A felhasználó ráér
– Jó napot. Visszahoztam a robotinast.
– Ó. Mikor vette?
– Most, egy órával ezelőtt.
– És máris visszahozta?!
– Igen, elállok a vásárlástól.
– Kérem, várjon egy percet, azonnal hívom a főmérnökünket. Ezzel a robottal valami nagyon komoly baj lehet. Főmérnök úr? Itt a vevőszolgálat, visszahoztak egy robotinast. Alig egy óra után. Igen. Köszönöm, megmondom. Egy perc türelmét kérem, uram.
– Kérem, semmi akadálya.
– Jó napot kívánok, a főmérnök vagyok. Ön csakugyan egy óra után hozta vissza?
– Hát valójában jóval kevesebb. Húsz perc az üzletből az út hazáig, húsz perc vissza, és a kettő között húsz percig, mondhatni, használtam az inast.
– Ilyen gyorsan tönkrement volna?
– Attól függ, mit tekintünk tönkremenésnek. Voltaképpen tökéletesen működik, csak használhatatlan.
– Elmondaná, mi történt?
– Örömmel. Hazaértem, letettem a táskámat és megkértem a robotot, hogy hozza oda a papucsomat, ami egyébként a hálószobában van az ágy mellett, az előszobából a legelső ajtó jobbra, az ajtóig két lépés, az ajtó után megint két lépés, oda-vissza nyolc lépés. Mutattam is, hogy melyik ajtó, hiszen magától nem tudhatja. A robot azonban rám se hederített, benyitott az első ajtón balra, ami a konyha, végignézte a helyiséget, fölfedezte az ablakpárkányon álló kaktuszt, nem vitatom, hogy rég nem volt meglocsolva, mindazonáltal még egy darabig kibírta volna, mindenesetre meglocsolta. Kisöpörte a konyhát, szintén nem vitatom, hogy ráfért már, de csak ezután, az előszobába visszajövet mondta, hogy „azonnal hozom a papucsát, gazda”. De nem hozta, hanem megetette a halakat a nappali akváriumában, nem vitatom, hogy ideje volt már, de azok is kibírták volna még félórát. Szerencsére macskám nincs, mert azt is megetette volna. Amíg a halakat etette, csöngettek. Ajtót nyitottam, a postás volt, átvettem egy levelet, elköszöntünk, becsuktam az ajtót. Ekkor visszajött a robot és felfigyelt az előszoba sarkában álló másik cipőmre, nem vitatom, hogy kissé sárosan tettem le egy héttel azelőtt, és azóta nem volt érkezésem kitisztítani, de még egy hétig biztosan nem lesz rá szükségem. Mindenesetre kitisztította. Aztán leporolta az előszobában álló könyvespolcot, nem vitatom, hogy poros volt, de ráért volna. Miután ezzel kész volt, odahozta a papucsomat, roppant előzékenyen lehúzta az utcai cipőmet és fölsegítette a papucsomat. Ezután kifényesítette az ajtók kilincseit, nem vitatom, hogy rájuk fért, de ha pár hónap múlva csinálta volna meg, az is ráért volna. Ezzel eltöltött tíz percet, igazán gyorsan dolgozik, én azalatt kivettem a hűtőből az ebédemet és megmelegítettem, kitálaltam. Amikor a kilincsekkel megvolt, a robot kiment az előszobába, és… nem fogja kitalálni, mit csinált.
– Meg sem próbálom, uram!
– Kinyitotta az ajtót és a legtökéletesebb komornyikmodorban megtudakolta, hogy „mit óhajt, uram”! De nem volt már ott senki, a postás azóta több utcányival távolabb járt! A robot becsukta az ajtót, bejött a konyhába, odafordult hozzám és megkérdezte, miközben a kitálalt ebédem ott gőzölgött az orra előtt, hogy mit parancsolok ebédre. Ekkor karon fogtam, kilökdöstem a kocsiba és visszahoztam. Most ott ül a hátsó ülésen és valószínűleg azt tervezgeti, hogy mit fog csinálni tegnapelőtt.
– Értem, uram. Ez csakugyan borzasztó. Nagyon sajnálom, uram. Még kissé kezdetleges a technikánk, ezt sajnos be kell látnunk. Dolgozni fogunk rajta, hogy idővel jobb legyen. Kisasszony, legyen szíves intézkedni a robot visszavásárlásáról és térítse meg az úr üzemanyagköltségét meg valami jelképes összeget a tönkrement ebédje fejében. Aztán hívja föl a szoftverosztályt és mondja meg, hogy látni szeretnék egy robotinas-változatot, amin nem Android az operációs rendszer, hanem Windows.
Igen, így volt. Megettem egy islert, s gondoltam, a másik kezem úgyis szabad, benézek a térképre Mikrókán, ő volt kéznél. De nem létezik, hogy azon a Mapset el lehessen indítani. Minden baromság fontosabb, soha nem használt appok update-jeit letölteni ugye alap, hogy a legeslegfontosabb, meg még ami éppen eszébe jut. Én ráérek. Hát nem láttam a Mapset működésben.