A Nagyi – első feleségem nagymamája – 1925-ben született és egy bő évtizeddel azelőtt halt meg, hogy mi megismerkedtünk. Így hát őt nem ismertem, de hallottam róla sok mindent. Az a tulajdonsága, ami miatt most ideidézem szellemét, az volt, hogy utálta Kóbor Jánost.
Mert hosszú volt a haja.
Vannak emberek, akik utálnak másokat a külsejük miatt – és most már hagyva a Nagyit nyugodni békében, hozzátehetem, hogy nemcsak utálnak, gyűlölnek is. Képesek órák hosszat fröcsögni arról, hogy mások hogyan néznek ki. Képesek akár gyilkolni emiatt.
Mert hogy lehet az, hogy amannak másmilyen színű a bőre? Miután az amerikai katonák hazatértek hősies harcukból a nácik ellen, akik a saját értelmezésük szerinti fehérségüket erénynek kiáltották ki és meg akartak ölni mindenkit, akinek a külseje nem felelt meg az ő elvárásaiknak – szóval miután ezek a katonák hazatértek, egy részük olyan államba ért haza, ahol a fehérek a saját értelmezésük szerinti fehérségüket erénynek kiáltották ki, és legalábbis megakadályozták, hogy a fekete emberek ugyanazon a kapun át lépjenek be ugyanabba a kórházba, mert azért azt ugye már mégse.
Mert hogy lehet az, hogy amannak másmilyen a haja? Már említettem a Nagyi problémáját Kóbor Jánossal, de nemrég olvastam valakiről, akinek láttán egy kisgyerek totál ledöbbent, hogy ha bácsi, akkor miért van ruhában, ha meg néni, akkor miért van rövid haja? Néni volt, és bakker, gyerek, rövid a haja. De a kicsik mindig azt tükrözik vissza, amit a felnőttektől hallanak. Nem az a kisgyerek fogalmazza meg kritikaként, hogy miért van a néninek rövid haja, aki még nem látott rövid hajú nénit, hanem akiben már elkezdték kialakítani a Szabványember képét.
Mert hogy lehet az, hogy amannak szivárvány van a ruháján?
Nos, az a helyzet, hogy az összes ilyen kérdésre egyszerű választ tudok adni. Van egy nagyon egyszerű kis varázsige. Ezt kell mondogatni, valahányszor elfog a vágy, hogy kritikával illessük mások külsejét. De ez egy nagyon erős varázsige, úgyhogy először vegyen nagy levegőt az olvasó, és ha felkészült, akkor