Ezt mondta kis Csepke-epigonunk, miután megnézte az előző tanulmány végére illesztett felvételeket. Hogy miben látta a hasonlóságot, azt nem tudni, mert nem voltam ott, és amúgy is gyanús, hogy az erre vonatkozó direkt kérdések nem okoznának-e egyfajta Hawthorne-hatást, magával a kérdésfeltevéssel torzítva a választ. De hát végeredményben úgyis nyilvánvaló. Mivel a külső hasonlóság minimális (mindketten kislányok, de Csepke a fellelhető epizódokban már jóval idősebb), csak a belső hasonlóságot vehette észre, ahogy én is. És mit látni valakinek a belső tulajdonságaiból négy darab ötperces, néma burleszkfilmen? A csepkeséget.
Megint fellép az, hogy a statisztikailag valószínűtlen esemény véletlenszerű bekövetkezésénél sokkal inkább számítunk a statisztikailag valószínű eseményre: nyilván nem őneki van meg az a különleges adottsága, hogy érzi a kettejük meglevő csepkeségi köteléket, hanem ez vele jár a dologgal. A Csepkék felismerik egymást, illetve egymás csepkeségét. Én a tárgybeli meglehetősen kidolgozott elméleti tudásomat is használhattam – miközben persze magam is Csepke vagyok, sok éve tudatosan igyekszem az lenni –, neki viszont ez nem volt meg, elvont tudományos nyelvű dolgozatomat kizárt, hogy megértette vagy akár csak végigolvasta volna: ösztönösen látta meg tehát Csepkében a rokon lelket.
Nem kizárt, hogy ennek köszönhető, hogy hamar megtalálta velem is a közös hangot, s nemcsak ő, egy-két másik kislány is. Meg fiúk, de náluk természetesebbnek tűnik, hogy szót értenek egy negyvenes pasival, mint az öt-tíz éves lányok, akiknek igazán nem lehet velem közös témájuk. Úgy látszik, mégis van, mert ösztönösen meglátják bennem a másik Csepkét. Vagy Jerryt. Annak ellenére, hogy semmit sem teszek, ami látszólag elvárható lenne valakitől, aki egy pántos nacit hordó kislánytól és egy rajzfilmegértől merítette életfilozófiáját: úgy beszélek velük, mint felnőtt a felnőttel.
Valójában ez is a csepkeségből fakad. Már tanítónk is azonnal a saját szintjére emelt mindenkit maga körül, a szüleit és a bátyját maximálisan csepkésítette, az epizódszereplőket amennyire lehetséges és célszerű volt. Ahogy ő felemelte a nagyokat a kicsik szintjére, mert kicsi volt, én felemelem a kicsiket a nagyok szintjére, mert én már nagy vagyok.
Azaz pillanat, ne essünk tévedésbe. Karsai Gizella és Karsai János már a Suli-buli idején is rendelkeztek a csepkeség minden ismérvével, amikor ezt a nevet még nem is ismertük, a filmen néhány másodpercre tűnik csak fel a lányuk. Akkor még jóval kisebb volt, és ő maga sem sejtette, hogy nemzeti intézményt fog létrehozni. Anélkül hogy bármit tudnék a sorozat létrejöttéről, magától értetődőnek tartom, hogy Varsányi Ferenc alkotta meg Csepke figuráját, ő talált ki talán mindent abból, hogy milyennek kell lennie, majd a szülők betanították lányukat a szerepre – de Karsai Veronika tette azzá, ami lett belőle. Vagyis a csepkeség mint életfilozófia nem magával Csepkével született, de ő öntötte formába és szilárdította meg az eszmét, de legalább annyit hozzá is tett, mint amit készen kapott.
Ellentmondásosnak tűnhet, hogy a Karsai szülőket és önmagamat is Csepkéknek nevezem, hiszen a Tan lényege a gyermekség. Valójában felnőttek éppen úgy lehetnek Csepkék. Hihetetlen adag csepkeség van például Alföldi Róbertben (tessék megnézni a Vadkörtéket). Csak nálunk másképpen jelentkezik. Az eszme egyik lényeges eleme, hogy állandóan képtelen, zűrös helyzetekbe kerülünk, amikből hajmeresztő és lehetetlen módokon vágjuk ki magunkat. Tessék például visszaemlékezni Csepke hervadó virágjára, akinek telerakja a cserepét gyógyszerekkel, még kúpot is nyom a cserép aljába, de semmi sem segít, csak amikor bánatában könnyeivel öntözi. Ez nálunk másképpen jön elő, kézzelfoghatóbb, hétköznapibb módokon, hiszen mi nem vagyunk filmen, és felnőtt módra. A varázserő is fontos. Csepkének, mondhatni, persze hogy van, ha kevés a tálban a bab, néhány bűvészmozdulattal megszaporítja, láthatatlanná tud válni, visszaforgatja az időt. Pixillációs filmen az se probléma, hogy egy egész étkezés minden darabja sorban bemasírozzon a szájába. No de a filmtrükkös technika nem arra való, hogy képességekkel ruházza fel a figurát, hanem hogy megmutassa azokat a képességeit, amik amúgy már megvannak. Tudjuk, hogy trükkök kellettek ahhoz, hogy King Kongot egy óriási majomnak lássuk, de azt is tudjuk, hogy King Kong már akkor óriási volt, amikor a trükkmester még megbízást se kapott a feladatra. Azt is tudjuk, hogy Karsai Veronikának nem volt csepkei varázshatalma, amikor nem ment a kamera és nem dolgoztak a trükkösök, de tudjuk azt is, hogy valamilyen mégiscsak volt neki. Hiszen tényleg gyerek volt, márpedig varázshatalma minden gyereknek van.
Nem a varázserő tesz minket Csepkévé, bár tény, hogy a Csepkék között feltűnően sok a varázshatalmú. Fordítva nem így van: egyik legismertebb varázslónk, Csilicsala bácsi annyira anticsepke, hogy nekem már zavaró. Nem is a gyerekség tesz Csepkévé: vegyük például az Én és a nagyapámat, amely egész gyerekcsapatot szerepeltet, de senkiben nincsen egy szikrányi csepkeség. Sem jerrység, az már akkor is föl volt találva.
Csepkévé csak az tehet minket, ha azzá akarunk válni. Kivéve Csepkét magát.