A másik szempont

Arra a megállapításra jutottam, hogy énnekem van még egy okom arra, hogy csupa gyerek- és kamaszlány főszereplő köré építsem a regényeimet, az eddig proklamált ok mellett, miszerint lelki működésük szempontjából ők a legérdekesebb emberek. Éspedig erre Ninda ébresztett rá (de eközben adassék tisztelet Léonnak, aki nőt és gyereket soha nem ölt meg, és felmérte, hogy Mathilda ennek a két csoportnak a metszete, nő is és gyerek is).
  Azzal, hogy nőket és gyerekeket, azaz e két csoport metszeteként lányokat teszek meg nem ritkán roppant fontosságú események mozgatórugóivá – Ninda konkrétan a legnagyobb jelentőségű személyiség a történelemben –, ellenpéldákat állítok annak a patriarchális intézményrendszernek, amely évezredes megkövültséggel hajtogatja, hogy a teremtés koronája a Férfi, és akár imádott rasszizmusát is beáldozza, csak maradhasson szexista. Már a világ egyik legkőkorbamerevültebb intézménye, a Vatikán is elfogad fekete bőrű főpapokat (pedig a második világháború idején még az amerikai hadseregben is csak szakácsnak volt jó a fekete katona, tisztnek semmiképp), csak azt az egyetlen szörnyűséget nem hajlandó eltűrni, hogy nő lehessen pap, és hogy a pap őférfisége holmi alacsonyrendű nőt illessen fölkent nemiszervével. (Dugnak amúgy, csak ki ne derüljön.)
  Azzal, hogy Ninda lány és már gyerekfejjel milliárdok tiszteletét és szeretetét váltja ki, majd egyre nagyobb változások fűződnek a nevéhez, azt érem el, hogy bár a könyvet ötszáz évre betiltják Szaúdban, gyújtok egy újabb lángocskát a máglya alatt, amin a szentférfiség pörzsölődik. Gyújtogattak ilyeneket már olyan emberek is, mint Anne Frank, aki soha semmiféle feminista jelkép nem volt, csak egy mély érzésű, szárnyaló gondolatokkal megáldott, tehetséges író – és közben kamaszlány.
  Nem lesz kár a szentférfiségért. A világban élő férfiek jókora hányada nem gondolja, hogy ő egy tótumfaktum a nők fölött, és ettől nem veszíti el férfiasságát, sem az így nevezett testrészét, sem férfi mivoltának semmilyen immanens tulajdonságát. Ellenkezőleg, a nőket magával egyenrangúnak – sőt ha adottságaik vagy a helyzet ezt vonja magával, maga fölött állónak is – tekintő, a társadalom által belenevelt „tradicionális” nemi szerepeket elvető vagy elvetni igyekvő férfi, az a valódi férfi, míg az izmaival villogó, a nőkre csak lenéző megjegyzéseket tevő, őket szextárgynak tekintő macsó csak megvetést érdemel.
  És azt a szót, hogy férfiek, azt is egy szenvedélyes feminista kislány alkotta, őt meg én.

»»»»»»