Ezt néztük karácsonykor 1.

Vagy karácsony után, felvételről. A LAttilaD.org filmkritikai rovata ezennel megnyitja hasábjait.

Minden napra egy varázslat!
  A magyar cím annyira semmitmondó, hogy ha nem kattintok rá, rá se jövök, hogy miről van szó. Ez a Five Children and It filmváltozata. A könyv magyar címével adós maradok, mert nekem angolul van meg, és az Antikvárium.hun se találok magyar kiadást. Az alternatív A srácok és Az már sejtet valamit, csak hát a Port.hu oldalán nem ezzel a címmel szerepelt, ráadásul a „srácok” kicsit túl modernül hangzik.
  Persze nem biztos, hogy ez baj, mert Edith Nesbit volt az első modern gyerekíró – nem én mondom, Wiki mondja. A kívánságteljesítő homoktündér történetét 1902-ben írta, a gyerekirodalom hajnalának hajnala előtt, és kétségkívül igazi eleven gyerekirodalom. Ámbár, félek kimondani, írt Nesbit jobbat is, a The Railway Childrent (Hárman a vasút mentén), amit szintén megfilmesítettek, nem is egyszer. Az egy igazi, eleven mai történet, igazi, eleven mai gyerekekkel, 1906-ból. Azért félek ezt kimondani, mert voltaképpen nem olvastam a most tárgyalt film könyvváltozatát, ámbár évek óta itt lapul digitális könyvespolcomon; az olvasó is letöltheti. Azt azonban tudom, hogy az írott eredetiben szó sem esik a világháborúról, ami egy tucat esztendővel a könyv megjelenése után tört ki, következésképpen az apa nem vadászpilóta, az anya nem ápol sebesülteket, sőt a helyszín se rejtelmekkel teli ódonat kastély. Ez mind a forgatókönyvíró, David Solomons hozzátoldása. A kívánságokat is megváltoztatta, darabszámukat jóval lecsökkentette, egyszóval számos összetevőt meghagyott, a recept lényegét kicserélte. Nem elsőként a történelemben.
  Az eredmény egy kicsit lyukacsos, de szerethető történet lett. Csak egypár lyuk mutatóba. A gyerekeket szigorúan tiltják az üvegháztól, de nem derül ki, hogy miért. Azazhogy persze, az üvegházból vezet az út az Azt rejtő homokos partra, de ha a pszammeádról a kastélyban élő három fura ember nem tud semmit, akkor honnan és miért a tilalom? És miért nem derül ki, hogy megszegték a tilalmat? Solomons elfelejtette végigvinni a saját ötletét. A se feleség, se házvezetőnő Martha felfedezi ugyan az első kívánság nyomán támadt csatateret, de ezzel a dolog annyiban is marad, nem csinál botrányt, nem csinál semmit.
  Az eredmény egy kicsit olyan, mint egy csendélet. Egy darabka ebből, egy darabka abból, egy kis zöldség, egy kis hús, egypár darab őrült bors, de nem állnak össze egységes egésszé. De mondom, szerethető, éspedig azért, mert hangulata van – kicsit meseszerű, kicsit romantikus, kicsit kölykös, mindenből egy kicsi. És azért, mert tartalmaz három remek alakítást. Harmadik helyezett, ha szabad ilyen kifejezéseket használni, Kenneth Branagh, aki legendás Shakespeare-alakításaiból, Harry Potterből (egyik tanárát játszotta két évvel korábban) és alighanem némi Narniából gyúrja össze a kissé hibbant nagybácsit, akiben azért ráismerünk az Ötösfogat kissé hibbant nagybácsijára is. (A sorozat, ha másban nem, ott mindenképpen rokon filmünkkel, hogy szintén öt gyerek kalandjairól szól, szintén a vidéki Angliában, szintén a század első felében, ráadásul az a Jemima Rooper a főszereplője, aki a Hárman a vasút mentén legutóbbi filmváltozatában volt Roberta.) Egyébként a rokonság Harry Potterrel és Narniával nem véletlen, Rowling és Lewis is a sok-sok író között van, akiket Nesbit megihletett.
  Második helyre kell tennünk Freddie Highmore-t, aki a legélénkebb alakítást nyújtja Robert, a kisebbik fiú apránként főszereppé előlépő szerepében, s egyébként ismert gyereksztár, akkor már öt éve filmezett.
  De a legjobb mégis Az lett, aki a gyenge forgatókönyv alapján lehetett volna egy kesztyűsbáb is, de nem az: mozgékony, életteli számítógép-grafika, az eredeti Az szabad átértelmezése sokkal barátságosabbá. Hogy Vic és Poupette nyelvén mondjam, egy öreg bácsi, aki egy andoriai és Jar Jar Binks törvénytelen gyermeke. Ő is rokonságban áll Narniával, eredeti hangja Eddie Izzard, aki amott egy egérlovagot szinkronizál.
  Apropó szinkron – a film szinkronjáról még nem beszéltem. Nem is fogok. Borítsa jótékony feledés, és reménykedjünk benne, hogy egyszer kézbe veszi még egy olyan szinkronrendező, aki komoly munkát akar csinálni.

Zene és szöveg
  Jó dolog látni, hogy – – Drew Barrymore úgy él és játszik, mint akinek nincs is hatásszünet a neve előtt. De az elveszett kislány lassan húsz éve megkerült, és már nem várja vissza a karfiolorrú botanikust. (Pedig vissza fog az jönni, csak egy hosszabb időszakra ment el, „míg a földi növényzet új, nagyobb mutációja be nem következik, s ez csak évszázadok múlva lesz esedékes”. De akkor hátha nem kukucskál be megint az ablakokon.) Harmincas éveire Barrymore olyasvalaki, aki egyszerre két ember helyett áll a kamera elé. Az egyik a felnőtt színésznő, a másik a muskátlis kislány, aki mostanra legenda lett, és a legendák nem szeretik, ha szégyent hoznak rájuk.
  Hát Sophie Fisher nem hoz szégyent a családnév nélküli Gertie-re. Egy közvetlen természetű, de kissé megilletődött mugli, aki belecsöppen a showbusinessbe és nem nagyon tud mihez kezdeni vele. Ráadásul neki elvei vannak, ő nem hajlandó akármilyen marhaságot csinálni csak azért, hogy a címlapokra kerüljön.
  Alex Fletcher hajlandó. Bármire. Ő már ott volt, mármint a címlapokon, még a nyolcvanas években egy menő bandával, de azóta eltelt húsz év, és nem tudott semmi újat összehozni. Haknikból él és várja a Télapót. Unalmas és érdektelen figura is lehetne, ha nem Hugh Grant játszaná, a brit színjátszás egyik legragyogóbb csillaga, akinek színes egyénisége remekül érvényesülhet. Éppen olyan ügyefogyott, mint a Notting Hillben (Sztárom a párom), ahol ő volt a mugli és a lány, Julia Roberts a világsztár.
  A Télapó el is jön, mivel ez egy karácsonyi tündérmese. De kicsit sajátos a megjelenése: egy beképzelt, elég lökött tizenéves popsztár, aki indiai fílinget csinál magának, ámbár sejtelme sincs az egészről, és azzal üdvözli a közönséget, hogy shakti, shakti. Ezt megkerestem a Wikin; még valamicske összefüggést is lehet keresni, mivelhogy a szanszkrit szó többek között a hindu Nagy Istenanyát jelenti, és Laksmí, Párvati és Szaraszvatí számít annak. Onnantól viszont, hogy ő inkább dögös akar lenni, már nem illik össze, de őt ez nem zavarja, hiszen fogalma sincs az egészről. Összeolvasott valamit, az is lehet, hogy valamelyik tanácsadója tette, és most ez az imázs. Shakti, shakti. Jövőre talán kurutty, kurutty. Ezt Alex világosan érti, de mit bánja ő, ha egyszer Cora az ő télapója, aki hírverést és publicityt hoz neki, és csak egy dalt kér cserébe. Csak hát ehhez kell egy szövegíró, és itt lép színre Sophie, aki olyan természetességgel ír dalszöveget, mint ahogy régi barátja lyukat éget az ujjával a fémlemezbe.
  A film nagy erénye, hogy nem csinál úgy, mintha Alex és Sophie az évszázad slágerét írták volna meg. Egy helyes kis dalocskát írnak, nem többet és nem kevesebbet, de azért is kár lenne, ha Cora beledobná a turmixgépbe egy csomó indiai motívumutánzattal. Alex ezt se bánja, neki publicity kell, Sophie viszont egy ismeretlen kezdő, akinek nincs vesztenivalója.
  A film végére kiderül, hogy Cora tényleg mesebeli tündér, és mint ilyen teljesíti a kívánságokat (más technikával, mint Az, de megteszi). A zűrzavaros, Olsen ikrek-szerűen öntörvényű Cora szerepében a tizenkilenc éves Haley Bennettet ismerhetjük meg, aki csakugyan énekesnőnek készül, de egész másféle zenét szeretne csinálni.

Eb a titka mindennek
  Karácsonyra gyerekfilm való. A sikeres gyerekfilm, sőt egyáltalán a sikeres film titka, hogy legyen benne gyerek és kiskutya. Esetleg cica, de inkább kutya, aki hősiesen megment valakit, s ezzel belopja magát a kutyaellenesek szívébe.
  A filmről sokkal többet nem is lehet elmondani. Van benne egy helyes kiskutya, azaz persze számos különböző méretű kiskutya, és egy kissé bizarr forgatókönyv, ami azt állítja, hogy egy kölyökkutyát felnőtt koráig rejtegetni lehet egy lakásban, de a gyereknézőket ez nem fogja zavarni. Előnye viszont, hogy megnézhetjük Makenzie Vegát és megállapíthatjuk, hogy mennyire hasonlít a nővérére (Alexa Vega a Dennis, a komisz ismét pimaszból, a Spy Kidsből és az Ottalvós buliból), és megnézhetjük Abigail Breslint és megállapíthatjuk, hogy mennyire hasonlít a bátyjára (Spencer Breslin A kölyökből és a Télapu 2–3-ból, de a harmadik részben Abigail is játszott, és mindketten benne voltak a Neveletlen hercegnő 2-ben is). És ami még élmény, láthatunk benne katolikus árvaházat, ahol a nővérek nem ütik-verik a gyerekeket, mint Kisdarazsat, nem ridegek velük, mint Evelynnel, hanem szigorúak, de kedvesek.
  Mindazonáltal meg kell mondanom, hogy nagyszerű gyerekfilmek készültek a történelemben azzal az egyszerű eljárással, hogy mindenki, aki részt vett az elkészítésükben, komolyan vette a munkáját, és olyan erőbedobással dolgozott, mintha egy tucat Oscarra pályázott volna. Ebben a filmben csak a gyerekek vették komolyan a munkájukat, meg a kiskutya.
  Shakti, shakti.

»»»»»»