Mék a „kedvenc” sarki zöldségesembe, ahova száz éve nem járok, mert az áru silány, az alkalmazottak motiválatlanok és hozzá nem értők, és nem is akadálymentes. No de tulajdonosváltás volt, most már hátha.
– Őszibarackot vinnék.
– Van idebent – mondja a kislány a pult mögött trónolva, Zsófi indul befelé.
– Milyen színű?
– Rendes piros húsú.
– Akkor köszönöm, nem kérek.
Zsófi kijön, indulunk, utánam szól.
– Mert milyen kellene?
– Fehér húsú.
– Hát a múltkor a fehér nem kellett!
Hát nem. A múltkor cseresznyét kerestem, és germersdorfi kellett volna. Az idén őszibarackot én még nem kerestem.
De ahogy Szindbád mondta, „Hát ki vagyok én, hogy maguk mondják meg, mit egyek?!” Mi köze hozzá, hogy a múltkor mi nem kellett? És ha az a heppem, hogy egyszer ilyet akarok venni, egyszer meg amolyat? Vagy ha egész másnak viszem, mint legutóbb?
Vásárolni jöttem egy üzletbe. Kerestem egy árucikket. Van – nincs. Ez a kettő lehetséges. De hogy énrólam megjegyezgesse, hogy mikor mit nem tudott nekem eladni, hát azt kikérem.