Egy év a szivárvány alatt
Cikkek évfordulójáról nem szoktam megemlékezni, és most sem az a fontos, hogy egy éve jelent meg Varavīksnes című írásom. Hanem hogy ez tanúskodik róla: egy évvel ezelőtt már a NANDO kislányok egész elérhető életművét ismertem, kiszótáraztam a cikkben elhangzó szavakat, egy-két dalszövegnek nagyjából a lényegét megértettem, napi kapcsolatban voltunk. Azt nem tudom, hogy voltaképpen mióta, csak sejtem, hogy augusztus–szeptember folyamán előbb a polkát hallgattam sokat, vegyesen sok mindenfélével, főleg gyerekkorombeli zeneművekkel, ötletszerűen, amihez éppen kedvem volt. Ekkoriban alapítottam gyűjteményt a Youtube-on, a polkával kezdődik, aztán sokáig nincs több egy-két NANDO-felvételnél, amikre ránéztem, megtetszettek, beraktam, de egy darabig még nem voltak az érdeklődésem középpontjában. E pillanatban a lista 265. tételénél kezdődnek a NANDO-dalok, eredetileg még hátrébb voltak, de valamiért folyton töröltek vagy priváttá tettek felvételeket a lista elején, főleg gyerekkorombeli dalokat, de persze én az egész gyűjteményt letöltöttem és eltettem.
Szóval valamikor az ősz folyamán, súlyos betegen persze, elkezdtem tűnődni a polkán, hogy ez mégis mitől lett ennyire jó, és ezt írtam meg végül egy évvel ezelőtt; mert addigra megnéztem és körbegondolkoztam a többi fellépésüket is. És elkezdődött a NANDO-cikkek áradata, egy kerek év alatt harmincat írtam, de közben januártól ők már csak a legfontosabbak, de nem egyedül fontosak, hiszen jött a Saulesbrilles, majd két hónap múlva a hír, hogy ők fogják nyerni a… akarom mondani hogy még csak jelölték őket Zelta Mikrofonsra, de hát én biztosan tudtam, hogy ők nyernek. S mire ott ültem február utolsó estéjén a Dailes színház ragyogó nagytermében és kétszázas pulzussal hallgattam Mārtiņš Daugulis éppoly ragyogó konferanszát, amiből csak elszórt szavakat, mondattöredékeket értettem, aztán néztem, ahogy a kislányok háromszázas pulzussal átveszik a díjat és félholtan is képesek szenzációsan énekelni – addigra már egy hónapja tanultam a nyelvet is, mert tudni akartam, érteni akartam, ismerni akartam. Érezni nyelvtudás nélkül is lehet.
Ennek nyolc hónapja lesz, a kislányok azóta lendületesen küldik a fotókat a fellépésekről, elkészült a Fizikas skolotājs, majd a Bikini klipje, ők pedig rengeteget fejlődtek, tanultak, gyarapodtak készségeik, a mindig is különleges lélektani felépítésű együttes egyre csiszoltabb tökéllyel hangol össze, nem mintha öt éve is már ne lett volna példa mesteri összhangra, de egyre inkább ez a jellemző, egyre gyakrabban sikerül ezt felsőfokon megvalósítani.
Mindeközben azonban kiderült, hogy a felsőfok nem ennek az öt és fél kislánynak az egyedüli adottsága. A Zelta Mikrofons megadta az alapozást, hogy jobban összeismerkedjek másokkal is, és akinek a NANDO után pont Agate Albekeite jut újabb ismeretségként, az már nagyon oda fog figyelni mindenre. Meg hát amúgy is ez a munkám és életelvem.
S közben egyre többet értek. A lett nyelv már önmagában is fontos, nemcsak azért, hogy azt az öt kislányt – azaz valójában a dalszövegírókat – megértsem, éspedig két okból fontos. Mert imádnivaló, és mert azt veszem észre, hogy álmos, demotivált, unott agysejteket mozgat meg, amik régóta csak lazsáltak és rábízták a melót a társaikra. Így az az érzésem, hogy ezek a kislányok és a dalszövegírók végső soron az életemet, illetve annak agyilag hasznos részét fogják meghosszabbítani. Ami nem csekélység. Szeretem az agyamat, sok hasznos célra alkalmas, és szeretném, ha minél később válna szenilissé.