Láttam egy nénit
Nem lehet megmondani, hány éves a néni, mert nincsen idő, megszűnt és elolvadt, mint őmellette mindig. Kortalan és kívül áll az időn, ami megáll körülötte és rácsodálkozik, ő pedig csavar egyet rajta és elindítja valami egész más irányba – ha éppen úgy tartja kedve.
Ezt csak a legnagyobbak tudják. Koncz Zsuzsa, Edith Piaf, John Lennon, akiknél nem tudni, hány évesek, mert nincsen koruk és nincsen idő. Megszűnt, elolvadt, soha nem is volt. Hogy ők ezt mikortól tudják, nem tudom. Így van-e akkor is, amikor nem énekelnek – azt sem tudom. Nem láttam őket máshol, csak színpadon.
Keitát láttam színpadon kívül is. Néha olyankor is tesz egy mozdulatot, amitől hirtelen megáll körülötte az idő, elkanyarodik alakja mint gravitációs középpont körül, és más irányban halad tovább. Csak akkor venni észre, ha az ember kiskora óta rengeteget figyelte, mit és hogyan csinál. Nekem kevesebb mint három évem volt rá, így én sűrítve látom a történetét.
S már látom a nénit, aki egyszer lesz. Negyven, ötven, hatvan év múlva – nem tudom. Ugyanilyen lesz, mint most, kortalan, kölykös és végtelenül megértő, szerény, csendes mosollyal kiballag a színpadra, csibészesen ránk mosolyog, vagy hát azokra, akik akkor látják majd, és ahogy elkezd énekelni, nem számít majd, hogy az ország egyik legnagyobb énekesnője, nem lesz érdekes a rengeteg díj és kitüntetés, amiket mindig úgy vesz majd át, mint az Arany Mikrofont azon a lázas, kábult és szédítő estén, amikor tizenhárom éves fejjel övék lett a világmindenség – nem, ez mind már nem számít, ahogy elkezd énekelni, ő énekli a zenét és a zene énekli őt, mert ő maga a zene, és ez így lesz mindig. S bár mi sem természetellenesebb, mint egy tiniről ilyenekre asszociálni, de látom azt a napot a nagyon távoli jövőben, amikor egyszer már nem énekel tovább, és egy percre megáll az ország érverése, mindenki szíve elszorul: és most mi lesz, hogy megszűnt a zene, mihez kezdjünk Keita nélkül, a zene nélkül? Egy nemzet fog búcsúzni tőle, mint annak idején Edith Piaftól.
De félre ezekkel – nem ide valók, csak azért látom ezeket, mert ő megcsavarta maga körül az idő fonalát és beleláthattam a jövőbe. Keita csak tizennégy éves, és énekel, mint a lakstīgala. Egy tini temperamentumával, egy negyvenéves érettségével és egy nyolcvanéves bölcsességével. S még énekelni is fog nagyon-nagyon sokáig. Ugyanígy. Hetvenévesen is egy tini temperamentumával fog énekelni, és senki se fogja tudni, hány éves, pedig benne lesz a lexikonokban, de senki se hiszi majd. Talán ráncok lesznek az arcán és megfehéredik a haja, talán nem lesz már meg az a csorba foga balra fönt, amit beleírtam egy regénybe, s már bizonyára nem ugrál úgy a ritmusra, mint nyolcéves korában, amikor az operatőrnek nyitni kellett, hogy lépést tudjon tartani vele. Talán majd a hangja sem lesz már ugyanaz, mint egykoron. De ugyanolyan kedvesen kunkorodik majd az orra, s ugyanaz fog áradni énekéből és sugározni a szeméből.
Életem legnagyobb és legkülönösebb kalandját köszönhetem annak, ami Keita szeméből sugárzik, hát bocsássa meg az olvasó az elfogult sorokat. Ő különleges, és mégsem az. Amit ő tud, tudják mások is, nem pont ugyanazt, valami mást. Csak én pont ezzel az öt kislánnyal futottam össze, és akkor éppen pont olyan felvételek léteztek, amiken az ő lényét sikerült elkapni akkor és úgy, amikor megállította az időt, megcsavarta, játszott vele, mint gyermek istennő tartotta kezében a világmindenséget, mint egy apró kavicsot, s hogy mit fog vele csinálni, még nem tudta maga sem. Keita nem istennő, csak talpig ember és vérbeli énekesnő, aki zenében él és benne él a zene. Bizonyára nem az volt az első kiejtett szava, hogy cisz, de legrégebbi fennmaradt felvételén is, bár arról énekel, hogy ő csak egy kislány, már ott sem csak egy hatéves kislány, aki szépen énekel, egy pont híján a maximumot kapja a zsűritől és díjat nyer. Már jóval korábban eldöntötte, hogy ő az univerzum kristályszerkezete és az interferencia a metastatikus kontinuumban. Vagy akármi, amit kigondolt arról, hogy kicsoda a micsoda, és mikor és hová az akkor és oda. Teljesen mindegy. Ő az.
Csak fiatalsága miatt nem foglalta el még az őt megillető helyet a zene panteonjában, de annak is eljön az ideje. Ma még inkább rajongói vannak, de már akadnak hallgatói, akiknek nem bálványa, hanem tanítója. Egyre nagyobb figyelemmel fogják hallgatni Keita Krūmiņa dalát.