Csepke és a kis kétéltűek
Nemrég leírtam egy félmondatot arról, hogy már Csirip is negyvenhárom éves, aztán hallottam egy mostanában született gyerekről, aki a Csepke keresztnevet kapta. A Wikipédia szerint ez egy létező keresztnév, egy guglis keresés pedig bárkit meggyőz róla, hogy családnév és elterjedt nick is.
De nekem és a nemzedékemnek Csepke akkor is egy szimbólum, és ha a családnevet nem is, de a nicket és talán a keresztnevet is ő ihlethette némelyeknek. Az eredeti Csepke most harmincnégy éves; hölgyek kora nem lenne publikus, de hát kiírta a honlapján, amit mint sokoldalú művész és tanár üzemeltet. Csak életrajzának egy zárójeles felsorolásában említi, hogy ő a nemzet Csepkéje. Ami engem arra késztetett, hogy utánanézzek, mivel foglalkozik most Gian Sammarco. Jelentem, pszichiátriai ápolóként dolgozik valahol Midlandsben, és nem áll már kamera elé.
De Adrian Mole megvan, Sue Townsend még mindig írja a végeérhetetlen sorozatot, pedig cukorbetegség folytán nyolc éve megvakult. Nigel, Adrian meleg osztálytársa is elveszti látását az utolsó kötetben. Nem magamtól vagyok ilyen okos, elolvastam a Wikipédia szócikkét, amit nem volt könnyű megcselekedni, miközben folyamatosan csóváltam a fejemet.
Persze Gian Sammarco sokkal kevésbé Adrian Mole, mint amennyire Karsai Veronika Csepke. Adrian Mole könyvalakban lett népszerű és mindmáig elsősorban könyvként az, Csepkének viszont logikusan nem lehetett könyvváltozata. Csiripnek csak az van, őt nem filmesítették meg. Iszlai Zoltán ma is köztünk van és könyveket ír, megtehetné, hogy megírja lányának felnőtt éveit – nem néztem utána, de gyanítom, hogy nem tette, és nem is lett volna értelme. És Karsai Veronika se játssza el Csepke felnőtt éveit.
Szerintem Townsend hibát követ el, amikor megírja Adrian Mole felnőttkorát is, de valószínű, hogy neki ő nem az a jelképerejű egyéniség, mint nekünk. Ez már csak így van. Iszlai Zoltánnak Csirip egyszerűen csak a lánya, Csepke pedig a Karsaiaknak egy filmalak a sok közül, akiket megalkottak.
Nekünk többieknek valami mást jelentenek. Mindhárman a lázadó, semmit sem tisztelő gyerekkor jelképei, de más-más módon. Mindhárman görbe tükröt tartanak a felnőttek társadalma elé. Öntörvényűek mind a hárman, és meglepő módon reagálnak dolgokra.
Csirip a legkisebb hármuk közül, és róla írhatok a legkevesebbet, mert a könyvek már nincsenek meg és sok-sok éve nem is jártak a kezemben. Ő a gyerekszáj irodalomba álmodott megtestesítője.
„Babrálok. Berregtetem a babot.”
„Már egész jól bírok olvasni. Tegnap egy mozgóújságon azt bírtam kiolvasni, hogy MAR HAJÓ ÉS DARUGYÁR.”
Csirip mindent logikusan lát, és nem tehet róla, hogy a nagyok szerint ő a logikátlan. S ezzel forgatja ki a felnőttek világát.
Csepke még a fizika törvényeit is előszeretettel megszegi, ha éppen ahhoz van kedve; nem okoz gondot számára, hogy amikor egy kendő forgatásával lever egy virágcserepet, egyszerűen visszaugrassza a helyére épségben – azzal, hogy visszafelé forgatja a kendőt. Osztozik Csirip naivitásában. Amikor elfonnyad a virágja, telerakja a cserepet hőmérővel meg gyógyszerrel, de nem használ, csak az, amikor bánatában könnyeivel öntözi. Nagyon ritkán viselkedik tipikus gyerekként, hamarjában egy esetet tudok felidézni: amikor kutyát szeretne, és miután minden elképzelhetetlent elkövetett, hogy hozzájusson egyhez, a szülei végre meglepik egy kiskutyával – de ő addigra már az oroszlánokért rajong. Tud láthatatlanná válni, és általában bármire képes, amire egy valamirevaló rajzfilmfigura, például lovaglás után úgy marad a lába. Azt hiszem, ő az egyetlen eleven rajzfilmfigura a történelemben. Technikailag, a pixilláció miatt bábfigurára jobban hasonlít, de viselkedésében sokkal inkább rajzfilmfigura. Eleven az arca, számtalan arckifejezést kap elő pillanatok alatt, úgy mozog, ahogy ő akar, és nem úgy, ahogy a technika lehetővé teszi, mint a bábfigurák. Érdekes módon a mim szinte teljesen kimaradt a sorozatból. Emlékeim szerint Csepke csak egyetlen alkalommal veszi elő a hagyományos mimrepertoárt: világgá megy, és amikor kifogy a pénzből, kitesz egy kalapot és mimuzik.
(Egyébként ha már itt tartunk, muszáj szólnom, hogy a webes cikkek rosszul emlékeznek, Karsai Veronika nem nyerte meg az 1993-as Ki mit tud?-ot. Nem azért, hogy letépjek róla olyan babérokat, amik nélkül éppen olyan jól boldogul, hanem mert tanulságos.
Karsai Veronika a selejtezőben szépen megállt Antal Imre mellett, aki néhány mondatban bemutatta, mint mindenkit. Annyi volt a különbség, hogy amikor közölte, hogy a számot édesanyja, Karsai Gizella koreografálta, akkor finoman megnyomta a nevet. Nehogy valaki, aki álmából ébredve hirtelen kap észbe, azt higgye, hogy ő valami véletlen névazonossággal pont Karsai és pont mimmel nevezett be. A Ki mit tud? félverbális nyelvén Antal Imre értesítette a közönséget [a zsűrit aligha kellett], hogy a Karsai Pantomim Rt. áll a színpadon, így tessék szemlélni. És Veronika előadott egy nagyon kedves, szép számot, még arra is emlékszem, hogy kiment a tengerpartra és a kerítésen át nézgelődött, ami nem kis dolog, mert én általában síkhülye vagyok a pantomimhez. Ez az első és utolsó pantomimszám életemben, amit végig értettem. A középdöntőbeli számát már nem annyira, sokszor kihagyott a vétel, de kétségtelenül nagyon jól csinálta, komplex volt és bonyolult, vitán felül profi. Eszerint is értékelték. S ekkor jött az, amit én elneveztem Csepke-effektusnak, ámbár nem Csepkével történt, hanem Karsai Veronikával. A döntőben fogott egy lufit és eltáncikált vele. Nagyon jó szám volt, szó se róla, mint számmal igazán nem volt vele semmi baj, viszont alulmúlta magát, ezért a zsűri a már említett nyelven értésére adta, hogy ő nem valami futottak még színvonal, hanem Karsai Veronika, és őtőle ez nem elég jó. Kivágták a döntőben, és nem nyerte meg a Ki mit tud?-ot.
Azazhogy egyfajta áttételes módon mégis megnyerte. Néhány számmal később egy másik versenyző nyert a maga kategóriájában, úgy emlékszem, hangszeres zenében. Kihirdették, hogy ő nyert, és Szinetár Miklós azt mondta, ez majdnem olyan jó volt, mint Karsai Veronika. Értettük. Ha egy győztes majdnem olyan jó, mint egy kiesett, akkor az a vesztes mégse vesztes igazán.)
Adrian Mole a meg nem értett kamasz entellektüel, akinek rendszeresen összetörik a szíve, és ilyenkor ír egy verset. Sokféleképpen lázad a felnőtt világ ellen: világgá megy, csatlakozik egy bandához, amibe nem is illik bele, és mindenekelőtt megírja a véleményét mindenről. Ez nagyon klassz dolog volt 1982 táján, ilyet még senki nem csinált, azonfelül Adrian eleven stílusa, zajló élete és a nyolcvanas évek színes forgataga két olvasmányos könyvet eredményezett.
Kettőt. Mert vannak sorozatok, amiket egy ponton túl nem szabad folytatni, és megint mondom, hogy Csiripből csak két kötet és Csepkéből is csak két sorozat lett. Townsendnek kétségkívül mindmáig van mondanivalója Adrian Mole-lal, ami remek dolog és nagyon tiszteletreméltó, csak elveszett a szimbólumérték. A háromgyerekes családapa Adrian Mole, aki végül, ha minden igaz, egy antikváriumban dolgozik eladóként, már nem az az Adrian Mole, akit a nyolcvanas években szerettünk és a felnőtt világ kifigurázóját láttuk benne.
Igen, biztos vagyok benne, hogy a legtöbb lázadó kamasz egyszer beszünteti lázadásait, beáll egy munkahelyre és gyerekeket nevel. De az a történet, ami arról szól, hogy a Fiú és a Lány számos viszontagság közepette egymásba szeret, szükségképpen véget ér ott, ahol kéz a kézben elhajóznak a naplementébe. Adrian Mole lázadókamasz-története véget kellett volna hogy érjen ott, amikor még lázadó kamasz. Másképp csak kiábrándítjuk belőle az olvasót.
Őszintén bevallom, hogy nem voltam képes elolvasni a további köteteket, csak A kis kétéltűeket, és nem tetszett. Adrian, amint kilométeres faxban küldözgeti hosszú művét, amiben egyetlen magánhangzó sincsen? Ugyan, kérem, ez nem lázadó kamasz, hanem hülye.
Kár Adrian Mole-ért, mert nagyszerű regényalak és Zeitgeist-szimbólum volt, de talán még nagyobb kár Darth Vaderért. Gyerekkoromban ő volt a megtestesült Gonoszság szimbóluma, a leggonoszabb gonosz, aki valaha a lelkivilágunkat tapodta. De a kilencvenes évek közepére ez valahogy kihűlt; Vámos Miklós a Lehetetlen?! egyik adásában elmesélte, hogy megkérdeztek (ha jól emlékszem) diákokat, kiket tartanak a leggonoszabbnak. A három győztes: Adolf Hitler a történelemből, Jockey a Dallasból és Tom a Tom és Jerryből. Én megnéztem néhány részt – mondja Vámos –, tényleg nagyon gonosz macska.
A Drótvödör, ahogy akkoriban már becézték, elvesztette igazi mélységes gonoszságát, már csak olyan szimpla gonosz volt. Egy a sok közül. Már lehetett róla használati tárgyakat mintázni, jelmezbálra kosztümöt óvodás gyerekeknek, vagy akár kiskutyának is. Aztán a kétezres években megismertük az élettörténetét – ami engem illet, moziba régóta nem járván, csak nemrég láttam A Sithek bosszúját, és több dolgon megdöbbentem. A Megtestesült Ősgonosz tulajdonképpen úgy lett ilyen gonosz, hogy a későbbi császár elkezdte traktálni olyan gyenge hazugságokkal, amiken egy elsőéves húsvétinyuszi-képzős is átlátott volna, de a nyilvánvaló igazságnak Anakin olyan vadul ellene szegült, mintha csukamájolajba keverték volna. De ez hagyján. Csakhogy ebből a filmből és még inkább a Vukipédiából az ember megtudja, hogy szerencsétlen egy súlyosan sérült ember, aki nem azért visel rémisztő maszkot, mert így esik neki jól, hanem mert enélkül nem maradna életben. Masina lélegezteti, katéter van a fütyijében és sokáig nagyon rosszul érezte magát a páncéljában. Hogyan gyűlöljük ezek után mint a Leggonoszabb Gonoszt?
Lindával is megpróbálták ugyanezt. Másodállásban ő is a lázadás szimbóluma volt, aki szemtelenül beszél a főnökével és nem fogad szót neki, elsődlegesen pedig a sikongatva karatélyozó rendőrlány, aki coolabb, mint Bruce Lee és Rugdpi Chan, úgy néz ki, mint egy tini, sárga Babettával jár és imád jókat röhögni. (Nem nevetni, röhögni. Tessék megnézni egy-két jelenetet, amikor látszik, hogy Gát György szerelmes volt a feleségébe és hagyta önfeledten röhögni.)
De 2002-ben összehoztak egy folytatást, amiből csak annyira emlékszem, hogy Linda sok év után hazatér Amerikából, hülye misztikusan viselkedik és mintha ki lenne cserélve. Nem olyan drasztikusan, mint Tilda a Barátok köztből, aki elment a fodrászhoz és valósággal átalakult, a frizurája, az arca, a hangja, a neve és egyáltalán. De ki lett cserélve Linda is, nem lehetett ráismerni. Ami azt okozta, hogy az új sorozat szépen elmerült a feledésben.
Szimbólumértékű figurát létrehozni nagy dolog, s egyre nehezebb ebben a túlpörgött világban. Akinek sikerül, annak meg kellene becsülnie. Lehet, hogy némi bizniszt lehet csinálni a folytatásokkal, mondjuk elkészíteni A Tenkes kapitánya folytatását, teszem azt, Sörös Sándor főszereplésével, amelyben a Rákóczi-szabadságharc után negyven évvel az öreg Eke Máté a Tenkes oldalán gazdálkodik és a régi szép időkről elmélkedik. Mondom, lehet, hogy csinálni lehetne vele némi bizniszt, de borzalmas lenne, és megtépázná a Tenkes kapitányának imázsát. Nem azért, mert Eke Máté egyszer s mindenkorra Zenthe Ferenc; Stohl András is eljátszotta musicalváltozatban, és lehetett akár jó is. Azért, mert ha a Tenkes kapitánya nem tör borsot a labancok orra alá és nem bontja ki Rákóczi lobogóját a siklósi vár fölött, akkor ő nem is a Tenkes kapitánya.