Üsd a társad, ahol éred, ezzel is a jogot véded

Éppen letiltottam két jogvédőt – illetve feltehetően azt – egy beszélgetés folyományaként, és rájöttem, hogy semmiféle embertípusból nincsen annyi a facebookos, egyéb netes és IRL tiltólistáinkon, mint jogvédőből.
  Maga a történet elég szimpla. A Charlie Hebdo humorával kezdődött, amelyről valaki elítélőleg nyilatkozott, többé-kevésbé rasszistának minősítve, de ez most már mindegy is. Én pedig védelmembe vettem abból a kevésből, amit megismertem belőle a terrortámadás után, mert meglátásom szerint ez kétfenekű humor, zsidózik meg buzizik, de ha figyelmesen nézzük, látni fogjuk, hogy valójában a náciféléket támadja. (Moldova György legújabb könyvének címétől kinyílik a bicska az ember zsebében. Zsidómentes övezet. Bele kell lapozni, hogy megértsük, miről szól.) Mármost itt kibontakozhatott volna egy érdekes vita arról, hogy milyen is a Charlie Hebdo humora; a résztvevők ki is tettek egypár képet, amiket kizárólag a lap rasszistává minősítésének szemszögéből voltak hajlandók és/vagy képesek értelmezni. Próbáltam szólni, hogy ez nem egészen erről szól, de ezzel el is terelődött a közfigyelem a Charlie Hebdóról, arra, hogy nekem jogom van-e diszkriminációt megítélni. Mivelhogy ciszheteró férfi vagyok.
  Próbáltam szólni, hogy azért ez nem egészen így megy, a diszkriminációs jelenségek megismerhetők és megtanulhatók, akkor is, ha nem tartozunk a diszkriminált csoportba. De már látom, hogy teljesen rossz irányból közelítek. Igenis bele kell tartozni a csoportba. A leszbikusokat érő diszkrimináció súlyát csak egy leszbikus tudja felmérni, a romák ellenit csak egy roma, és így tovább. Ebből következően a Charlie Hebdo humorának kirekesztő vagy kirekesztetteket védelmező mivoltát csak az mérheti fel, aki a lap által szerepeltetett összes kisebbségi csoportba beletartozik. Mivel ezek elég sokan vannak, és sok közülük kölcsönösen kizárja egymást (rabbi, katolikus pap, muszlim), csak az a megoldás, hogy Csoportközi, Diszkriminációt Azonosító, Legalizáló és Értelmező Nyelvfórumot hozunk létre. Ebben az összes elképzelhető kisebbség képviselőinek jelen kell lenniük (bár technikai okokból talán egyszerűbb, ha eleinte csak azok szerepelnek, akiknek csoportjáról említés történik a vizsgált médiumokban; a többieket majd akkor kooptálhatjuk, ha a csoportjuk szóba kerül, de akkor okvetlenül). A dolog úgy működik, hogy amikor meg kell vizsgálni egy adott médiumot, például a Charlie Hebdót, akkor összeül a Csodalény és megnézik. A technikusok másolatokat készítenek a lapokról és az ülésvezető elnök szétosztja azok között, akikre tartozik. Például amikor a címlapon a Fiúisten keféli análisan az Atyaistent, és őneki meg a Szentlelket jelképező háromszög van a seggében, akkor ebből kapnak másolatokat a homoszexuális férfiak képviselői, a különféle keresztény felekezetek delegáltjai, valamint a szintén jelen levő Szentháromság.

De hát nem ez lett, a történet innentől arról szólt, hogy én, Attila milyen jogot védelmezek, illetve milyen kisebbségekhez tartozom. Elmondtam. Itt két mulasztást is elkövettem, nem szóltam a Jerry Alapítványról – jogvédelem, de látszólag nem kapcsolódik szorosan ide – és nem kérdeztem meg, hogy ők vajon milyen jogot védenek és milyen kisebbségekhez tartoznak. Talán mert általában fütyülök rá, hogy ki a kisebbségi és ki nem, illetve ki hogyan kisebbségi – már elég rég rájöttem, hogy ha kicsinyt megvakarjuk, akkor mindenkiről kiderül, hogy kisebbségi, kivétel nélkül, legfeljebb nem pont zsidó vagy meleg. Kisebbségi. Mindenki, az emberiségnek mind a hétmilliárd tagja. Akkor meg nem mindegy?
  A vita egykettőre átment abba, hogy énnekem nincsen jogom megítélni, hogy a nemi kisebbségek tagjait mi diszkriminálhatja, mert nem tartozom közéjük, nem tudhatom, majd pedig abba, hogy én diszkriminálok. Ezt megköszöntem nekik a magam módján – letiltottam őket –, s közben elkezdtem bólogatni.

Igen, ez itt a probléma. Nincs még egy csoport a világon, amelynek tagjaival ennyiszer rúgtuk volna össze a port, mint a jogvédők. Azok is, akik a mi jogainkat akarták védelmezni, meg azok is, akikkel együtt kellett volna védelmeznünk a jogokat. Kezdve a fogyiszervezeteken, a MEOSZ-on, amely sok éven át nem tett mást, mint beszedte a tagdíjakat és időnként lelkes értesítéseket küldött arról, hogy milyen klassz rendezvények voltak (sose derült ki, hogy azok honnan tudtak róluk, akik ott lehettek) meg a helyi egyesületen, amely még a fizetett szolgáltatást is megtagadta tőlünk, nemhogy a jogvédelmet. Aztán ott volt a remek De Jure Alapítvány, amely önzetlenül felkarolta egyik diszkriminációs ügyünket, és rögtön neki is álltak megmagyarázni, hogy az ügyet azért nem egészen úgy kellene ám tálalni a bíróságon, ahogy bekövetkezett. Ezt megköszöntük és kértük, hogy inkább utazzanak szépen haza. Megtették. Aztán ugye volt a nagyszerű EBH, amely úgy megvédte a jogainkat, hogy a három diszkriminált ember közül kettő már nem élt, amikorra őnekik sikerült kitenni az i-t a pont alá és ügyfél-elégedettségi kérdőívet küldeniük. Meg hát volt a párt meg a töméntelen fogyi levlista, ahonnan kitiltottak minket miatta. A jogvédők, ugye. Meg hát végeredményben jogvédőnek tekinthető mindenki, aki segít jogfosztott embereknek, akár ők is jogvédők valahol. És még tudnék csak a blogban megörökített esetekből idecitálni tucatszámra, ami meg a blogban sincs leírva, az még több van, melegek, romák, transzneműek, talán mindenkit megvédtünk már az adóellenőrökön kívül. Általában megköszönték és alkalomadtán viszonozták, ha tudták, ha nem nekünk, hát másnak. (Jó, volt kivétel. Hirtelen eszömbe jutott az a jó szocmunkáshallgató, aki annyira nem tudta az anyagot, hogy a korrepetálás végül abba fordult, hogy Krisz írta meg helyette a szakdolgozatát, itt voltam a szobában, nekem diktálta, közben a leendő szocmunkás itt ült mellettünk és bólogatott. Aztán átvette a diplomáját és vele a fizetésemelést meg ami még járt, nekünk adott egy négyjegyű összeget meg egy doboz bonbont, és Krisznek soha többé feléje sem nézett. Lett volna alkalom, amikor segíthetett volna abból a pozícióból, amit a diploma révén megtarthatott.)
  Ha azt mondanám, hogy herótom van a jogvédőktől, nem mondanék igazat. A jogvédő az Krisz, aki tizenévesen már harcolt a saját és a családja jogaiért, közép- és felsőfokú végzettséget szerzett jogvédelemmel kapcsolatos dolgokból, segített a romániai forradalmárok támogatásának megszervezésében, intenzív jogvédő volt már akkor, amikor nekem még fogalmam se volt, hogy ezt eszik-e vagy isszák. Mindent őtőle tanultam. Nekem az ilyen jogvédőktől van herótom csak, akik leugatnak mindenkit az irdatlan nagy arcukkal, mert ők a magasságos jogvédők és mindig mindent jobban tudnak.
  Ezért hagytam ott ezt a két lendületes egyént, amikor a vita elkezdett átfordulni az én gyalázásomba – ilyet már ettem, köszönöm, nem kérem. De letiltani csak akkor tiltottam le őket, amikor bővítették a gyalázkodókifejezés-gyűjteményemet, mert ezért ez jár, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjpofon. Én Krisztől és Vanessától tanultam problémakezelést, Vanessa pedig mindent Krisztől és éntőlem tanult.
  Eddig voltam már (ábécérendbe teszem, de tudom, hogy nem teljes a lista) buzi, cigány, cinikus, fasiszta, náci, széplelkű és zsidó. Ez a két jogvédő az érzéketlennel és az intoleránssal bővítette a repertoárt.
  Soha nem fogják megérteni, hogy aki tőlem érzéketlenséget és intoleranciát kap, azért kapja, mert ezt váltotta ki, ezt érdemli. Ezt Vanessa fogalmazta meg meglehetős bölcsen. „Inge sóhajtott. Kissy együttérzőn mosolygott rá. Igen, ő is tudta, hogy Vanessa reménytelen eset. Egy vérszomjas kis ragadozó, aki külön élvezi, ha bánthatja a rossz fiúkat. Viszont kétségtelenül megvan hozzá a filozófiája. Nem kell rossz fiúnak lenni, és máris biztonságban van az ember.”

»»»»»»