Katasztrófa
Mindig is szerettük a katasztrófafilmeket. Akarom mondani, mindig is szerettük a jó katasztrófafilmeket. Akarom mondani, mindig is szerettünk volna jó katasztrófafilmeket.
De sose kapunk.
Időnként eltöprengek, hogy milyen lehet egy jó katasztrófafilm. Most éppen az Impact – A becsapódás napja című opusz ihletett erre, amelyik 2008-ban készült és egyszer már láttam. Ez az a csodamű, amelyikben a Holdba becsapódik egy barna törpe, aminek nagyobb a tömege, mint a Földé, és a Hold ettől egyre elliptikusabb pályán kering a Föld körül, hogy végül belecsapódjon. Ma csak az első részt néztem meg, aminek a végén a szőke csillagásznő a nagy didikkel azt mondja az amerikai elnöknek: „A dinoszauruszokat egy kilenc mérföld átmérőjű aszteroida pusztította el. Egy kilencven mérföld átmérőjű aszteroida elpárologtatná az óceánokat és terméketlenné tenné a bolygót. A Hold átmérője kétezer mérföld. Nem lesz Föld bolygó.”
Teljesen igaza van, tudományos pontossággal. Kiszámítottam, mi történne, ha az eredeti Hold csapódna a Földbe, barna törpe nélkül, egy üstökös sebességével (ami aránylag nagy sebesség, de lehetne nagyobb is), negyvenöt fokos szögből, üledékes kőzetbe… ámbár ekkora területre ez értelmetlen, és a továbbiak szempontjából már teljesen mindegy is, hogy mibe. Szóval elhelyeztem magamat mint jobb sorsra érdemes megfigyelőt a Földnek a becsapódással ellentétes oldalán, vagyis húszezer kilométeres távolságban, és a következőket tapasztaltam.
A robbanás energiája húszbillió gigatonna volt. Ezt nem lehet felfogható összehasonlításba helyezni. Az emberiség összes atomfegyvere csak öt gigatonna, bár az is öttel több a kelleténél. A 2004-es földrengés, ami romba döntötte az Indiai-óceán egész partvidékét, kevesebb mint tízezer gigatonnával pattant ki a földkéreg mélyében, de mire a felszínre ért, már csak huszonhat megatonna maradt belőle. A dinoszauruszokat egy kilencvenhatezer gigatonnás becsapódás pusztította ki.
Viszont vigasztaló, hogy két ekkora becsapódás között az átlagos időtartam több a Föld életkoránál. Ez elég cifrán van mondva, de hát egy program gyártotta, az nem ismeri ezt a speciális helyzetet, és nem tudja azt mondani, hogy egy ekkora bolygó életében nem fordulhat elő két ekkora becsapódás, mert az első után nincs többé bolygó.
A Föld tömegének fele megolvadt. Pályája és forgástengelye gyakorlatilag nem változott, a napok hossza viszont ötvenhárom órára is megnövekedhetett általa.
Az átmeneti kráter átmérője tízezer-egyszáz kilométer volt, miközben az egész Föld átmérője csak tizenkétezer-hétszáz, mélysége pedig háromezer kilométer, a Föld sugarának fele! A program aztán biztatóan közli, hogy a végleges kráter átmérője harmincháromezer-ötszáz kilométer, ami sokkal nagyobb a Földnél, de a mélysége csak hat kilométer. A valóságban természetesen a becsapódás ereje darabokra szakítja bolygónkat, és nincsen kráter, amit mérni lehet.
De én azért ott állok a Föld átellenes oldalán és várok. Félóra alatt elért hozzám a tűzgolyó (körben a Földön, persze), és bizony-bizony még az újságpapír is tüzet fogott.
A földrengés a Richter-skálán 15,5-ös volt, ami nagyobb, mint bármi a történelemben, ámbár persze mi tudjuk, hogy nem volt földrengés. A program azt is megjósolja, hogy a föld alatti csővezetékek teljesen felmondják majd a szolgálatot. Tulajdonképpen igaza van.
Több mint nyolc órába telt, hogy elérjen hozzám a tizenháromezer atmoszféra túlnyomású, százhatezer kilométeres óránkénti sebességű szélroham, amely házakat döntött össze, de a fáknak legfeljebb kilencven százalékát tépte ki. A maradékot csak megfosztotta leveleitől, milyen szerencse.
Nem az a katasztrófa, hogy egy normális méretű meteoritokra tervezett program hülyeségeket beszél, amikor olyan számításokat kívánnak tőle, amihez nincs elég adata, és a képletei sem megfelelőek. A valóságban a tűzgolyó természetesen nem a Föld felszínén körbeszáguldva ér el az átellenes pontra, félóra alatt, hanem az egész Föld úgy robban fel, mint az Alderaan.
Nem is az a katasztrófa, hogy egy normális méretű meteoritokra sem tervezett forgatókönyvíró hülyeségeket beszél, amikor úgy csinál, mintha számításokat végezne, holott kettőt meg kettőt se tud biztonsággal összeadni, és az eredménnyel végképp nem tud kezdeni semmit. A Hold nem ilyen pályán keringene a Föld körül a vázolt szituációban. Ilyen pályán senki nem kering, a Földnek az ellipszis gyújtópontjában kellene lennie, nem a közepében. De a Hold nem keringene semmilyen pályán sem, a Föld keringene a sokkal nagyobb tömegű Hold körül. Amikor a pályája megváltozik, az olyan drasztikus változásokkal jár, hogy a Hold becsapódása akkor már csak a kegyelemdöfés. A Holdnak egyébként a becsapódás után olyan sebességgel kellene pörögnie, mint egy sidespinbe kapott biliárdgolyónak. Az antigravitációs hatások nem apró területeken jelentkeznének elszórva, percekig, hanem amíg a Hold elég közel van a Földhöz, addig a Föld egész Hold felé eső félgömbjén, legfeljebb a félgömb szélein a tárgyak nem fölfelé esnének, hanem oldalra, a Hold felé. Az elektromágneses hatások hasonlóképpen jelentkeznének, ámbár a barna törpe nem zavarná meg a Hold mágneses terét. A Holdnak ugyanis sosem volt mágneses tere. És persze nem lenne olyan, hogy a Hold egy darabig új, de stabil pályán kering, aztán „megcsúszik” és rááll egy közelebbire, mert ez zöldség, a becsapódástól kezdve folyamatosan zuhanna a Föld felé. Ha így lenne. De hát nem így lenne, a vázolt barna törpe eleve nem a Holdba csapódna, hanem a Földbe, mert azzal sokkal jobban vonzzák egymást. Azt pedig mondanom se kell, hogy a barna törpék nem nagy, nehéz, mágneses sziklák, hanem gázból vannak. Barna törpének nevezni ezt a holmit olyan, mint amikor az Orionban a varangyok egy szupernóvát irányítottak a Föld felé, és megjelent a képernyőn egy lángoló gömb, amint repül az égen, mint egy meggyújtott teniszlabda. A szupernóva nem ilyen, az egy robbanás, nem tárgy, hanem jelenség.
Az a katasztrófa, hogy megoldhatatlan szituációból csak elégtelen megoldás születhet. Mert valamilyen megoldás kell, mielőtt felgördül a stáblista, a történet végére ki kell tenni a pontot. Ha a katasztrófa egy tűzvész vagy árvíz, akkor a történet szólhat arról, hogy azt hogyan fékezik meg, és a dolog aránylag működik, de erről később. Ha a katasztrófa a teljes világpusztulás, akkor két alternatíva van: végrehajtani a teljes világpusztulást, de ettől eddig még minden katasztrófafilmes visszariadt (tényleg nem hálás filmtéma, és aztán nincs is mivel folytatni a filmet, jöhet a stáblista, ami elég snassz) – vagy pedig az utolsó öt másodpercben szerencsésen megfékezni a világpusztulást, Bruce Willis hősi halott, juhé… no de akkor a katasztrófafilmben nincsen katasztrófa!
Kis mellékkatasztrófák lehetnek, először ugye lezuhan egypár meteor, amiből kiderül, hogy baj van, és később is jön egy-egy becsapódás, hogy azért a katasztrófahelyzet szinten maradjon és főhőseinknek legyen közben mivel küzdeniük, de ebben a szituációban a főkatasztrófa, a Nagy Katasztrófa, a Minden Katasztrófák Legkatasztrófábbja – érdeklődés hiányában elmarad. Így nem sok értelme van az egésznek.
Ez hát a baj a nagy globális pusztulással. Ha a végén megvan a pusztulás, az a baj. Ha nincs meg a pusztulás, az a baj.
A többi fajta katasztrófával is vannak problémák. Egy történetbe főszereplők kellenek, hősök, mert az a katasztrófa, ami nem termeli ki a maga hőseit, nem is igazi katasztrófa. A történetnek pedig méretbeli korlátai vannak, semmilyen történet nem tarthat a végtelenségig (bár egy-két regényemben már megpróbáltam megkérdőjelezni ezt a szabályt). Hősök lehetnek ezerszámra, például egy nagyvárost félig romba döntő földrengésben ezernyi olyan hős akadhat, mint Charlton Heston a Földrengésben, és a terjedelmi korlátok miatt nem lehet bemutatni még egy számottevő hányadukat sem, az olvasó vagy néző el is veszne annyi ember között.
Csakhogy a történetek rendre átbillennek az ellenkező végletbe. Gyakorlatilag csak néhány ember sorsával foglalkoznak, és amikor azok megmenekülnek (egy-két darab persze odavész), akkor diadal van, siker, elmúlt a veszély. No de kérem szépen, ez így kalandfilm, nem katasztrófafilm, az egy teljesen másik műfaj! Ebből a szempontból (meg még száz másikból) állatorvosi ló a 10,5 című szuperprodukció, amelyben egy hatalmas földrengés leszakítja Kaliforniát a kontinensről. A hat főhős megmenekül, a háttérben nyögdécselő plebsz nem érdekes, ők csak arra kellettek, hogy látni lehessen, milyen nagy veszélyben voltak a főhősök.
Ha tényleg vannak főhősök, vagyis egy fekete pilóta, egy zsidó tévészerelő meg egy alkoholista ufóhívő, mint a Függetlenség napjában, akkor persze oké. Akkor a történetet nagyjából kitöltheti, hogy mi történik ővelük, hogyan mentik meg a világot, és a körülöttük levő embereknek is jut némi hely. De azért itt is megvan az embernek az az érzése, hogy ha már egyszer az egész Földet elözönlötték az űrlények, talán nem csak néhány képkockát kellene szentelni annak a pár négyzetkilométernek, ami az Egyesült Államokon kívüli világ. (Rossz példa, mert pont ez az a film, ami arról szól, hogy extra Americam non est vita, de a többi hasonlóra is érvényes.)
Akkor mit tegyünk? Mert ha a városnyi vagy még nagyobb területet sújtó katasztrófa leírása arról szól, hogyan menekül meg féltucat ember, és a többiekről csak érintőlegesen esik szó, az nekem hiteltelen; ha viszont ezrek sorsát akarjuk leírni, az megoldhatatlan.
Nem tudom. De azért a fizetésért, amit én kapok, nekem szabad nem tudni. Hollywoodban akkora fizetést adnak, amekkoráért már tudni kell. Tessék kitalálni.