Facebook-történelem
Ha sok évtizeddel ezelőtt létezett egy embercsoport – mindegy, milyen alapon szerveződött, lehetett rokonság, szomszédság, iskolai vagy munkahelyi kollektíva –, akiket aztán szanaszét sodort az élet, és sok év múlva néhányan közülük találkoztak, csupa szörnyűséget tudtak mesélni azokról, akik már nem lehettek ott. Egyik-másik meghalt betegségben. A harmadikat elhurcolták a lágerekbe. A negyedik kivándorolt, idegenben él vagy hal, nem tudni. Az ötödik valahol vidéken nyomorog. A hatodikat agyonlőtték a kozákok, a hetediket kivégezték, mert kozákokat lőtt agyon.
Ha az ember facebookos ismerőseit egyfajta közösségnek fogjuk fel, hát az nem ilyen. Először is nem kell sok évnek eltelnie, egy-két év bőven elég. Másodszor nem kell találkozni senkivel és beszélgetni a régiekről, elég megnézni az emlékek funkciót, ami az aznap évfordulós bejegyzéseinket tartalmazza, és ott látjuk alattuk, hogy kik szóltak hozzá, kik lájkolták.
És nem történt velük semmi szörnyűség. Vagy ha igen, az se derül ki. Csak már nem az ismerőseink többé. Hogy miért? Ki tudja? Egyszer csak töröltek. Cs. Kati, K. Gyuri, J. Juli, H. András, B. János – eltűntek az ismerőseink közül, bár ettől még valószínűleg élnek és virulnak. De olyan is van, mint E., aki még mindig az ismerősöm, de lassan fél éve nincs más az oldalán, mint szólongatások az ismerőseitől, hogy hahó, mi van veled, és válasz nincs. Meghalt? Kórházban van? Vagy csak elvesztette a jelszavát, rég nyitott másik fiókot, és arról nem jelölt be? Nem tudni. Meg persze olyanok is vannak, mint T. Gábor meg Cs. Tünde, akiknek még a neve sem ismerős, nyilván valamikor bejelöltük egymást, mert csak az ismerőseim számára látható poszt alatt van a nevük, de sokat nem kommunikálhattunk, mert egyáltalán nem emlékszem rájuk. Ez azzal analóg a régi világból, hogy valahogyan összeakadtunk és most találgatjuk, hogy egykor mi közünk lehetett egymáshoz, mert rajta vagyunk egy közös fotón.
Sz. egy Magyarországon élő külföldi hölgy volt, kedvesen törte a magyart, sokat beszélgettünk, az utolsó, amire emlékszem, azzal lehetett kapcsolatos, hogy valaki törölt engem, mert erre Sz. azt mondta, ő sose fog engem törölni, és mondott rólam pár pozitív jelzőt, hogy miért nem. Aztán valamennyi idő múlva egyszer csak mégsem volt az ismerőseim között. Kérdezzem meg, hogy miért nem? Minek? Ott van B., akivel még a hixes idők óta volt ismeretségünk, egyszer csak törölt, megkérdeztem, mi a baj, válasz nem érkezett.
Persze én is törlök embereket. Némelyik névnél, ha rányomok a Messengerre, megjelenik az utolsó beszélgetésünk. Sz. Melinda halálra sértődött, mert azt hitte, hogy bántottam valakit, akit szeret, és mire felfogta, hogy nem (bár én ezzel kezdtem), addigra olyan szinten lefárasztott, hogy köszöntem, én ebből nem kérek. V. Vali közzétett egy mélyröptű bölcsességet, amiben én találtam egy helyesírási hibát és ezt meg is mondtam, amire válaszul négy vagy öt órán át (nem vicc, nem túlzás) zúdította rám a szidalmakat, valamikor ennek az időnek a közepén visszamentem a géphez, láttam, hogy még mindig ömlik a gyalázkodás, szóltam, hogy én ezt amúgy rég nem olvasom, erre még jött emiatt egy halom szitok, végül aztán letiltottam. Amúgy azt a mélyröptű bölcsességet nem ő találta ki, csak megosztotta.
Ez nem a Facebook hibája. Totálisan elidegenedett világunk a Facebook nélkül és attól függetlenül is így működik. Ismerek házaspárt, akik nem tudják, hogy a másik mit dolgozik és mennyit keres, mindkettőnek megvan a maga kijelölt része a megélhetési költségekből, amit fedeznie kell, és hogy miből teremti elő, az a másikat nem érdekli. A nem közös gyerek nem gyereke annak a szülőjének, akivel nem áll genetikai kapcsolatban, csak csecsemőkora óta egy légtérben tartózkodnak, mint két idegen – és nézheti, amint ugyanez a szülő a másik gyereket viszont ajnározza, mert az az övé. Ez talán nem annyira gyakori – több olyan esetről tudok, amikor a szülő egyik gyereket sem ajnározza, megeteti, ruházza, iskolába küldi, mert muszáj, de egyébként gyakorlatilag eltűri, hogy jelen vannak. Kénytelen-kelletlen.
Másrészt viszont de, a Facebook hibája. A frász tudja, hogy mitől. De seregestül tudnám sorolni azokat a facebookos ismerőseimet, akikkel sok éve be vagyunk jelölve – ma is, nem törölte egyikünk sem a másikát –, és azelőtt sem a valódi világban álltunk érintkezésben, hanem neten át, többségükkel soha nem is találkoztam az életben, de azelőtt úgy nagyjából tudtam, hogy mi van velük, ma meg nem. Emailben még ment, Facebookon valamiért nem. S ezek túl sokan vannak ahhoz, hogy egyéni sajátosságnak foghassam föl, ez jelenség.
Az író társadalomkutató is. De ez csak megnyerőbb megfogalmazás ahelyett, hogy „bassza a csőrömet ez a szitu”.