Hagyományok és elvek

Mindig is óvakodtam az újévi fogadalmaktól. Ha valamit képes vagyok elhatározni és véghez vinni, akkor arra év közben is képes vagyok, ha meg nem, akkor újévkor sem. Úgyhogy idén se fogadok meg semmit, pusztán csak elmondom, hogy mi fogja vezérelni az életemet ezután. Erre könnyű lesz átállni, mert eddig is ez vezérelte.
  Természetesen a Krisz-féle norma. Ennek két része van, hagyományokat és elveket tartalmaz.
  A hagyományokat mindig fontosnak tartottam, voltaképpen egy nagyon hagyománytisztelő ember vagyok. Csak nem az olyan hagyományokat tisztelem, amiket idegen emberek hagytak örökül évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt, és ezért nekünk most kötelezően el kell andalodni a gamelan hangjától vagy a díszlépkedő díszszázadtól. Ezek a hagyományok csak arra valók, hogy a háttérből figyelni lehessen, kinek nem párás a szeme, és azt jól megverhessük.
  Én az egyéni hagyományokat tartom fontosnak. Azokat, amiket mi magunk alakítottunk ki, vagy ha örököltük is őket, ez nem volt kötelező és valahogyan kötődünk hozzájuk. Ha az olvasó megfigyeli, több regényben is megörökítettem-tünk ilyen hagyományokat. Nickyéknek vannak családi hagyományaik, mint például a Lane-zöldségleves a titkos receptjével, meg az egész alapítványra, világprogramra érvényes hagyományaik. Royce-éknál a sajátos iskolarendszer, meg a családban az olyanok, hogy „Miss Royce!” „Melyik?” „Mindig aki kérdezi!” És így tovább. Kissyéknek is rengeteg családi hagyományuk van, ezeket nem sorolom, mert van róluk felsorolás magának a könyvnek a szövegében is.
  Hát nekünk is rengeteg családi hagyományunk van, amiket sokkal nehezebb lenne felsorolni, mint a Jerry vagy a világprogram hagyományait, mert ezek a kontextusukból kiszakítva nem érthetők. Saját nyelvünk van, aminek a verbális rész mellett tartozéka töméntelen egyezményes kézjel és arcjáték, de még számkód is akad közöttük. Nem titkosítási szándékkal jöttek létre, mint a Jerry kódnyelve, de arra is fölhasználtuk őket egyszer-egyszer. Valakivel beszéltünk valamiről, s az illető megnyilvánulása emlékeztette Kriszt egy már korábban tapasztalt jelenségre, ezt érzékeny antennáival felfogta és rögtön közölni is tudta velem, oly módon, hogy az illető nem sejtett semmit. (Direkt olyan példát mondok, ami nem fordult elő, illetve ha előfordult volna, akkor nincs szükség jelzésre, mert én is egyből értem: „Tudod, erről beszélt a múltkor Feri bácsi is.” Mert az illető mondandójából mondjuk nyilas felhang csendül ki, és Feri bácsi, az Szálasi kódneve. A valóságban a jelzéseink csak ritkán utaltak személyekre, és azok se híres emberek voltak, hanem az ismerőseink; őrájuk meg elég volt a nevükkel utalni.)
  Szóval nem titkosítási szándékkal, csak úgy. Örömünket leltük benne. De az olvasónak képtelenség lenne elmagyarázni, hogy az a szó, hogy „szög”, miért jelent kérést arra nézve, hogy csukd be az ajtót, avagy ha rajzolok egy kört és két V alakot egymástól távol, az miért jelenti annak megállapítását, hogy a problémát a legcélszerűbb erőszakos úton megoldani.
  Úgyhogy inkább rátérek az elvekre, csak előbb még egyik hagyományunk jegyében kellemes május elsejét kívánok az olvasónak. Mármint nem az a hagyomány, hogy újévkor május elsejét kívánunk. Az a hagyomány, hogy mindig van a falon naptár. Általában havi, de voltak évek, amikor éves naptár volt. Az ősszel azonban nem kaptunk megfelelő méretű falinaptárat, ami tetszett is volna, ezért az imént, eszembe jutván, áthajtottam a tavalyi falinaptárat májusra. Mert tavaly május ugyanúgy szombattal kezdődött, mint idén január. Úgyhogy a falon most 2010 májusa van, nyílik a kankalin, de az is lehet, hogy vörösbegy.

Nem azért apadt el a Kriszről szóló cikkek sora, mert nincs mondanivaló. Hogyne lenne. Csak mindig halogatom, ej, ráérünk arra még, avagy hogy majd a jövő héten megírom, aztán csak nem írom meg. Ez egyébként nemcsak Kriszről szóló cikkekkel, illetve nemcsak cikkekkel van így. Egész életemet Pató Pál művésznéven élem le. Én már megszoktam.
  Az egyik cikk, amit régóta írok, csak sose kezdek hozzá, Krisz hibáiról szól. Az lehetett volna a címe (ha megírom, nem pedig ide iktatom be, mint teszem éppen most, mivelhogy logikailag ideillik), hogy Krisz hibái, és a cím alatt azzal kezdődött volna: „Azok nem voltak neki.” Aztán így folytatódott volna:
  Ez persze nagyon rövidke írás lenne még blogcikknek is, úgyhogy fejtsük ki rögtön, hogy miért nem voltak. Félreértés ne essék, nem azért mondom, hogy nem voltak hibái, mert annyira fülig szerelmes voltam bele, hogy nem láttam a hibáit. Mindmáig fülig szerelmes vagyok bele, de nem látom be, hogy ettől miért ne láthatnám a hibáit. A szerelem nem vak, csak művészekre bízza a marketingjét.
  A trükk ott van, hogy mit tekintünk hibának. Krisznek természetesen egy sor olyan tulajdonsága volt, amiket akármelyik pasi kellemetlennek és zavarónak találna, kezdve azon, hogy tolókocsis volt. Ez kétségtelenül idegesítő lehet egy csupa mozgás ember számára, aki szanaszét rohangál a világban, de a párját nem viheti magával. Annak idején meg is beszéltük, hogy egy igazán sikeres párkapcsolat csak két egyenlő emberre épülhet, és ha az egyik fogyatékos, a másik meg nem, akkor már nem egyenlőek. Ami nem azt jelenti, hogy a fogyatékosok kevesebbek lennének, de nyilvánvaló, hogy ha az egyiknek arról szól az élete, hogy kiszolgálja a másikat, a másiknak meg arról, hogy folyton kér valamit az egyiktől, akkor ez a kapcsolat nem szimmetrikus, és akkor valami egyéb erőfeszítést kell tenni ahhoz, hogy mégis működjön. A magam rövid eszével nem tudom, hogy az mi lehet, de mivel vannak kapcsolatok ép és fogyatékos között, bizonyára megoldják. A mi kapcsolatunk ebből a szempontból is szimmetrikus volt, mert amikor én nem tudtam mozogni, akkor Krisz szolgált ki engem, amikor ő nem tudott, akkor én szolgáltam ki őt. Az első időszak arról szólt, hogy kizárólag ő szolgál ki engem, és nem láttunk reményt arra, hogy ez megváltozhat, mégis működött a kapcsolatunk, mert egy mozgi jobban érti egy másik mozgi problémáit, mint egy ép. Amikor együttélésünk második vagy harmadik napján fölemeltem egy jó nehéz tárgyat, Krisz teljesen el volt bűvölve, én pedig nevettem, mert az legfeljebb három kiló volt, én nem vagyok izomsorvadásos, persze hogy föl tudom emelni. Neki viszont az volt a természetes, hogy a mozgik gyengék, noha a Marcin meg egyebütt rengeteg mozgit ismert, akik nem voltak izomsorvadásosok. Vannak erős kétlábúak és gyenge mozgik, én mozgi vagyok, tehát nem tudhatok három kilót fölemelni. Amikor mégis megtettem, megdöbbent. Persze hamar megszokta, hogy én ilyen erős vagyok. Az utolsó időszak pedig arról szólt, hogy szinte kizárólag én szolgálom ki őt. Még csinálnám.
  Szóval a trükk, már ha ez trükknek mondható, ott van, hogy mit tekintünk hibának. Hiba az, amit felróhatok a másiknak, és joggal. Azt, hogy nem tudott járni, nem róhattam föl Krisz hibájául, és nem azért, mert én se tudok. Az ép emberek közötti párkapcsolatok túlnyomó részében az egyik résztvevő tud gyereket szülni, a másik nem, mégse rója fel a párjának, hogy neki kell megszülni a gyerekeket (csak a szülőszobán kiabáltában). Azért nem róhattam és nem is rovom föl hibájául, hogy nem tudott járni, mert ez nem az ő hibája volt, hanem az izomsorvadás következménye. Az izomsorvadás egy veleszületett génhiba, ami ugyanúgy eldőlt a fogantatásakor, mint az, hogy lány lesz (amit úgyszintén nem róttam föl hibájául, sőt, alapkövetelmény volt ahhoz, hogy párkapcsolatra lépjek vele).
  Az ember veleszületett tulajdonságai nem hibák. A szerzett génhiba ugyanolyan tulajdonság, mint a nem. Az izomsorvadást okozó genetikai rendellenességet egyszer majd talán ki tudja javítani az orvostudomány; a nemet okozó genetikai rendellenesség kijavítása néhány generáción belül kipusztíthatja az emberiséget, hacsak nem sikerül vele együtt kijavítani azt a genetikai rendellenességet is, hogy a szülők számottevő hányada feltétlenül fiút akar (vagyis a rendelkezésre álló változatok közül az értelmileg és fiziológiailag silányabb kivitelű, kezdetlegesebb modellhez ragaszkodik). Ami pedig nem hiba, azért nem teszünk szemrehányást (olyan család is van), ellenkezőleg, segítünk a másiknak, hogy könnyebben boldoguljon.
  Ez például egy olyan elv, ami ősidők óta alapvető és meghatározó a családomban. Van neki folytatása is.
  Ha a fogyatékoságból, betegségből eredő hátrányokért nem szemrehányás jár, hanem segítség, ez azt jelenti, hogy ugyanezt várjuk el idegenektől is. És máris ott vagyunk az akadálymentesítésnél, amire az elmúlt másfél-két évben egyáltalán nem jutott energiánk, de a jövőben megint felveszem majd a kesztyűt, ha belém kötnek. Mert feladatomnak érzem, hogy folytassam Krisz életművét, minden lehetséges módon, és ezek egyike az akadálymentesítés. Krisz elvei szerint, az ő technikájával, de mégis a magam módján.
  Ez eddig se volt másképp. Én nem vagyok olyan jó, mint Krisz. Ő sorstársi együttérzést és szolidaritást tanúsított a többi fogyatékos iránt, ezért szerezte meg a diplomáját és ezért vívott meg olyan harcokat, amiket én nem vívtam volna meg a helyében, nem lettem volna rá alkalmas. Később már ő se vívta meg ezeket, legfeljebb tanácsokat adott; persze nem én beszéltem le róla, hisz sose próbáltuk irányítani egymást, az úgynevezett sorstársak vették el Krisz kedvét, hogy segíteni akarjon nekik. Egy idő után deklaráltuk, hogy csak a saját problémáinkért harcolunk. Ez így is fog maradni.
  Alapelveinkből következik, hogy az ősszel meggyógyíttattuk a macskát, pedig Krisz jövedelmének kiesésével szegényebbek lettünk, mint valaha (pedig az se volt piskóta), és az állatorvos horribilis pénzekbe került. Tehát mentem kölcsönkérni. De a macskát meg kellett gyógyítani, mert semmilyen élőlényt nem hagyunk szenvedni, ha képesek vagyunk segíteni rajta. A házhoz csatlakozott kóbor macskákon nem tudtunk segíteni, mert túl sokan voltak ahhoz, hogy mindegyiknek megfizessük az állatorvost, de ápolást és némi olcsó vagy maradék gyógyszert ők is kaptak. Ez még mindig olcsóbb alapelv, mint amikor minden faluban pazar templomot kellett állítani, tele aranytárgyakkal, miközben a falusiak éheztek.
  Meg még sok minden következik az elveinkből. Tartom a kapcsolatot Krisz barátaival, akik nagyon hamar az én barátaim is lettek. Kiállok mellettük és segítek nekik. A saját barátaim nagyobb része nem maradt meg, akadtak köztük, akik szembementek az elveinkkel, ezért beláttam tévedésemet és lapátra tettem őket. Persze Krisz barátai között is akadtak ilyenek.
  Az elveinkből ugyanis az is következik, hogy erős az akaratunk és mindig pozitív irányba halad. Két olyan erős akaratú ember, mint Krisz meg én, két perc alatt széttépné egymást, ha az akaratuk nem mutatna egyforma irányba – hát a mienk ugyanarra mutat, ebből is következik, hogy az elveinket tovább kell vinnem. Aki szembemegy velem, az mindkettőnkkel szembemegy, és ebből tudhatja, hogy ő képviseli a negatívumot, üdv a sötét oldalon, csókoltatjuk odakint az űrben Anakint. („Lángékkal kezdeni életveszélyes” – Goldner Ibolya.)
  Egy további elvünkre mutat vissza az egy éve, tegnapelőtt betett kép. Arra az elvre, amit úgy szoktunk aposztrofálni, hogy megteremteni a feltételeket. Ez mindennek az alfája és az Omega se tudott volna zenélni hangszerek nélkül! A fogyatékosok nem képesek ugyanarra, amire az épek; sokszor arra se képesek, amire képesek lennének, ha meg lennének teremtve a feltételek. Az életünk tehát arról szólt és fog szólni ezután is, hogy megteremtsük magunknak a feltételeket. Mindenhez.
  A feltételek megteremtéséhez például az is hozzátartozott, hogy amikor kiderült, hogy ő szeret én, én szeret ő, akkor csináltatott a barátaival egy videófelvételt. „Ez Krisz.” Levideózta a lakást, a kertet, meg hogy hogyan csinál különféle dolgokat, számítógépezik, kocsiba ül, ilyesmiket. Hisz még sose találkoztunk, és nem akarta, hogy zsákbakriszt vegyek.
  Ebből a filmecskéből való a szilveszteri kép, amint a gépe előtt ül és magyaráz. Archív anyagot is csatolt hozzá, a mai kép pedig abból való. Készült 1997-ben.
  

»»»»»»