Termékelhelyezés
A Duna tévé ötlete fel fogja lendíteni a hazai fodrászok forgalmát: az embernek égnek áll a haja az olyan szavaktól, mint „termékelhelyezés” meg „reklámelhelyezés”. Elhelyezni annyit jelent, hogy négy ember lefog minket, kettő szétfeszíti a szánkat, a hetedik pedig lenyomja a torkunkon a reklámot.
Jó, hogy emlegetik a Família Kft-t, azt hiszem, az volt a hazai televíziózás mélypontja. Most megnéztem az IMDb-n a főszereplők későbbi pályafutását, senki nincs közülük, aki a sorozat befejezése után öt éven belül kamera elé állt volna, és rögtön jön az emberben a kérdés, hogy akkor is miért. Mert az a ripacséria, amit ott műveltek, nem múlik el nyomtalanul, kételkedem benne, hogy ezekből az emberekből valaha megint színész lett volna – és mindezt azért, hogy eladjanak néhány tonna kávét meg könyvet. Emlékszem egy esetre, amikor a nagypapa kézbe vett egy könyvet, arra már nem emlékszem, ki és miért adta a kezébe, mondta a címét, aztán jelentőségteljesen: „Édesvíz Kiadó. Jó, el fogom olvasni.” Anyád, mondtam az idős művésznek, így nem beszélünk, az ember nem olvassa föl a kiadó nevét, mert senkit sem érdekel, hogy melyik kiadó adta ki a könyvet, amit kézbe veszünk!
Hát ezt a szépséges világot hozza vissza a Duna, legalábbis a cikk szerint, mert a sorozatot persze nem láttam, ezek után nem is kaptam kedvet a megnézéséhez. A recept egyébként kitűnő. Csinálunk egy forgatókönyvet, veszünk hozzá egy köteg színészt (mennyi most a csonkaandrás kilója az Ecserin?), azokat betesszük egypár jó bige mögé, mert színész azért kell ám a sorozatba, de elsősorban a bige látsszon. Az adja el a Terméket. Bige Audin, bige a Symbol étteremben, bige iPhone-nal, bige Audin, bige a Symbol étteremben, bige iPhone-nal.
Én igazán nem vagyok azzal vádolható, hogy Barátok közt-rajongó lennék, a Barátok közt talán a második legprimitívebb magyar tévéműsornak tartom a Família Kft. után (viszont nem is vagyok azzal vádolható, hogy ócsárolom, de nyálcsorgatva nézem – nem nézem nyálcsorgatva, egészen más módon nézem és okom van rá, hogy nézzem), de azt az egyet kénytelen vagyok a javukra írni, hogy legalább a reklámáradatot kihagyják. Elvből, ez meg lett mondva, hogy aki reklámozni akar, az vegyen reklámidőt, de ők Sör márkájú sört isznak és a XXIV. kerületben élnek. Tény, hogy nemlétező tárgyak és helyek szerepeltetése nem túl valószerű, de kizártnak tartom, hogy ember képes lenne olyasmit kitalálni, ami a Barátok közt még valószerűtlenebbé tenné. Azt sajnos nem tudják megoldani, hogy nemlétező márkájú autóval járhassanak, de legalább nem hangzik el az autó márkája, a kamera nem foglalkozik az orrán levő emblémával – autó és kész. (És mindegyiknek GMO–00-val kezdődik a rendszáma.) Kárpótolják magukat a közbeiktatott reklámokkal, a tegnapi adag még itt van kéznél, megmértem. Az első „rész” hét és fél perc, a második tizennégy, a kettő között tizenkét perc reklám. Végeredményben ez tisztességes üzlet, ők felveszik a pénzüket a reklámért, a néző meg szépen áttekeri a reklámot, mindenki jól jár, a reklámozót kivéve.
Tény, hogy vannak, akik csüggenek a Barátok köztön, őket talán az se zavarná, ha nem kávét innának, hanem dzsekobszaromát, és mindenkinek ótépés embléma lenne a zakóján. A Diplomatavadász agyament alaptörténetét olvasva gyanítom, hogy ők ezt is imádni fogják, és rohannak a Symbol étterembe vacsorázni, hátha találkoznak kedvenc ribanchőseikkel, de nem esznek sokat, mert Audira spórolnak.
Nincs ezzel semmi baj. Minden közönséget megillet a jog, hogy a neki megfelelő színvonalú műsorra igényt tartson.
Én csak egyet szeretnék kérni. Szólítsuk most már a Duna tévét is az őt megillető néven, kereskedelmi televíziónak.