– Nézd, Britty, annak a csodabogárnak négy lába van. Jaj, szegénykém.
– Jaj, szegénykém. Abbey, lehet, hogy az ott két csodabogár, és csak egy fejük van.
Igen, a képen a Hensel ikrek vannak ötéves korukban – tavasszal betöltik a huszonötöt és kitűnő egészségnek örvendenek, orvosi csoda, világszám. De aki a feliratokat ráírta erre a gyerekkori fotóra, más szemmel nézte őket.
A képen levő kisfiúknak világosan láthatóan két fejük van, mindkettőnek egy-egy, a gyári szabvány szerint. Ők a norma. De amikor ötéves vagy és kettesben vagy az ikreddel, illetve általában ha ötéves vagy, illetve ha kettesben vagy az ikreddel – akkor te vagy a norma. Ha nem vagy összenőve az ikreddel, de van ikred, akkor is te vagy a norma. Meg ha nincs is ikred, de éppen nincs jelen tízezer másmilyen ember, akkor is te vagy a norma.
Azt kellene megszokni, hogy ha jelen van tízezer másmilyen ember, akkor is mi legyünk a norma, és mégse zavarjon minket, ha az a tízezer másmilyen ember meg tízezer másféle norma.
A Hensel ikrek túlélésért folytatott harcának csak egyik része, hogy amikor kisbaba koruktól tanulták a mozgáskoordinációt, akkor az dupla volt, meg időnként átesnek egy-egy műtéten és bizonyára rendszeres orvosi vizsgálatokon. A dolog másik része, hogy elfogadják magukat normális embernek, majd pedig elvárják a világtól, hogy az is elfogadja őket ekként. Nem egyszerű dolog az átlagember számára, hogy a Hensel ikreket elfogadja egy normális embernek, hát még hogy kettőnek. Pedig ketten vannak.
Amikor megszülettek, a szüleik a szétválasztás ellen döntöttek, vagyis felmerült a gondolata; nyilván nem ránézésre, előzőleg bizonyára feltérképezték a világon egyedülálló belső felépítésüket. A sebészek, mint Meredith Greytől tudjuk, imádják az extrém kihívásokat, de ez tökéletes őrültség lett volna. Mindketten félkarúak és féllábúak lettek volna, ráadásul az alhasi szervek nagy részéből csak egy van, azokat az egyik megkapta volna, a másiknak valahonnan teremteni kellett volna – 1990-ben ez azért kicsit meredek vállalkozás lett volna. Szerintem ma is. Az egyik iker nem élte volna túl, és a másik is csak fél embernek érezte volna magát. Így meg? Testileg egyetlen egészet alkotnak, szellemileg pedig két élő ember.
Nekik ez a norma. Nekünk meg az, hogy nem tudunk járni, ami éppenséggel a Hensel lányoknak sem okoz semmi problémát. Aki járni tud, az a csodabogár. Persze megszokjuk a látványukat, egy idő után már utánuk se fordulunk az utcán – jé, nédda, két lábon szaladgál, nincsen neki kereke, jaj, szegénykém –, de mivel mindenki önmagának norma, ezért aki másféle, az mégiscsak csodabogár egy kicsit.
Azt kellene megszokni, hogy mindenki úgy lehessen magának norma, hogy a többi se csodabogár.