Szegény Ihos József
Ihos József szomorúan állapítja meg, hogy Kató néni derékba törte a pályafutását, mindenki a tájszólásos, nevetséges idős asszonnyal azonosítja. Hiába találna ki egy új karaktert, nem kell senkinek.
Akkor már én is szomorú vagyok. Mert megint azt látom, hogy valaki körül az események logikusan történnek, és ő az egyetlen, aki nem érti őket, ráadásul egy tehetséges, híres ember.
Én ott voltam, amikor Kató néni megszületett. Akkoriban a Szeszélyes évszakok még csak negyedévente, évszakonta jelentkezett, és csillogó szemekkel vártuk. Egy ízben Antal Imre elbeszélgetett Ihossal, aki föltette a kendőt, de nem történt semmi, Antal pedig megkérdezte: És most? Most itt egy kicsit megcsippentem, mondta Ihos, és egy szempillantás alatt átalakult Kató nénivé. Fantasztikus volt. Zabáltuk.
Aztán Ihos legközelebb is Kató néni volt, és megint és megint és megint. Már nem zabáltuk annyira, viszont jobban ismertük. Ihost Kató néni tette ismertté, azelőtt nemigen tudtuk hova tenni ezt a nevet. Akkor már azokban a számokban is ráismertünk, amiket ő írt, de nem játszott bennük. Máthé Erzsinek és Tábori Nórának volt egy sokáig játszott sorozata, két falusi nénike voltak, a nevekre már nem emlékszem. A jelenetek úgy működtek, hogy mondjuk Juli néni mondott valamit, teszem azt voltak Szolnokon háztűznézőben, amire Mari néni megkérdezte, hogy ki nősül, senki, akkor milyen háztűznézőben, hát kigyulladt a ház. Hahota. Következő mondat, Mari néni felvezet valamit, aminek nincs köze se Szolnokhoz, se a háztűznézőhöz, Juli néni elüti a labdát, Mari néni lecsapja. És ez így ment, amíg vége nem lett a jelenetnek. Az embernek az volt az érzése, hogy Ihos két-három mondatos párbeszédeket írt, egyenként kártyalapokra írta őket, aztán összekeverte. A poénok nem voltak különösebben rosszak, de amikor egy jelenet nem jelenet, csak poénfelsorolás, az fárasztó. De üsse kavics, ilyet is lehet. Csakhogy aztán eljött az a korszak, amikor minden Évszakok-adásban, de akkor már havonta, Ihos menetrend szerint jelentkezett az ő poénfelsorolásával. És ez már borzalmas volt.
Lehet, hogy Ihos ki tudna találni egy nagyon klassz karaktert, lehet, hogy százat is. Talán egyszer megteszi; egy igazi művész bármikor képes újat kitalálni és újra kezdeni. Sajnos arra nincs garancia, hogy ezt bárki észreveszi és megcsinálhatja az új karaktereket a publikum előtt, mert aki nem ismeri Ihost, az miből hinné, aki pedig ismeri, annál fellép Kató néni mint fehér elefánt.
Mármost Kató néni tájszólásos is volt, idős is volt, asszony is volt, de hogy nevetséges lett volna, azt sajnos tagadnom kell. Eleinte még igen. De Kató néni is csak poénokat sorolt fel. Régi falusi népszokásokat, volt például a suttyantott huttyantás, amikor a legények körbe álltak, a lányok pedig – és következett valami kétértelműnek szánt csattanó, aminek nem volt két értelme, egy se volt neki, de obszcénül lehetett érteni. Klassz volt, jópofa. Egyszer. De legközelebb Kató néni elmesélte a huttyantott suttyantást, amikor a leányok körbe álltak, a legények pedig – kétértelmű csattanó semennyi értelemmel, amit obszcénül lehetett érteni. Évekig ismételgetve ez se jó nem volt, se nevetséges. Csak fárasztó.
Az a baj, hogy Ihos pechje Kató nénivel nem az egyetlen a humortörténetben. Galla Miklósnak volt egyszer egy száma, amiben az amerikai showmaneket parodizálta. Úgy rémlik, egy teljesen szokványos öltönyben volt, és az amerikai blikkfang-showmanek stílusában primitív poénokat adott elő. Dőltünk a nevetéstől, mert egy jelenséget ábrázolt, élethűen, és ez volt a jelenetben a jó, nem a poénok. De Galla félreértette a sikert, és belemerevedett ebbe az állapotba. Még rengetegszer előadta a showmanszámot, lehetetlen színű öltönyökben, és már nem volt jó. Már nem parodizált valamit, hanem ő volt a valami. Mintha Kazal az emlékezetes jelenet után évekig újra meg újra bort kóstolt volna.
Talán Hacsek és Sajó évtizedes sikerét értették félre. Ez a szám 1928 óta újra meg újra felbukkan a magyar kabaréban, Vadnai László későbbi szerzőket is megihletett, színészek nemzedékei játszották, óriási siker mindmáig. Én nem tudom, hogy ők miért maradtak meg sikernek, és Kató néni meg a Galla-féle showman miért kopott meg néhány fellépés után. Lehet, hogy csak annyi a különbség, hogy Hacsekék az egyik poén tartalmáról asszociálnak a következőre, a jelenetet nem lehet néhány mondatonként fölszabdalni és összekeverni. Lehet, hogy az okozza, hogy az ő félreértéseiknek értelme van, a káka tövén rottyantás meg csak mulatságosan hangzik.
Én ezt nem tudom, nem vagyok humorista vagy bármilyen szakértő. De azt látom, hogy Ihos és Galla nyomdokait mások is követik. Szilveszterkor láttuk egy humoristaverseny döntőjét, a címét elfeledtem, nem sok emlékezetet érdemel, ámbár ismerős fiatalember is szerepelt. A versenyzők többsége ugyanúgy csak összefüggés nélküli poénokat sorolt, mint Kató néni és a showman. Közülük annak az egynek volt értelme, aki Gallát parodizálta (a nevét már nem tudom), neki emlékszem egy poénjára. Tegnap főztem egy kis levest. Nagyon lassan főtt meg a tészta. Hát nem csigatészta volt?! A poén nem rossz, mint poénnal nincs vele semmi baj, csak része egy összefüggéstelen poénfelsorolásnak, se előtte, se utána nem történt azzal a levessel vagy tésztával semmi. Persze amikor Gallát parodizáljuk, akkor a szövegét is parodizáljuk, tehát összefüggéstelenül kell poénokat felsorolni, csak ezzel meg az a bibi, hogy Gallát nem szabad parodizálni.
Két ember ismeretes a közelmúlt történetében, aki nagyon ingerlő egy parodista számára, Galla és Torgyán. Óva intek tőlük minden parodistát, mert őket annyira könnyű parodizálni, hogy a siker garantált, tehát értéktelen. Én tökéletes antitalentum vagyok parodistának, de Galla és Torgyán jellegzetes beszédmódját még én is tudom parodizálni!