Ezt néztük karácsonykor 2.
Evelyn
„A film megtörtént eset alapján készült”, áll az elején, és tényleg. A Wikipédiában is megtalálható Desmond Doyle, a történet főhőse, akitől 1953-ban elvették és állami gondozásba adták a gyerekeit; az állami gondozás az ötvenes évek Írországában vakbuzgó apácákat és kolostori terrort jelentett. Két évig kellett harcolnia hat gyermekéért, s az ítélet végül megváltoztatta az ír családjogi törvényt.
A filmben elfelezték a gyerekeket, csak három maradt, s abból is az egyikre összpontosít a történet, Evelynre, aki a bíróságon is vallomást tesz, míg öccsei nem. Egyebekben is jelentősen átírták az eseményeket, de Evelyn könyve magyarul aligha jelent meg, a hazai közönség tehát semmit se tud a történtekről.
A főszereplő a James Bondra most egyáltalán nem hasonlító Pierce Brosnan. Igazi vérző szívű családapa, aki szenvedélyesen akarja vissza a gyerekeit, de belátja, hogy a törvény játékszabályai szerint kell harcolnia, különben nem jut semmire. A filmben módja van ír dalokat énekelni, amit autentikusan tehet, hiszen ő maga is született ír, Mí megyébe valósi, méghozzá éppen abban az évben született, amikor a történet kezdetét veszi.
Ilyen híres színész mellett nagy dolog, hogy legalább egyharmad arányban főszereplő lehetett a címszereplő is, a tízéves Sophie Vavasseur, akinek franciás neve ír kislányt takar, Baile Átha Cliathben született és ez az első filmje. Azóta eltelt nyolc év, nagylány lett és eljátszott még egypár szerepet. Evelynként ragyogó alakítást nyújt, komoly és megfontolt, és nagyon odafigyel mindenre.
Kettejük mellett igazából senki más nem kap nagy szerepet. Doyle új szerelme a Vészhelyzet Hathaway főnővéreként hírnevet szerzett Julianna Margulies, egyik ügyvédje Aidan Quinn a Harmadik műszakból. De a történet az apa és a kislány vállán nyugszik.
Az akkori ír törvény nem engedte az apának, hogy gondját viselje a saját gyerekeinek, ha a felesége életben van, de nem ad beleegyező nyilatkozatot. Desmond Doyle fellépésének köszönhető, hogy ez megváltozott.
Egy kis romantika
Az ünnepi filmtermés legjobb darabja, igazi nagy klasszikus filmcsemege, amiért az ember megbocsátja az RTL Klubnak, hogy szilveszterre csak szemetet tudnak adni. Azt persze már nem lehet megbocsátani, hogy lemetélték a feliratokat a film végéről, így a film első felét megfeszített füleléssel töltöttem. Páger Antalhoz nem kell tudomány, egyetlen szóból azonosítható, de Diane Lane hangja… Füleltem és kutattam az emlékezetemben, nevek vonultak ide-oda a két fülem között, Váraljai Alexandra egy ideig tartotta magát, de nem, nem. Somlai Edina persze szóba se jöhetett, őt is egy sziáról felismeri az ember. Azóta tudom, hogy az információ megvan a neten, jól eldugva, de csak ez. Hogy a fiúnak ki a magyar hangja, mindmáig nem tudom. Pedig ismerem ezt a hangot, hallottam ezerszer, de nem jön a név hozzá.
Azért közben volt érkezésem élvezni a filmet, amit negyedszázada nem láttam, s most mint régen ismert, mégis új darabot nézhettem meg. Egy kis üde színfolt, egy órácska konfliktusok nélkül ebben az agyonkriminalizált világban. Diane Lane tehetségéről akkoriban szuperlatívuszokat írtak és mondtak, többek között Sir Laurence Olivier is, aki az új Grace Kellynek nevezte, márpedig az ő véleményére oda kell figyelni. Azóta tudjuk, hogy Lane be is váltotta a reményeket meg nem is. Szupersztár lett és mégsem az. Soha nem csinált semmit, ami első filmjéhez fogható lett volna, akárcsak Sophie Marceau. Egy sor gyenge és közepes film után tizenkilenc évesen visszavonult a filmezéstől, és nem állt kamera elé soha többé, azaz három évig. Akkor megint elkezdett játszani, közben hozzáment Christopher Lamberthez és szült egy kislányt. Egyre nagyobb költségvetésű filmekben játszott, s végül 2000-ben a Viharzóna szerzett neki nagyobb hírnevet. De a közönségnek ő még mindig a tizennégy éves Lauren a világhírű jelenettel a Sóhajok hídja alatt.
Apropó Lauren, szólnom kell, hogy az összes netes archívum tévedésben van: Laurent nem hívják Kingnek, ő egyike a filmtörténet családnév nélküli alakjainak. Az apját hívják Kingnek, de ő az anyja harmadik férje, akit csak Richardnak szólít, mert „egy Richardtól könnyebb elbúcsúzni, mint egy apától”, tehát kizárt dolog, hogy a nevére vette volna.
A film Lane karrierjének első és legjobb darabja, Sir Laurence Olivier pályájának viszont vége felé esik és egy szerep a sok közül. George Roy Hilltől nagyon jó választás volt, hogy a két elsőfilmes gyerek vállára rakott film terhéből azt, amit lehetett, nemhogy egy tapasztalt színészre bízta, hanem egyenesen a színművészet királyára, ez sokban javított a film végül is langyos fogadtatásán. (Sajátos, hogy míg például A házibuli kasszasiker volt és azonnal kultuszfilm lett belőle, az Egy kis romantika épp csak ellavírozott a mozikban, aztán lett belőle kultuszfilm.) De Olivier-nek ez a szerep csak egy kis ujjgyakorlat. Átenged mindent a két gyereknek, éppen olyan önzetlen, mint figurája, a szentimentális öreg zsebmetsző. Tehette, ő hetvenkét éves volt, üstökösi pálya volt mögötte, lovagi címet viselt, és hátralevő éveiben (még tíz következett) is felkérések tömegére számíthatott – de a gyerekeknek ez lehetett a nagy filmje.
Így is lett. Lane még csak elboldogult a filmvilágban, de a fiú, Thelonious Bernard már csak egy kis szerepet játszott el egy jelentéktelen filmben, aztán abbahagyta a színjátszást. Befejezte tanulmányait és fogorvos lett.
George Roy Hill még három filmet rendezett ezután, köztük a Garp szerint a világot; korábbi műveinek egyik nevezetes darabja a Butch Cassidy és a Sundance Kölyök, amit Daniel is néz a film elején.
Szóval, mint mondtam, valahol a film közepére csak bevillant, kihez tartozik az a csengő lányhang. Balázsy Panni. A nyolcvanas évek elejének nagyszerű szinkronszínésznője, aki szebbnél szebb szerepeket játszott el, aztán egyszer csak elhallgatott. A közönség meg gyárthatta a tragikusnál tragikusabb elméleteket az ígéretes színészpalánta balsorsáról, mert nekünk nem szólt senki, csak egy évtizeddel később derült ki, hogy tizenhét évesen elment Amerikába tanulni. Kilenc év múlva visszajött, mindenféléket csinált, végül műsorvezető lett különféle magazinműsorokban, éppoly sikerrel, mint azelőtt a szinkronstúdiókban.