kissy.
  – Tudom – felelte Pierre. – De akkor sincs mit tenni, ez a döntés és kész.
  A Jerry gyors tanácskozása arra jutott, hogy egy telefon elvesztését megkockáztathatják: ha el tudják rejteni a kocsiban, érdemes lenne megtudni, hova megy a pofa. Az alvázra is lehet ragasztani, és később érte menni. Ha Masszív megtalálja, akkor sincs gond, számzárat tesznek rá, anélkül semmire se felel, ha pedig rossz számot kap, töröl minden adatot. Nimby máris fölrakta a programot Kissy telefonjára, és a zsebében lapult Martiné, hogy beszélhessen a többiekkel, miután a sajátjából nyomkövetőt csinált. De kocsi híján ezt nem tudják megcsinálni.
  – Tessék – adta vissza párja telefonját az asztalhoz visszatérve. – Leveheted a szoftvert, Nimby.
  – Már lent van – cincogta a fülhallgatója Vanessa hangján. – Mit csinál Vader?
  – Tömi a fejét – felelte Chantal. – Mint mi.
  Jennifer készült el elsőként és rögtön indult is a motorjához; ha a pofa elmegy, követi. De Vader csak akkor került elő, amikor már Chantal is odakint őgyelgett.
  – Elindul, gyalog – jelentette Jennifer. – Chantal utánasétál, én készenlétben maradok motorral.
  – Erre ki kellene találni valamit – morfondírozott Vanessa, aki ez idő tájt rokonlátogatóban volt a családjával, és valamelyik hegyoldali villa erkélyéről szemlélte az álomszép látképet, míg velük beszélt. – Ha gyalog mennek, aztán a pofa taxiba ugrik, meg vannak lőve. Motoron viszont nem lehet követni valakit, aki mondjuk tíz háztömböt sétál.
  – Majd kitalálunk – mondta Kissy. – Végeztünk, indulunk mi is.
  Martin fizetett, kisurrantak a motorjaikhoz és várakoztak. Jennifer már nem volt ott, lassan elindult, mire eléri a következő sarkot, Masszív rég elhagyja.
  – Ha a pofa tényleg sétál tíz sarkot és bemegy egy házba – mondta Nimby –, akkor Jennifer visszaviszi Chantalt a mocijához és kész. Nagyobb gond a taxi.
  – Követjük – felelte Vanessa, mintha ő maga szándékozott volna megtenni.
  – Aha, csak mi van, ha kimegy a sztrádára és faképnél hagy benneteket?
  És pontosan ez történt.

Masszív két sarok után leintett egy taxit. Chantal nyugodtan továbbment, mintha amúgy is arra vitt volna az útja, Jennifer pedig rálépett a gázra és a taxi nyomába eredt. Kissyék is elindultak, villámgyorsan egyeztetve. Martin követte Jennifert. Kissy vitte Chantal sisakját is, fölvette társát és visszarobogtak a falatozóhoz. Chantal leugrott, s mire Kissy körbefordult, már ő is ott volt mellette motorostul.
  De hiába nyomták a gázkart. A taxi fölhajtott a Périphérique-re, begyújtotta az AFT-t és eltűnt.
  – Mi az az AFT? – tudakolta Kissy, ráérősen gurulva a boulevard Suchet-n.
  – Utánégető – felelte a pilóta kisebbik lánya. – Vadászgépeken van, jelentősen megnöveli a tolóerőt.
  – Hi, honey – szólalt meg Tom hangja.
  – Hi, daddy – felelte Jennifer. – Az egész Jerry vonalban van.
  – Sziasztok, sajt kellene?
  – Nem – felelte Nimby. – Szia, Tom. Egy taxi úticélját kellene megtudnunk, de anélkül, hogy az utas értesülne róla.
  – Shindy?
  – Csakis!
  – Kit bántott?
  – Most remélhetőleg senkit. Masszív az.
  – Értem. Mit tudtok a kocsiról?
  – Lima Uniform Alfa Foxtrot India Delta Zulu – felelte Nimby.
  Tom nevetett.
  – Ugyanez közönséges földi nyelven?
  – Louis Ursule egy-kilenc-hat Désiré Zoé.
  – Így már világos. Maradjatok vételben, Roger.
  Kissy döbbenten hallgatta. Tom soha nem szólította őket fedőnéven.
  – Itt hat-kettő-tizenegy, vétel – mondta Tom.
  – Hat-kettes, hallgatlak – felelte egy távoli női hang.
  – Egyeske, szívesség kellene. Meg kellene tudni egy kolléga úticélját. De az utas nem foghat gyanút.
  – Balhé van, hat-kettes?
  – Egyelőre semmi, egyeske. A lányomék kértek meg rá.
  Kis csend.
  – Csak nem valami pedofilt üldöznek már megint?
  Kissynek elakadt a lélegzete. Még szerencse, hogy a motor nem hallotta, megtorpant volna ijedtében, és ő ballisztikus pályán fúródik az előtte haladó Suzukiba.
  Hát már a taxisok is tudják?!
  Hogy lehet így nyugodtan shindyt fogni, ha egész Párizs tudja már, hogy ők mit csinálnak? Egész Párizs? Talán egész Île-de-France! Egész Franciaország!
  – Dehogynem, egyeske – felelte Tom. – De nem hiszem, hogy a kolléga bajban lenne, az utas nem sejt semmit.
  – Vettem, hat-kettő, melyik kollégáról van szó?
  – Várj, egyeske. Nimby, mondd megint azt a rendszámot!
  – Louis Ursule egy-kilenc-hat Désiré Zoé.
  – Vettem, hat-kettő-tizenegyes, Louis Ursule egy-kilenc-hat Désiré Zoé. Ez nem nálunk van, megkeresem a cégét, addig vége.
  – Kösz, egyeske, vége. Meséljetek, egérkék, miért üldözzük a pasast?
  – Mert idejött Lyonból – felelte Nimby.
  – És?
  – Nincs „és”. Ennyit tudunk. Azért üldözzük, hogy többet is megtudjunk.
  – Hát ez nem sok. És ha megtaláljátok, kiveritek belőle, hogy miért jött?
  Vanessa csettintett a nyelvével.
  – Remek ötlet!

De amikor Egyeske megint jelentkezett, már látták, hogy nem lesz itt verés. A taxi a Maillot-kapunál tette ki Masszívot.
  – A Dauphine-kapunál vagyunk – mondta Jennifer. – Mire odaérünk, a pasas rég felszívódott.
  – Én gyorsabb vagyok és most nincs utasom – mondta Tom –, megpróbálhatok odamenni, csak fogalmam sincs, hogy néz ki az ipse.
  – Hol vagy, apa?
  – Éppen a Georges Cinq előtt.
  – Ugyan, nagy kék cica – mondta Chantal –, még az Étoile-ig sem érsz el, mire Masszív kényelmesen lesétál a metróba és nyoma vész.
  – Hát az igaz…
  – Hagyjuk a csodába, egérkék – szólt bele Kissy. – Találkozunk a Maillot-kapunál és összedugjuk a fejünket.
  – Jó – mondta Martin –, legyen a mociparkoló a metróállomás előtt, cin-cin.
  – Cin-cin – felelte Kissy, és nagyot sóhajtott. Összedugják a fejüket, persze, de annak csak annyi haszna lesz, hogy a járókelők nyolc nagy fület csodálhatnak meg egy csomóban.
  Ők is közel voltak már a Dauphine-hoz, egy perc múlva már az Amiral-Bruix-n gurultak. Megkerülték a Maillot-kaput és beálltak a parkolóba. A másik kettő nem volt ott, csak a motorjuk.
  – Echo Bravo India Charlie – szólalt meg Martin a fülükben. Chantal olyan gyorsan pördült meg, hogy Kissy egy pillanatig az új irány szerint nézett a háta mögé. Aztán átszaladtak a boulevard Pereire-en, átsurrantak egy kis teherautó alatt, és füstölgő tappancsokkal fékeztek Jennifer mellett.
  – Hát te?…
  – Vader most ment be – intett a társuk az épület felé. Kissy döbbenten meredt rá.
  – Hát nem veszett el?
  – Újra meglett. Abban a pillanatban vettük észre, amikor belépett. Úgy harminc másodperce. Martin bement utána.
  Kissy azonnal megindult a bejárat felé, de két lépés után megtorpant. Egy pincér jött vele szembe, karján tálcával, amit kivitt a kerthelyiségbe.
  – Étterem?…
  – Hé, egérke, ébredj – bökte oldalba Chantal. – Ez a Le Congrès-Maillot. Innen háromutcányira kisegereskedtél, rémlik valami?
  Kissy fölkapta a fejét. Körülnézett. Persze, a Maillot-kapu túloldalán kezdődik a Bois de Boulogne, boulevard Maillot és Barrès, az voltaképpen egyetlen utca, aztán jön a Charcot. Azon a sarkon akadt össze élete első shindyjével. És a következő utcában volt apró egér.
  Mindez egy szempillantás alatt cikázott át az agyán, és máris mondta:
  – De hát most evett!
  – Igen, egérke – felelte Chantal türelmesen –, mi is láttuk.
  Kissy fejében gyanú kezdett kikristályosodni. Olyan érzése volt, mint amikor a szoba közepén lapul egy fotel alatt, és tudja, hogy a lyukhoz vezető útvonalak egy részénél ott leskel a cica, neki pedig villámsebesen találnia kell egy…
  Ekkor suttogni kezdett a fülében a telefon.
  – Vader az emeleten hátul ül egy férfival – jelentette Martin. – Összehajolva tárgyalnak valamit.
  – Közelebb tudsz menni? – kérdezte Jennifer.
  – Kizárt. Már a szomszéd bokszból se hallanék semmit, és gyanút fognának.
  – Csinálj fotókat.
  – Próbálok.
  Kissy bólintott. Igen, ezt érezte meg az imént.
  – Vadernek tehát ezzel az ürgével volt találkája – állapította meg. – De csak rövid ideig lesz együtt vele, különben itt evett volna. Azért ebédelt korábban, hogy innen bármikor eljöhessen. Nem jár egyenes úton, fontos neki, hogy ki ne hallgassák és bármikor kereket oldhasson.
  – Könnyen meglehet – mondta Vanessa, és a lányok is bólogattak.
  – A pofa eltéveszthetetlen – mondta Martin. – Tökkopasz, és piros-kék kockás inget hord.
  – A fedőneve Jabba – jelentette ki Nimby.
  – Nem rossz – felelte Martin –, csak ez egy vékony, középtermetű ürge.
  – Annál jobb – vágta rá Vanessa –, az első shindyjeinknek is női neveket adtunk, mert azok illettek rájuk a legkevésbé.

– Amikor kijönnek, váljunk kétfelé – mondta Chantal. – A tietek Jabba, mi Jenniferrel rátapadunk Vaderre.
  – Rendben – mondta Kissy –, igazi önzetlen egértárs vagy.
  – ?…
  – Vader kapott már pofont, de Jabbának mi adhatjuk az elsőt.
  – Ha okot ad rá – mondta Pi.
  – Okot fog adni – felelte Vanessa. – Egy shindyvel susmusol egy étterem hátsó zugában, biztos, hogy nem jár egyenes úton.
  De Jabba igenis egyenes úton járt. Öt perccel később kisétált az étteremből és nyílegyenesen átment az állomásra, majd helyet foglalt egy kocsiban, a zsebéből elővett egy regényt, és föl se nézett hosszú-hosszú ideig. A néhány üléssel távolabb lapuló két kisegér már attól tartott, hogy lemennek a térképről, a RER C vonalát alighanem azért építették ilyen hosszúra, hogy ők feladják a nyomozást, valahol kiszálljanak és Jabba megléphessen.
  Egy Ablon nevű állomásig utaztak, Kissyéknek fogalmuk se volt, hogy hol lehet. Nimby mondta meg a térképről, hogy Orly mellett vannak. Egy-két gép el is húzott a magasban, amíg Jabba nyomában haladtak a kisváros utcáin. Könnyű volt követni, egyszer sem nézett vissza. Néhány saroknyit ment a kopott, szegényes utcákon, aztán becsöngetett egy ház utcára nyíló kapuján. A két egér közömbösen haladt felé az utca túloldalán. Vagy száz méterre voltak, mikor valaki kinyitotta a kaput és Jabba bement.
  – Oké – mondta Kissy. – Eddig eljutottunk. Hogyan tovább?
  – Felhívom Pierre-t – mondta Vanessa –, nézzen utána a címnek a nyilvántartásban.
  De erre nem volt érkezése. A hadnagy foglalt volt, és fél perccel később, amikor a két egér a kapu elé ért, az kinyílt és egy csomó férfi özönlött ki rajta. Fegyver volt náluk.

– Szép napunk van egy kis sétára, igaz? – kérdezte Jabba. – Na emeljétek csak föl szépen a kezeteket. Mint a filmekben, gyerünk! A barátaimnak már viszket az ujjuk a ravaszon.
  Kissy és Martin egymásra nézett. Lassan fölemelték a kezüket, és közben hangtalanul megbeszélték, hogy nem adják olcsón a farkincájukat.
  – Papa Zulu! – szólalt meg a fülükben két-három szólamban a vészjel. Egerek veszélyben, mindenki a helyszínre! A többiek nem láthatták a támadókat, de Jabba hangját hallották, és ez elég volt.
  – Uniform Romeo – jelentette Chantal, hogy indulnak. Ők ez idő tájt a Lyoni pályaudvaron ténferegtek, a vonatra vártak, azazhogy arra csak Masszív várt. De akkor most faképnél hagyják és jönnek.
  – Oscar Foxtrot Yankee Uniform – közölte Nimby pillanatok múlva, hogy taxival félóra. Mármint a lányoknak persze. Maga Nimby otthon volt Franconville-ben, felmérhetetlen távolságra innen.
  – Charlie Charlie – hallotta Kissy még Niala hangján a rendőrség kódját, aztán kirántották a fülhallgatóját.
  – Au! – jött meg a hangja. – Finomabban!
  – Pofa be – mondta a nagydarab alak, aki elvette a fülhallgatóját és a telefonját, pár pillanatig szemlélte, aztán kiszedte belőle az aksit. Martiné ugyanígy járt.
  – Mit akarnak tőlünk?! – kérdezték majdnem egyszerre.
  – Azt mondtam, pofa be – ismételte a nagydarab. – Gyerünk befelé.
  A két Jerry felemelt kézzel, négy fegyveres gyűrűjében besétált a kapun, ami becsukódott mögöttük.
  Kis, homályos előszobán át egy nagyobb, ugyanolyan homályos szobába terelték őket. Áporodott volt a levegő. Bútort alig láttak, de aztán előkerült két szék, azokra ültették le őket.
  – Úgy – mondta a nagydarab, és egy asztalra dobta szegény telefonjaikat. – Most már beszélhettek, sőt ajánlom, hogy beszéljetek.
  – A kezünket leengedhetjük? – kérdezte Martin.
  – Csak nyugodtan.
  Leengedték a kezüket. Kissy érezte a derekán, a ruha alatt a fegyvereit, nem motozták meg őket, nem is számítottak rá, hogy ilyesmi lehet náluk. Viszont mindegy is, négy megtermett férfi, akik közül kettőnél pisztoly van, Jabbánál rövid csövű puska, a nagydarabnál pedig hosszú csövű – akárha egy hadsereg lenne, csúzlival és késsel nem mennek semmire.
  – Nehezen viselem a hosszadalmas meséket – közölte Jabba –, kíméljetek meg az olyanoktól, hogy pont erre vitt az utatok. Az étteremben ott ültél és felém sasoltál – mutatott Martinre –, és azóta követtek. Halljam, ki küldött!
  Kissy sóhajtott.
  – Szerintem mondjuk el nekik.
  – Szerintem is – bólintott az egere nyugodtan.
  – Oké – mondta Kissy, és szemrebbenés nélkül farkasszemet nézett Jabbával. – Azért követtünk, mert Arnold megkért rá.
  Ebben a szempillantásban találta ki. S közben magában azt mondta: egy.
  – Hát az meg kicsoda? – röffent a nagydarab, aki szemlátomást a főnökük volt.
  – Akivel ő beszélgetett az étteremben – biccentett Kissy Jabba felé.
  – Így hívják a tagot? – dünnyögte a Főnök.
  – Dehogyis – felelte Jabba és Kissy egyszerre, és a Jerry Alapítvány Dörzsölt Kisegere máris folytatta: – Marc az igazi neve. Marc Vainqueur. De mi csak Arnoldnak hívjuk, mert akkora, mint Schwarzenegger, és imádja a filmjeit.
  – Honnan ismeritek?
  – A nagybátyám haverja. A bácsikámnak van egy privátkopócége, és mi amolyan gyakornokfélék vagyunk. Időnként kapunk egy-egy feladatot, hogy kövessünk vagy figyeljünk meg valakit. Eddig főleg olyanokat, akik be voltak avatva és direkt próbáltak minket kicselezni, de most már idegeneket is.
  Büszkén fölszegte fejét: lám, már a második osztályban is megállja a helyét az egerével együtt.
  Kis csend állt be, a férfiak egymásra néztek, Kissy pedig azt gondolta: kettő.
  A Főnök elgondolkodva billegette karján a vadászpuskát, Kissy pedig gyengéden kivette a kezéből, tusával maga felé fordította, és úgy nyomta a csövet a Főnök szájába, hogy néhány fogát is kitörte vele. Egyelőre csak gondolatban. Még nem jött el az ideje.
  – És aztán? – kérdezte a Főnök.
  – Mit aztán? – kérdezett vissza Kissy.
  – Mit csináltatok volna, ha nem kapunk el benneteket?
  – Hát hazamegyünk és megvacsorázunk – felelte Kissy szolgálatkészen. – Holnap elmondjuk a bácsikámnak, hogy hazáig követtük az ürgét, ő pedig megdicsér minket és ad másik feladatot. Sajnos igazit még nem kaphatunk, de azt mondta, hamarosan.
  – Aha – dünnyögte a Főnök. – És hogyan ellenőrzi, hogy nem lógatjátok be?
  Kissy felháborodott képet vágott.
  – Mit képzelsz te rólunk?! Ha nem lennénk megbízhatóak, a bácsikám rég kitett volna minket. Ebben a szakmában ez alapszabály.
  – És persze a diszkréció is – tette hozzá Jabba.
  – Még szép – vágta rá Kissy.
  Három, gondolta közben.
  – Szóval ha most kilökünk titeket az utcára, elfelejtitek az ide vezető utat?
  – Húsz euróért igen – szólalt meg Martin.
  – Húsz euró? – nézett rá a Főnök fenyegetően, és közelebb is lépett.
  – Persze – pillantott rá Martin tökéletes nyugalommal. – A bácsikája egy tízest ad minden megbízatás után, de te idegen vagy, nem várhatod, hogy ugyanannyit kérjünk.

A Főnök nemcsak nagydarab volt, hanem csúnya is. Szétlapított krumpliorra és formátlan szája volt, Kissy le merte volna fogadni egyheti sajtadagjába, hogy bokszoló. Vagy az volt, mielőtt átnyergelt a jelenlegi iparára. Gyerekpornó, remélhetőleg. Megérdemelnének egy finom kis pornókereskedő bandát.
  A formátlan száj és a krumpliorr most furcsa, kontrollálatlan mozgásba kezdett, amit Kissy érdeklődve figyelt. Majd a száj rándult egyet és hahota tört elő belőle.
  – Hahahaha! Egy húszasért elfelejtitek ezt a címet, mi?! Na ide figyelj, cicám! – azzal Kissy orra alá dugta az öklét. – Három hete tudom, hogy szaglásztok! – üvöltötte. – Három hete! Van pár jó trükkötök, ezt el kell ismerni, de engem sem ejtettek a fejem lágyára! És a főnökömet meg pláne nem! Úgyhogy most nagyon gyorsan kezdjetek el énekelni! Meg vagyok értve?!
  Kissy arra gondolt, hogy a pasas kétszeres tévedésben van. Ők nem szaglásznak három hete, legalábbis őutánuk nem, és hát ő – nem cica. A pasas is rá fog erre jönni, de csak a mentőautóban. És még arra is gondolt, hogy négy.
  – Azt akarod, hogy őszintén beszéljünk? – kérdezte Martin.
  – Méghozzá nagyon gyorsan – sziszegte Jabba, egész közel hajolva a fiú arcába.
  – Akkor is, ha nem tetszik majd az igazság?
  – Ki vele, amíg futja a türelmemből – lihegte az arcába Jabba.
  – Hát jó – felelte a fiú elszántan. – Akkor megmondom az igazat. Baromi rossz a szájszagod.
  Jabba felhördült és óriási pofont akart adni Martinnek, aki az utolsó pillanatban kitért az ütés elől, és a pasas bezuhant kettejük széke közé. A következő zaj a Főnök röhögése volt.
  – Úgy kellett, te marha. Kászálódj föl! Bátor gyerekek vagytok, az biztos. Kár, hogy a bátorság most nem segít. Motozzátok meg őket és le velük a pincébe! Majd a főnök szóra bírja őket.
  A másik két pasasnak már nem volt fegyver a kezében, valahol az egerek háta mögött letették őket. Az egyik, a szakállas odalépett Kissyhez és feléje nyúlt, de ő fölpattant és lekevert neki egy pofont. Csak simát, nem jerryset.
  – Kiürítem a zsebeimet – mondta neki –, de ha egyetlen ujjal hozzám érsz, két fogad látja kárát.
  – Höhö – vigyorgott a szakállas –, nem is rossz az ár!
  Kissy megint ütésre emelte a tenyerét, de a Főnök leállította a szakállast.
  – Elég a szórakozásból, pakoljátok ki a zsebeiteket és gyerünk a pincébe!
  Amikor a négy pasas elhűlve megszemlélte a Nimbuszokat és a kéttucatnyi acélgolyót, Kissy arra gondolt: öt.
  – Ezek meg micsodák? – hajolt a Főnök az asztalon fekvő csúzlik fölé, a kezét hátul összekulcsolva. Ha egyedül lett volna, Kissy haladéktalanul kettétörte volna az asztallapot a pasas orrával, és ez csak a kezdet lett volna. Vagy ha akár itt vannak mind a négyen, de nincs fegyverük. Egyedül a fegyvereknek köszönhetik, hogy nem verték őket fasírttá már az utcán.
  – Mégis minek látszanak? – kérdezte Martin.
  – Miért vannak ezek nálatok?
  – Te kérdezed, amikor nektek sokkal nagyobbak vannak?
  A Főnök fölhorkant.
  – Elég a rizsából! Válaszolj, ha jót akarsz!
  – És ha rosszat akarok?
  – Azt megkaphatod! – bömbölte a Főnök lila fejjel, de ekkor megszólalt a negyedik, akit Kissy ebben a pillanatban nevezett el. Szőke lobonca volt, Kissynek az egyik terrorista jutott eszébe róla, akivel Bruce Willisnek eléggé meggyűlt a baja a Nakatomi-toronyban. De nem emlékezett se az alak, se a színész nevére, úgyhogy elnevezte a pasast Németnek.
  – Ne csináld már – mondta Német –, nem látod, hogy szórakozik veled?
  – De – röffent a Főnök lassan –, látom. Majd aztán visszakapod, kispofám, majd én is szórakozni fogok egy kicsikét. Na tűnés a pincébe, de szaporán, ne is lássalak itt! Kísérd le őket!
  Végre elkövettek egy hibát, gondolta Kissy, hat percbe beletelt ugyan, de ez aztán hiba a javából. Végzetes hiba. Martin úgy feldühítette a Főnököt a pimasz válaszaival, hogy elfelejtették befejezni a motozást.
  A pincébe vezető szűk, félhomályos lépcsőn a Szakállas terelte le őket rájuk szegezett pisztollyal és egy ugráló fényű zseblámpával, amit a bal kezében tartott. Olyan mélynek tűnt, mint Gabrielle börtöne, és majdnem olyan sötétnek is. De itt aligha tartanak gyerekeket. Akkor őket nem ide zárnák.
  Vasajtóhoz értek, a kulcs benne volt a zárban. Nem volt bezárva.
  – Nyissátok ki és befelé. Még három lépcső van az ajtó mögött, ne essetek orra.
  Martin megnyomta az ajtót, az nyikorogva feltárult, és ők beléptek. A Szakállas most is a földre világított, hogy lássák a lépcsőt.
  – Papa India – mondta Martin hirtelen, és ellépett jobbra.
  – Mi van? – kérdezte a Szakállas, de ekkor Kissy ellépett balra, Martin pedig megragadta az inget a pasas nyakán, és teljes erőből megrántotta. A Szakállas zuhanórepülésben szállt le a három lépcsőfokon, tompa üvöltéssel, s közben Kissy kiemelte a kezéből a lámpát. Mire a csattanás felhangzott, ő már a zárat kereste.
  – Fényt – suttogta Martin, Kissy megtalálta a zárat, bevilágított a helyiségbe, és a másik kezével a kulcson matatott.
  – Megvan a pisztoly!
  Fentről kiabálást és a lépcsőn dübörgő lépteket hallott, gyorsan kirántotta a zárból a kulcsot és bevágta az ajtót. Egy pillanat múlva nekivágódott valaki az ajtónak, Kissy majdnem elrepült, de megtartotta. Az ajtó csak résnyire nyílt ki, és benyúlt rajta egy kar. Martin ott termett és belevágta a kését. A kar egy ordítással eltűnt, ő pedig bezárta az ajtót.
  Két másodperc múlva a Szakállas fölött térdeltek. A homloka vérzett, de kezdett mocorogni.
  – Kötözzük meg – suttogta Kissy, és egy pillanat alatt elővarázsolt késével végighasította a pasas ingét. Martin bal kézbe vette a pisztolyt és ő is segített. Néhány másodperc alatt leszedték róla az inget, nem különösebben ügyelve a bőre épségére, aztán hátracsavarták a kezét és összekötözték az anyaggal.
  – Tart – vélte Martin.
  Megmozgatták a pasas csuklóit, a csomó lazulni kezdett.
  – Nem tart – mondták kórusban. Már végig is hasították a nadrágszárát is, és levágták róla. A balt. Egykettőre csomó lett abból is.
  – Ez már tart – sóhajtotta Kissy.
  Felálltak és egymás nyakába borultak.

Az ajtón felhangzó dörömbölés riasztotta fel őket. Valószínűleg eddig is dörömböltek, de nekik nem jutott érkezésük észrevenni.
  Elengedték egymást. Hét, gondolta Kissy. De lehet, hogy nyolc vagy kilenc. Nem, annyi nem lehet. Hét vagy nyolc.
  Martin leguggolt a Szakállas mellé, az arcába világított és adott neki néhány kisebb pofont. A pofa nyöszörögni kezdett.
  – Zavar a zaj – mondta neki a fiú. – Szólj nekik, hogy hagyják abba.
  Nyöszörgés volt a felelet.
  – Csönd legyen odakint! – süvöltötte Kissy. A dörömbölés elhallgatott. – A haverotok egy kicsit rosszul lett, és most a mi túszunk. Tűnés föl, vagy még rosszabbul lesz!
  – Talán bizony lelövitek? – röhögött föl Jabba.
  – Nemcsak pisztolyunk van, okoskám. Elfelejtettétek befejezni a motozást.
  Csend. Jabbáék korlátolt agyában alighanem lassan ölt testet az a szó, hogy tényleg.
  – Azt mondtam, tűnés! – csattant föl Kissy, s mivel mozgást nem hallottak, Martin odahajolt a Szakállashoz. Az arcába világított és megvillogtatta a szeme előtt a pengét.
  – Ne! – sikította a pasas nevetséges fejhangon, aztán felüvöltött: – Kés van náluk… tegyétek, amit mond!
  – Hát jó – mondta a Főnök. – Itthagyunk titeket… de ezt még megkeserülitek!
  A két egér egymásra nézett a félhomályban, amit a falakról visszaverődő lámpafény adott. A lépcsőn hallatszottak a távolodó léptek.
  – Van egy rossz hírem – guggolt le Kissy a Szakállas fejéhez. Közben azt gondolta: nyolc. Vagy kilenc. – Egy csomó édes kis játékszert hagytatok a zsebünkben, és mesterei vagyunk a kínvallatásnak. – Egy másodpercre szünetet tartott, és Vanessára gondolt, aki elvárja tőle, és ő soha nem okozna csalódást a drága kis bogárnak. – No jó, ez talán túlzás, mesterek még nem vagyunk. De szépen haladunk, már két ipse volt, akiket mi ketten bírtunk szóra, persze a bácsikám felügyeletével. Hát mit mondjak, igyekeztünk. A Doki azt mondta, örül, hogy nem kell őket megmentenie, mert kutya kemény munka lenne. No jó, eleget dumáltam, mesélj most már te is valami szépet.
  – Kik… kik… kik… – nyögte a Szakállas, és egy kissé az oldalára fordult. Kissy visszafordította hasra és ráült a hátára.
  – Nem veheted zokon, ebben a lyukban még egy szék sincs. Szóval?
  – …kik vagytok?
  – A maffia – felelte Kissy magától értetődően. – Csak nem olyan kis amatőr társaság, mint a tietek, hanem az igazi. Titeket a rendőrség fog majd elvinni, de ez ne tévesszen meg, ők is a mieink. Ha nem mondunk elég szépeket rólad a bácsikámnak, szörnyű nehéz életed lesz a börtönben. Úgyhogy ideje a tárgyra térni.
  Kilenc vagy tíz.
  – Mesélj – vette át a szót Martin. – Egy csomó mindent már tudunk, de nem mondom meg, hogy mit. Kezdjük a nevekkel. Van köztetek, akinek már tudjuk a nevét. Halljuk mind a négyet. Kezdjük veled.
  – Billot… Jean Billot.
  – Jól van, Jean, látod, fog ez menni. Hogy hívják a kopaszt, akit követtünk?
  – Olivier Tocheport.
  – A férfiszépséget, aki dirigál nektek?
  – Joseph Viguié.
  – És végül a szőke szépfiút?
  – Simon Grézaud.
  – Nem is volt nehéz, ugye? – mosolygott Kissy. – Lássuk azt a kis üzletet, amit visztek.
  Csend, másodperceken át. Tíz, gondolta Kissy, vagy tizenegy.
  – Oldjuk meg a nyelvedet? Sajnos nincs nálunk semmilyen drog, amitől a legféltettebb titkaidat is kibeszélnéd, csak némi szerszámok vannak. Ronda munka lesz, de hatásos. Fogó van nálad, drágám?
  – Pillanat, édesem – mondta Martin, átadta neki a pisztolyt és kotorászni kezdett a zsebében.
  – Ja igen – élénkült meg Kissy –, egy nevet kihagytál. A főnök nevét, akire vártok. Volnál oly szíves?
  – César Baras… őt kérdezzétek! Ez az egész az ő bulija, én csak a gépeket kezelem!
  – Milyen gépeket? – tudakolta Martin.
  – Számítógépet… nyomtatót… laminálót, meg ami kell!
  – És mit csinálnak ezek a gépek? – kérdezte Kissy.
  – Iratokat… útleveleket, igazolványokat, jogsit, meg mindent.
  – És pénzt – mondta Martin. Nem kérdezte, állította.
  – Azt is… hiszen tudjátok. Tudtok mindent.
  – Sokkal többet, mint hinnéd – felelte Kissy, és ez igaz is volt. Például tudnak egy saját külön morzeábécét, és ő maga kitűnő fejszámoló is. Ezeknek az embereknek az ügyleteiről éppenséggel nem tudtak semmit, de majd bolondok lesznek elárulni.
  – Mit is mondtál, hol vannak a gépek? – érdeklődött Martin.
  Tizenegy vagy tizenkettő.
  – Semmit… erről nem szóltam semmit…
  – De ugye belátod, hogy ez tarthatatlan állapot, és sürgősen javítasz rajta?
  – A pincében. Nem itt… van egy rendes pince is, biztonságos… páncélajtó meg minden…
  – Hogy lehet bejutni?
  – Figyeljetek… engem agyonütnek, ha ezt elmondom nektek…
  – Kicsoda tenne ilyen csúnya, durva dolgot? – kérdezte Kissy rosszallóan, és még cöcögött is.
  – A főnök meg a többiek.
  – Nem hiszem, hogy őmiattuk érdemes aggódnod. Ők most börtönbe kerülnek. Nyilván te is, de ha elmondasz mindent, akkor azt a bíróság is enyhítő körülménynek fogja tekinteni. És a mi főnökeink is értékelni fogják. Ezért a négy pitiáner csibészért igazán ne fájjon a fejed.
  – A páncélajtó kódja egy-négy-három… öt-kettő-öt-három.
  Kissy villámgyorsan mnemonikot fabrikált hozzá, és tudta, hogy az egere is ezt teszi. ADC EBEC. L’amour des chats est beau est cher. Szörnyű, hogy pont macskás dolog jutott eszébe, de éppen ezért lesz könnyű megjegyezni. Egeres dolog mégse juthatott az eszébe, az S betű nem szerepel a számjegyeik között.
  – És még? – kérdezte Martin. – Van valami egyéb trükk? Vigyázz, mert van rá esély, hogy a főnök veled nyittatja ki azt az ajtót.
  – Nincsen semmilyen csapda, ha erre gondolsz. Ha a számokat beütötted, csak ki kell nyitni az ajtót. De…
  – De?
  – De most, hogy engem elkaptatok… lehet, hogy Joseph lemegy és átkódolja.
  – Van valami trükk arra, ha feltörik az ajtót? – akarta tudni Kissy. Tizenkettő, esetleg tizenhárom.
  – Nincs. De azt nem tudjátok bicskával…
  – Ugyan már. Nem mi fogjuk csinálni, hanem a nagy srácok erős szerszámokkal. Ugye nem fog felrobbanni vagy effélét? Ha valakinek baja esik, azt soha nem bocsátanád meg magadnak… mert fájni fog…
  – Nem, semmi… nincsen ott semmi, ami felrobbanhatna.
  A két egér egymásra nézett.
  – Mit tudsz arról az ürgéről, akivel kopasz barátod találkozott ma Párizsban?
  – Semmit… csak annyit mondott, hogy találkozik valakivel, de rögtön őutána jöttetek ti, úgyhogy nem tudott beszámolni róla.
  – Nem jöttünk – jegyezte meg Kissy epésen. – Ti rángattatok be fegyverrel, ha elfelejtetted volna.
  A pasas nem felelt. Erre nem is volt mit.

Tizenhárom vagy tizennégy.
  A két egér csendben ült a háromszor három méteres, ablaktalan lyukban, Kissy a pasas hátán, Martin vele szemben, a pisztoly a sarokban. Csendben voltak, de nem hallgattak. Jobb kezük a másik bal kézfején dobolt, így beszélgettek.
  „Óriásiak voltunk, amikor elkaptuk” – morzézta Kissy.
  „Azért az egy pillanatért megérte a kódrendszert kidolgozni – morzézta vissza Martin. – Enélkül bezárt volna minket, és egyedül kuksolunk a sötétben.”
  „Vanessáék már a reptér felé robognak. A többiek meg ide.”
  „Úgyis a rendőrség ér ide elsőként.”
  „Reméljük, hagynak nekünk is pár cafatot az embereinkből.”
  Egymásra nevettek, és egy pillanat múlva meghallották fentről a robajt és az elmosódott, aztán egyre hangosabbá váló kiáltásokat. Éppen végszóra.
  – Rendőrség, rendőrség!
  Kissy előkapta bicskáját, amit már eltett az imént, és Billot tarkójának nyomta.
  – Semmi ostobaság vagy ugrálás!
  Több pár láb sietett le a lépcsőn, és megverték a vasajtót.
  – Rendőrség! Kinyitni!
  – Nyugi, rendőrök! – kurjantott vissza Kissy. – Idebent a jók nyertek!
  – Nagyszerű, akkor nyissák ki! – mondta a fiatal, energikus férfihang. – A házibulit Sophie Marceau rendezte!
  Martin szeme visszatükrözte Kissy szemének lelkes csillogását.
  – Máris nyitom – kelt föl Martin, mialatt Kissy figyelmeztetően megveregette Billot nyakát a pengével. – De óvatosan jöjjenek, az ajtó mögött három lépcsőfok van még lefelé. Tizenkét óránál hasal a rossz bácsi megkötözött kézzel, és a hátán ül a jó kislány egy bicskával. Három óránál egy pisztoly fekszik a földön. A jó fiú pedig az ajtót nyitja. Minden világos?
  – Minden világos – felelte a hang derűsen. – Nyithatja.
  Martin elfordította a kulcsot, és a történelem első egérrablása véget ért. Körülbelül tizenöt percig tartott.

Igazi kommandósok voltak, sisakban és golyóálló mellényben, veszedelmes külsejű instrumentumokkal teleaggatva, és a parancsnok fülében ott ült Bouriant tábornok, nagyon felzaklatva.
  – Mi ez az őrültség, hogy bemennek egy csapat fölfegyverzett bandita közé, mi?! – ez volt az első szava, ahogy a parancsnok kezet rázott velük és jelentette, hogy a túszokat kiszabadították, kihangosítja a vonalat.
  – Eszünk ágában se volt – felelte Kissy. – Ők hívtak be minket barátságosan, föltartott kézzel. Mármint a mi kezünk volt föltartva – magyarázta. – Az ő kezükben meg csupa mordályok voltak. Mit kellett volna tennünk?
  – Óriási szerencséjük volt – a tábornok nem válaszolt a kérdésre –, hogy éppen a közelben járt ez az egység.
  Még alighanem magyarázott valamit, de Kissyék fölértek a földszintre, ahonnan a hemzsegő fegyveresek sűrűjéből két alak ugrott a nyakukba.
  – Chantal – szorította Kissy magához a barátnőjét –, hogy kerültök ti ide?
  – Lestoppoltunk egy rendőrautót és szirénával téptünk át a városon. Őrült balhét csináltatok, az egész rendőrség fejvesztve rohangál. Nem, de jól hangzik. Vanessa hívta a tábornokot, ők is jönnek, már a reptéren lehetnek. Még két egér száguld felénk taxival, egyedül Elke nem kapott engedélyt a szüleitől. Meg tőlünk se, Pi egyenesen megtiltotta, hogy idejöjjön.
  Chantalnak be nem állt a szája, dolgozott benne az adrenalin, de Jennifer se volt más, ő Martinnek magyarázta ugyanezt. De közben a kommandósok fölhozták Billot-t, a pasas lehorgasztott fejjel botladozott köztük és igyekezett nem nézni senkire. Martin megállította őket.
  – Hol van a hamisítópince lejárata?
  Billot csak a fejével bökött valamerre az ő hátuk mögé, de egy rendőr már mondta is:
  – Találtunk még egy pincelejáratot, de páncélajtó van odalent.
  – Elég a sírásból, gyerekek, igyatok és énekeljetek! – rikkantotta neki Martin.
  Kissynek megrebbent a füle. Arrête de crier, enfants, buvez et chante. Eléggé úgy hangzik, mint egy kedélyes pedofil tivornya, de kétségkívül éppúgy kinyitja az ajtót, mint az ő mondata – és nincsen benne macska.

A mondatot persze a kommandósok számára le kellett fordítani számjegyekre, de azok már egyből nyitották az ajtót. Minden tele volt iratok és pénz hamisítására szolgáló felszereléssel, hamis bankjegyekkel, igazolványokkal, még különféle intézményekbe szóló belépőkártyák is voltak. De ők ezt már csak később tudták meg, Bouriant tábornok fölhívta Vanessát – személyesen ő és személyesen Vanessát –, és mindent elmondott neki. Őket nem engedték a pincébe, ott helyszínelni kell, nyomokat rögzíteni, ott civilnek nincs helye. De később láthatják a fotókat.
  Az ötödik pasas, a valódi főnök már könnyen meglett, még aznap este, de ők nem vártak rá, rendőrkocsival hazavitték őket, egyenesen Vaucressonba, illetve Neuillybe, hiába mondták, hogy a motorokat a Maillot-kapunál hagyták. A parancsnok elvette tőlük a kulcsokat, felírta, hogy melyiket hova kell vinni, még az este ott lesznek. Ott is voltak, tíz óra körül hozták meg őket furgonnal, aminek rámpa jött ki a hátuljából, csak legurították őket és bevitték.
  Nimby a város közepén lassítást, aztán visszafordulást vezényelt a taxijának, Françoise pedig éppen piros lámpánál állt, amikor Kissyéket kiszabadították. Kifizette a taxit, kiszállt és hazament metróval. A délvidéki egerek is visszafordultak a reptérről, de Niala közölte, hogy ezért a vakmerőségért meghúzza a füleiket, készüljenek a hétvégén nagy összecsapásra.
  Anya szívinfarktust kapott, amikor elmondták neki, hogy négy fegyveres nehézfiú bezárta őket egy pincébe, azt mondta, már Mohi sérülése óta nincs nyugalma az egerei miatt, akik ilyen veszedelmesen élnek. Egereit mondott, többes birtokos esetben, és Mohit, nem Vanessát. Kissy azt mondta, egérbe nem üt a villám, tudnak ők vigyázni magukra. Azok a nehézfiúk nem azért nem bántották őket, mert csak hamisítók és nem shindyk, hanem mert ők, a Jerry Alapítvány Belevaló Kisegerei pontosan tudták, hogyan viselkedjenek. Nem féltek egy percig se, mert tudták, hogyan vehetik elejét a fegyveres összetűzésnek, amiben nem lett volna esélyük. Amikor veszélytelenül támadhattak, azonnal támadtak. Billot-nak van egypár vágás a karján és a lábán, zúzódásokat is beszerzett, Tocheport, azaz Jabba pedig a felsőkarjába kapott egy mély döfést Martintől. Nem adták olcsón, azazhogy egyáltalán nem adták a farkincájukat.
  Anya végül kilábalt a szívinfarktusból és azt mondta, ha egyszer bármelyikük farkinca nélkül kerül elő, hát megnézhetik valamennyien, amit tőle kapnak.

Masszív persze teljesen le volt döbbenve a fotókon. Volt alkalma elméleteket gyártani, hogy mit akarhatnak tőle, mert amikor hazaért, két nyomozó várta, bevitték a lyoni kapitányságra, aztán kocsiba ültették és visszafuvarozták Párizsba. Jó darabig várakoztatták is, mielőtt bevezették egy szobába, ahol az asztalon fotók hevertek róla és Jabbáról.
  – Kapásból rávágta, hogy egy régi barátja, és egy nevet is mondott – mesélte Pierre. – Csak közben persze attól rettegett, hogy mi tudjuk már a pasas igazi nevét és hogy miben utazik. Egyelőre meghagytuk kétségek között.
  Az egerek vigyorogtak.
  – Előfordul, hogy féltucatszor be kell hoznunk ugyanazt az embert, mire rá tudunk valamit bizonyítani, úgyhogy ne lepjen meg, ha Masszív most is büntetlenül elsétál.
  – Nem élünk álomvilágban – felelte Vanessa, és ez kétségtelenül jól hangzott. – Tudjuk, hogy egy igazi dörzsölt bűnözőt elkapni hosszadalmas feladat. Nekünk általában szerencsénk van, mert akik olyasmit tesznek, amire mi lecsaphatunk, azok ellen már nemigen kell bizonyítékot gyűjtögetni. Hát Masszív a kivétel.
  Kissy arra gondolt: dehogynem. Igenis álomvilágban élnek. Eddig valahány shindyt megfogtak, Masszívot is beleértve, mind ment egyenesen a börtönbe, mármint persze vizsgálati fogságba, nagy részük a kórházon át. És nemcsak a shindyk, Niala autótolvaja is, az is a rácsok mögött kötött ki.
  Igen, az egy álomvilág, ahol a rossz fiúkat nyílegyenesen a hűvösre küldik, és nem jön dörzsölt ügyvéd, joghézag, hiányos bizonyíték, semmi nem jön, ott maradnak szépen a sitten. És ő ebben az álomvilágban akar élni ezután is. Hihetetlen szerencséjük volt a négy fegyveres bűnözővel. Ezt a hihetetlen szerencsét akarja maguknak továbbra is. És meg is lesz. Nem sajnálják a sajtot az őrangyalaiktól.
  Az ambloni kaland az egerek többségének meggyőződése szerint bátor hőstett volt, igazi Jerrykhez illő próbatétel, és ők jelesre vizsgáztak bátorságból, hidegvérből és a rossz fiúk rovására való poénkodásból is. De volt ellenzékük. A kisfülűek mind olyasféleképpen reagáltak, mint anya, és a maxik sem osztoztak az ő lelkesedésükben. Hárman.
  – Én se gondolom, hogy bármi értelmesebbet tehettetek volna, mint hogy feltartott kézzel besétáltok – mondta Niala, teljesen átváltozva harmadik maxivá. – De akkor is egy életveszélyes, őrült kaland volt, amit nem engedhetünk meg magunknak. Amióta az alapítvány létrejött, a mi harcmodorunk az, hogy az ellenségnek szikrányi esélyt sem adunk. Úgyhogy meg ne halljam még egyszer, hogy valaki ilyesmibe keveredik. Beszéltem, cin-cin.

Pénteken aztán Kissy és Martin a szokásosnál is több ölelgetést kapott, a füleiket tapogatták, hogy megvannak-e, aztán megfordították őket, hogy a farkincájukat is lássák. Pedig ők már hétfőn este ellenőrizték, hogy a másiknak mindene megvan, részletesen, ráadásul Martin most ki is mondta!
  – Mindene? – vigyorgott Nimby Kissyre, aki lázasan kutatott emlékeiben bármiféle szabály után, ami megtiltaná, hogy fölszeletelje egértársait.
  – Apróra végigvizsgáltam. De másnap délután nappali fénynél is megismételtem.
  Kissy előrántotta bicskáját, és Martin egy pillanat múlva vérében hevert volna, ha nem csöngetnek. Megjött Françoise. De a malackodásnak ezzel se lett vége, Kissy alig keveredett ki a zseb öleléséből – fül- és farkincavizsgálattal, persze –, máris eljutott hozzájuk a suttogás, hogy Nimby alaposan ellenőrizni akarja, hogy Vanessának is megvan-e mindene. Kissy nem szólt egy szót sem. A mikrónak magának kell figyelmeztetnie az egerét, hogy ő ott se volt.
  És öt perccel később a házat betöltő egérzsivaj újra felcsapott, most még zajosabban. Megjött Elke!
  – Meglepetés! – robbant közébük a nappaliba, és máris ugrott Kissy nyakába, olyan lendülettel, hogy Kissy kezeket érzett a hátának nyomódni, társai tartották meg, hogy a szenvedélyes kislány föl ne döntse. – Mutasd füleideket! Semmit nem bántották rólad gengszterek? Martiiin! – Kissy megint majdnem fölborult, ahogy Elke eleresztette és a fiúhoz ugrott. – Neked is minden füleidek megvan? Mert azért jöttem, ellenőrizlek, megmindenetekvan-e. Hát szabad ezt?! – nézett rájuk csípőre tett kézzel. – Bemerészeled nagy marha gengsztereknek házába csak ketten, és nem beviszed kicsi zsebegéret?!
  – Jaj, hallgass már, egérke – ölelte át Vanessa. – Hogy kerülsz te ide?
  – Jöttem magamat Fahrradon biciklírozva, hogy tudod ilyen hülyeséget kérdezni, egérke?! Hát mivel jöhettem volna Kielből idéig? – Elke meglengette két karját, mintha szárnyak volnának. – Rémledik valami? Nagy marha repülő, azzal jöttem.
  – De kivel?
  – Egyedül most. Zsebegér utazhat már egyedül is repülőgépen, csak kell nagyon vigyázni egerészölyvektől. Azok is mennek fönt – hüvelykujjával a mennyezetre bökött –, ezért kell körbenézni alaposan, amikor zsebegérke fölcsatoli ugróernyőt és kiszállja.
  Kissy lelki szemeivel tisztán látta Elkét ejtőernyővel kiugrani tízezer méter magasból.
  – Hoztam rátok sütit, nagy Kunststoffdoboz hátizsákben, Frau Schultze csinálta és akarja tudni Vanessa véleményét. Anya akarta jönni velem, de nem tud, utolsó pillanatban közbejötte rengeteg munka magát, így Herr Schultze kifuvarírozta zsebikét reptérre és föladta postában, dobozbele. Nem, de jól hangzik. Mikor indulunk Lyonra, jól megverjünk Masszívt? Szabadláb éppen arra való, egérkék odasétál, becsönget, rámosolyog, kiveri fejét két füle közül. Hát micsoda dolog ez, hamasítótól csináltatni útlevélet hamas névre? Ráadásul thai?! Ahol minden Strassensarok gyerekprostikkal van tele? Kellene, mi?! Odanézz!
  Mindenki riadtan a kislány kinyújtott karjának irányába kapta a fejét, Françoise háta mögé. Egy pillanat múlva Françoise a szőnyegen hasalt, a hátán ott ült Elke, és rosszallóan mondta:
  – Nem voltál résen, egérke. Lusta, figyelemetlen kicsi zsebegérek, ilyenek ezek mind – állapította meg, mintha nem ő maga lenne a másik. – Masszív is ezért mászkálja szabadlábra, mert rendőrösök is ilyen ráérő emberek, ó, majd megfogjuk legközelebb, kell hagyni szabadon mászkáltok bűnösöket, hadd molesztálja kisgyerekt megint, mert mi vagyunk rendőrösök és legközelebb is kell munka!

Jabba köpte el, hogy Masszív Thaiföldre szóló iratokat akart. Útlevelet, vízumot, jogosítványt, társadalombiztosítást, mindent. Hamis névre. Michael Drinkwater. Brit állampolgár.
  Masszív még nem tudja, hogy Jabba köpött, azt sem, hogy lakat alatt van a társaival együtt.
  – Különben nem hülyeség – mondta Pi, odalépve a kicsikhez. Könnyed mozdulattal hátracsavarta Elke karját. – Thaiföldön úgy el tud bújni, hogy az életben meg nem találják, ráadásul minden tele van keleti szépségekkel. – Elfordította a szabadulásért hasztalanul küzdő zsebegeret, és lenyomta a földre Françoise mellé, aki megpróbált kimászni, de nem tudott: Pi rátérdelt a fenekére. – Csak két baj van. Ott is megtalálnák, és nem is jut el odáig. No mi van, egérke, nem bírsz a túlerővel?
  Elke már a földön hasalt, arccal Pi felé, s most kurtán megrázta fejét.
  – Nem, de nem is kell. Túl van az erőd hiába, akkor se tudod vele mihez kezdesz.
  – Azt hiszed?
  – Azt – vigyorgott a zseb. – Akarhatsz kettőféle dologt. Egyikhez kell előszeded nyársakt, fűszer, egerező kések, másikhoz leveszjed nadrágodat meg enyém is. Bármelyiket próbálsz, kell közben elengedsz, és akkor véged. Leszel csak kupac törmelék padlón, diplomás.
  Kissy Martin vállára borult nevettében.
  – De én egy harmadik dolgot akarok – felelte Pi vigyorogva.
  Kis csend lett. Elke és mindenki más azon töprengett, mi lehet az.
  – Át akarod verni palánkot a zseben – szólalt meg végül a kislány. – Nincs harmadik semmi is. Finom omlásos húsú, szexi gyerekegéret mi harmadik dologért lehetne földbe nyomni?
  Pi bal kézzel összefogta áldozata két csuklóját, jobbjával pedig a hasához nyúlt és csiklandozni kezdte. A nagy visongás és viháncolás hirtelen követhetetlen gomolygássá változott, s Pit hirtelen a földön hasalva látták viszont. Két elégedett zsebegér ült a hátán.
  Kissy azért később elgondolkodott Elke szavain. Letagadhatatlanul igaza van: tényleg szexi. Ezt még egy lányegér is észreveszi. Most megint lófarokba fogta a haját, feszes farmert visel, látszik, hogy kezd már formásodni. És időnként beszámol róla, hogy a fiúknak kidülled a szemük, sajnos csak a korabelieknek – ezt ilyenkor ki szokták javítani, nem sajnos, szerencsére, egyedül nem szabad shindykalandokba bonyolódnia. De nem használ, Elke úgy sétál végig a suli udvarán, hogy rá se hederít a nyálcsorgató srácokra. Pasit akar, felnőtt férfit, aki elveszti a fejét és úgy veti rá magát a zsenge csemegére, hogy csak a kórházban tér magához.
  Vigyázni kell rá, egyre jobban. A gyorsasága megvan ahhoz, hogy szembeszálljon egy felnőttel, de az ütései még nem elég erősek. Nem bírna el egyedül egy shindyvel, még legalább egy-két évig. Kissy saját magáról tudta, hogy sokkal gyorsabb nemigen lett a kiképzés befejezése óta, de négy év alatt nőtt annyit, hogy a nagyobb testsúlyával és erejével péppé tud verni bármekkora shindyt. Négy évvel ezelőtt hiába volt meg a technika, a gyorsaság, a pontos ütések és rúgások, nem bírt volna el mondjuk Rouvellel. Hozzá már erő is kellett.
  Viszont ő nem is volt olyan vérszomjas és vakmerő, mint Elke. Képes rá, hogy valami gyanú miatt besurranjon valakihez otthon Németországban, egy szál maga, és aztán ő kerüljön kórházba. Ők többiek csak a rossz fiúkra veszélyesek, de Elke önmagára is.

Nimby beszámolójára másnap délelőtt került sor, ebédkészítés közben. Főzés közben egyébként is beszélgetni szoktak, de gyakran megvitattak fontos kérdéseket is.
  Niala, Chantal, Martin, Nimby és Kissy voltak a kukták, a zsebek a kamraegerek, akik nyakukba akasztott tálcával, vigyázzban hallgatták a rendelést.
  – Burgonya, virsli, szalonna, sajt, tojás, petrezselyem, zsemlemorzsa, liszt és olaj.
  A zsebek bólintottak.
  – Végeztem, cin-cin!
  A kislányok szalutáltak, sarkon fordultak és rohantak a kamrába.
  – Az első osztag a krumplit hámozza meg és kockázza föl, aztán főzze puhára. A második csapat a virslit kockázza föl és pirítsa meg a szalonnával együtt. Hallgatunk, egérke.
  – Hát bizony haladunk – mondta kedvese, aki előtt kinyitva feküdt a netbook. Azazhogy a Jerry első netbookja, hiszen a kliensgépeket is már mind kicserélték netbookokra. – Négy és fél nap alatt háromezer oldalletöltésünk volt, ezek ötszáz felhasználóhoz tartoznak, vagyis átlagosan hat oldalt néztek meg. Negyvenöt felhasználót tettünk figyelőlistára. Közülük harmincan csak nézegették az oldalt, de jó sokat, és többször is visszatértek. Tizenöten viszont már aktív hozzászólóink, részt vesznek a fórum életében, folytatják a korábbi eszmecseréket, bár egyelőre senki sem írt négy hozzászólásnál többet. Hárman töltöttek föl képeket is, összesen nyolcat. Négy a híres gyerekekről szóló szálhoz jött, publikus sajtófotók, a neten egymillió példányban vannak meg. Kettő hiányos öltözetű gyerekeket ábrázol, kettő pedig mezteleneket. Két fiú és három lány van rajtuk. De igazi pornó nincsen.
  – Muti meg – jött oda Françoise, amire Vanessa az asztalhoz lépett, becsukta a gépet és eltette a sarokban álló polcra. – De miért? Azt hiszed, nem láttam még olyat?
  Aha, gondolta Kissy. Növekszenek a gyerekek.
  – Az egész Fokhagyma rajta van a Jerry hálózatán – közölte a mikró szigorúan –, az összes egér bármikor megnézheti. Most nyomás a kamrába salátának valóért, de rajta ne csípjen a cica!
  Elke csípőre tette a kezét és csúfondárosan nézett rá.
  – Ugyan miért ne? Csak nem hiszel zsebeket félni cicától? Megfogunk, elhozunk őt is. Nincsen neked Rezept salátáról cicável?
  – Nincs! Az egész konyha telemenne szőrrel, amíg megkopasztod! Mars a kamrába!

Kissy a mikró egyik félmondatán tűnődött krumplidarabolás közben. Vanessa csak úgy megjegyezte, hogy a Fokhagymát az összes egér bármikor megnézheti, és persze így is van, és nemcsak a Fokhagymával. A Jerry négy éve gyűjtöget mindenféle digitális információt, shindykről és egyéb dolgokról is, Nimby állandóan töltöget valamiket a netről, és már az összes egércsalád CD-it és DVD-it fölmásolták a hálózatra, és bármelyik egérnél megnézhetők. Egy saját kis netet hoztak össze, ami összeköttetésben áll ugyan a rendes nettel, de mégsem a része: Nimby kijelentette, hogy az archívumot kizárólag a Jerry-felületen át lehet elérni, közönséges számítógépről semmilyen hackertrükkel nem megy. Egyedül az alapítvány egerei és kisfülűi férnek hozzá mindahhoz a kincshez, amit összehordtak.
  A krumplit Vanessa összetörette krumplinyomóval, és hagyták kihűlni, addig a salátával foglalkoztak. Sült csirke is lesz, séfjük Pit bízta meg az elkészítésével.
  – Mi a következő lépés, egérke? – tudakolta Vanessa, bíráló tekintettel tanulmányozva a salátaöntetet, aztán tett hozzá még egy kis olajat.
  – Az anyag még senkinél sem elég a vádemeléshez, úgyhogy megesszük a Vanessa-féle menüt, utána bekapunk egy-két zsebegeret, és várunk a komolyabb gyerekpornóra.
  – C-c-c – mondta Elke. – Akadná torkodon magát a zsebegér nagy füle. Hát voltál te mennyies osztályzatú bioszból?
  – Közepes, miért?
  – Akkor elmondok neked. – A kislány nekitámaszkodott az ajtófélfának és keresztbe fonta a karját. – Csirke és egér között van három különbség, ezek okozik, hogy csirkét megehetsz, de egéret nem tanácsos. Egy. Csirke semmi fegyvere nincsen neki, csőrikéje apró, karomja semmi is, csak fogod és elnyiszálod torkáját, kész, meg van dögölve. Egérnek te magad tervezted csúzliat és éppen te egérkepárod adta Elkének sajátja Nimbuszát, hahaha, késő bánat, most már. És Elke előbb dobálta késet deszkábele, mint te magad. Rosszul, de előbb. Most már pillanat és hasítja nimbyszeletek rántanivaló, tepsibe. Kettő. Csirke önöző, semmit se is tesz társa csirkéért, hiába van hűtőben tucat, nem segítik védekez egymást, egyedül meg semmi esély nem van. Egér viszont csapatos falkaállat, ha te próbálsz megenni zsebegéret, jön rád haddal tizenegy.
  – Tíz – vigyorgott Nimby. – Egy én magam vagyok.
  Elke visszavigyorgott.
  – Tizenegy igenis! Te is vagy kisegér, ha fenyeget bármi veszély harcostársad kisegéret, jövösz és segíted válladvetve. Esküdtünk együtt nagy szelet ementáli sajtra.
  – Ez igaz – bólintott Nimby pont arra a részére, ami nem volt igaz.
  – Különbség három. Csirke nyomja élve csak egy kiló, és a fele toll. Zsebegérke háromnegyed részi sajátja súlyodnak, ha engem megeszel, Vanessa lesz egészen papírvékony lapos, szegényke.
  Vanessa kezében megállt a kanál, Kissyében a kés. Beletelt néhány másodpercbe, amíg felfogták, hogy Vanessa mitől lesz lapos.
  – Ez nem következhet be – sziszegte a mikró. – Egyenlően elosztjuk. Négy egér terítse le és szeletelje föl, én fölhívom Annét, kérek tőle jó Elke-recepteket!
  A kislány vigyorgott és esze ágában se volt menekülni, pedig Kissy örömmel vadászott volna rá, ha nincs elfoglalva a második adag krumplival.
  – Nincs neki. Azt hiszed, nem sütötte volna régen nyársra kicsi zsebegéret, ha tudja elkészíteni? Neked nincs pici sejtésed se nem, hogy én mindennap reggeltől esteig tudok belőle csinálni mekkora idegbajt.
  Kissy tudta, hogy nem készül el az ebéd, amíg a zseb száját be nem ragasztják. Addig az oldalukat fogják valamennyien.
  – De majd megtudod – folytatta Elke kárörvendve. – Kell csak pár hét bele és néhány apró dologt elintéz, és költözzük ide magunkat!
  A nevetőkórust mintha elvágták volna.
  – Micsoda?!
  – Tényleg?
  – Hogy tudtad rávenni a szüleidet?
  A kislány színpadiasan fölsóhajtott.
  – Hát igen. Ez benne van néhány dologban, amit ezután kell elintéz.
  Kissy lecsapta a kést az asztalra és rárontott a zsebre, aki egy pillanat alatt megugrott, s másodperceken belül már odakint kergetőztek. Egészen a kert végében kapta el és gyomrozta meg alaposan. Aztán talpra állította, az ujját a lapockájának nyomta, s úgy vezette vissza a konyhába, föltartott kézzel.
  De megérdemelte volna, hogy odavessék martalékul Macskának.

Vanessa összekevertette a tört krumplit, a sült virslidarabkákat, apróra vágott petrezselymet, tojássárgáját, sót, borsot, szerecsendiót rakott bele, és jóváhagyólag bólintott a szemle után.
  – Jól van, formázzatok belőle gombócokat, és mehet a sütés.
  Amíg ők formáztak, séfjük előkészített lisztet, tojást és zsemlemorzsát, sorban megforgatta a gombócokat mindháromban, és kisütötte őket olajban.
  – Hogy hívják? – tudakolta Françoise.
  – Burgonyakrokett Elke módra.
  – Én módra?! – kapta föl fejét a nevezett.
  – Te. Te dumáltad végig a készítését sületlenségekkel, hát viseld a következményeket. Rólad lesz elnevezve a mai ebéd.
  A zseb láthatóan tépelődött magában egy verset, aztán úgy döntött, hogy ez megtiszteltetés, és büszkén föltartotta gombszerű orrocskáját.
  – És mikor eszünk meg zsebet? – kérdezte.
  – Nemsokára kész a csirke, meg még csinálunk mártást is. – Vanessa fölemelte a hangját. – Föltéve persze, ha valaki dolgozik is, és nem csak a száját tátja!
  Kissy és kuktatársai gyorsan ellenőrizték, hogy a szájuk csukva van-e, és sietősen munkához láttak.

Masoudi doktor akkor érkezett, amikor Kissy éppen a mártást keverte. Őhozzá jött, ezért egy gyorsan odasurranó egérke megszabadította a munkájától.
  – Jó napot, Chaton kisasszony, bocsásson meg a zavarásért.
  – Sosem zavar, ügyvéd úr – nyújtott kezet Kissy elégedetten, hogy végre ő mondhatja. Annyiszor hallotta már tőle, hogy „sosem zavar, kisasszony”, hát egyszer ő felelheti. – Jó napot. Mi szél hozta?
  Ekkor belépett Vanessa a kamrából, ahol valamilyen tervéhez való nyersanyagoknak nézett utána.
  – Á, doktor úr – mondta. – Asszalám alejkum.
  – Valajkum asszalám, Vanessa – mosolygott az ügyvéd, megszorítva a feléje nyújtott kezet.
  Kissy elégedetten nézte őket. Minden szavukat értette. Igaz, ezzel az ő nyelvtudását ki is merítették.
  – Kajfa hálik? – kérdezte az ügyvéd. A mikró egy pillanatig habozott, ezért hozzátette: – Hal tatakallam allurah alarabíja?
  Arábia, Kissy ezt is értette. Nyilván arábiai társasutazást szerveznek a csapatnak.
  – Nakam – nevetett Vanessa. – Aná afham kalílan. Takallam bibut, min fadlak. Dzsalasza.
  Kissy fülrebbenés nélkül hallgatta. Ezer éve ismerik az ügyvédet, még szép, hogy Vanessa mostanra folyékonyan karattyol arabul. Most épp azt mondta, hogy foglaljon helyet. Ennyit Kissy is tudott arabul, mivelhogy a mikró közben franciául mutatott a legközelebbi székre.
  – Köszönöm, de csak egy percre – felelte a doktor, és leült. – Talán folytassuk franciául, nem illendő, hogy a többieket kirekesszük a társalgásból.
  A kislány rámosolygott a férfira, a kék szemek megcsillantak a fényben.
  – Még soha senki nem mondta meg ilyen udvariasan, hogy pocsék a kiejtésem.
  Nevettek.
  – Hát… nem tagadhatom, csakugyan szorul még némi csiszolásra. De a szándék roppant tiszteletreméltó. Hol tanulta?
  – A panzió vendégeitől, természetesen. Radá dzsáhaza takríban.
  Egy pillanat szünet állott be, Kissy sejtette, hogy az ügyvédnek először is le kellett fordítania magában a mondatot rendes arab nyelvre.
  – Nagyon kedves, Vanessa, köszönöm. De akkor nem tudok segíteni benne.
  Ugyan miben, lepődött meg Kissy.
  – De tud, ügyvéd úr. A desszertet még nem készítettük el.
  – Az mindjárt más. Hanem én ezúttal konkrét céllal jöttem, üzenetet hoztam Chaton kisasszonynak.
  – Helyes, adja át és öltözzön be kuktának, igyekezzen, még ha nem is lobog a füle!

Kissy nem fogadta valami lelkesen a meghívást. Elég ritkán fordult elő, hogy hálálkodó szavakat kelljen hallgatniuk, és ennek kimondottan örült. Például azzal az elrabolt kisfiúval, akinek révén megismerkedtek Vannival, vele nem is találkoztak. A szüleivel pláne nem. Amikor Gabrielle-t mentették meg, neki még nem nagyon volt alkalma köszönetet mondani, el volt foglalva azzal, hogy igyon és egyen; később az anyja a nyakába borult ugyan a házában talált két egérnek, de aztán már nem találkoztak. A nagybácsi a cukrászdában, hát igen.
  De vele is véletlenül akadt össze. Most pedig fogja magát és sétáljon el Masoudi doktor életmentett barátjához, hogy az a nyakába borulhasson?
  Semmi kedve nem volt hozzá. Ő a Jerry Alapítvány kisegere, nem valami tévésztár vagy focista, aki rajongókat gyűjt maga köré. Az alapítvány a háttérbe húzódva végzi munkáját, érintkezésüket a nyilvánossággal a minimumra csökkentik, mert a módszereik akkor hatásosak, ha minél kevesebben tudnak róluk, no meg semmi kedvük nyálcsorgató macskanépséghez a ház körül. Így is éppen elég sokan vannak: Macskának három gyereke lesz, Niala az este állapította meg. Beaulieu-ben pedig van vagy egy tucat. Nem kell még shindyhad is melléjük.
  Régóta szokás, hogy a problémáikat a D’Aubisson nővérek oldják meg: a kisebbik azokat, amikhez verekedni kell, a nagyobbik az összes többit. Hát most nem kellett verekedni, és mégis a kisebbik oldotta meg. Hiszen úgy társalog az ügyvéddel, mint aki ezer éve koptatja vele a tárgyalótermi folyosókat. Elmagyarázta neki mindazt, amit Kissy gondolt, ehhez még a gondolatolvasó tehetsége se kellett, az összes egér ugyanezt gondolta. Az ügyvéd pedig megígérte, hogy beszél a barátjával, nem lesz semmiféle hálarebegés, pezsgő és tűzijáték, csak látni szeretné Chaton kisasszonyt, semmi több. És sosem volt macskája.
  – Üdvégy úr hiszi, Jerryek megijedik magukat kicsi macskától? – tudakolta egy vékony hang szemrehányóan. – Ötéves voltam se, amikor már simogítottam kicsi macskát. Szólta semmit is. Feküdte ölemben, simogult és berregett.
  – Dorombolt – mosolygott Masoudi krémkeverés közben.
  – Az nem! Az berregett! Olyan hangos volt, mint MP2-lejátszó.
  – MP3 – javította ki Nimby.
  – Annyira azért nem volt hangos. És nem akarta megenni semmit is belőlem, játszottam pedig fülkéivel is.
  – De nem is voltál még egér – jegyezte meg Chantal.
  – Ő tudhatott volna azt honnan?

A hétvégéjük persze Elke körül forgott, aki ott volt mindenütt, hozzászólt mindenhez, amitől folyton az oldalukat fogták, és egyfolytában a költözésről szövegelt. Már minden meg volt tervezve és szervezve, három részletet kivéve: hogy mikor költöznek, hogy hova, és hogy a szülei is beleegyezzenek. Lényegestelen apróságok, jelentette ki a zseb. Az a fontos, hogy költöznek. Majd valamikor. Valahová. De egész biztosan.
  Kissynek ekkor jutott eszébe, amit voltaképpen már rég kitalálhatott volna bármelyikük. A D’Aubisson lányoknak kellene beszélniük Elke szüleivel. A történelemkönyvekben is úgy áll, hogy Napóleon azért akarta meghódítani Európát, mert a D’Aubisson egerek nem próbálták rábeszélni, hogy foglalkozzon inkább képzőművészettel.
  Elkének egyetlen érve se volt a költözés mellett, amit bárki logikusan cáfolni tudott volna. Részint azért persze, mert senki nem vette hozzá a fáradságot, no meg mert a kislány szenvedélyessége nemigen csinál kedvet ellenkezni vele. Volt viszont pár olyan érve, amiket aligha is sikerült volna cáfolni. Egy: az egerek intenzív társasága jót tenne harci képességeinek – ez vitathatatlan, ámbár tény, hogy Johann és főleg Anne jobban örülne, ha gyermekük nem lenne ilyen harcias. Kettő: az egérlányok jó példát mutatnak egy serdülő kislány számára, főleg Niala, aki igazi társasági hölgy, akármilyen nagy a füle. Három: Schneiderék csakugyan tudnának dolgozni Franciaországban is…
  Hirtelen megrebbent a füle. És ha… hm. Ezen el kell gondolkodni. Lássuk csak logikusan. Mi lenne, ha Elke velük töltené a nyarat? Úgyis van egy meghívásuk Amerikába, de mi lenne, ha egész nyáron együtt lennének? Ez ellen a szüleinek nem lehet kifogása, a nyár a pihenés ideje mindenkinek, a lenge öltözetű gyerekekre való vadászat ideje a shindyknek és a shindyvadászat ideje az egérkéknek. Csakhogy Elke szünete hosszabb, mint a szüleié, a gyár ügyeitől sose lehet hosszú időre elszakadni. Tehát a nyár egy részében biztos külön lesznek, ami kétségkívül fellélegzés ugyan, de a zseb azért elég hamar elkezd hiányozni. Ha viszont idejönnek, hogy lássák a lányukat, amint shindyvérben füröszti pengéjét, akkor hamarosan kiderülhet, hogy igenis tudnak itt dolgozni. A net korában ez igazán nem probléma, de nekik nem ennyire magától értetődő, ki kell próbálniuk a gyakorlatban.
  Meg kell szervezni!

A hétvégéjük Elke körül forgott, de csak vasárnap délután fél ötig. Háromnegyedkor indult volna a reptérre, már javasolták is neki, hogy kezdjen el búcsúzkodni, hiszen a tíz egéren kívül itt vannak anyáék meg a háziállatok is, alig egy perc jut fejenként – de a kislány hetykén csak annyit felelt, nem kell neki hosszú búcsúzkodás, nemsokára jönnek vissza mindannyian, végleg. Bár úgy lenne, gondolta Kissy, és küzdött a hirtelen föltámadó ingerrel, hogy beültesse Elkét egy halom plüssjáték közé a gardróbszekrénybe, s ha a szülei keresik, ő csak mozdulatlanul üljön ott. Ez egyszer már bevált.
  De fél ötkor Tom, akinek ki kellett volna vinnie a zsebet a reptérre, azzal csengetett be, hogy van egy problémája.
  – Kicsit bonyolult – kezdte –, de majd összehozunk egy találkozót és megbeszélitek személyesen. Mármint… ha úgy gondoljátok, hogy a ti asztalotok.
  – Halljuk – felelték.
  – Szóval a kollégámnak van két kislánya. Kilenc és tizenegy évesek.
  – Be kell verni a pasas orrát – vágta rá Françoise.
  – Nincs is… illetve nem tudjuk. Tehát Félix egyszer csak megtalálta a lányai profilját a Facebookon. Mind a kettőét.
  – Nem tudott róluk? – kérdezte Niala.
  – Nem. És a lányok sem.
  – Ez kezd érdekes lenni – mondta Vanessa, s az asztal sarkának támaszkodott, ahogy a rendőröktől látták. – Az egyszerű névazonosságot bizonyára kizártátok.
  – Tele vannak róluk készült fényképekkel.
  – Pornó? – tudakolta Nimby lényegretörően.
  – Dehogyis! Teljesen normális családi fotók. Ők maguk csinálták őket, és ők is publikálták. De a lányoknak nincsen saját… hogyishívjákjuk a Facebookon. Ők nem jegyeztették be őket, de mégis léteznek. És egy csomó vadidegen pasas van az ismerőseik között. Meg más kislányok. Az egyiket ismerjük és megkérdeztük a szüleit. Ők se tudnak a lányuk facebookos jelenlétéről, és a gyerek sem.
  – És ha a gyerekek hazudnak? – kérdezte Pi.
  – Nem hiszem. Félix kisebbik lányát egyáltalán nem érdekli a net. Ja igen, és egy csomó képet éjszaka raktak föl. Ők olyankor alszanak.
  Az egerek egymásra néztek.
  – Valaki valakit átver ebben a történetben – mondta Vanessa. – Hívd föl a barátodat, légy szíves. Az lesz a legjobb, ha idejön, megmutatja a Facebookon, amit látott, és elmondja, amit tud.
  – Jó, de nekünk indulni kell Elkével.
  – Szó se róla lehet – vágta rá a zseb határozottan. – Ti shindyes vadászatot szervezitek, itt a helyem. Majd megyek másik gépben.
  – Nem hiszem, hogy ebből egyhamar verekedés lesz – simogatta meg Niala a vörös fejecskét. – Menj csak nyugodtan. Úgyis vonalban leszel, tudni fogsz mindenről, amit szervezünk. Ha mégis lenne verekedés, akkor félútról visszafordítjuk a gépet, Georges elintézi, és kapsz ejtőernyőt.
  A kislány fölragyogott. Kissy már látta maga előtt, amint a kapitánnyal büszkén szalutálnak egymásnak, aztán az ajtóhoz masírozik.
  De a kolléga éppen a közelben tett le egy utast, úgyhogy hamarosan befutott. Nyurga fiatalember volt, nehéz volt belőle kinézni, hogy tizenegy éves lánya van.
  Félix Longchamps-nak hívták. A lányok neve Geneviève és Marie-Anne. És tényleg megvolt mindkettejük oldala a Facebookon, Félix pedig sorra mutogatta a képeket, hogy melyik mikor, hol készült. Ő is rajta volt a képek egy részén, és a felesége meg más rokonok is. Teljesen ártatlan képek voltak.
  – Oké – mondta Vanessa az ötödik fagyizós képnél, és a faliórára nézett –, hamarosan indulnunk kell, csapjunk a közepébe, egérkék! Le kell menteni a teljes kapcsolati hálójukat, a közzétett IRL adatokkal együtt.
  – És kategorizálni az emberkéket – bökött Nimby egy pasas fotója felé –, három csoportba: lopott kislány gyanúja, shindy gyanúja, egyéb.
  – A fotókat is le kell menteni – tette hozzá Niala –, azokról is IRL adatok derülhetnek ki.
  – Milyen adatok? – kérdezte Félix.
  – In Real Life, a neten kívüli élethez kapcsolódó adatok.
  – A mi fotóinkról?
  – Nem, a többiről, de mi nem tudjuk kiválogatni, hogy melyiket csináltátok tényleg ti és melyiket tették hozzá ők. Majd ti megcsináljátok.
  – De még ennél is fontosabb – mondta Chantal –, hogy a shindygyanús ismerősök minden adata és képe meglegyen, mielőtt leveszik őket.
  – Értem…
  – A legfontosabb pedig – jelentette ki Niala –, hogy beszéljünk a lányaiddal. Merrefelé laktok?
  – Rungis-ben, de…
  – Az hol van?
  – Tíz centire a reptértől – felelte Pi –, gyerünk, egérkék!
  Gyors búcsúzkodás után a partvidék egerei elrobogtak Félixszel, ők pedig hozzáláttak lementeni az adatokat. Nem volt bonyolult, a Cumulus dokumentációs rendszerét a Dzsinn segítségével ellátták Facebook-olvasóval, csak azt kellett megmondani neki, hogy mit mentsen le. A lányok profilját adták meg, kétembernyi távolságig, vagyis az ismerőseiket és azok ismerőseit is mind letöltik. Hátha némelyik shindygyanúsat az ismerősein keresztül lehet majd azonosítani.
  Rungis-ben a D’Aubisson egerek a szülőket kitessékelve vonták kérdőre a két kislányt. Bármi közük van a két profilhoz, most még nyugodtan elmondhatják, köztük marad, a Jerry százféle ürüggyel le tudja állítani a nyomozást.
  De nem volt hozzá közük. Továbbra is ezt állították, és a két egérlány vesékbe látó tekintete fölmérte, hogy igazat mondanak.
  A Jerry nyomozása megindult egy facebookos bűnszervezet ellen.

Idősebb, nagymama külsejű asszony nyitott ajtót a második csengetésre.
  – Tessék.
  – Jó napot, asszonyom. Françoise Chaton vagyok a Jerry Alapítványtól, és Pierre Mullert keresem.
  – A fiamat? Nincs itthon, üzleti ügyben?
  – Eszerint van egy unokája is, akit ugyanígy hívnak?
  – Igen, van… – a hölgy összehúzta a szemöldökét. – Lent focizik a barátaival.
  – Merre találom?
  – De miről van szó?
  – Ezt talán nem az ajtóban kellene megbeszélnünk, madame.
  – Vagy úgy. Tessék, fáradjon be.
  Kissy besétált a kis hallba, helyet foglalt a hölggyel szemközt egy asztalkánál és elővette a telefonját. Már korábban kikeresett egy alkalmas fotót. Tízéves fiú volt rajta, a születésnapi tortájával, éppen készült elfújni a gyertyákat.
  – Ez az unokája, madame?
  A hölgy meglepve nézte a képet.
  – Persze. Két éve készült, a születésnapján. Mi a baj vele?
  – A képet valaki feltette a Facebookra. Talán a fia?
  – Nem, nálunk a menyem használja. De ismét kérdem, mi a baj ezzel?
  – Magával a képpel semmi, asszonyom. De felteszem, a menye a saját nevét használja a Facebookon, és nem ír olyanokat, hogy – Kissy bökött egyet a telefonon – „klassz volt a fagyi, srácok, de legközelebb hívjuk meg a csajokat is”.
  – Ezt nyilván az unokám írta.
  – Éppen ez az, amit szeretnék megkérdezni tőle, madame.
  – De hát mi ezzel a baj? Már harmadszor kérdem, kisasszony.
  – Ha csakugyan az unokája írta, akkor semmi. Nekünk azonban az a gyanúnk, hogy másvalaki volt.
  – Kicsoda?
  – Azt nem tudjuk.
  – Úgy érti, egy idegen egyén?
  – Pontosan. Ezeket a képeket az ön unokája nevében tették közzé, és az ő nevében írogatnak hozzájuk megjegyzéseket. Sem a képekben, sem a szövegben nincsen semmi helyteleníthető, kivéve azt az apró tényt, hogy visszaélnek a gyerek nevével. Gyanúnk szerint. Azért jöttem, hogy ezt a gyanúnkat alátámasszam vagy elvessem.
  – Hogyan?
  – Megkérdezem a gyereket, hogy használja-e ő maga a Facebookot, közzétette-e ezeket a képeket és írt-e ilyen szövegeket.
  – De várjon már. A Facebook használatára korhatár van, amit ő még nem töltött be.
  – Nála jóval kisebb gyerekek tömegei használják a Facebookot, szülői engedéllyel vagy anélkül.
  – Ez törvényes?
  – Azt nem tudom, asszonyom, ehhez nem értek. Minket nem érdekel, hogy ha Pierre facebookozik, engedéllyel teszi-e vagy sem, csak az, hogy idegent kell-e keresnünk a neve alatt megjelenő facebookos tartalom mögött.
  Madame Muller egy pillanatig gondolkodott, aztán elővett egy olvasószemüveget, föltette és a kezét nyújtotta. Kissy beletette a telefont. Madame Muller olvasni kezdte a szöveget.
  – Szerdán? – szólalt meg kis idő múlva.
  – Parancsol?
  – Jól látom, hogy szerdán jelent meg a közlemény a fagyizásról?
  Kissy fölkelt, a hölgy mögé surrant és átkukucskált a válla fölött.
  – Igen, madame, jól látja.
  A nagymama bólintott.
  – Pierre-nek torokgyulladása volt, csütörtökig utcára sem engedtük. Ma már mehetett iskolába, leengedtem játszani is, de fagyiról még ezen a héten se lehet szó. Orvosi igazolás is van róla, ha látni kívánja.
  – Szó sincs róla, madame – emelte föl a kezét Kissy, kilépve a hölgy háta mögül, de a helyére nem ült vissza. – Eszemben sincs kétségbe vonni a szavait. Így a gyerekkel már nem is kell beszélnem, a helyzet teljesen egyértelmű.
  – Bizonyára – adta vissza a telefont a nagymama –, de én még mindig nem értem. Mit akar az az illető az unokámtól?
  – Tőle semmit, madame. Csak használja a nevét és a fényképeit, hogy nagyobb hitelességgel adhassa ki magát tizenkét éves fiúnak. Szerintünk az a célja ezzel, hogy más gyerekek bizalmába férkőzzön.
  – Mi végre?
  Kissynek az a nyugtalanító érzése támadt, hogy a kimért modorú idős hölgy még soha nem hallott a pedofilokról, és neki kell megmagyaráznia, hogy kik azok. De nem, a hölgy ismerte a szót.
  – Ez teljesen abszurd – mondta kisvártatva.
  – Az, madame. Egy beteg elme szüleménye, amit ép ésszel nehéz megérteni. Mi is csak annyira akarjuk érteni, amennyire ahhoz kell, hogy lefülelhessük.
  – Tehát maguk őutána nyomoznak.
  – Igen. Alapítványunk netes pedofilok üldözésével foglalkozik.
  – Mióta?
  – Négy éve.
  – És fogtak már ilyen… netes pedofilt?
  – Tucatszámra, asszonyom.
  – S aztán mit tesznek velük?
  – Átadjuk őket a rendőrségnek – felelte Kissy, és arra gondolt, hogy igazat mond. Grevint például sértetlenül adták át a rendőrségnek. Jennifer csak azután rúgta orrba.
  – És mitőlünk mit vár most?
  – Semmit, madame. De nagyon szeretném, ha okvetlenül megtennék.
  – Mit? – ráncolta homlokát a nagymama.
  – Hogy nem tesznek semmit. A menye nem figyelmezteti a facebookos vagy bármilyen ismerősöket. Nem veszik le a fotókat a Facebookról. Az égvilágon semmit sem csinálnak.
  – Nehogy elriasszuk, igaz?
  Kissy bólintott.
  – Akkor az lesz a legegyszerűbb, ha nem is szólok a fiaméknak.
  Kissy két perc múlva ismét motoron ült és úton volt a következő címre.

Negyvenkilenc. A Jerry két délutánt és estét töltött a Longchamps lányok kapcsolati hálójának felgöngyölítésével, és negyvenkilenc hamis accountot találtak. Húsz lány, tizenhat fiú és tizenhárom család, két vagy több testvér. Tíznek sikerült meghatározni a lakóhelyét, mert Tom vagy Félix ismerte őket, a többieket egyelőre nem keresték meg. Ahhoz, amire most kell, nincs is rá szükség, enélkül is tudják, hogy a profilok hamisak. Hamar meg tudták határozni az ismertetőjeleket.
  Egy. Gyerekek, akikhez a Longchamps lányoktól egy vagy több közös ismerős láncán át el lehet jutni, és ezek az ismerősök szintén gyerekek. Az életkoruk nincs megadva, a képek alapján főleg tizenhárom éven aluliak.
  Kettő. A fölrakott képek, legalábbis azok bárki számára látható hányada nagyrészt a gyerekeket ábrázolja, egyedül vagy társaságban. Csak egy kisebb hányaduk olyan, amiket a gyerekek csináltak vagy szereztek. Pedig a valódi lányok szívesebben raknak föl képet egy-egy cipőről vagy ruháról, mint önmagukról fagyievés közben. Azokat a szüleik szokták föltenni. Vagyis a shindyk a szülőktől merítették a képanyagot, s csak mellékesen tettek hozzá némi általános jópofaságot, ami terjed a neten.
  Három. A gyerekek ismerősei között nincsenek családtagok. Tom és Félix megadta az ismerős gyerekek családtagjainak nevét, a többieknél a nevekből lehetett sejteni. A Longchamps lányok és több más ismerős gyerek hamis profiljánál a facebookozó rokonok és barátok nemcsak nem voltak megjelölve ismerősként, de egyenesen letiltották őket, vagyis Félix, ha a saját nevével lépett be, nem láthatta a gyerekei hamis profilját. Úgy fedezte fel őket, hogy egy barátjánál volt, valamiért beírta a keresőbe a saját vezetéknevét, és nagy meglepetésére megjelentek a lányai is. Ez a barátja csak az életben barát, a Facebookon nem volt megjelölve, így a hamis profil kezelője nem tudhatott róla.
  Négy. A gyerekek ismerősei között feltűnően sok volt a gyanús figura. Volt egy, aki a szőrös mellkasát használta profilképnek. Többen csak nickkel szerepeltek, bár a Facebookon ez tilos. És persze mindegyik gyerek ismerősei ugyanazok a gyanús figurák voltak.
  Öt. A képek megjelenésének időpontja nem volt életszerű. Nagyon sokat éjjel raktak fel, és rövid időn belül, pedig előfordult, hogy más-más évszakban készültek.
  Hat. A képek alatt sok volt a hozzászólás és a tetszikelés. A hozzászólások többsége a gyanúsaktól eredt és leggyakrabban a gyerekek külsejét dicsérte. A legnépszerűbbek a fürdőruhás képek voltak. A tapasztalt kisegerek biztosak voltak benne, hogy ha akadnának meztelen képek, azok még népszerűbbek lennének. A télen, szabadban, vastag öltözékben készült képek sokkal kisebb figyelmet kaptak.
  Az archiválást kiterjesztik a gyanúsak és a hamis gyerekek összes ismerősére és azok ismerőseire, bár a Facebook kimondottan tiltja az ilyen adathalászatot, de túl bonyolult és hosszadalmas lett volna engedélyért folyamodni. A Jerry-hálózat három városból töltötte az adatokat, és a rendszer időnként megváltoztatta az IP-címeit, így a Facebook szerverei remélhetőleg nem figyelnek föl.
  Egyvalami hiányzott a képből. A valódi gyerekek. A Jerry meggyőződése szerint a hamis gyerekek adatai és fotói azért kellenek, hogy rajtuk keresztül igazi gyerekek bizalmába férkőzzenek. Ahogy Sheila tette annak idején, csak most már fejlettebb a technika. Persze a shindyk nyilván szívesen nézegetik a nyolcvankét gyerekről összegyűjtött fotókat is, de a Jerry négyéves tapasztalatai szerint más is lesz itt még.
  Csapdát kellene állítani. A Jerry kétfélét is kidolgozott.
  – Mi is létrehozhatunk egy hamis gyereket – mondta Nimby –, aki megismerkedik eggyel vagy többel a shindyk hamis gyerekei közül, elcsábíthatónak bizonyul, és a randi…
  – A véres részt kihagyhatod – mondta Blanche.
  – Vagy pedig – vette át a szót Vanessa – elcsalhatjuk őket a Fokhagymára. Egy újabb gyanús figurát hozunk létre, aki beírja a Pepe & Dodo linkjét, és meglátjuk, ráharapnak-e.
  – Az elsővel van némi gondom – szólalt meg Georges. – Kell hozzá egypár fotó valamilyen gyerekről.
  – Kevés ruhában – mondta Nimby, és megnyalta a szája szélét. – Olyan tizenkét év körülire gondoltunk, egy sportos kis barnára vagy vörösre.
  A zsebek büszkén felszegett fejjel néztek a kamerába. Kissy azon tűnődött, vajon mennyi ruhát lennének hajlandóak ezek ketten levenni, ha ezen múlik, hogy shindyt fogjanak. Kétségkívül mindent. A senlis-i csapdához még csak lepedő alatt fényképezkedtek meztelenül, de a vállalkozókedvükhöz képest a szégyenlősségük semmi. És a vadságukhoz képest.
  – Nekem is jobban tetszik a fokhagymás változat – mondta Vanessa. – Elvégre azért készítettük, hogy shindyt fogjunk vele. Egérke, honnan tudnánk bekommentelni a linket, és hová?
  – Valamelyik tesztprofilt átalakíthatjuk gyanús figurává – mondta Nimby –, és az egyik fürdőruhás képhez beteheti a linket.
  – Rajta hát. Hopp, csengetnek.
  Mialatt Beaulieu-ben Vanessa kaput nyitott valakinek, Franconville-ben pedig Nimby a gyanús figurán dolgozott, Vaucressonban Kissy lenyúlt az asztal alá, Suzy fülét morzsolgatta, és átnézte az adatbázist még egyszer.
  A negyvenkilenc hamis gyerek ismeretségében hét shindygyanús figurát és húsz egyéb profilt találtak. S ezzel vége szakadt. A hetvenhat felhasználó zárt kört alkotott, ahonnan nem vezetett út a Facebook többi részére. Senkinek nem volt egyetlen olyan ismerőse sem, aki ne szerepelt volna ebben a kis klubban. Kissy fogadott volna egy óriási karika rokforban, hogy ez a zártkörűség a legékesebb bizonyítéka, hogy shindyklubot találtak. Azért is le kellett menteniük minden adatot, mert bármikor erre tévedhet egypár becsületes mugli, akik bejelentik a Facebooknak, és az idilli kis társaság eltűnik a netről. Akkor pedig sose találják meg a mögötte levő embereket.
  Elengedte Suzy fülét és beírt egy parancsot. Utasította a Cumulust, hogy ne csak a hét gyanús figurát vegye föl a shindyadatbázisba, hanem a negyvenkilenc hamis gyereket és a húsz egyebet is. Mind a hetvenhatot. Biztos volt benne, hogy azok húszan éppolyan shindyk, csak nem néznek ki gyanúsan. És a hamis gyerekek létrehozói szerepelhetnek ugyan a többi huszonhét között, de az is lehet, hogy a gyerekekén kívül nem használnak több nevet. Valószínű, hogy a negyvenkilenc gyerekprofil csak néhány ember műve, könnyen meglehet, hogy csak egyé. De ezt csak úgy deríthetik ki, ha nyomoznak őutánuk is.
  – Írni kellene egypár malacságot is – szólalt meg Françoise.
  – Szó se lehet róla – vágta rá Kissy.
  – De figyelj már, egérke. Az nem lesz jó, hogy minden előzmény nélkül megjelensz és beírod a Pepe és Dodo címét. Kell néhány megjegyzés a kicsik formáiról meg ilyesmi. Előbb ismerjenek meg egy kicsit.
  – A zsebegérnek igaza van – mondta Nimby; Kissy látta az arcán a vigyort. Pénteken az edzőteremben még megfizet ezért. – Pár napig ismerkedni kell velük, mielőtt egy ilyen linket bedobnánk. Alighanem bejelölnek ismerősnek, és talán több adatunk lesz.
  – Egyetértek – mondta Chantal. – És jelöljünk ki egy egeret, aki a műshindynk nevében kommunikál, hogy egységes legyen a szóhasználata.
  – Jó, csak ne Nimby legyen – vágta rá Kissy, és élvezte a meghökkent kifejezést a fiú arcán.
  Suzy fölpattant és kirohant a gépteremből. Alighanem Martin ért haza.
  – Célszerűbb, ha fiút választunk – felelte Nimby. – Én pasinak csináltam meg a műshindyt. Nézzétek, ez lesz az arcképe.
  Egy rajzot mutatott nekik, amin a Mikulás és Rudolf, a rénszarvas egymás vállát átfogva, részegen énekel, sörösüveggel a kezükben. A neten milliószámra vannak effélék.
  – Nem rossz – mondta Jennifer. – A neve mi lesz?
  – Cukorkaárus, vagyis cukrosbácsi.
  – Remek, cin-cin!
  Kissy neszt hallott az ajtóból. Odapillantott… és az ajtóban egy hatalmas macs…
  Rémülten hátracsapta füleit. Fölállt, hátrálni kezdett, de a ragadozó közelebb jött. Kissy a gépterem végébe surrant, a macska utána, egy percig körbe-körbe kergette őt a teremben, aztán elkapta és lenyomta a díványra.
  – Most megvagy – közölte, és hámozni kezdte.
  Kissy egyelőre nem állt ellen. A macskának még rengeteg munkája lesz, amíg lehúzza kisegérbundáját, fölszeleteli őt, megfelelőképpen előkészíti, megsüti és tálalja. Köret, mártás, saláta… ezalatt bármikor megverheti. Majd. Esetleg. De inkább mégse. Hadd falatozzon csak a cica kedvére.
  Aztán valaki hangosan megköszörülte a torkát, és a macska keze megállt egy éppen kigombolt gombnál. Egymásra meredtek egy pillanatig, aztán Martin a homlokára csapta az álarcot és hátrafordult.
  Blanche, Vanessa, Jennifer, Chantal, Françoise, Georges és Nimby pontosan egyforma tartásban, csípőre tett kézzel nézett rájuk a monitorokról, és még a fejüket is egy ütemre csóválták.

Nimby néhány lájkolással és pár barátságos, nem különösebben érdekes hozzászólással kezdte a facebookos shindyklubban, amit felfedezőjéről, Félixről neveztek el Feliciának. Aztán vártak. Hadd szokják a shindyk, hogy új fiú van a fedélzeten.
  Elke első beszámolója hazatérése után nagyon optimista volt. Túl optimista, indokolatlanul. Az ő értelmezése szerint a szülei támogatják a költözést, de egyelőre csak elméletben, a gyakorlati megvalósítással még várni akarnak. Anne és Johann ezzel szemben külön-külön azt mondta az egereknek, hogy Elkének sajnálattal, de félreérthetetlenül nemet mondtak, többször is. Mindennap többször. Gutta cavat lapidem, mondta erre Vanessa, amire Johann egy pillanatra morcos képet vágott, aztán megvakarta a fejét és jámborul azt mondta, hát az bizony lehetséges.
  Kissy később kapta el Vanessát és faggatta ki, hogy mit mondott. Ez egy latin közmondás, felelte a mikró, azt jelenti, a vízcsepp kivájja a követ, mármint ha sokáig csöpög a víz ugyanoda, előbb-utóbb lyukat váj a kőbe. Vagyis ha Elke sokáig csöpögteti ezt a költözést, előbb-utóbb kilyukasztja a szülei ellenállását. Kissy bólintott, és már nem is csodálkozott, hogy ezek szerint a panziónak latin vendégei is vannak, nyilván gladiátorok meg centuriók.

A levél pénteken földrajzóra után érkezett. Kissy kétszer is elolvasta, nem nagyon tudva, hogy mihez kezdjen vele.
  „Egérkék! A franciatanárunkról olyan pletyka kering, hogy pedofil és gyerekpornót tart az otthoni gépén. Ő keresett meg, most jutott a fülébe, és halálra van rémülve. Ha eljut a dirihez és az vizsgálatot rendel el, még az újságokba is bekerül, és lőttek a karrierjének, hiába nem talál semmit a rendőrség. De a pletyka is elég, hogy tönkretegyék. Én hiszek neki. Mit tegyünk? IF”
  Míg olvasott, a háta mögött hangok érkeztek a bal fülébe, de a jobb fülén át ki is eresztette őket rögtön.
  – Ez mi a csoda?
  – Morze. Így leveleznek.
  – El tudod olvasni?
  – Dehogy, saját morzéjuk van, senki más nem ismeri.
  Kissy végül határozott mozdulattal megérintette a képernyőt és előhívta a billentyűzetet. A mikrók legújabb alkotása kerek, színes gombokat használt. A jobb szélén volt a zöld gomb, ezt Kissy villámgyorsan nyomkodni kezdte, és pontok-vonások jelentek meg a szövegszerkesztőben. A mellette levő pirossal betűnként, hosszabban nyomva szavanként lehetett törölni. A bal szélen levő fehér gomb volt a szóköz, mellette a sárga új bekezdést csinált, a középen levő kék pedig elküldte a levelet.
  „Ki kellene vizsgálni az ügyet. A Jerry súlyt helyez a megelőzésre. IK” – írta, és elküldte. Pillanatok alatt megjelent az előző kettő alatt az új üzenet:
  „De ha az ürge nem shindy, akkor mit előzünk meg? IY”
  „Hogy kirúgják az állásából a puszta gyanú miatt. Akkor majd pert indít, megnyeri, de évekig nem dolgozhat és tönkremegy belé. Oda kell menni és átvizsgálni a gépét. IN”
  „Én odamehetek, de ki hisz nekem? IY”
  „Neked senki, de az alapítvány hivatalos papírt adhat a vizsgálat eredményéről, felnőttek aláírásával. IN”
  „A hétvégén odamehetünk mind. Vagy akár ma este. IK” – írta Kissy.
  – Morze szövegszerkesztő, marha jó – haladtak át érdektelen hangok a nagy füleit összekötő alagúton.
  – Tele vannak ilyen titkos bigyókkal. Beszélni is tudnak úgy, hogy egy árva szót sem értesz, pedig franciául van.
  „Nem jó, a gyanúsítás már eljutott hozzá, hazamehet és törölheti a cuccot. Azonnal indulok, addig a tanár legyen folyamatos megfigyelés alatt. Senki ne mondhassa, hogy hazaszaladt eltüntetni a bizonyítékokat. IY”
  „Vettem. IF”
  „Kell segítség? IK”
  „Ha esetleg tényleg van cucc a gépen, klasszabb lesz IF-fel kettesben megnézni. IY”
  „Ha kettesben leszünk, akkor kitapétázom a szobát a bundáddal, egérke! IF”
  Kissy nevetve írta:
  „Inkább vigyetek még egy tanárt a suliból. IK”
  „Tanúnak? IY”
  „Persze. Arra is, hogy a gyanúsított nem próbált molesztálni titeket. IK”
  – A fehér jeleket ő írja, a sárgákat a másik – állapították meg a feje fölött.
  – Vagy a többiek. Egész csapat van belőlük.
  „Arra tárgyi bizonyíték is lesz, elég megnézni, hogy megvannak a fogai. IY”
  „Azért vigyetek csak egy tanút is” – írta Kissy nevetve, és ahogy lekopogta az aláírása . -... jeleit, eszébe jutott, hogy a program voltaképpen magától is tudhatná, hogy melyik egér melyik.
  – Lehet, hogy vicceket mesélnek egymásnak.
  – Aha, lehet.
  – Hányan vannak?
  – Fogalmam sincs, egy-két tucat biztos.
  – Akkor jobb, ha megelőzöm őket a hipermarketben, ha sajtot akarok venni, ugye?
  – Hát nem árt biztosra menni.
  A következő órát a tanár úgy tartotta meg, hogy az asztalán ott állt Françoise telefonja és őt videózta folyamatosan. Maga a zseb ezalatt egy másik osztályban történelmet tanult. Szünetben átment a tanárhoz, aki a kamera előtt ülve várt rájuk, az időközben taxin befutott Nimbyvel együtt. Hármasban felkeresték az igazgatóhelyettest, a két egér fölmutatta alapítványi igazolványát, beszámoltak a pletykáról – a hölgy nem tudott még róla –, és felkérték, hogy működjön közre. Némi rábeszélés kellett ugyan, hogy a következő órát kihagyja, de végül adott egy lyukasórát az osztályának és velük tartott. A franciatanár kocsiján mentek el hozzá négyesben, és átvizsgálták a számítógépét. Alaposan. Három óra hosszat tartott, az igazgatóhelyettes megpukkadt mérgében, de az egerek többször is lecsillapították, sűrűn emlegetve olyan szavakat, mint vizsgálat, nyomozás, bizonyíték, tanúskodás, rendőrség, bíróság.
  Délután kettőkor készültek el. Nimby szerkesztett egy kis dokumentumot és feltette a Jerry-hálózatra. Blanche, Angélique, Georges és Pi a telefonok érintőképernyői segítségével aláírta, Nimbyék közben visszamentek az iskolába és ott kinyomtatták négy példányban. Egyet-egyet kapott a franciatanár, az igazgatóhelyettes és a döbbent igazgató, egyet pedig kiszögeztek az iskola folyosóján a faliújságra.
  A Jerry Alapítvány nevében fogalmazott nyilatkozat büntetőjogi felelősségük tudatában kijelentette, hogy a tanár engedélyével lakásán tartott vizsgálat során egyetlen számítógépet találtak, amelyet e célra kialakított, hatékony eszközeikkel alaposan átvizsgáltak, és semmiféle pornográf tartalomra nem bukkantak, se gyerekekről, se felnőttekről, és egyértelműen kiderült, hogy a gépről nem látogattak meg pornóoldalakat, nem töltöttek le ilyen anyagokat, a gép tökéletesen pornómentes. Mégpedig másfél évre visszamenőleg, a gépet akkor vették, Nimbyék látták a számláját.
  A nyilatkozat záradéka közölte, hogy amennyiben a tanár úr rágalmazási pert indít, az alapítvány tanúsítja és tárgyi bizonyítékokkal is alátámasztja igazát.
  Mindezek után ők összegyűltek szokásos hétvégi együttlétükre, és nem nyomoztak tovább ebben az ügyben. De valaki más vagy mások igen, és kiderítették, ki indította el a pletykát. Az igazgatóhelyettes húga, aki szintén tanár volt ugyanott, és megtetszett neki a franciatanár, de hiába próbálkozott nála – a pasi nős volt és hű a feleségéhez. Az igazgatóhelyettes azért nem tudott semmiről, mert a hugi jobbnak látta kihagyni őt a buliból.
  Françoise mindezt csak jóval később tudta meg. Apránként állt össze szállingózó hírekből, hogy hétfőn reggel a húg négy tojást talált egy zacskóban a lakása kilincsére akasztva kívülről. Napközben elmesélte pár kollégájának, nem értve, mit keresnek azok ott. Kedden három tojást talált ugyanott. Szerdán két tojást. Csütörtökön már csak egyet.
  Péntek reggel a piros lámpánál várakozott, amikor megállt mellette egy teherautó. Csak a mozgást látta a platón, és hirtelen tojások kezdtek záporozni a kocsijára, olyan mennyiségben, hogy elborították a szélvédőt és nem tudott elindulni. A teherautónak nyoma veszett. A nő üvöltve rohant be az iskolába és óriási patáliát csapott, de csak úgy általánosságban, hiszen nem akarta bevallani, hogy a pedofil pletykát ő kavarta.
  Françoise következő hétfőn nem találkozott a nővel, de ez föl se tűnt neki, amúgy is ritkán találkoztak, a nő a végzősöket tanította. De a nap folyamán elterjedt a hír, hogy kilépett, miután aznap reggel a kilincsére akasztva négy paradicsomot talált.

A tanár igazolása utáni hétvégén megszervezték a nyarukat. Beaulieu-ben kezdik, a két kutyát és Macskát is viszik, a gyerekek majd ott születnek meg, legalább lesz társaságuk a saját népükből. Azok majd megtanítják nekik, hogy kisegeret nem szabad bántani. Niala azt mondta, ezek is macskák lesznek. Bár nyomokban párducot és tigrist is tartalmazhatnak.
  Tehát először is szép barna egérré süttetik magukat Beaulieu-ben, és esetleg megfogják végre azt a zsebtolvajt, aki Velencében nem jött össze. Tomék a szörnyeteggel jönnek, most majd nem olyan ráérősen, nagyon jól érzik magukat Beaulieu-ben, nem akarnak túl sok időt elvenni az ottani nyaralásból. Ráadásul Andreas is velük utazik, és ő meg az egerével akar együtt lenni megint. Jennifer nem, ő a csapatot választotta, no meg Jeant. Dúl a szerelem, év közben nem lehetnek eleget együtt, úgyhogy a nyáron akarják bepótolni. Azaz a nyár első, beaulieu-i szakaszában.
  Aztán indulás Amerikába! Anyáék most nem jönnek a délvidékre, túl sok a dolguk, a csapat fog fölutazni, a reptéren találkoznak és irány a Vadnyugat, ahol ezer kilométeren át lehet üldözni a shindyt a sivatagban. A papírokat Georges intézi, ő nem jön ugyan, csak anyáék meg a tizenegy kisegér. A zsebek is megkapták a szülői engedélyt, írásban, kell az ügyintézéshez. A két kutya és az egy plusz három macska megvárja őket Beaulieu-ben, Suzyék imádnak ott, Macska meg a srácaival lesz elfoglalva, nem utazhat. Egyébként neki úgyis mindegy, hol van, mindenhol ugyanolyan sértődött. Valószínűleg túl jól emlékszik kiscica korára, amikor még nem volt egéruralom.
  Nyaralás után az első összejövetelt északon tartják, a délvidéki egerek akkor hozzák majd haza a négylábúakat. Tomék nem vállalják, a lakóautó nem elég nagy ahhoz, hogy kergetőzős jeleneteket lehessen rendezni benne, meg félnek, hogy valamelyik elcsavarog útközben. Jöjjenek csak repülővel.
  Aztán vasárnap délután ötkor, nem sokkal azelőtt, hogy készülődni kezdtek volna, Nimby csendesen megszólalt:
  – Houston, van egy kis problémánk.

Az egérzsivaj elnémult. Mindenki Nimbyre nézett, aki a nappali sarkában ült a pamlagon és összedugták a fejüket az egerével egy netbook fölött.
  – Jelentsen, Apollo–13 – mondta Pi.
  Vanessa fölnézett.
  – Tudtátok, hogy a Fokhagyma logolja az üzenetszerkesztőben lenyomott billentyűket, már a szöveg elküldése előtt?
  – Nem – csóválták a fejüket.
  – Az volt a véleményünk, hogy jól jöhet, ha egy hozzászólásnál nem csak azt látjuk, hogy mi lett a szöveg végső formája, hanem azt is, hogy mit törölt ki, fogalmazott át szerkesztés közben. A loggert úgy eldugtuk a gyári programcsomag mélyére, hogy sose fognak rátalálni.
  – És?
  – „Ezt nem értem, hogy kerül ide a csop” – olvasta Vanessa a képernyőről.
  Az egerek bólintottak, hogy folytassa.
  – Ennyi. Nincs tovább. Ennyit írtak be a a szerkesztőbe, aztán becsukták a böngiablakot.
  – Mikor? – kérdezte Niala.
  – Pár perce. A Cruxról áthozott levelezés egyik részénél.
  – Csak Masszív van szabadlábon – susogta Kissy.
  – Csakhogy ő Lyonban él – felelte Nimby –, ezt pedig Rennes-ben írták.
  – De ki ismerheti még ezt a levelezést? – ráncolta a homlokát Pi.
  – Néhányan a rendőrségnél, de ők nem írnak ide semmit.
  Vanessa előkapta a telefonját és hívta a hadnagyot.
  A rennes-i járőrök negyedórával később csengettek a kérdéses lakásban és igazoltatták a férfit, akit ott találtak. A parancsuk az volt, hogy ha az illető Marc Vainqueur, akkor vegyék őrizetbe és küldjék el Artois felügyelőnek Párizsba, a számítógépével együtt.
  A hadnagy csak másnap tudott beszámolni mindezekről.
  – Egy barátjától kapta kölcsön a lakást. Innen levelezett a Cruxszal, távirányítással. De amióta az otthoni gépét átkutattuk, tartott tőle, hogy megfigyeljük, úgyhogy Rennes-be utazott egy jót shindyskedni. A Cruxon nem talált semmi újat, hát keresgélni kezdett, és ráakadt a ti fórumotokra. Elkezdett beírni valamit, aztán beijedt és abbahagyta… a többit már tudjátok.
  Igen, a többit már tudták.

Óriási ötlet volt a Fokhagyma, gondolta Kissy, és berakott még pár apróságot a táskába. És az is óriási ötlet volt, hogy el se kelljen küldeni az üzenetet, csak elkezdeni írni valamit, és a Cumulus máris tudjon róla.
  Maga elé tartotta a tavalyi fürdőruháját és elégedetten állapította meg, hogy idén is belefér. Pár nap múlva ebben a fürdőruhában sétál majd a tengerparton, a férfiak dülledt szemmel bámulják, ő pedig válogatni fog, hogy melyiket verje orrba.
  Csodálatos dolog, hogy a Crux utolsó tagját éppen most sikerült elkapni. Az iskolaévnek és a shindyklubnak majdnem egyszerre lett

Amerikában esetleg bankrablót is foghatnak majd.