Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Izomsorvadás

Este, amikor egy fél másodperces áramkimaradás lelőtte a három órája spambotot kergető gépemet, átmentem a szünetmentesért és rádugtam a gépre. Régesrég meg kellett volna tenni. Az viszont, ahogy azt a dögnehéz ólomtéglát emelgettem, azt juttatta eszembe, hogy természetesen azt a képességemet is Krisznek köszönhetem, hogy ezt föl tudom emelni.
  Egyszer valakinek a kezében volt (mármint a táp, nem Krisz), és megkértem, hogy becsülje meg a súlyát; öt kilónak mondta. Az olvasónak öt kiló valószínűleg nem teher, én viszont nyögök bele, bár az is igaz, hogy ha adottak a feltételek, akkor jóval többel is megbirkózom. Emlékszem egy esetre, amikor egy megrakott szatyrot vettem le a lábtartójáról, ott jókora holmikat tudott szállítani, és rám szólt, hogy hagyjam, majd márnemtudomki leveszi, borzasztóan nehéz. Tényleg az volt, talán tíz kiló, talán több, fölemelni nem is tudtam, csak lehúztam a földre, aztán visszaszereltem a karomat a helyére, de semmit nem törtem össze, se a szatyor tartalmát, se magamat.
  Krisz többet ért a világ minden gyógytornájánál. Ugye azzal kezdődött közös életünk, hogy én csak feküdni tudtam, hanyatt meg egy kicsit oldalt, és ez már tizenhét éve tartott. Amikor összekerültünk, egy hónapon belül fölkönyököltem, aztán egyre tovább tudtam úgy megmaradni. A könyököm nem örült a dolognak, Krisz csinált is nekem könyöklőszivacsot, kék szövettel vonta be, most is megvan, bár ritkán használom. Egy idő után aztán már nemcsak magamat mozgattam, hanem őt is.
  Akkoriban persze nem volt szabad észrevenni, hogy folyamatosan romlik az állapota. Ő minden egyes alkalommal megállapította és ki is jelentette, hogy ezt vagy amazt már nem tudja megcsinálni, én pedig mindig közöltem, hogy ez csak időleges, és ha mégse, akkor helyettesítjük a funkciót mással. Ez legalább stimmelt, mindig talált másik megoldást, ha valamit már nem tudott a régi módon, egykettőre kitalált rá egy újat. Volt egy trükkje, amivel mindennél jobban lehet jellemezni az izomsorvadást. Megkérte az embert, hogy emelje föl a kezét, mármint az övét, nem a sajátját, és engedje el. A keze leesett, nem tudta megtartani. Akkor azt mondta, hogy ő most lefelé fog nyomni a kezével, emeljék föl. És nem lehetett fölemelni a kezét. Fölfelé nem tudta emelni, de lefelé olyan erővel nyomott, hogy az ember beleszakadt, és nem tudta megmozdítani. Nem én, épkézláb emberek. És megmagyarázta, hogy az izomsorvadás ilyen, az egyik irányban egyáltalán nincs izom, a másikban meg a duplája.
  Még nem ismertük egymást, amikor szert tettem egy olasz filmre, Könnyített szolgálat a címe. A srác nem akar fegyveres katona lenni, a civil szolgálatot választja, és egy mozgikkal foglalkozó intézménybe küldik, ahol beosztják személyi segítőnek egy disztrófiás lány mellé. Mikor kiderült, hogy mi Krisszel össze fogunk kerülni, újra megnéztem a filmet és azt mondtam, jézusmária. Aztán kiderült, hogy nem egészen úgy vannak a dolgok. Nem azért, mert a film nem a valóságot ábrázolja, szó nem van róla, minden szava színigaz, noha a színésznő nem disztrófiás (de vannak a szereplők között, akik igen, ezt a sajátos mozgást nem lehet megtanulni és nem lehet leutánozni, az ép ember fizikailag nem képes rá). Hanem mert minden disztrófiás teljesen másmilyen, és ugyanaz az ember is másmilyen egy-egy romlási szakasz után, mint előtte volt.
  A filmbeli lány tökéletesen mozgásképtelen volt, ezért is játszhatta el ép színésznő, mert nem kellett izomsorvadásosként mozogni. Csak egy bizonyos testhelyzetben tudott ülni a kocsiban, a könyökére támaszkodva, és ha a feje lecsúszott a kezéről, akkor előrebukott és megfulladt, segítséget se kérhetett, nem tudott megszólalni. A segítőnek meghatározott módon kellett a fejét fölemelnie és visszaigazítania, mégpedig gyorsan. Az előző segítő erre külön kiképezte. (Ez nem science fiction. Olaszország egy másik kontinensen van, egy másik földtani korszakban, minden más. Ott a mozgik nem fejreszarást kapnak az államtól, hanem segítséget, és cserében annyit kell csak elviselni, hogy az ábécében nincs K és Y.) Az ember persze szívinfarktust kapott, amikor ez a lány, miután az anyja elment dolgozni, a segítő pedig nem jött, szépen fogta magát, és elindult a segítő elé, életveszélynek téve ki magát az utcán, hiszen elég egy nagyobb döccenő és előrebukik a feje, idegenek akkor se tudnak segíteni, ha észreveszik, hogy baj van. (Magyarországon ezt nem tehette volna, mert ha van anyja, akkor nincsen segítője, az anyák azért vannak, hogy ápolják a gyerekeiket és ezzel bevételt termeljenek az államnak. A magyar utakon pedig ez a lány még a kocsiból is kiesett volna.)
  A lánynak a világon semmi baja nem esett, én viszont kicsit be voltam gazolva, hogy mihez fogok ezzel kezdeni. Krisz megnyugtatott, hogy ez azért nem ilyen szörnyű, és ez így is volt, neki semmilyen különösebb támasztékra nem volt szüksége a kocsiban, az ágyán támaszték nélkül tudott ülni. Akkor még. A télen már nem tudtuk, milyen újabb és újabb támasztékokat találjunk ki neki. Az az állapot sose következett be, hogy ha lecsúszik a támasztékról, akkor megfullad, de az igen, hogy arra panaszkodott, hogy nem kap levegőt. Aztán már a támasztékoktól függetlenül, állandóan erre panaszkodott.
  Amikor összekerültünk, még mechanikus kocsival mászkált és lejtőn fölfelé is boldogult vele. Egy év múlva már csak utazáshoz használta, mert azt be lehetett rakni Picur csomagtartójába. (Trabant volt, illetve most is az, csak már nem él velünk; a trabantok mindig megmaradnak trabantoknak, nem képezik át magukat, mint a vájárokat szövőnőnek.) Még egy év múlva már utazáshoz se, akkoriban voltak a harcaink a szállítószolgálattal, hogy méltóztassanak már minket elszállítani, mert Krisz már csak elektromossal tudott közlekedni, én is, és tizenhét év fekvés után valamit már látni szerettem volna a világból. Szoktam mondani, hogy nekik köszönhetjük a kocsinkat: olyan szinten akadályozták a közlekedésünket és mindent, ami ezzel összefüggött, hogy amikor sokadszorra kellett lemondani ugyanazt az orvost, mert a szállítószolgálatnak nem szottyant kedve a pénzünkért elvinni minket, és ez azzal fenyegetett, hogy Krisznek tartós halláskárosodása lesz, szóval ekkor azt mondtuk, hogy akkor autót veszünk. És megvettük.
  (Arról, hogy itt linkeltem a segítségkérő oldalra, eszembe jutott egy eset, látszólag nem tartozik ide. Évekkel ezelőtt volt a Corában. Rám tört a farkaséh, órák óta voltunk már ott, fölragadtam egy kiflit és mint jólnevelt úrigyerek eltéptem a pénztárakhoz, vagyis az épület túlsó végébe, hogy a saját kiflimet egyem. A pénztárak felénél óriási sor, a másik felénél senki, pénztáros se. Darabig cikázok ide-oda, olyan pénztárat találandó, ahol nem kell negyedórát várnom az egy szem kiflimmel, amit ugye a kezemben tartok, erre valaki odalép, lerak az ölembe húsz forintot és elpályáz. Azt se mondhattam, hogy trallala, pedig ha hagy időt, biztos nem ezt mondtam volna. Azt mondtam volna, baszd meg a húsz forintodat, ne csinálj most úgy, mint aki segített az emberiségen, egy kiflit még én is meg tudok venni magamnak és nem vagyok koldus, csak egy kurva pénztárat keresek, ahol még az idén keresztüljutok a kiflimmel, mert negyedórája hagytam ott a családomat és kell a segítségem. Ha már segíteni akarsz, akkor segíts azzal, hogy kinézel nekem egy pénztárat, gyorsabban is mozox és magasabban van a fejed. Nem, ő elvágtatott, azt se tudom, hogy két öreg néni volt-e vagy másfél kisfiú. Ez tipikusan az az eset, amikor a járda szélén álló vakot karon ragadják és átvonszolják a túloldalra, aztán sértődötten otthagyják, amikor kiabálni kezd, hogy ő csak a buszra várt. De ezzel nincs vége, mert amikor végül is beálltam egy pénztárba és végigvárva két-három nagy bevásárlót kifizettem a kiflimet [a saját pénzemből; a húszast elképedésemben leraktam az egyik polcra], akkor megállít a biztonsági őr, hogy ezt odakint kellene megenni, mármint a passzázson. Cseszd meg, nem mondtam neki, odabent hiányzik a két markom! Nem volt mit tenni, magamévá tettem a kiflit és úgy be. Azóta ha rám tör az éh a Corában, szépen befalok valakit ott a helyszínen, és eszem ágában sincs a pénztárhoz zarándokolni vele. G. M. a Tesco-titokban ezt lopásnak minősítette, pedig nem az, illetve lehet, hogy mások lopnak, de én a kamerák kereszttüzében, fapofával megeszem, akkor se bújnék el, ha tudnám, hogy hova nem lát a kamera, mert közben féltucatszor ugrok segíteni, és ha az őr azt hiszi, hogy én egy kiflivel fogom átverni a Corát, akkor van még egy dobása. Viszont aztán legalább egyet veszek még abból, amit megettem, és a pénztárnál közlöm, hogy eggyel több volt. Egy másodpercig se zavartatják magukat, nyugodt arccal beütik. Kis üveg kólát is vittem már ki úgy, hogy mire odaértünk, üres volt, és nem kérdezték meg, hol a tartalma, szépen beütötték. Két hete meg a tejdiszkontban összetalálkoztam a narancsos Melba csokival, amit addig nem ismertem, és mindenekelőtt kivettem egyet és megettem. A pénztárosnőnek szeme se rebbent. Ha egyszer kifizetem, nem mindegy? És így többet vettem, mintha reszkír lenne, hogy hátha nem ízlik. Ja, a húszforintos embernek üzenem, hogy az az évenként egyszeri nagy bevásárlásunk volt, és valami negyvenezer forintot hagytunk a Corában, plusz az ő világmegváltó húszasát.)
  Szóval bevásárláskor is kellett az erőm, ha kellett, teherhordó csacsi voltam, meg persze vagyok ma is, néha én is meghökkenek magamon, hogy mekkora súlyokat cepelek. De ez másodlagos, igazából annak örülök, hogy tudtam mozgatni Kriszet.
  Ez nagyon sajátos dolog. Alkalmi segítők általában halálra rémülnek, hatszor megkérdezik, hogy merjék-e az ő kérdéses végtagját az adott módon mozdítani, mert mi van, ha fájdalmat okoznak, neki pedig hatszor el kell magyaráznia, hogy nem fognak fájdalmat okozni. Az izomsorvadás úgy működik, hogy a végtag képes az adott helyzetbe menni, csak neki magának nincs ereje hozzá, hogy odavigye; mondjuk fölemelje. Én úgy működöm, hogy amilyen mozgásra a végtagjaim képesek, azt mind önerőből is meg tudom csinálni – nem volt ez mindig így –, tehát nem kell segítő ahhoz, hogy valamilyen helyzetbe mozdítson. Disztrófiás embernek igen. Mármost aki csak fényképről ismeri Kriszt, az is látja, hogy nem volt pehelysúlyú. Ez is az izomsorvadás sajátsága, az ember kövér lesz tőle: „az izom zsírrá alakul”, mondta Krisz. Az egyik ember kövér lesz, a másik sovány, ez is az izomsorvadás sajátsága, hogy testvéreknél is egészen más formát képes ölteni. Zsolt sovány volt és merev, Krisz kövér és hajlékony. Az viszont mindkettejükre igaz, hogy ha a kritikus pillanatban a kritikus helyen megszűnik a támaszték, akkor dőlnek, mint a krumpliszsák. A krumpliszsák gyakori hasonlata Krisznek, a szakképzett egészségügyisek ugyanis tudják, hogy kell bánni a beteggel, aztán fél perc múlva kiderül, hogy lilájuk sincs róla, például megkérik, hogy emelje a karját a feje fölé, amit akkor se tudott volna megcsinálni egyik se, ha rabló kéri rá. Akkor jönnek az ilyen hasonlatok, mint a krumpliszsák, mert azt viszont tényleg értik.
  Szóval én tudtam őt mozgatni, nagyon egyszerű dolog, csak meg kellett hozzá tanulni a mozgásrendszerét. Szabályok: minden másképpen van, mint a földkerekség bármely más emberénél, és évente-kétévente a felét újra kell tanulni, mert változik az állapota. Valaha tudott mászni az ágyon egyedül, később már nem. Ez egy nagyon bonyolult művelet volt, hátul megtámaszkodott a két kinyújtott karján, és úgy fejtett ki erőt – hasizma nem volt, de iszonyú erő volt a hátizmában. Eltartott egy-két percig, hogy az ágy közepéről eljusson a végénél álló kocsijához, de amikor az első mozdulatot megtette, én már tudtam, milyen lesz az összes többi. Pár hónap után persze, nem azonnal. Mármost ha ennél a mozdulatnál a jobb könyöke hirtelen becsuklik, akkor kiesik a támaszték és elzuhan. Néhányszor megesett, hogy estében elkaptam, szépen felültettem, elismerőleg azt mondta, kösz, és ment tovább. Ezt tessék összevetni azzal, hogy öt kilót tudok fölemelni, de ilyenkor mintha nem lett volna súlya. Az akkor volt neki, amikor nekem kellett kihúzni a kocsiból, mert egyedül már nem tudott kiszállni; állandóan bocsánatot kért, én meg közöltem, hogy hülye, és szépen áthúztam az ágyra. Annyi különbséggel, hogy az épek egyszerre fogták meg a két bokáját és húzták, én meg felváltva, és utána két percig fújtattam, ők meg nem.
  Persze olyan is volt, hogy nem tudtam elkapni, hanem fölborult. Első alkalommal nem tudtuk, mihez kezdjünk, kettesben voltunk csak, és ez neki patthelyzet volt, egyáltalán nem tudott mozdulni, és egyikünk se hitte, hogy én érdemlegesen meg tudnám őt mozdítani. Hát elkezdtem csavargatni erre-arra, aztán egyszer csak kialakult, hogy milyen helyzetbe tudom fordítani úgy, hogy már tudja használni a testrészeit. Úgy fordítottam, és kikecmeregtünk a patthelyzetből, óriási örömünkre.
  Az ilyenek ritka esetek voltak. Az viszont naponta százszor megtörtént, hogy egy ujjal mozgattam. Szó szerint, egy ujj elég volt hozzá, ha többet használtam, csak azért, mert mindegy volt, vagy mert tolni kellett, nem húzni. (Tolni is elég lett volna egy ujj, de azzal megnyomom a bőrét.) Egy ujj akkor volt elég, ha olyan mozdulatot végzett, amihez csak egy kicsi hiányzott. A disztrófia így működik, az embernek folyton csak egy egészen kicsi hiányzik. Mondjuk föl akarja tenni a kezét az asztalra, amit általában meg tud tenni, de abban a testhelyzetben nem, én ezt már a mozdulatból látom előre, vagy ő jelzi, esetleg félbemarad a mozdulat, mert nem tudja befejezni, mikor hogy – úgyhogy odanyúlok és egy vagy két ujjal megemelem a tenyerét. Körülbelül akkora erővel, mintha egy teli doboz gyufát akarnék fölemelni, mert több nem kell, nem a keze súlyát kell megemelni, azt ő már megtette, nekem csak azt az egyszázaléknyi erőt kell hozzáadnom. Ez akkor látványos, amikor az egész felsőtestét mozdítja valamilyen irányba, én pedig odanyúlok a vállához és két-három ujjal könnyedén megtolom. Mintha én mozgattam volna két ujjal az egész felsőtestét, pedig csodákat, ő csinálta, én csak az egyszázaléknyi vagy még kisebb erőt adtam hozzá.
  De legtöbbször igazából nem kellett se tolni, se húzni, csak kapaszkodót szolgáltatni. Ha például hátradőlt az autójában és megint fel akart ülni, nélkülem is meg tudta tenni, de ha segítséget akart, csak annyit mondott: „fölülök”, én odanyújtottam két ujjamat, belekapaszkodott és felhúzta magát. Ha olyan volt a testhelyzete, akkor húzni is kellett, de ahhoz is elég volt két ujj, ámbár morcolt velem, hogy az egész kezemet adjam, félt, hogy eltöri az ujjamat, de nekem röflexből így jött a mozdulat, és még akkor is elég volt két ujj, ha előrébb volt csúszva az autóban és erősen kellett húzni. (Természetesen sose vacakolt olyan szájmenéssel, hogy „légy szíves, ültess föl vagy segíts fölülni”, mert ez nem életszerű, amikor az ember mindennap ötszázszor kér segítséget ugyanattól, ráadásul egymás gondolatát is ismerik. Segítés után mindig volt köszönöm és rá mindig volt szívesen, de segítséget kérni bőven elég annak közlése, hogy mit akar. Eleinte még nincs mit is elhangzott, de aztán megbeszéltük, hogy igenis van mit.)
  Ez egyébként mindig elbűvölt engemet, hogy én, a kis stöpszli nyomi, aki csak pár kilót tud fölemelni, két ujjal mozgatom Kriszet, aki nehezebb nálam, és krumpliszsák. Mert ő krumpliszsákként is majdnem mindent meg tudott csinálni, nekem csak azt kellett hozzáadnom, ami a majdnemhez még hiányzott. Még az utolsó időkben is elég volt két ujj, viszont több lett az olyan mozdulat, aminél segíteni kellett. Ősszel már nem tudott hasra fordulni, de hason feküdni még igen, és mindig úgy aludt. Akkor már hasra is én fordítottam, aztán ha azt mondta, „hanyatt megyek”, akkor vissza. A hanyatt az oldalt volt valójában, ténylegesen hanyatt nem tudott fordulni. Még papírt is íratott az orvossal, hogy csak a jobb oldalán kap levegőt, más helyzetbe fordítani tilos. De sose volt rá szükség.
  Kötetnyit tudnék mesélni arról is, hogy ő mennyi rengeteget segített énnekem, és persze még abból is csak apró részletkéket szemezgettem, hogy én őneki mennyit. A szó szoros értelmében huszonnégy órás készültségben voltam mellette, álmomból ugorva is rengetegszer segítettem, más kérdés, hogy esetleg aludtam közben és az ellenkezőjét tettem.
  Még szívesen csináltam volna úgy nyolcvan évig.
  Ja, még egy corás történet, amit azóta is emlegetünk. Nem mindig mászkáltunk szorosan együtt, volt úgy, hogy vittünk kétlábú segéderőt és nem kellettem teherhordó csacsinak, másfelé csellengtem. Ilyenkor persze pillanatok alatt elvesztettük egymást szem elől, de sebaj, majd találkozunk. Egyik alkalommal azért már keresni kezdtem kicsi feleségemet, szaladok erre, szaladok arra, egyszer csak a szemem sarkából meglátok valami kerekeket. Krisz, Krisz! Aztán biciklik voltak.
  

»»»»»»