Vásárolni merészel?

Belépek az üzletbe, némi kenyeret, tejet rakok kis kosaramba, megyek a pénztárhoz. De ott nem a pénztárost találom, hanem négy markos legényt csőre töltött gumibottal.
  – Vásárolni jött? – pattognak rám.
  – Igen, kérem.
  – Ki maga? Mutassa az igazolványait. Jogosítványt! Útlevelet! Repülőtiszti főiskolai oktatói engedélyt! Rendben. Vásárolhat!
  A csőre töltöttek félreállnak, a pénztáros elé óvakodom.
  – Vásárolni jött? – pattog rám.
  – Igen, kérem.
  – Látom, hogy szabályszerűen igazolta magát. Ez rendben. Adja meg a biztonsági kódot!
  – Mi a biztonsági kód?
  – Hatszáznegyvenhétmilliárd-négyszázkilencvenötmillió-nyolcszáztizenháromezer-négyszázhetvenkettő. El ne tévessze!!!
  – Hatszáznegyvenhétmilliárd-négyszázkilencvenötmillió-nyolcszáztizenháromezer-négyszázhetvenkettő – rebegem.
  – Na azért. Nyolcszáznegyvenhárom forint. Nehogy visszajöjjön! Kifelé!

No, ilyen érzésem van, amikor kifizetem Krisztina telefon-, villany-, miegyébszámláját. Először is be kell jelentkezni. Ez nem ám olyan egyszerű, mert némelyik szolgáltató (nem szeretném néven nevezni, személyiségi jogi okokból elhallgatnám, hogy Vodafone) időnként kitalálja, hogy a jelszó nem jó. Mermér? Csak. Mert már megőrjítette a böngi jelszókezelőjét a rengeteg jelszóváltoztatással. „Elfelejtettem a jelszavamat”, közlöm vele, és akkor küld egyet, persze SMS-ben a telefonra, ami ugye elvileg a tulajdonosnak a zsebében van, de azért ő még egy biztonsági kódot is követel, és akkor elküldi. A mostani szuperül sikerült, mert volt benne egy függőleges vonal. Az SMS-kezelőprogram persze Arial betűtípust használ, így a réti murmuc meg nem mondja, hogy az most kis Lajos vagy nagy István. Megpróbáltam az elsőt, nem ötte mög, akkor a másodikat, az már jó volt neki. De már retteg persze az ember, hogy mikor dörömbölnek a kapun a kétajtós szekrény bajtársak, amiért jogosulatlankodok, mit képzelek, hogy a jelszóban egy betű hibás?!
  Akkor kifizethetem a számlát. De nem ám ilyen egyszerűen, mert ott is van egy biztonsági kód, amit elküldenek SMS-ben, mármint ugye neki, aztán neki át kell küldenie SMS-ben nekem, mert hat számjegyet állati nehéz így átdiktálni, és ha egy nem stimmel, akkor jönnek a kétajtós szekrény bajtársak, letiltás, kitiltás, mert hogy merészelem én, orvul befizetni másnak a telefonszámláját?

Itt leli meg végső nyughelyét az eb. Én azért jöttem, hogy kifizessem a telefonszámlát. Azt értem, hogy a bank védi a pógárt attól, hogy a pénzét lenyúlják és vadul befizessék belőle másnak a telefonszámláját, nyilván én sem akarnám, hogy a pénzecskémből mondjuk Orb… nem akarnám, de muszáj, no mindegy, viszont azt a részét, hogy a szolgáltató rettegve védelmezi az adatokat, minden belépésnél rám dörren, hogy ők védelmezik ám az adatokat kérem, mit tetszenek képzelni, hogy mink nem fogjuk az ön adatait megvédelmezni kérem – jó, és milyen adatokat mitől? Nehogy a szomszédom orvul befizesse a telefonszámlámat? Ja, hogy kiír egy halom bizalmas adatot, mint kulipintyócím, nyakbőség, nukleárishasadóanyag-kezelői engedély száma, lakatlansziget-elásottkincs-lelőhelykoordináták? Kértem én, hogy írja ki?
  Negyedóra kínlódás volt csak bejelentkezni. Mekkora hacacárét csaptak volna, ha nem hozni akarom a pénzt, hanem vinni?

»»»»»»