Ezt neked írom, annak a jóképű fiatal srácnak, aki tegnap dél körül a PFE-vel kezdődő rendszámú (a számokat nem volt idő leolvasni) sötétszürke kiskocsiddal (BMW X6-os lehetett) az M0-son, valahol Csömörtől délre bevágtál a sárga Ford mikrobuszom elé, amitől majdnem kiestem a tolókocsiból, aztán még befékeztél, amitől megint majdnem kiestem a tolókocsiból. És ordibáltál valamit, amit persze a mi kocsinkban nem hallott senki, de rászóltam a sofőrre, hogy engedjen el téged a pokolba.
Nyilván iszonyú sürgős dolgod volt, amitől mi, akik laza száznegyvennel bandukoltunk a sztrádán, nem fértünk bele a mérhetetlenül iszonyú sietésedbe. Remélem, azóta megérkeztél, bárhová tartottál is. Esetleg oda, ahova kértem a sofőrt, hogy engedjen téged menni.
De ha egyszerűen csak az úticélodhoz érkeztél meg, akkor elmondom, hogy két kimenetele is lehetett volna ennek a kalandnak. Az egyik, hogy összetöröm magamat, aztán a kórházból lenyomoztatlak és kiperelem alólad a kis szürke autódat, aztán vágtázhatsz tovább gyalog. Nem sajnáltam volna a pénzt kutatásra, ügyvédre, elhiheted.
A másik, hogy mindketten ugyanoda érkezünk: a barátomhoz, bár nem egyszerre. Én beszélgetek vele, neked viszont csak a vesédet kapja meg csinos fémtálcán, beülteti valakinek a hasába, aki remélhetőleg értékesebb életet él vele, neked meg lesz valahol egy sírköved és kész. Ott már nem csinálsz bajt.
Bár ez persze a következő vágtázásod alkalmával is bekövetkezhet. Vagy bármelyiknél.
A legjobbakat kívánom a szervátültetésre váró betegeknek. Te nyugodjál.