NEMOD–TAKÕL

Ez a cikk nem itt kezdődik, hanem a lenti két videó után. De rögtön az ötödik szavával gomba kerültem. Milyen hangrendű az a név, hogy Zvonkutė? Az ė betű hangértéke [e:] volna, de valójában [æ]-ként realizálódik, tehát milyen hangrendű az [æ] hang? Mert kiejtve megegyezik a lett széles, platais ȩ hanggal, de a lettből ezt nem tudjuk meg; megegyezik az észt ä hanggal, de az észtben nincs magánhangzó-harmónia, tehát onnan se tudjuk meg; viszont a finn ä hanggal is megegyezik, és akkor célhoz értünk, a finnben van magánhangzó-harmónia, tehát kell egy megfelelő finn szó. Hän – hänen, hänessa, hänellä, ez tehát egy magas hangrendű szó, vagyis az ė magas hangrendű. Zvonkutėvel.

Nekem a litván nyelv Elena Zvonkutėvel és a Džimbával kezdődött, már úgy közelebbről. Lauris Reiniks is elénekli a dalait litvánul, szeretem is őket, de azok fordítások, értem az eredetit, a fordításra nincs effektív szükségem.
  Mindkét nyelvvel évtizedek hosszú sora óta jó viszonyban voltam, úgy távolról imádtam őket, tényleg csodaszépek már úgy ránézésre is. Az első kapcsolat, amire vissza tudok emlékezni, kilencéves korom körül lehetett, amikor ebben az atlaszban elolvastam egy feliratot. Meg tudom mutatni, be van szkennelve.
  
  

„– Apu, hogy hívják azt a szemüveges hegedűst, balra az utolsó előtti sorban?
  Apu elgondolkodott, közben rendületlenül evett. – Balra az utolsó előtti sorban? Várj csak… Fabriciusz Tamás. Debrecenből jött. Nagyon tehetséges fiú.
  Fabriciusz Tamás!
  Alig három perce, hogy Juli kijelentette, ő nem is akar szebbet hallani, mint azt, hogy »Tosca, drágám…« S most be kellett látnia, hogy valóban van ennél szebb.
  Fabriciusz Tamás! Hogy is lehet élő embernek ilyen gyönyörűséges neve!
  Így kezdődött hát a szerelem. December 17-én, délután fél hat és hat között.”

Ezt Jó napot… Tamás! című írásából idézem, az 1982-es Tízen túliak könyve 207. oldaláról.
  Szóval – így kezdődött a szerelem a lett és a litván nyelvvel, azzal, hogy Rīgas jūras līcis. Ez harmincvalahány éven át abban merült ki, hogy ha láttam valamit lettül vagy litvánul, természetesen elolvastam és nagyon tetszett. Hosszú sor van egyébként ilyen nyelvekből, amiken ha látok valamit, elolvasom és nagyon tetszik.
  Azaz volt még egy vonalon közünk egymáshoz. 1992-ben elkezdtem egy fantasztikus regényt, amit aztán többször elrontottam, végül sose lett belőle igazán semmi, de volt benne egy civilizáció, amit a Földről elmenekült emberek alapítottak egy távoli bolygón. Soknemzetiségű csoport volt, ezért útközben kidolgoztak egy saját nyelvet, s a munkálatokat egy litván nyelvész vezette, ezért a nyelv hangzása a litvánra és a lettre hasonlít. A nyelvtana már csak azért sem, mert a nyelvtanukról nem tudtam semmit (és amikor ezen dolgoztam, 1994-ben, net nélkül, semmiféle esélyem nem volt megtudni róla bármit). Egyébként ez a nyelv majd átkerül a Nindába, hamarosan ott fogok tartani, amikor színre léphet.

De ennél több közünk nem volt egymáshoz a lett nyelvvel, amíg 2016. július 22-én az az öt kislány bele nem robbant az életembe. Mindjárt négy éve. És mindjárt három éve és négy hónapja, hogy bejelentettem: az ULAS-nak vége. Elég jól megtanultam lettül, ahhoz képest, hogy milyen tehetségtelen nyelvtanuló vagyok. A beszélt nyelvből is sokat megértek, nemcsak az írottból, és hát haladok.
  Csak közben az élet megy tovább. Dzīve turpinās. Gyvenimas tęsiasi. Rábukkantam a Laulupesa és a Taisi Laululapsed munkásságára Észtországban, a Majbutnyére Ukrajnában, Kriszija Todorovára Bulgáriában, majd pedig, mint említettem, Elena Zvonkutėre és a Džimbára Litvániában. S persze nincs kizárva, hogy találok más országokban is dalokat, amik beleillenek a koncepcicómba (hogy az mi, arról majd akkor beszélnék, ha összeállt a rá alapított mű), azazhogy valójában találtam ilyeneket már régen, hiszen ideillik minimum a Prikrásznoje daljóka, a Les mondes engloutis, természetesen Alan Walker egész életműve, valahol Karolina Protsenko is, most nem kutatok, hogy még mi minden. Határok nincsenek, csak emberek, érzelmek, gondolatok vannak. S ezen a síkon nyelvek sincsenek, hiszen értek mindent, amit énekelnek, még akkor is, ha sejtelmem sincs, miről szól. Azt értem, hogy miért szól.
  Materialistább síkon viszont nyelvek igenis vannak, és amióta úgy döntöttem, hogy nekem nem elég pszicho-metafizikailag érteni Keita Krūmiņa szemében a csillanást, értenem kell a hozzá tartozó gondolatot is, és ehhez meg kell tanulnom a nyelvét – azóta többet nyertem, mint valaha gondoltam volna. Csak a Lettországból származó rengeteg nagyszerű zenével, amik aztán elvezettek a többi országba. A történetekkel, amiket olvastam lettül, láttam lettül, írok lettül… azazhogy nem lettül, de a Lauma nem született volna meg őnélkülük. És még rengeteg mindennel.
  Nekem ez kell Litvániából és Észtországból is. Akárcsak Süsünek, nekem is csak egy fejem van, ezért a rendes nyelvtanuló fejem továbbra a lettnek van fenntartva, de ULAS elkezdem a litvánt és az észtet is. Csak ULAS, mert negyvenkilenc éves vagyok és szenilis, nem akarok többet vállalni, mint amire képesnek tartom magamat. Soha nem fogok rendesen megtanulni se litvánul, se észtül – miért, azt tudhattam 2017. január 23-án, amikor a lett ULAS nyelvtanulást valóságosra cseréltem, hogy meg fogom tanulni csakugyan, igaziból? Most se tudhatom. Még nagyon messze vagyok attól, hogy azt mondhassam, igen, én tudok lettül, ha rám szakadna a Nemzeti Bank és elrepülnék Rīgába, akkor be tudnék ülni egy restorānsba és tudnék rendelni cepti kartupeļiket, samaksāt, és mondani érte paldiest. (De, ezt meg tudnám tenni most is. Csak ennél többet nem.)
  Ami a másik két nyelvet illeti, rögzítsük a kiinduló állapotot. Zéró. Pár tucat szót ismerek litvánul is, észtül is. Lomb Kató elve szerint nekem egy erősen haladó kurzusra kellene beiratkoznom.

„– Sose fáradjon – mondtam a tanfolyam vezetőjének, amikor próbált meggyőződni ismereteim színvonaláról –, nem tudok egy árva szót se lengyelül.
  – Hát akkor miért akar az erősen haladó kurzusra járni? – csodálkozott.
  – Mert erősen haladni annak kell, aki semmit sem tud.”

Ezt az Így tanulok nyelveketben írta. Hát én viszont nem így tanulok nyelveket. Nem is lesz belőlem tizenhat nyelvű tolmács – még egy sem. Egyszer próbáltam tolmácsolni életemben, egy holland fiatalembernek, aki azért jött, hogy tolókocsik átalakítását tervezze meg nekünk. Hollandul nem kellett tudni hozzá, angolul kellett, csak egyrészt nem ismertem a tolókocsiológiai szaknyelvet, másrészt senki sem szólt, hogy a holland fiatalember nemcsak holland akcentussal beszél, de selypít is, és hiába mondta, hogy sheet, sheet, amíg egyszer csak rá nem világoltam, hogy seatről, a kocsi üléséről beszél.
  No de az angol egyébként is más. Huszonöt éve vakogok angolul, de a beszélt nyelvet még mindig nem értem, szerintem ők sem, a feliratokat olvassák, mint az Önkéntesekben. Vagy előzőleg megbeszélik valami földi nyelven, hogy mit akarnak mondani.
  A lettet egyszerűen értem és kész. Nincsen semmi boszorkányság. Ha azt a szót nem ismerem, akkor is jó eséllyel kiértem, hogy mit hallottam és meg tudom keresni a szótárban. A litvánnal és az észttel nem ilyen jó a helyzet, a litván fejreesett a gyakran e-nek hangzik (ezzel a csehnél is megszenvedtem, pedig az ő a-juk nem is esik fejre), a féllágyított mássalhangzókat pedig nem mindig ismerem föl halfüllomásból, pedig nem mindegy, hogy kela vagy kelia. Hazudok, soha nem ismerem föl őket, csak ha egyébként ismerem már a szót. Az észtnél a millióféle diftongus okoz gondot, nehéz szétválasztani olyanokat, mint äe meg äi, teszem azt, és a fokváltakozással már a finnél is meggyűlt a bajom. (Nem gyűlt meg, egyszerűen föl se fogtam, hogy miről magyaráz Papp István.)

Még adós vagyok a válasszal, hogy ha ennyi nyelven találtam dalokat, miért éppen a litvánt és az észtet választottam. Miért csak ezt a kettőt? A többi nyelven az eddig megtalált zenei anyag is jóval kevesebb, és ami fontos, a Laulupesában és a Taisiban megvan az a bizonyos valami, amit négy éve megtaláltam abban az öt rīgai kislányban, és azóta még néhány lett művészben – másképpen, mert mindenkiben másképpen, de megvan. A Džimba zenéje meg egyszerűen frenetikus. Őbennük nincs meg. Vagyis nem tudom, hogy megvan-e, mert ezen a síkon ez már audiovizuális, nekem bele kell néznem a szemükbe, hogy értsem, mi zajlik, és a Džimba legtöbb felvételén ők maguk nem láthatók, csak egy rajz és esetleg a dalszöveg.
  Persze Ninda most csak rám nézne és nem mondaná, hogy dehogynem, mert megvan a Galaxis minden egyes emberében. Csak keresni kell. Nem mondaná, mert tudnom kell magamtól is.

»»»»»»