Persze tény, hogy felnövését megelőzően Illés Bori világképe elég nehezen elviselhető, nagyjából hiányzik ugyanis belőle minden, ami kompenzálná kamaszos dacát, örök sértődöttségét, értelmetlen követelőzését. De ha ellentétes oldalnak tekintjük a világ vele szemben álló normális folyását, ott sincsen minden rendben.
Scholzékat kiteszik, mert csirkét nevelnek Eperjes Benjámin hajdani otthonában, és leszerelik a műemlék kilincseket. Pontosabban anya mint házfelügyelő ezeket jelentette a tanácsnál és most Scholzékat kiteszik. Tetszik érteni: nem az a baj, hogy csirkét nevelnek egy belvárosi bérház emeleti lakásában, hanem hogy az anno brekeke Eperjes Benjámin otthona volt. Még inkább a kilincsek: ha normál házgyári kilincsek lettek volna, anyának eszébe nem jut bejelenteni.
Hát most mi a fontosabb, az ember vagy a kilincs? Mit tudjuk mi azt, hogy a műemlék kilincsek milyenek voltak és miért szerelték le, lehet, hogy fölsértette a tenyerüket, lehet, hogy jó pénzt kaptak érte, tökmindegy. A hatvanas évek szemlélete az volt, hogy akinek kiutaltak egy lakást, köszönje meg és ne ágáljon, de még ebbe sem illik bele, hogy aztán azt a lakást féltve óvja, mint drága kincset. Igen, Scholzék mocskosan éltek, de akkor legyen az a baj, nem az, hogy műemlék. Akkor tessék a műemlék házat a műemlék kilincseivel meg a „mint a csipke” korlátjaival eltenni spirituszban és mutogatni a turistáknak, de ne lakjanak benne. A Tadzs Mahalban sem lakik senki. És azért marad fenn (remélhetőleg megóvott állaggal), mert gondoskodnak róla. Akkor gondoskodjon róla a tanács. De ha kiadja lakóknak, akkor vegye tudomásul, hogy laknak benne, és az állagmegóvást a saját szájuk íze szerint teszik.
Apa ragaszkodása a Boriska-copfokhoz, a halott kishúga emlékére. Tessék? Komolyan azzal kell kínozni egy gyereket, hogy egy számára ismeretlen halott emlékére adott módon kell viselnie a saját tulajdon haját? És ha a megboldogult Boriska naponta arról beszélt volna, hogy orvos, zenész, tanácsi főelőadó akar lenni, akkor Borinak szenvedélyesen kellene készülnie erre a pályára, mert apa így kívánja? Iskolaköpeny vagy kötény, ez az előírás beleillik a hatvanas évek világképébe, ezen a regény 1962-es megjelenésekor sem ütközött meg senki, meg a digitalizált 1976-os harmadik kiadás idején sem. A nyolcvanas években kezdett ez feloldódni, és mára épeszű szülő nem szól bele a tizennégy éves lánya öltözködésébe, előírásokkal semmiképp, legfeljebb tanácsot ad. De a copfviselet követelménye 1962-ben is túlzás volt, Szabó Magda tudatos túlzása persze, ő mindig mindent nagyon gondosan megszerkesztett.
Illés Károlynak egyébként semmiféle joga nincsen beleszólni a lánya öltözködésébe sem, hiába az a korszellem, hogy a szülőknek ehhez joguk van. Neki nincs, és anyának sem. Tessék először is nevelni azt a gyereket, mert az lehet, hogy a gyerek jelleme sajátlag adott és sokat alakít rajta a környezet, az iskola, a barátok, de egy annyira domináló nevelésnél, amit Illésék adnak a lányuknak, egyértelműen a szülők hibája, hogy a gyerek ilyen lett – és nem az ő dicsőségük a változás, ami bekövetkezett. Világosan értésünkre van adva, hogy Stefi mindent megenged a gyereknek, apa pedig ráhagyja. Van még kérdés? Illés Károly kemény, határozott ember, kivéve a lánya nevelését, azt valahogy karácsonyeste tudja kezébe venni, pont amikor a lánya már felnőtt és többé nem nevelhető, csak ezt apa még nem tudja. Miért nem akkor volt kemény és határozott, amikor először észlelte, hogy a lánya Auer Szilviával barátkozik, vagy esetleg amikor már korábban, az önző, üresfejű libasághoz vezető út első lépéseinél? Nem vette észre? Nem akart konfrontálódni Stefivel? Hát ki annak a gyereknek az apja?
A mód, ahogyan Szilvia helyett Jutka barátsága felé akarja orientálni a lányát, komikus lenne, ha nem lenne kétségbeejtő. Elég legyen az Auerékhez való mászkálásból! Mikes Jutkával barátkozz! Hát ettől aztán nagyon éppen várható, hogy Bori háromszázhatvan fokos fordulatot csinál és rohan Jutkához. Kiadunk egy utasítást, a végrehajtását nem ellenőrizzük, de elkönyveljük, hogy megoldottuk a problémát.
Az lehet, hogy Szilvia alapvetően csak egy számító, önző kis ringyó, de Bori a barátnőjének tekinti. A gyerek barátságait nem tépjük szét. Apa „megoldása”, hogy ráparancsol a lányára, eleve nem volt megoldás, ettől csak az várható, hogy pláne Szilviával fog barátkozni, de ha valódi megoldást találna, akkor jön az elv, hogy a gyerek barátságait nem tépjük szét. Tessék ezt nekem elhinni. Átéltem. Részese voltam egy barátságnak, aminek a másik szereplője gyerek volt, és láttam, hogy milyen kárt tettek a lelkivilágában. Ma is látom, csak rá kell néznem a Facebook-profiljára.
Illésék soha nem nevelték a gyereküket. Ezt Auer Szilvia tette, először félrenevelte – ha őrajta múlik, Boriból valami nulla egyéniség lesz, olyan, mint ő maga, egy Galambosné, akit senki kutyába se vesz, aztán valaki más felesége, meg megint valaki másé, de sem ő maga nem lesz soha egy ember, sem egy embernek a felesége, csak magához hasonló vagy magához hasonítható nulláknak lesz a felesége mindig –, aztán pedig ránevelte az igazságra és valódi embert csinált belőle. De hát ezt nem Szilvia tette, ő csak meglopta.
Bori felnövése semmi másnak nem köszönhető, csak a saját intelligenciájának. És még azt sem a szüleitől örökölte.